Világosító Szent Gergely felszentelt vértanú

*Örményország, 260 körül. +330 körül

Örményország, amely a Kr. e. 6. századtól Armenia néven volt ismert az ókori világban, nagyon korán találkozott a kereszténységgel. A hagyomány szerint Abgár király levelet váltott magával az Úr Jézussal, és meghívta, hogy jöjjön el hozzá, ő megosztja vele országát. Jézus erre azt válaszolta, hogy ő nem, de egy apostola majd elmegy.[17] Pünkösd után Szent Tádé (lásd: A szentek élete, 632. o.) és Szent Bertalan (lásd: A szentek élete, 490. o.) lett az örmények apostola. E legenda mögött történeti mag rejlik, mert a 2--3. században már tekintélyes számú keresztény élt az országban, s a 3. században több üldözés is volt ellenük.

Az egész országot megtérítő apostolnak mégis Világosító Szent Gergely püspököt tartják, nevét is innen kapta: ő világosította meg az élet világosságával, az Evangéliummal az örmény népet. Legendás elemeket is tartalmazó életrajzát az 5. században írták.

Atyja Anak pártus fejedelem volt, akit Artasir perzsa király azzal küldött Örményországba, hogy orvul gyilkolja meg Koszrov királyt. Anak át is települt Örményországba, családostól már hosszabb ideje itt élt, amikor végrehajtotta a merényletet. Őt magát azonban elfogták, és a haldokló király megparancsolta, hogy irtsák ki Anak egész családját, vele együtt. Meg is történt, a kisgyermek Gergelyt azonban egy keresztény dajka megmentette és Cézáreába menekült vele. Itt kereszténynek nevelték, és egész fiatalon feleségül vett egy Julitta nevű keresztény leányt. Két fiúk született: Arisztakesz és Vártán. Valószínű, hogy Gergelyt még Cézáreában pappá szentelték.

Közben a meggyilkolt Koszrov király fia, Tiridat, aki a római császárhoz menekült, visszatért. Részt vett Galerius győztes hadjáratában 297-ben a perzsák ellen, s ezután Diocletianus katonaságot adott melléje, hogy foglalja vissza ősei trónját. Tiridat diadalmenettel tért vissza országába, és Gergely csatlakozott hozzá, még mielőtt átlépte volna az ország határát. Az első városban, Erzinkanban Tiridat vallási ünnepet rendezett: a városban tisztelt Anahita istennőnek mutatott be hálaáldozatot, s ezt kíséretétől is elvárta. Gergely megtagadta, ezért megkínozták, majd egy hírhedt föld alatti börtönbe vetették, ahol életrajzírója szerint 15 éven át (298-- 313) raboskodott a legelvetemültebb gonosztevők között. Tiridat trónfoglalása után üldöző rendeletet adott ki a keresztények ellen.

Szodzomenosz (+425 után) történetíró szerint Tiridat és országa megtérése egy csoda következménye volt. Tiridat ugyanis feleségül akarta venni Szent Ripszimát, aki a római birodalomból menekült Örményországba a keresztényüldözés elől. Mivel nem hajlott a szavára, kivégeztette, s utána megőrült: éjszakánként farkasüvöltéssel bolyongott a palotában. Miután minden orvos kudarcot vallott gyógyítási kísérletével, a király nővére álmában kinyilatkoztatást kapott, hogy egyvalaki tudja meggyógyítani a királyt: Gergely. Azonnal kihozták a börtönből, és valóban meggyógyította Tiridatot. Mindjárt hirdetni is kezdte neki és egész udvarának Krisztust, akinek erejével meg tudta gyógyítani.

Tiridat meg is tért, és olyan buzgó hívő lett, hogy elrendelte: az egész ország legyen kereszténnyé. A pogány kultuszt beszüntette, és felhatalmazta Gergelyt, hogy a szentélyeket templommá alakítsa át. Gergely a szentélyeket megtisztította, keresztet állított bennük, de úgy gondolta, hogy a keresztséget és a templomszenteléseket mégis püspöknek kellene elvégeznie, püspök pedig nem volt az országban.

Tiridat és fejedelmei úgy látták, leghelyesebb lesz, ha Gergely lesz az első és fő püspök Örményországban. Ezért elküldték a kappadókiai Cézáreába, hogy szenteljék püspökké. Cézárea püspöke, Leontius zsinatot hívott össze, és 314-ben fel is szentelték Gergelyt, akit 13 fejedelem és nagy sereg kísért el útjára. Gergely mint püspök a pogányság fellegvárát, Asztiszat városát kapta székhelyül, de a városlakók fegyverrel fogadták. A kíséretében lévő hercegek azonban katonáikkal elfoglalták a várost, és Gergely a magával hozott Keresztelő Szent János-ereklyét elhelyezve egy kápolnában, elfoglalta székét. Mint főpüspök, katholikosz hozzáfogott az egyházszervezéshez: 12 püspökséget és számos plébániát alapított. Gondoskodott a klérus képzéséről, de ekkor még szír és görög nyelvet használtak, mivel az örmény ábécét csak száz évvel később Szent Meszrop (lásd: 648. o.) alakította ki.

Gergely két fia eddig Cézáreában élt. Tiridat király most hazarendelte mindkettőt. Arisztakesz remeteként élt, s csak nehezen engedelmeskedett. Hazatérve püspökké szentelték és Gergely segédpüspöke lett, a niceai zsinaton is részt vett. Amikor Tiridat Rómába utazott Nagy Konstantin császárhoz, Gergely elkísérte, majd visszavonult és Arisztakesznek adta át a püspöki hivatalt. Mivel hamarosan meghalt, a másik fiú, Vartan lett Gergely utóda. Mindkettőt szentként tisztelik az örmény egyházban.

Gergely teljes magányban halt meg, és Throdanban temették el. Ereklyéinek megtalálása mellett ünneplik megkínzásának, bebörtönzésének és kiszabadulásának emlékét is. Az örmény egyház az 5. század elején perzsa fennhatóság alá került, s ennek következtében a 6. század elején monofizita lett. Ekkor vette fel Világosító Szent Gergelyről a gregoriánus egyház nevet. 1198-ban egyesültek a római egyházzal, de ez az unió csak 1375-ig tartott, amikor a törökök újra elszakították őket. Ma uniós és monofizita örmény egyházak élnek, s mindegyik katholikosza azzal bizonyítja jogos hivatalviselését, hogy őrzik Szent Gergely karereklyéjét. [17] A levélváltást szír eredetiből beleszőtte Egyháztörténetébe

Cézáreai Euszebiosz. Magyarul is olvasható az Ókeresztény írók 4.

SZENT JEROMOS

*Stridon, 347 körül +Betlehem, 419/420. szeptember 30.

Jeromos (Hieronymus) 347-ben, a Dalmácia és Pannónia határán fekvő Stridon városában született. Szülei ugyan keresztények voltak, de őt kiskorában nem keresztelték meg. Iskoláit szülővárosában kezdte, s mindjárt az első időkben kitűnt, hogy tehetséges, de fegyelmezetlen, nehezen kezelhető, büszke lélek lakik benne. Eleven ésszel és jó gondolkodókészséggel volt megáldva, ám rendkívül érzékeny, szenvedélyes, gyanakvó és rátarti jellem volt. Egész fiatalon Milánóba, majd Rómába küldték retorikát és filozófiát tanulni. Róma, a birodalom fővárosa elbűvölte a vidéki ifjú lelkét.

Tanulta az emelkedett, művészi latin nyelvet, féktelen kíváncsisággal falta a latin klasszikusokat, akik nyelvezetére, gondolkodására is nagymértékben hatottak. Később csak azért bírálta Cicerót, mert elhatározta, hogy megszabadul a hatásától. Valójában azonban mestereitől soha nem tudott teljesen elszakadni. Róma és a klasszikus írók annyira beleivódtak emlékezetébe, hogy a latin szerzőkkel szemben nem tudta megtartani azt a derűs nyugalmat, amellyel a kappadókiai atyák tudtak bánni a klasszikus görög szerzőkkel.

A megfeszített tanulás sem akadályozta Jeromost abban, hogy kivegye részét a szórakozásokból. Úgy tűnik, e szórakozásokba is természete féktelenségével vetette bele magát: később Kalkisz pusztájában gyötrik is az emlékképek, melyeket ez időtájt szedett össze.

Mély és tartós barátságot kötött Bonosiusszal és Rufinusszal, s velük együtt látogatta a katakombákat, hiszen Róma a vértanúk városa is volt.

Jeromos lelke azonban sokkal igényesebb volt annál, semhogy a felszínes szórakozás és a világi tudomány ki tudta volna elégíteni. 366 nagyböjtjének kezdetén Bonosiusszal együtt fölvételét kérte a katechumenok közé, és húsvétkor Liberius pápa megkeresztelte őket. Ezzel új életet kezdett.

Nem sokkal húsvét után elindult Gallia felé, de csak Trierig jutott. Itt újra tanulni kezdett, s egyszer csak fölfedezte a szerzetesi életet. Elhatározta, hogy visszatér Itáliába, mégpedig Aquilejába, és ott elmélkedő-aszketikus életet kezd: ,,Ott majd lesz rá idő, hogy Isten dolgaival foglalkozzam.'' Bármennyire kételkedett elhatározása komolyságában a családja, barátaival együtt Chromatius szerzetes vezetésére bízta magát.

A kis szerzetesi közösség életének középpontjában a Szentírás tanulmányozása állt. Ám ez az idilli állapot nem tartott soká, mert ,,kitört egy vihar'' -- mondja később Jeromos, és a közösség szétszóródott. Ő maga a próbatétben is állhatatos maradt, és bátorságát nem veszítette el. Útra kelt, hogy keletre menjen, ahol -- mint tudta -- a pusztákban virágzó szerzetesi közösségek éltek. A könyvtárát és a Rómában készített följegyzéseket azonban magával vitte. Utazása szakítást jelentett a családjával, ami a szívében mély sebet ütött. Később ezt írta Héliodorosznak: ,,Nekem pontosan azokat a fájdalmakat kellett átélnem, amelyektől te annyira félsz.''

Keleti tartózkodása alkalmat adott Jeromosnak arra, hogy Antiochiában tökéletesítse Szentírás-ismeretét, Tiberiásban pedig megtanuljon héberül. Ezután elvonult Kalkisz pusztájába, hogy a remetékhez csatlakozva magányban, virrasztásban, vezeklésben és munkában éljen.

Csak éppen összes természetes adottsága ellenkezett ezzel az életformával. Súlyos vívódás kerítette hatalmába, őrlődött a szelleme és a lelke, azaz kulturális és vallási érdeklődése között. ,,Amikor Izaiás prófétát olvastam, meg kellett állapítanom: ťMily bárdolatlan beszéd ez, és milyen hanyag stílus!Ť S miután virrasztva végigimádkoztam egy éjszakát, visszatértem Vergiliushoz, Ciceróhoz és Platónhoz.''

Egyszer azonban volt egy álma, amelyben azt a figyelmeztetést kapta, hogy még egyáltalán nem él keresztény életet. Ezen lelke mélyéig megdöbbent. Különféle kísértések is próbára tették, s főleg könnyelmű római életének képei jártak vissza a képzeletébe.

És ez még nem volt minden. Az ariánus vita és az antiochiai egyházszakadás a pusztákon is végigviharzott, és fölkorbácsolta a remeték lelkét is. A szerzetesek között pártok alakultak: ,,Zsákba öltöztünk, és hamut szórtunk a fejünkre, de kiközösítettük a püspököket'' -- írja később ironikusan. Végül belefáradt a vitákba, és nem akarván többé tudni a ,,piszkos, műveletlen és perlekedő szerzetesekről'', visszatért Antiochiába.

Paulinus, a város püspöke pappá akarta szentelni. Ehhez Jeromos csak azzal a föltétellel adta beleegyezését, hogy hű maradhat szerzetesi hivatásához és megőrizheti mozgási szabadságát. Szentelése után hamarosan útra is kelt: 380/381-ben Konstantinápolyban tartózkodott és a város könyvtárában dolgozott. Nagy hatással volt rá Nazianzi Szent Gergely, aki ,,ezt az ércből való lelket'' föllelkesítette Origenész iránt. Első lelkesültségében le is fordított Origenésztől huszonnyolc homíliát, de később alábbhagyott a lelkesedés, sőt, hátat is fordított neki.

Közben Damazusz pápa kieszközölte a császárnál, hogy 382-re zsinatot hívjon össze. Paulinus püspököt Jeromos kísérte el a zsinatra, melynek végeztével könyveivel és jegyzeteivel együtt Róma felé vette útját. Ekkor harmincöt éves volt, és nagy feladat várt rá: Damazusz pápa, aki maga is művelt szellem volt, bevonta legszűkebb munkatársi körébe és megtette a titkárjává. Hamarosan még ennél is fontosabb feladattal bízta meg: az evangéliumok latin fordítását kellett átvizsgálnia. Ez a munka azonban nem egyszerűen szövegvizsgálat, fordításrevízió volt, hanem fordítás is; és nem korlátozódott csupán az evangéliumokra, hanem idővel kiterjedt az egész Szentírásra, és húsz éven át foglalkoztatta Jeromost, aki ebben a munkában minden tehetségét és addig szerzett tudását az Egyház szolgálatára szentelte.

