2012. december 29., szombat

Endrédy Vendel

Bizonyára sokaknak tartozik legkellemetlenebb fiatalkori emlékei közé a középiskolai matematikaóra, Endrédy Vendel diákjai azonban ezt nem mondhatták el magukról. A vértanú zirci apát – bárhová is állította az élet – feladatát a legnagyobb odaadással végezte. Akár tanárként a Szent Imre Gimnáziumban, akár apátként a második világháború és az azt követő meghurcoltatások idején, majd a börtönben és internálva. Hosszú élete során ahány emberrel találkozott, mindenkihez ugyanolyan szeretettel fordult. Tanítványai között soha nem tett különbséget, rosszakaróinak és kínzóinak pedig megbocsátott.
Endrédy Vendel Hadarits Kálmán néven született a Sopron megyei Fertőendréden 1895. január 19-én. Szülei horvát származású kisbirtokosok voltak. Középiskolai tanulmányait a soproni bencések gimnáziumában kezdte, majd papi hivatást érezvén a gimnázium felső tagozatát már úgy fejezte be Győrben, mint az egyházmegye kisszeminaristája, azaz gimnazista kispapja. Kitűnő tanuló volt, különösen a matematikát szerette. Szabadidejében szívesen foglalkozott példák megoldásával, sőt, versenyeken is indult, ahol mindig eredményesen szerepelt. Kivételes képességeinek köszönhetően elöljárói érettségi után rögtön Budapestre, a Központi Szemináriumba küldték, hogy egyetemi szinten sajátítsa el a teológiát. Természettudományos érdeklődése azonban arra sarkallta, hogy ne csak, mint lelkipásztor működjön, hanem tanár legyen, a tudományok művelése által vezesse Istenhez az embereket. A ciszterci rendbe jelentkezett novíciusnak, ami ekkor több gimnáziumot tartott fenn Magyarországon. Beöltözése 1917. augusztus 14-én történt Zircen, rendi névként a Vendelt kapta. A novíciusév letelte után Budapesten tanult a ciszterci rend főiskoláján, közben matematikát és fizikát hallgatott a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Pappá 1919. december 28-án szentelte Rott Nándor veszprémi püspök a zirci apátsági templomban.
1921-ben tett ünnepélyes szerzetesi fogadalmát követően a budai Szent Imre Főgimnázium tanára lett, diákjai rajongó szeretettel vették körül. Élményszerű tanórái megszerettették a gimnazistákkal az olykor nehéz matematikát és fizikát. A gyengébb képességű tanulókat sosem alázta meg, hanem biztatta, a rendetlenkedőket pedig szellemes tréfákkal fegyelmezte. 1938-ban a gimnázium igazgatója lett, de ezt a tisztséget nem sokáig viselhette, mert a rendi káptalan Werner Adolf halála után Endrédy Vendelt választotta zirci apátnak. Bár nehezen vett búcsút szeretett tanítványaitól, nagy lelkesedéssel vetette bele magát új munkájába.
Endrédy Vendel az Emericana commendátora (1943. november)
1942-ben 800 éves jubileumát ünnepelte a ciszterci rend, melyről megemlékeztek szerte az országban. Az ünneplésre azonban rányomta bélyegét a II. világháború. A frontvonal 1944 őszén érkezett Zirc határába. A zűrzavaros helyzetben egyetlen biztos pont az apátság épülete volt, mely nyitva állt minden kiszolgáltatott számára. A háború elvonultával a szenvedések még nem értek véget. Már az iskolák 1948-as államosítása súlyos csapás volt a ciszterci rend számára, 1950-ben pedig sok más szerzetesrend mellett a ciszterciek magyarországi működését is betiltották. Endrédy Vendel nemkívánatos személy lett a pártállam számára, 1950. október 29-én letartóztatták, majd nyolc hónapnyi embertelen kínzás után a Grősz-per egyik vádlottjaként 14 év börtönbüntetésre ítélték. Hat évet töltött magánzárkában, s bár a börtönélet megtörte egészségét, szenvedéseit határtalan nyugalommal és optimizmussal tűrte. A fogvatartottak listájában, mint titkos rab, név nélkül, csak 475-D-975 számon szerepelt, csupán véletlen szerencsének köszönhette, hogy 1956-ban a forradalmárok megtalálták és kiszabadították.
Endrédy Vendel szabadságának csak néhány hónapig örülhetett. 1957 márciusában újra bebörtönözték, de súlyos betegsége miatt büntetését internálásra „enyhítették”. Élete utolsó évtizedeit Pannonhalmán, az idős szerzetesek gondozóotthonában töltötte. Társai csodálták azt az emberfeletti türelmet és derűlátást, ami még ennyi szenvedés után is áradt lényéből.
„Minden szemét, ringy-rongy ember is lehet fény, örökfény, ha egyszer rásüt Isten napja, és felszabadítja gonoszsága borzalmas terheitől. – írta visszatekintve. – Ezért nem tudok én haragudni senkire megbántóim, kínzóim közül, senki gonosz emberre. Szeretek értük úgy imádkozni szívből, igazán, hogy megtérjenek, jó emberek legyenek.”
1981. december 29-én hunyt el, a zirci apátsági templom Szent Bernát oltára alatt nyugszik. Boldoggá avatását 2012-ben indították meg, szintén ebben az évben jelent meg a Szent Imre Gimnázium gondozásában Badál Ede Álmos rendtörténész monográfiája a vértanú zirci apátról.
BJZS

2012. december 28., péntek

Folytatják Hám János egykor félbemaradt szenttéavatási perét

Schönberger Jenő szatmárnémeti püspök 2012. november 19-én elrendelte Isten Szolgája Hám János püspök szentté avatási ügyének folytatását.

December 16-án az egyházmegye minden templomában fel is olvasták a határozatot, miszerint a hívek körében nagy tiszteletnek örvendő Hám János püspök szentté avatási eljárásának egyházmegyei szakaszát újraindítják és lefolytatják. Ugyanebben a dokumentumban említést nyertek a különböző feladatkörök ellátásáért felelős személyek is.
 Az egyházmegye hívei már évek óta imádkoznak a püspök mihamarabbi boldoggá avatásáért, de minden év május 25-én, Hám János püspöki kinevezésének évfordulóján, az egyházmegye papsága, a főpásztorral együtt szentmisét is bemutat a szatmárnémeti székesegyházban e célért. Egy másik fontos dátum ilyen szempontból december 30., amikor haláláról emlékezik meg a szatmári egyházmegye. Idén még különlegesebb lesz ez az alkalom, hiszen százötvenöt évvel a halála után, Hám János földi maradványai felkerülnek a kriptából a székesegyház templomterébe. Erre a Szenttévatási Kongregáció 2011. március 9-i engedélye ad lehetőséget. Az új nyughely megszentelését, a 30-án, tizenegy órától kezdődő szentmise végén Schönberger Jenő püspök végzi el.
Hám János boldoggá avatását még Meszlényi Gyula megyéspüspök kezdeményezte, a per 1896. november 11-én kezdődött Szatmáron. Az egyházmegyei bíróság munkájának befejezése után az ügyben kinevezett promotor, Joannis Baptista Lugari 1898. július 5-én adta át az ügyiratcsomót a Vatikáni Kongregációnak. A Kongregáció prefektusa, Mazzella bíboros által aláírt Dekrétum elfogadta és érvényesnek minősítette az ügyiratcsomót és hozzájárult az eljárás folytatásához: „Nihil obstare quominus ad ulteriora procedi possit.”
1904-ben elkészült a Pozíció. Ugyanebben az évben meghalt az egyházmegye püspöke, kinevezett utóda hamarosan megbetegedett, majd lemondott. Az őt követő Boromisza Tibor püspök kinevezte az ügy promotorát, de az első világháború éveiben, majd az ezt követően kialakult helyzetben – a szatmári egyházmegye területe négy ország közigazgatási fennhatósága alá került – sokáig nem tudtak a boldoggá avatás ügyével foglalkozni.
Fiedler István 1933-ban Rómában az ad limina látogatáson személyesen, élőszóban előterjesztett kérelmében kérte XI. Piusz pápa támogatását az ügy előbbre vitelében. A Szentatya ekkor Dolci Maria Angelo bíborost ajánlotta az ügyben intézkedő Ponens kardinálisul. A következő évben, 1934-ben Fiedler István megyéspüspök megbízásából Scheffler János, a szatmári – nagyváradi teológia tanára Rómába utazott és tudakozódott az ügy állapotáról. Az európai helyzet folytán, beleértve az 1930-as évek végének a szatmári-nagyváradi egyházmegyét is érintő romániai eseményeit – papok bebörtönzése, kiutasítása az országból, a megyéspüspök lemondatása –, és 1939-től a második világháború kitörése kapcsán is, a boldoggá avatás ügyintézése pihent. A II. világháború idején és utána, 1945-1990 közötti Romániában, a kommunista diktatúra idején nem lehetett boldoggá avatási üggyel foglalkozni.
Az országban 1989 után végbement változások folyamán helyreállított egyházmegyék püspökei, így a szatmári egyházmegye 1990-ben kinevezett püspöke, Reizer Pál is, elsősorban a kommunista diktatúra idején vértanúként meghalt püspökök boldoggá avatási ügyének elindítására összpontosított. Így indította el az azóta (2011-ben) boldoggá avatott Scheffler János vértanú püspök ügyét. Ezzel párhuzamosan azonban napirendre került Isten Szolgája, Hám János ügye is, amelynek most egyházmegyei szakaszát újraindítják és lefolytatják.
A földi maradványok Székesegyházban való elhelyezésével még inkább a hívek figyelmébe kerül a püspök, akinek koporsóját nap mint nap felkereshetik, szentmisék alkalmával is láthatják majd.
Szatmárnémeti Egyházmegye/Magyar Kurír

2012. december 18., kedd

2013-ban boldoggá avatják VI. Pál pápát?

