2019. január 5., szombat

Szent Amáta


Szent Apollinária anya


Arkádiusz görög Császár halála után Antemiosz prokonzul irányította az országot a kiskorú Teodóz Császár helyett. A prokonzul leánya volt Apollinária. Amikor felnőtté vált, szülei férjhez akarták adni, de ő szerzetesnő akart lenni. Szülei találtak egy tapasztalt szerzetesnőt, aki megtanította Apollináriát olvasni a szent könyveket. Ezután azt kérte szüleitől, engedjék el a szent helyekre Jeruzsálembe. Többszörös kérésre szolgákkal együtt elengedték őt erre az utazásra. Visszatérőben, Alexandriában, titkon férfiruhába öltözött és elrejtőzködött egy mocsaras helyen. Ott néhány évig szigorú életet élt. Itt találta meg őt szent Makariosz. Apollinária kérésére befogadta kolostorába Dorotheosz néven. Apollinária szüleinek volt még egy beteg lánya, akit tisztátalan lélek szállt meg. Szülei elküldték Dorotheosz szerzeteshez (azaz saját lányukhoz) aki a gyógyítás ajándékával rendelkezett. A leány meggyógyult, de visszafelé újra beleszállt a gonosz lélek. Megvádolta Dorotheoszt, hogy megrontotta őt. A szülők a szerzetest katonákkal elfogatták, és ítélőszék elé akarták állítani. A szerzetes egy szobában feltárta előttük, hogy ő a saját leányuk Apollinária. Újra meggyógyította leánytestvérét és visszament a remeteségbe. Békében halt meg 470 körül. Társai csak halála után tudták meg Dorotheosz/Apollinária kilétét. Testét szent Makariosz kolostorának templomában temették el.


Szent Emília (Emiliána)     szűz, † ~560       


Szent Fosztériosz remete

Egy magas kopár hegyen élt remete életet. Mint Illés próféta ő is a mennyekből kapott kenyeret étkezésre. Ez éveken keresztül így történt, amíg egyedül élt. Amikor az emberek meghallották hírét, és köréje gyülekeztek, hogy ők is így éljenek, szentünk kolostort alapított számukra. Ettől kezdve már nem kapott az égből kenyeret. Mindenki maga dolgozott meg érte. Abban az időben az Egyházat tévtanítások zavarták. Zsinatot hívtak össze ellenük, Fosztériosz is hivatalos volt rá. A szent ügy érdekében otthagyta a kolostort, és a zsinaton bátran és meggyőzően hirdette az igaz hitet. Sokukat visszavezetett tévelygésükből az igaz hitre Békében halt meg a IX. században.


Szent György atya

Szentünk Kréta szigetén született 760-ban. Szüleitől jó nevelést kapott, a könyvek olvasásában is jártas lett. 12 éves korában elutazott Jeruzsálembe, hogy meglátogassa a szent helyeket. Tizenkét évet élt ott és sokat szenvedett a zsidóktól és araboktól. Innen Rómába távozott és felvette a szerzetességben az angyali öltözetet. Azután Konstaintinápolyba került és a Márvány tenger partján levő Akrita kolostorban élt. Békében halt mg 820 körül.


Szent Ménász atya

Ménász az egyik Sínai hegyi kolostorban élt a VI. században. 50 évi szerzetesi élet után hunyt el. Temetésénél jó illat töltötte be az egész templomot. Feltárva koporsóját, látták, hogy mindkét lábánál jó illatot árasztó myró fakadt.


Mikeás próféta

Nem tartozott a 12 kis próféta közé. Ő Jimla fia, és Illés próféta kortársa volt. Ácháb király uralkodása alatt jövendölt Szamaria pusztulásáról és a király haláláról. Ezért börtönbe vetették, és szegényesen táplálták, amíg Akáb király meg nem halt. Vértanúként halt meg a IX. században Krisztus előtt. A Királyok és Krónikák könyvében olvashatunk történetéről (I. 22, 8-; II. 18, 7-)


BOLDOG ROGÉRIUSZ (kb. 1196-1237)
Az umbriai Todiban született. Az a szerencse érte, hogy maga Szent Ferenc vette fel a rendbe 1216-ban. Nem csoda tehát, hogy igyekezett követni szeráfi atyjának nyomdokait. De eloszeretettel nézett fel azokra a szentéletu testvéreire is, akikben szüloföldje oly gazdag, és szerintük iparkodott élni. Így jutott nemsokára nagy tökéletességre. Szent Ferenc az igehirdetésben kifejtett buzgósága miatt nagyra becsülte. Gyakran magával vitte prédikálni s rábízta a Todi klarisszák lelki vezetését. De külön rábízta a szentéletu Filippa Mareri klarissza novér lelki vezetését is, aki a Rieti völgyben élt novértársaival. Ennek a megbízásnak Rogeriusz híven megfelelt s a rábízott novért a tökéletesség magas fokára vezette. Halálos ágyánál mellette volt, szentáldozásban részesítette és a szent olajjal megkente. O mondta felette a temetési beszédet, majd visszatért szülovárosába, Todiba, ahol a következo évben, 1237. jan. 5-én az igazak halálával halt meg. Halála után sírját sokan keresték fel s tapasztalták csodás segítését. IX. Gergely pápa, aki személyesen ismerte, szentnek nevezte s megengedte, hogy Todiban nyilvánosan tiszteljék. Tiszteletét XIV. Benedek terjesztette ki az egész Ferenc-rendre.
„Virrasszatok kitartással, buzgón fenntartva magatokban az áhítat szellemét, hogy midon a kiáltás hallatszik: „Jön a Volegény!”, huségesen elébe mehessetek lelketeknek a szeretet és öröm olajával teli lámpásaival, miközben a balga szüzek kizáratnak, ti pedig bevonultok az örök örvendezés lakodalmas asztalához, ahol Krisztus az o jegyeseit az angyalok és választottak közé ülteti és körüljárva felszolgál nekik.”
Szent Bonaventúrának az assisi klarisszákhoz írt levelébol.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Rogériuszt, Szent Ferenc társát és követojét a szentek példája követése által a tökéletességre vezetted, add, hogy mi is szentjeink nyomdokain haladva, részesei legyünk dicsoségüknek is. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


OSZLOPOS SZENT SIMEON szerzetes
*Szisz, Nikopolisz mellett, 390 körül. +Antióchia mellett, 459.
A korai idők szíriai szerzetesei életmódjukkal és aszketikus gyakorlataikkal megdöbbentik az utókort. Közöttük alakult ki a remeteségnek az a szinte hihetetlen formája, hogy a remete nem barlangba vagy kunyhóba húzódott vissza, hanem oszlop tetejére költözött. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy 3--5--10 méter magas kőoszlop tetejére feltettek egy nagy kőlapot, ezt korláttal vették körül, s a remete ott fenn imádkozott, vezekelt, böjtölt. Élelmezéséről létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok gondoskodtak. A kortársak között is sokan idegenkedtek ettől az életformától, ezért mondta Szent Simeon kortársa, Theodorétosz ciruszi püspök: ,,Meggyőződésem, hogy ez az oszlopon állás nem Isten szándéka nélkül történt. Azért intem a gáncsoskodókat, hogy zabolázzák meg nyelvüket és ne fecsegjenek vakmerően. Gondolják meg, hogy Isten már többször cselekedett így, hogy a lomhábbakon segítsen.''

A nyugati egyházban egy kísérletről tud a hagyomány: Trier közelében állított magának ilyen oszlopot egy remete, de a püspök megtiltotta és leromboltatta az oszlopot.

Az itt következő életrajz olvasásakor bennünk is felmerül, hogy túlzás, amit olvasunk. Simeont azonban a kortársak ,,a földkerekség legnagyobb csodájaként'' tartották számon.

A 4. század vége felé született Szíria és Kilikia határán egy jelentéktelen faluban. Úgy látszik, hogy szülei nem voltak szegény emberek, de a fiuk mégsem kapott alaposabb képzést. Ifjúságát inkább a mezőn töltötte juhokat legeltetve. Simeonnal is az történt, ami oly sok szerzetessel: egy napon a templomban meghallotta az Úr szavát, és mindenkorra megváltoztatta az életét.

