Az Istenszülő övének elhelyezése

Az Istenszülő öltönyén kívül a keresztények az övét is őrizték, amelyet, egy elbeszélés szerint Ő engedett le a levegőből szent Tamás apostol számára. Ezt az övet a keresztények egymásnak adták át nemzedékről nemzedékre. A mai ünnepet abból az alkalomból rendelték el, hogy az öv által csoda történt. A X. században Bölcs Leó császár felesége Zoé császárnő hosszantartó súlyos betegségbe esett. Miután reá helyesték az Istenszülő övét meggyógyult. Ekkor az övet ünnepélyesen új dobozba helyeztek. Románosz Agrippa görög császár leánya, amikor a grúz királyhoz Bagráthoz férjhez ment, magával vitte a szent öv egy részét.


LINDISFARNEI SZENT AIDAN püspök
+Anglia, 651. augusztus 31.
Aidant joggal nevezik Northumbria apostolának. Bár már mások is hirdették előtte az Evangéliumot Észak-Angliában, ő volt az, aki Lindisfarne püspökeként 635-től 651-ig befejezte Northumbria népének katolikus hitre térítését, és ezzel megalapozta az ország egyházának a következő nemzedék idejében elért nagy eredményeit.

A 7. század elején a brit szigeteken az országok egész sora volt. Ezek közül a legészakibbat, Northumbriát Szent Edwin király (kb. 617-- 632) kormányozta. Jól és igazságosan uralkodott. Feleségül akarta venni Eadbaldnak, Kent királyának leányát, Szent Ethelburgát. Mivel Edwin még pogány volt, Eadbald csak azzal a feltétellel egyezett bele a házasságba, ha Edwin megígéri jövendő feleségének, hogy keresztényként élhet, s ő maga is komolyan foglalkozik a kereszténység felvételének gondolatával. Edwin elfogadta a feltételeket. Miután Szent Paulinust, akit Nagy Szent Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 511. o.) küldött Rómából Canterbury Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 233. o.) segítségére, püspökké szentelték, ő kísérte Ethelburga hercegnőt Northumbriába. Két évvel később, miután Edwin több természetfölötti jelet kapott, megkeresztelkedett; példáját népe köréből sokan követték. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a király megtérése őszinte volt: Yorkban kőtemplomot kezdett építeni a püspök számára, s támogatásával Paulinus megkezdhette Northumbria népének térítését. Nagy akadályként állt a térítés útjában, hogy a sok kis királyság folytonosan hadban állt egymással.

A keresztény Edwin király uralma rövid ideig tartott. Öt évvel megtérése után, 632-ben Pendánál vereséget szenvedett és elesett. (A győztes Mercia pogány királya lett, aki a britek keresztény uralkodójának, Cadwallonnak volt a szövetségese.) Edwin halálával megkezdődött Northumbria egyházának folyamatos pusztulása. A helyzet olyan veszélyessé vált, hogy Paulinus püspöknek Kentbe kellett menekülnie, s magával vitte a királynét két kis fiával együtt. Csak egy misszionárius maradt az országban: James, a püspök diákonusa.

Edwin király Ethelfrith leverése után lett Northumbria uralkodója. Ethelfrith két fia: Szent Oszvald (640 körül--642) és Oswiu ebben az időben a Skócia délnyugati partjai mellett lévő szigeten, Iona kolostorában élt száműzetésben. A kolostort Szent Kolumba (lásd: 306. o.) és ír szerzetesek egy csoportja alapította 563-ban. A két ifjú herceg ionai tartózkodása alatt keresztény lett, és egy évvel Edwin halála után Oszvald elhatározta, hogy visszaszerzi apja országát, a pogányokat elűzi és helyreállítja az egyházat. Hexhamtől néhány mérföldnyire északra felállíttatott egy keresztet. A csata előtti éjszakán víziójában Szent Kolumbát látta, amint oltalmul serege fölé terítette köpenyét. A következő napon katonáit és önmagát Istennek ajánlotta és legyőzte Cadwallont. Ezután rövid életének hátralévő idejét a northumbriai egyház helyreállításának és népe megtérítésének szentelte.

Amikor Paulinus püspök székét be akarta tölteni, Ionához fordult segítségért. Cormanus, akit az ionai szerzetesek Oszvald kérésére Northumbriába küldtek, kemény, szigorú ember volt, és nem tanúsított megértést a missziós egyház problémái iránt. Nemsokára abba is hagyta reménytelennek látszó munkáját, visszatért Ionába, és elbeszélte a szerzeteseknek, hogy olyan barbár néppel, mint a northumbriai, semmit sem lehet kezdeni. A szerzetesek között azonban volt egy, aki jóságosan, de határozottan megfeddte kudarcáért: ,,Testvérem, úgy tűnik nekem, hogy túl szigorú voltál tudatlan hallgatóidhoz. Az apostolok módszerét kellett volna követned, s egy szerény és egyszerű tanítás tejét kellett volna nekik nyújtanod, hogy azután lépésről lépésre oktasd őket Isten igéjére, amíg majd képesek lesznek a nagyobb tökéletességre és Krisztus magasztos parancsainak követésére.'' Ezeket Aidan mondotta, akiről eddig a pillanatig semmit sem tudunk, de már első áthagyományozott szavai is mutatják bölcs, türelmes lényét. Szerzetestársai felismerték, hogy ő az, akit Oszvald keres; felszentelték és Northumbriába küldték. Ez 635-ben történt. Néhány szerzetestársa vele ment; Lindisfarneban telepedtek le, ugyanolyan szigeten, mint Iona, szemben a bamburgh-i tengerparttal, ahol Oszvald király udvara volt. Durván megmunkált kövekből egy szalmatetős templomot és kolostort építettek, itt állította fel Aidan Northumbria püspöki székhelyét. Püspök korában is az Ionán elsajátított szigorú szabályok szerint élt. Tudatosult benne, hogy példája hat a legjobban a pogány és félpogány népre. Bár királyok és fejedelmek barátja volt, haláláig olyan egyszerűen és alázatosan élt, mintha egy ismeretlen szerzetes lett volna.

Aidan következő tizenhat évéről keveset tudunk. Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.), aki egyedüli forrásunk, hosszan és nagy lelkesedéssel foglalkozik emlékével, de kevés egyedi dolgot közöl tevékenységéről. Életét szerzetesei között Lindisfarnéban vagy magányos imádságban a szomszédos Farne szigetén töltötte, és hosszú missziós utakat tett Észak-Angliában. Errefelé még nem voltak templomok, s nem akadt más pap Aidanon és szerzetesein kívül; a prédikálás és keresztelés minden feladata az ő vállára nehezedett. A missziós utakra gyakran elkísérte maga a király is. Aidan története ugyanis nem egy, hanem két szent története: Aidané és Oszvaldé, a püspöké és a királyé. Mivel az ír szerzetesek nyelvét a nép nem értette, Oszvald velük ment, hogy tanításaikat és intelmeiket lefordítsa, s ami még fontosabb: saját türelmének és keresztény szeretetének példáját összekapcsolja az övékével.

E két szent személyes példamutatása végül elvezette Northumbria népét a kereszténységre. Amikor néhány évvel később Oszvald a déli pogányokkal vívott csatában elesett, vértanúként tisztelték, s jobb karját ereklyeként őrizték meg szegények iránti nagy szeretetének emlékére.

Béda közlése szerint Aidan útjai során több templomot épített, és lindisfarnei kolostorában iskolát alapított, melyben az általa kiválasztott tizenkét angol fiút népük jövendő papjaivá és apostolaivá képezték. Közülük néhányat név szerint ismerünk. Az ifjak között bizonyára voltak néhányan abból a sok rabszolgából, akiket a püspök kiváltott.

Aidan több kolostort is alapított, ezek sorsát azonban nem ismerjük. Női kolostorok alapítása is fűződik nevéhez, és az ő kezéből vette föl a fátyolt a királyi családból származó Szent Hilda (614--680) is, aki később Whitby nagy kolostorának apátnője lett.

Aidan világosan látta, hogy Anglia megtérítése hosszú és fáradságos munka lesz. Fél évszázadnak kellett eltelnie az első hithirdetők Lindisfarnéba érkezése után, amíg Szent Wilfrid (634--709/10) megtérítette Sussex népét; csak ezután lehetett Angliát keresztény országnak nevezni. De Aidan életében és főként az ő fáradozásai eredményeként kezdődött el az a nagy átalakulás, amely meghozta az angol egyház aranykorát: Szent Wilfrid, Szent Béda, Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) korát, amelyben Aidanhoz hasonlóan sokan misszionáriusként hagyták el hazájukat, hogy a kontinensen térítsék a pogány népeket.


Szent Arisztid


Szent Ciprián felszentelt vértanú

Ciprián püspök Kartágóban vagy a környékén, született. Szülei jómódú, tekintélyes pogányok voltak. Őt is abban nevelték. Mint földije szent Ágoston, ő is szónokságot tanult és idővel ünnepelt szónok, tanár és befolyásos, tisztelt ügyvéd lett. Becsületes lelke előtt megnyílt az evangélium világossága, Egy derék pap Cecilián is segített neki. 45 éves korában, sokak csodálkozására kereszténnyé lett. Egész Ez az újjászületés, azaz „második” születés új emberré tette. Lemondott állásáról, szétosztotta vagyonát, sőt pogány könyveitől is megvált. Csak a Szentírás könyvet szerette forgatni. Az alig kétéves hitújoncot püspöke pappá szentelte, rá egy évre a püspök halála után a nép őt kívánta új püspöknek. Bár egyesek ellenkeztek, Ciprián Afrika prímása lett és a hozzáfűzött reményeket teljesen beváltotta. Becsületes, érett és bölcs férfinek mutatkozott. Nagy szükség volt minderre abban az időben. Décius császár üldözést rendelt el a keresztények ellen teljes megsemmisítésükre. Főként az Egyház vezetőire vadászott, hogy szétszéledjen Krisztus nyája. Cipriánra is halált kiáltottak. Ő azonban elmenekült. Az üldözés készületlenül találta a keresztényeket, sok volt az elbukottak száma. Ciprián, aki a város közelében rejtőzködött, egy pásztorlevélben elsiratta a bukottakat, de szigorú volt visszafogadásukkal kapcsolatban. Pedig az elbukottak ezt akarták minél hamarabb. Décius halála után zsinatra gyűjtötte össze az afrikai püspököket, amely rendet és fegyelmet teremtett ezen a téren. Nemsokára újabb megpróbáltatás rázta meg az egyházat Járvány tört ki Kartágóban és környékén és két évig szedte áldozatait. Ciprián megszervezte a híveket, és ők gondjaiba vették a betegeket, nemcsak a hittestvéreket, de a pogányokat is, Ciprián számára is elközelgett életének vége. A gyönge Valérián császár, üldözést rendelt el a keresztények ellen. Ciprián is a prokonzul elé került. Kihallgatás után Kurubisba száműzték. Egy év múlva visszavitték Kartágóba és mivel nem akart áldozni a császárnak, kardhalálra Ítélte. Sok ember kísérte ki a vesztőhelyre. Hosszú imádság után letette ruháit, nyugodtan fogadta a halált 258-ban. Hívei fényes temetést rendeztek neki.


Szent Gennádiosz pátriárka

Gennádiosz szent Anatoliosz után lett konstantinápolyi pátriárka 458-ban, amikor Nagy Leó volt a császár Szelíd, tiszta életű és önmegtagadást gyakorló ember volt, aki fáradhatatlanul dolgozott a papság jobbá tételében és lelki nyájának oktatásában. Szent élete miatt Isten a csodatevés adományával tüntette ki, Elhunyt 471-ben. Mint egyházi író is ismert.


BOLDOG ANCINA JÁNOS JUVENÁL püspök
*Fossano, 1545. október 19. +Saluzzo, 1604. augusztus 31.
Nevét szülővárosának, a piemonti Fossanónak védőszentjéről, Szent Juvenális (4. század) narni püspökről kapta. Sokféle képességgel rendelkezett, és apja a lehető legjobb iskolákba járatta. Így tanult Montpellier-ben, a piemonti Mondoviban, s a padovai és torinói egyetemen. Huszonnégy éves korában Torinóban szerezte meg a doktori fokozatot orvostudományból és filozófiából.

Az egyetemen olyan nagy híre volt, hogy hamarosan az orvostudomány professzorává nevezték ki; emellett kiterjedt orvosi gyakorlatot is folytatott. Talált időt művészi foglalatosságra is. Szerette a zenét, és adottsága volt a költészethez; élete végéig írt latin és olasz verseket.

Juvenál jámbor volt, és pénztelen betegeit ingyen kezelte, de a papi vagy szerzetesi hivatásra ekkor még nem gondolt. Egy gyászmisén lelke mélyéig megragadta a Dies irae, amelyet pedig bizonyára gyakran hallott. Érezte, hogy Isten különleges feladatot tartogat a számára; de milyent? Imádságos és szemlélődő életet kezdett, hogy meghallja, ha Isten hívja.

Amikor harmincéves lett, a savoyai herceg szentszéki követe őt kérte meg háziorvosául. Juvenál ott hagyta az egyetemet és praxisát, s követte új urát Rómába. De alig volt valami dolga a követnél. Elkezdett hát teológiát tanulni. Különös szerencséjére nem kisebb mester volt a tanítója, mint Bellarmin Szent Róbert (lásd: A szentek élete, 530. o.). Később megismerte Néri Szent Fülöpöt (lásd: A szentek élete, 227. o.), aki azután a gyóntatóatyja lett. Mindinkább a szemlélődő életre érzett hivatást, és elhatározta, hogy karthauzi lesz. Néri Fülöp azonban úgy találta, hogy vérmérséklete nem viselné el a szigorú klauzúrát. Hosszú belső harc után egyet kellett vele értenie, és belépett a Fülöp által alapított oratoriánus társulatba.

Harminchét évesen szentelték pappá; négy évvel később Nápolyban meg kellett alapítania a társulat első Rómán kívüli házát. Juvenál gyakran prédikált és a nápolyiak beszédeit kiemelkedőknek találták. Egyik prédikációja után egy ismert énekes elhatározta, hogy szakít bűnös életmódjával, és tehetségét teljesen az Egyház szolgálatába állítja.

Juvenál azt a nézetet képviselte, hogy a zene elsőrangú eszköze a lélek Istenhez emelésének. Kiadott egy énekeskönyvet, és sok népdalhoz vallásos szöveget írt, hasonlóképpen a mindenfelé énekelt divatos dalokhoz is.

Jámbor nők számára alapított egyesületének tagjai rendszeresen látogatták a gyógyíthatatlanok kórházát, s a szenvedőknek lelki és anyagi segítséget nyújtottak.

Nagy csapást jelentett a nápolyiakra, amikor szeretett prédikátorukat városukban töltött több mint tízéves tevékenysége után visszarendelték Rómába. Egy évvel később megüresedett három püspöki szék, és azt beszélték, hogy Juvenál fogja betölteni az egyiket. Ekkor eltűnt a rendházból, és öt hónapon át nem lehetett megtalálni; helyről helyre vándorolt. Végül csak elérte a parancs, hogy azonnal térjen vissza Rómába. Időközben kinevezték az új püspököket, és elmúlt a ,,veszély''; ő ugyanis még mindig a szemlélődő életre vágyott. A termékeny munkálkodás további évei következtek. Ebben az időben ismerte meg Juvenál Szalézi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 57. o.), és a két szent közt hamarosan szívélyes barátság alakult ki.