A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja elismerte, hogy VI. Pál pápa hősies fokon gyakorolta az erényeket – s ez döntő lépést jelent boldoggá avatása útján.
A Catholic World News (CWN) híradása szerint a kongregáció december 10-én tartott ülésén egyhangúlag jutott arra a következtetésre, hogy a néhai pápa, VI. Pál valóban „hősies fokon gyakorolta az erényeket”.
XVI. Benedek december 20-án fogadja Angelo Amato bíborost, a kongregáció prefektusát, aki jóváhagyásra a Szentatya elé terjeszti a dekrétumot. Amennyiben Benedek pápa aláírja a határozatot – aki ezt minden bizonnyal megteszi –, VI. Pál a tiszteletreméltó címet kapja, és már csak egy lépés hiányzik boldoggáavatásához. Ehhez még meg kell vizsgálni egy csodát, amely közbenjárására történt.
VI. Pál pápa boldoggáavatási ügyének posztulátora már értesült egy csodás esetről: egy kaliforniai magzat megmagyarázhatatlan gyógyulásáról van szó. Anyja annak ellenére döntött a magzat kihordása mellett, hogy az orvosok abortuszt javasoltak, menthetetlennek ítélve a születendő gyermeket. A ma 15 éves ifjú anyja akkor VI. Pál pápa közbenjárását kérte imájában.
A csoda bizonyítását követően VI. Pál pápát 2013 vége előtt boldoggá avathatják. A jövő esztendő kerek évforduló lesz, minthogy VI. Pál pápát 50 évvel ezelőtt választották pápává. Ő vitte sikerre a XXIII. János által összehívott és 50 évvel ezelőtt kezdődött II. Vatikáni Zsinatot, új korszakot nyitva a Katolikus Egyház életében – fogalmaz az MTI.
Magyar Kurír

2012. december 17., hétfő

Kaszap István halálának 77. évfordulójára emlékeztek Székesfehérváron

A székesfehérvári Prohászka templomban - a kedvezőtlen időjárás és a közelgő karácsonyi ünnep ellenére is – december 17-én sokan érkeztek hívek a fehérvári plébániákról, az egyházmegye területéről, Budapestről és más városokból, hogy tiszteletüket fejezzék ki Kaszap István iránt halálának évfordulóján.
A templom plébánosa, Tóth Tamás köszöntőjében hangsúlyozta: alig egy héttel karácsony előtt gondoljunk arra, hogy Isten vár ránk, meghív magához minket, hogy találkozzunk vele. A 77 éve elhunyt Kaszap Istvánról elmondta: ő már a Mennyei Atya terített asztalánál ül, ott találkozik vele. A plébános a szentmise elején arra kérte a megyéspüspököt, hogy mint az Atya, hívja meg a megjelent híveket az Eucharisztia asztalához, hogy Krisztussal találkozzanak.

Évről-évre felkerekednek zarándokok, nem törődve a karácsony adta sürgős feladatokkal, hogy Kaszap István ünnepét e falak között tiszteljék, ahol maradványai nyugszanak - emelte ki beszédében Spányi Antal püspök. A szeretetnek és a bizalomnak a csodája, hogy ennyi évtizeden át megmaradt a kötődés a személyéhez. Amikor halálának évfordulóján összejövünk, mindig adventet ünnepeljük, azt az időszakot, amikor Isten keresi az embert, és az ember keresi az Istent. Igaz, ennek a keresésnek nincs időkorlátja, mégis a liturgikus évben ez az időszak az, amikor mélyebben át akarjuk élni az Istennel való találkozást, amikor számba kell vennünk, hányféle módon akarta már Isten megérinteni szívünket, lelkünket – mondta a püspök.

Az eszményeitől megfosztott, erkölcseiben megtépázott emberhez Isten sokszor, sokféleképpen szólt a történelem során. Ma talán a családban, egy rokoni példán, vagy éppen egy szeretve szolgáló papnak a tanúságtétele által szólal meg. Kaszap István olyan hitvalló volt, akiben Isten otthonra talált, a Mindenhatóval járta élete útját. Amikor testileg, lelkileg gyötrődött és megérezte a halál közeledtét, azt nem kudarcként élte meg, hanem beteljesülésként. Megérezte Isten közelségét, akinek készséggel adta oda magát teljesen, mindenestől – emlékezett a hitvallóra a megyéspüspök.

A szentmise végén a résztvevők a püspök és a papság vezetésével Kaszap István sírjához vonultak, hogy imádkozzanak közbenjárásáért és mielőbbi boldoggáavatásáért. A Székesfehérvár díszpolgáráról való megemlékezésen a város vezetői közül is többen részt vettek.
További képek az egyházmegye honlapján találhatóak.

Székesfehérvári Egyházmegye/Magyar Kurír

2012. december 15., szombat

A vértanúságot szenvedett Brenner Jánosra emlékeztek Szombathelyen

Brenner János rábakethelyi káplán mielőbbi boldoggáavatásáért imádkoztak december 15-én, püspöki szentmise keretében az egyházmegye papjai, tisztelői, a róla elnevezett általános iskola diákjai a szalézi Szent Qvirin-templomban Szombathelyen – tájékoztat az MTI.
Veres András szombathelyi megyéspüspök szentbeszédében így fogalmazott: Brenner János rendkívül jó, a prófétákéhoz hasonló jellemvonásokkal rendelkező pap volt, hívei körében sokan szerették, szavai nagy hatással voltak a fiatalokra, ezért a kommunista hatalom mindent megtett azért, hogy ellehetetlenítsék, üldözték végül pedig meg is ölték.
Évek óta tart és biztatóan halad előre Brenner János boldoggáavatási eljárása Rómában, ahol a közelmúltban személyesen egyeztetett az eljárást irányító bíborossal – ismertette Veres András püspök. Hozzátette: döntés még nem született, a pontos dátum még nem ismert, de remény van arra, hogy nem sok idő múlva megünnepelhetjük boldoggáavatását.
A szombathelyi Brenner János Általános Iskola diákjait, akik teljes létszámmal részt vettek a névadójuk tiszteletére tartott szentmisén, a főpásztor arra buzdította, hogy szívleljék meg XVI. Benedek pápa a hit évében megfogalmazott kérését: legyenek bátrak hitük megvallásában. „Jól viselkedni, egymáshoz és minden emberhez szeretettel fordulni, másokon önzetlenül segíteni hitünk bátor megvallása” – hangsúlyozta a szombathelyi megyéspüspök.
Brenner János 1957. december 15-én éjszaka ölték meg, a mai Szentgotthárdhoz tartozó Rábakethelyen. A fiatal káplán meggyilkolásával a papokat akarta megfélemlíteni a kommunista rendszer, tevékenységüket, egyházi szolgálatukat a templomok falai közé akarták szorítani.
A vértanúhalált szenvedett fiatal papról évtizedeken át hallgatni kellett, de hívei minden évben gyertyát gyújtottak, virágokat helyeztek el meggyilkolásának helyén; a rendszerváltás után kápolnát emeltek tiszteletére. Brenner Jánost abban a szalézi templomban helyezték örök nyugalomra, ahol most szentmisében emlékeztek rá és boldoggáavatásáért imádkoztak – szerepel az MTI híranyagában.
Magyar Kurír

2012. november 27., kedd

Füstölgés és katolicizmus: dohányzó szentek és pápák

Hallott már pöfékelő pápákról, tubákos szentekről, dohánytermesztő szerzetesrendekről, valamint a Só és Dohánykereskedelem Pápai Igazgatóságáról? S hogy számos szentté avatási perben hozták fel a jelölt ellen, hogy dohányzott, sikertelenül? Volt olyan szent, aki arról értekezett, hogy a dohányzás rossz szokása hogyan segítette hozzá hitélete elmélyítéséhez. A dohányzás és a katolicizmus története.
Az első missziós papok számára, akik Kolumbusz nyomán az Újvilágba érkeztek, a bennszülöttek dohányfüstbe burkolózása valamiképp szentségtöréssel ért fel, azt ugyanis a szentségek kifigurázásáként fogták fel; habár az indiánok a dohányfüstben a láthatatlan lelkekkel való kapcsolatteremtés eszközét látták – írja a dohányzás és a katolicizmus összefonódásának történetét bemutató cikkében a Catholic World Report (a képen XXIII. János pápa cigarettázik, még pápasága előtt).

1575-re már az újvilági szinódusok gyakori témájává vált a probléma, hogy a katolizált bennszülöttek a templomban sem mondtak le a füstölésről, amelyet ráadásul részint incenzálásként és a Szentlélek hívásaként fogtak fel. A mexikói püspökök meg is tiltották a templomban való dohányzás szerte Amerikában.

1583-ban egy limai szinódus az „örök kárhozat” terhe mellett megtiltotta a papoknak, hogy a szentmise bemutatása előtt dohányozzanak – a határozat akkurátusan sorra veszi a dohányzás fajtáit, beleértve a dohány rágicsálását és a dohánypor orron keresztül való felszívását – azaz a tubákolást. 1588-ban a bíborosok kollégiuma megerősítette a spanyol újvilági kolóniára vonatkozó tiltást. (Az 1980-as években egyébként egyes katolikus indiánok újra rituális dohányzásba kezdtek a misék előtt Latin-Amerikában.)

A probléma azonban nem maradt meg az Újvilág határain belül, a dohányzás ugyanis gyorsan terjedt az Óvilágban is, papok és egyszerű hívek közt egyaránt – legyen szó füstölésről, rágcsálásról vagy tubákolásról. Alig volt néhány ember, aki a dohányzás káros hatásait, az egészségrombolást, a függőséget, a büdöset hangsúlyozta volna, sokkal inkább jótékony mivoltára helyezték a hangsúlyt: kellemes mivoltát, azt, hogy megállásra kényszerít, szemlélődésre késztet és közösséget teremt – sőt, a tubákolás esetében pozitív egészségügyi hatásokról beszéltek, minthogy a dohány tisztítja az orrjáratokat.

Kétségtelen, hogy a dohányzás nem csak Új-Spanyolországban, hanem Európán belül is gyorsan terjedt az Egyházban. Olyannyira, hogy liturgikus visszaélésekhez is vezetett, minthogy sok hívő és pap nem volt hajlandó lemondani a dohányzásról a szentmise közben.
Dohányzás a misén
Ez a szélsőséges példa is mutatja, hogy templomi dohányzás egyre súlyosabb problémát okozott, így az egyházi hatóságok egyre többfelé tiltották a liturgia előtti és alatti, néhol pedig a templombeli dohányzást. A papság esetében a szent áldozat bemutatásához szükséges tisztaság miatt is különösen hangsúlyosan merült fel a kérdés: a liturgia közben mind a papnak, a pap kezének és a liturgikus öltözetnek is abszolút tisztának kellett volna lennie.
Így aztán 1642. január 30-án kelt bullájában, a Cum Ecclesiae-ben VIII. Orbán pápa a sevillai katedrális dékánjának kérésére automatikusan beálló kiközösítés (latae sententiae) terhe mellett megtiltotta a sevillai egyházmegye területére vonatkozólag, hogy bárki dohányozzon a templomokban, legyen szó akár pipázásról, akár egész dohánylevelek, vágott dohány vagy pordohány élvezetéről. Az ok a bulla szerint a templomok bekoszolódástól való megvédése volt. A sevillai egyházmegyében olyannyire elterjedt a dohányzás, hogy a hívek, ministránsok, kórustagok, de még a papok is dohányoztak a szentmiseáldozat bemutatása közben is – egyes papok egyenesen az oltár szélére helyezték tubákos dobozukat.