Hamarosan közismertté vált Rómában, és voltak olyanok, akik Damazusz pápa utódát látták benne. Közben azonban néhány római matróna és úrnő kérte a lelki vezetését, és ezek a nők gyermekien szomjas érdeklődéssel fordultak hozzá a Szentírással kapcsolatos kérdéseikkel is. Jeromos az Aventinuson épült luxusvillában magyarázta nekik a Szentírást. Fegyelmezett buzgósága vonzotta ezeket a lelkeket, akik éppen emiatt biztonságban érezték magukat Jeromos vezetése alatt. Közéjük tartozott Paula, Marcella és Eustochium. De minél feddhetetlenebb volt Jeromos, a városban annál több pletyka keringett róla. Amikor rosszallóan megkérdezték, miért csak nőket tanít, így válaszolt: ,,Kevesebbet foglalkoznék nőkkel, ha férfiak többet érdeklődtek volna nálam a Szentírás felől!''

Bizonyos római körök, főleg a lanyhább lelkületű római papság zokon vette a művelt szerzetestől, hogy belegázol addig zavartalanul űzött játékaikba, s ezenfelül még arra is kényszeríti őket, hogy az addig megszokott szentírási szövegek helyett egy új fordítás használatával vesződjenek. A pápa Jeromos iránti megbecsülése és jóakarata azonban egyelőre olyan védelmet biztosított számára, hogy végső soron mindenkinek tiszteletben kellett őt tartania.

A körülötte kialakuló ellenséges légkörben azonban Jeromos nem volt egészen ártatlan. Félreértéseivel a legjobb kezdeményezéseket is zátonyra futtatta, s lobbanékony, vitára hajló természete, csipkelődő, sőt nem egyszer gúnyos stílusa sok ellenséget szerzett.

Amikor Damazusz pápa meghalt és utóda nem biztosított már számára védelmet, Jeromos elhagyta Rómát, és testvérével együtt újra keletre ment. Néhány római hölgy is követte barátnőikkel és szolgálóikkal együtt. Betlehemben telepedtek meg, ahol Jeromos két kolostort alapított: egyet a férfiak számára, ezt ő maga irányította; egyet pedig a nők számára, s annak vezetését Paulára bízta.

Ekkor egy hosszú, irodalmi téren nagyon termékeny időszak következett, amely harmincöt esztendeig tartott. A tudósnak segítségére volt nagy könyvtára és sok följegyzése, melyeket a korábbi évek utazásai során gyűjtött.

Mindenekelőtt eredeti nyelvből lefordította a Szentírásnak majd minden könyvét. Ez önmagában olyan teljesítmény, amellyel kivívta magának a kortársak bámulatát. Megteremtette azt az alapszöveget, amelyet Vulgata néven a latin egyház egészen a legutóbbi időkig hivatalos szentírási szövegként használt.

Mikor a fordítással elkészült, hozzáfogott a szövegek magyarázatához. E magyarázatok rendkívül gazdag lelki és régészeti tudásról tanúskodnak; teológiai tartalmuk már szegényesebb, a formájuk pedig egészen laza. Ennek magyarázata az, hogy Jeromos tudományosan művelt, az átlagosnál jóval olvasottabb, de nem teológus és nem misztikus szellem. Ezért kellett szakítania Origenésszel is.

Történeti írásai, főleg a De viris illustribus (A kiváló férfiakról) című munkája sok érdekes adatot tartalmaz. Ránk maradt százötvenhét levele is, melyek szerint a legváltozatosabb kérdésekkel fordultak hozzá tanácsért. E levelek Jeromost úgy mutatják be, mint szigorú aszkétát, keménykezű lelki vezetőt, aki metsző iróniáját mindvégig megőrizte, ugyanakkor mélyen meg tudott rendülni és tudott forró könnyeket is sírni.

Munkával töltött magányából nemsokára teológiai harcba szólították a körülmények, nevezetesen a ciprusi Szalamisz város püspöke, Epifaiosz. A püspök összeállított egy eretnekség-gyűjteményt, melynek a Méregszekrény címet adta, s ennek fiókjaiba helyezte el az általa ismert és eretneknek ítélt tanításokat és tételeket. E szekrény hatvannegyedik fiókjába tette Origenészt. Az ünnepelt alexandriai tanítóval szemben olyan vádakat hozott fel, amelyekkel egész Palesztinát fölháborította. E viták hullámai oly magasra csaptak, hogy Jeromos is beavatkozott, mégpedig Origenész ellenében. Ezáltal a jeruzsálemi püspökkel éppúgy szembekerült, mint korábbi barátjával, Rufinusszal. A harc elkeseredett vita formájában zajlott, s csak egyszer szakította félbe egy fegyverszünet-féle. Közben az egész Egyház, főleg Szent Ágoston, botránkozva figyelte e háborút. Jeromos olyan hévvel harcolt, hogy még Rufinus halála (411) sem tétette le vele a tollat.

Életének utolsó éveit fájdalmas szenvedések tisztítótüzében töltötte. Egészsége meggyengült, látása egyre inkább romlott, és egymás után elvesztette hűséges kísérőit. Ehhez járultak a nyugtalanító politikai események: a barbár gótok betörtek Itáliába, s 410-ben elfoglalták és kifosztották Rómát. A Város pusztulását -- a városét, amelyben a világ úrnőjét látták -- a kortársak olyan fájdalommal szemlélték, mint korábban a zsidók Jeruzsálem pusztulását. Jeromos lelke mélyéig megrendült: ,,Rómát ostrom alá fogták. Sírás fojtogat, miközben diktálok. A várost, amely az egész világ felett uralkodott, elfoglalták!''

412 körül portyázó szaracénok veszélyeztették a betlehemi kolostorokat, s egy napon sietve menekülnie kellett. Aztán még egyszer föllángolt a pelagianizmus elleni harc, és Jeromos teljes szenvedélyességével kivette belőle a részét. Csak az eretnekség legyőzése nyugtatta meg: utolsó levelében Ágostonnak gratulál a győzelemhez.

Az évek múlásával Isten lassan mindentől megfosztotta, és Jeromos kezdett eltávolodni mindentől, ami korábban oly közel állt a szívéhez: ,,Aki a halálra gondol, az hamarosan mindent megvet''. Kimerülten és vakon tért meg Urához 419. (vagy 420.) szeptember 30-án. Élete szakadatlan harc volt.

Önmagát úgy jellemzi, hogy ,,filozófus, rétor, grammatikus és dialektikus egyszerre, továbbá három nyelvnek; a hébernek, görögnek és latinnak ismerője''. Különösen ez utóbbi háromnyelvűség, a héber ilyen szintű ismerete volt akkoriban rendkívüli.

Élete végéig megőrizte a legszigorúbb aszkézis gyakorlatait, de elkísérte betegesen izgulékony és érzékeny természete is. Ha vitatkozott, bántó éllel is tudott fogalmazni.

A római hölgyek kissé meg tudták szelídíteni ezt a heveskedő aszkétát azzal, hogy saját szakterületén, a Szentírás kérdéseiben szóra bírták. Tudományosságát elismerték, és néha nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ezt az elismerést személyes célja szolgálatába állítsa. S ha tanítványai felé nem is tudta képviselni az evangéliumi szelídséget, ezek a nők a maguk intuitív módján megérezték, hogy Jeromosban minden keménység és szigor ellenére nagyon érzékeny és finom lélek lakik.

Munkáiban olykor védekezés nélkül föltárja saját gyengeségeit, s ezzel különösen is hat olvasóira. Munkabírása, a Szentírás szolgálatába állított tudásszomja, önmagával szemben tanúsított szigora föltétel nélküli tiszteletet parancsol. Az Egyház iránti szeretete és soha meg nem ingó igazhitűsége mindenkihez közel hozta ezt a tudós aszkétát. Utolsó éveinek szenvedései megtisztították, s Isten elvezette lelkét a tökéletességhez.

Az 5. századi források 420. szeptember 30-ra, Betlehembe teszik temetése napját. Rómában a 8. század óta ünneplik.

--------------------------------------------------------------------------------

A szent egyháztanító életéről elsősorban a saját írásaiból ismerünk meg jellegzetes részleteket.

Leírja egy látomását, amely nagyon megrendítette, amikor már a szíriai pusztaságban élt, de még a klasszikus szerzők szerelmese volt: ,,Lélekben a Mindenható bírói széke elé ragadtattam. Olyan világosságba kerültem, hogy a szememet nem mertem fölnyitni. Kérdés hangzott felém, hogy milyen hitű vagyok. ťÉn keresztény vagyokŤ -- feleltem. ťNem az igazat mondod --válaszolta az, aki a bírói széken ült --, te Cicero híve vagy, nem pedig keresztény. Ahol a kincsed, ott van a szíved is!Ť'' Erre semmi védekezést nem tudott fölhozni, s az ostorcsapások alatt, melyeket az Örök Bíró ítélete szerint mértek rá, jajgatva fogadkozott: ,,Uram, ha még egyszer világi könyvet veszek a kezembe olvasásra, akkor foglak megtagadni téged!'' -- E látomás után természetesen még foglalkozott profán irodalommal, de már egészen a Szentírás felé fordult érdeklődése.

A pusztában igen heves kísértések érték. A római táncos mulatságok emlékei makacsul visszatértek képzeletébe: ,,Ó, amikor a pusztában éltem, abban az elhagyatottságban, ahol csak a remeték találtak otthonra, ahol perzselőn tűzött a nap, milyen sokszor képzeltem azt, hogy újra Rómában vagyok, az ottani szórakozások közepette! Táncoló lányok körében láttam magam. Arcom összeaszott a böjtöléstől, de kiaszott testemben lángok lobogtak, és a szenvedély tüze hevítette egy majdnem holt ember testét. Annyira jutottam, hogy éjjel és nappal hangosan kiáltoztam, és szünet nélkül vertem a mellemet. Féltem a cellámtól, mert az ismerte az én gonosz gondolataimat. Szomorúsággal és önmagam iránti haraggal eltelve hatoltam egyre mélyebben a sivatagba.''

Amikor már újra Rómában élt, szigorú erkölcsi prédikációi miatt néhányan megnehezteltek rá és ellenségei lettek. Mivel ellenállhatatlan vonzerővel prédikált a szüzességről, a pogányok attól kezdtek félni, hogy elnéptelenedik a város. A szigorú aszkéta keményen ostorozta az özvegyeket, akik ,,feltűnést keresve, pompás öltözékben sétálnak az utcákon föl és alá, mintha nem is veszítették volna el a férjüket, hanem a következőt keresnék!'' Ostorozta a ,,finomkodó klerikusokat, akik gondosan kiöltözve illatfelhőbe burkolóznak. Kényesen ápolt hajjal és gyémántgyűrűvel az ujjukon járják az utcákat, óvakodva cipőik beszennyezésétől, miközben mint országos hírnökök viszik a pletykákat házról házra''. Különösen azokra öntötte ki a haragját, akik a jámborság köpenyébe burkolózva a legszörnyűbb gazságokat vitték végbe.

Egy napon meghalt Blaesilla, Paula asszony leánya, aki mértéktelen buzgalommal gyakorolta az aszkézis különböző formáit. A nagy pompával megrendezett temetésen Paula nem bírta elviselni a fájdalmat és összeesett. Többen Jeromost hibáztatták a leány haláláért s az anya fájdalmáért, mire ő ,,könnyek és fájdalmak közepette'' búcsút vett Rómától és lerázta a lábáról Babilon porát.

Betlehemben végre békés körülmények között a munkának szentelhette minden idejét. Kolostorának szerzetesei könyvek másolásával foglalkoztak. Ő maga több írnoknak diktált, olykor naponta ezer sornyi anyagot. A többiek sokszorosították a szövegeket, de az írás közben elvétett szavak miatt Jeromos elég sokszor neheztelt rájuk. Közben állandóan tovább tanult: rabbi Bar Anina tanította a kaldeus nyelvre és vezette tovább a héber nyelv ismeretében. A csendes kolostor hamarosan zarándokhely lett, s a zarándokok mind szerettek volna magukkal vinni egy levelet vagy más szöveget a híres mestertől. Olyanok is voltak, akik írnokot hoztak magukkal, hogy minél hosszabb szövegeket másoltathassanak maguknak. Dürer híres metszete, a ,,Szent Jeromos a házában'' mutatja, hogy a középkorban hogyan képzelték a szent életét.

Ebben az időben történt -- mondja a legenda --, hogy egy sánta oroszlán baktatott be a kolostorba. Az összes testvér rémülten szaladt szét, Jeromos azonban elébe ment, és úgy fogadta mint kedves vendégét. Akkor az oroszlán nyögve tartotta a mancsát Jeromos elé, és látszott, hogy belelépett egy hatalmas tövisbe. Jeromos kihúzta a tövist, majd kötést tett a sebre, s ettől kezdve az oroszlán úgy ragaszkodott hozzá, mintha csak a macskája lett volna.

Hatalmas méretű irodalmi munkásságának természetesen voltak bírálói is. Sokan inkább ,,szép, hibátlan kéziratokat'' szerettek volna tőle, mint mindig új, de olykor javításokkal zsúfolt lapokat. Ezért egyszer így panaszkodott: ,,Ha gyékényt fonnék, vagy pálmarost-szövetet szabnék, senki nem szapulna, senki nem dorgálna. Most azonban, hogy az Üdvözítő szavait magyarázom, maradandó eledelt készítek és a szent könyvek ösvényét szeretném megszabadítani a bozóttól, kétfelől is verik az arcomat.''