A Hegyi beszéd szavai voltak ezek, amelyekkel az Úr boldogoknak magasztalja a ,,sírókat'' és a ,,tiszta szívűeket''. E szavak és egy álom hatására a fiatalember sürgető hívást érzett az imádságra közeli szomszédságának aszkétái körében, és elmagyaráztatta velük magának a szerzetesi élet alapjait, ahogy akkoriban -- mindenekelőtt Szíriában -- értették. Kemény, csaknem vad élet volt ez; ma erőszakoltnak és sok részletében természetellenesnek tűnik számunkra, mert úgy látszik, mintha a külső aszkézist tartották volna fontosabbnak. Nem lehet azonban fel nem ismerni, hogy az istenszeretet nagy belső heve lelkesítette ezeket az embereket.

Simeon két év múlva elhagyta első tanítóit, akiknél a szerzetesi élet alapelvei mellett megismerte a zsoltárkönyvet és a Szentírást, majd belépett a szíriai Antióchia közelében lévő teledai kolostorba. Itt az aszkézis még sokkal szigorúbb volt, mint amelyhez addig hozzászokott. Tíz évig gyakorolta ott magát lankadatlan buzgósággal az alázatosságban és a türelemben. Egyre fokozott vezeklései először csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését. Elöljárójának közbe kellett lépnie, de mivel semmit sem ért el nála, végül el kellett bocsátania. Közvetlen alkalmat nyújtott erre egy esemény, amelyet a hagyomány különös szeretettel beszél el: Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy mélyen bevágott a húsába. Rájöttek titkára, mert a ruháján átszivárgó vér elárulta, és erőszakkal eltávolították róla a kötelet. Amikor ezért kiutasították a kolostorból, öt nap múlva félholtan találták -- de még mindig zsoltárokat énekelve a kolostor közelében egy kiszáradt ciszternában.

Ezután Simeon Tellneszinbe indult, egy nem messze lévő faluba; ama hegy lábánál feküdt, amelyen később az oszlopa állt. Remeteként akart itt élni. Bezárkózott egy parányi kunyhóba, és mivel éppen a nagyböjt közeledett, az Úrhoz, Mózeshez és Illéshez hasonlóan 40 napig étel és ital nélkül akart maradni. Mivel a pap, akitől tanácsot kért, lebeszélte erről az ,,öngyilkossági kísérletről'', készségesen odakészített erre az időre kenyeret és vizet; a 40 nap elteltével azonban mindkettőt érintetlenül találták, a remete pedig kunyhója földjén feküdt ájultan. Attól kezdve haláláig megtartotta a húsvét előtti 40 napos böjtöt, sőt még meg is nehezítette ezt a gyakorlatot.

Három évet töltött a kunyhójában, s ezalatt számos tanítvány gyűlt köréje. Ekkor felment a hegyre, s egy ajándékba kapott földdarabot bekerített, önmagát pedig lánccal egy súlyos kőhöz kovácsoltatta. Később eltávolíttatta a láncot, de ott maradt a legszűkebb területen tetőzet nélkül, a szabad ég alatt. Következő lépésként egy oszlopra állt. Ez eleinte csak alacsony volt, de egyre magasabb oszlopokra cserélte. Közülük a legutolsó, vélhetően mintegy 20 méter magas oszlopon, amelyen két négyzetméternél nem lehetett több hely, húsz évet töltött állva, méghozzá hosszú ideig mindkét lábát úgy odaerősítve, hogy nem is tudta mozgatni őket. Összesen mintegy negyven évet tölthetett az oszlopokon.

Idővel pontos napirendet állított össze magának. Az éjszaka beköszöntétől a kilencedik óráig (tehát a következő nap délutánjáig) imádságba merült; a kilencedik órától pedig az embereknek szentelte magát, akik odasereglettek, hogy lássák, hallják, kikérjék a tanácsát, megvallják a bűneiket vagy fogyatkozásaikra gyógyulást keressenek. Érkeztek hozzá Szíriából, Arábiából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából egyaránt. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre, míg csak imádsága közepette a halál meg nem váltotta kínjaitól. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított. Tetteinek és szenvedéseinek helyén csakhamar zarándokhely létesült, amelynek romjai még ma is láthatók.

Mint valami lepecsételt könyv, olyan számunkra Simeon élete, mégis teljes nyilvánosságában játszódott le az akkori civilizált világ országainak számtalan embere előtt. Mi ösztönözhette ilyenféle látszólag értelmetlen aszkézisre? És ha azt hitte, hogy Isten tetszését leli a természet ilyen erőszakos leigázásában, miért állt egy oszlopra, amely mindenki számára láthatóvá tette? Nem kellett volna-e inkább alázatosan a rejtettséget keresnie? A sok kérdés ellenére csodálatot kelt ennek az embernek a lelki ereje, mögötte pedig olyan erő érezhető, amelyet természetes módon nem lehet megmagyarázni. Maga Simeon arról az álomról beszélt, amelyet ,,megtérése'' kezdetén vallott be. Akkor ugyanis miközben -- még félig gyermekként -- a nyolc boldogság szavain tűnődött, azt álmodta, hogy ki kell ásnia egy épület alapjait. Eközben egy titokzatos hang egyre arra késztette, hogy ásson mélyebbre, és ne fáradjon bele. Csak amikor ez az alap már rendkívül mély lett, kapta azt az utasítást, hogy most már hozzákezdhet az építéshez. A rendkívül mély alapon a jelképek nyelvén kétségtelenül az alázatosságot kell érteni. És valóban: a szentség ismertetőjelei közül ezt a legcsalhatatlanabbat Simeonban magas fokon lehet megtalálni. Mindenki másnál bűnösebbnek tartotta magát, és nem vetett meg senkit, aki felkereste. Elérhető volt mindenki számára, szelíd és szeretetre méltó mindenki iránt; az osztályrészévé vált csodálatot egyedül az általa működő Istenre tudta áthárítani. Életét egyértelműen Isten megbízásának tekintette, s olyan módon valósította ezt meg, hogy nyomát sem találni benső bizonytalanságnak, vagy hivatása valódiságában való kételkedésnek. Az oszlopos szentnek nagy jelentősége volt a maga korában. Úgy állt az oszlopán, mint messzire világító fény, amely sokak útmutatója és Krisztushoz vezetője lett. Bizonyára sokan szenzációvágyból keresték fel, de jól ki tudta használni az általa előidézett bűvöletet: prédikált, intett, korholt, vigasztalt, gyógyított, jövendölt, beleavatkozott a teológiai vitákba, megtérített számtalan arabot és pogányt, hitehagyottakat és langyosakat vezetett vissza az Egyházba, a szava pedig eljutott császárokhoz és királyokhoz, papokhoz és püspökökhöz, gazdagokhoz és koldusokhoz egyaránt.

Emellett napjának csak egy csekély töredékét szentelte külső ügyeknek. Az éjszakát és a nap nagyobb részét egyedül Istennek tartotta fenn. Ekkor áramolhatott belé az az erő, amely hallatlan kínjai közepette is rendíthetetlenül tartotta fenn. Hiábavaló, ha ezt az életet ,,igazolni'' akarjuk; belső titka rejtve marad számunkra. Jelentősége azonban kora súlyosan megpróbált Egyháza számára felbecsülhetetlen; szeretete és segítő jósága kiárad minden testi és lelki nyomorúságban sínylődő emberre, és Istennek égő, mélységesen misztikus megtapasztalásában úgy áll még ma is előttünk, mint felfoghatatlan, utánozhatatlan ,,jel'', amely hirdeti, hogy mire képes az az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete hatalmasodott el benne.


Szent Szinklétika anya

Szinklétika Alexandriából származott gazdag szülőktől, Amikor elérte azt a kort, számtalan fiú szerette volna feleségül elnyerni a szép, erényes és gazdag leányt. Ő azonban tisztán akarta magát megőrizni és mennyei Vőlegényéhez ragaszkodott. Istenhez emelve értelmét, igyekezett győzelmet aratni látható és láthatatlan ellenségei fölött, amelyek bűnre akarták vinni. Szülei halála után minden vagyonát elosztotta a szegények és rászorulók között. Magával víve vak testvérét, elrejteztek egy síremlékben, amely szüleihez tartozott, és ott szerzetesi életet éltek. Szent életüknek híre hamar elterjedt a környéken. Körülötte egész kis közössége gyűlt össze az istenfélő asszonyoknak és lányoknak, akik oktatását várták. Egész további életében szóval és tettel, nagy buzgósággal tanította a körülötte élő nőket. 80 éves korában olyan fájdalmas betegség támadt rá, amelyet az istenfélő Jób is megtapasztalt. Teste szétoszlott és a férgek rágták. Három és fél évig szenvedett ebben, keresztény türelemmel tűrve szenvedéseit. Három nappal előre megmondta halálának idejét, ami valóban úgy következett be 350 körül.