Rómában a bulla magyarázataként terjedt Jób könyvének egyik mondata: „Hulló falevelet akarsz ijesztgetni, kiszáradt pozdorját üldözőbe venni?” (Jób 13,25) Ez aztán több városi legendának adott alapot, például annak, miszerint a pápa úgy, ahogy van, betiltotta a dohányzást, vagy hogy azt hitte volna, hogy a tubákolás fokozott szexuális extázist okoz. Egyesek odáig merészkedtek, hogy azzal vádolták VIII. Orbánt, hogy betiltotta a tüsszentést.

Mindenesetre 1650-ban X. Ince megerősítette elődje rendelését, és újra megtiltotta a dohányzást a templomokban, kápolnákban, a sekrestyében, és külön kitért a Lateráni-bazilika és a Szent Péter-bazilika csarnokára. Ennek részben az volt az oka, hogy igen sok időt és pénzt áldozott ezen csarnokok márvánnyal való díszítésére, s nem szerette volna, ha azt elszínezi a dohány. XI. Ince újfent megerősítette elődjei rendelkezéseit. 1685-ben már arról vitatkoztak a teológusok, hogy a bullák ezen kitételeit vajon implicite az egész Egyházra, illetve minden, a templomhoz kapcsolódó épületre vonatkozólag kell-e értelmezni.

XIII. Benedek, aki egyébként maga is hódolt a tubákolás szokásának, újra megtiltotta az oltárnál és a tabernákulumnál való dohányzást, illetve kiközösítés terhe mellett kitiltotta a dohányt az egész Szent Péter-bazilikából, mivel megfigyelte, hogy a hívek jelentős része ki-kiugrik a miséről egy tubákra, ami igencsak zavarta a liturgiát – az azon való elmélyült részvételről nem is beszélve.

Ekkoriban merült fel az a kérdés is, hogy a dohányzás vajon a böjt megtörésének számít-e. Liguori Szent Alfonz, maga is nagy tubákos, a gyónóknak írt útmutatásában határozottan a nemmel felel a kérdésre a tubákolás esetében, még abban az esetben is, ha a dohány egy kis része a gyomorba jut, de a dohányrágást sem tartotta problémának – más szerzők is egyetértettek vele, bár hozzátették, hogy ha nagyobb mennyiségű dohány jut a gyomorba, akkor az már a böjt megszegése.

Pápai tubák és pápai humidor

XIV. Benedek úgyszintén rendszeres tubákos volt. Egyszer, mikor egy szerzetesrend vezetőjét fogadta, meg is kínálta az illetőt tubákkal. A rendfőnök azonban azzal utasította el, hogy nem szokott ily módon vétkezni. A pápa azzal felelt: „ez nem bűn, ha az volna, önnek is volna” – mármint tubákos doboza.

IX. Piusz megrögzött tubákos volt – olyannyira, hogy naponta többször kellett átvennie fehér pápai reverendáját, hiszen a folyamatosan használt dohány pora könnyen elszínezte azt. A pápai tiarát az egyik leghosszabb ideig viselő főpap látogatóit is megkínálta dohányporából. Pontifikátusa alatt egyébként a pápai állam monopóliumot hirdetett a dohánykereskedelemre, 1863-ban pedig felállították a Só és Dohánykereskedelem Pápai Igazgatóságát, melynek a Trasteverén, a Piazza Mastaion húzták fel a központi épületét, és alá rendelték a dohányipar rendbetételét.

Az olasz egység megteremtése idején Viktor Emmanuel király volt, hogy a pápával tárgyalt, s amikor IX. Piusz meghallotta a számára elfogadhatatlan feltételeket, olyan erővel kopogott az asztalon tubákos dobozával, hogy az elrepedt. 1871-ben a pápa felajánlotta arany tubákos dobozát, az oldalán két bárányábrázolással a virágok és lombok közt a lottó főnyereményének, hogy így szerezzen pénzt egyháza számára.

XIII. Leó úgyszintén a tubákolást részesítette előnyben. Pápasága előtt, mikor még Gioacchino Pecciként brüsszeli nuncius volt, gyakran jelent meg a könnyed életet élő fiatal arisztokraták társaságában. Egy vacsorán egy szabadgondolkodó gróf úgy gondolt, megvicceli a nunciust, és odanyújtott neki egy tubákos dobozt, amin egy meztelen Vénusz volt látható. A nuncius tiszteletteljesen azzal a megjegyzéssel adta vissza a dobozkát: „Valóban, gyönyörű! Gondolom, a dobozon a grófné látható!” A társaság nevetésben tört ki. Élete vége felé egyébként XIII. Leó nem szívesen tett eleget orvosai tanácsának, miszerint le kell szoknia a tubákról.

X. Szent Piusz tubákolt és szivarozott, még pápai humidora is volt (sőt, elneveztek róla egy szivarmárkát, a képen pedig egy, az ő arcképével díszített szivarosdoboz látható). Fel is hozta ellene az ördög ügyvédje szentté avatási perében, hogy rossz szokása volt a dohányzás. XV. Benedek nem dohányzott, és azt sem szerette, ha mások dohányoznak a jelenlétében. XI. Piusz alkalmanként szivarozott. XII. Piusz nem dohányzott, XXIII. János pedig már a cigarettát részesítette előnyben. VI. Pál sem dohányzott, ahogy I. János Pál sem – habár hirtelen halála után egyesek azt feltételezték, hogy annak oka talán a súlyos dohányzás volt. II. János Pál a nem dohányzó római püspökök sorát gyarapította, XVI. Benedekről viszont az hírlik, hogy nem veti meg a cigarettát – vagy legalábbis egyszer látták, amint elmélyülten járkál a vatikáni kertekben, és Marlborót szív. 

Szent füst, vagy inkább füstölő szentek

Miután Marie Thérèse de Lamourous megvizsgálta Avilai Nagy Szent Teréz palástját a karmeliták párizsi kolostorában, azt jegyezte fel: még azokat a kis foltokat is tanulmányozta, amelyek spanyol tubák maradványának tűnnek.

A tubákfüggés fontos kérdés volt Bosco Szent János, Cupertinói Szent József (1603-1663, a repülés, a pilóták és a tanulás védőszentje) és Néri Szent Fülöp boldoggá avatási perében. Az első két szent esetében az ördög ügyvédje azzal érvelt, hogy nem gyakorolhatták hősies fokon az erényeket, hiszen tubákoltak. A cupertinói ügyvédje azonban a József életében vele folytatott, fennmaradt beszélgetésekre hivatkozott, amelyekben azt vallotta, hogy a dohány segített neki tovább fennmaradni éjjel imádkozni, valamint meghosszabbítani a böjtjeit. Fülöp esetében egyesek azt hangoztatták, hogy a teste azért maradt fenn, mert konzerválta a dohány.

A lourdes-i Bernadette Soubirous-nak gyermekkorában az orvos tubákot írt fel az asztma ellen (a tubákos doboza ki is van állítva Lourdes-ban). Később úgy emlékezett, hogy mennyire felháborodott egyik tanára, amikor 16 éves korában tubákot fújt szét a teremben egy  óra alatt, és mindenki tüsszögni kezdett. Később, mikor már szerzetesnő volt, egy rekreáció alkalmával elővette tubákos dobozát a nővérek legnagyobb megrökönyödésére. Egyik társa még meg is rótta: „Marie-Bernard nővér, téged sosem fognak kanonizálni!” „Miért?” – kérdezte Bernadette. „Mert tubákolsz. Ez a rossz szokás majdnem kizárta (a szentek sorából – a szerk.) Páli Szent Vincét!” „Te, nővér – válaszolt Bernadette – pedig azért leszel kanonizálva, mert nem személyeskedsz!”

Vianney Szent János gyakran órás gyóntatásai közben tubákolt. Pio atya habitusa egyik zsebében tartotta a tubákját, és rendszerint megkínálta vele a látogatókat. Egyik életrajzírója szerint egy onkológiai konferencián Pio atya egy rákról szóló előadás közben odafordult szomszédjához, és megkérdezte: ön dohányzik? Mikor igenlő választ kapott, a kapucinus szerzetes felemelt ujjal figyelmeztette az illetőt: „ez nagyon rossz!”, majd egy másik doktorhoz fordult, és megkérdezte: „van dohánya?”

Jezsuita dohány

A jezsuiták, a ferencesek, augusztiniánusok és a dominikánusok jelentős dohányérdekeltségekkel rendelkeztek a 16-17. századi Közép- és Dél-Amerikában, ahol nagy dohányültetvényeik voltak. A jezsuitákat a protestánsok és szekuláris ellenfeleik azzal vádolták, hogy mérgezett dohányt hordanak magukkal, és azzal mérgezik meg ellenfeleiket. A CWR cikkírója, John B. Buescher, a vallástudományok doktora gyorsan leszögezi: erre ő nem talált bizonyítékot. De a „jezsuita dohány” fogalommá vált. A jezsuiták Kínában is gyorsan terjesztették a dohányzást, főleg a fővárosban, Pekingben, a Mandzsu-dinasztia alatt, olyannyira, hogy egy idő után a katolikus konvertitákat „dohányzóknak”, „tubákolóknak” hívták a birodalomban.

A 19. század során azonban a tubákolást egyre inkább felváltotta a szivar és a pipa, majd később a cigaretta. Az irodalmi források szerint a tubák a szegények szokása maradt, valamint egyes konzervatív papoké, akik nem voltak hajlandóak átszokni az új módira. William Faber atya, Néri Szent Fülöp papi rendjének tagja 1846-ban azt írta egy levélben, hogy mindenképp látni akarta őt Firenzében a kamalduliak elöljárója, aki épp betegen feküdt dohánnyal teli ágyában.

A The Galaxy magazin egy 1870-es számának egy cikke (a címe: Tíz év Rómában) szerint Róma egyik jellegzetes figurája a dohányos dobozzal mászkáló, barna ruhás kapucinus szerzetes. Egy női szerző, And Maud Howe pedig azt írt a1898-ban a The Outlookba, hogy az olaszoknál a régimódiak és az öregek még mindig tubákolnak, amit a papok is szentesítenek. Rómában pedig még olyat is látott, hogy egy pap az oltárnál belecsippantott a tubákjába. James Joyce pedig, amikor Flynn atyát jellemzi a Dublinersben, azt írja, hogy a tubákolás a XX. századra kiment a klerikusi divatból.

1957 szeptemberében XII. Piusz meglátogatta a jezsuiták általános rendi gyűlését, amin megragadta az alkalmat, hogy számos, a világiak számára legitim, de felszínes szokás elhagyására szólítsa fel a Jézus Társaságának tagjait, többek közt megemlítve a „széleskörben elterjedt dohányzást”.

2002-ben pedig II. János Pál kiadta azt a rendelkezést, miszerint tilos a dohányzás a Vatikán területén a valamint a Vatikán ellenőrzése alatt álló helyeken (ami többek közt a pápai nunciatúrákat jelenti) a sokak által látogatott tereken és a munkahelyeken. A tilalom megszegőjét harminc euróra büntethetik.