Ezekielhez írt kommentárjában rejtőzik egy egyéni megjegyzése, amelyből megláthatunk valamit az öreg tudós szenvedéséből: ,,Mécsesem pislákoló fénye mellett diktálom ezt a néhány oldalt. A szent szöveg magyarázata enyhíti egy kissé lelkem szomorúságát, mert a lelkem nagyon háborog. A külső szorongatásokhoz járul még koromnál fogva meggyengült és vaksággal fenyegető látásom, valamint az a nehézség, hogy e gyér világosságnál olvassam ki a héber szöveget, amelynek írásjelei olyan kicsinyek, hogy még a teljes napvilágnál sem könnyű megfejteni őket.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Jeromos áldozópapodba odaadó és minden áldozatra kész szeretetet oltottál a Szentírás iránt, kérünk, add, hogy néped is megtalálja Igédben az élet forrását, és egyre többet merítsen belőle!

Példája:

    Soha ne szünj meg igaz célodért harcolni!

BOLDOG FURCA* PALENAI MIKLÓS pap, remete, III. r. (1350-1449)

Valahol Közép-Itáliában, egy kis községben született. Ifjú éveit imában, jámborságban töltötte. Belépett Szent Ferenc III. rendjébe, majd pap lett és szüloföldjén muködött éveken át. A magány utáni vágy azonban egyre erosödött benne. Minden bizonnyal püspöke engedélyével Rómába ment és néhány társával remeteéletet kezdett. Majd Nápoly közelében vállalta egy remeteközösség vezetését, ahol Szuz Mária tiszteletére rendházat is létesített. Újra viszszatért az Örök Városba, ahol találkozott Boldog Gambacorti Péterrel, aki hozzá hasonló remeteközösséget vezetett. Közösen elhatározták, hogy a két közösséget egyesítik s a Ferences III. Rend Reguláját követik. Miklós kiválóságát IV. Jeno pápa is értékelte s Firenzébe küldte néhány monostor fegyelmének helyreállítása végett. Ezt a feladatot elvégezve visszatért Rómába, itt a Gianicolo* dombot választotta tartózkodási helyéül, ahol a világ zajától távol élhette társaival remeteéletét. Itt tíz évvel halála elott kápolnát és remetekolostort épített és idos korához mért vezeklést folytatott társaival együtt. Különösen a szemlélodésben, a böjt és önmegtagadás gyakorlatainak végzésében tunt ki. Rendkívüli kegyelmi adományokkal és csodákkal ékesen 100. Évében távozott a földi életbol. Tiszteletét XIV. Kelemen pápa hagyta jóvá.

„Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van. Aki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Minden, ami a világon van: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége, nem az atyától származik, hanem a világtól. De elmúlik a világ és annak bunös kívánsága. Csak aki megteszi Isten akaratát, az él örökké.” (1 Jn 2, 15-17.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Miklóst a remeteélet felvirágoztatására kiváló erényekkel és karizmákkal ruháztad fel. Add, hogy közbenjárására Istennek tetszo módon éljünk. A mi Urunk...

Szent Ripszima és Gajána vértanúnők

A szent vértanúk Örményországban szenvedtek hitükért Tiridát király alatt, a IV. században. Dioklécián császár üldözése alatt 37 szűz a Római Birodalomból Örményországba menekült. Rendkívüli szépséggel megáldott Ripszima megtetszett Tiridát királynak, aki tisztátalan vágyakkal közeledett felé. Ripszima ellenállt ezeknek a vágyaknak, ezért a király kínzásoknak vetette alá, társnőivel együtt. Ripszima testét darabokra szaggatták és úgy ölték meg, a többieknek pedig fejét vették.

Szent Zsófia, Pisztisz és Agapé     vértanúk † ~ 120

Szent Dáda, Gavedda és Kazdoa vértanúk

Szent Dáda Szapor perzsa király bizalmas embere, titokban keresztény volt. A király egy országrész kormányzását bízta rá. Hamarosan jelentették a királynak, hogy Dáda keresztény. A király maga elé hivatta és kihallgatta. Mivel nem akarta keresztény hitét megtagadni, büntetésül máglyahalálra ítélte. A szent keresztvetésére a máglya kialudt, és víz tört fel helyében. A király fia, Gavedda ezt látva és Dádával beszélgetve, Krisztushívő lett. Ezért apja nagyon megverette, de Isten segítségével teljesen egészségessé lett. Más kínzások után is ez történt. Utána mindig börtönbe vetették. A király saját lányát Kazdoát küldte a börtönbe, hogy meggyőzze fiát, Gaveddát. Látva mindazokat amik történtek, Kazdoa is keresztény lett. Atyja ezért megverette és a börtönben marasztalta. Végül Gavedda testét lándzsával átszúrták. Dáda testét darabokra vagdalták, úgy halt meg. Kázdoa a börtönben megkeresztelkedve adta vissza lelkét Istennek. Gyermekei vértanúsága nem hatotta meg Szápor királyt. Továbbra is kegyetlen maradt. A királynő a két gyermeket királyi ruhába öltöztetve, illatos olajokkal megkenve, egymás mellé temette el őket. Ezek a IV. század közepén történtek.

SZENT GÁBOR FŐANGYAL, a Szentírás szavai szerint az Úr előtt álló hét főangyal egyike (Tób 12,15; Lk 1,19). Láng-követek ők, akik az emberiséget irányítják. Szerepüket hasonlítják a hétágú gyertyatartóhoz, Isten világosságát terjesztik a történelem szentélyében. Jelképezik a Szentlélek 7 ajándékát, vagy a 7 szentséget.

Gábor szerepe: a hívatottaknak Isten terveit hírül vitte.

Dánielnek megjelent a fogság idején, s megmutatta az üdvtörténet fejlődését, a nagy birodalmak harcait és pusztulását, Izrael szabadulását, és a Messiás eljövendő országát. Megmagyarázta Gábor főangyal Dánielnek a különböző látomások értelmét. (Dán 8, 16-26; Dán 9, 21-27)

Zakariásnak megjelenve a főangyal a jeruzsálemi templomban hírül adta Keresztelő Szent János születését és a megváltás elérkeztét (Lk 1, 11-20). Magáról elmondja ekkor, hogy az Úr színe előtt áll.

Názáretben Máriánál megjelenve a Megtestesülést jelentette be. Magáról ekkor semmit sem mondott, Lukács evanelista nevezi Gábornak. Szavait idézzük minden "Üdvözlégyben". (Lk 1, 26-45)

Ünnepe a II. Vatikáni Zsinatig március 24-én volt. és a Zsinat tette egy napra a három ismert nevű angyal ünnepét.

Gondolat:

    Isten küldöttek útján tartja velünk a kapcsolatot.

Montemirelli Szent János     hitvalló † 1217


DUKLAI SZENT JÁNOS (1414-1484)

Dukla a Kárpátokhoz közeli (Duklai hágó) kicsiny, de régi város, itt született János vallásos szüloktol. Felnövekedve egy ideig a városon kívüli, erdos-hegyes vidéken egy remeteségben élt, majd belépett a minorita ferencesek közé. Pappá szentelése után kb. húsz évig fejtett ki áldásos igehirdeto és gyóntató tevékenységet nemcsak a lembergi (ma: Lvov) rendtartomány területén, hanem Ukrajnában, Moldvában, Belorussziában is. Több ízben volt házfonök, majd a lembergi rendi tartomány fonöke (akkor vikárius provinciális néven). 1452-53-ban a környéken járt a ferences obszerváns mozgalom nagy apostola, Kapisztrán Szent János. Hatására János atya is elhatározta, hogy az obszerváns tartományba lép át. Erre hivatali lekötöttsége miatt még évekig kellett várnia (1463-ig). Itt még ugyancsak kb. 20 évig muködött, s különösen kitunt a szerzetesi fegyelem megélésében. Szinte állandóan nála volt a Regula, azt olvasta vagy felolvastatta. Sokszor könnyezett, amikor tapasztalta, hogy annak rendelkezéseit még kicsiny dolgokban is - megszegik. Szívügyének tekintette az Egyház egységét; párbeszéd által igyekezett meggyozni az elszakadtakat, ruténeket, örményeket. „A hit buzgó propagátora” néven nevezték. Egyéb erényei: a tisztaság, készséges engedelmesség, böjt, önmegtagadás, a viszálykodók kibékítésének s a szomorúak megvigasztalásának karizmája. Élete utolsó éveiben a vakság keresztjét viselte, de még akkor is prédikált, gyóntatott, tanácsot osztogatott. Lembergben halt meg 70 éves korában, szept. 29-én, Szent Mihály napján, miután rendi testvéreivel a bunbánati zsoltárokat imádkozta. Sírja elobb Lembergben volt, most földi maradványait Duklában orzik, ahova régebben is, mostanában is zarándokolnak a lengyelek. Lengyelország is, Litvánia is égi párfogójául tiszteli, különösen boldoggá avatása, 1733 óta. XII. Kelemen avatta boldoggá, II. János Pál pedig szentté 1997-ben. II. János Pál pápa, mielott Duklai Jánost szentté avatta, 1997. jún. 9-én Duklában járt (nem eloször!). Utalt János atyának Krakkóhoz való kapcsolatára, ahol a teológiát végezte Szent Hedvig fejlesztette bokeztu adományaival a Jagello egyetemet s szerezte meg a teológiai fakultás felállítását is, pár évtizeddel elobb. Másnap, jún. 10-én a közeli Krosno* város repüloterén avatta

szentté Duklai Jánost. Részlet a pápa homiliájából:

„Az Úr Lelke rajtam. O kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek... Ezek a szavak érvényesek mindazokra, akiket Isten arra hívott, hogy Krisztus küldetését folytassák. Ezek közé sorolhatjuk Duklai Jánost is, akit ma az Egyház szentjei közé iktathatok.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Jánost szerzetesi erényekkel és a hit hirdetésére apostoli buzgósággal ruháztad fel. Add, hogy példájára és közbenjárására mi is erényekben gyarapodjunk és a keresztények egységén munkálkodjunk. A mi Urunk...

Szent Kiriák atya

A szent atya Korintusból származott, János pap és Budoxia szülőktől. Rokonuk Péter, korintusi püspök egész fiatalon felolvasóvá avatta Kiriákot. Az ifjú teljes figyelmével a Szentírás tanulmányozására adta magát. Tizennyolc éves korában titokban elhagyta szülei házát, beszállt egy hajóba és Jeruzsálembe ment. Meglátogatva a szent helyeket a telet egy kolostorban töltötte. Ott hallott Nagy Szent Eutim atyáról. Eddigi kolostorának főnökétől áldást kapva, felkereste Eutim atyát, aki szívesen fogadta, szerzetesi ruhába öltöztette és elküldte Szent Gerazim atyához a Jordán mellé.

Kiriák atya minden munkát szívesen végzett. Nappal munkálkodott, az éjszaka egy részét imádságban töltötte. Gerazim atya megkedvelte életéért a fiatal szerzetest. Látomásban tudomást szerezve Eutim atya haláláról, mindketten odasiettek és megadták a szentnek a végtisztességet. Gerazim atya halála után a 27 éves Kiriák visszatért Eutim atya kolostorába, ahol szerzetessé lett egykor. Több kolostorban is élt még szerzetesként. Hetvenéves korában, szigorúbb életre vágyva, a pusztába vonult. Böjtöléssel, virrasztással és imádsággal töltve el az időt, hosszú életet élt. 107 éves korában az egyik kolostor szerzetesei nem akarván őt magára hagyni, arra kérték hogy költözzön Szent Kariton barlangjába, a közelükbe. Két évig élt ott. 109 évet élve a földön. Az atyák megsiratták és tisztelettel eltemették testét 556-ban.

SZENT MIHÁLY   FŐANGYAL        

Az angyalok életéről nincsenek az emberekéhez hasonló életrajzi adatok. Az ő életük más formában valósul meg. Történetük a teremtéssel kezdődött, ők lettek a legtökéletesebb teremtmények. Kegyelembe öltöztek - tanítják atyáink - és próbára lett téve hűségük. Szabad akaratuk lehetővé tette a jók számára a hűséget, a lázadóknak pedig a bukást. A hűségesek jutalma örök boldogság, a bukottak számára a büntetés az örök kárhozat lett.

A szenthagyomány Mihályt teszi meg a nagy harc vezérévé, ebben a harcban a bukott angyalok le lettek taszítva a mennyből (Jel 12, 7-9).

Mózes testét halála után angyalok temették el ismeretlen helyre (MTörv 34, 5-7), nehogy a zsidók bálványként tisztelhessék. Mihály főangyal volt az, aki viaskodott a Sátánnal, védve Mózes testét (Júd 1, 4-10).

Ő az az angyal, aki Dánielnek megviszi a hírt a szabadulásról és az óvásról (Dán 10, 21- 11, 1; Dán 12, 1-4).

495-ben Dél-Itáliában, Apuliában megjelent, ettől kezdve ott, Garganó hegyén kegytemplom várja a búcsújárókat.