1602-ben megürült a Savoyához tartozó Saluzzo püspöki széke. Ezúttal már nem tudott elmenekülni Juvenál, mert maga VIII. Kelemen pápa (1592- -1605) kérte meg, hogy fogadja el a hivatalt. 1602. szeptember 1-én püspökké szentelték.

Elmondhatjuk, hogy püspöksége a kereszt jegyében állt, sőt az életébe is került. Azzal kezdődött, hogy politikai zűrzavarok miatt négy hónapon át nem tudott bejutni püspöki templomába, s szülővároskájában, Fossanóban kellett kivárnia a megoldást.

A nép hamar megismerte új püspökét, akit szentségének híre megelőzött. Amikor 1603-ban megkezdte egyházmegyéjében a püspöki látogatásokat, mindenfelől elébe vitték a betegeket és szenvedőket, és sokan meg is gyógyultak közülük. Az a különleges adománya volt, hogy felismerte az emberek közelgő halálát, s ezáltal sok feltűnő megtérést idézett elő. Saját közeli halálát is előre megmondta, bár még a legjobb egészségnek örvendett.

Saluzzóban élt egy szerzetes, aki bűnös kapcsolatot tartott fenn egy apácával. A püspök mindkettőjüket atyailag megintette, s amikor a figyelmeztetés nem használt, büntetés kiszabásával fenyegette meg őket. Szent Bernát ünnepén, aki a saluzzói ferences templom védőszentje volt, Juvenál püspök főpapi misét celebrált a kolostor templomában. Az utána következő kolostori ebéden a fent említett szerzetes megmérgezte Juvenál borát. Délután rosszullét fogta el a püspököt, s néhány nappal később meghalt.

Már halála után húsz évvel megindították boldoggá avatási perét, az azonban ismételten elhúzódott. Végül 1890. február 9-én XIII. Leó pápa avatta boldoggá Juvenál püspököt.



Trieri Szent Paulin     püspök és hitvalló, † 358           


BOLDOG MOGLIANOI* (MOLLEANI) PÉTER (kb. 1415-1490)
A Marche tartománybeli Mogliano helységben született vallásos szülőktől. Perugiában egyházi és világi jogból doktorátust szerzett. Ekkor hallott egy ferences atyától egy szentbeszédet, melynek hatására ferencesnek jelentkezett. Bizonyára régebben is foglalkozott a szerzetbelépés gondolatával. A rendben teológiai tudásban is annyira előrehaladt, hogy tudása és erényei révén egyaránt ismeretessé vált. Mint pap hamarosan Marchiai Szent Jakab kísérője és munkatársa, később utódja lett. Hogy mennyi ideig volt Szent Jakab kísérője, nem tudjuk, mert az ő működése 1422-tol 1476-ig nemcsak Itáliára, hanem más országokra is kiterjedt. Péter is nagy népmissszionárius, bűnbánathirdető, fáradhatatlan gyóntató, s különösen a viszályok békés elrendezése terén fejtett ki áldásos tevékenységet: Szelid, rokonszenves egyénisége alkalmassá tette, hogy az ellenségeskedéseket elsimítsa, a haragosokat kibékítse. Egymásra fegyverrel támadó városok tették le a fegyvert az o szavára. Rendtársai nagyra értékelték tevékenységét s kétszer a marchiai, egyszer a római rendtartomány tartományfőnökévé (vikáriusává) választották. Működése során többször időzött Camerino*-ban, ahol kapcsolatban volt a klarissza rendházzal, Boldog Baptista Varanoval. Halála is itt következett be. Érdekes, amit Boldog Baptista feljegyzett utolsó napjairól: „Betegsége utolsó szakaszában mindig vidámnak, mosolygónak láttuk; arra törekedett, hogy vigasztalja rendtársait, mindig olyan dolgokat mondott, amivel megörvendeztette őket - amint ezt életében is tette. Úgyhogy apám, az „illusztrisszimusz herceg” többször is mondta neki: Páter Vikárius, maga bizonyosan nevetve fog meghalni.” Ez nem egészen így történt, mert a pátér halála előtt nem ágyában akart megáldozni, hanem levitette magát a templomba, ott áldozott meg és vette fel a szent kenet szentségét. A herceget és fiait Isten törvényeinek betartására, rendtársait a Regula szerinti életre buzdította, majd Jézus szenvedése történetét olvastatta fel Szent Máté szerint. Így halt meg 1490. júl. 25-én. XIII. Kelemen pápa hagyta jóvá tiszteletét.
„Óvakodjanak a testvérek attól, hogy magukat külsőleg szomorúnak, komor tekintetű képmutatónak mutassák, hanem legyenek vidámak, illő módon kedvesek és örvendezők az Úrban.” Meg nem erősített Regula 7. f.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Péter szolgádat lelkipásztori és szerzetesi feladatai ellátására kiváló erényekkel ékesítetted. Add, hogy közbenjárása segítsen, példája ösztönözzön egyszülött Fiad követésére. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


Szent Rajmund Nonnatusz (Születetlen)     szerzetes, † 1240

Szent Adauctusz     vértanú, † 304           


MÁRTON ÁRON püspök, III. r. (1896-1980)
Csíkszentdomokoson született. Az elso világháború idején mint kispapot behívják katonának. Végigharcolja a háborút, fohadnagyként szerel le. A teológiát 28 éves korában fejezi be, ekkor pappá szentelik. Káplán, hittanár, plébános, 1932-tol püspöki titkár és kolozsvári egyetemi lelkész, 1936-tól kolozsvári plébános. A pápa 1938. dec. 24-én kinevezi gyulafehérvári megyéspüspöknek. Hamarosan kitör a II. világháború. Közben a bécsi döntés következtében Észak-Erdély egy része visszakerül Magyarországhoz. O Gyulafehérváron marad. 1944. máj. 18-án, három nappal a zsidók deportálásának megkezdése után az egész magyar nyelvterületen elsoként tiltakozik nyilvánosan az elhurcolások ellen. A háború után bátor lélekkel védi az Egyház jogait a kormányzat elnyomó törekvéseivel szemben. Ezért 1949-ben a. csíksomlyói búcsú után (mintegy 150.000 a résztvevo) Tövis közelében a román hatóság letartóztatja és évekig tartó börtönnel igyekszik ot megtörni, de ez nem sikerül. 1954-ben felajánlják szabadon bocsátását, ha elszakad Rómától. Egy év múlva azonban szabadon engedik. Elso körlevelében bunbánatra szólítja azokat a papokat, akik vétettek az egyházi eloírások és a huség ellen. Már a következo évben internálják a püspöki palotában. Csak 1967-ben mozoghat újra szabadon. 1970-ben találkozhat Rómában VI. Pál pápával. Az erdélyi katolikus és magyar ellenállás eszményképe lett, akit úgy emlegettek, mint „az erdélyi Mindszentyt”. 1980. szept. 29-én halt meg 84 éves korában. Boldoggá avatási pere 1992-ben kezdodött meg. Szent Ferenc III. rendjének tagja volt. Márton Áron kolozsvári papszentelési beszédébol (1944): „Lehet, hogy üldöztetéseket kell elszenvednetek; lehet, hogy gúnyolni és sárral fognak megdobni. Lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségtek. De a szent hivatásunkkal járó kötelességek teljesítésétol nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsoség.”

Imádság:
Istenünk, te Áron püspököt nehéz idokben népednek jó pásztorául adtad s úgy rendelted, hogy hitéért, magyarságáért üldözést, börtönt szenvedjen, segíts, hogy példája minket is erosítsen hitünkhöz, egyházunkhoz való huségünkben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Fantin atya

Fantin atya Ke. Kalábriában született. Fiatal korától Isten szolgálatára szentelte magát. Először hazájában volt szerzetes, aztán a thesszáliai Larisszában, végül Szalonikben telepedett le és itt halt meg a IX. század végén vagy a X. század elején.


Szent Félix     áldozópap és vértanú, † 304           


Szent Fiákriusz     hitvalló  † ~670


Szent Gammachiusz     hitvalló, † 410           


Szent Letícia     szűz és vértanú           


SZENT PAMMACHIUS hitvalló
*350 körül. +Róma, 409/410.
A római nemes Pammachius a Furiusok főrangú nemzetségéből származott, akik régóta a szenátus tagjai voltak.

Az életéről és tevékenységéről szóló lényeges közléseket egykori iskolatársának, Szent Jeromosnak (lásd: A szentek élete, 552. o.) köszönhetjük. Így arra is ő tett célzást, hogy konzuli és prokonzuli tisztséget is viselt. Amikor Jovinianus szerzetes 390 körül dogmatikus viszályt szított, megkezdődött a levelezés a két régi barát között. Jeromos több művét neki ajánlotta.

Paulina, Pammachius hitvese Szent Paula (lásd: 68. o.) lánya, Szent Eusztochium (lásd: 516. o.) nővére volt, az özvegy Szent Marcella pedig Pammachius unokahúga. Ezek az előkelő római nők buzgón követték a Szent Jeromos által hirdetett szerzetesi aszkézis jámborságeszményét. Amikor 395-ben Paulina meghalt, Pammachius leegyszerűsítette életmódját, és többé nem a szenátor pompás bíborruhájában jelent meg, hanem a közönséges ember jelentéktelen tunikájában, nagy vagyonát jótékony célokra fordította. Jeromos ezért a szegények kincstárnokának és a rászorulók barátjának nevezte; teljes csodálattal fűzte hozzá: ,,Más házasemberek ibolyát, rózsát, liliomot és bíborvirágokat szórnak hitvesük sírjára, és ezzel akarják enyhíteni szívük fájdalmát; barátom, Pammachius azonban az irgalmasság balzsamával öntözi a szent hamvakat és a tiszteletre méltó csontokat.'' Aszketikus élete kiváltotta ugyan rangtársai gúnyolódását, egyben azonban az olyan kiemelkedő férfiak csodálatát is, mint Nolai Szent Paulinus (lásd: A szentek élete, 278. o.) és Jeromos. Barátja, Paulinus leírja, amint Pammachius, ,,az Egyház adakozója'' nagy néptömeget vendégelt meg saját költségén a Szent Péter templomban, és utal arra, hogy mint táplált Jézus is ezreket.

Pammachius Ostiában egy nagy menedékhelyet emelt, a római Mons Caeliuson pedig egy oratórium helyén bazilikát építtetett, melyet sokáig róla neveztek el, a középkor óta azonban Szent János és Pál bazilikája néven ismert az ott őrzött ereklyék miatt. A bazilikán ez a felirat, titulus állt: ,,Ki építette Krisztusért ezt a nagy és tiszteletre méltó épületet? Akarod tudni? Pammachius ő, a hit előmozdítója.''

Az a tény, hogy egy művelt, hatalmas és gazdag arisztokrata nagy vagyonát a szegénygondozás szolgálatába állította, ő maga pedig -- mint valami szerzetes -- aszketikus életet élt, elképesztő lehetett az akkori Róma számára. A nemesség nagy része ugyanis kitartott még a régi pogány kultusz mellett, a keresztény nép körében és a papság nagy részében pedig erős aszkézisellenesség nyilvánult meg. Ez az ellenkezés Szent Blesillának, Paula özvegy lányának halálakor, 384-ben érte el tetőpontját, mert úgy hírlett, hogy az özvegy halálra gyötörte magát. Jeromos 66. levelében Pammachiust a legnagyobb dicsérettel magasztalta új életmódjáért: ,,Paulina hazatérése és elhunyta után az Egyház a későn született szerzetest, Pammachiust termette nekünk, aki patrícius volt apja és hitvese nemessége révén, gazdag az alamizsnálkodásban és fennkölt az alázatosságban. A mi időnkben már birtokolja Róma azt, amit azelőtt egyáltalán nem is ismert. Régebben alig voltak művelt, befolyásos és előkelő szerzetesek. Barátom, Pammachius azonban képzettebb, befolyásosabb és előkelőbb mindenki másnál: nagy a nagyok között, első az elsők között, a szerzetesek vezetője.'' Megkísérthet bennünket, hogy ezeket a szavakat udvarias bóknak tekintsük csupán, és vitassuk igazságukat: ilyenféle értelmezés azonban Jeromos személyével kapcsolatban nem jogos, hiszen ő kíméletlenül feltárta a keresztény élet legfőbb követelményeit és az erkölcsi visszásságokat.

Pammachius állást foglalt az Egyház belső küzdelmeiben is, és eközben folytonosan elkötelezte magát az ortodoxia mellett. Amikor Jovinianus szerzetes 390-ben az erős aszkézisségre támaszkodva Rómában vitatta a szüzesség magasabbrendűségét a házassággal szemben, Pammachius megkérte a Betlehemben tartózkodó Jeromost, hogy készítse el Jovinianus tévtanainak írásos cáfolatát. Jeromos azonban a Jovinianus ellen irányuló írásában olyan lebecsülő megjegyzéseket tett a házasságról, hogy Pammachius nem engedte meg ennek az írásnak az elterjesztését. Numídiai birtokain a donatizmus eretnekségét támogató parasztokat okos intelmeivel sikerült visszavezetnie a katolikus Egyházba. Ez a sikere meghozta számára Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) dicséretét. Amikor Origenész (184--254) igazhitűségének vitája 395-ben eljutott Rómába, Pammachius és Oceanus megkérte Jeromost, hogy fordítsa le latinra Origenésznek Peri arkhón című írását, amelyet már Rufinus (345 körül--410) is lefordított ugyan De principiis (Az alapelvekről) címmel, de a dogmatikailag megbotránkoztató helyek kihagyásával. Úgy tűnik, hogy Origenésznek Szent I. Anasztáz pápa (399--401) általi elítélésében Pammachiusnak is része volt.

Pammachius feltehetően a nyugati gótok római betörésének idején (409/410) halt meg.

Pammachiusban az Egyház olyan szent hitvallót tisztel, aki e világ minden szellemi és anyagi értékével a legnemesebb módon gazdálkodott. Műveltségét, amelyért Jeromos tanúsága szerint a legnagyobb buzgósággal fáradozott, a szent tanítás szolgálatába állította, gazdagságát pedig nagylelkűen használta fel a szegénygondozás érdekében. Nem csoda hát, ha a pápa és a nép egyaránt becsülte.

Minden okunk megvan arra, hogy csatlakozzunk Szent Jeromos véleményéhez, aki azt írja, hogy az Úrnak a gazdagokra szórt jajkiáltása egyáltalán nem vonatkozik Pammachiusra. Gazdagság és hatalom nem kárhozat veszélye volt számára, hanem egyedülálló alkalom a szeretet főparancsának teljesítésére. A szeretet több az anyagi értékek puszta elajándékozásánál, sokkal inkább a lélek önátadása. És éppen ezt mondja Jeromos Parnmachius szentsége titkának, amikor így ír a gazdag nemes Juliánnak: ,,Nincs okod arra, hogy nemesi helyzeteddel és gazdagságod terhével mentegetőzzél. Tekints a szent férfiúra, Pammachiusra és a mélységes hitű papra, Paulinusra, akik nemcsak gazdagságukat, hanem önmagukat is odaadták az Úrnak.''   


Szent Rózsa


Szent Sándor, János és Pál főpapok

Szent Sándor először segédpüspök volt. Részt vett az első egyetemes zsinaton Metrofán pátriárka megbízásából, aki idős kora miatt nem tudott részt venni a zsinaton. Buzgón védelmezte az igaz hitet az ariánusok ellen. Metrofán halála után ő lett a konstantinápolyi pátriárka 325-40 között. Az ő imádságára büntette meg Isten a tévtanító Ariust. Szent János pátriárkáról, a böjtölőről szeptember 2-án emlékezünk meg.

