A Krisztus kedvéért való ostobaság,
vagy ahogy az orosz mondja, a „jurodsztvo”, a „keresztig való
szeretetnek” egyik kifejeződési formája. Ezt sehol máshol nem
tapasztalhatjuk olyan mértékben, mint Oroszországban.
A
„jurodsztvo” a legnagyobb önátalakítások egyike, melyet az ember magán
végbevihet. Alapja, hogy a lélek átérzi Istennel szemben elkövetett
félelmetes hibáit. Ez az érzés gátolja azután, hogy örüljön evilág
javainak, kényszeríti, hogy szenvedjen: részt vegyen Krisztus
passiójában. Ennek a „podvig”-nak (hőstett) a sajátsága abban áll, hogy
az ember önként, szabadon vállalja a megaláztatásokat, hogy növekedjék
szelídségben és alázatosságban és hogy szeretete – ellensége és üldözői
iránt is – egyre tökéletesebben kibontakozhassék. Ez életre- halálra
szóló küzdelem: nemcsak a bűnnel, hanem annak legmélyebb gyökereivel
szemben is, melyek nem mások, mint az emberiség.
A
„Krisztusban való bolond” a kereszthordozó Krisztust akarja követni és
világátformáló életet szeretne élni. De jól tudja, hogy ez szentségre
való hivatás, mely önszeretetének hízeleg és bensőjében talán a
„kiválasztottság gőgjét” ébreszti fel; és ez a legveszélyesebb szírt az
igazi életszentségre vezető úton.
Elkerülendő,
hogy szentnek nézzék, a „jurogyivij” elveti a békés méltóságnak azt a
külső látszatát, mely az emberek figyelmét keresi. Ezzel szemben csak
egy szegény, tökéletlen teremtmény akar lenni, aki csak gúnyolódásra és
brutális bánásmódra ad okot. Önsanyargatásai, melyeket magára kiró és
önmegtagadásai csak akkor érnek valamit, ha céltalannak, keresetlennek,
érdemtelennek tűnnek a tömeg szemében és csak megvetést váltanak ki.
Ez
lemondást jelent minden emberi méltóságról, sőt mindenféle lelki
értékről is. Az alázatosság hősiességgé válik, megfeledkezik minden
mértékről. De a keresztre és a keresztrefeszítettre való emlékezés és
az Úr arculütéseire, leköpdösésére és megkorbácsolására való gondolás
eleven szívében és kényszeríti, hogy Krisztus kedvéért bármikor
bármennyi szégyent és üldöztetést eltűrjön.
Így
hitte aztán néhány „jurogyivij”, hogy az emberi társadalommal, annak
normáival és erkölcseivel szemben a legelemibb kötelezettségeket is le
kell ráznia magáról, hogy mégjobban provokálhasson. A világról való
lemondásukat nemcsak mezítelenségükkel és piszkosságukkal hirdették,
hanem még látszólagos erkölcstelenségükkel is.
A
„Krisztusban való bolond” nem keresi az emberek tiszteletét és
szeretetét; semmit sem számít neki, hogy személyéről milyen emléket
őriznek meg. Ebben az alapmagatartásban van mindannak az erőnek és
bátorságnak a forrása, amelyet a „jurogyivij”-ek földi száműzetésük
útján tanúsítanak, és melyet mindig bevetettek az igazságtalanság
ellen; tekintet nélkül az elkövető méltóságára és rangjára.
Tekintsük át vázlatosan ennek a „podvig”-nak paradox jellemzőit:
1.
A lelki gőg megvetése, amely a legnagyobb veszélyt jelentheti a
tökéletességre vezető úton. (Ebben az esetben a „Krisztusban való
bolondság” látszat-ostobaság és erkölcstelenség, hogy magukra vehessék
az emberek „betegségeit”.)
2.
Az igazi keresztény igazságosság, az erkölcsi törvények és az általános
evilági észjárás közti ellentmondás felfedezése azzal a szándékkal,
hogy kinevessék a világot, mint szent Pál is tette (1Kor 1,18-31).
3.
Nemcsak szavuk és tettük beszél, hanem a lélek ereje által is szólnak:
azaz személyiségük kisugárzása által, melyet gyakran prófétai erők is
támogatnak.