Magyar Kurír (szg)

2012. október 21., vasárnap

Boldog Anna Schäffer szenttéavatása elé

Október 21-én, a hit éve keretében XVI. Benedek pápa a szentek sorába iktatja a bajor származású Anna Schäffert, aki mélységes krisztusi szeretetéről tett tanúságot. Pákozdi Istvánnak a szenttéavatás elé írt jegyzetét a Vatikáni Rádió ismertette, melyet az alábbiakban olvashatnak.
Vannak mondatok a Szentírásban, amelyek fölött olyan könnyen átsiklunk. Ilyen Szent János levélrészlete is: „Jézus Krisztus, az igaz, engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is” (1Jn 2,2).
Az egész egyháztörténelem folyamán mindig a kicsik és a jelentéktelenek mutatják a hit útját. Október 21-én a hit éve keretében XVI. Benedek pápa másokkal együtt a szentek sorába iktatja a bajor származású világi hívőt: Anna Schäffert, aki mélységes krisztusi szeretetéről tett tanúságot. Hosszú éveken át ágyhoz kötött betegként folytatta misszionáriusi tevékenységét. 1925-ben hunyt el, II. János Pál pápa 1999-ben avatta boldoggá. Teljességgel megértette Szent János levélrészletét. Tudta, hogy az örökkön élő Krisztus benne szenved tovább, ő az engesztelés a bűnökért.
A bajor nép vallásosságában jóval XVI. Benedek pápa megválasztása előtt egyre inkább fókuszba került egy balesetet szenvedett, megbénult, mégis élete értelmét Jézusban megtaláló leány, akinek ágyban fekvő, hálóinges képét terjesztették egymás között az emberek, bajban közbenjárását kérve. Jól ismertem egy idős asszonyt, egy kis község polgármesterének a feleségét, aki a 80-as években már úgy beszélt róla, mint a jövő nagy szentjéről, amikor még híre sem volt annak, hogy boldoggá avatják.
Vajon mit tett Anna, amiért XVI. Benedek pápa ily magasra, nemzetének kiválóságai közé emeli őt? 1882-ben asztalos, kézműves családban született. A mély keresztény lelkületet édesanyjától tanulta. Erős, egészséges gyerek volt, aki már 1893-ban, elsőáldozásakor Istennek ajánlotta életét. Regensburgban, ahová kislányként szolgálni járt, szeretett volna a misszionárius nővérek közé lépni. Apja halálát követően Landshutban dolgozott, ahol Jézus különleges hívását hallotta meg: hamarosan sokat és hosszan kell szenvednie. Annak ellenére, hogy már abban az évben felajánlotta életét Szűz Máriának, mint minden egészséges fiatal, ő is félt ettől a jövőtől. 1901-ben egy mosókonyhában kellett dolgoznia.
Amikor egyszer a mosókazán fölött lévő kályhacső kicsúszott a falból, megpróbálta visszahelyezni, ám megcsúszott, és mindkét lábával a forró mosólúgba zuhant. Az orvosok mindent megtettek érte, de a bénulástól nem tudták megmenteni, teljesen lerokkant. A kicsiny családi lakásban, ahol testvére családja is élt, nem maradhatott. Nagy szegénységben édesanyjával egy szobát béreltek, ahol ágyhoz kötve kellett felismernie Isten akaratát fiatal életében. A keresztre feszített Krisztus hívására élete feladatát látta annak felajánlásában a bűnök bocsánatára.
A helyi plébános jó lelkivezetője volt, naponta áldoztatta. 1910 őszén rendkívüli látomásban – ahogy ő mondta: „álomban” – Anna előbb Szent Ferencet, majd a mennyországot látta, ahol elfogadták áldozatát. Ettől kezdve apostolkodott szavaival és írásaival azok között, akik hozzá fordultak. Kérő levelek nemcsak hazájából, de Ausztriából, Svájcból, sőt Amerikából is érkeztek hozzá. 1923-ban egy eksztázisában átélte a nagypénteki eseményt, és állapota rosszabbra fordult. Mindkét lába teljesen lebénult, szörnyű gerincvelőgörcsöktől és végbélráktól kezdett szenvedni.
Öt héttel halála előtt kiesett az ágyából, és agyrázkódást szenvedett, ami akadályozta a beszéd- és látóképességét. Hatalmas kínjain mindenki csodálkozott, hogy lehet egy embernek ennyit szenvednie? 1925. október 5-én haldokolva vette magához az Eucharisztiát, mely 25 évig tartó szenvedéseiben tápláló forrása volt. Utoljára keresztet vetett, és így fohászkodott: „Jézusom, neked élek!”
Október 8-án tartották temetését, hatalmas tömeg részvételével. Szenvedő emberek serege járult sírjához, közbenjárását kérve. A hivatalosan számon tartott 17 ezer imameghallgatást követően indult meg a boldoggáavatási eljárása 1972-ben.
Testét a mindelstetteni templomba vitték, ahol – különösen július 26-án – zarándoklatokat tartanak, ezrek részvételével. Boldoggáavatására többféle könyv alakban megjelent apró, gyöngybetűkkel írott naplója, feljegyzései, életének sokszoros feldolgozása, bemutatása.
Bajorország új szentjének legismertebb olajfestménye ágyban ülve ábrázolja, lágy, szelíd tekintettel, egyik kezében életírása, a másikban rózsafüzére, feje felett a töviskoronával körülvett Jézus Szíve-kendő. Egyszerűség, mélységes hit, megpróbált élet, 33 év kegyetlen szenvedése volt a sorsa. Erőforrása lehet korunk minden szenvedőjének, aki felfogja az apostol szavainak értelmét: „kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből Testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24).
Az új evangelizáció lendületében a hit éve arra is tanít minket, hogy ne szégyelljük hirdetni: a mai embernek is szenvednie kell, és ez nem értelmetlen dolog. A gyógyíthatatlan betegek sorsának is van értelme és értéke, ők is Krisztus sebeit hordozzák, engesztelésül a világ bűneiért – fogalmaz jegyzetében Pákozdi István, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanára.
Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

2012. október 13., szombat

A hit éve első új boldogjai

Négyszáz évvel ezelőtt, 1611-ben tizennégy ferencest a hit iránti gyűlöletből öltek meg Prágában. Boldoggáavatási dekrétumukat 2012 májusában írta alá XVI. Benedek pápa. A szertartást október 13-án, a hit éve megnyitását követően két nappal a prágai Szent Vitus-székesegyházban Angelo Amato bíboros, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusa végzi.
Az olasz, német, holland és spanyol származású szerzetesek 1604-ben érkeztek Prágába, a II. Rudolf által alapított Havas Boldogasszony ferences kolostorba. Feljegyezték róluk, hogy valamennyien kiválóan megtanultak csehül. Akkoriban nagy feszültségek voltak Európa-szerte, de különösen Csehországban a katolikusok és a protestánsok között, amely a császári családon belüli hatalmi harccal is párosult. A huszita „cseh testvérek” és a kálvinisták régóta vártak az alkalomra, hogy a katolikus vallás képviselőin elégtételt vegyenek az őket ért korábbi sérelmekért. Különösen szálka volt a szemükben a prágai ferences kolostor.
Feldühödött protestáns tömeg támadta meg 1611. február 15-én a város katolikus templomait. A Havas Boldogasszony-templomba és kolostorba is behatoltak. Az egyik spanyol ferences menteni akarta az Oltáriszentséget. Karddal levágták a kezét, mire leesett a cibórium és a szentostyák szétgurultak. Szörnyű káromkodások közt taposták szét a protestánsok a szentostyákat. A szerzetes ezt meg akarta akadályozni, erre leütötték a fejét. Aztán sor került a kolostor többi lakójára is. Három papot szíven szúrtak. Három másik szerzetest felkergettek a templom tetejére, hogy ott lőjék le őket, élvezve, mint esnek le sebesülten a földre. Többeket kardokkal, bárdokkal ízekre szabdaltak. A vértanúk tetemét csak harmadnap merte néhány katolikus összeszedni s egy kápolnába elvinni.
Isten számos csodával dicsőítette meg hű szolgáit. A cseh püspökök a ferences vértanúk boldoggáavatásával kapcsolatban rámutatnak, hogy az 1611-ben történt kegyetlen vérontás figyelmeztetésként szolgálhat a mai ember számára is. Jézus azt tanította, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint aki életét áldozza embertársaiért. A tizennégy prágai vértanú erről a szeretetről tett tanúbizonyságot. A püspökök kiemelik továbbá a szolidaritás fontosságát, amelynek valódi értékekre kell épülnie.
A magyar egyház hét ferences vértanújának (Károlyi Bernát, Kiss Szaléz és társaik) boldoggáavatási pere egyházmegyei szakaszban van.  Ők szintén a hit iránti gyűlölet áldozatai, 1944 és 1954 között szenvedtek vértanúhalált.
Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír


Október 13-án boldoggá avattak Prágában 14 ferences szerzetest, akiket 400 évvel ezelőtt, a XVII. század elején árulónak minősítettek a prágaiak, és emiatt megkínozták, majd meggyilkolták őket.
XVI. Benedek pápa májusban hagyta jóvá azt a dekrétumot, amelynek alapján a hradzsini Szent Vitus-székesegyházban szombaton megtartott egyházi ceremónia keretében felvették a boldogok jegyzékébe az 1611. február 15-én meggyilkolt, döntően nyugat-európai országokból származású ferences szerzeteseket. A boldoggáavatásról szóló pápai dekrétum szerint a meggyilkolt szerzetesek vértanúnak minősülnek.
Az ünnepi szentmisét Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja prefektusa mutatta be. A prágai egyházmegye történetében ez az első boldoggáavatás.
A ferenceseket a prágai Szűz Mária kolostor templomában kínozták halálra.
A külföldi szerzeteseket 1604-ben a katolikus egyház hívta Prágába, hogy a döntően protestáns városban miséket tartsanak, terjesszék a katolikus hitet és életükkel példát mutassanak az embereknek. Prága többnyire protestáns lakosságának – cseheknek és németeknek egyaránt – azonban nem tetszett a szerzetesek tevékenysége, ellenségnek tekintették, gyakran támadták, megalázták őket. Miután 1611 elején Habsburg Leopold zsoldos hadserege megszállta Prágát, az ellenséges viszony tovább mérgesedett. A prágaiak az ellenség embereinek, kollaboránsoknak tartották a ferenceseket. 1611 februárjában a Szűz Mária kolostorban élő szerzeteseket összegyűjtötték, és a rendház templomában halálra kínozták őket.
A múltban már több kísérlet is történt a 14 mártír ferences szerzetes boldoggáavatására, de egyik sem végződött sikerrel. A rendszerváltás után, 1992-ben a Cseh Püspöki Konferencia újra napirendre tűzte az ügyet, és beadvánnyal fordult II. János Pál pápához a boldoggáavatásuk érdekében.
A Cseh Püspöki Konferencia október elején pásztorlevélben arra szólította fel a katolikus hívőket és a lakosságot, hogy a vérontás legyen mementó napjainkban is, amely tanúságot ad a hitről, segít a katolikusok és más felekezetek együttélését érintő történelmi sérelmek megértésében. A püspökök felhívták a figyelmet arra, hogy a világban valódi szolidaritásra van szükség, amely a mélyebb értékekre épül.
MTI/Magyar Kurír