Nagy Szent Gergely pápának is megjelent Hadrián császár mauzóleuma felett, jelezve a nagy pestis járvány végét. Ma az Angyalvár tetején látható ércszobra figyelmeztet minket Mihály jelenésére.

Franciaországban is híres búcsújáróhely alakult ki a Mont-Saint-Michel sziklatömegén. Már 966-ban bencés apátságot alapítottak itt Szent Mihály tiszteletére.

Lovagrendek tisztelték védőszentjüknek, hadseregek hímezték képét zászlóikra (például 955-ben a magyarok ellen Lech mezején), az Egyház is segítségül hívja a rossz elleni küzdelemben (Ef  6, 11-17).

Példája:

    Segíts a rossz elleni küzdelemben!

SZENT RÁFÁEL FŐANGYAL.         

Angyal. Egyike a hét angyalnak, aki mindig kész arra, hogy az Úr színe elé lépjen. A Bibliában csak Tób könyvében szerepel.

Az ifjú Tóbiás kisérője. (Tób 12, 15) Segít nehéz helyzetekben, gyógyít, ártalmatlanná tesz démont.

A zsidó irodalomban mint angyalfejedelem, vagy trónálló angyal jelenik meg, így a Kumráni leletekben is. A keresztény hagyomány a főangyalok közé sorolja és az úton levők védelmezőjét látja benne.

Régebben ünnepét október 24-én ünnepeltük.

Gondolat:

"Tőled reméljük és kérjük üdvünket,

        testi lelki egészségünket."

Szent Teofán atya

Szent Teofán Gáza városában élő nagyon gazdag ember volt. Nagy szeretettel fogadta be a vándorokat és segített rajtuk. Annyira irgalmas lelkületű volt, hogy lassan egész vagyona ráment és nagy szükségre jutott. Isten engedelmével súlyos betegség támadta meg, testéből víz folyt ki. Teofán mindent türelmesen viselt el, és áldotta mindenért Istent. Mikor halála közel volt, nagy vihar támadt. Amikor azonban Isten kezébe adta lelkét, megszűnt minden vihar és nagy csend lett. Szomszédai felöltöztették testét, de semmi sebet nem találtak már rajta. Temetése utáni 4. nap álmában megjelent egy embernek, kérve, hogy sírkövét távolítsák el. Amikor ezt megtették, igen jó illat áradt ki testéből, és illatos olaj, ami minden odament és odavitt beteget meggyógyított.

BOLDOG FELTREI BERNARDIN minorita
*Feltre, 1439. +Pávia, 1494. szeptember 28.
Többnyire így írta alá leveleit: ,,a kis Bernardin''. Barátai sokszor hasonlóképpen nevezték, s Pádova püspöke is használta ezt a címzést, sőt a pápa is küldött néhányszor brevét ,,a kis Bernardinnak''. Nem gúnyból használták ezt, hanem a rokonszenves népmisszionárius feltűnően kis termetére irányuló humoros és derűs célzásként, s ez jól is esett neki; annak is jele, hogy még a legmagasabb körökben is meghitt barátnak tekintették.

Szülei tekintélyes emberek voltak; apja, Donato Tomitano Feltre városában közmegbecsülésnek örvendett. Elsőszülött fia kora ifjúságától kezdve könnyen és örömmel tanult, később pedig a pádovai egyetemen biztos tudásra tett szert. Marchiai Szent Jakab (lásd: A szentek élete, 875. o.) prédikációi az egyetemi városban arra indították, hogy belépjen a ferences rendbe. Jakab maga öltöztette be 1456. május 14-én, és Sziénai Szent Bernardinról (lásd: A szentek élete, 208. o.) kapta szerzetesi nevét. A tanulmányok évei következtek Velencében, majd pappá szentelték (1463), az ezután következő években pedig a rend fiataljait tanította. Kis növése miatt sem ő, sem elöljárói nem gondolták még akkor, hogy alkalmas lesz a prédikálásra. Néhány próba azonban, amelynek felettesei alávetették, felhívta rá a figyelmet.

Így kezdődött meg 1469-ben Bernardin tevékenysége a szószéken, de egyidejűleg néhány évig még rendi tisztségeket is el kellett látnia. Idővel oly sok prédikáció tartására kérték fel, hogy nem győzött eleget tenni a hívásoknak. Végül teljesen elöljáróira bízta, hogy oda küldjék, ahova jónak látják. Mivel a kérelmezők, hogy céljukat könnyebben elérjék, többször a pápához fordultak, Bernardin tőle kapott utasítást, hogy hol kell prédikálnia. Egész életén át megmaradt szerény, barátságos ferencesnek, s a regulát töretlen hűséggel megtartotta. Bár elöljárói gyenge alkata és rossz egészségi állapota miatt néhány könnyítést engedélyeztek számára, csak nagyon ritkán lehetett rábeszélni, hogy éljen is velük. Észak- és Közép-Itálián át történt vándorlásai során folyton gyalog járt, és rendkívüli okának kellett lennie, ha rá tudták venni, hogy időnként csacsit használjon hátasállatként.

Rendtestvérei -- úgy tűnik -- 1482-ben csaknem elviselhetetlen terhet raktak a már egyébként is éppen eléggé igénybe vett igehirdetőre, amikor még tartományi vikáriussá is megválasztották, tehát olyan tisztségre, amely megkívánta a messzire kiterjedő tartomány látogatását. Helyzete lényegesen megnehezült a Velencére akkoriban kimondott egyházi átok miatt, amely megtiltotta a nyilvános istentiszteletet. A velenceiek azonban nem ismerték ezt el, és megtiltották a papságnak, hogy betartsa. Bernardin, aki engedelmeskedni akart a pápának, testvéreivel együtt elhagyta a várost. Ezért még a vita elülte után is megtiltotta a köztársaság, hogy visszatérjen, holott alárendeltjei hazatérhettek kolostoraikba. Bizonyára ez volt az oka, hogy Bernardin tartományi vikáriusi tisztét idejének lejárta előtt letette.

Eközben rendjének más igehirdetőihez hasonlóan megkezdte a ,,mons pietatis'' nevű jótékony intézmények létesítését. Ezek -- főleg szegényeknek -- zálog ellenében pénzt kölcsönöztek, hogy megmentsék őket az uzsorások kizsákmányolásától. Ismeretes, hogy a pénzügyletek a középkorban csaknem kizárólag a zsidók kezében voltak, s ők a kikölcsönzött pénzekért 30--35%-os kamatokat kívántak. A ferencesek már fennálló társulatok, városok és jótevők segítségével egyre több zálogházat alapítottak.

Kezdetben minden teljesen ingyenesen történt, önkéntes tisztségviselők segítségével. Csakhamar megmutatkozott azonban az a tapasztalat, hogy a jótékony intézmény fenntartásához is szükség van egy csekély összegre. Szükséges volt például, hogy alkalmas helyet találjanak a zálogok megőrzésére, ezt pedig gyakorta bérelni kellett. Másrészt gátat kellett vetni az önző visszaéléseknek, amelyekkel például valaki a zálogházra ruházta azt a terhet, hogy téli ruháját gondosan őrizze egész nyáron át, ő maga pedig ennek fejében pénzt vett kölcsön, majd amikor beköszöntött a hideg évszak, kiváltotta ruháit. Bernardin azon a véleményen volt, hogy a tisztségviselők munkájáért és más elkerülhetetlen kiadások miatt szükséges, hogy egy kevés haszonhoz jussanak, de ellenfelei ezt, mint az Egyház által tiltott kamatszedést hevesen megbélyegezték.

Bernardinnak több nyilvános vitában kellett megvédenie álláspontját. Ezenfelül arra törekedett, hogy tekintélyes jogi kollégiumoktól és egyes híres jogászoktól kedvező szakvéleményt kapjon. Végül, bár már csak Bernardin halála után, a zálogházak intézménye megkapta a pápai jóváhagyást.

Mindazok, akiket Bernardin tevékenysége üzleteléseikben leginkább fenyegetett, gyűlölték őt. Nem is nyugodtak. A pénzemberek megvesztegetéssel igyekeztek rávenni Velence és más városok tanácsát: tiltsák meg a híres igehirdetőnek, hogy az uzsoráról beszéljen, és hogy zálogházat létesítsen. Mindezek a kellemetlenkedések sem tudták azonban Bernardin energiáját megbénítani. Ellenkezőleg: élete utolsó évtizedében legalább harminc zálogházat alapított, illetve már meglévőket jobban megszervezett. Pénzügyi helyzetükön javított, így nagyobb hatékonyságot tett lehetővé számukra.

A felőrlő, szünet nélküli munka idejekorán aláásta a mindenfelé várva várt igehirdető egyébként is gyenge egészségét. Amikor 1491 júliusában az Apostoli Szentszék iránti engedelmességből Bresciába ment, ismételten bekövetkező vérhányása annyira legyengítette, hogy már alig tudott prédikálni. Nála volt a pápa levele, azzal a megbízással, hogy a veszélyeztetett zálogházat védje meg ellenfeleinek támadásával szemben. Utolsó erejével teljesítette is a parancsot, néhány prédikációja után azonban ágynak esett. Tíz nappal halála előtt ezt írta Piacenzába, ahol közeli megérkezését várták: ,,Súlyos beteg vagyok. Ha Isten még egyszer abban a kegyelemben részesítene, hogy egészséges lehetek, szívesen elmegyek hozzátok. Imádkozzunk Urunkhoz, Jézushoz és édesanyjához, Máriához! Az történjék, ami az ő szemében helyes!'' 1494. szeptember 28- án meghalt. Nagyon ritkán gyászolt meg nép olyan általánosan és őszintén népmisszionáriust, mint a szegényeknek ezt a jótevőjét. A temetési menetet fehérbe öltözött gyermekek csapata nyitotta meg. Táblákat vittek ezzel a felirattal: Mons pietatis.

Az Egyház 1654-ben engedélyezte Bernardin tiszteletét, és elismerte ,,boldog'' címét.

Szent Daruk próféta

Szent Daruk Jeremiás prófétának volt társa és íródeákja. Nem hagyta el mesterét. Jeremiással együtt dorgálta kortársai visszásságait és szenvedést is kellett tőlük tűrnie. Jeruzsálem elfoglalása után Babilonba ment és ott élt a fogságban sorstársaival. Szent könyve Jeremiás próféta könyvének függeléke. jeremiás prófétát megkövezése után eltemette és nemsokára ő is követte a halálban Krisztus előtt a XI. században.



SZENT EUSZTOCHIUM szűz
*Róma, 367/68. +Betlehem, 420. szeptember 28.
Első volt a régi római patríciusnemzetségből, a Scipiók és Gracchusok nemzetségéből, aki az Úr kedvéért lemondott a házasságról, és fátyolt öltött. Annak a Paulának (lásd: 68. o.) volt lánya, aki férje, Toxotius halála után az Istennek szentelt özvegyi állapotot választotta. A szent özvegy, Marcella (330--410) házában avatták be a szűzi életmódba. Lányával csaknem egyidőben Paula is csatlakozott e szent római asszonyhoz. Eusztochium tizenkét éves volt akkor. Nagybátyja, Hymetius, aki még pogány volt és nagynénje, Praetextata mindent megkíséreltek, hogy unokahúgukat megnyerjék a világi élet számára. A fiatal lány azonban minden akadályt legyőzött, élete osztatlanul az Úré volt már.

Marcella házában ismerte meg Szent Jeromost (lásd: A szentek élete, 552. o.), aki oktatta az özvegyeket és hajadonokat a szerzetesi és lelki életre. Mindenekelőtt bevezette őket a Szentírás ismeretébe, és ösztökélte hallgatóit a szent könyvek buzgó tanulmányozására. Eusztochium volt a legtanulékonyabb és legbuzgóbb tanítványa, és csakhamar szívbeli barátság szövődött tanítvány és tanítója között, amint Jeromosnak Eusztochiumhoz írt levelei tanúsítják. Lányának és úrnőjének nevezi; társa ő a hitben, és nővére, akit Krisztus szeretete kapcsol hozzá. Amennyire Krisztus szeretetén alapult ez a barátság, és Krisztus volt egyesítő köteléke, oly kevéssé hiányzott belőle a valóban emberi, annak nagyszerű tanúságaként, hogy semmi sem annyira emberi, mint az emberbe öntött istenszeretet. Aki ismeri Szent Jeromos gyakran szigorú buzgóságát, meglepődik, ha beleolvas az Eusztochiumhoz intézett levelekbe, ahogyan például levelét és a galambokat köszöni meg, amelyeket ajándékba kapott tőle, és amelyeket hűséges ragaszkodásának jeleként értékel; vagy ahogyan megköszöni neki azt a kosárkát, melyet számára küldött ,,tele pompás; szűzies pírban mosolygó cseresznyével''.

Jeromos arra tanította Eusztochiumot, hogy Krisztus iránti szeretetét a Szentírás igéivel táplálja. Isten szava az ,,a gyöngy'', lett számára, ,,amely mindenfelől megközelíthető'', és neki, amint körbeszemlélte, feltárta teljes misztériumát. ,,Könyvvel kezedben -- írta neki Jeromos -- kell hogy meglepjen az álom, és a Szentírás lapjainak kell felfogniok lehanyatló fejedet.'' Eusztochium szíve egyre jobban csüggött a szent igén, s mivel az Úrhoz és igéjéhez tapadt, mentes lett minden földi dologhoz való kötődéstől. Az Írás szaván egyre nagyobb lángra lobbant vágya Krisztus iránt. Szent tanítójától tudta, hogy az emberszív számára lehetetlen, hogy semmit se birtokoljon, és mindentől független legyen; hogy szükségszerűen kell magában hordania egy vágyat, és hajlamát kell követnie, ha életben akar maradni. Ebből fakadt az a soha meg nem fogyatkozó buzgóság, amellyel Eusztochium a Szentírás tanulmányozásának szentelte magát, sőt kívülről is megtanulta a szent szövegeket.