Csaknem
minden jurogyivijnek valamilyen prófétai adományt tulajdonítanak. A
„jövőbe látás” (second signt) adománya, a sugalmazások „mélyebb
megértése” kárpótlásnak tűnik az „emberi értelem” megvetéséért.
Hasonlóképpen kapcsolható össze a csodatevés adománya a test
sanyargatásával: a szent oly fokban uralkodik a világ erőin, mint saját
testén.
A
„Krisztusban való bolondság” nemcsak az orosz jámborságban fedezhető
fel. Csupán a görög egyházban hat ilyen szentet tisztelnek. Az
aszkézisnek ez a formája nem is Bizáncon át jutott el Oroszországba,
hanem a latin nyugatról egy ritka kerülő úton Novgorodon át.
Oroszország első szent „bolondja”, usztjug-i Prokop (+1302), ha
hihetünk egy 16. századból való életleírásának, német volt: „egy
kereskedő nyugat felől, latin nyelvvel német földről.”
A
14. századtól kezdve a „jurdsztvo” Isten tiszteletének és a társadalom
szolgálatának különleges formájává lett. A 16. században érte el
csúcspontját. A „Krisztusban való bolondokat” az egyház olyan magas
rangra emelte, mint a „szent vezéreket”, akik Krisztus igazságának a
győzelméért harcoltak a nyilvános életben. A 16. század után
fokozatosan széthullott a „jurodsztvo”, jóllehet a szent bolondok
sohasem tűntek el az orosz jámborság krónikáiból. A 18., századtól az
egyházi hatóságok többé nem ismerték el a szentségnek ezt a fajtáját.
A
„jurodsztvo” mint láttuk, tulajdonképpen nyugatról ered. És miért
mégis, hogy pont orosz földön terjedt el ennyire? Túlzás nélkül
állíthatjuk, hogy Isten „szolgálatának” ez a módja rezonált az orosz
lélekkel és a nép vallásos felfogásával is tökéletes összhangban állt.
Már
azok a külföldi utazók, akik a l6. században Oroszország felé mentek,
beszélnek leírásaikban olyan „különleges emberekről, akik lobogó hajjal
járnak az utcákon, nyakukban vasláncot vonszolnak magukkal és
meztelenségüket csak egy csípőjükre tekert vászonlepedő takarja”
(Fletcher). Vagy ahogy Herbertsteinnél olvassuk: „Ezeket a bolondokat,
mint prófétákat tisztelik. Mindent vásárolhatnak a boltokban, amire
csak szükségük van, és a kereskedők lelkendezve hálálkodnak, ahelyett,
hogy bármit is fizettetnének velük”.
Ez
arra enged következtetni, hogy a 16. század Moszkvájában számos
jurogyivij élt, sajátos réteget képezve. A tisztelet, mellyel általában
őket körülvették, természetesen nem zárta ki a gúnyolódást,
mindenekelőtt a gyerekek részéről. Ez a tisztelet és a láncok, melyeket
tüntető látványul hordtak, teljesen megváltoztatták „podvig”-juk
sajátos értelmét. Már hiányzott az alázat. A „jurodsztvo” a „prófétai
szolgálat” egy fajtájává vált, – hasonlóan mint az ószövetség hivatásos
prófétáinak esetében – és szigorú aszkézissel kapcsolódott össze.
Ezeket a „szenteket” többé már nem gyalázta a világ; ők voltak azok,
akik bolondnak tartották a világot.
A
vallásos élet általános hanyatlása a l6. század második felétől a
„jurodsztvo”-ra is megtette kellő hatását. E bolondok kozül az utolsó
szentekkel a l7. században találkozunk: Vologdában, Kargopolban,
Vjatkában és Archangelszkben. Magában Moszkvában az egyházi és állami
hatóságok általánosan bizalmatlanokká váltak velük szemben. Felfedeztek
köztük „hamis” jurogyivij-eket, közönséges bolondokat és csalókat. Nagy
Péter óta felhagyott azzal a Szent Szinodus (172l-1917), hogy
kanonizálja ezeket. Elvesztették a papság támogatását is, és a
rendőrség csavargásaik, koldulásuk és munkamegtagadásuk miatt üldözte
őket. De továbbra is megmaradt az egyszerű nép jóindulata, mely még
mindig az Istennek tetsző hősiesség hamisítatlan tanújelét fedezte fel
bennük.