2012. október 7., vasárnap

Újabb női egyháztanítóval gazdagodik az Egyház

Október 7-én Benedek pápa egyháztanítóvá nyilvánítja a német misztikus apátnőt, Bingeni Szent Hildegárdot.
Hildegard von Bingen (1098–1197) negyvenéves korában kezdett írni, illetve kezdet tollba mondani azokat a látomásokat, amelyek által Isten eltöltötte bölcsességgel. Így születtek meg különleges miniatúrákkal díszített, híres művei: a Liber Scivias (Tudd az utat) és a Visionum ac Revelationum libri tres (Látomások és kinyilatkoztatások három könyve) és az Erények körtánca című daljátéka.
Törékeny, beteges alkat volt, mégis fáradhatatlanul dolgozott. Sokat utazott, hirdette az örömhírt, csodákat tett, pápák és császárok kérték ki tanácsát, Rupertsbergben kolostort alapított.
Élete vége felé arra kényszerült, hogy a világi hatalommal szemben megvédje az isteni akarat iránti való engedelmességből fakadó tettét: eltemetett egy kiközösített lovagot, aki bűnbánatot tartott előtt. Szembeszállt érte a mainzi prelátusokkal.
Látomásai során soha nem vesztette el öntudatát, mindig tisztán érzékelte az őt körülvevő valóságot, csak éppen lelki szemeivel látott. Így ír erről: „a fény, amelyet látok, nem a térhez kötött fény. Sokkal fényesebb, mint a világító napot rejtő felhő, melyben sem magasságot, sem szélességet, sem hosszúságot nem tudok megkülönböztetni. Az Élő Fény árnyékaként lett számomra megjelölve... De ezeket a dolgokat nem külső szemeimmel látom, vagy amit hallok, nem külső füleimmel hallom, és nem a szív érzésével értem meg, vagy esetleg az öt érzékszerv együttes munkájával, hanem csak és kizárólag a lelkemben... Külső szemeim ugyanakkor nyitottak, sohasem csukódnak le, mialatt érzékeim – mintegy extázisban – felmondanák a szolgálatot, ébren látom mindezt nappal és éjjel..." (Kemenczky Judit fordítása).

Ez a látomásairól hires szerzetesnő erkölcsi tanító, teológus, filozófus volt; természettudományos és orvosi ismeretei egyedülállóak voltak korában; csodálatos költői nyelven tudott szólni, költeményeihez zenét is írt; gyönyörű képeket festett a teremtett világról.
Rosita Copioli az Avvenirében kiemeli azt  a kettősséget, hogy végtelenül nagy dolgokat alkotott, ugyanakkor mindig  a mértékletességet tartotta szem előtt, rendkívül fegyelmezetten élt, megvetette a világi javakat és a megbecsülést.

Magyar Kurír


Két új egyházdoktort avat a pápa a közeljövőben

 

Október 7-én XVI. Benedek egyházdoktorrá avatja Bingeni Szent Hildegardot és Ávilai Szent Jánost. A cím azt jelenti, hogy viselőjük teológiai tanításai a történelmi kortól függetlenül minden katolikus számára időszerűek.
A döntést hivatalosan 2012. május 27-én jelentette be a Szentatya: „Örömmel jelentem be, hogy október 7-én, a püspöki szinódus közgyűlésének kezdetén egyházdoktorrá nyilvánítom Bingeni Szent Hildegardot és Ávilai Szent Jánost.”

Egyházdoktor-avatásra ritkán kerül sor. VI. Pál két szentet, Ávilai Szent Terézt és Sienai Szent Katalint, II. János Pál pedig mindössze egyet, Lisieux-i Szent Terézt emelte egyházdoktori rangra.

Az Egyháznak jelenleg 33 doktora van, számuk néhány nap múlva e kettővel nő. XVI. Benedek szerint életük és üzenetük a mai ember számára is időszerű: „Hildegard középkori bencés apáca volt, a teológia igazi mestere, aki komolyan tanulmányozta a természet- és a zenetudományt. János, a spanyol reneszánsz idején élt egyházmegyés pap pedig az Egyház és a társadalom modernizálásáért, vallási és kulturális megújulásáért tevékenykedett.”   
   
A két új egyháztanító kinevezése jó indítása lesz a néhány nappal később kezdődő, az új evangelizációról szóló szinódusnak, amely hite elmélyítésére és megújítására hív meg minden keresztényt.


Magyar Kurír

2012. október 3., szerda

Boldoggá avatták a kínai nyelvű Szentírás első fordítóját

Szentírás vasárnapjának vigíliáján avatták boldoggá a szicíliai Acireale székesegyházában Gabriele Allegra olasz ferencest, akik elsőként fordította kínaira a teljes Bibliát.
Gabriele atyát Kína Szent Jeromosának is nevezték már életében. A boldoggáavatásra tíz évvel azt követően került sor, hogy az 1907-ben Szicíliában született és 1976-ban Hongkongban elhunyt szerzetes közbenjárására történt csodát II. János Pál pápa hitelesnek fogadta el. Azért kellett ilyen sokat várni, mert a Szentszék nem akarta tovább rontani az akkoriban amúgy is feszült viszonyát Kínával, amely a kínai vértanúk 2000-ben történt kanonizációja nyomán alakult ki. Eredetileg Hongkongban zajlott volna a mostani boldoggáavatás, ahol negyven éven át élt és dolgozott a szerzetes, de szintén a kínai kommunista kormány érzékenysége miatt inkább szülőföldjét tisztelték meg a felemelő szertartással.

Allegra atyára a hongkongi katolikusok igen büszkék, és kínainak tartják. Az ottani ferences provinciális mondta, hogy ő az első hongkongi katolikus, akit az egyház oltárra emel, és egyben az első ferences, aki a Hongkong-tajvani Ferences Provincia tagjai közül ebben az elismerésben részesült.

Boldog Gabriele atya 1928-ban, a szintén olasz ferences Montecorvinói János születésének 600. évfordulóján döntötte el, hogy életét a szentírásfordításnak szenteli, ugyanis e nagy előd volt az első, aki megkísérelte a Biblia kínaira fordítását.

Az új boldogot 1930-ban szentelték pappá, és elöljárói azonnal Kínába küldték. Néhány év nyelvtanulás után fogott hozzá a szent könyvek fordításához. Egészségügyi okokból vissza kellett térnie Európába, de itt is tovább dolgozott. A háború alatt sikerült ismét Kínába mennie. Pekingben 1945-ben megalapította a ferences bibliakutató központot, amely a kommunisták 1949-es hatalomátvételéig működhetett a fővárosban. Az intézet ezt követően átköltözött Hongkongba, ahol Gabriele atya haláláig élt és dolgozott.

Élete főműve, az egykötetes teljes bibliafordítás 1968 karácsonyára jelent meg. A szakemberek szerint munkája máig a leghűbb kínai fordítás. Az általa szerkesztett kínai biblikus szótár 1975-ben készült el. Bár élete nagy részét a fordításnak szentelte, sohasem volt szobatudós. Mindig talált időt arra, hogy segítse a szegényeket, a betegeket, a hadirokkantakat és a leprában szenvedőket.

Boldoggáavatási perét halála után nyolc évvel, 1984-ben indította el a Hongkongi Egyházmegye. II. János Pál 1994-ben Isten tiszteletre méltó szolgájának nyilvánította, 2012. szeptember utolsó szombatján pedig az egyház a boldogok közé iktatta a kínaiak Szent Jeromosát.

Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír

2012. szeptember 22., szombat

Hamarosan boldoggá avatják a Szalézi Szent Ferenc Oblátusok és Obláták alapítóját

Szeptember 22-én boldoggá avatják Louis Brissont, a Szalézi Szent Ferenc Oblátusok és Obláták alapítóját. Az egyházmegye papjai több mint négyezer embert várnak a franciaországi Troyes-ba egy háromnapos rendezvénysorozatra, mellyel e nem mindennapi ember boldoggá avatását kívánják megünnepelni.
Brisson atya, aki nem csak pap, de egyben tanár és újító is volt, számos iskolát és gyermekvédő egyesületet hozott létre, valamint megalapította Szalézi Szent Ferenc Oblátusainak és Szalézi Szent Ferenc Oblátáinak rendjét. E két tanító és missziós rend szerte a világon jelen van, többek között Dél-Afrikában is, ahol Brisson atya 1882-ben létrehozta a Namakwaland missziót.

A francia püspöki kar párizsi székházában megtartott, augusztus 29-i sajtótájékoztatón Marc Stenger, Troyes püspöke azt mondta, hogy Brisson atya boldoggá avatása elsősorban a papnak, és csak másodsorban a rendalapítónak szól.

A boldoggá avatást megünneplő eseménysorozatot szeptember 21. és 23. között rendezik meg Troyes-ban és Plancy l’Abbaye-ban, melyen a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa, Angelo Amato bíboros elnököl majd, aki XVI. Benedek pápa képviseletében lesz jelen.

Ebből az alkalomból az egyházmegye számos programot szervez, köztük egy virrasztást szeptember 21-én este 20 órai kezdettel a troyes-i katedrálisban, melynek során a közös imádságok között Brisson atya életének részleteit elevenítik fel énekek és élő előadás formájában. Szeptember 22-én ünnepi estet rendeznek „Brisson atya: egy szív, amely Isten órája szerint ver” címmel. Végül, szeptember 23-án gyermekkórus ad koncertet az oblátusok rendjéhez közelálló énekes, zeneszerző, Laurent Grzybowski közreműködésével.

„Több mint négyezer embert várunk erre a háromnapos ünnepre – mondja Stenger atya – jóval többet annál, mint ahányan a katedrálisba beférnek”. A püspök elmondta azt is, hogy megragadja az alkalmat, és a rendezvény során is buzdítani fogja a fiatalokat a 2013-as riói ifjúsági világtalálkozón való részvételre.

Louis Brisson Plancyban született 1817. június 23-án. Mélyen vallásos szülei szilárd keresztény nevelésben részesítették. 1831-ben beiratkozott a troyes-i kisszemináriumba, ahol hamar kitűnt „buzgó vallásosságával és kiemelkedő intelligenciájával” – mondta el Stenger atya.