518-20 között kormányozta a konstantinápolyi patriarkátust a Ciprus szigetéről származó Szent Pál pátriárka. 780-ban lett s főváros pátriárkája. Erényes és Istenfélő ember volt, de mellette gyenge akaratú és féltékeny ember. Szomorúan látta a képrombolás tévtanításának terjedését. Szerette volna Kazár Leó képromboló császár halála után a szentképek tiszteletét helyreállítani, de nem tudta, mert nem volt segítsége és a tévtanítás erősen az emberekbe ivódott. Titokban elhagyta tehát pátriárkái székét és szent Florus kolostorába belépve szerzetessé lett, Négy évig kormányozta az Egyházat. Megbetegedett és ezért szánta rá magát erre a lépésre.

Kristóf atya Romában született. Szent Teodoz atya kolostorában volt szerzetes Palesztinában a VI. században. A kolostorban 11 évet töltött el szigorú vezeklésben. Egy látomás folytán a Sínai hegyre ment, és ott böjtben és imádságban 50 évet töltött. Késő öregségben hunyt el Teodóz atya kolostorában.

Keresztelő Szent János fejvétele

Keresztelő szent János szépen indult életének látszólag szomorú vége lett. Az evangéliumok elbeszélése szerint, Heródes király a Törvény ellenére elvette testvérének Fülöpnek feleségét, János ezért megdorgálta őt. Aranyszájú szent János szavaival így folytatódnak az események: „János (Heródesnek) a bűn kötelékétől lebilincselt lelkét szemrehányással feloldani törekedett, a király azonban a feloldozót megkötözte … bár megkötöztetett János, beszélt, és börtönbe vettetve szemrehányást tett … nem a haláltól félt János, hanem félt az igazságot nem kimondani. Jánost pedig amikor megölte, nemcsak egy gyilkosságot követett el hanem többet is … Mikor ölte meg őt? Szégyen róla beszélni … Heródes születésnapján Heródiás lánya táncolt középen, és megtetszett neki, és azért esküvel ígérte, hogy megad neki mindent amit kér … Ó rossz születésnap, amely a próféta gyilkosságát leheli … az egész világ világító fényét Jánost kioltotta … sajátmagát sötétségbe borította. Bár János cserépedénye a földbe helyeztetett, lelke mégis világító lámpás azoknak akik az alvilágban voltak.” Hirdette nekik, hogy közel van a megváltás napja, és jön Az, Aki őket az alvilág sötétségéből a mennyország fényre vezeti mindörökre. Az Előhírnök halála 32-ben következett be.

Példája:

    Helyes tettünk következményét vállalnunk kell, tévedésünket pedig beismerni!

Rivoli Boldog Antal     vértanú, † 1470           


Szent Beatrix 


BOLDOG PERUGIAI JÁNOS és SAXOFERRATOI PÉTER vértanúk (1231)

Vértanúságuk leírása Szent Antonin (1389-1459) Krónikák könyvéből való. Hogy mennyi ebben a történelmi valóság és mi a legenda, nehezen állapítható meg. Hogy XI. Kelemen 1700 körül évszázados tiszteletüket jóváhagyta, nem jelenti azt, hogy a Szent Antonin Krónikájában szereplő adatokat is szentesítette, csupán vértanúságukat erősítette meg. A Krónika szerint: Jánost (aki pap volt) és Pétert maga Szent Ferenc küldte Spanyolországba. Eljutva Teruelbe, a ferences kolostorba, igehirdetésükkel és imáikkal Krisztus jó illatát árasztották. Aztán a móroktól lakott Valenciába mentek, ahol egy Azotus nevű hírhedt keresztényüldöző uralkodó uralkodott. A két ferences hitbuzgóságtól és a vértanúság vágyától hajtva bement Valenciába és ott a szaracénoknak Mohamed vallása hamisságáról prédikáltak. Amikor erről Azotus hallott, elfogatta és börtönbe záratta őket. Sok ígérettel próbálta őket hittagadásra és saját vallására való áttérésre bírni. Amikor ok erre nem voltak hajlandók, elrendelte,hogy Valencia főterén fejezzék le őket. Mindez 1231-ben történt. Sírjuknál azonban csakhamar csodák történtek. Abban az időben Jakab aragóniai király harcban állott Azotussal. Azotus tapasztalta, hogy a két ferences vértanúsága óta egyre csak vereséget szenved a keresztényektől. Amikor már igen szorongatott helyzetben volt, tárgyalásba kezdett Jakab királlyal Valencia átadásáról és saját megtéréséről. Jakab király meg is ígérte, hegy ha megtér,maradhat palotájában. Valencia bevétele után Azotus valóban megkeresztelkedett, sőt palotáját felajánlotta a ferenceseknek kolostorul. „Hitetlenségemben - mondta - megöltem testvéreiteket, amit szívből sajnálok. Kárpótlásul vegyétek palotámat, melyben oly sok vértanú vére folyt, úgyhogy ezt a helyet a vértanúk vére szentelte meg. Tegyétek e megszentelt helyet kolostorrá”. Így ezen a helyen áll ma a ferencesek. kolostora.

„Dicső Király, a vértanúk kezedből kapnak koszorút,

a földi létet megvetik s te otthont az égben adsz nekik.

Füledbe, Urunk, jusson el szavunk, mely kérőn esdekel:

míg győztes dalunk énekel, minden vétkünk töröljed el.”

Himnusz a vértanúk zsolozsmájából.

Imádság:

Istenünk, támogasson minket Boldog János és Péter vértanú közbenjáró imája, és adjon nekünk erőt, hogy Fiad evangéliumához hűségesen ragaszkodjunk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké.

Szent Szebba     hitvalló, † 695           

Szent Szabina     özvegy és vértanú, † ~126

SZENT ÁGOSTON PÜSPÖK
*Tagaste, 354. november 13. +Hippo, 430. augusztus 28.
Aurelius Augustinus 354. november 13-án született Észak-Afrikában, egy numídiai kisvárosban, Tagastéban (a mai Algéria keleti részén). Valószínűnek látszik, hogy a kisbirtokos család római eredetű volt, sorsuk azonban egyre rosszabbra fordult, mert a birodalom egyre súlyosabb terheket rótt rájuk is az adókkal. Ágoston ezért a tanulmányait csak egy jótevő támogatásával fejezhette be, ami önérzetében nagyon sértette.

Atyja, Patricius nem volt keresztény, egész haláláig katechumen maradt, s csak közvetlenül a halála előtt keresztelkedett meg, ami akkoriban nem volt ritkaság. Indulatos, féktelen természetével nagyon sok bánatot okozott a feleségének, Mónikának, aki talpig keresztény asszony volt.

Ágoston szellemének elevensége nagyon korán megmutatkozott. Rendkívül temperamentumos természetet örökölt, nagy volt a fogékonysága is, s ennél csak fegyelmezetlensége volt nagyobb. Diákkorában túlságosan tudatában volt annak, hogy neki a tanulás nem okoz nehézséget. Az első éveket Tagastéban töltötte, később Madaurában egy grammatikus iskoláját látogatta, hogy majdan rétor lehessen belőle. Homérosz és a görög szerzők általában nem hagytak benne mély nyomokat, Vergilius azonban elindította képzeletének szárnyalását. Úgy együtt érzett a hőseivel, hogy Dido királynő szomorú sorsát megsiratta.

Amikor tizenhat éves lett, elfogyott a pénz, és haza kellett térnie Tagastéba. A tétlenség, amelybe kényszerült, nem volt rá jó hatással: rossz baráti körbe került. 371-ben folytathatta tanulmányait: Karthagóba ment, ahol retorikai és jogi előadásokat hallgatott. Itt ismerkedett meg egy számunkra ismeretlen nővel, akivel életközösséget kezdett, és született egy fiuk, akit Deodatusnak neveztek el. Az asszony miatt Ágoston sokáig Karthagóban maradt. A tanulásban elért sikerei felfuvalkodottá tették, anyja vallásosságát ,,dajkamesének'' tartotta. De a hitetlenségben soha nem talált nyugalmat: a szíve mélyén állandóan valami alapvető nyugtalanság élt, ez hajszolta, anélkül, hogy észrevette volna benne Isten kezének működését. Miközben Cicerót olvasta, felébredt benne a bölcsesség szeretete. Majd kezébe került a Szentírás, de ezt is, mint a többi egyházi szerzőt, köztük Jeromost, bárdolatlan nyelvezete miatt félretette.

Nem sokkal ezután a manicheus tanítás hálójába került. A manicheusok a világban tapasztalható sok rosszat azzal magyarázták, hogy két alapvető elve van mindennek: egy jó és egy rossz, és ez a két elv magyarázza az egész világot. Ez a Közép-Ázsiából származó, vallásos színezetű filozófia kétszáz évvel korábban szivárgott be a Földközi- tenger medencéjébe, és súlyos összecsapások történtek képviselői és a kereszténység között. Ágoston eleinte lelkesedett a manicheizmusért, aztán egyre inkább szabadulni próbált belőle, mert hamarosan észrevette a manicheus elméletek mágikus homályosságát és erkölcsi romlottságát. Nyugtalan szelleme sokkal igényesebb volt és az emberi létre vonatkozó kérdései sokkal inkább a lényegre irányultak, semhogy egy ilyen mitikus elgondolásban hosszasan megnyugvást lelt volna. Közben tanár lett Tagastéban, ahol tizenhárom éven át tanított. Karrierje gyorsan ívelt fölfelé: a kis provinciabeli városból előbb Karthagóba, majd Rómába, végül 384-ben a birodalom akkori fővárosába, Milánóba került. Tanítványai csodálták, ő pedig értett hozzá, hogyan bilincselheti magához a hallgatóságot. Ez természetesen nem zárta ki, hogy olykor ki ne fütyüljék a diákjai. Ágostonban semmi nem hiányzott abból a kelléktárból, ami az ifjúság vonzásához szükséges: koraérett, képzett, mesteri szónok volt, és nagyon éles elmével volt megáldva. Tanári sikerei feledtették korábbi szegénységét, sőt, egyre büszkébb lett önmagára. Rómában már azért kilincselt, hogy valahol kormányzói hivatalt kapjon. De mindezek ellenére sem nyugalmat, sem megelégedettséget nem érzett, csak hányódott titokzatos vágyai és várakozásai, a test és a lélek között. ,,Két ember van bennem...''

Milánó lett Istenhez vezető útjának döntő állomása. Mónika utánajött és rávette, hogy szakítsa meg kapcsolatát Deodatus anyjával. Vajon Ágoston valóban szerette ezt az asszonyt? Vallomásaiban sehol nem ejt róla egy gyengéd szót -- ámbár ez még nem bizonyít semmit. Úgy tűnik azonban, hogy a férfi és a nő kapcsolatában csak a testi oldalt látta, s ez mindvégig képtelenné tette arra, hogy a házasság teológiájával részletesen foglalkozzék, és megadja az igaz szerelemnek azt az értékelést, amelyet megérdemel. A szerelemről csak saját ifjúkorának tapasztalatai alapján tudott szólni.

Akkoriban Ambrus püspök (lásd december 7-én) Milánóban naponta prédikált. Ez a római arisztokrata, aki a kicsinyek és szegények pásztora lett, magával ragadó szónoki képességét és kiemelkedő műveltségét püspökként is megőrizte, és ezzel nagy hatással volt Ágostonra. A rétor-tanár Ágostont először a püspök nyelvezete ragadta meg, emiatt kezdte rendszeresen hallgatni. Micsoda szónok! Ám a szónok szavai által az evangélium szólt, és behatolt az ifjú afrikai szívébe. Lelki-szellemi fejlődésére végül Plotinosz olvasása volt még nagy hatással, de egyelőre a siker, a pénz és a házasság még mindig erősebben vonzotta.

Közben egyre szaporodtak a jelzések, amelyek Isten felé terelték lépéseit. Mélyen megrendítette Remete Szent Antal élete (lásd január 17-én), amelyet Szent Atanáztól olvasott, és meglátta benne a szerzetesség ideálját. Egyre inkább érlelődött benne a megtérés gondolata, de az utolsó lépést Istennek kellett megtennie. Ágoston ezt soha nem felejtette el, akkor sem, amikor később püspökként a pelagiánusokkal vitatkozott.

A Vallomásokban így olvashatjuk a jelenetet: Kereste a magányt, ezért egyik milánói barátjának kertjébe húzódott vissza. Sírt, mert a szívét egymással ellentétes erők feszítették, és imádkozott, sőt kiáltozott kilátástalanságában: ,,Meddig még, Uram?'' A zsoltáros szavában újra meg újra magára ismert. És akkor váratlanul meghallott egy vékony gyermekhangot, amely ezt ismételgette: ,,Tolle-lege, tolle- lege'', azaz ,,Fogjad-olvasd, fogjad-olvasd''. Kezébe vette az előtte fekvő Szentírást és ennél a helynél ütötte fel: ,,Vessetek véget a kicsapongásnak és a tobzódásnak, a civakodásnak és a versengésnek. Öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek a testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen'' (Róm 13,13).

Ez Isten válasza volt a kiáltozásokra és békét, megnyugvást adott Ágoston szívének: ,,Úgy áradt szívembe a szó, mint az erős fény, amely elűzött minden bizonytalankodást és sötétséget.'' Az út, amely harminckét évig tartott, elvezette az Úrhoz. Hosszúnak tűnt, de a felfedezést, Krisztus megtalálását úgy őrizte a szívében ezek után mint a hála kiapadhatatlan forrását. Ez vallomásainak alaptémája: ,,Oly későn szerettelek meg Téged, te mindig új és régi Szépség, későn szerettelek meg. De hogyan történhetett ez: Te bennem voltál, és én kívül voltam saját magamon. Hívtál engem, és a kiáltásod legyőzte a süketségemet; felragyogtál, és fényességed elűzte vakságomat; illatod felhője felgomolygott és belélegeztem, és most epedek utánad; megízleltelek, és most éhezem és szomjazom Rád; megérintettél, és fellángoltam a békességért, amely Tőled való.''

Előadásait ezután még néhány hétig folytatta, aztán lemondott tanári állásáról. Édesanyjával, a fiával és néhány barátjával együtt visszavonult Cassiacumba, amely Milánótól északra fekszik mintegy harminc kilométernyire. Egyik barátjának volt ott birtoka. 387. április 23-án, húsvét vigiliáján Ambrus püspök megkeresztelte.

Édesanyja, Mónika a hazafelé vivő úton meghalt Ostiában. Maga Ágoston a következő év őszén látta meg újra a szülőföldjét. Mindenét eladta és barátaival szerzetesi életet kezdett, éppen úgy, mint Nagy Szent Vazul. Életük elmélyült imádságból, aszkézisből, filozófiai és vallásos tárgyú beszélgetésekből állt. Ez a szakasz három évig tartott (388--391). Jelet várt Istentől, hogy hogyan folytassa tovább az életét, s olyan jelet kapott, amit nem várt.