A jurogyivij-ek viselkedésében sajátos vonásnak megmaradt abszolút individualiuzmusuk.
Már
láttuk, hogy az első „Krisztusban való bolond”, akiről Oroszországban
tudunk, bizonyos Prokop volt. A 14. század kezdetén jött Németországból
és latinul beszélt. Hogy ténylegesen német származású volt-e, vagy csak
a német birodalomból jött, máig sem tudjuk Novgorodon keresztül
vándorolt be, és Usztjugban állapodott meg.
Ott
„játszotta” a bolondot. Fantasztikus önsanyargatásoknak vetette alá
magát. Mezítelenül aludt a templom előtti kövön és egész éjjel
imádkozott „a városért és az emberekért”. Csak szegényektől fogadott el
táplálékot; a gazdagokat megvetette. Gyalázták és verték, de végülis
mindenki becsülését kivívta. Halála után nagy tiszteletnek örvendett.
Egy század múlva Usztjug lakói egy kápolnát akartak neki szentelni, de
a papság ellenezte és abbamaradt az elkezdődött építkezés.
Ennek ellenére tovább tartott a helyi tisztelete és ezt Moszkvában a Szinodus 1347-ben meg is erősítette.
A
„jurodsztvo”-nak ezt az első példáját továbbiak követték. Hosszú ideig
úgy tünt, hogy Oroszország északi provinciái és különösen a nagy, félig
európai kereskedőváros, Novgorod, mely nyugattal közvetlen kapcsolatban
állt, ezeknek az újfajta szenteknek az otthona.
Példaként
idézzük itt a „Minea” (szentek életrajzgyűjteménye) szövegét május
14-ről, mely Jurogyivij Izidorról (+1474) szól: „Boldog Izidor római
nyelvű nyugati vidékekről származik és ősei németek voltak. Az igaz
hitet mindennél jobban szerette, elhagyta házát, levetette ruháit és
bolond életet kezdett élni Krisztusért szent András és Simon példája
nyomán, akik Istent bolondságukkal szolgálták; ez ugyan az emberek
szemében ostobaságnak tűnik, de Isten szemében minden emberi
bölcsességet felülmúl. Így hagyta el a boldog otthonát és szülőföldjét
és jutott el keletre. Számtalan betegséget és bántalmat állt ki és
türelemmel viselte a tél hidegét és a nyári nap izzadását: mezítelenül,
testét sanyargatva. És így jutott el Rosztov városáig.” Ezt az
életrajzi feljegyzést Izidor jövendöléseiről és csodatetteiről szóló
beszámolóhoz kapcsolták.
A
16. századi Moszkvában találjuk bolond Vaszilij Blazsenuijt és Ivánt,
akinek a mellékneve: „a Nagy Sapka” (Bolsoj Kolpak). Vaszilij alakját a
nép legendái őrízték meg. Ez a hagyomány dagad ugyan a történeti
valótlanságoktól, azonban az egyetlen forrás, amelyből megismerhetjük
az orosz nép véleményét egy „blazsennij”-ről, egy „boldog bolondról”.
E
legenda szerint Vaszilijt gyerekkorában egy suszterhez adták tanulni.
Már akkor birtokában volt a „jövőbe látás” adományának. Így gúnyolt ki
egyszer egy kereskedőt, aki új csizmát csináltatott. Röviddel rá a
kereskedő meghalt. Nemsokkal később Vaszilij elhagyta mesterét és
csavargó életet kezdett. Meztelenül járt Moszkva utcáin és éjszakáit
egy bojár özvegyének a házában töltötte. A piacon felborította az
árukat, ha a tisztességtelen kereskedőket meg akarta büntetni. Bármit
tett, mindig volt egy titkos „bölcs értelme”, amint a legenda mondja.