Szívét egyedül csak Krisztus éltette. Nem akart más lenni, csak az Úr menyasszonya, aki a szövetség ládájához hasonlóan csak Isten igéjét rejti magában, és akin ,,csak az Úr uralkodik, mint a kerubok fölött''. Eusztochium számára Krisztus valóban szívének szerelme volt; ő volt a vőlegénye. Nem a sírban kereste, hiszen számára ,,már az Atyához emelkedett fel'', s egyúttal jelen van Egyházában. ,,A hit drága mirhájával'' kente meg fejét a szent lakoma alkalmával. Ő szólt hozzá, amikor a Szentírást hallgatta és olvasta, saját maga pedig az imádságban beszélt hozzá. Eusztochium mindebben atyai barátja útmutatását követte, aki ezt írta neki: ,,A szentek számára még az álomnak is imádsággá kell lennie. Ki kell jelölnünk mégis bizonyos órákat az ima számára. Az imádságnak ezen időpontjait mindenki úgy ismeri, mint a harmadik, hatodik és kilencedik, a reggeli és az esti órát. Az asztaltól se távozz el addig, amíg köszönetet nem mondtál Teremtődnek! Éjszaka pedig kétszer-háromszor fel kell kelnünk, s eközben ismételgetnünk kell, amit kívülről megtanultunk az Írásból. Minden cselekvés, mindenféle új kezdés előtt vess keresztet!''

385-ben Jeromos elhagyta Rómát, és Betlehemben telepedett le. Barátságuk Betlehemben még szorosabbá vált. Eusztochium ugyanis szent anyjával, Paulával együtt elhagyta szülővárosát és rokonait, s követte tanítóját az Úr születésének helyére. Ott azután támogatta anyját az összegyűlt hajadonok vezetésében. Jeromos Paulával és Eusztochiummal együtt folytatta a Szentírás tanulmányozását. Mindketten ajkán csüngtek, amikor feltárta számukra a szent szövegeket, mégpedig nem csupán saját szavaival, hanem más kiváló tanítók szavaival is. Hogy még mélyebben megragadják Isten igéjének értelmét, a latin és görög nyelv mellé megtanulták a hébert is, és mindezeken a nyelveken együtt énekelték a zsoltárokat.

Jeromos mégsem csupán adakozó és ajándékozó, hanem elfogadó és megajándékozott is volt. Azokban a különféle támadásokban, amelyeket el kellett viselnie, ,,Krisztus barátnői''-nek -- így nevezi Paulát és Eusztochiumot -- imái képezték a pajzsot, amely mögé elrejtőzött. Az egyes szent könyvekhez készített művei alig képzelhetők el e nők befolyása nélkül. Eusztochiumnak ajánlotta Izaiáshoz készült nagy kommentárját, és ,,vízjelként tetszik át a megható női alak a nagy prófétáról szóló hatalmas, sodró erejű oldalakon''. Ezekielhez írt magyarázatait, öregkorának művét, csak Eusztochium bátorítására készítette el: ,,Megmondtam neked, Eusztochium, jobb lenne semmit sem szólni, ha csak kevés a mondanivalónk. Te viszont úgy gondoltad, inkább mondjuk ki azt a keveset is, mint hogy semmit se szóljunk. Engedtem neked. Kifeszítem vitorláimat, hogy a Szentlélek szélhez hasonlóan előrelendítse. Hogy azután mely partra jutok, nem tudom. Ezekiellel együtt kiáltom mégis: Jöjj, négy szél Lelke!''

Eusztochium élete a legszorosabban kapcsolódott össze édesanyjáéval, így Paula elhunyta a szívét marcangolta. Szeretett anyjának képe lebegett előtte szüntelenül. Fájdalma olyan nagy volt, hogy szívesen eltemettette volna magát vele együtt, de át kellett vennie a rámaradt örökséget, Jeromos pedig biztosította: ,,Nagy örökséghez jutottál. Az Úr az osztályrészed!'' Ennek az örökségnek volt mégis egy földi, megfogható oldala is: magára kellett vállalnia a kolostori közösség vezetését, vele együtt pedig tekintélyes számú szegényről és szűkölködőről, Krisztusban ,,testvéreiről és nővéreiről'' való gondoskodást, ,,akiknek fenntartása fölötte nehéz volt, elutasításuk azonban istentelen dolog lett volna''. Paula ugyanis pénz helyett adósságokat hagyott lányára. Hogy segíthessen a szükséget szenvedőkön ez a szent nő, akit egykor bőséges gazdagság vett körül, hittel eltelve nemcsak a sajátját ajándékozta el, hanem -- mivel saját anyagi eszközei elégtelenek voltak -- kölcsönöket is vett fel. Eusztochium hitében sem maradt el anyja mögött. Az Úrban való rendíthetetlen bizalommal vette birtokába ,,örökségét''.

Eusztochiumnak anyja halála utáni életéről keveset tudunk. Az az öröm érte, hogy Paula nevű unokahúgát, testvérének, Toxotiusnak és Laetának leányát felvehette a vezetése alatt álló szüzek közé. -- Valószínűleg a 420. év vége felé hirtelen megbetegedett, és néhány napon belül meghalt. Jeromos, aki immár a saját halálával is szembenézett, teljesen megtört, és képtelen volt nekrológjának összeállítására. Egy Riparius nevű papnak megvallotta: ,,A szent és tiszteletre méltó szűz, Eusztochium hirtelen elhunyta mélyen érintett. Teljesen megváltoztatta az életemet, mert sok eltervezett dolgot nem tudok már megvalósítani, és az öregség gyengesége megbénítja a szellem minden lendületét''. Eusztochium azonban, amint Jeromos írta, élete tanúságának lángoló buzgóságával lehelte ki lelkét Isten kezébe.


Szent Kariton hitvalló atya

A szent atya likaóniai származású volt, Aurélián császár uralkodása alatt élt. Amikor a császár üldözést kezdett a keresztények ellen, Karitont, aki kitűnt a keresztények között istenfélő életével, hamar elfogták, a helytartó elé vezették. Mivel nem akart áldozatot bemutatni a bálványoknak, keresztény hitét sem akarta megtagadni, a helytartó a földre feszíttette, kegyetlenül megverette, úgy hogy belső részei kilátszottak. Az elgyengült embert börtönbe vetették, de Isten ott minden sebéből meggyógyította. Aurelián császár halála után, utóda Tacitus, belátva elődje helytelen gondolkodását, minden börtönben levő keresztényt szabadon engedett.

A szenvedések sebeivel ékes, megszabadult Kariton Jeruzsálembe ment. Már közel volt a Szent Városhoz, amikor rablók kezeibe került. Ők, rablóbarlangjuk legmélyére dobták, azzal a szándékkal, hogy később megölik. Isten azonban különös módon szabadította meg. A barlangba egy kígyó csúszott be, és abba a boros edénybe ontotta ki mérgét, amelyet ott talált. A hazatért rablók mindnyájan ittak a borból és mindenki meghalt tőle. Kariton, újra megszabadulva, az ott talált kincs egy részét a rá szorulók között osztotta szét, és elhatározta, hogy abban a barlangban marad. Ott élt szerzetesi életet. Híre elterjedt, és sokan keresték fel, hogy közelében éljenek. Kariton megalapította a Fárán szerzetestelepet és szabályzatot írt számára. A magányos élet kedvéért a pusztába vonult, de oda is követték azok, akik szerzetesi életre vágytak. Számukra megalapította a jerikói közösséget, majd később egy harmadik a „Régi” szerzetes telepet. Nagy tökéletességben hosszú életet élve, előre megtudta halála óráját. Összegyűjtvén lelki gyermekeit, elbúcsúzott tőlük, és 350-ben, az általa alapított első kolostorban meghalt. Ott is temették el a szent hitvallót.



SZENT LIOBA bencés apátnő
*Britannia, 700/10 körül. +Schornsheim, 782. szeptember 28.
Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) missziós segítői között egyedülálló helyet foglal el Leobgith, becenevén Lioba. Életrajzírója, fuldai Rudolf (800 előtt--865) megörökíti kiegyensúlyozott, művelt alakját, aki értett hozzá, hogy szilárd, de jóságos tekintélyében egyesítse a derűs higgadtságot a mértéktartó aszkézissel.

Lioba régóta várt, egyedüli gyermeke volt szüleinek. Apja (Dynne), Bonifác egykori barátja korán meghalt, anyja (Aebbe) Bonifác vérrokona volt. A nyugati szász kettős kolostorban, Wimborne-ban nőtt fel a szigorú Tetta apátnő szeme előtt; ideiglenesen a kenti Thanet kolostorban is tartózkodott, amelynek kimagasló képzettségű apátnője volt Eadburg. Bonifác mindig eleven kapcsolatban maradt ezekkel a körökkel; onnan kapott könyveket, szerszámokat, ruhát, pénzt és más segítséget is. Levelek mentek ide-oda. Amikor Bonifácot ,,mindenütt fáradtság és gond, kívül harcok, belül pedig félelem'' szorongatták, annál állhatatosabban kérte szülőföldjén élő barátainak mindenekelőtt imádságos segítségét.

Rokoni kapcsolatai és kolostori világa Lioba figyelmét ráirányították Bonifác missziós tevékenységére. Érdeklődéssel figyelte munkájának nehézségeit, római utazását, a pápákhoz fűződő kapcsolatait, püspökké szentelését és érsekké emelését. Barátai biztatására végül nekibátorodott, hogy levelet írjon nagy rokonának: ,,Bonifácnak, a tiszteletre legméltóbb és a legnagyobb egyházi méltósággal ékes úrnak, Krisztusban szeretett és családi kötelék miatt drága uramnak az örök üdvösség köszöntését küldi Leobgith, legalázatosabb szolgálója mindazoknak, akik Krisztus könnyű igáját hordozzák. Jóságodhoz fordulok, hogy emlékezz vissza arra a régi barátságra, amely korábban apámhoz fűzött. Nyolc éve, hogy örökre lehunyta a szemét. Küldd a lelkéért imádat Istenhez! Az is a szívemen fekszik, hogy anyámra emlékeztesselek: Aebbének hívják, és hozzád, amint te valójában jobban tudod, a vérrokonság köteléke fűzi. Anyám él még, de fáradtan és meghajolva az évek terhe alatt. Én vagyok szüleimnek egyetlen gyermeke, és minden kívánságom -- bár jól tudom, nem vagyok rá méltó --, hogy fivéremnek tekinthesselek. Az emberek közül ugyanis senkiben sem reménykedem és bizakodom annyira, mint benned. Mellékelek egy egészen kicsi ajándékot. Nem mintha méltó lenne hozzád, csupán azért, hogy a rám emlékezést tartsa elevenen a szívedben. A köztünk lévő nagy távolság miatt ugyanis fennáll a feledés veszélye. Kívánságom azonban az, hogy az igaz szeretet köteléke kapcsoljon össze minket egész életünkre. Még bensőségesebben kérlek, szeretett fivérem, hogy emeld fölém imádságod pajzsát a rejtőzködő ellenség mérges nyilai ellen. Végül van még egy kérésem: javítsd ki ennek a levélnek döcögős formáját, és kegyeskedjél néhány mintaszerű sort eljuttatni hozzám. Nagyon vágyódom rá. A végén lévő kis verset megkíséreltem a költészet szabályai szerint írni, nem a képességemben bízva, hanem azzal az óhajjal, hogy gyenge költői adottságomat gyakoroljam. Ezen a ponton is a segítségedre szorulok. Eadburgtől tanultam ezt a művészetet, amelyet szívvel-lélekkel a szent írások művelésének szánok. És most: élj boldogan! Nagyon hosszú és boldog életet kívánok neked, és imádba ajánlom magamat.

Isten, a világ mindenható Teremtője és Bírája és vele Krisztus, aki az Atya birodalmában trónol, hozzá hasonlóan az örök ragyogás és dicsőség sugárzásában, áldjon meg téged és oltalmazzon mindenkoron!''

A levelet 732 körül írhatta. Ki tudott volna ellenállni ennek a nyílt bizalomnak és elragadó elfogulatlanságnak? Bonifác Lioba szellemében válaszolt, és ezzel örökre megkötötték a barátságot.