Egy napon Hippóban (a mai Bone) a templomban volt. A város öreg püspöke, Valerius éppen arról beszélt a híveknek, hogy válasszanak ki maguk közül egy férfit, aki papként a segítőtársa legyen, főként a prédikálásban. A jelenlévők észrevették Ágostont, s egyszer csak felhangzott és egyre erősebben zengett a szó a hívek körében: ,,Ágoston legyen a pap!'' A jelölt tiltakozott, mentegetőzött, sírt, de hiába, a szentelése eldöntött kérdés volt.

Ezzel az aszkézisnek egy olyan formája jelent meg az életében, amelyre a sokféle lehetőség között töprengve egyedül nem vágyott. Azt jelentette ugyanis a papsága, hogy fel kellett adnia kedvelt tanulmányait, a szemlélődő életet, el kellett búcsúznia a barátaitól - - mindezt egy nagyon fáradságos szolgálat kedvéért. De éppen ez a lemondás tette számára lehetővé, hogy a testvérek szolgálatában mélyebben megértse Krisztus misztériumát, Krisztusét, aki ezzel a kicsi, lármás hippói emberekből álló egyházzal is egy testet alkot.

Új feladata arra ösztökélte, hogy szemlélődését és tanulmányait a Szentírásra, a Hagyományra, teológiai és lelkipásztori kérdésekre irányítsa. Harmincöt éves volt ekkor.

Öt évvel később meghalt Valerius püspök, és Ágoston követte őt a püspökségben. Hippó akkor Észak-Afrika második legjelentősebb városa volt. Ágoston hatása pedig messze túlsugárzott a város határán: hamarosan ő lett az egész észak-afrikai püspökkollégium feje, sőt, az egész Egyház teológiai öntudata és lelkiismerete. De azért mindenekelőtt a hippói egyház szolgálatában élő püspök volt. ,,Nem elnökölni, hanem szolgálni'' -- így határozta meg többször is a püspöki hivatalt. Papjaival, diákonusaival és klerikusaival szigorú szabályzat szerint, kolostori közösségben élt. A szerzetesi élet mindvégig a szeme előtt lebegett, ez az életmód pedig bizonyos aszkézist, szegénységet és elzártságot követelt. Ezért mindazok, akik vele együtt éltek, vagyonukról lemondtak, és átadták a közösségnek.

Napról napra végezte a liturgiát és szolgáltatta ki a szentségeket. Vasárnaponként és ünnepeken prédikált, gyakran naponta kétszer is. Közel ezer ilyen beszéde maradt ránk, és valamennyi arról tanúskodik, hogy Ágoston rendkívüli módon ismerte a Szentírást. Emellett a katechumenokat fel kellett készítenie a keresztségre, gondoskodnia kellett a hippói egyház javainak kormányzásáról, igazságot is kellett szolgáltatnia peres kérdésekben, foglalkoznia kellett a szegények és árvák gondjaival, és meg kellett szerveznie a városban a karitatív tevékenységet. Gyakran emlegette, hogy ,,összeroskad a püspökség gondjai alatt''.

A püspöki teendők ellátása mellett nem hanyagolta el a teológiát sem. Mikor meghalt, 113 könyv és 218 levél maradt utána. Ezekben az írásokban követni lehet az egyetemes és az afrikai egyház összes korabeli vitáját. Különösen sok nyomot hagyott bennük a donatista szakadás és a pelagianizmus eretneksége. Az előbbi az afrikai egyház egységét bontotta meg, az utóbbi a kegyelemtan területén hirdetett tévtanításokat. A teológiai művek írása közben is az a cél vezette Ágostont, hogy korának és a jövendő Egyháznak szolgálatára legyen. Igaz, saját kora teológiai problémáit oldozgatta, de mindenütt olyan szellemi-lelki tapasztalatok mutatkoznak meg műveiben, amelyek minden kor hívőihez szólnak.

426-ban Ágoston segédpüspököt vett maga mellé. A vandálok már három hónapja ostromolták Hippót, amikor meghalt 430. augusztus 28-án. A város eleste után holttestét először Szardínia szigetére vitték, majd Luitprand 722-ben átvitette Páviába.

Kevés olyan alakja van a keresztény ókornak, aki annyira ismerős lehetne számunkra, mint a Vallomások szerzője, Szent Ágoston. Ennek magyarázata az, hogy ritka a világirodalomban az olyan mű, amely annyira hűséges képet rajzol alkotójáról, mint a Vallomások.

Későbbi aszketikus szigorát és jámborságának néhány kevésbé érthető megnyilvánulását az a hosszú út magyarázza, amellyel rátalált az Igazságra. Ifjúkorának szerelmi kapcsolata magyarázza szinte haragos indulatát, amellyel haláláig szembefordult az érzékiséggel és a testtel. Utolérhetetlen módon írta le Istenhez vezető útját. Vázolja Istennek azt a felfedezését, amely ,,abban a mélységben történik, amely mélyebb, mint minden bennem lévő mélység, és magasabb, mint minden bennem lévő magasság.''

Misztikus tapasztalatait olyan formulába foglalta össze, amely később Pascalnál visszhangzik: ,,Isten és a lélek! Más semmi? Igen, más semmi!''

Gondolkodásának és jámborságának végső gyökerei személyes tapasztalatába mélyednek. Isten iránti szeretete abban a finom szeretetben fejeződik ki, amellyel ,,Krisztusnak szolgál a tagjaiban'', de e tagokat azzal a szeretettel szereti, amellyel Krisztus szerette őt. Mindeneket Istenért szeret, aki maga a szeretet. Önmagát úgy írja le, mint aki Isten sátorában áll, ,,magával ragadja egy belső muzsika és annak csodálatos összhangja'', amelytől a test és a vér háborgása elcsendesül, és ,,az Isten házába vivő útra vezérli''. Azt azonban tudja, hogy az elragadtatás csak egy pillanatig tart, ezért sóhajtozik törékeny testének terhe alatt, és mégis szárnyal a remény. Gyakran mondta: ,,Menj és énekelj, mert Isten áll ennek az útnak a végén!''

Ezek ennek a rendkívüli embernek a lényeges vonásai, akiről tudnunk kell, hogy lehetetlen formulákba szorítani, mert sokkal gazdagabb minden formulánál; túlságosan őszinte és lebilincselő ahhoz, hogy meg ne bocsátanánk neki korlátait és túlzásait.

Victorius Vitensis az 5. század végén tanúskodik arról, hogy Szent Ágostont Hippóban augusztus 28-án temették el. Rómában legkésőbb a 8. század óta ezen a napon ülik ünnepét.


--------------------------------------------------------------------------------

A keresztény ókor kimagasló egyháztanítója különösen akkor válik vonzóvá, amikor felfedezzük, hogy milyen sokban hasonlítunk hozzá mi, mai emberek. Személyének varázsa: fáradhatatlanul kutató és töprengő elméje, boldogságvágya és az igazság utáni szomjúsága főleg a Vallomásokban mutatkozik meg.

Ő, aki megfogalmazta a sokszor idézett tételt: ,,Nyugtalan a mi szívünk, mert csak Istenben talál nyugodalmat'', a megtérése előtti időről így ír: ,,Mindig lázadoztam, sóhajtoztam és sírtam, indulatba jöttem, és nem találtam sem békét, sem megoldást. Megtépett, vérző szívet hordoztam a keblemben, amely nem talált nyugalmat, de még helyet sem leltem, ahol nyugodtan lehajthattam volna a fejemet. A testi gyönyör, a játékok, az ének, a feldíszített termek és lakomák, az éjszaka örömei, de még a könyvek és a versek sem tudtak megnyugtatni. Minden ijesztett, még a világosság is. Mindent, ami hamis volt, iszonyatosnak találtam. Csak a sóhajtozás és a könnyek hoztak egy kis időre enyhülést. Ó, Uram, hozzád kellett volna emelnem a lelkemet!''

A híres tanárt egyszer felkereste egyik honfitársa, a keresztény Ponticianus. Miközben beszélgettek, megakadt a szeme egy könyvön, amely ott hevert Ágoston asztalán: Szent Pál levelei voltak. Ponticianus szerencsét kívánt e levelek olvasásához, majd szemmel látható lelkesedéssel mesélte Ágostonnak, hogy két trieri barátja hogyan tért meg a kereszténységre Szent Antal életrajzának olvasásától. Ágoston lelkében felviharzott az indulat. Alighogy a látogató elhagyta a házat, megragadta barátjának, Alypiusnak a karját és azt mondta neki: ,,Hallottad ezt, Alypius? A tanulatlan szerzetesek a pusztában fölkelnek, és belépnek a mennyek országába, mi pedig a tudományunkkal egyetemben nyomorult szenvedélyeinkben fetrengünk!'' Azzal kirohant a kertbe, levetette magát a földre egy fügefa alatt... és ekkor hallotta meg azt a gyermekhangot, amely elindította a megtérését.

Egyszer -- mondja a legenda -- a tudós Ágoston a tengerparton sétált föl és alá, és azon töprengett, hogyan tudná megragadni az Isten lényegét. Egyszer csak meglátott egy kisgyermeket, aki kagylóval merte a tenger vizét a mélyedésbe, amelyet a fövenybe ásott. ,,Mit csinálsz?'' -- kérdezte Ágoston. ,,Kimerem a tengert'' -- válaszolta teljes komolysággal a gyermek, és folytatta tovább a meregetést. ,,És gondolod, hogy sikerülni fog?'' -- kérdezte nevetve a szent. ,,Nekem ez biztosan előbb fog sikerülni, mint neked az, hogy megragadd az Isten lényegét!'' -- felelt a gyermek, és ezzel eltűnt.

Egy beszéde, amelyet a püspökké szentelése évfordulóján mondott, elárulja, hogy mennyi gondja volt, és mi mindent kellett tennie a pásztornak a nyájáért: ,,A lázítókat dorgálni, a kislelkűeket vigasztalni, a gyengéket ölbe venni, az ellenfelekkel megküzdeni, a rágalmazóktól óvakodni, a tudatlanokat tanítani, a resteket serkenteni, a vitatkozó kedvűeket fékezni, a beképzelteket kijózanítani, a kötekedőket megbékíteni, a szegényeken segíteni, az elnyomottakat kiszabadítani, a jókat bátorítani, a rosszakat elviselni, és -- ó -- mindenkit szeretni... Újra meg újra prédikálni, vitatkozni, inteni, építeni, mindenki számára készen állni -- nagy teher, nyomasztó és fáradságos munka. Senki nem kívánhatja annyira a gondoktól és fáradalmaktól való szabadulást, mint én. Hiszen nincs annál szebb és kívánatosabb, mint távol minden lármától Isten titkait kutatni... Mondhatom: Mi hasznom abból, hogy untatom az embereket, és figyelmeztetem a rosszakat: ezt ne tedd, azt jól tedd, hagyd abba ezt!? Mire jó, hogy mindenkiért felelősnek érzem magam? De ez az evangélium, amely engem megrettent.''

Egyszer a püspök prédikáció közben hirtelen elvesztette a gondolatmenet fonalát, és egész más irányban folytatta beszédét, mint eredetileg tervezte. Mikor az asztalnál ez szóba került, Ágoston úgy vélte, az Úr azért engedte meg ezt az emlékezetkihagyást, hogy az előre meg nem fogalmazott mondatok valakinek különösen szóljanak a hallgatóságban. És valóban: nem sokkal később jött valaki, egy kereskedő, leborult Ágoston előtt, és megvallotta, hogy eddig ő a donatisták hitét vallotta, de az előbb elhangzott prédikáció második fele úgy meggyőzte, hogy visszatér a katolikus hitre.

Apró dolgokban is megnyilvánult, hogy milyen jó gyakorlati érzéke volt a lelkipásztorkodáshoz. Közös asztaluk lapjára ráíratta a következőt: ,,Ha valakinek a nyelve szívesen köszörülődik távollévők életén, az tudja meg, hogy ez az asztal nem neki való!'' Amikor pedig Hippóban éhínség volt, beolvasztatta a templom arany felszerelési tárgyait, a kelyheket is, és eladva az aranyat az árával segítette a nyomorúságban lévőket, az oltárnál pedig fából készült kehellyel misézett, mondván: ,,az Úr vére is fán ontatott értünk!''

Ágoston kora történelmileg nyugtalan korszak volt: hanyatlása korát élte a római birodalom, az Egyházat pedig különféle tévtanítások osztották meg. Amikor Marinus hadvezér diktatúrát vezetett be Észak- Afrikában, Ágoston kihirdette, hogy az Egyház újra az üldözés állapotába került. Ő maga így írta le a helyzetet: ,,Akkoriban könnyen lehetett embert találni a rágalmazásra. Könnyen akadt valaki, aki bármit bizonyított, amit parancsoltak neki, ha megígérték, hogy ezzel megmentheti az életét. És egyetlen tanú vallomása alapján úgy távolítottak el embereket az útból, mintha közönséges gonosztevők lettek volna.''

Ágoston a maga igaz tanításával különösen a donatisták szemében volt szálka. Fennen hirdették a szószékeiken, hogy üssék agyon Ágostont, mint egy farkast, mert zavarja a nyájat. Néhányszor útja közben rá is támadtak, hogy megöljék, de mindannyiszor sikerült megmenekülnie. Mikor azonban a donatisták zsinatra jöttek Karthagóba, alaptételének megfelelően -- gyűlöld a tévedést, de a tévedő embert szeresd! -- mérsékletre intette híveit: ,,Betegekkel van dolgotok! Begyulladt a szemük, ezért nagyon óvatos és gondos ápolásra szorulnak. Most senki nem keresheti a vitát, még csak nem is védheti a maga hitét vitatkozással, mert abból szikra pattanhat ki. Lehet, hogy azt mondjátok: ťAttól tartunk, hogy egyáltalán nem lehet segíteni ezen a bajon.Ť Megengeditek, hogy javasoljak valamit? Mi (a zsinati atyák) tárgyalunk értetek, ti pedig imádkozzatok értünk!''

Amikor 410-ben Alarich gót katonái elfoglalták Rómát, Észak- Afrikában is rémület tört ki. A keresztények azon keseregtek, Isten hogyan engedhette ezt megtörténni; a pogányok pedig elkeseredve mondták, hogy mindaddig, amíg Róma a maga isteneit imádta, nagy és sebezhetetlen volt, most pedig a keresztények miatt romlásnak indult. Ezek a panaszok arra indították Ágostont, hogy megírja De civitate Dei, 'Az Isten városáról' című művét. De ahelyett, hogy általános panaszba kezdett volna Róma pusztulása miatt, a hódítók iránti elismerésével indítja a művet: a régi háborús szokásoktól eltérően ezek az észak felől jött barbárok emberségesen bántak a keresztényekkel, és nem bántották azokat, akik a templomokban kerestek menedéket. De vajon a római kultúra, a római birodalom valóban olyan értékes, hogy vigasztalhatatlannak kell lenni a pusztulása miatt? A hagyomány úgy tudja, hogy Nagy Károly szívesen hallgatta, ha a De civitate Deiből olvastak fel neki, és a szerző iránti elismeréstől indítva egyszer elragadtatással így kiáltott: ,,Bárcsak volna tizenkét ilyen ember a birodalomban!'' Alcuin pedig, a császár lelki tanácsadója, így válaszolt: ,,Felség, miért kívánsz te tizenkét ilyen embert, ha az ég és föld Ura megelégedett azzal, hogy egyetlen ilyen szentje legyen!''


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, újítsd meg Egyházadban azt a szellemet, amellyel Szent Ágoston püspököt eltöltötted, hogy mi is csak téged szomjazzunk, aki a bölcsesség forrása vagy, és téged keressünk, akitől az égi szeretet származik!