Néha
köveket dobált a jómódúak házába vagy megölelte azoknak a házaknak a
külső falait, melyekben „istentelen dolgok” történtek. Első esetben
azért tette ezt, mert ördögöket pillantott meg a falakon belül, a
második esetben pedig, mert angyalokat látott sírni a falakon kívül.
Egy napon elajándékozta azt az aranyat, melyet a cártól kapott. De nem
a koldusoknak adta, hanem egy jólöltözött kereskedőnek; tudta ugyanis,
hogy az illető elvesztette vagyonát és éhezik, azonban koldulni nem mer.
A
sátánt mindenütt leleplezte, bárhol is rejtőzött, bármilyen álarcot
öltött magára. Szüntelenül üldözte a gonoszt. Nem egy alkalommal még
Rettenetes Ivánt is kérdőre vonta, hogy még a templomban is a Verebek-
hegyére gondol, ahol egykor palotát építtetett. Vaszilij már 1555-ben
meghalt; nem érte meg azokat a rettenetes időket, amikor a cár
Moszkvában teljesen megvadult. 1588-ban avatták boldoggá. Az a templom,
amelyben eltemették, eredetileg a Szent Szűznek volt szentelve. A nép
azonban „Szent Vaszilij katedrálisnak” nevezte el Ez az a híres
Vaszilij Blazsennij templom a Vörös téren a Kreml bejárata mellett.
A
16. század óta a jurogyivij-ek íratlan joga, hogy a cárt és a birodalom
nagyjait kérdőre vonhatják. Ennek egy csattanós példáját hagyta ránk a
krónika. Egy drámai párbeszédet őrzött meg, mely Rettenetes Iván és
pszkovi szent Nyikoláj között folyt le.
1570-ben
Pszkovot ugyanaz a rossz fenyegette, mint Novgorodot: a feldúlás. A
helytartóval egyetértésben Nyikoláj asztalokat állíttatott fel az
utcákon kenyérrel és sóval megrakva, hogy a cárt orosz szokás szerint
üdvözölhesse. Amikor Iván az istentisztelet után a szenthez ment és
áldását kérte, Nyikoláj véres húst tálalt és enni hívta a vendéget.
„Én keresztény vagyok és semmilyen húst nem eszem böjti időben!” – ellenkezett a cár.
„De a keresztények vérét, ugye azt jóízűen megiszod?” – válaszolt Nyikoláj.
Nem
véletlen, hogy a „jurodsztvo” a 16. században szociális és politikai
karaktert vett fel. Az a korszak volt az, amelyben az egyházi
hierarchia a politikára való tekintettel eltért kötelessége
teljesítésétől, hogy az üldözöttekért közbejárjon és fellépjen az
igazság mellett. Most a jurogyivij-ek vették át ezt a feladatot,
amelyre korábban szent püspökök és szerzetesek éreztek magukban
hivatást.
Moszkva
fejedelmei erős és szilárd államot hoztak létre. De ennek az államnak
az alapja a hatalomtól való félelem és mindenki szolgálatra
kényszerítése volt. Többé már nem kívánta meg az önkéntes áldozat
szellemét, mely szentségre vezethetett. Az egyház a világi hatalomra
bízta a nemzeti állam létrehozását és megformálását, amelyben korább
maga is oly elevenen közreműködött. Azonban az igazságtalanság, mely –
mint mindenütt a világban – a moszkvai államban is uralkodott, a
keresztény lelkiismeret szerint korrektúrára szorult, hogy a dolgok
állása helyrebillenjen. Ez a lelkiismeret annál nagyobb szabadsággal és
tekintéllyel tudott ítélni, minél kevésbé volt a világ foglya, minél
radikálisabban tagadta azt meg.
A
„Krisztusban való bolondokat” úgy fogadta az Egyház, mint Krisztus
igazságáért küzdőket a nyilvános életben. Az egyház harminchatot
nyilvánított közülük szentnek. Azok száma, akik nem lettek kanonizálva,
ennél sokkal több.
Az
orosz irodalom is megformázta a „Krisztusban való bolond” típusát.
Puskin „Borisz Godunov”-jában a Jurogyivij Ivánt, a „Bolsoj Kolpak”- ot
a színpadra is bevezeti. Moszkvában élt Rettenetes Iván fiának, Feodor
Ivanovics cár idején.