A kontinens angolszász misszionáriusainak szülőföldjükkel történt levélváltása egyre újabb erőket lelkesített és késztetett missziós munkára. A 8. század harmincas évei során az angolszászok új és erősebb áramlása kezdődött el. Az érsek toborzó felhívása a ,,zarándoklat'' új hullámát váltotta ki. S ezekkel a férfiakkal és nőkkel ,,minden nemes, jámbor és finom, amit csak az angolszász egyház termett, együtt áramlik a német földre, és megtermékenyíti azt'' (Schubert). Ezekkel a férfiakkal és nőkkel együtt érkezhetett Bonifác hívására Lioba is Germániába. Vele az angolszász női kolostorok művelt világa közvetlenül a misszió szolgálatába állt; Bonifác ugyanis ennek termékenyítő erejét saját missziós országában akarta meghonosítani. ,,Kb. 732--735 között kezdett sikeresen működni Bonifác a Majna völgyében, Würzburg körül, az akkori Thüringia védett, a határtól távol eső déli részén, egy már régi keresztény frank településen, hogy azután a Rajna-vidéken, Mainz körül megnyitott térségben női kolostorokat alapítson. Nyugati előőrséül alapította Tauberbischofsheim kolostorát és Liobának rendelte alá, akihez szívélyes, bizalmas viszony fűzte'' (Th. Schieffer). A lányok nevelése és oktatása volt a feladata. Tauberbischofsheim a középpontja lett egy egész sor más kolostornak, amelyek főapátnője Lioba maradt.

Mielőtt Bonifác utolsó útjára indult volna Frízföldre, Mainzban elbúcsúzott Liobától. Intette, hogy tartson ki itt élete végéig, s Szent Lullus (710 körül--786) püspök és a fuldai szerzetesek oltalmába ajánlotta. Fuldában közös sírhelyet jelölt ki a maga és Lioba számára.

Bonifác halála után Lioba a mainzi Lullus püspök és a fuldai Szent Sturmius apát vitájában úgy tűnik, inkább Fuldának fogta pártját. Tekintélyét fuldai életrajzírója, Rudolf e szavakba foglalta: ,,Fejedelmek kedvelték, előkelő urak fogadták, püspökök örömmel látták, társalogtak vele az élet igéjéről és gyakran beszéltek meg vele is egyházi rendelkezéseket, mert nagyon jártas volt a Szentírásban és körültekintő a tanácsadásban''. Nagy Károly (742 körül--814) különös tisztelettel viseltetett iránta, a hitvese, Hildegard pedig úgy szerette, mint a saját lelkét.

Amikor Lioba megöregedett, s úgy érezte, hogy nem tudja már ellátni hivatalát és feladatait, visszavonult a Mainztól délre fekvő Schornsheim királyi udvari birtokra. ,,Itt szolgált az Úrnak éjjel- nappal böjtökkel és imádságokkal'', amíg 782. szeptember 28-án hazahívta az Úr. Holttestét nem Szent Bonifác sírjába temették, amint meghagyta a szent, hanem a fuldai kolostortemplom egy másik hely


Szent Pelbárt


Szent Salamon     hitvalló † 1080


Szent Sándor és vértanútársai

A 7 szent vértanú Dioklécián császár alatt szenvedett vértanúságot. Szent Márk pásztor volt. Keresztény hitének megvallása miatt a helytartó elfogatta. Az őt elfogó 30 katonát az úton Krisztus hitére térítette. Mindnyájukat lefejezték. Márk kínzására 3 kovács testvért rendeltek: Sándort, Alfeust és Zoszimát. Amikor készítették a vasat a kínzásra, egy hang figyelmeztette őket, hogy szenvedjenek együtt Márkkal. Erre hittek Krisztusban, és kínzások után vértanúk lettek. Márkot keresztre feszítették és lefejezték. Levágott fejét Artemisz bálványtemplomába vitték, erre az összes istenszobrok összetörtek. Látva ezt a csodát, Neon, Nikon és Héliodor hittek Krisztusban és ezért fejüket vették.



SZENT VENCEL
*903/905. +Altbunzlau, 929/935. szeptember 28.
Vencel herceg a cseh Premysl uralkodóház gyermekeként született 903- ban vagy 905-ben. Atyja, Vratiszláv herceg volt a csehek második keresztény uralkodója; anyja, Drahomira hercegnő keresztény volt ugyan, de lelkületében még a pogány szellem élt. Vencel fejlődésére igen nagy hatással volt Vratiszláv édesanyja, Ludmilla, akit később szentként tisztelt az Egyház.

Vratiszláv herceg 921-ben, mindössze harminchárom esztendős korában meghalt. Az uralkodást felesége, Drahomira vette át, mert idősebbik fiát, Vencelt még túl fiatalnak tartotta, de maga is vágyott a trónra. Ezt a hatalomvágyat, úgy tűnik, kisebbik fia, Boleszláv örökölte. Drahomira úgy vélte, anyósa, Ludmilla összeesküvést sző ellene, hogy Vencel számára szerezze meg a trónt, ezért orgyilkosokat küldött, és tetini várában megfojtatta az öreg Ludmillát. Uralkodása azonban erőszakos volt, ezért általános elégedetlenség és zavargás támadt. Ekkor I. Henrik német király tudtával Bajor Arnulf avatkozott be, és arra kényszerítette Drahomirát, hogy adja át a trónt Vencelnek.

922-ben Vencel átvette az ország vezetését. Tizenhét vagy legfeljebb tizenkilenc éves volt, és mindössze hét évig uralkodhatott, hogy aztán vértanúként adja életét Krisztusnak.

Politikájában Nyugat felé hajlott, hogy a nyugati kultúrából minél többet át tudjon plántálni országába. Nyugatról jött papokkal és szerzetesekkel népesítette be udvarát, akik magukkal hozták a német királyság kormányzásának mesterfogásait is. A nyomor és műveletlenség enyhítésén fáradozott. Egyházalapításai a kereszténység terjesztésével együtt a műveltség terjedését is széles körben elősegítették.

Egyházpolitikájában a clunyi reform mellé állt, s szerette volna elérni, hogy a még meglevő pogányság végleg eltűnjön. Magánéletében példás keresztény volt: ítéleteiben igazságos, felebarátai iránt irgalmas, önmagával szemben szigorú. Valószínűleg nem is nősült meg. Az általa alapított templomok szentelési évfordulóját rendszerint a helyszínen ünnepelte.

Népe örömmel vette szent királya vezetését, ellenségei azonban egyre nyíltabban fejezték ki gyűlöletüket. A pogányságot még mindig ápoló és féltő párt egyre növekvő haraggal látta, hogy Vencel keze nyomán a kereszténység tért hódít és megerősödik. A fanatikus, nacionalista gondolkodású urak pedig azt rótták föl Vencelnek, hogy a német királyság felé húzó politikájával elárulja a cseh nemzetet. Mindkét párt Vencel öccsében, Boleszlávban találta meg a vezért, aki örömmel kapott a lázadók által fölkínált hatalom után, s végül oka lett testvére meggyilkolásának is.

Vencelt halála után vértanúként tisztelték nemcsak Csehországban, hanem hamarosan egész Európában is. Holttestét még I. Boleszláv uralkodása alatt vitték át Prágába, az általa alapított Szent Vitus- templomba. A csehek nemzeti patrónusként tisztelik, sőt Szent Vencel családjának tekintik magukat, és Vencel koronája a nemzet szimbóluma számukra.

Ünnepét halála napján, szeptember 28-án ülték, a római naptárba 1670- ben vették föl.


--------------------------------------------------------------------------------

A középkori szokás szerint hét éves korában egyházi szertartás keretében lépett ki a kisgyermekkorból. A család jó barátja, Tuto regensburgi püspök jött el, hogy a szertartást elvégezze. Az oltár előtt megáldotta a kis Vencelt: ,,Uram, Jézus, áldd meg e gyermeket áldásoddal, amellyel a te igaz híveidet szoktad megáldani'', majd levágott egy tincset a gyermek hosszú hajából. Ezt követően a jelenlévő urak léptek oda a gyermekhez, és mindegyikük egy-egy hajtincs lenyírásával jelezte, hogy többé már nem kisgyermek Vratiszláv herceg idősebbik fia, akinek egykor majd örökölnie kell atyja trónját.

A kereszténységet nagyanyjától, Szent Ludmillától sajátította el, miközben latin iskoláit Budecben végezte. Legendája szerint a latinban olyan jártas volt, mint a papok vagy a püspökök, de nem volt tőle idegen a görög nyelv sem. A zsoltárokat könyv nélkül tudta imádkozni. Ifjúkorának nagy megrázkódtatása volt nagyanyja, Ludmilla asszony halála. Később ő vitette át holttestét Prágába, a Szent György- templomba.

Mint király személyesen is gondozta a betegeket és a nyomorultakat, és éjszakánként mezítláb járta a templomokat, ahol virrasztani és zsoltározni szokott. Az Oltáriszentség iránti tiszteletét azzal is kifejezte, hogy apródaival ő maga aratta, csépelte és őrölte a búzát, amiből ostyát sütöttek, és szüretelte, préselte és gondozta a bort, ami az oltárokra került. Később emiatt lett a szőlők kedvelt és tisztelt patrónusa.

929 vagy 935. szeptember 27-én az öccse, Boleszláv meghívására Vencel Altbunzlauban ünnepelte a Szent Kozma és Damján-templom dedikációs ünnepét. A templomot ő építtette a két szent tiszteletére. Az ünnep végeztével vissza akart térni Prágába, de az öccse tartóztatta és este nagy vacsorát adott a tiszteletére. A vacsora emelkedett hangulatban zajlott, és a végén Vencel áldást mondott, majd Szent Mihály arkangyal tiszteletére ürítette a poharát, és nyugovóra tért. Másnap reggel misén akart részt venni, ám a templom kapuja előtt ott várta Boleszláv és néhány embere. Boleszláv nyájasan üdvözölte Vencelt, majd hirtelen kardot rántott, és a fejére sújtott. Vencel nem vesztette el lélekjelenlétét, a csapást kivédte, és megragadván öccsét, a földre taszította, és ezt mondta: ,,Bocsássa meg neked az Úr, öcsém!'' De nem tudott elmenekülni, mert a Boleszláv kíséretében lévő urak mind rárontottak és megölték.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Vencel vértanúdat megtanítottad arra, hogy a mennyek országát többre becsülje a földi birodalomnál, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy magunkat megtagadva egészen a tieid legyünk!

Példája:
    Hivatásodra készülj, és vállald érte az áldozatokat is!

Szent Adalbert


SZENT BESZTERÉD
+Buda v. Pest 1045. szeptember 27.
Beszteréd (latinul: Bistridus, Bestridus, Beztertus) Nyitra vértanú püspöke volt. Szent Gellért legendájában olvasható: ,,Gellért teste aznap ott feküdt, ahol a vértanúságot elszenvedte. Bödi püspököt is megkövezték, s így ment át a dicsőségbe. Beszteréd püspök pedig halálos sebet kapott, és harmadnap költözött el e világból.'' A hagyomány nyitrai püspöknek tartja, 1034 körül kaphatta kinevezését. A 20. századig a nyitrai püspökség saját naptárába fölvett ünnepéről ma már nem emlékeznek meg. A hívők körében azonban él az emlékezete.


--------------------------------------------------------------------------------

A 17. század végén így emlékezik rá Hevenesi Gábor:

Beztertust erényességéért és a tudományban való jártasság érdeméért -- melyet Szent István apostoli király egyedül mérlegelendőnek tartott az egyházi hivatalok osztásánál -- a nyitrai egyház püspökségére választották ki. Bárányait a hit tanításával, a jó erkölcsök törvényeivel, de mindenekelőtt példás életével óvta a rossztól és buzdította minden jóra. Fáradozásainak gyümölcsével táplálta és vigasztalta őket mindaddig, míg Szent István halála után ki nem tört a katolikusokat támadó vihar. Akkor ugyanis azok, akik még a pogányságot tartották, Andrást és Leventét azzal a föltétellel nevezték királyuknak, hogy a katolikus hitet teljesen eltörlik, és visszaállítják az országban az ősi pogány szokásokat. Ők nem is vonakodtak e föltétel elfogadásától; mert a hatalomvágy mit nem tud kicsiholni azokból, akik uralkodni akarnak? Miután tehát hatalmat kaptak ezek a pogányok, büntetlenül rátámadtak a katolikusokra. Minden katolikust gyűlöltek, de főként a püspököket.

Drága nyája iránti könyörületből Beztertus -- miután tanácskozott a többi püspökkel -- elhatározta, hogy a királyokhoz megy a katolikusok megmentése érdekében. Mielőtt azonban velük találkozott volna, a pogányok kezébe került, akik, miközben ő Budáról a Dunán keresztül Pest felé igyekezett, elfogták és sokszorosan megsebesítették. Beztertus lélekben egyáltalán nem sérült, és örvendett azon, hogy Jézus nevéért gyalázatot, bántalmazást és halált szenvedett. Arca mindvégig vidám volt, míg a következő napon, azaz 1047. szeptember 25- én bátran és dicsőségesen meghalt. Halála nem érte váratlanul, mert Szent Gellért előző napi jövendölése nyomán fölkészülhetett.


Szent Elzeár (Eleázár)     hitvalló † 1323


Szent Epichariosz vértanú

A szent vértanú Rómában élt Dioklécián császár uralkodása alatt. Cezarius helytartó ítélőszéke előtt bátran megvallotta Krisztust, ezért sok kínzást szenvedett el. 40 katona ólomkalapáccsal verte, de imádságára Isten angyala agyonverte őket. Végül karddal lefejezték a III. században. Abból a kőből, amelyen a szent vértanú állt, sok víz folyt ki.