Példája:
    Jó gyónás után csapj át a másik végletbe: légy erős!


Szent Hermesz     vértanú, † 2.szd.           


GILBERT MIKLÓS (GABRIEL AB AVE MARIA) I. r. (1463-1532)
Már ifjúkorában nagy tiszteloje volt a Boldogságos Szuznek. Egyszer egy ferences szentbeszédét hallotta a Szeplotelen Fogantatásról: a beszéd hatására jelentkezett ferencesnek. Tudása és erényei miatt többféle rendi hivatallal is felruházták, híre azonban egy rendalapítással kapcsolatban lett közismert. Valois Johanna királyno, III. rendi, 1499-ben lett a Berry tartomány úrnoje, s ekkor határozta el, hogy régi tervét, a Boldogságos Szuz tiszteletére egy noi szerzetesrend alapítását megvalósítja. A szerzetesi közösséget ferences szellemben kívánta megalapítani, elnevezése: A Boldogságos Szuz tíz öröme (vagy gyönyörusége) rendje, másként az Angyali Üdvözletrol nevezett rend. Feltárta tervét ferences gyóntatója, Gilbert Miklós atya elott, aki a rend eszméjét örömmel tette magáévá és segített mind az új tagok toborzásában, mind az életszabály összeállításában. Az alapgondolat Johannától származott, o ugyanis éveken át. elmélyedt Mária tíz erényébe s ezekre építette föl rendjét. A tíz erény Mária tíz öröme: tisztaság, okosság, alázat, hit, imádság, engedelmesség, szegénység, béketurés, jóság, együttszenvedés. A szerzetes közösséget röviden annunciátáknak nevezték, mivel keletkezése az Angyali Üdvözlettel (Annunciatio) van kapcsolatban. A szerzet egyházi jóváhagyása 1502-ben történt VI. Sándor pápa által és ebben nagy szerepe volt Gilbert atyának is. Johanna (1920 óta a szentek közt tiszteljük) 1505-ben halt meg. Utána Gilbert atya lett a rend védoje, terjesztoje, X. Leó pápa óta a Szent Szuz egész rendjének generálisa. X. Leó adta Gilbert atyának az új nevet: Gabriel ab Ave Maria. Erre az elnevezésre rá is szolgált: Mária-tisztelete miatt. Szentbeszédeiben legtöbbször a Magnificat egy-egy versét választotta témául. Amikor Párizsban gvárdián volt, egy teológiai tanár elotte támadta a Szeplotelen Fogantatás tanát. O olyan meggyozoen érvelt, hogy végül a tanár bevallotta vereségét. Halála elott mondta: Még ma látni fogom a dicsoséges Istenanyát. És elkezdte a Magnificat-ot. A végso vershez érve boldogan távozott a földi életbol. Aug 27- én halt meg. Az annunciáta novérek bourges-i* templomában temették el. Boldoggá avatási eljárását elindították, de még nem fejezodött be.


Imádság:
Istenünk, te boldogemlékú Gilbert Miklós atyát arra választottad ki, hogy a Szuzanya erényeinek követésére alakuló új szerzetesrend társalapítója legyen. Segíts minket, hogy Mária erényeinek követése által Istennek tetszo életet éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Mózes atya

Mózes Etiópiából származott, egy nemes ember rabszolgája volt. Ura sokszor volt kénytelen megbüntetni lopásért és engedetlenségért. Egyre rosszabb viselkedésű lett. Hajlott a részegségre is. Egy alkalommal megölte társát, ezért menekülnie kellett. Beállt egy rablóbandába és annak vezére lett. Ennyi rosszaságban eltöltött élet után 40 éves volt, amikor Isten kegyelme érintette lelkét. Teljesen megváltozott, Amilyen gonosz volt addigi élete, olyan hősi módon vezekelt érte. Jelentkezett egy kolostorban, nyilvános vallomást tett bűneiről, kiállt minden próbát és elvállalt minden vezeklést. Mivel azt hallotta, hogy az ördög kísértései ellen legjobb a virrasztás, hat éven át nem hunyta le szemét. Éjszakánként a szerzetesek üres edényeit titokban megtöltötte vízzel. Ez meghozta neki a lelki békességet. Szent élete ellenére is előtte voltak korábbi tévelygései és ez nagy alázatosságra nevelte. Részesült az áldozópapság kegyelmében is. Hozzá is sokan fordultak jó tanácsért, lelki utasításért. Rövid, egyszerű, szavakban adta ezt meg mindenkinek. Életének és szavainak feljegyzése a mai napig megmaradt. 400 körül vértanúi halállal fejezte be életét. Megölték a kolostorra támadó barbárok.


Szent Sándor     püspök és hitvalló, † 337

Szent Anthisza vértanúnő

Krisztusban való hitének megvallása miatt egy kútba dobták. Életének és halálának többi adata nem ismert.


(BOLDOG) BLANKA királynő III. r. (+1252)
A „boldog” jelzot a hagyományos tisztelet adta neki, az egyház hivatalosan nem avatta boldoggá. 26 éven át élt férjével, VIII. Lajos francia királlyal harmonikus házasságban. Két gyermekét emelte az oltárra az egyház: fiát, Lajost és leányát, Izabellát. Az evangéliumban áll: „Gyümölcseikrol ismeritek meg oket.” Blankának mindenképpen érdeme gyermekeinek életszentsége. Intelme, melyet fiához intézett, minden vallásos nevelés alapelve lehet: „Inkább lássalak a koporsóban, mint halálos bunben.” Fiával együtt belépett Szent Ferenc III. rendjébe, leánya pedig Szent Klára rendjébe. Amikor férje, VIII. Lajos meghalt, Lajos fia még 12 éves sem volt. Ezért öt évig helyette anyja uralkodott. O gondoskodott fia számára menyasszonyról. Provence-i Margit még csak 13 éves volt, amikor házasságra lépett a 15 éves Lajossal, de Blanka úgy intézte, hogy még hat évig távol éljenek egymástól, csak utána kelhettek egybe. Utána is beleszólt a fiatalok életébe, akik ezt csak nagy önuralommal tudták elviselni. Ettol eltekintve Blanka királyno okosan tudott uralkodni, nemcsak fia kiskorúsága idején, hanem 1249-52-ig, amíg fia keresztes háborút viselt a Szentföldért. Amikor Lajos meghallotta anyja halálhírét, visszatért a Szentföldrol és átvette az uralkodást. Anyja a ciszterci apácák között hunyt el, de a ferences III.rend ruhájában temették el nagy tisztességgel annak a kolostornak a templomában, melyet maga építtetett.
IX. Szent Lajos király intelmei fiához:
„Orizd meg, fiam, magad mindentol, amirol tudod, hogy nem tetszik Istennek. Tudniillik minden halálos buntol. Annyira, hogy inkább szakadjon rád a vértanúság minden kínja, minthogy beleegyezzél a súlyos bunbe... Ezen felül, ha az Úr megengedi, hogy valami megpróbáltatás érjen, jó szívvel viseld el és adj hálát érte. Gondolj arra, hogy mindez javadra történik, amire talán rá is szolgáltál.” (Blanka neveloi elvei hasonlók.)

Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Blanka királynot arra segítetted, hogy gyermekeit életszentségre nevelje, add meg nekünk, hogy a btínt mint legnagyobb roszszat kerüljük és szeretetedben gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


ARLES-I SZENT CAESARIUS püspök
*Chalon-sur-Saőne vidékén, 470/71 +Arles, 542. augusztus 27.
Vannak emberek, akik híd módján két világ, két kultúra, két korszak között állnak; azok az emberek ők, akik összekötik a múltat és a születő jövőt, akik mindkét világhoz tartoznak, mindkettőt szeretik, s a kettő harcát és megbékélését saját szívükben élik át.

Ilyen volt Szent Caesarius is. Ebben a burgundiai nemesből lett rómaiban találkozott az ókor hanyatló városi kultúrája és a germanizálódás által magára ébredő műveletlen vidék; a szerzetesség, amely annyira döntően meghatározta az eljövendő középkor bensőségét, és a püspöki hivatal, amely viszont a Nyugat politikai sorsára nézve volt meghatározó jellegű; a katolikum, amely a népvándorlás zűrzavaraiban Rómához igazodott, és az egyházias lelkület, amely megbecsülte és magába olvasztotta a germán sajátosságot; továbbá a bibliai hit, amely nyugodtan tudta tisztelni a kegyelem titkát, és egy olyan teológia, amely a patrisztikus, mindenekelőtt ágostoni hagyomány legjavát közvetítette Nyugatnak; végül annak tudata, hogy felelős ezért a világért, és az akarat, hogy ne hasonuljon hozzá. Mivel Caesarius mindezeket az ellentéteket össze tudta egyeztetni önmagában, szent volt.

Amikor Caesarius, feltehetően egy Chalon-sur-Saőne melletti földbirtokon megszületett, már letűnt az ott ötszáz év óta megtelepedett rómaiak politikai uralma: a burgundok uralkodtak Savoyában és a Rhőne vidékén. Ők is, mint a gótok, frankok és germánok valamennyien, kulturált barbárok voltak, vallási szempontból még pogányok, vagy ha keresztények, akkor ariánusok, tehát eretnekek. Mindez éppen elég ok volt arra, hogy a katolikus rómaiak megvessék ezeket a betolakodókat, és megkettőzött erővel forduljanak azok felé a területek felé, amelyek még megmaradtak nekik, hogy hagyományukat, az ókori műveltséget és a római Egyházat ápolhassák. Mivel Caesarius tizennyolcadik életévéig apja birtokán nevelkedett, semmiféle rétori vagy kolostori iskolában nem ismerhette meg a klasszikus irodalmat; ugyanakkor Chalon vidékén nagyon elevenen élt a Marcus Aurelius alatt üldözött vértanúk emléke, s az emberekben az a meggyőződés élt, hogy az egyházi szolgálat, a papi vagy püspöki, mindenekelőtt pedig a szerzetesi élet vértelen mártírium. Érthető, ha a fennkölt lelkű fiatal római arisztokrata arra gondolt, hogy Nolai Szent Paulinushoz (lásd: A szentek élete, 278. o.) vagy Tours-i Szent Mártonhoz (lásd: A szentek élete, 650. o.) válik buzgóságban hasonlóvá.

Így hát egy napon elment Chalon-sur-Saőne püspökéhez, Szilveszterhez, aki fel is vette klerikusai közé. Mindez a szülők tudta nélkül történt, amint a krónika közli, hogy kiemelje: a családnak más volt a terve. Caesarius azonban nem maradt Chalonban: szerzetesi eszménye nem hagyta nyugton. Két évvel később, kb. 489-ben Lérins szigetének híres kolostorában (ma: Szent Honoratus, a Földközi-tenger Cannes melletti részén) találjuk. Először a kolostor szakácsa lett, és buzgón fáradozott azon, hogy jó szerzetes váljék belőle. Kolostori tapasztalatai nemcsak arra képesítették, hogy később mint püspök iskolát teremtő szerzetes- és nővérregulát szerkesszen, hanem hogy az alája rendelt szerzeteseknek erőteljesen a lelkére beszélhessen: ,,Azzal szoktunk hízelegni magunknak, hogy testünket gyakran vetjük alá éjszakai virrasztásoknak; de ha a vigília végeztével a zsoltárénekesek kórusától elosonunk tisztességtelen lakomákhoz és titkos ivászatokhoz, akkor inkább jobb lenne józannak maradni és átaludni az éjszakát.''

Caesarius szakácsként megtanulta az ügyintézés művészetét, gyakorolta a szegények iránti szeretetet, és megsejtette, milyen fájdalmas lehet az éhség. Ezért később mint püspök mindig a szenvedő nép mellett állt, prédikációiban hevesen követelte a gazdagok alamizsnáját a szűkölködők számára. Még fontosabb volt azonban az a szellemi és lelki távlat, amely Lérins-ben -- ahol Afrika és Kisázsia találkozik Európával -- nyílt meg Caesarius előtt: olvasta a Bibliát, és szerinte is élt; tanulmányozta az ,,atyákat'': Origenészt, Szent Ambrust (lásd: A szentek élete, 696. o.), Szent Eucheriust, Arles-i Hiláriust; foglalkozott a szemipelagianizmussal, amellyel később püspökként szembefordult, és érzéket szerzett a liturgia iránt, amely alkalmas arra, hogy újból Istenhez és egymáshoz kapcsolja a lelkeket. Amikor Caesariust kilencévi lérins-i tartózkodás után Arles-ba küldték, hogy ott helyreállítsa megromlott egészségét, még nem tudta, hogy nem tér vissza többé a kolostorba.

Arles abban az időben nem csupán Gallia déli részének egyik városa volt, hanem dicsőséges múltja alapján (császári székhely) egyházi igazgatási központként még mindig ,,a gall Rómának'' tekintették. A római módon gondolkodó arles-iek ugyanis (477 óta) a nyugati gótok uralma alatt megkísérelték, hogy politikai elszigeteltségüket az ókori kultúra buzgó ápolásával egyenlítsék ki, s a papság is ösztönözte őket erre. Firminus és felesége, akik a beteg szerzetest otthonukba fogadták, nemcsak a legjobb orvosokat hozták neki, hanem bevezették irodalmi köreikbe is. Itt Caesarius Julianus Pomeriusban, aki rétor, filozófus és teológus volt egy személyben, kiváló tanítóra talált. Hogy Caesarius a keresztény ókor egyik legnagyobb népszónoka lett, Pomeriusnak és Szent Aeoniusnak, Arles püspökének köszönhette. Mindketten hamar felismerték a szerzetes rendkívüli adottságait, és Aeonius számára, aki érsek, a pápa bizalmasa és a nyugati gótok birodalmának egyik legtekintélyesebb férfia volt, könnyen ment, hogy megszerezze Lérins apátjától az engedélyt, hogy Caesarius egyházmegyei szolgálatba lépjen. Amikor kiderült, hogy Caesarius távolról még rokona is a püspöknek, ez nem habozott tovább: pappá szentelte, és egy Rhőne- szigeten levő kolostor apátjává tette azzal a szándékkal, hogy ily módon egyben saját utódját is kijelöli. Ennek a kolostornak Caesarius olyan regulát szerkesztett, amelyben lerögzítette alapvetően fontos szerzetesi tapasztalatait: a kolostor önállóságát, mindenféle javakról való maradéktalan lemondást, a teljesen közös életet és annak tilalmát, hogy bármit is bezárva tartsanak.

Amikor Aeonius 503 körül meghalt, utódlásának kérdését már rendezte a nyugati gót hatóságokkal, papságával és a néppel egyaránt. A műveltek és a képzetlen nép egyaránt saját emberének tartotta Caesariust, ő pedig megértette, hogy mindenkinek mindenévé kell lennie. Prédikációival, melyeket a későbbi hagyomány Szent Ágostonnak tulajdonított, a vidék plébániáiról való gondoskodásával és a tovább parázsló pogányság elleni harcával Caesarius a középkor számára a néphez közel álló püspök mintaképe lett.