Szent Teopempt és Teona vértanúk

Dioklécián császár, egy utazása alkalmával, Nikomédia városában bálványszobrokat állított fel és imádta azokat. Néhány nap múlva elfogták Teopemt nikomédiai püspököt és a császár elé vitték. Mivel nem tudta hittagadásra bírni, tüzes kemencébe vetette. A vértanú leült a kemencében, majd éjfélkor a kemencéből kijőve, a császár hálószobájába ment, szólt hozzá és újra visszament a kemencébe. Ezután börtönbe került, ahol éheztették.

Teona varázsló volt. Dioklécián azt a megbízatást adta neki, hogy leplezze le Teopempt varázslásait. Teona mérget készített a püspöknek. Látva, hogy semmi kárt nem tesz benne a méregpohár, ő is hitt Krisztusban. A császár őt is börtönbe vetette. Ott Teopemt kioktatta őt a keresztény hitről és megkeresztelte. Dioklécián új kínzásokat talált ki Teopempt püspök számára, de sikertelen maradt ebben is, és nem bírta hittagadásra venni. Kínzások után fejvesztésre ítélte, amit a szent püspök örömmel fogadott. Ezután a császár előhivatta Teonát, de ő sem akart hittagadó lenni. Büntetésül a császár elevenen eltemetésre ítélte. A keresztségben a Szinéziosz nevet kapva a vértanúságot is elszenvedte Krisztusért. Mindezek a 303. évben történtek.

2019. január 4., péntek

A 70 szent apostol ünnepe

Jézus Krisztus először 12 apostolt választott ki, nevüket pontosan olvashatjuk az Evangéliumokban. Utána úgy látta jónak, hogy kiválasszon még 70 (vagy 72) apostolt. Ezeket páronként elküldte a városokba és falvakba, hogy hirdessék Isten országának eljövetelét. (Lk. 10,1-) A Szentlélek eljövetele után mindnyájan hirdették az evangéliumot különböző helyeken. Egyesek önálló hithirdetők voltak, mások pedig valamelyik apostolhoz szegődtek a 12 közül. Ezeknek az apostoloknak egy részét Egyházunk külön-külön napon is ünnepli. A mai napot az apostolok „gyülekezetének” nevezve egy napon ünnepli meg mindnyájukat, hogy a keresztényeket megóvja az apostolokkal kapcsolatos véleménykülönbségektől. A Szentírás csak néhánynak nevét említi közülük, a mai napra írt egyházi énekeink pedig nagy részüket említi név szerint.


FOLIGNOI* SZENT ANGÉLA ÖZVEGY, III. r. (1248-1309) 
Jómódú családból származott. Anyjáról úgy emlékezik meg, hogy nagy akadálya volt Isten felé vezeto útján. Fiatalon férjhez ment, négy gyermek anyja. lett. Világias életet élt, habár végezte vallási kötelességeit is. 37 éves, amikor Isten a tökéletesebb életre hívja. Bunei megismerése a kárhozat félelmével tölti el. Elmegy gyónni, de több bunét elhallgatja. Lelkiismeretfurdalásai közepette Assisi Szent Ferenchez fordul. Hallva a ferences Arnold atya prédikációját, jó gyónást végez s most már egészen Istent választja. Kéri, mutassa meg a hozzá vezeto utat. Nehéz áldozatokat kell hoznia. Egymás után halnak meg anyja, férje, gyermekei. 40 éves ekkor. Egészen búcsút mond a világi életnek. Beöltözik a ferences III. rend ruhájába, s Wadding ferences történész szerint kolostort is alapít, amikor már lelki leányai száma megnövekszik. Kezdodnek a látomások, kinyilatkoztatások. Legmélyebb nyomot a megfeszített Krisztus látomása hagy lelkében. Krisztus mondja neki: „Mindezt érted szenvedtem. Mit tudsz viszonzásul adni, ami elég volna?” Angéla írástudatlan. Látomásait, tanításait, leveleit Arnold atya írja le, ezek az írások könyv alakjában is megjelennek „Folignoi Angéla könyve” címen, s még életében sokan olvassák. Misztikus tanítások boven találhatók benne. Egyszer megmutatta neki az Úr szent Szívét, mint a viharban legbiztosabb menedéket. Angéla sokszor menekült oda, mert több éven keresztül mindenféle kísértést szenvedett. Az Úr ezekkel tisztította meg ot minden tökéletlenségtol s készítette elo a vele való egyesülésre. Élete utolsó 12 évében földi táplálékra nem volt szüksége: csak az Oltáriszentséggel táplálkozott. A szemlélodo életet összekötötte a felebaráti szeretet gyakorlásával, betegek gondozásával, mások tanításával. Tanításai miatt a „‘teológusok mesternoje” néven emlegették. 1309-ben, 61 éves korában halt meg. XII. Ince pápa (1691-1700) avatta boldoggá.
Boldog Angéla testamentuma lelki leányaihoz:
„Hon szeretett leányaim, törekedjetek arra, hogy igazán kicsinyek és alázatosak maradjatok, nemcsak külsoleg, hanem szívetek mélyébol. Más végrendeletet nem hagyok hátra, csak a kölcsönös szeretetet és a mély alázatot. És átadom mint egész hagyatékomat azt, ami Jézus Krisztusnak is a hagyatéka volt, ti. a szegénységet, a szenvedést, a megvettetést, mert ez volt Jézus élete.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Angélát azzal tuntetted ki, hogy Szent Fiad titkaiba be
tudjon hatolni. Érdemeiért és közbenjárására nekünk is add meg, hogy részesei
lehessünk misztériumaidnak itt a földön, és dicsoséged kinyilatkoztatásán
ujjongva örvendezhessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Dafróza     vértanú, † 362       


Szent Gergely     püspök, † ~541       


Boldog Izabella
,     † 1270           


Szent Rigobert     szerzetes, érsek, † ~750       


Szent Teoktiszt atya

Szentünk a szicíliai Kukumoszban alapított kolostort szent Miklós tiszteletére. Ott éltek azok a görög szerzetesek, akik a képrombolás idején menekültek el hazájukból. A kolostorfőnök Teoktiszt atya volt. Mint jó atya vezette nyáját az örök élet hajlékai felé. Késő öregségben halt meg 800 körül, január 4én.


Szent Titusz
           

Szent Zoszimász és Atanáz atyák

Zoszjmász a kisázsiai Kilikiából származott. A pusztában élt remete életet. Dioklécián császár alatt elfogták, megkínozták, de semmiféle kínzás nem ártott neki. Kínzásai alatt a pusztából előjött egy oroszlán, emberi hangon beszélve. Ezt látva, Zoszimászt szabadon engedték. Atanáz, akinek a feladata volt a rabok számbavétele, látva mi történt Zoazimásszal, hitt Krisztusban és megkeresztelkedett. Mindketten a pusztába távoztak, és imádságos élet után egy hegy szakadékában csendesen meghaltak.

2019. január 3., csütörtök

 Szent Dániel     vértanú, † ~100       
 
PÁRIZSI SZENT GENOVÉVA szűz
 *Nanterre, 422 körül. +Párizs, 502. január 3.
Genovéva szülei a Párizs melletti Nanterre-ben éltek, és még római őseikről nevezték magukat: apját Severusnak, anyját pedig Gerontiának hívták. 422-ben született gyermeküket frank néven nevezték el Genovévának.

Az 5. század eleje, amelyben a gyermek felnőtt, felkavart, megpróbáltatásoktól fenyegetett világ volt. Az utolsó északi római provincia határain átcsapdostak a népvándorlás hullámai. Az ókori nagyvárosokban leomlottak a paloták és fürdők, színházak és templomok. A városok falvakká zsugorodtak össze, s régi falaik és sáncaik már csak alig vették körül őket, olyanok voltak, mint valami túlságosan bővé vált köpeny. A pogányok között keresztények is éltek, nagy tekintélyű püspökük köré csoportosulva; régóta betelepült gall-római családok, amelyek büszkén vallották magukénak a háromszemélyű Isten igaz hitét, s elzárkóztak az ariánus eretnekség és a germán behatolók pogány szörnyűségei elől. A barbárok azonban csakhamar az igaz hitre tértek, s ez meghatározta jövőjüket. Amikor Genovéva fiatal volt, még Aätius, a birodalom hadvezére kormányozott Észak-Galliában; amikor pedig meghalt Genovéva, a rómaiakat már elűzték a germánok, a Merovingok királya, Klodvig pedig hatalmas birodalomba kényszerítette a frankok sok háború és véres viszályok által megtépázott törzsét. Miután Szent Remigius (436 körül--533) reimsi püspök megkeresztelte, a Mons Lutetiuson, az apostolok által épített templomában sírhelyet állíttatott fel Párizs szentjének, Genovévának.