1836. és 1840. között kiemelkedő eredménnyel végezte tanulmányait a nagyszemináriumban, ahol még 1940. december 9-i pappá szentelése előtt tanárrá nevezték ki. 1841-ben gyóntatói és tanári felkérést kapott a vizitációs apácák troyes-i iskolájába, majd 1843-ban a Közösség lelki vezetője lett. Így történt, hogy a kolostor akkori főnöknője, Chappuis Maria Salesia anya segítő ösztönzése mellett Brisson atya 40 éven keresztül szívta magába Szalézi Szent Ferenc lelkiségét.

1857-ben Pierre-Louis Cœur, Troyes akkori érseke megalapította a Szalézi Szent Ferenc Katolikus Egyesületet. A szervezet célja az elvilágiasodás elleni küzdelem, a hit újjáélesztése és a vallási szertartásokhoz való visszatérés volt, és 1884-ig Brisson atya állt a szervezet élén.
Ebben az időben a város egyre nagyobb mértékű iparosodása az erkölcs hanyatlását idézte elő. Ennek elsőszámú áldozatai a fiatal lányok voltak, akik zömmel a textiliparban kaptak munkát, rendkívül alacsony bérezéssel. Brisson atya, aki odafigyelt a felmerülő társadalmi igényekre, elhatározta, hogy otthonokat és műhelyeket alapít a fiatal munkásnőknek, és így próbálja megóvni őket a lezüllés veszélyétől.

1866-ban ezek irányítását a vizitációs apácák két volt növendékére, Léonie Aviat-ra és Lucie Canuet-ra bízta, és ez volt az első lépés a Szalézi Szent Ferenc Obláták rendjének megalakulása felé. A rend első főnöknője Lucie Aviat, Francisca Salesia nővér lett. 1869-ben, Ravinet püspök kérésére Louis Brisson az Obláták mintájára megalapította a Szalézi Szent Ferenc Oblátusok rendjét.

Troyes püspöke szerint Louis Brisson atya élete példa arra, hogyan élheti meg valaki eredeti módon a papi hivatását: „Brisson atya a papság újító alakja volt, aki messze a Rerum Novarum enciklika kiadása előtt is kiemelkedő érzékenységet mutatott a társadalmi kérdések terén.”

La Croix/Magyar Kurír

2012. szeptember 17., hétfő

Szentek és boldogok Budapesten 1. - Képgaléria

A Magyar Kurír képgaléria sorozata a szentek és boldogok köztéri ábrázolásait mutatja be a fővárosban és környékén.
Képek: Fellner Ákos

2012. szeptember 9., vasárnap

Korunk vértanúi: Alexander Meny, a kommunista Szovjetunió üldözöttje

Alexander Meny ortodox papot 1990. szeptember 9-én ölték meg Moszkva egyik külvárosában.  Az ateista Szovjetunióban a keresztény ellenállás egyik vezéralakja volt.
Fél életét vonaton töltötte, mert sürgető vágyat érzett, hogy tanúskodjon Krisztusról. Krisztusról, aki a hit által kerül közel hozzánk és akit elménk ébersége által ismerhetünk meg. Alakjára emlékezett halála évfordulóján az Avvenirében Lorenzo Fazzini.

Moszkvában született 1935-ben, abban az időben, amikor az egyház a legkeményebb üldöztetéseket szenvedte el.  Testvére, Pável vallomása szerint Alexander már 12 évesen megkérdezte anyját, hogyan lehetne belőle pap. Mivel zsidó származású volt, nem járhatott egyetemre, de végül a leningrádi teológiai szemináriumban sikerült diplomát szereznie. 1960-ban szentelték pappá. A szovjetek már diákkorában kémkedtek utána, próbálták ellenőrzésük alatt tartani. Ennek ellenére már első plébániáján létrehozott egy bibliaolvasó csoportot, amelynek létezéséről éveken keresztül nem tudott a KGB. Szolzsenyicin rendszeresen járt hozzá és a híres orosz költő, Oszip Mandelstam is a plébániájához tartozott. Sokakat magával ragadott tanúságtétele, erőteljes, tiszta érvelése, mély gondolkodása és életszeretete: mindig mosolygott, az üldöztetések ellenére boldogság sugárzott belőle.

Képes volt saját korát is tisztán megítélni: „Nem létezik ideális társadalom, legfeljebb igazságosabb társadalom. De ehhez az kell, hogy az embert magát tegyük rendbe. Itt (a Szovjetunióban) éppen ellenkezőképpen gondolják. A testvériséghez azonban az kell, hogy legyen egy Atyánk. Ha elvetjük ez utóbbit, minden összeomlik. Ily módon összeomlik minden civilizáció” – írta. Szilárdan állt saját egyházában, de nagyon nyitott volt az ökumenizmusra. Szóbeli előadásain kívül számos könyvet írt, melyeknek középpontjában a közösségi dimenzió és a szentségi élet áll. 1988-ban, amikor megnyílt számára az út, hogy élete munkáját az emberek elé vigye, két éven belül kétszáz konferenciát tartott.

A hatalom egyre ellenségesebben tekintett Meny munkásságára: ismertségre tett szert nyugaton, vonzotta a fiatalokat, biblikus-teológiai szótárt írt, igaz emberségről tett tanúságot. Moszkvától egyórányi autóútra fekvő házába tömegek érkeztek, hogy hallgassák tanítását. Nem tetszett a rendszernek az általa képviselt értékrend, amelyet ezzel a mondattal foglalhatnánk össze: „lelkiismeret, tisztaság, gondolkodás, érzelmek, reménység, hit, szeretet – ezeket a dolgokat nem temethetjük el”.

1990. szeptember 9-én két ember fejszével támadt rá lakásától néhány méterre. Haláláról nincsenek biztos adatok, támadóit soha nem azonosították. Fia, Mihail szerint már nem sok remény van a gyilkosság felkutatására, mert túl sok idő telt el, a tanúk meghaltak. Meny korábban így írt a halálról: „Krisztus nélkül a halál gyűlöletes dolog, Krisztusban a halál szabadulás a bűntől és átmenet az örök életbe.” A gyilkosság helyszínén egy emléktábla áll a követező felirattal: „Itt kapta meg a vértanúság koszorúját Alexander Meny atya”. Lorenzo Fazzini az Avvenirében megjelent írásában így jellemzi őt: „az állam vallássellenességgel elpusztított, kopár földjein Krisztus jó illatát szórta szét”.
Az interneten két dokumentumfilm mutatja be az ortodoxia e különleges tanúságtevőjének alakját:
Egy félórás, angol nyelvű filmből (a honlapon orosz nyelven is megtalálható) bővebben megismerheti Meny atya életét, idéznek homíliáiból, beszédeiből, a vele készült interjúkból.
A Net for God TV is készített róla filmet, amelyet magyarul is meghallgathatnak az érdeklődők. A honlapon az Alexander Men - Word of a Martyr címet kell kikeresni és a magyar nyelvet kiválasztani.
Magyar Kurír

2012. július 25., szerda

Pio atya bilokációja Mindszenty bíborosnál - interjú a mozaikkészítő P. Rupnik jezsuitával

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, szeretném megköszönni a magyar hívek nevében is, hogy a Pio atyának tulajdonított 150 bilokáció közül éppen azt választotta, amikor a kapucinus szent Mindszenty bíborosnak jelent meg. Miért ez a választás?

P. Rupnik: Nagyon fiatal voltam, amikor Londonban részt vettem Mindszenty bíboros egy miséjén, ami nagy hatással volt rám. Azt hiszem, hogy a magyar nép, csakúgy, mint Közel-Kelet-Európa minden népe, sokat szenvedett, főleg a keresztények, az elmúlt évszázad utolsó évtizedeiben. Amikor tanulmányoztam Pio atya bilokációit, és közöttük Mindszenty bíborosnál tett jelenését, rögtön gondoltam, hogy talán ez a legrendkívülibb az egész spirituális teológia történetében. A bilokálás teológiailag a Szentlélek ajándéka az egyháznak, néhány szent, néhány spirituális személy által. Célja, hogy megerősítse a híveket a feltámadásba vetett hitükben. A nyolcadik nap, vagyis a Feltámadás napjának elővételezése, amelyben a test megszabadul a tér és idő kötelékeitől, és feloldva ettől a két dimenziótól, valóban pneumatikus, spirituális lesz. Pio atya Mindszenty bíborosnál tett bilokációjakor magával vitte a szentmise minden kellékét. Ez azért rendkívüli, mert általában a bilokáció alkalmával a szentek, a személyek változtatnak helyet. Ő azonban tárgyakat is magával vitt. Mint az előbb mondtam, a nyolcadik nap, vagyis a Feltámadás, Krisztus napjának elővételezéséről van szó. Felmerül a kérdés: a világ melyik anyaga alkotja már most a nyolcadik nap részét? A szentségekkel kapcsolatos matéria. Ezért vitte tehát magával Pio atya a kenyeret és a bort, mert azok olyan anyagok, amelyek az Eucharisztiában Krisztus Testévé válnak. Rendkívüli dolog, hogy Pio atya Mindszenty bíboroshoz megy, segít neki a szentmise bemutatásában, amelyre olyan nagyon vágyott a bíboros. Ezt maga Pio atya mondja el szó szerint a „Positio”-ban. A bíboros nagyon szeretett volna szentmisét bemutatni, de természetesen nem engedték meg neki. Pio atya azt is elmondja, hogy sokáig, hosszasan beszélgettek. Az a személy (Angelo Battisti, a Szenvedés Enyhítése Házának gondnoka, Pio atya egyik legközvetlenebb munkatársa), aki Pio atyát az esettel kapcsolatban faggatta, többek között azt is megkérdezte: „Pio atya, gondolja, hogy a bíboros felismerte Önt?”. És a válasz: „Milyen ostoba kérdés! Sokáig beszélgettünk. Természetes, hogy felismertük egymást!” – mondta Pio atya.
Számomra rendkívüli, hihetetlen tanúságtételről van szó. A jelenetet jobb és baloldalon arany mozaikokból kirakott, négy méter magas keret szegélyezi, mintegy belátunk a bíboros börtöncellájába, amelynek asztalán jelen vannak a szentmise kellékei. Szent Pio atya kapucinus csuhában, glóriával, míg Mindszenty bíboros rabruhában, fején püspöki sapkával látható.

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, Mindszenty bíboros kánonilag még nem tartozik a boldogok közé…

P. Rupnik: Meg vagyok győződve róla, hogy szent ember volt, nagy hitvalló, aki tanúságot tett a Krisztushoz és az egyházhoz való hűségéről, valóban nap mint nap megmutatta, hogy számára Krisztus fontosabb az életénél is.

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, vasárnap XVI. Benedek pápa megáldotta az Ön által készített hatalmas és csodálatos mozaikokat. A Szentatya megállt a bilokációs epizód előtt.