Abban a kényes helyzetben azonban, amelyben az arles-i püspök élt akkoriban, nem maradhattak el a politikai, egyházpolitikai, személyes és hitviták sem. A nyugati gót Arles kezdetben a burgundok uralmi területével volt határos, Caesarius fájlalta, hogy egyházkerületének egy része más politikai beállítottságú volt, egyházpolitikailag pedig Szent Avitus, Vienne püspöke, a burgundiai egyház érseke idővel magához csatolta. A két egyházfejedelemnek eme viszálya végül átterjedt egész Provance-ra, sőt egész Galliára és Hispániára is, mivel ,,a gall Rómáról'' volt szó. Mindketten igyekeztek megnyerni maguknak Rómát és politikai uralmát. Ez az egyházpolitikai tevékenység Caesariust 505-ben abba a gyanúba keverte, hogy Arles-nek Burgundiához való csatlakoztatására törekszik, s ezért igazolnia kellett magát Bordeaux- ban II. Alarik előtt. Miután fényes elégtételt kapott, 506-ban az agde- i zsinattal megnyitotta annak az 55 zsinatnak sorát, amelyeket a következő 88 évben gall földön tartottak, és amelyek közül Caesarius maga hatot vezetett. Köztük volt az 529. évi orange-i zsinat, amelyen Caesariusnak meg kellett védenie igazhitűségét, -- s ez volt a legjelentősebb, mert utána az úgynevezett lérins-i iskola (lérins-i Vince, reji Faustus) szemipelagianizmusát véglegesen legyőzték saját tanítványai. Ettől kezdve általánossá vált a bibliai és ágostoni meggyőződés, ,,hogy egyetlen jó cselekedetben sem mi vagyunk azok, akik kezdeményezünk, hanem Isten önti belénk előzetesen a hitet és szeretetet minden megelőző érdemünk nélkül''.

Az 507-től 510-ig tartó dél-galliai háború alatt hosszú ostrom után (amely Caesarius számára nem csupán a szegények szeretetét, hanem a hazaárulás gyanúját is magával hozta), Arles a keleti gót Teoderik uralma alá került. Teoderik hatalmának megnövekedése Arles püspökének is kapóra jött, de csak miután a bizalmatlankodó Teoderiknek Ravennában letette a hűségesküt, Rómában pedig megmagyarázta eljárását a pápának. Ezután már semmi sem állt az első nyugati palliumadományozás útjában (átvevője akkoriban a pápa személyes képviselőjének számított). A palliummal együtt Caesarius Gallia prímási méltóságát is megkapta Szent Symmachus pápától (513). Egyúttal megkezdődött Caesarius messzeható befolyása a gall egyházi alkotmányra, s ez a befolyás csak húsz évvel később csökkent. 537-ben ugyanis a frank királyok felosztották egymás közt Provance-ot, Arles a párizsi I. Childeberté lett, s ezzel az egyházpolitikai fejlődés a frank államegyháziságnak kedvezett, többnyire északon lévő központokkal.

Caesarius utolsó éveit a szegénygondozás kiépítésének szentelte; kórházat alapított Arles-ban (az elsőt Galliában!), és nővérkolostort, amelyben nővére, Szent Caesaria lett az apátnő; a püspök később megszerkesztette sokáig ható reguláját a nővérek részére. Ez tartalmazta a rendek történetében elsőként az exemptio gondolatát (a kolostor nem a püspöknek, hanem közvetlenül a pápának van alárendelve), s okos rendelkezéseket foglalt magába a klauzúrára, a felvételre és minden hasonló eljárásra vonatkozóan. Caesarius hetvenkét éves korában, püspökségének negyvenedik évében halt meg.

,,Örömömre szolgált volna -- így végződik egy prédikációja --, ha még többet mondhatok nektek Szent Józsefről; de a szegények miatt, akiknek munkába kell menniök, jobb lesz, ha holnapra halasztjuk. Forduljunk azért az Úrhoz, és kérjük, szüntelenül növelje és tartsa meg vágyunkat Isten igéjének hallgatására, hiszen ő ültette ezt belénk megbékítő kegyelmével, ő, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik mindörökkön-örökké. Amen.''


Szent Hosius püspök

Hispánia Kordoba városából származott. Az ottani püspökséget kormányozta 60 éven keresztül. Egyik tanácsadója volt Nagy Konstantin császárnak hogy hívja össze az első egyetemes zsinatot. Azon elnökölve elsőnek írta alá a zsinati határozatokat. Konstantius császár alatt az igaz hit és szent Atanáz védelmezése miatt Szirmiumba száműzték. Onnan kiszabadulva és visszatérve békében kormányozta nyáját 359-ben bekövetkezett haláláig.


Szent Gáspár


Szent Libérius pápa

Libérius 352-ben került a pápai székbe. Kezdettől fogva, mint az igazhitűség harcosa és az igaz hit védelmezője védte az Egyházat az ariánus tévtanítással szemben. Ezért Thrákiába száműzték. Szabadulása után folytatta buzgó tevékenységét az igaz hit javára. Békében hunyt el 366-ban.


SZENT MÓNIKA
*Tagaste, 332. +Ostia, 387.
Szent Ágoston De Ordine c. művének vége felé leír egy jelenetet: Néhány barátjával e munka kérdéseiről vitatkoztak, amikor belépett az édesanyja, Mónika asszony, és érdeklődött a könyv alakulása felől. Ágoston akkor utasította az írnokot, hogy Mónika megjelenését és érdeklődését is jegyezzék fel a könyvbe. Mónika kiáltva tiltakozott: ,,Micsoda? Soha nem hallottam arról, hogy olyan írásokban, amilyeneket ti olvastok, asszonyok is szerephez jutottak volna!'' Méltánytalannak érezte, hogy egy tudományos, filozófiai munkában előforduljon az ő neve. Ágoston azonban azzal nyugtatta meg, hogy a filozófia szó a bölcsesség szeretetét jelenti: ,,Figyelmen kívül hagytalak volna ebben a műben, ha nem szeretnéd a bölcsességet. Te pedig szereted, jobban, mint engem; azt pedig én tudom, hogy engem mennyire szeretsz. Annyira előrehaladtál a bölcsességben, hogy nem reszketsz még a halál előtt sem, ez pedig a filozófia csúcsát jelenti. Vajon nem nekem kellene-e a te tanítványoddá lennem?''

Mónika életének titka az Isteni Bölcsesség, a megtestesült Ige iránti szeretet, amelyet a szent könyvekből szívott magába. Már a szülői házban, Tagastéban szívébe plántálódott az Isten iránti szeretet, nem annyira az édesanyjától, mint egy öreg szolgálótól, aki már Mónika apját is az ölében hordozta, és szent komolysággal, józan, gyakorlati bölcsességgel megáldott lélek volt.

Mikor eladósorba került, Mónikát a még pogány Patriciushoz adták feleségül. Sokat fáradozott azon, hogy férjét megnyerje Krisztusnak, de nem szavakkal, hanem a tettei által hagyta beszélni férjével az Urat. Férje hűtlenségeit és féktelen dühkitöréseit hallgatag türelemmel viselte, s a szeretetnek az a nyelve, amelyben a bölcsesség és a kereszt szeretete nyilvánult meg, végül meghódította a férjét. Patricius élete vége felé katechumen lett, és a halálos ágyán megkeresztelkedett.

Özvegysége éveit Mónika a tevékeny szeretetnek szentelte. Erejét az oltárból merítette: egyetlen napot nem mulasztott el szentmise nélkül, esténként is a templomba sietett az imádság órájában.

Rendíthetetlen hite és erős szeretete mégis főleg Ágostonnal kapcsolatban mutatkozott meg. Nem sokkal azután, hogy a világra hozta, kereszttel jelölte meg az újszülött homlokát és sót tett a szájába, s ezzel -- a kor szokásainak megfelelően -- katechumennak tekintette a fiát. Maga Ágoston is úgy emlékezett erre később, hogy már kora gyermekségében megfogant az Egyház méhében. De e lelki fogantatás és a születés között hosszú évtizedek teltek el, melyek során Mónika sokat gyötrődött érte, s szinte másodszor is, sokkal keservesebb vajúdások közepette mint először, megszülte őt, most már az örök életre. Könnyek között könyörgött a fiáért hosszú évekig, anélkül, hogy Istenbe vetett bizalma megingott volna. Álma és egy püspök szava, aki azt mondta neki: ,,lehetetlen, hogy ennyi könny gyermeke elvesszen'', erősítette meg állhatatosságában, mert ezeket a szavakat úgy fogadta, mintha az égből jöttek volna.

Mikor Ágoston úgy határozott, hogy elszakad édesanyjától és Rómába költözik, hogy ott tanítson, Mónika erőszakkal vele akart menni. Határozott szándéka volt, hogy vagy visszatartja az utazástól, vagy maga is vele megy. Ágostonnak azonban egyelőre elege volt a gondoskodásból, ki akart szabadulni az anyai szárnyak alól. Mónika egészen a karthagói kikötőig követte a fiát, s akkor Ágoston becsapta őt, nélküle vitorlázott el Róma felé. Mónika az egész éjszakát végigimádkozta Szent Ciprián (lásd szeptember 16-án) sírjánál, hogy Isten ne engedje elindulni a fiát, de a hajó Ágostonnal együtt kifutott a kikötőből. Reggel Mónika felfedezte, hogy egyedül maradt, és ,,eszét vesztve a fájdalomtól, jajgatással és sóhajtozásokkal töltötte meg Isten fülét''. Isten az egész éjszaka ismételgetett kérést nem hallgatta meg, hogy a másikat, azt, amelyik sokkal fontosabb volt és Ágoston megtérésére vonatkozott, teljesítse.

Mindenesetre Mónika a karthagói kikötőben mérhetetlen magára hagyottságot érzett, mert mint az anyák általában, ,,sőt, a többi édesanyánál sokkal jobban'' magánál és magának akarta tartani a fiát. Mindabból azonban, amit átszenvedett, megtanulta, hogy Isten kezére bízza a gyermekét, s végül egészen odaajándékozza Istennek.

Bizonyos idő elteltével mégis követte Ágostont, de ő akkor már Milánóban élt és Szent Ambrus tanítványa volt. Mónika egyszerre megérezte, hogy mennyire megragadta és át is formálta a fiát a szent püspök szava. Ezért úgy szerette Ambrust, mint ,,Isten angyalát'', és úgy csüngött az ajkán, mint szomjas ember az élő vizek forrásán. Milánóban kapta meg a választ régi-régi kérésére: 387 nagyszombat éjszakáján Ágoston, annak fia, Deodatus és barátja, Alypius együtt vette fel a keresztséget. Mónika pedig boldogan ünnepelt, és hálát adott Istennek.

A keresztség után elhagyták Milánót, és egy időre valamennyien visszavonultak Cassiacumba, majd elhatározták, hogy hazatérnek Afrikába. Mónika azonban még útközben, mielőtt tengerre szállhattak volna, a kikötővárosban, Ostiában megbetegedett és meghalt. Kívánsága szerint ott, Ostiában temették el.

Ágoston egy imádsággal fejezi be édesanyja történetét: ,,Nyugodjék békében a férjével együtt, aki előtt és aki után nem volt más férje, akinek szolgált, s akiben megtermette a türelem gyümölcsét, mert őt is megnyerte, Uram, neked. Add, hogy mindnyájan, akik ezt olvassák, oltárodnál megemlékezzenek Mónikáról, a te szolgálódról, és vele együtt Patriciusról is, aki egykor az ő férje volt, s kinek testéből, nem tudom hogyan, engem is erre az életre vezéreltél. A jámbor lelkek emlékezzenek meg róluk, akik az én szüleim voltak ebben a mulandó világosságban, s akik most már belőled, az Atyából és a katolikus Anyából a testvéreim, és velem együtt a mennyei Jeruzsálem polgárai, ahová a te néped, a kivonulástól kezdve egész a megérkezésig oly forrón vágyakozik.''

Az ágostonos remeték a 15. században május 5-én ünnepelték Ágoston megtérését, s az előző napot, május 4-ét választották arra, hogy megemlékezzenek Szent Mónikáról, kinek halála dátumát nem ismerjük. 1550 körül a római naptárba is felvették az ünnepet. 1969-ben Szent Agoston ünnepnapja elé, augusztus 27-re helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Ez a csodálatos feleség és édesanya ,,ruházata szerint asszony, a hitére nézve férfi volt; olyan biztonság volt benne, amilyet csak az öregség ad meg az embernek; olyan szeretete volt, amilyenre csak egy édesanya képes; s olyan jámborság élt a szívében, amit csak egy keresztény nő hordozhat a szívében'' -- mondja róla Ágoston.

A Vallomásokban elbeszél egy esetet Mónika fiatal korából, valószínűleg úgy, ahogy magától édesanyjától hallotta. Szülei Mónikát gyakran küldték le a pincébe, hogy a nagy amforákból bort hozzon az asztalra. ,,Ő pedig, mielőtt kisebb kancsókba szétöntötte volna a bort, pajkosságból mindig megnyalta a nagy kanna szélét, mert a bor igazában nem ízlett neki. Csakhogy a napról napra ismétlődő játék közben egyre gyakrabban nyelt is a borból, annyira, hogy egyszer csak élvezettel húzott le egy kisebb kancsónyit is. Mikor ezt az egyik öreg szolgáló meglátta, megdorgálta érte. A dorgáló szóra a leány fölényesen odavágott valamit, mire a szolgáló iszákos nőnek bélyegezte. Ettől Mónika magára eszmélt, s a szolgáló szava úgy maradt benne, mint valami nagy tövis, és kigyógyította hibájából.''

Ágoston azt is leírja, milyen volt Mónika mint feleség: ,,Ha a férje hűtlen volt hozzá, nyugodt maradt, soha nem volt közöttük emiatt veszekedés. Azt is tudta, ha a férje haragos, nem szállhat vele szembe sem szóval, sem tettel. Hanem amikor már lecsillapodott a mérge, ha jónak látta, számon kérte a haragjában elkövetett tettet. Sok asszony élt a környéken, akiknek a férje közel sem volt olyan indulatos, mint Patricius, az arcukon mégis gyakran lehetett durva ütések nyomát látni. S ha barátnőjüknek arról panaszkodtak, hogy ez a férjük bűne, akkor Mónika csak annyit mondott, hogy nem, ez a te nyelved bűne. Amikor más asszonyok, akik jól ismerték a férjét, és azon csodálkoztak, miként lehetséges, hogy Mónikát nem veri meg, vagy hogy egy napig sem volt közöttük harag, -- ha valóban jószándékúan kérdezték -- elmondta, hogyan bánik ő a férjével.''