Szent Genovéva életrajza, amelyet ismeretlen kéz írt a 6. században, közli, hogy amikor Genovéva még csak hatéves kislány volt, szülei között állt a félhomályos templomtérben, és nézte a két vándorpüspököt, Szent Germanust (378 körül--450 körül) és Szent Lupust (383 körül-- 478), akik úton voltak Anglia felé, és Nanterre-ben akartak éjszakázni. A nép összegyűlt, hogy meghallgassa prédikációjukat. Germanus csodálatos módon felismerte a gyermekben a jövendő szentet. Másnap reggeli elbúcsúzásuk alkalmával megáldotta, és egy bronzérmet ajándékozott neki, amelybe kereszt volt bevésve.

A következő évekből csak egy fontos eseményről tudósít életrajza. Egy napon anyja keményen megfegyelmezte a gyermeket, mert felingerelte -- mint vélte -- túlzott jámborsága. Gerontia ott helyben megvakult, és csak hosszú idő után látott ismét, amikor Genovéva, valami belső megvilágosodást követve, vizet merített egy közeli kútból, és megnedvesítette vele anyja szemeit. Ekkor vált először hatékonnyá az a csodás erő, amelyet Isten kölcsönzött Genovéva kezének, és amely később sok megszállottnak, betegnek és tévelygőnek gyógyítójává lett. Nanterre- ben még ma is tiszteletben tartják a gyógyító erejű vizet tartalmazó régi kutat.

Tizenöt éves korában tette le Genovéva Párizs püspökének kezébe a szüzességi fogadalmat és felvette a fátylat. Amint az ókeresztény időktől kezdve szokásos volt, családjában élte tovább az Istennek szenteltek csendes életét; először atyja nanterrei házában, szülei halála után pedig keresztanyjánál, Párizsban. Kemény böjtökben törte meg testét; egy súlyos betegségben átélte a halál közelségét is. Felgyógyulása után elmondta, hogy egy angyal felvitte a magasba, Isten dicsőségébe. Elnyerte azt az adományt, hogy olvasni tudott az emberek szívében, akik vigasztalást és tanácsot keresve érkeztek hozzá.

Sok időt szentelt az elmélkedő imának, s hogy testén uralkodni tudjon, böjtölt és vezekelt. Környezete számára érthetetlen módon negyven éven át csak csütörtökön és vasárnap evett kevés kenyeret és főtt zöldségfélét, a többi napokon semmit. 55 évesen a püspök tanácsára vett magához néha tejet és halat. Emiatt sokan boszorkánynak tartották, de ő alázatosságával, tisztaságával és jótékonyságával megnyerte az embereket. Azt szokták mondani róla, hogy mindig tizenkettedmagával van, s a tizenkét erényt értették ezen, amely szüntelenül megmutatkozott tetteiben: a hitet, böjtölést, türelmet, nagylelkűséget, egyszerűséget, ártatlanságot, egyetértést, szeretetet, fegyelmezettséget, tisztaságot, igazságosságot és okosságot.

Rágalmak, gyanúsítgatások, ellenségeskedések megtapasztaltatták vele a kereszt keménységét. Genovéva szerény párizsi házából lassanként valami kis kolostorféle alakult ki. Fiatal lányok sereglettek köréje, hogy együtt imádkozzanak vele, és együtt szolgálják Krisztust testvéreikben. Genovéva számára azonban mindez csupán előkészület volt tulajdonképpeni feladatára. Nemsokára eljutott hozzá a második hívás is, amely isteni megbízatással küldte ki cellájából népe és évszázada nagy küzdelmeibe és döntéseibe.

451 tavaszán Attila lovas hadaival átkelt a Rajnán, a nagyhéten elfoglalta Metzet, és a Szajna völgyén át Nyugat felé nyomult előre. Az öldöklő és gyújtogató hunok rémtetteiről szóló hírek hallatára Párizsban pánik tört ki: mindenki fejvesztetten menekült kifelé a városból. Genovéva szembeszegült a zűrzavarral: éjszakai imádságra gyűjtötte össze a nőket, erőteljes prédikációt tartott a férfiaknak, és Istenbe vetett bizalmat kívánt tőlük. Ekkor az egész nép ellene fordult, levonszolták a Szajna partjára, hogy megkövezzék és a folyóba vessék. A forrongó tömeg azonban szétrebbent, amikor egy csapat klerikus tört utat magának. A haldokló Germanus püspök fődiákonusa kereste Genovévát, hogy átadja neki a püspök utolsó miséjéből való szentelt kenyereket. Germanus mély tiszteletének e jele a szent nő iránt nem maradt hatás nélkül a népre. A haldokló láthatatlan jelenléte megmentette Genovévát és általa Párizst is.

A város védelmét lázas sietséggel megerősítették. Attila pedig elhagyta a Szajna völgyét, és Orléans ellen sietett, ám saját romlására. Ott ugyanis már várta Aätius a germánok és a gall-rómaiak egyesített seregével, és megsemmisítő csapást mért rá. Aätius halála (454) után a frankok pogány vezére, a Merovingok nemzetségéből való Kilderik meghódította Közép-Galliát, és székhelyét Párizsba tette. Erőszakos és veszedelmes férfi volt Klodvig apja. Számára Genovévát bizonyára titokzatos félhomály övezte; úgy tekinthetett rá, ahogy a germánok néztek bölcs nőikre. Genovéva mindenesetre félelem nélkül és sikeresen tárgyalt vele, kegyetlen kezéből kiragadta a hadifoglyokat, vagy legalább megkönnyítette sorsukat.

Még egyszer megmentette a várost, amikor a Kilderik és Syagrius (a római hatalom utolsó galliai védelmezője) közti háborúskodás során bekerítették Párizst, és minden utat elzártak az élelmiszerszállítás elől. Genovéva néhány hajónyi legénységet toborzott össze, és felhajózott velük Champagne-ba. Itt kenyérgabonát vásárolt, és vízi úton szerencsésen levitte az ostromlott városba. Régi életrajzai nem mulasztják el e vállalkozás rendkívüli veszélyeinek részletes leírását, is hangsúlyozzák, hogy a dolgok természetes rendje szerint el kellett volna veszniük.

Genovéva ekkor már nagy csodatevőnek számított. Mindenütt, ahol feltűnt: Laonban vagy Tours-ban, Arcis-ban, Troyes-ban vagy Orléans-ban betegeket és szerencsétleneket vittek hozzá. Uralkodott a démonokon, akik országában és évszázadában nyilván sokakat hatalmukban tartottak. Amikor Genovéva egy zarándokútján a tours-i Szent Márton bazilikához közeledett, a bejáratnál egy egész sereg megszállott rohant rá hangos kiáltozással. Kezének érintésével gyógyította meg a szenvedőket. Laonban visszaadta egy már kilenc év óta béna, fiatal lány egészségét. Hosszasan imádkozott, majd kezével megmelengette a merev tagokat, mire a béna felkelt és járt.

Legrégibb életrajza megörökít egy jelenetet, amely egy képben sűríti szentségének kisugárzó erejét. Egy viharos éjszakán Genovéva néhány társnőjével együtt Szent Dénes (lásd: A szentek élete, 580. o.) sírtemplomához zarándokolt. A szél eloltotta a többi nő fáklyáit és gyertyáit, Genovéva gyertyája viszont zavartalanul világított a sötétben. A művészek is fénnyel a kezében ábrázolják, egyik oldalán egy ördöggel, aki a lángra tör, másik oldalán pedig egy angyallal, aki megóvja azt.

Genovéva nyolcvanéves korában, 502-ben halt meg a hagyomány szerint január 3-án. Az apostoloknak abban a pompás templomában temették el, amelyet Klodvig és Klotild építtetett a Mons Lutetiuson. A későbbi századok folyamán a templomot többször átépítették, Genovéva sírja állandó zarándokhely maradt mindaddig, míg a forradalmárok fel nem dúlták. A templomból panteont alakítottak a francia nemzet nagyjainak.

Genovéva ereklyéit a közeli Saint-Étienne-du-Mont templomban őrzik. Mindmáig Párizs védőszentje.