Szent Hiltrúd     szűz † ~ 790


Szent Ignác atya

Szent Ignác Kappadóciában élt. Szülei már gyermekkorában Istennek ajánlották, mint egykor szülei Sámuelt. Felnővén, szerzetessé lett és csakhamar áldozópappá és kolostorfőnökké. Sokat tett kolostorárának felvirágoztatásáért. Még egy másik városban a szent apostolok tiszteletére templomot épített. Egy alkalommal, Konstantinápolyból hazafelé menve, az úton megbetegedett és Ammorioszban meghalt. A város egyik templomában temették el. Amikor beállt a tél, sírját felnyitva épnek és érintetlennek találták holttestét, amely jó illatot árasztott. Átvíve testét a templom lépcsője alá temette el.


Szent Kallisztrát és vértanú társai

Szent Kallisztrát Kartagéna városában született. A keresztény hitre édesapja nevelte. Ő szintén édesapjától kapta a keresztény hitet, aki a hagyomány szerint jelen volt az Üdvözítő kereszthalálánál. A keresztséget az apostoloktól nyerte el, utána pedig hazatért. Fiát, Kallisztrát atyját és háza népét lelkileg gazdaggá tette, mivel oktatta őket mindarra, amit látott és hallott Jeruzsálemben.

Miután Kallisztrát felnőtt, katona lett, a hadseregben mint egy fényes csillag, úgy tündöklött társai között, akik a bálványimádás sötétségétől lettek elvakítva. Társai különösen is figyelték és nyomoztak utána, vajon nem kereszténye? Keresztény volta így derült ki. A szent katonának szokása volt, hogy éjszaka, amíg társai aludtak, felkelt imádkozni. Társai közül ezt észrevették, és hogy gyakran emlegeti Jézus Krisztus nevét. Jelentették a hadvezérnek, aki maga elé hívatta Kallisztrátot. A szent katona bátran megvallotta keresztény hitét és nem akart a bálványoknak áldozatot bemutatni. Különféle kínzások után bőrzsákba varrták és a tengerbe vetették. A zsák, amelyben a szent vértanú, mint Jónás a cethal gyomrában, imádkozott, Isten akaratából éles köves helyre sodródott és szétnyílt. Két delfin a partra vitte. Ezt látva, 49 katona hitt az igaz Istenben. A hadvezér, mindezeket látva varázslónak tartotta Kallisztrátot és hívő társaival együtt megverette és a börtönbe záratta. Végül arra ítélte őket, hogy megkötözve dobják a közeli tóba mindnyájukat. A bedobatás után kötelékeik lehulltak róluk és mindnyájan örvendeztek keresztségüknek. Újra börtön lett osztályrészük. Éjszaka katonák mentek be a börtönbe és mindnyájukat darabokra vagdalták. Az a 135 katona temette el őket, akik csodás megmenekülésük alkalmával hívőkké lettek. Testük fölé is ők építettek keresztény templomot. Vértanúságuk 304 körül történt.


Szent Márk, Arisztarch és Zenon apostolok

A Jánosnak is nevezett Márk apostolt az apostolok tették meg Babilon püspökének (Apcs. 15,37.), ahol buzgón hirdette az evangéliumot. Isten olyan erővel ruházta fel, hogy árnyéka is meggyógyította a betegeket. Arisztarch apostol, akit Szent Pál is említ levelében (Kol. 4,10.) a szíriai Apameának volt püspöke.

Zenon apostol Szent Pál tanítványa és munkatársa volt. Később Dioszpolisz püspöke lett.



PÁLI SZENT VINCE
*Ranquine, 1581. április 24. +Párizs, 1660. szeptember 27.
Szülei, Jean de Paul és Bertrande de Moras szegényparasztok voltak, akik szerződéses szolgálattal keresték a kenyerüket. Ranquine-ban éltek. Ezt a Pouy melletti kis falut 1828-ban a szent iránti tiszteletből St. Vincent de Paul-nak nevezték el.

Vince gyermek- és ifjúkoráról semmi rendkívülit nem jegyeztek föl az életrajzírók, csak annyit tudunk, hogy szülei egészen kicsi korától fogva papnak szánták. Tizenöt éves lehetett, amikor a daxi kollégiumban megkezdte tanulmányait, mert itt akadt egy jótevő M. de Comet személyében, aki vállalta taníttatásának költségeit. Daxból áttelepült Toulouse-ba. A perigeux-i püspök 1600. október 12-én szentelte pappá Chateaul'Eveque-ben. Négy évvel később bakkalaureátust szerzett teológiában. Pályázott egy plébániára, s még Rómába is elment megszerzése érdekében, de valaki más kapta meg helyette a kívánt állást. Nagy szüksége lett volna valami javadalomra, mert nemcsak szegényen élt, hanem sok adóssága is volt. Ennek tulajdonítható, hogy 1605 elején két évre eltűnt, anélkül, hogy hitelezőit kielégítette volna.

M. de Cometnak 1607-ben és 1608-ban írt két leveléből tudjuk, hogy egy örökösödés kapcsán Marseille-be kellett utaznia. E két levélből kibontakozik előttünk egy fantasztikus történet, amelyet a történészek kétségbe vonnak: Tengeren indult el visszafelé, de kalózok támadták meg a hajót, elfogták, és Tuniszban eladták rabszolgának. Itt több gazdája is volt: először egy halász, majd egy alkimista, végül egy ferencesből mohamedánná lett úr. Ezt sikerült megtérítenie, és együtt szöktek meg egy csónakon Tuniszból. 1607-ben érkeztek meg Avignonba. Itt Vince megismerte Montario vicelegátust, akit azzal sikerült megnyernie, hogy alkimista titkokat fedett föl előtte. Rómába is elkísérte Montariót. -- A szakértők azonban az egész történetet kétkedéssel fogadják.

Mindazonáltal annyi való igaz, hogy az 1605 és 1608 közötti időről nincs hiteles anyag Vincéről. Ebben az évben Párizsba ment. Minden reménye abban volt, hogy sikerül kapnia valami jövedelmező egyházi hivatalt, s végre megszabadulhat gyötrő anyagi gondjaitól. Egyéves várakozás után 1610-ben végre kapott állást: IV. Henrik király első felesége, Valois Margit házikáplánja lett. Nem sokkal később elnyerte a saintes-i egyházmegyében lévő Saint Léonard-de-Chaumes-i ciszterci apátság javadalmát. Ugyanebben az időben ismerkedett meg Bérulle-lel, aki hamarosan megalapította az oratoriánusok francia ágát. Vince lelki fejlődése ettől fogva Bérulle irányítása alatt állt.

Lassanként feladta földies céljait. Amikor lopással vádolták, hősies türelemmel viselte a megaláztatást, s ez az esemény adta az utolsó lökést teljes megtéréséhez.

1612-ben Bérulle egyik társától, Bourgoinge-tól megkapta a Párizs közelében fekvő Clichy nevű plébániát. Kiváló lelkipásztornak bizonyult, apostoli buzgósággal egészen hívei szolgálatára szentelte magát. A következő év őszén azonban Bérulle kérésére nevelői állást vállalt Philippe-Emmanuel de Gondi gróf családjában, aki a királyi gályák parancsnoka volt. A Gondi család rövid idő alatt nagyon megkedvelte Vincét.

Három év múlva mégis lemondott nevelői munkaköréről, és elvállalta a lyoni egyházmegyében lévő Chatillon-les-Dombes nevű plébánia vezetését (1617). Itt alapította az első Szeretet-Testvérületet, amelynek feladata a szegény betegek gondozása lett. Majd ismét visszatért a Gondi családhoz, missziókat tartott, és a család birtokain lévő falvakban további Szeretet-Testvérületeket alapított. 1618 húsvétján kezdett el foglalkozni a gályarabokkal, és próbált könnyíteni kegyetlen sorsukon. 1619 februárjában kinevezték a gályarabok lelkipásztorává. Az Oltáriszentségről nevezett Társulattal karöltve meg tudta szervezni védencei anyagi és lelki támogatását.

Egyre több francia városban kezdett mutatkozni Vince karitatív tevékenységének hatása. Itt is, ott is megalakultak az általa kezdeményezett szegény és beteggondozó Testvérületek. Ő azonban fölismerte, hogy szorosabb kötelékben működő munkatársakra van szüksége, ha azt akarja, hogy a testvérületek valóban hatékonyak legyenek. A Gondi család 1625-ben jelentős összeget bocsátott rendelkezésére e célra, Gondi gróf pedig, felesége halála után belépett az oratoriánusok közé.

Vince közben megtalálta az első társakat, akik hozzá hasonlóan hajlandónak mutatkoztak a missziós tevékenységre. Először a Collége des Bons Enfants-ban (A Jó Gyermekek Kollégiuma), majd 1632-től a Szent Lázár priorátusban volt az otthonuk. Ez utóbbiról kapták később a Lazaristák elnevezést.

Az új kongregáció örvendetesen fejlődött: kezdetben csak a francia városokban, 1643-tól már külföldön is egymás után alakultak a házaik. Algírban, Tuniszban és Madagaszkárban is sikerült Vincének missziós állomásokat szerveznie.

Ugyanebben az évben alapította a Szeretet Leányai társulatot, amely külföldön Irgalmas Nővérek néven vált ismertté. Ebben az alapításban Marillac Lujza (1591--1660), egy szent özvegy volt segítségére, aki 1624-től Vince lelki vezetése alatt állt. Vele együtt először Párizsban alapította meg a Szeretet Leányainak Testvérületét. 1633-ban Marillac Lujza kezdte maga köré gyűjteni azokat a leányokat, akik szegények voltak, de készségesnek mutatkoztak arra, hogy életüket a szeretet szolgálatára szenteljék. Közös otthonban éltek, csak szolgálatuk végzése miatt jártak szerte a városban: fölkeresték és gondozták a szegényeket és a betegeket otthonaikban és a kórházakban.

A Missziós Papok Kongregációja és a Szeretet Leányai megalapításával Vince hatása igen széles körben terjedt. S a harmincéves háború számlálatlanul hozta az olyan szükséghelyzeteket, amelyekben csak a szeretet tudott segíteni. Egyik barátja, a Port-Royalból való Maignat de Bérniers segítségével jelentős mennyiségű alamizsnát gyűjtött a háború áldozatai javára. 1640-ben létrehozott egy újabb intézményt az árva gyermekek fölkarolására. Erre különösen nagy szükség volt, mert a sok hadiárva mellett Párizsban évente mintegy négyszáz gyermeket tettek ki az utcára!

Emellett Vincét foglalkoztatták a nép és a papság lelki problémái is. A Szent Lázár priorátusban szentelési lelkigyakorlatokat tartott teológusoknak; szegény fiúkat tanítottak és taníttattak, hogy pappá lehessenek. A számtalan papjelölt között a lazaristák nevelték Bossuét és Rancét is. 1633-tól keddi napokon a párizsi klérus műveltebb tagjai számára tartott előadásokat.

E vállalkozásaiban elsősorban szervező tehetsége és gyakorlati érzéke jelentett nagy előnyt. De hivatalos helyekről is kapott támogatást, különösen Ausztriai Anna királynőtől és Richelieu bíboros unokahúgától, az aiguilloni hercegnőtől. 1643-ban a királynő meghívta a ,,lelkiismereti tanácsadó'' hivatalára, ami azt jelentette, hogy az egyházi kinevezéseknél is volt tanácsadói szerepe. E minőségében Vince sok jó püspök kinevezését tudta elérni. Szerencsétlenségére azonban összeütközésbe került a gőgös Mazarin bíboros-kancellárral. A Mazarin- -Fronde vitában (a ,,Fronde'' a Mazarinnel ellenséges udvari párt neve volt) azt tanácsolta a királynőnek, hogy bocsássa el a kancellárt. Mikor azonban Mazarin néhány hónap múlva végleges győzelmet aratott, Vince tudta, hogy kegyvesztett lett. Nem is találta többé helyét az intrikákkal terhelt, csak szórakozásokat hajhászó királyi udvarban.

A buzgó hívők már életében szentként tisztelték. Szeretete és önmaga iránti szigorúsága különös erővel sugárzott belőle. Hatását tovább fokozta kiterjedt levelezése. Hallgatói pedig sokat följegyeztek az Irgalmas Nővérek és a Lazaristák számára tartott beszédeiből. Tanítása azért volt olyan hatásos, mert egyszerű, de megalapozott és mély volt.

Szüleitől örökölt, a vidéki életben megedződött, erős szervezete lassan fölmondta a szolgálatot. Hosszú ideig mocsárlázban szenvedett. 1655-től súlyos beteg volt, a végén járni is alig tudott. 1660-ra majdnem teljesen megbénult, szellemi erői azonban az utolsó percig épek maradtak. Rövid haláltusa után1660. szeptember 27-én halt meg. A temetés valóságos diadalmenet volt. 1729 augusztusában boldoggá, 1737- ben szentté avatták.

Ünnepét még ugyanebben az évben fölvették a római naptárba, július 19- re. 1969-ben a halála napjára helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

A segítő szeretet nagy mesteréről, aki önmagáról úgy nyilatkozott, hogy ,,egy ilyen nyomorult emberről nem érdemes egy szót sem ejteni'', a tettei oly tanúságot tesznek, hogy egyenként is alkalmasak volnának neve halhatatlanságának megalapozására. Mert Szent Vince szentek lelki vezetője, szegények, betegek, foglyok, rabszolgák, öregek, koldusok, árvák, elmebetegek atyja, társulatok, szerzetesrendek, szemináriumok alapítója, misszionárius, a francia papság megújítója, a prédikáció mestere; a háború, a nyomorúság és az éhség leküzdője volt; s szinte litániaszerűen lehet sorolni, mi mindenben volt Isten dicsőségére és felebarátai üdvösségére.