A legtöbb gondot és bánatot három gyermeke közül Ágoston okozta neki. Diákkorában kicsapongó életet élt és a manicheusok szektájához csatlakozott. Akkor a fájdalmában elmerült Mónika álmot látott: egy nagy útjelző oszlop előtt állt, és látta, hogy egy ragyogó ruhába öltözött ifjú közeledik feléje. Derűs mosollyal kérdezte tőle, miért sír. Mónika azt felelte, hogy siratja fiának elveszett lelkét. Az ifjú erre azzal biztatta, hogy ne keseregjen, mert a fia ugyanabban az irányban halad, mint ő. Akkor hirtelen megpillantotta Ágostont ugyanazon az ösvényen. Mónika elmesélte ezt az álmát a fiának, s az úgy értelmezte, hogy anyja meg akarja téríteni a katolikus hitre. Ennek pedig ellene mondott: ,,Ez nem történhet meg, mert az angyal nem azt mondta, hogy én leszek ott, ahol te vagy, hanem hogy te fogsz ugyanoda érkezni, ahova én!'' Miután Ágoston megszökött előle és Rómába utazott, egyszer csak levelet kapott tőle Mónika, melyben arról értesítette, hogy megbetegedett. Azonnal útra kelt, hogy betegségében mellette lehessen. Meg volt róla győződve, hogy ezzel a lépésével Isten akaratát teljesíti. Ezért nem félt akkor sem, amikor a hajó, alighogy elhagyták a kikötőt, félelmetes viharba került. A legénység elbújt a hajó gyomrába, a kapitány pedig megkötöztette magát a fedélzeten, hogy a hullámok le ne sodorják, vagy a hánykódó hajóról bele ne csússzon a vízbe. A villámok cikázó, fehér fényében egyszer csak meglátott maga mellett egy fehér nőalakot. Mónika volt az, aki a hajón lévő összes utas és hajós között egyedül nem félt. Bátorítani akarta a kapitányt, az pedig ezt kiáltotta neki: ,,Ki vagy te?'' Ő visszakiáltotta: ,,Egy anya vagyok, aki a fiához utazik, mert az sokkal nagyobb veszedelemben van, mint ez a vihar.'' ,,Honnan van ehhez bátorságod?'' -- kérdezte a kapitány. ,,Attól, aki ezt a vihart reánk bocsátotta -- hangzott a válasz --, s aki majd ismét elcsitítja a hullámokat, hogy megérkezhessünk Itáliába.'' E szavakkal eltűnt a kapitány szeme elől, aki a vihar elültével nem akarta elhinni, hogy az utasok között lévő Mónika ugyanaz, mint akivel beszélt a viharban.

Édesanyja halálát Ágoston így beszéli el: ,,Akkor hirtelen visszanyerte öntudatát, ránk nézett, akik ott álltunk mellette, reám és a testvéremre, és azt kérdezte tőlünk: ťHol voltam?Ť Amikor látta, hogy a fájdalom teljesen lesújtott minket, így szólt: ťItt temessétek el anyátokatŤ. Én hallgattam és a sírással küszködtem. A testvérem valami olyasmit mondott, hogy ő sokkal szívesebben venné, ha hazai földben nyugodna. Anyánk rám nézett, és mondta: ťNézd csak, mit mond!Ť, majd mindkettőnkhöz intézve szavait, folytatta: ťTemessétek csak el a testet ott, ahol van, és ne legyen miatta semmi gondotok. Csak arra az egyre kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, bárhol lesztek.Ť Mikor ezt kimondta, elhallgatott, és állapota súlyosabbra fordult. Én fogtam le a szemét. Akkor mérhetetlen szomorúság áradt a szívembe, és könnyekben akartam kitörni, de akaratom visszatartotta a könnyeket, és a szemem száraz maradt... Arra is gondoltunk, nem volna illő, hogy hangos jajgatás és zokogás közepette temessük el halottunkat, úgy, ahogy a gonosz halál után az örökre megholtakat szokás siratni, hiszen az ő halála nem volt gonosz, és nem is halt meg örökre. Ennek tiszta élete volt a bizonysága.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, szomorúak vigasztalója, ki Ágoston megtérése által megmutattad, hogy irgalmasan elfogadtad Szent Mónika fiáért ontott könnyeit, közbenjárására kérünk add meg, hogy bűneinket megsirassuk, és kegyelmedből bocsánatot nyerjünk!

Példája:
    Az oly parányi vízcsepp is - állandóan csepegve - átfúrja a kemény sziklát!


Pásztor     atya


Szent Pimen atya

Pimén atya Egyiptomból származott. Két bátyjával együtt angyali életet élni kívántak, azért elmentek az egyik egyiptomi kolostorba és ott szerzetesek lettek. Szigorú életet éltek ott. Egy alkalommal, az anyja felkereste, mert látni akarta őt. Elrejtőzött cellájába és nem ment ki. Hosszú várakozás után megüzente, hogy az örökkévalóságban fogják egymást látni, nem itt, azért ne keresse őt a földön. Életében az erények olyan magasságát érte el, hogy megízlelte a teljes szenvedélymentességet. Viselkedésében nagyon alázatos volt. Kerülte a hiúságot, és semmiért nem kívánta hallgatag életét megszakítani. Eközben életének híre egyre terjedt. Hogy kikerülje az emberek tiszteletét, elment a kolostorból és évekig különböző helyeken vezekelt. Később, visszatérve kolostorába, egészen haláláig folytatta szigorú életét. Sokan kerestek fel a szerzetesek közül jó tanácsért, irányításért. Ezeknek rövid szavakban adott utasítást. Szavainak gyűjteménye a mai napig megmaradt. Bölcsen, szentül eltöltve életét a nagy pusztalakó 450 korul hunyt el.


Szent Pimen atya

Szentünk Galáciából származott. Palesztinában, Ruf pusztában élte vezeklő életét Mauritius császár idején. Egy barlangban élve, nagyon egyszerűen táplálkozott, és állandóan ruhátlan volt. A VI. században hunyt el úgy, hogy a vadállatok ették meg. Erről kinyilatkoztatást kapott előbb Istentől.


Szent Szabbás atya

Szabbás atya valahol Benefáliban élt. Életének pontos helye és ideje nem ismert.

Szent Adorján és Natália vértanúk

Adorján és Natália házastársak voltak. Adorján először Nikomédiában volt városparancsnok. Látva, hogy a keresztények a kínzások alatt milyen bátorságot tanúsítanak, ő maga is Krisztus híve lett. Amikor összeírták a halálraítélt keresztények neveit, Adorján, kérte őket, hogy a jegyzők az ő nevét is írják a többi közé. A jegyzők jelentették ezt a császárnak, aki magához hivatta Adorjánt. Mivel állhatatosán kitartott keresztény volta mellett, bilincsekbe veretve, a börtönbe záratta. Egyik szolgája jelentette feleségének Natáliának, hogy férje a börtönbe került. Natália, aki titkos keresztény volt, felkereste férjét a börtönben, beszélgetett férjével végül megcsókolta minden keresztény rab bilincsét és hazatért. Ezután a császár parancsára Adorjánnak is, és rabtársainak is Összetörték lábszárait, ami után mindnyájan meghaltak. Ez a IV. században történt. Natália, aki hűségesen szolgálta férjet és vértanútársait, özvegységében Bizáncban, férje sírjánál békében hunyt el.

Szent Hadrián     vértanú, † 303           


Szent Margit     szűz, † 1330           


Szent Natália     özvegy, † 310           


Szent Szekundusz     vértanú, † ~300           


Boldog TIMÓTEUSZ (1444-1504)

Aquila környékén Montecchio*-ban (latinosan Monticulo*) született. Fiatalon lépett be a ferencesek közé. A róla szóló zsolozsma szövege szerzetbe lépése indítékául felhozza: kerülni akarta a világ bunre vivo alkalmait és Isten szolgálatára akarta szentelni életét. Feltételezhetjük, hogy a szentek példája is szerepet játszott hivatása keletkezésében. Különösen Sienai Szent Bernardin példája. Timóteusz abban az évben, 1444-ben született, amikor Bernardin Aquilában meghalt. Rá hat évre már szentté is avatták. Talán o is ott volt gyermekként Aquilában a nagy ünnepségen. Késobb díszes templomot is emeltek a szent tiszteletére. Bizonyára ebben is megfordult. Bernardin hatása más vonatkozásban is kimutatható: Az Aquila körzetében élo ferencesek a 15. században mind lelkes hívei voltak az obszerváns eszmének. Timóteusz is. A Breviárium szerint „a Regula szerinti élet következetes muveloje” volt. Szerzetesi erényei közül kiemelik alázatát, önmegtagadását, türelmét. Igehirdetésérol nem szólnak az életrajzok, inkább a benso életnek, imának, szemlélodésnek volt a muveloje. Külön kiemeli a Breviárium, hogy szentmiséi közben Isten látomásokkal tüntette ki. Nagyon buzgón és összeszedetten misézett. - Egyszer a szentmisében nagyon kérte egyik novíciusa számára az állhatatosság kegyelmét. Úrfelmutatáskor látomása volt, ebbol megtudta, hogy kérése meghallgattatást nyert. - Más alkalommal egy elokelo no azt kérte tole, imádkozzék a szentmisében az o egészségéért. Timóteusznák tudtára adta Jézus, hogy az illeto akkor gyógyul meg, ha lemond az öltözködésben való hiúságáról. Timóteusz hatvan éves korában az Aquilához közeli Ocra* rendházában halt meg, a kolostor templomában temették el. Évszázados tiszteletét IX. Piusz hagyta jóvá.

„Bizony, bizony mondom nektek: Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,23-24.)

„Ha kértek, nem kaptok, mert helytelenül kértek, hiszen bunös kívánságaitok kielégítésére akarjátok fordítani.” (Jak 4, 3)

Imádság:

Boldog Timóteusz közbenjárására alakíts minket Istenünk tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsoségednek. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Szent Zefirin    pápa és vértanú, † 217

Szent Bertalan apostol ereklyéinek átvitele

A szent apostolról június 11-én emlékeztünk meg. A mai napon arra emlékezünk, hogy szent ereklyéit a VI. században. Anasztaziopoliszból e Lipári szigetekre vitték át.


Szent Elvira


Szent Genéziusz     vértanú, † ~305           


KALAZANCI SZENT JÓZSEF
*Perasalta de la Sal, 1556/57. +Róma, 1648. augusztus 25.
Kalazanci József egy tekintélyes észak-spanyolországi családból származott. Már iskolás korában ,,a kis szent''-nek nevezték. Atyja taníttatta, és a valenciai egyetemre küldte. Itt az egyik unokahúga beleszeretett, és addig üldözte, amíg József el nem hagyta Valenciát, s át nem ment az alcálai egyetemre.

1583-ban szentelték pappá. Néhány évig káplán volt az urgeli egyházmegyében, majd püspöke megtette az egyházmegye trempei részének helynökévé. Feladata elsősorban fizikailag volt nehéz, mert a terület plébániáit a Pireneusok úttalan hegyei és völgyei miatt nagyon nehéz volt megközelíteni. Ő azonban minden nehézség ellenére végiglátogatta a plébániákat és sok visszaélést sikerült megszüntetnie. Püspöke annyira elégedett volt a munkájával, hogy kinevezte általános helynökévé.

Úgy tűnt, hogy József pályája zavartalanul ível fölfelé, ő azonban a szíve mélyén érezte, hogy Isten másra hívta, nem az egyházkormányzati pályán való állandó emelkedésre. Ezért 1592-ben lemondott állásáról, atyjától örökölt tekintélyes vagyonát eladta, árát szétosztotta a szegények között, majd elköltözött Rómába.

Öt éven át egykori egyetemista társa, Asciano Colonna házában lakott. Naponta éjfélkor felkelt és még pirkadat előtt végigjárta a hét főtemplomot. Ahol csak tudott, segített a szegényeken és a betegeken. Az 1595. évi járvány idején Lellisi Szent Kamillal (lásd július 14-én), akihez bensőséges barátság fűzte, fáradságot nem kímélve enyhítették a nyomorúságot.

Hamarosan felfigyelt rá, milyen sok gyermek csavarog otthontalanul és magára hagyottan Róma utcáin. Szemmel láthatóan senki nem törődött velük. József ezért belépett egy hitoktató egyesületbe, melynek tagjai vasárnaponként és ünnepeken katekézist tartottak gyermekeknek és felnőtteknek, de hamarosan be kellett látnia, hogy a gyermekek alapvető problémáját ez nem oldja meg.

Az iskolázás akkoriban elég költséges volt. Józsefet pedig egyre inkább az a kérdés foglalkoztatta, hogyan lehetne ezeket a szegény gyermekeket rendszeres, mindennapos iskolázáshoz segíteni. Először a római plébánosokhoz fordult, és kérte, engedjék meg, hogy ezek a szegények is járhassanak a plébániai iskolába. A plébánosok nem zárkóztak el, csak azt kérték, hogy ennek fejében a város emelje meg az iskolák számára nyújtott támogatás összegét. Ezt pedig a városi tanács, a szenátus elutasította.

Ekkor József a szerzeteseknél zörgetett tervével. Előbb a jezsuitákat, majd a domonkosokat kereste fel, de mindkét rend azt a választ adta, hogy már túl vannak terhelve meglévő feladataikkal is, egy ilyen újabb vállalkozásban nem tudnak érdemleges segítséget nyújtani.

József ekkor belátta, hogy más választás nincs, neki magának kell megpróbálnia megoldást találni. Don Antonio Brendani, a Szent Dorottya- templom plébánosa rendelkezésére bocsátott két termet, s megígérte, hogy maga is segíteni fog a tanításban. További két pappal, tehát négy ,,tanerővel'', 1597 novemberében megnyílt a Szegény Gyermekek Ingyenes Iskolája, a Schola Pia.

Néhány hét múlva már száz gyermek szorongott a két teremben, és a számuk egyre nőtt. Így Józsefnek hamarosan több papot is segítségül kellett hívnia a tanításhoz. Két év múlva már egy egész házat béreltek. Ekkor elbúcsúzott addigi vendéglátójától, és a többi tanítóval az új épületbe költözött, ahol az ő irányítása mellett a tanító atyák közösségi életet éltek.

További két év alatt a növendékek száma hétszázra nőtt, ezért 1602- ben a termek számát ismét növelniük kellett. Mikor az iskola udvarán harangtornyot állítottak és feltették a harangot, József leesett a létráról és eltörött a lába. A törés rosszul forrt össze, ennek következtében haláláig fájt a lába és sántított. De a testi fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit lélekben kellett elszenvednie élete második felében.

VIII. Kelemen pápa rendszeresen fedezte az iskola kiadásainak egy részét. Közben pedig annyira terjedt iskolájuk jó híre, hogy módos családok is kezdték oda járatni a fiaikat. Emiatt más iskolák vezetői féltékennyé lettek, irigykedni kezdtek a piaristákra. Az intézetet megrágalmazták a pápánál, aki váratlanul két bíborost küldött ki ellenőrzésre. A vádak alaptalansága hamarosan kiderült, s az eredmény épp az ellenkezője lett, mint szerették volna a rágalmazók: a pápa személyes oltalmáról biztosította az intézetet. Néhány évvel később az eset ugyanúgy megismétlődött V. Pál pápával, de akkor az eredmény úgy módosult, hogy a pápa megkettőzte az évi támogatás összegét.

1611-ben József iskolájában már ezer növendék tanult, köztük sok zsidó fiú, akiket maga József hívott meg az iskolába. Most már olyan helyzetben voltak, hogy megvásárolhattak egy nagy házat. Nem sokkal később Rómán kívül is egymás után nyíltak a piarista iskolák nemcsak Itáliában, hanem Európa más országaiban is. A társulatot a Kegyes Iskolák Rendjének (Ordo Scholarum Piarum), vagy röviden Piaristák rendjének nevezték el, és József lett az első általános rendfőnök.

Utolsó éveiben egy nagyon kemény próbatét várt Józsefre: Felvételét kérte a rendbe egy Mario Sozzi nevű pap, akiben -- mint hamarosan a felvétele után kiderült -- olyan nagy hatalomvágy élt, hogy mindenáron ő akart a rendfőnök lenni. Baráti körének befolyásával és gyalázatos rágalmaival elérte, hogy Józsefet megfosztották a rendfőnöki tisztségtől. Ezzel a rend méltatlan és avatatlan kezekbe került, és Józsefnek számtalan megaláztatást és súlyos meghurcoltatást kellett kiállnia. Az ügy azzal végződött, hogy X. Ince pápa 1646-ban feloszlatta a rendet.