Szent Gordiusz vértanú
Gordiusz a kappadókiai Cezareában született keresztény szülőktől, akiktől keresztény nevelést kapott. Érett korában belépett a hadseregbe. Ott minden társát felülmúlta testi erejével és lelki bátorságával. Mindezekért századossá nevezték ki. Licínius császár uralkodása idején (307-324) üldözés kezdődött a keresztény Egyház és a keresztények ellen. A keresztények sokféle kínzásokat és megaláztatásokat viseltek el ebben az üldözésben. Gordiusz látva ezt az igazságtalanságot, úgy döntött, hogy elhagyja a szolgálatot a saját elhatározásából. Minden vagyonát és ismerősét, rokonát elhagyva, egy járhatatlan pusztába ment, ahol csak Isten szeme láthatta. Ott, felébresztve magában az örök élet utáni vágyat, böjtökkel, imádsággal, virrasztásokkal és Isten igéjének tanulmányozásával készült a harcra Krisztusért. Amikor elérkezett Mars pogány isten ünnepe, Gordiusz előjött, megjelent a nép között a cirkuszban és nyíltan megvallotta keresztény hitét. A város parancsnoka megkínoztatta, és kardhalálra ítélte a IV. század elején.


Szent Malakiás próféta

Malakiás próféta Zabulon törzséből származott. Ő a 12 kis próféta közül az utolsó a Szentírás felsorolásában. Működésének idejét a babiloni fogság utánra kell tenni, kb. Krisztus születése előtt 400 évvel. Rövid prófétai könyvében ostorozza a papoknak az áldozatoknál megnyilvánuló hanyagságát, és megjövendöli a világon bemutatandó tiszta áldozatot. Korholja továbbá a nép bűneit, főleg a pogányokkal kötött vegyes házasságokat. Szól végül a Messiás eljöveteléről, Akinek előhírnöke is lesz. A próféta fiatal éveiben halt meg, atyái mellé temették Szufába. Egyes történészek személyét és életét kétségbe vonják.

2019. január 2., szerda

Szent Ábel


NAZIANZI SZENT GERGELY

*Arianz, 329/330. +Arianz, 389/390.
Az Egyház együtt emlegeti és együtt ünnepli barátjával, Vazullal. Ahhoz hasonlóan ő is előkelő kappadókiai családból származott: apja egy zsidó keresztény szektához tartozott, anyja, Nonna, buzgó keresztény volt. Gergely hangja felforrósodott, ha róla beszélt. Nonna hatására az apa megtért, sőt püspök lett Nazianzban, egy vidéki kisvárosban, amelynek ma a romjai is alig találhatók. A szülőknek hosszú időn át nem volt gyermekük. Amikor elsőszülöttük, Gergely megszületett, nagy öröm köszöntött házukba. A hálás anya Istennek ajánlotta föl gyermekét. A fiú finom és érzékeny lelkű volt. Úgy érezte, hogy Isten szavának ,,zamata édesebb a méznél''.

Anélkül, hogy vallásos neveltetésével ellenkezett volna, megismerkedett a kereszténység előtti, antik kultúra kincseivel. Később megvallotta, hogy ,,már akkor lángolóan szerette az irodalmat, amikor még álla sem pelyhedzett''. E vonzalmát megőrizte egész életén át, és ezzel Egyházát összebékítette az antik költészettel és műveltséggel.

Korának leghíresebb iskoláiba járt: a kappadókiai Cézáreában, ahol Vazullal barátságot kötött, a palesztinai Cézáreában, Alexandriában és végül Athénben. Amikor utoljára hajózott Görögországba, útja veszélyesre fordult. Nagy aggodalom fogta el, mivel még nem volt megkeresztelve. Most maga is megújította anyja ígéretét, hogy életét Istennek szenteli.

Gergely szívesen diákoskodott. Később gyakran beszélt diákéveinek élményeiről, a tanulás örömeiről és diáktársainak csínytevéseiről. A tudomány mindig jobban vonzotta, mint a gyakorlati élet. Szerette a filozófiát, a nyelvet mint a kifejezés eszközét, és a költészetet, amely különösen közel állt szívéhez. Ezt írta: ,,Zabolátlan nyelvemet pogány tanokon műveltem és a keresztény tanítás által nemesítettem.'' Athénben hosszabb ideig maradt, mint barátja, még szónoklattani tanszéket is kínáltak neki.

Miután visszatért Kappadókiába, rétorként jó hírnévre tett szert. ,,Barátaimnak táncoltam'', így jellemezte némi öngúnnyal ezt az idejét vallomásaiban, amelyeknek ezt a címet adta: Életem költeménye. Született szónok volt, amellett nagy segítségére volt tanultsága, érzékeny lelkülete és lelkesedni tudása.

Mély lelkisége megóvta attól, hogy a szavak felszínes csengése kielégítse. A szemlélődő és a tevékeny élet vonzása között hányódott. Ez a belső kettősség természetének egyik vonása volt. Egész életén át küzdött e feszültség föloldásáért. A magányban való élet, amelyet a filozófia és a lelki szemlélődés tesz tartalmassá, rendkívül vonzotta: ,,Semmit sem találok csodálatosabbnak, mint érzékeinket elnémítani, és tőlük távol, a testtől és a világtól elszakadva, magunkba szállni és párbeszédet folytatni Istennel, túl a látható dolgokon.''

Szülei unszolásának azonban nem akart ellenszegülni, ezért végül is Nazianzban telepedett le. Itt vette föl a keresztséget apja kezéből, aki már igen koros volt és alig tudta ellátni püspöki hivatalát. Szükségét érezte annak, hogy fiatal erőre támaszkodjék, s az egyházközösség is ezt kívánta. Így azután édesapja pappá szentelte Gergelyt. Ő azonban nehezen fogadta el e kényszerhelyzetet, melyet később ,,zsarnokságként'' emlegetett. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Barátja lelket öntött belé, s így néhány hónap múlva hazatért.

Apja ettől fogva számíthatott támogatására. Érzékeny, finom lénye mérséklő hatást fejtett ki akkor, amikor a teológiai viták és harcok széthullással fenyegették az egységet és a békét.

Érzékenysége mélységes felebaráti szeretettel társult. Ez képessé tette volna, hogy az Egyház érdekében olyan működést fejtsen ki, amely a tettek nagy embereihez is méltó volna. Több tehetség rejtőzött benne, mint maga is vélte.

Közben Vazul Cézárea püspöke lett és új püspöki székhelyet alapított Szaszimában. Figyelmen kívül hagyva emberi sajátságait, Gergelyt küldte oda püspöknek, aki nem ellenkezett. Püspökké is szentelték, de sohasem foglalta el székét, mert vonakodott ,,a cézáreai püspök malacait és tyúkjait'' őrizni, amint bizonyos éllel megjegyezte. Ismét meneküléssel vonta ki magát a felelősség alól, és barátját sem kímélte meg a kritikáktól.

Magányban keresett menedéket, majd nemsokára hazatért Nazianzba, hogy apja mellett lehessen -- aki közel száz éves korában, 374-ben meghalt --, attól azonban vonakodott, hogy utódja legyen apjának. Még ugyanabban az évben elhunyt édesanyja is, ezért Szeleukeiába vonult vissza, hogy az aszkézisnek és a szemlélődésnek éljen. De itt sem volt boldogabb, mint másutt. Széleskörű levelezésben keresett vigasztalódást, mert nem tudott emberi kapcsolatok nélkül élni. Vazul halála után ő lett a feje a niceai hitvalláshoz hű egyházközségeknek.

Gyors egymásutánban veszítette el szüleit és barátját. Személyes vonatkozásban magányosabb lett, mint bármikor. Búskomorság vett erőt rajta: ,,Csak egyetlen kivezető úton találhatnám meg szenvedéseim végét, és ez a halál. De a másvilág is rémít, ha evilág tapasztalatai alapján kell ítéletet alkotnom róla.''

Ekkor azonban új lendületet adott életének a történelem fordulása. Valens császár, aki az ariánusok pártján állt, elesett a gótok ellen vívott harcban. Az új császár, Theodósziusz a niceai hitvallást követte. Eljött a pillanat, hogy az Egyház állapota jobbra fordulhasson. Gergely méltónak mutatkozott a helyzethez. Konstantinápolynak, a kelet-római birodalom fővárosának templomai mind ariánus kézen voltak. A fővárosban megmaradt hívek kicsiny közössége Gergelyhez fordult. Ezúttal is panaszkodott ugyan, hogy kényszerítik, mégis elfogadta a konstantinápolyi püspöki tisztséget.