Mesélik,
hogy „szívesen szemlélte a napot és közben az Igazság Napjára (Sol
Iustitiae) gondolt”. A gyerekek kigúnyolták, de ő nem büntette meg
őket, hanem csak nevetett és előre megmondta nekik jövőjüket. Tolsztoj
„Gyermekkor és ifjúság”-ában Jurogyivij Grisával ismerkedhetünk meg.
Gyönyörűek az oldalak, melyek a csavargó éjszakai imáját írják le és
Dosztojevszkij Szoszima sztarecének bemutatásához hasonlítanak.
Tolsztoj vázolja a bolond Vászenyka portréját is. A 19. század első
felében élt Tula kormányzóságban és szentség hírében állt.
Mindezekből
jogosan következtethetjük, hogy a jurogyivij-ek szentsége jobban elénk
tárja az orosz ember nemzeti és lelki sajátságát, mint bármi más.
Krisztus és keresztjének szeretete ott él minden orosz szívében, aki
valóban hisz Krisztusban. Ezt a szeretetet élték meg ezek a szent
bolondok a legvégső határokig.
A
szellemi-lelki nomádság és a korlátlan individualizmusnak a szabadsága
teljessé vált ezeknek a „bolondoknak” az életében. Minden forma és
mérték megvetése, mindenben az „abszolút” utáni sóvárgás, minden „jó
szokás”, örökérvényű szabály, kispolgári szellem elleni gyűlölet
mindenféle formája jól nyomon kísérhető a „jurodsztvo”-ban. Épp ez az
orosz ember legtitkosabb hajlamainak szintézise és csak így
magyarázható a „Krisztusban való bolondok” sikere és emberfeletti
önátformálódása.
Csak
Oroszországban volt sikerük? Kétségbe vonható. Az első jurogyivij
nyugatról jött orosz földre. És amikor sok más lelket lángra
lobbantott, elterjedt Oroszország határain túl is. Az újabbakban is
hasonló vonzalom támadt Krisztus szeretete és keresztje iránt, ami
aztán hasonló tettekre is sarkallta őket. Gondoljunk csak szent Ulfra,
aki a 8. században élt vagy Assziszi Szent Ferenc aszkétikus
kezdeményezéseire, vagy Istenes Szent Jánosra, vagy Néri Szent Fülöp
„ritka ötleteire” a 16. században!
Egy 17. századi gyűjteményben – „Lelki énekek az isteni Szeretetről” – találjuk a következő kis verset:
Dalom
egy Nagy Szakadékból kell küldenem, melynek mélyébe belehulltam:
Feneketlen és partnélküli állapot; Kevesek értik majd dalom. Ó,
szerencsés hajótörés! Ha visszatérek, A Királyi Trón elé akarok majd
járulni, Vadul akarok megjelenni a világ előtt: Kinevetem törvényét és
megvetem. Semmi mást nem akarok, mint a bolondságot utánozni; Ennek a
Jézusnak őrültségét, aki a kereszten Odaadott tisztességet és életet,
Aki mindent megengedett: mert szeretett.
Ebben
a dalban vannak talán költői hibák, de érezzük benne a Lélek igazi
erejét. Aki olvassa, önkéntelenül is a 16. század Moszkvájában érzi
magát, egy Vaszilij Blazsennij-i atmoszférában. Ám e dal Bordeauxban
keletkezett és megfogalmazója egy jezsuita: Josef Surin (1600 körül).
És mégis alig találhatunk máshol hasonlóan világos és kimerítő
bemutatást a jurogyivij-ről.
Akármit
is mondanak egyes ortodox teológusok: vannak olyan nüanszbeli
különbségek a nyugati és keleti vallási magatartás között, amelyek népi
karakterből adódnak, de alapvető különbség nincs közöttük. Honnan is
lenne? Hisz mindkét áramlatnak egy és ugyanaz a forrása: az Atya, aki
magához vont, a Fiú, aki megmutatja az utat és a Szentlélek, aki
egyesít!
Forrás:
Das andere Russland, MAINZ Verlag - München 1968. (pp 241-248)