P.Rupnik: Igen, megállt a jelenet előtt, mert nem tudott erről a tényről. Megálltunk és beszéltünk Pio atya Mindszenty bíborosnál tett jelenéséről. Beszéltünk az Eucharisztiának erről a valóságáról is, arról, hogy az anyag a szentmisében Krisztus Testévé válik, és amelyet Pio atya magával vitt.
Rendkívülinek tartom a Szentatya látogatását. Számunkra, művészek számára kézzelfogható kegyelem volt. Ez a helyes kifejezés: Isten, az Egyház kézzelfogható kegyelme Pio atyának és annak a helynek is, ahol nyugszik, de művészetünknek is, amelyet ismét szeretnénk felfedezni. Ez liturgikus művészet, amely kapcsolódik az egyház nagy hagyományához.

Vatikáni Rádió: Láthatók valamilyen kiadványban, vagy akár interneten ezek a mozaikok? Hozzáférhetők a magyar hívek számára?

P. Rupnik: Nem tudom, a kapucinus atyáktól függ. Nekik készítettem el a művet. Azonban már megjelent egy szerény kiadvány a Lipa kiadó gondozásában. Az a címe, hogy „Az új ember útja”. Megtalálható benne Pio atya és Mindszenty bíboros rendkívüli epizódjának teológiai, spirituális és történelmi magyarázata is.

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, nagyon szépen köszönöm egyrészt témaválasztását, másrészt az interjút. Reméljük, hogy talán Magyarországon is láthatjuk hamarosan valamelyik alkotását.

P. Rupnik: Köszönöm szépen, nagyon örülnék neki, mert sokszor átutazom Magyarországon kelet felé haladva, és nagyon otthonosan érzem ott magam. Szeretettel köszöntök minden magyarországi hallgatót.

http://storico.radiovaticana.org/ung/storico/2009-06/297329_pio_atya_bilokacioja_mindszenty_biborosnal_interju_a_mozaikkeszito_p_rupnik_jezsuitaval.html