Konstantinápolyban siralmas állapotok fogadták. A katolikusoknak egyetlen templomuk maradt, ezért Gergely kénytelen volt híveit a magánkápolnájában összegyűjteni. Megjelenése nem volt mutatós, de ahhoz értett, hogy buzgóságával, szavának erejével és kedves lényével megnyerje a népet. Öt nagy, ún. Teológiai beszédet mondott ezekben az időkben, és azok a lehető legjobb hatást fejtették ki.

Új nehézségek támadtak azonban, amikor föltűnt mellette Maximosz, ez a közönséges kalandor. Gergely gyanútlanul fogadta, pedig tulajdonképpen az arianizmus fő fészke, Alexandria küldte. El is követett mindent, hogy Gergelyt eltávolíttassa a Feltámadás- templomból, és magát választassa meg a helyébe. Hatalmas botránnyá dagadt az eset, de a nép és a császár Gergely mellett állt. A 381. évi zsinat hivatalosan is konstatinápolyi püspökké nevezte ki Gergelyt.

Életében először fogadott el hivatalt ellenkezés nélkül. A zsinat alatt meghalt Meletiosz antiochiai püspök. Utódjának megválasztása során azonban Gergely intézkedései nem mindig voltak szerencsések. Ellenzéke támadt, amely ott ártott neki, ahol csak tudott. Megvádolták, hogy törvényellenesen járt el, amikor a szaszimai püspökséget a konstantinápolyira cserélte. Gergely nem értett a taktikázáshoz, ezért nem tudott kellően védekezni. Ismét fölmentését kérte, és meg is kapta.

A zsinattól méltóságteljes beszédben vett búcsút. Gergely lelkén hosszú ideig nem gyógyuló sebet ejtett a zsinat: ,,Ostobák és fecsegők gyülekezete, akik csak károgni tudnak, mint egy varjúraj''. Mielőtt elhagyta a fővárost, végrendelkezett. Minden vagyonát a nazianzi katolikus egyházközségnek hagyta a szegények gyámolítására. Ugyanúgy, mint elhunyt barátja, Vazul, mindig gondoskodott az élet mostoháiról és a szerencsétlenekről, támogatta és védelmezte őket.

Rövid ideig ismét Nazianzban segédkezett, azután visszavonult Arianzba, s ott filozófiával, költészettel foglalkozott és terjedelmes levelezést folytatott. Itt írta meg élete költeményét. Ma is ebből ismerjük érzékeny és szorongásokkal teli egyéniségét. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.

Ékesszólásánál is jobban megragad minket szívének finom érzékenysége. Írásai azt mutatják, hogy bensője csupa megrendültség, csupa finom remegés. S ha személyiségét vizsgáljuk, nem állhatunk meg a művésznél és a költőnél, hanem föl kell fedeznünk benne a misztikust is, aki Istent keresi szünet nélkül.

Mert Gergely egész életén át Istent kereste. Szorongásait és kereséseit híven leírta: ,,Mim van nekem? Mi vagyok én? Mivé leszek? - - Minderről semmit sem tudok. Mondd, nem halál-e az élet, és a halál nem élet lesz-e egykor, ellentétben azzal, amit gondolsz?'' Ez a tizennegyedik költemény tele van azzal az égő vággyal, hogy közelebb kerüljön Istenhez, és megtalálja benne ,,szíve sebének'' gyógyulását. Lelkének legbensőbb titkát tárja föl itt a költészet.

A ,,teológus'' nevet elsősorban az isteni misztérium iránti érzékével érdemelte ki. A történelem azért tulajdonította neki a Himnusz istenhez szerzőségét, mert jól tükrözi Istenhez törekvő vágyakozását:

,,Te vagy mindeneknek túlján,

más névvel hogyan illesselek?

Milyen ének tudna megénekelni?

Nincs szó, amely kimondhatna.

Mely szellem tudna megérteni?

Nincs értelem, amely fölfoghatna...

Minden lény vágya, minden teremtmény sóhaja

tehozzád igyekszik.

Hozzád imádkozik minden, ami van,

és a csend himnuszát

hozzád küldi minden létező,

amely olvasni tudja teremtésed könyvét.''

Abban az időben, amikor a krisztológiai harcok Jézus Krisztus istensége és embersége körül folytak, Gergely ingadozás nélkül azt a hitet fogadta el, amely Jézus személyében egyszerre vallja az isteni és az emberi természetet. Izzó Krisztus-tiszteletével Clairveaux-i Bernát előfutára volt. Gergely költeményei egyaránt tanúskodnak a szorongásról, amely életére nehezült, de arról is, hogy nagy lelke mily szakadatlanul kereste Istent és a békét:

,,Tégy erőssé, Krisztus,

szolgád halálosan fáradt.

Hallgat a hangom, mely Téged énekelt.

Ezt elviselni hogyan tudod?

Adj erőt és ne hagyd el szolgád.

Szeretnék újra egészséges lenni,

Téged dicsérni és néped megtisztítani.

Erősségem, kérlek, többé el ne hagyj.

Elárultalak bár a viharban,

szeretnék hozzád találni újra.''

A bizánci egyház január 25-én, a halála napján ünnepli. A római naptárba 1500 körül vették fel az ünnepét, május 9-re, amelyet egy 9. századi martirológium tévesen Gergely égi születésnapjaként közölt. 1969-ben áthelyezték az ünnepét január másodikára.


--------------------------------------------------------------------------------

Ez az ékesszóló és mélygondolkodású szent, akit ,,a teológus'' és ,,a keresztény Démoszthenész'' névvel illettek, az írók és a költők védőszentje.

Egy elbeszélés szerint zsenge gyermekkorában egy álmot látott, amely mélyen beleivódott lelkébe. Két fehérruhás nőalak jelent meg előtte. Az egyiknek fátyol takarta az arcát. Karjukba vették és megcsókolták Gergelyt. Amikor csodálkozva nevüket kérdezte, az egyik azt mondta, hogy őt Szüzességnek hívják, a másik pedig Bölcsességnek nevezte magát. Elmondták még, hogy kísérői Krisztusnak és mindazoknak, akik a tisztaságnak szentelik magukat, hogy Isten hívását követve éljenek. Ez a csodás látomás mélyen a gyermek szívébe vésődött. Ettől fogva élete végéig szűzi tisztaságban élt és minden erejével a bölcsességet szolgálta.

Megrendítőek azok a szavak, amelyekkel ez az alázatos püspök búcsút vett népétől, amikor látta, hogy ellenségei makacsul kétségbe vonják megválasztásának jogszerűségét: ,,Ha megválasztásom ekkora nyugtalanságot kavar, akkor Jónás prófétával azt mondom: ťFogjatok és dobjatok a tengerbeŤ, hogy elcsituljon a vihar, bár azt nem én támasztottam. Sosem kívántam püspök lenni, és ha az vagyok, az az én akaratom ellenére történt. Szívesen visszamegyek magányomba, hogy Isten egyháza nyugalmat leljen. Csak azt kérem tőletek, hogy utódomul erényes férfit válasszatok, aki majd buzgón védi a hitet.''

Azután elbúcsúzott szeretett konstantinápolyi templomainak klerikusaitól és híveitől. Mindenki könnyezett, amikor e szavakkal végezte beszédét: ,,Gyermekeim, őrizzétek meg a hit rátok bízott kincsét, és emlékezzetek rá, hogy többször is ťmegköveztekŤ, mert az igaz hitet plántáltam szívetekbe.''


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Nazianzi Szent Gergelyt és Nagy Szent Vazult azért adtad Egyházadnak, hogy példájuk és tanításuk világosságul szolgáljon, kérünk, engedd, hogy igazságodat alázatosan megtanuljuk és hűséges szeretetben tettekre is váltsuk!

          

ALEXANDRIAI SZENT MAKARIOSZ szerzetes, pap     

*Alexandria, 297/98 +Kellien sivatag, 393/94.
Két azonos nevű híres aszkéta ugyanabban az időben és ugyanabban az országban -- hogy is ne történt volna meg, hogy felcserélték őket. (A másik: Egyiptomi Szent Makariosz; lásd: 42. o.)

Makariosz ,,az alexandriai'' vagy ,,a városi'' melléknevét szülővárosáról, a Nílus deltájának nyugati végénél lévő híres, akkoriban még virágzó egyiptomi világvárosról kapta. A hagyomány szerint kereskedő volt, és túlléphette harmincadik évét, amikor szerzetesi hivatása kivezette a pezsgő életű nagyvárosból.