Mindezen lelki gyötrelmek sem tudták megháborítani a szent belső békéjét. Halálos ágyánál pedig kiderült, hogy a nép milyen tisztelettel nézett föl rá: végeláthatatlan sorokban jöttek az emberek a betegágyához, hogy még egy utolsó áldást kapjanak tőle. Miként József előre megjövendölte, az intézményt nyolc évvel a halála után ismét szerzetesrend rangjára emelték, őt magát pedig 1727-ben szentté avatták. Ünnepét 1769-ben vették fel a római naptárba, augusztus 27- re. 1969-től augusztus 25-én ünnepeljük.


--------------------------------------------------------------------------------

Ezt a szent papot, aki kora nevelési hiányosságait annyira megérezte és olyan jóságosan tudott rajta segíteni, általában úgy szokták ábrázolni, mint a kereszt alatt álló öregembert, aki második Jóbként türelemmel visel minden szenvedést, amit rámért az Úr.

Mario Sozzi 1630-ban lépett be a piarista rendbe, Nápolyban. Ám hamarosan megmutatkozott, hogy egész alkata nem a szerzetesi életre való: ami benne eleinte lelkesedésnek és buzgóságnak látszott, az nem volt egyéb, mint büszkeség és érvényesülési vágy. Sozzi ismerős volt a Szent Officiumban, és szoros barátságban volt többek között egy másik becsvágyó pappal, Cherubinival, akinek ugyancsak befolyásos pártfogói voltak. Sozzi célba vette a rendfőnökséget, és elkezdte híresztelni Józsefről, hogy öreg, már képtelen munkaköre ellátására, és rágalmazta, ahol csak tudta. Hamarosan elérte, hogy őt nevezzék ki tartományfőnöknek. De ez nem volt elég, neki a rendfőnökség kellett.

Cesarini bíboros, aki a piarista rend protektora volt, segíteni akart Józsefnek, ezért lefoglalta Sozzi iratait, hogy igazolni tudja feltevését, mely szerint Sozzi minden vádaskodása merő rágalom. De Sozzi ellencsapást mért Józsefre, mivel a lefoglalt iratok között volt néhány olyan dokumentum is, amely a Szent Officiumból származott, és most bevádolta Józsefet ennél a hatóságnál, jóllehet soha semmi dolga nem volt a Szent Officiummal. Mégis kiadták ellene a letartóztatási parancsot, és a nyolcvanhat éves öregembert, az érdemekben gazdag papot közönséges bűnözőként hurcolták végig Róma utcáin.

Ártatlansága természetesen hamarosan napvilágra került, de a vádlónak annyit sikerült elérni, hogy a rendfőnökségről leváltották, és őt nevezték ki József helyére. Kinevezték rendi vizitátorrá a jezsuita Pietrasantát, aki fejébe vette, hogy a piarista rendet eltünteti az Egyházból. És valóban, a rend minden iskolájával együtt hamarosan a sír szélére került. Az öreg, tiszteletreméltó rendalapítót szüntelenül gyalázták és bántották, ő pedig minden próbatét közepette nyugodt odaadással engedelmeskedett, hiszen rendi elöljárói parancsoltak neki. Azoknak az atyáknak is, akik kitartottak mellette, állandóan az engedelmességet ajánlotta, és azt szokta mondani: ,,Oktalanság elakadni a másodlagos okoknál, és nem Istenre tekinteni, aki minden történésnek az első oka, és mindent a javunkra akar.''

Amikor Sozzi meghalt, Cherubini lett az utóda. Gáncsoskodásai azonban nemsokára köztudottá váltak, és el kellett hagynia Rómát. Halála előtt kiengesztelődött Józseffel, akinek olyan sok bajt okozott. Közben Pietrasanta is meghalt, de volt még egy nagy ellenség, egy nő: Olympia, a pápa egyik rokona. Mivel piarista gyóntatóját elhelyezték Rómából egy másik városba, vad gyűlöletet táplált a rendfőnök Józseffel szemben. Mindenkivel szövetkezett a piaristák ellen, és sikerült is elérnie rokonánál, a pápánál, hogy feloszlassa a rendet.

Ekkor úgy tűnt, hogy a kilencven éves József egész életműve semmivé lett. Mikor hírét vette, csak annyit mondott: ,,Az Úr adta, az Úr elvette. Legyen áldott az Úr neve!'' Nem csoda, ha az emberek úgy beszéltek róla, mint második Jóbról.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent József áldozópapot a határtalan szeretet és türelem ajándékával tetted képessé arra, hogy egész életét az ifjúság nevelésének és tanításának szentelje, kérünk, engedd, hogy akit bölcs tanítómesterként tisztelünk, kövessük is az igazság szolgálatában!

Példája:
    Legyél türelmes!


SZENT IX. LAJOS KIRÁLY
*Poissy(?), 1219. április 25. +Tunisz, 1270. augusztus 25.
Az uralkodók között, akiket az Egyház szentként oltárra emelt, az egyik legvonzóbb Lajos király. Részben egy durva és gátlástalan korszakban tanúsított nemeslelkűsége, részben áldozatos törekvése miatt, amellyel Isten szolgálatát minden egyéb érdek elé állította.

Beauvais tartományban, Poissyben vagy La Neuville-en-Hezben született. Atyja, a francia király meghalt még mielőtt Lajos tizenkét éves lett volna, s az uralkodás a királynéra, Kasztíliai Blankára maradt. Kezdetben meg kellett küzdenie a sógorával, Philipp Hurepellel, aki egy jelentős párt élén tört a trónra, de a champagne-i Thibaut gróf segítségével Blanka meg tudta védeni özvegyi jogait.

Lajos nagyon gondos nevelésben részesült. Édesanyja mélyen beleültette a lelkébe a keresztény kötelességtudatot és a bűntől való irtózást, de anyai ösztöneit követve uralkodott a fián azután is, hogy 1226. november 29-én Lajost megkoronázták. 1234. május 27-én feleségül adta Lajoshoz az akkor tizenhárom éves Provence-i Margitot. Ám az esküvő után még hat évig távol tartotta egymástól a fiatalokat, s utána is nagyon beleszólt az életükbe, úgyhogy kínos fáradsággal tudták csak megvédeni magukat e félreértett anyai szeretet beavatkozásaival szemben. Ettől eltekintve azonban Blanka királynő nagyon jó politikus volt.

Lajos 1236-ban vette át a kormányzást, s mindjárt fegyveresen kellett szembeszállnia vazallusai ismételt lázadásával, amelyet III. Henrik, Anglia királya szított. Néhány év múlva, 1244-ben egy betegségében fogadalmat tett, hogy ha felgyógyul, keresztes háborút szervez a Szentföld visszaszerzésére, amelyet a mohamedánok éppen akkor újra hatalmukba kerítettek. A hadjárat valóra is vált. Lajos a feleségével, Margittal együtt vett benne részt, az országot pedig Blanka anyakirálynőre bízták. Mivel Szicília az akkor éppen kiközösített II. Frigyes császár birtoka volt, elkerülték hajóikkal, és Cipruson át érkeztek Egyiptomba. 1249 júniusában Lajos megostromolta és elfoglalta Damiette erődítményét, amely a Szentföld felé vezető utat nyitotta meg számukra. Néhány hónap múlva egy másik, arabok által védett erőd, Mansourah előtt vereséget szenvedett és lovagjaival együtt fogságba esett. Fogságában vérhast kapott, fel kellett adnia Damiette-et, s csak váltságdíj fejében bocsátották szabadon. Katonái nagy része ekkor cserbenhagyta és hazatért. Lajos még hosszasan, mintegy három évig a Szentföldön maradt, és megerősítette a keresztények kezében lévő birtokokat és erődöket.

Blanka királynő 1252-ben meghalt. Lajos a hír hallatára elhatározta, hogy visszatér országába. 1254. szeptember 7-én vonult be Párizsba. Ettől kezdve nagyon serényen vette kézbe országa ügyeit. A magánélete inkább szerzetesi, mint királyi volt: naponta részt vett legalább egy szentmisén és teljes egészében imádkozta a papi zsolozsmát. Korábban is nagyon egyszerűen élt, a Szentföldről való visszatérés óta azonban még szigorúbb volt önmagával szemben. Lemondott a vadászat gyönyörűségéről, amit pedig nagyon kedvelt. Elutasított magától minden fényűzést az öltözködésben, és vezekelt: böjtölt, ostorozta magát, vezeklőövet viselt. Életrajzírói általában kiemelik türelmét és alázatosságát, amely korának vad és kíméletlen szellemével szemben nagyon feltűnő volt. Különösen hangsúlyozza e vonásait Joinville atya, aki mint a király és a királynő gyóntatója szemtanúként beszél róluk. Lajos még arra is képes volt, hogy zokszó nélkül elviselje szolgái ügyetlenségét vagy egy szegény asszony szidalmait.

A király ugyanakkor nagyon jó férj és családapa volt. Margit királynő tizenegy gyermekkel ajándékozta meg, akik közül kilencen fel is nőttek. Lajos pedig nagyon gyengéden szerette a feleségét. Fáradhatatlan volt a szegények szolgálatában és szeretetében. Saját kezével szolgált nekik, gondozta még a leprásokat is.

Keresztény gondolkodása abban a fáradozásában is kinyilvánult, amellyel javítani akart az ország életén. Az épp ekkor újra felfedezett római törvénygyűjtemény -- amely Justinianus Pandektái néven vált ismertté -- lehetőséget nyitott számára, hogy jelentős újításokat vezessen be a törvényhozásban, és korlátozza a vidéki urak hatalmát. Elvette tőlük az önkényes bíráskodás és ítélkezés jogát. Betiltotta a párbajt mint igazságszolgáltatási módot, s hogy a vazallusok közötti magánháborúkat korlátozza, bevezette az évenkénti negyvennapos fegyverszünetet, amelyet így neveztek: ,,a király negyven napja''.

Szívesen szolgáltatott maga igazságot: Vincennes-ben, ahol gyakran tartózkodott, a peres felek szabadon felkereshették. Más szempontokból azonban Lajos is korának gyermeke volt, aki kemény, olykor kegyetlen büntetéseket rótt ki az istenkáromlókra, az eretnekekre és a zsidókra. Ennek ellenére művelt és józanul gondolkodó uralkodó volt.

Uralkodása idejére olyan fordulatok esnek, amelyek a gondolkodásban, a művészetekben és az irodalomban jelentős változásokat hoztak. Nagy érdeklődéssel követte Aquinói Szent Tamás és Beauvais-i Vince működését. Támogatta Robert de Sorbont a később róla Sorbonne-nak elnevezett egyetem megalapításában. Felépítette a híressé vált Sainte- Chapelle-t, hogy méltó helye legyen a Szentföldről hozott ereklyéknek. Emellett sok karitatív intézmény alapítását köszönheti neki Franciaország, többek között a Quinze-Vingts kórházat, amely háromszáz vak gondozását tette lehetővé.

Lajos erkölcsi feddhetetlensége leginkább mégis külpolitikájában mutatkozott meg. Nagyapja, Fülöp-Ágost hódítását, amellyel az angol királyságtól területeket vett el, jogtalannak nyilvánította. Ezért 1269-ben az abbeville-i szerződéssel visszaadta III. Henrik angol királynak Périgord, Limousin, Agen, Quercy és Saintonge területét. Henrik ennek viszonzásaként lemondott minden egyéb franciaországi jogáról. A kortársak e szerződést hevesen támadták. Igazságszeretete ennek ellenére olyan megbecsülést váltott ki, hogy idegen uralkodók kérték fel békebírónak egymás közti viszályaik rendezésében. Másrészt viszont eltűrte a testvére, Anjou Károly vállalkozását, amellyel meghódította Nápolyt, jóllehet a pápa, IV. Orbán ezt Lajosnak adományozta.

IX. Lajos uralkodása alatt Franciaország a nyugalom és a béke korszakát élte. A közel-keleti fejlemények azonban továbbra is foglalkoztatták a királyt. 1261-ben jött a hír, hogy Bibarsz egyiptomi szultán elfoglalta Palesztina nagy részét. Ezért Lajos király elhatározta, hogy ismét keresztes hadjáratot szervez. Hatvanezer fős sereget készített fel az útra. Elindulásuk után az első céljuk Tunisz volt, itt akarták bevárni Anjou Károlyt. Lajos serege Tunisz városa közelében vert tábort. A tétlen várakozás közben azonban kolera ütötte fel a fejét a táborban. Meghalt a király fia, Nevers grófja is, és megbetegedett maga a király is. Mivel érezte halála közeledtét, hívatta másik fiát, Fülöpöt, megáldotta, és ellátta utolsó jó tanácsaival. Majd kérte ápolóit, hogy fektessék hamuba és így halt meg 1270. augusztus 25-én.

Lajos király nem volt sem nagy hadvezér, sem nagy politikus. De rendkívüli emberi és keresztény erényei, amelyeket az egész Nyugat szeme láttára megtestesített, a keresztény királyok eszményképévé avatták. VIII. Bonifác ezért határozta el, hogy 1297. augusztus 11-én szentté avatja. Meggyanúsították ugyan, hogy az akkor uralkodó Szép Fülöp felé akar ezzel lépést tenni, valójában azonban inkább a szent király felé általánosan megnyilvánuló vallásos tiszteletet ismerte el hivatalosan is. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 25-re.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Lajos királyt a földi uralkodás gondjaiból a mennyek országának dicsőségébe emelted, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy földi életünkben végzett szolgálatainkkal mi is örökkévaló országodat keressük!

Imádság:
Istenünk, te Szent Lajost a földi kormányzás gondjai közül a mennyei királyság dicsőségébe emelted. Kérünk, közbenjárására add meg nekünk, hogy szolgálatunkban, melyet a földön betöltünk, örökkévaló országodat keressük. Krisztus a mi Urunk által.

Példája:
    Inkább holtan, mint halálos bűnben!


Szent Ménász pátriárka

Ménász, előzőleg áldozópap volt és szent Sámson zarándokházának felügyelője. Miután Antim pátriárkát téves bölcselkedése miatt a főpapi székből eltávolították, 536-ban Ménászt választották meg helyette. Békében hunyt el 552-ben.


Szent Patricia


Kempis Boldog Tamás     hitvalló, † 1471           


Szent Titusz apostol

Az apostol Kréta szigetén született pogány családból. Szent Pál hatása alatt lett keresztény. Az apostolnak annyira megtetszett, hogy elvitte magával az apostoli zsinatra. Utána az apostol a korintusi hívekhez küldte. Hogy meddig maradt az apostol útitársa, nem tudjuk. Akkor kerül ismét elő személye, amikor szent Pál Kréta szigetére vitte, és együtt fáradozott vele a szigetlakok megtérítésén. A további munkát Tituszra hagyta, hogy járja be az országot és rendeljen ott püspököket, ha kell. Szent Pál levelet írt hozzá és magához hívta. Titus teljesítette kérését és egy ideig vele maradt. Később visszament Kréta szigetére, ahonnét a szomszédos szigetekre is megvitte az evangélium jóhírét. Ahol csak megjelent, nagy hatással működött. Életmódjában mindenben követte szent Pál példáját. Pál testvérének, társának és segítőjének nevezte és kiemelte, hogy sohasem volt terhére a hívőknek. Titus apostol magas kort ért el. A hagyomány szerint 94 éves korában békében hunyt el 100 körül.