2012. július 22., vasárnap

Bolondok Krisztusban

A Krisztus kedvéért való ostobaság, vagy ahogy az orosz mondja, a „jurodsztvo”, a „keresztig való szeretetnek” egyik kifejeződési formája. Ezt sehol máshol nem tapasztalhatjuk olyan mértékben, mint Oroszországban.
A „jurodsztvo” a legnagyobb önátalakítások egyike, melyet az ember magán végbevihet. Alapja, hogy a lélek átérzi Istennel szemben elkövetett félelmetes hibáit. Ez az érzés gátolja azután, hogy örüljön evilág javainak, kényszeríti, hogy szenvedjen: részt vegyen Krisztus passiójában. Ennek a „podvig”-nak (hőstett) a sajátsága abban áll, hogy az ember önként, szabadon vállalja a megaláztatásokat, hogy növekedjék szelídségben és alázatosságban és hogy szeretete – ellensége és üldözői iránt is – egyre tökéletesebben kibontakozhassék. Ez életre- halálra szóló küzdelem: nemcsak a bűnnel, hanem annak legmélyebb gyökereivel szemben is, melyek nem mások, mint az emberiség.
A „Krisztusban való bolond” a kereszthordozó Krisztust akarja követni és világátformáló életet szeretne élni. De jól tudja, hogy ez szentségre való hivatás, mely önszeretetének hízeleg és bensőjében talán a „kiválasztottság gőgjét” ébreszti fel; és ez a legveszélyesebb szírt az igazi életszentségre vezető úton.
Elkerülendő, hogy szentnek nézzék, a „jurogyivij” elveti a békés méltóságnak azt a külső látszatát, mely az emberek figyelmét keresi. Ezzel szemben csak egy szegény, tökéletlen teremtmény akar lenni, aki csak gúnyolódásra és brutális bánásmódra ad okot. Önsanyargatásai, melyeket magára kiró és önmegtagadásai csak akkor érnek valamit, ha céltalannak, keresetlennek, érdemtelennek tűnnek a tömeg szemében és csak megvetést váltanak ki.
Ez lemondást jelent minden emberi méltóságról, sőt mindenféle lelki értékről is. Az alázatosság hősiességgé válik, megfeledkezik minden mértékről. De a keresztre és a keresztrefeszítettre való emlékezés és az Úr arculütéseire, leköpdösésére és megkorbácsolására való gondolás eleven szívében és kényszeríti, hogy Krisztus kedvéért bármikor bármennyi szégyent és üldöztetést eltűrjön.
Így hitte aztán néhány „jurogyivij”, hogy az emberi társadalommal, annak normáival és erkölcseivel szemben a legelemibb kötelezettségeket is le kell ráznia magáról, hogy mégjobban provokálhasson. A világról való lemondásukat nemcsak mezítelenségükkel és piszkosságukkal hirdették, hanem még látszólagos erkölcstelenségükkel is.
A „Krisztusban való bolond” nem keresi az emberek tiszteletét és szeretetét; semmit sem számít neki, hogy személyéről milyen emléket őriznek meg. Ebben az alapmagatartásban van mindannak az erőnek és bátorságnak a forrása, amelyet a „jurogyivij”-ek földi száműzetésük útján tanúsítanak, és melyet mindig bevetettek az igazságtalanság ellen; tekintet nélkül az elkövető méltóságára és rangjára.
Tekintsük át vázlatosan ennek a „podvig”-nak paradox jellemzőit:
1. A lelki gőg megvetése, amely a legnagyobb veszélyt jelentheti a tökéletességre vezető úton. (Ebben az esetben a „Krisztusban való bolondság” látszat-ostobaság és erkölcstelenség, hogy magukra vehessék az emberek „betegségeit”.)
2. Az igazi keresztény igazságosság, az erkölcsi törvények és az általános evilági észjárás közti ellentmondás felfedezése azzal a szándékkal, hogy kinevessék a világot, mint szent Pál is tette (1Kor 1,18-31).
3. Nemcsak szavuk és tettük beszél, hanem a lélek ereje által is szólnak: azaz személyiségük kisugárzása által, melyet gyakran prófétai erők is támogatnak.
Csaknem minden jurogyivijnek valamilyen prófétai adományt tulajdonítanak. A „jövőbe látás” (second signt) adománya, a sugalmazások „mélyebb megértése” kárpótlásnak tűnik az „emberi értelem” megvetéséért. Hasonlóképpen kapcsolható össze a csodatevés adománya a test sanyargatásával: a szent oly fokban uralkodik a világ erőin, mint saját testén.
A „Krisztusban való bolondság” nemcsak az orosz jámborságban fedezhető fel. Csupán a görög egyházban hat ilyen szentet tisztelnek. Az aszkézisnek ez a formája nem is Bizáncon át jutott el Oroszországba, hanem a latin nyugatról egy ritka kerülő úton Novgorodon át. Oroszország első szent „bolondja”, usztjug-i Prokop (+1302), ha hihetünk egy 16. századból való életleírásának, német volt: „egy kereskedő nyugat felől, latin nyelvvel német földről.”
A 14. századtól kezdve a „jurdsztvo” Isten tiszteletének és a társadalom szolgálatának különleges formájává lett. A 16. században érte el csúcspontját. A „Krisztusban való bolondokat” az egyház olyan magas rangra emelte, mint a „szent vezéreket”, akik Krisztus igazságának a győzelméért harcoltak a nyilvános életben. A 16. század után fokozatosan széthullott a „jurodsztvo”, jóllehet a szent bolondok sohasem tűntek el az orosz jámborság krónikáiból. A 18., századtól az egyházi hatóságok többé nem ismerték el a szentségnek ezt a fajtáját.
A „jurodsztvo” mint láttuk, tulajdonképpen nyugatról ered. És miért mégis, hogy pont orosz földön terjedt el ennyire? Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Isten „szolgálatának” ez a módja rezonált az orosz lélekkel és a nép vallásos felfogásával is tökéletes összhangban állt.
Már azok a külföldi utazók, akik a l6. században Oroszország felé mentek, beszélnek leírásaikban olyan „különleges emberekről, akik lobogó hajjal járnak az utcákon, nyakukban vasláncot vonszolnak magukkal és meztelenségüket csak egy csípőjükre tekert vászonlepedő takarja” (Fletcher). Vagy ahogy Herbertsteinnél olvassuk: „Ezeket a bolondokat, mint prófétákat tisztelik. Mindent vásárolhatnak a boltokban, amire csak szükségük van, és a kereskedők lelkendezve hálálkodnak, ahelyett, hogy bármit is fizettetnének velük”.
Ez arra enged következtetni, hogy a 16. század Moszkvájában számos jurogyivij élt, sajátos réteget képezve. A tisztelet, mellyel általában őket körülvették, természetesen nem zárta ki a gúnyolódást, mindenekelőtt a gyerekek részéről. Ez a tisztelet és a láncok, melyeket tüntető látványul hordtak, teljesen megváltoztatták „podvig”-juk sajátos értelmét. Már hiányzott az alázat. A „jurodsztvo” a „prófétai szolgálat” egy fajtájává vált, – hasonlóan mint az ószövetség hivatásos prófétáinak esetében – és szigorú aszkézissel kapcsolódott össze. Ezeket a „szenteket” többé már nem gyalázta a világ; ők voltak azok, akik bolondnak tartották a világot.
A vallásos élet általános hanyatlása a l6. század második felétől a „jurodsztvo”-ra is megtette kellő hatását. E bolondok kozül az utolsó szentekkel a l7. században találkozunk: Vologdában, Kargopolban, Vjatkában és Archangelszkben. Magában Moszkvában az egyházi és állami hatóságok általánosan bizalmatlanokká váltak velük szemben. Felfedeztek köztük „hamis” jurogyivij-eket, közönséges bolondokat és csalókat. Nagy Péter óta felhagyott azzal a Szent Szinodus (172l-1917), hogy kanonizálja ezeket. Elvesztették a papság támogatását is, és a rendőrség csavargásaik, koldulásuk és munkamegtagadásuk miatt üldözte őket. De továbbra is megmaradt az egyszerű nép jóindulata, mely még mindig az Istennek tetsző hősiesség hamisítatlan tanújelét fedezte fel bennük.
A jurogyivij-ek viselkedésében sajátos vonásnak megmaradt abszolút individualiuzmusuk.
Már láttuk, hogy az első „Krisztusban való bolond”, akiről Oroszországban tudunk, bizonyos Prokop volt. A 14. század kezdetén jött Németországból és latinul beszélt. Hogy ténylegesen német származású volt-e, vagy csak a német birodalomból jött, máig sem tudjuk Novgorodon keresztül vándorolt be, és Usztjugban állapodott meg.
Ott „játszotta” a bolondot. Fantasztikus önsanyargatásoknak vetette alá magát. Mezítelenül aludt a templom előtti kövön és egész éjjel imádkozott „a városért és az emberekért”. Csak szegényektől fogadott el táplálékot; a gazdagokat megvetette. Gyalázták és verték, de végülis mindenki becsülését kivívta. Halála után nagy tiszteletnek örvendett. Egy század múlva Usztjug lakói egy kápolnát akartak neki szentelni, de a papság ellenezte és abbamaradt az elkezdődött építkezés.
Ennek ellenére tovább tartott a helyi tisztelete és ezt Moszkvában a Szinodus 1347-ben meg is erősítette.
A „jurodsztvo”-nak ezt az első példáját továbbiak követték. Hosszú ideig úgy tünt, hogy Oroszország északi provinciái és különösen a nagy, félig európai kereskedőváros, Novgorod, mely nyugattal közvetlen kapcsolatban állt, ezeknek az újfajta szenteknek az otthona.
Példaként idézzük itt a „Minea” (szentek életrajzgyűjteménye) szövegét május 14-ről, mely Jurogyivij Izidorról (+1474) szól: „Boldog Izidor római nyelvű nyugati vidékekről származik és ősei németek voltak. Az igaz hitet mindennél jobban szerette, elhagyta házát, levetette ruháit és bolond életet kezdett élni Krisztusért szent András és Simon példája nyomán, akik Istent bolondságukkal szolgálták; ez ugyan az emberek szemében ostobaságnak tűnik, de Isten szemében minden emberi bölcsességet felülmúl. Így hagyta el a boldog otthonát és szülőföldjét és jutott el keletre. Számtalan betegséget és bántalmat állt ki és türelemmel viselte a tél hidegét és a nyári nap izzadását: mezítelenül, testét sanyargatva. És így jutott el Rosztov városáig.” Ezt az életrajzi feljegyzést Izidor jövendöléseiről és csodatetteiről szóló beszámolóhoz kapcsolták.
A 16. századi Moszkvában találjuk bolond Vaszilij Blazsenuijt és Ivánt, akinek a mellékneve: „a Nagy Sapka” (Bolsoj Kolpak). Vaszilij alakját a nép legendái őrízték meg. Ez a hagyomány dagad ugyan a történeti valótlanságoktól, azonban az egyetlen forrás, amelyből megismerhetjük az orosz nép véleményét egy „blazsennij”-ről, egy „boldog bolondról”.
E legenda szerint Vaszilijt gyerekkorában egy suszterhez adták tanulni. Már akkor birtokában volt a „jövőbe látás” adományának. Így gúnyolt ki egyszer egy kereskedőt, aki új csizmát csináltatott. Röviddel rá a kereskedő meghalt. Nemsokkal később Vaszilij elhagyta mesterét és csavargó életet kezdett. Meztelenül járt Moszkva utcáin és éjszakáit egy bojár özvegyének a házában töltötte. A piacon felborította az árukat, ha a tisztességtelen kereskedőket meg akarta büntetni. Bármit tett, mindig volt egy titkos „bölcs értelme”, amint a legenda mondja.
Néha köveket dobált a jómódúak házába vagy megölelte azoknak a házaknak a külső falait, melyekben „istentelen dolgok” történtek. Első esetben azért tette ezt, mert ördögöket pillantott meg a falakon belül, a második esetben pedig, mert angyalokat látott sírni a falakon kívül. Egy napon elajándékozta azt az aranyat, melyet a cártól kapott. De nem a koldusoknak adta, hanem egy jólöltözött kereskedőnek; tudta ugyanis, hogy az illető elvesztette vagyonát és éhezik, azonban koldulni nem mer.
A sátánt mindenütt leleplezte, bárhol is rejtőzött, bármilyen álarcot öltött magára. Szüntelenül üldözte a gonoszt. Nem egy alkalommal még Rettenetes Ivánt is kérdőre vonta, hogy még a templomban is a Verebek- hegyére gondol, ahol egykor palotát építtetett. Vaszilij már 1555-ben meghalt; nem érte meg azokat a rettenetes időket, amikor a cár Moszkvában teljesen megvadult. 1588-ban avatták boldoggá. Az a templom, amelyben eltemették, eredetileg a Szent Szűznek volt szentelve. A nép azonban „Szent Vaszilij katedrálisnak” nevezte el Ez az a híres Vaszilij Blazsennij templom a Vörös téren a Kreml bejárata mellett.
A 16. század óta a jurogyivij-ek íratlan joga, hogy a cárt és a birodalom nagyjait kérdőre vonhatják. Ennek egy csattanós példáját hagyta ránk a krónika. Egy drámai párbeszédet őrzött meg, mely Rettenetes Iván és pszkovi szent Nyikoláj között folyt le.
1570-ben Pszkovot ugyanaz a rossz fenyegette, mint Novgorodot: a feldúlás. A helytartóval egyetértésben Nyikoláj asztalokat állíttatott fel az utcákon kenyérrel és sóval megrakva, hogy a cárt orosz szokás szerint üdvözölhesse. Amikor Iván az istentisztelet után a szenthez ment és áldását kérte, Nyikoláj véres húst tálalt és enni hívta a vendéget.
„Én keresztény vagyok és semmilyen húst nem eszem böjti időben!” – ellenkezett a cár.
„De a keresztények vérét, ugye azt jóízűen megiszod?” – válaszolt Nyikoláj.
Nem véletlen, hogy a „jurodsztvo” a 16. században szociális és politikai karaktert vett fel. Az a korszak volt az, amelyben az egyházi hierarchia a politikára való tekintettel eltért kötelessége teljesítésétől, hogy az üldözöttekért közbejárjon és fellépjen az igazság mellett. Most a jurogyivij-ek vették át ezt a feladatot, amelyre korábban szent püspökök és szerzetesek éreztek magukban hivatást.
Moszkva fejedelmei erős és szilárd államot hoztak létre. De ennek az államnak az alapja a hatalomtól való félelem és mindenki szolgálatra kényszerítése volt. Többé már nem kívánta meg az önkéntes áldozat szellemét, mely szentségre vezethetett. Az egyház a világi hatalomra bízta a nemzeti állam létrehozását és megformálását, amelyben korább maga is oly elevenen közreműködött. Azonban az igazságtalanság, mely – mint mindenütt a világban – a moszkvai államban is uralkodott, a keresztény lelkiismeret szerint korrektúrára szorult, hogy a dolgok állása helyrebillenjen. Ez a lelkiismeret annál nagyobb szabadsággal és tekintéllyel tudott ítélni, minél kevésbé volt a világ foglya, minél radikálisabban tagadta azt meg.
A „Krisztusban való bolondokat” úgy fogadta az Egyház, mint Krisztus igazságáért küzdőket a nyilvános életben. Az egyház harminchatot nyilvánított közülük szentnek. Azok száma, akik nem lettek kanonizálva, ennél sokkal több.
Az orosz irodalom is megformázta a „Krisztusban való bolond” típusát. Puskin „Borisz Godunov”-jában a Jurogyivij Ivánt, a „Bolsoj Kolpak”- ot a színpadra is bevezeti. Moszkvában élt Rettenetes Iván fiának, Feodor Ivanovics cár idején.
Mesélik, hogy „szívesen szemlélte a napot és közben az Igazság Napjára (Sol Iustitiae) gondolt”. A gyerekek kigúnyolták, de ő nem büntette meg őket, hanem csak nevetett és előre megmondta nekik jövőjüket. Tolsztoj „Gyermekkor és ifjúság”-ában Jurogyivij Grisával ismerkedhetünk meg. Gyönyörűek az oldalak, melyek a csavargó éjszakai imáját írják le és Dosztojevszkij Szoszima sztarecének bemutatásához hasonlítanak. Tolsztoj vázolja a bolond Vászenyka portréját is. A 19. század első felében élt Tula kormányzóságban és szentség hírében állt.
Mindezekből jogosan következtethetjük, hogy a jurogyivij-ek szentsége jobban elénk tárja az orosz ember nemzeti és lelki sajátságát, mint bármi más. Krisztus és keresztjének szeretete ott él minden orosz szívében, aki valóban hisz Krisztusban. Ezt a szeretetet élték meg ezek a szent bolondok a legvégső határokig.
A szellemi-lelki nomádság és a korlátlan individualizmusnak a szabadsága teljessé vált ezeknek a „bolondoknak” az életében. Minden forma és mérték megvetése, mindenben az „abszolút” utáni sóvárgás, minden „jó szokás”, örökérvényű szabály, kispolgári szellem elleni gyűlölet mindenféle formája jól nyomon kísérhető a „jurodsztvo”-ban. Épp ez az orosz ember legtitkosabb hajlamainak szintézise és csak így magyarázható a „Krisztusban való bolondok” sikere és emberfeletti önátformálódása.
Csak Oroszországban volt sikerük? Kétségbe vonható. Az első jurogyivij nyugatról jött orosz földre. És amikor sok más lelket lángra lobbantott, elterjedt Oroszország határain túl is. Az újabbakban is hasonló vonzalom támadt Krisztus szeretete és keresztje iránt, ami aztán hasonló tettekre is sarkallta őket. Gondoljunk csak szent Ulfra, aki a 8. században élt vagy Assziszi Szent Ferenc aszkétikus kezdeményezéseire, vagy Istenes Szent Jánosra, vagy Néri Szent Fülöp „ritka ötleteire” a 16. században!
Egy 17. századi gyűjteményben – „Lelki énekek az isteni Szeretetről” – találjuk a következő kis verset:
Dalom egy Nagy Szakadékból kell küldenem, melynek mélyébe belehulltam: Feneketlen és partnélküli állapot; Kevesek értik majd dalom. Ó, szerencsés hajótörés! Ha visszatérek, A Királyi Trón elé akarok majd járulni, Vadul akarok megjelenni a világ előtt: Kinevetem törvényét és megvetem. Semmi mást nem akarok, mint a bolondságot utánozni; Ennek a Jézusnak őrültségét, aki a kereszten Odaadott tisztességet és életet, Aki mindent megengedett: mert szeretett.
Ebben a dalban vannak talán költői hibák, de érezzük benne a Lélek igazi erejét. Aki olvassa, önkéntelenül is a 16. század Moszkvájában érzi magát, egy Vaszilij Blazsennij-i atmoszférában. Ám e dal Bordeauxban keletkezett és megfogalmazója egy jezsuita: Josef Surin (1600 körül). És mégis alig találhatunk máshol hasonlóan világos és kimerítő bemutatást a jurogyivij-ről.
Akármit is mondanak egyes ortodox teológusok: vannak olyan nüanszbeli különbségek a nyugati és keleti vallási magatartás között, amelyek népi karakterből adódnak, de alapvető különbség nincs közöttük. Honnan is lenne? Hisz mindkét áramlatnak egy és ugyanaz a forrása: az Atya, aki magához vont, a Fiú, aki megmutatja az utat és a Szentlélek, aki egyesít!
Forrás: Das andere Russland, MAINZ Verlag - München 1968. (pp 241-248)