Úgy látszik, hogy Makariosz először a nitriai szerzetesekhez csatlakozott, akik Alexandriától délnyugatra, a pusztába nyúló Mareotis- tó túloldalán laktak. Később mélyebben benyomult a Líbiai-sivatagba, ahol a remeték a legkeményebb életfeltételek közepette és egymástól távol éltek. Ott töltötte hosszú életének hátralévő részét, kb. 340-től a remeték papjaként, később pedig vezetőjeként.

Makariosz még az akkori fogalmak szerint is alig elképzelhetően szigorú aszkézisben élt. Folytonosan azon fáradozott, hogy mások gyakorlatait utánozza, vagy éppenséggel felülmúlja. Az alábbi kis történet jól megvilágítja ezt. Makariosz egy napon világi ruhát öltött, hogy meglátogassa Szent Pakhomiosz (lásd: 271. o.) nagy kolostorát a Nílus melletti Tabennisziben. Novíciusnak jelentkezett, de előrehaladott kora miatt nehezen vették fel. A ,,novícius'' azután az először csodálkozó, majd zúgolódó testvérek szeme láttára olyan aszketikus gyakorlatokat végzett, olyan emberfeletti teljesítményeket ért el a böjtölésben, az éjszakai virrasztásban, a hallgatásban, az imádságban és a munkában, hogy Pakhomiosz számára nem maradt más hátra, mint hogy tiszteletnyilvánítása mellett elbocsássa az új testvért, aki úgy tűnt, mintha nem is húsból és vérből való volna. Nem akarta ugyanis kockáztatni, hogy saját tanítványai megfutamodjanak.

Makarioszt egyszer elfogta a vágy, hogy öt napot szüntelenül imában töltsön. Két nap és két éjszaka után azonban meggyulladt a lába alatt lévő gyékény az egész cellával együtt, és abba kellett hagynia gyakorlatát.

Makarioszban, a testileg jelentéktelen kis emberben a tüzes, excentrikusságra hajló lelkialkattal mély, imádságos lelkület s nagy emberi gyöngédség és alázatosság párosult. A legenda elbeszéli a szent néhány megkísértését; olyan nehéz harcot tükröznek, amelyet az egy és ugyanazon emberben lévő ellentétes képességek szabadíthattak csak fel. Egyszer hirtelen haragjában két hibázó testvért kizárt a közösségből. Amikor ez az egyiptomi Makariosz fülébe jutott, ezt közölte az üzenet átadóival: ,,Nem a két testvér van kizárva, hanem Makariosz apát.'' Alig jutott el ez a mondás az alexandriai Makariosz füléhez, izzó bűnbánattal a közeli mocsárba menekült. Ott talált rá az egyiptomi Makariosz, amikor már tetőtől talpig összecsípdesték a moszkitók. Alázattal fogadta névrokonától a hibázó testvérekkel szemben tanúsított keménysége miatt a korholást, és bocsánatot kért.

Az ő nevéhez fűződik egy nevezetes szőlőfürt története, amely a lelki élet tanítói körében a lemondás és testvéri szeretet összetartozásának iskolapéldája lett: Makariosz egyszer kapott egy nagyon szép és ízletes szőlőfürtöt. Mivel tudta, hogy önmagát az apróságokban kell megfékeznie, s hogy nagyobb öröm adni, mint kapni, odaadta a szőlőt egy, a szomszédos cellában élő testvérnek. Ez mint jó tanítvány hasonlóképpen gondolkodva szintén elajándékozta. A szőlőfürt így bejárta az egész telepet, végül az egyik testvér bezörgetett vele Makarioszhoz. Ő hálaadásra hívta össze a testvéreket, hogy megköszönjék Istennek a közösség egységét.

Nem maradtak el Makariosztól a becsvágy kísértései sem. Hosszú ideig kemény küzdelmet kellett vívnia azzal a gondolattal, hogy elhagyja a sivatagot, és Rómába utazik. Úgy fojtotta el a vándorlás csaknem ellenállhatatlan ösztönét, hogy súlyos terhekkel megrakva vonult át a sivatagon az izzó hőségben. Bizonyára egyéb tettei is hasonlóképpen megmagyarázhatók. A heves vérmérsékletű testnek kemény fegyelmezésre volt szüksége.

Nagy csodatevőként élt az emberek emlékezetében. Csak a feltűnőt és a szokatlant jegyezték fel számunkra életéből a történetek és legendák; legbensőbb titkát magával vitte a sírba, amikor csaknem százévesen, elgyengülve és roskataggá válva meghalt. Abban a sok emberben azonban, akiken szavával és tanácsaival, imádságaival és némelykor még gyógyító erejével is segített, hatékonyan élt tovább a ,,Krisztus bennünk'' misztériuma.



Szent Marcelin és testvérei,     vértanúk, † ~310       


Névtelen Római vértanúk,     † 303


Szent Teogén püspök

Szent Teogén Párii városának volt püspöke. Licínius császár idejében Frígiában a katonák elfogták, és katonai szolgálatra kényszerítették. Teogén ennek ellenszegült, ezért 4 oszlophoz kötözték, és botokkal ütötték. Ő a kínokat hősiesen viselte. Ezután börtönbe vetették. A börtönben minden ételt visszautasított. Licinius császárnak jelentést tettek róla, ő büntetésül a vízbe dobatta. A büntetés végrehajtóitól időt kért az imádságra. Imádsága alatt különleges fény ragyogta be. A hajós és néhány katona emiatt a keresztény hitre tért. A tengerbe dobatván lett Krisztus vértanúja 320 körül. Testét a keresztények kivették a vízből és a város falai közelében temették el. Sírjánál sok csoda történt.


GARDI TERÉZ SZűZ, III. r. (1769-1837)
Élete feledésbe ment volna, ha feljegyzéseit, melyeket lelkivezetoje kérésére leírt, nyilvánosságra nem hozzák. Egyszeru családból származott az itáliai Emília tartományban, Gyermekkorától nagy tisztelettel volt a szentségi Jézus és a Boldogságos Szuz iránt. 32 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe; s hogy nem volt középszeru tagja a rendnek, mutatja, hogy Szent Ferenc többször is megjelent neki. Egy alkalommal azt mondta neki: „Amióta a terciárius ruhát hordod s elhatároztad, hogy engem követsz, atyád lettem, te pedig a leányom.” Arra is intette, ne keresse az emberek szórakoztató társaságát, csak Isten dicsoségét. Elöljárójának mint Isten helyettesének akaratát kövesse s legyen alázatos. - Szülei halála után gyermekek nevelésével foglalkozott. Szívbetegsége miatt azonban egy ido múlva abba kellett hagynia ezt a tevékenységet, s mindinkább a szenvedés útját járta. Más misztikusokhoz (Szt. Kreszcencia) hasonlóan a sátán különféle zaklatását, kísértését viselte el. Majd lelki szárazság, Istentol való elhagyatottság, kétségbeesés környékezte meg. Mindezek fölött azonban úrrá lett Isten iránti nagy szeretete és lelkiatyjának mutatott engedelmessége által. Ilyen próbákkal és szenvedésekkel készítette elo az Úr szeretett leányát rendkívüli kegyelmi adományaira. Mint Kreszcencia, Schaffer Anna, Fidelis Weiss, o is bizonyos napokon (különösen pénteken) átélte az Úr Jézus szenvedéseit, részesült a szent sebek (stigmatizáció), valamint a misztikus eljegyzés kegyelmében. Ez utóbbi egy ünnepen történt, amikor megjelent neki az Úr Jézus Szent Anyjával és a szeretett tanítvánnyal, Szent Jánossal s otjegyesének nevezte. 68 éves korában költözött át égi Jegyeséhez az emiliai Imolában, 1837, jan. 1-én. Boldoggá avatási eljárását 1918-ban indították el.
„Tolem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nekem a világ megfeszíttetett, és én a világnak. Én az Úr Jézus jegyeit viselem testemen.” (Gal 6,14.)

Imádság:
Istenünk, te tiszteletreméltó Teréz szüzet sok küzdelem közepette vezetted el
az istenszeretet tökéletességére, és Szent Fiad szenvedése jeleivel kituntetted.
Add, hogy mi is növekedjünk az Isten- és a felebaráti szeretetben. A mi Urunk
Jézus Krisztus által.