Fiatal pap korában még távol állt a szentségtől. Eleinte egy jól jövedelmező egyházi állásra vágyott, hogy gondtalanul élhessen. Sikertelenségek sorozata után végre egyszer rámosolygott a szerencse: egy toulouse-i özvegy a végrendeletével ezerkétszáz frankot hagyott rá. Csakhogy ez az összeg egy adósnál volt, aki időközben Toulouse-ból áttelepült Marseille-be. Vince tétovázás nélkül eladta a nála kölcsönben lévő lovat, hogy a ,,semmirekellőnek'' utána mehessen. Addig kutatta, míg megtalálta, és gondolkodás nélkül az adósok börtönébe záratta, illetve arra kényszerítette, hogy háromszáz frankot azonnal fizessen ki neki. Ami utána történt, így beszéli el ő maga:

,,Az volt a szándékom, hogy elutazom, amikor egy nemesember, akivel egy szálláson voltam, rábeszélt, hogy hajón menjek vele Narbonne-ig. Azért álltam rá, hogy gyorsabban odaérjek, és valamit megtakarítsak a pénzemből; helyesebben szólva, hogy soha oda ne érjek, és elveszítsek mindent. Oly kedvező szelünk volt, hogy még aznap megérkezhettünk volna, ha Isten nem engedi meg három török kalózhajónak, hogy üldözőbe vegyenek és elfogjanak minket. Útitársaim közül kettőt vagy hármat megöltek, mindenki mást megsebesítettek. Engem is ért egy nyíllövés, amely aztán életem hátralevő részében óra gyanánt szolgált. Levetkőztettek minket, s mindenki kapott egy nadrágot, egy fejfedőt. Amikor partra szálltunk, lánccal a nyakunkban vonultak velünk végig Tuniszon. Hosszas menetelés után a piactérre vittek, ahol a többi hasonló foglyot árulták, úgy, ahogy a lovakat meg a marhákat szokás. Kinyitották a szánkat, hogy a fogainkat vizsgálgassák, nézegették a sebeinket, lépésben, majd futásban jártattak, terhet raktak ránk és figyelték, hogyan cipeljük, s egymással is birkóznunk kellett a vevők előtt. Engem végül egy halásznak adtak el.''

Később egy mohamedánná lett ferences rabszolgájaként a mezőn dolgozott. Vince munka közben zsoltárokat énekelt, s abban talált vigasztalást. Gazdájának három felesége is volt, akik kíváncsian figyelték az idegen rabszolgát, és az egyiknek föltűnt az éneke. Megkérte Vincét, hogy részletesebben beszéljen neki a vallásáról. Az elbeszélés megragadta, és utána heves szemrehányásokat tett a férjének, hogy egy ilyen vallást hogyan tagadhatott meg. Ez a szemrehányás felébresztette a gazda lelkiismeretét: szabadon bocsátotta Vincét, sőt vele együtt Franciaországba ment.

Visszatérése után Vince újra koldusszegényen élt egy kis párizsi padlásszobában, másodmagával. Betegen feküdt a szobában, amikor váratlanul egy gyógyszerészinas orvosságot hozott neki. Miközben Vince arccal a falnak fordulva gyötrődött a láztól, az inas valami üvegfélét keresett, hogy átönthesse bele a hozott gyógyszert. Egyszer csak keresés közben észrevette a lakótárs erszényét, zsebre vágta és eltűnt. Mikor a lakótárs hazatért, keresni kezdte a pénzét, és ordítva követelte Vincétől az erszényt. Ő hiába védekezett, az elrohant, és bíróságon emelt vádat ellene lopásért. Hat évvel később látta be, hogy alaptalanul vádaskodott, Vince számára pedig ez a meghurcoltatás alkalmat adott arra, hogy gondolatai mélyebb igazságokra irányuljanak.

Amilyen mértékben kezdett önmagáról megfeledkezni, úgy szerzett mind finomabb érzéket a mások bajai iránt. Ez mutatkozott meg lelkipásztorkodásában is. Chatillon-les-Dombes-ban egy nyári vasárnapon arról értesült, hogy az egyik közeli tanyán mindenki beteg lett: leírhatatlan nyomorúságban és teljes elhagyatottságban vannak a betegek. Prédikációjában fölszólította a híveit, hogy segítsenek. El is indultak asszonyok, hogy segítséget vigyenek, de annyi élelmet vittek magukkal, hogy legnagyobb része fölhasználatlanul megromlott és ki kellett dobni. Ez adta a fölismerést Vincének, hogy a szeretet tetteit okosan kell gyakorolni, különben csak kárt okozunk. Újra összehívta az asszonyokat, tanácskozott velük, s attól fogva minden nap más vitte a fazék ételt a tanyára. Így sikerült fölébresztenie híveiben a mások nyomorúsága iránti érzéket. És három hónappal később Vince megírta a Szeretet Testvérületének szabályzatát. Ezzel egy olyan fa magvát ültette el, amely nagyra nőtt és sok ágat hajtott.

Mint a gályarabok lelkipásztora hivatali jogával élve fölkereste a párizsi börtönöket, amelyekben embertelen körülmények között, vsszezsúfolva sínylődtek a gályarabságra ítélt foglyok. Kimeríthetetlen jósága és emberiessége ezeket az elkeseredett lelkeket is megnyerte. Egy alkalommal titokban Marseille-be ment. Az egyik gályán fölfigyelt egy kétségbeesett rabra, akit feleségétől és gyermekeitől szakítottak el. Hirtelen elhatározással helyet cserélt a szerencsétlennel: föloldotta az evezőpadtól, és magát láncolta oda. Csak néhány héttel később fedezték föl tettét, amikor az egyik bárónő kerestetni kezdte. Élete vége felé megkérdezték tőle, hogy a lábán lévő sebek nem a gályáról valók-e, de ő nevetve kitért a válasz elől és másról kezdett beszélni.

Hosszas vonakodás után -- az alapító harmincszor szólította föl -- vette át a Szent Lázár épületcsoportot, s ezzel egy új feladatot vállalt magára: az elmebetegek lelki gondozását. ,,Nem kerestük -- mondta --, ezt a Gondviselés bízta ránk.'' Mikor pedig később máshová akarták szállítani a betegeket, Vince szabályos pert indított értük, mert meg volt róla győződve, hogy mellette vannak a legjobb helyen. A papjainak azt mondta: ,,A mi regulánk maga az Üdvözítő, aki azt akarta, hogy megszállottak, bolondok, őrültek legyenek körülötte...'' Mindenhonnan hozták hozzá a betegeket, hogy gyógyítsa meg őket, és ő ezt nagy jósággal teljesítette is. ,,Miért vonakodnánk mi attól, hogy megkíséreljük az ő követését?'' Az intézmény Vince vezetése mellett úttörő szerepet vállalt, és mai orvostörténészek is méltatják Vince pszichiátriai tevékenységét. Egyikük így nyilatkozott: ,,Az elmebetegek gyógyítására való törekvés, jóval az úgynevezett fölvilágosodás és humanizmus korszaka előtt, valóságos fölszabadítás volt.''

Hasonló volt Vince magatartása a más vallásúakkal szemben is. Abban a korban, amikor a vallások között a türelmetlenség, a felekezeti gyűlölet és a vallásháború dúlt, hihetetlen ökumenikus gondolkodásról tanúskodott. A hugenottákban nem ellenséget, hanem testvért látott. Megértéssel, nagyrabecsüléssel, igazságossággal és szeretettel közeledett feléjük. Kongregációja papjainak megtiltotta, hogy támadó éllel beszéljenek a szószéken vitatott kérdésekről, bizalmatlanok legyenek az evangélikus pásztorokkal szemben, vagy hogy bármimódon megsértsék a protestánsokat. Megdorgálta a türelmetlen misszionáriusokat, és hangoztatta, hogy az ő feladatuk a katolikusok hibáinak javítása, és nem az, hogy a protestánsok hibáival foglalkozzanak.

Amikor megalapította az Irgalmas Nővérek kongregációját, egy egészen új típusú, laikus nővérekből álló közösséget hozott létre. Ezek a nővérek nem fátyolt viseltek, hanem csak fejkendőt, hogy a betegek láthassák az arcukat. Nem volt idejük a vezeklésre és a szemlélődésre... Azt mondta nekik: ,,A szegények a ti breviáriumotok és a ti litániátok! Ez elég.'' Nem éltek klauzúrában sem, hiszen állandóan úton kellett lenniük: ,,A ti kolostorotok a betegek házai, cellátok a betegszobák, kápolnátok a plébániatemplom, kvadrumotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség. Jól bánjatok a szegényekkel, mert uraitok ők.''

Nagyon kényes feladattal bízta meg Szent Lujzát, amikor gondjaira bízta a kitett gyermekeket. Sok nő, aki hajlandó volt a karitatív munkára, megütközött, amikor arra került a sor, hogy ezekkel a gyermekekkel kell törődnie. A szent azonban lángoló hévvel harcolt ezekért a kicsinyekért, akik házasságon kívül születtek: ,,Párizs szégyene, hogy itt úgy bánnak az emberekkel, ahogy a barmokkal szokás. Ezek a kicsinyek valóban Isten gyermekei, mert nincs ember, aki atyaként teljesítené kötelességét irántuk. Számukra az édesapa és az édesanya Isten, aki gondoskodik róluk. Ő örömmel tekint az ő csacsogásukra is, szívesen figyel a kiáltásukra és sírásukra. Igen nagy tisztség Isten szeretett gyermekeit nevelni! Nagy kiválasztottság, boldogság, szent munka ez!'' De ismételten csak Vince személyes beavatkozása tudta megmenteni a kezdeményezést a széthullástól. Kérlelve kiáltotta az asszonyok felé: ,,A gyermekek élni fognak, ha ti szeretettel gondozzátok őket; de meghalnak, ha ti eltávoztok mellőlük!''

Anekdotákat mesélnek arról a természetes egyszerűségről, amellyel Vince a királyi udvarban forgolódott, amikor Anna királynő a gyóntatójává választotta. Az egyik napon Condé herceg fölszólította, hogy mellette foglaljon helyet. Vince megjegyezte: ,,Köszönöm, túlságosan nagy megbecsülés ez a disznópásztor fiának!'' Mazarin bíboros pedig, aki ellenségesen nézte Vincét, egy alkalommal kacagva mutogatta Vince kopott cingulumát az udvari embereknek: ,,Nézzék csak uraim, micsoda öltözékben jelenik meg Vince úr az udvarban!'' Mikor pedig az ellenségeskedés nyílt harccá fajult, Vince bátran szembeszállt a háború okozójával. Richelieu bíboros maga kérlelte Vincét: ,,Uram! Adjon nekünk békét! Legyen irgalommal irántunk! Adja vissza Franciaország békéjét!''

Amit a király és hatalmas miniszterei nem tudtak vagy nem is akartak véghezvinni, azt megtette ő -- nem az adó emelésével, nem törvényekkel és rendeletekkel, hanem szívének hatalmas szeretetével, amelyre a szívek százezreiben dobbant visszhang. Ez a jelentéktelen kis pap több pénzt gyűjtött össze a háborútól sújtott vidékek számára, mint amennyi Franciaország összes bankjában volt akkoriban. Gabonát és vetőmagot küldött, ekéket és szerszámokat szerzett be az elpusztult gazdaságok számára. Egész karavánokat indított útnak élelemmel és ruhával a nélkülözőknek. Párizsban megszervezte a menekültek ellátását: a Szent Lázárból menhelyet és raktárt alakított ki, népkonyhákat szervezett, melyek számára a nővérek egyre újabb recepteket találtak ki, hogy a nyomorultakat ízletes egytálételekkel táplálhassák. Röplapokat szerkesztett és nyomatott, hogy a népet tájékoztassák a járványok elleni védekezés módjairól. A kevesebbet szenvedett tartományokba megrendítő üzeneteket küldött, hogy fölébressze az emberek adakozó jóságát. Lazarista szerzetesei és az irgalmas nővérek az utcákon és a mezőkön heverő holttesteket temették. Ezen az általános zűrzavaron teljes nyugalommal lett úrrá: felügyelt és irányított, semmi sem hozta ki a sodrából, mindig és mindenhová időben érkezett a segítség.

Reá is érvényesek másoknak mondott szavai: ,,Nem kell kapkodással megelőzni a Gondviselést, de amint utat nyit előttünk, az ember már nem lépkedhet, hanem futnia kell!''; ,,Szeressük Istent, de a két kezünk munkája és arcunk verítéke árán!''; ,,Én soha nem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, hanem egyszerűen tettem, amit tennem kellett.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Vince áldozópapot apostoli erényekkel ruháztad föl, hogy a szegényeket gondozza és a papokat tanítsa, kérünk, segíts, hogy ugyanazzal a buzgósággal szeressünk, amellyel ő szeretett, és megtegyük, amire tanított!

Példája:
    Derüsen és lankadatlanul végezd minden munkádat!