2019. január 1., kedd

Nagy Szent Bazil

*Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1.
Cézárea, Kappadókia tartomány fővárosa -- mai nevén Kayseri Törökországban -- a 4. században jelentős és művelt város volt. Mint a többi nagyvárosnak, megvoltak a maga színházai, fürdői és híres ünnepei. Filozófusaival és rétoraival jogosan büszkélkedett, örök hírnevet azonban három keresztény tanító szerzett neki, a három ,,nagy kappadókiai'': Vazul, Nisszai Gergely és Nazianzi Gergely. A tartományban a3. század óta terjedt a kereszténység. A társadalom minden szintjéről kerültek ki a megtérők. Vazul előkelő családból származott, nagyszülei --a tartomány apostolának, Csodatévő Szent Gergelynek a tanítványai -- a római császárok üldözéseinek idején kivették részüket a szenvedésből.

Vazul tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt nővére volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a magára vállalt aszkétikus életmód csak súlyosbította állapotát.

Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta -- itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel -- és Athénben fejezte be. Athénben költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.

Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelődés fő anyagában olyan csábító erő rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért később unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül.

Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás lehetősége állt előtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok vállalására, ő azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna --írta akkor --, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.''

A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső vágyainak.

Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bőséges teret biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat.

Konstantin császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdődött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.

Vazul a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel később Cézárea új főpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja.

Ettől fogva főpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendő emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szerető testvérek, arról a sok balszerencséről, amelyek minket értek.''

A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények között. Előkelő családból származott, mégis szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelői vagyonuknak, javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti szeretetből testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban őriztek, elegendőek volnának egy egész didergő nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezőt.''

Nem elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.

Vazul jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetőnek és teológusnak. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait töviről- hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket.

A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfőbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''.

Korának szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császár elől sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.

Vazul csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerősségben sem maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért tette, hogy a saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot szolgálja. Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elől, akik a jövőnek dolgoztak és magától értetődően fölismerték azokat a történeti változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik erről.

Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következő kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.''

Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és Atanáz képviselt. Élete folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre józanabb és egyszerűbb lett. A külső sallangokat levetette, miközben arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa.

Vazul felnőtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megőrzött és hősies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményező erővel és felelősségtudattal, hogy azok révén a szerzetesből a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelőkelőbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, de a 13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel.


--------------------------------------------------------------------------------
ISTEN ANYJA, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA
A Boldogságos Szűz -- akit nyelvünk nem egyszerűen szentnek, hanem Szentségesnek mond -- a legnagyobb a szentek között, mert neki adatott az a kegyelem, hogy anyja lett a megtestesült Igének. Míg a szentek az Úr Krisztus teljességéből merítik az állapotukhoz szükséges kegyelmeket, addig a Boldogságos Szűz ugyanebből a Forrásból megkapott minden kegyelmet, amit teremtmény egyáltalán kaphat: ő a ,,kegyelemmel teljes''. Szűz anyasága öröktől fogva ott volt Isten megváltó tervében, s amikor elérkezett az idők teljessége, megtörtént az, ami a természet rendjében sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő: anya lett a szűz és fia született: Jézus, a mi Megváltónk.

Az Egyház tanításában négy dogma szól Isten Anyjáról, azaz aki üdvözülni akar, annak ezt a négy alapigazságot el kell fogadnia Máriáról:

1. Mária Theotokosz, mondják a görögök, Mater Dei, mondják a latinok, Isten Anyja, mondjuk magyarul a dogmát, amit az efezusi zsinat 431-ben fogalmazott meg. Minden, amit Máriáról hiszünk és hirdetünk, e misztériumban gyökerezik. Ezt ünnepeljük ma, január elsején.

2. Mária szűzen foganta és szülte Szent Fiát, szüzessége örökre megmaradt. Már az apostoli hitvallás mondja: ,,Születék szűz Máriától''.

3. Mária szeplőtelenül fogantatott, azaz az eredeti bűn nem érintette őt. E dogmát 1854-ben hirdette ki IX. Pius pápa. Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe december 8-a.

4. Halála után Mária fölvitetett a mennybe, anélkül, hogy teste romlást látott volna. 1950-ben hirdette ki ennek dogmáját XII. Pius pápa. Ünnepe Nagyboldogasszony napja, augusztus 15-e.

Így az Egyház egyetlen más szentről sem beszél. Mindezzel együtt Mária, a Boldogságos Szűz valóságos ember, akinek története, sorsa, életrajza, élete van. Élete, amely teljesen Istenből ered, Őérte van, és Őbenne van.

A Ószövetségi Szentírásban jövendölések hangzottak el a Megváltó anyjáról:

-- Kígyótipró asszony lesz:

A bűnbeesés után a kígyó vereségét jelzi előre az isteni szó: ,,Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka köze. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba'' (Ter 3,15). -- Ez a kígyótipró asszony Mária.

-- Szűz anya lesz:

Ácház király kapta a jövendölést, ami a szabadulás jele: ,,Íme, anya lesz a szűz és fia születik, és Emmánuelnek fogják hívni''(Iz 7,14-- 16). -- Mária ez a szűz anya, akinek fiában Velünk az Isten (ez az Emmanuel szó jelentése).

-- Betlehemben fogja szülni a fiát:

,,És te, efratai Betlehem, kicsiny vagy ugyan Júda fejedelmei között, mégis belőled származik nekem az, aki uralkodni fog Izrael fölött. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre megy vissza. Ezért elhagyja őket az Úr, míg nem szül az, akinek szülnie kell, és testvéréhez, Izrael fiaihoz vissza nem tér a maradék'' (Mik 5,1--5). - - Mária az a Szűz, akinek Betlehemben kell majd világra hoznia Őt, akinek származása, mert Isten Fia, az örökkévalóságból való.

-- A Megváltó anyja egy lesz az Úr szegényei közül:

A Messiás országa ugyanis a kicsinyeké, a szegényeké lesz, akik nem hadakozással, hanem engedelmes szolgálatukkal nyerik el részüket ebben az országban (vö. Szof 3,12; Zsolt 149). Mária, a Messiás édesanyja, ,,az Úr szolgáló leánya'' az első a kicsinyek között, akinek alázatos szolgálata megnyitotta az utat a megváltás előtt.

-- Ujjongani fog a boldogságtól:

Jövendölések szólnak Sion leányának, Jeruzsálem leányának boldogságáról, ami abból fakad, hogy benne lakik az Úr (vö. Szof 3,14- -15; Mik 4,8,10; Jer 31,22). Ez a Szűz anyaságában vált valóra, akit ezért mond boldognak minden nemzedék, s hívjuk így mi is: Boldogságos!

A Újszövetségi Szentírás a következőket mondja el:

Születését és gyermekkorát csak apokrif források mondják el. Az evangéliumokban először élete nagy fordulópontján tűnik fel a názáreti szűz, kinek neve Mária.

Az első, akit Máriának, héberül Mirjamnak hívnak az Ószövetségben, Mózes nővére. Később kedvelt női név, Mária kortársai közül is sokan viselték. A név jelentést hordoz, de ma már nehéz pontosan meghatározni, mert közel 60 lehetőség kínálkozik. A legvalószínűbb jelentések a következők:

Mária = szép (a héber márá = kövér szóból. Keleten, pl. az araboknál a női szépség egyik feltétele);

Mária = lázadás (a héber máráh szóból, Mária a Sátán ellenlábasa);

Mária = keserves (a héber márar = keserű, fájdalmas szóból);

Mária = Istentől szeretett (az egyiptomi mri = szeretett és a héber iam = Isten szavakból) -- Ez nemcsak nyelvészeti szempontból valószínű, hanem teológiailag is a legszebb és legtalálóbb neve annak, akit Isten a leginkább szeret a teremtmények közül, mert a legszebb, s épp ezért a legszebb.

Az evangélium tanúsága szerint Mária jegyese volt már a Dávid házából való Józsefnek, amikor Isten elküldte hozzá Gábor angyalt a Megtestesülés örömhírével.

Az angyali üdvözlet után Mária sietve útra kelt, hogy meglátogassa Erzsébetet. Három hónapig maradt ott, majd visszatért Názáretbe.

József az álmában kapott angyali intés szerint magához vette őt, majd hamarosan útra keltek Betlehembe, hogy a népszámlálás császári parancsa szerint a származási helyükön írják össze őket. Miközben ott tartózkodtak, beteltek Mária napjai és megszülte a Fiút. Így teljesedett az Úr szava: a Megváltó Betlehemben, Dávid városában született.

Nyolc nap múlva körülmetélték a Gyermeket és miként Mária is, József is hallotta az angyaltól, Jézusnak nevezték el.

Amikor Jézus hat hetes lett, a törvény előírása szerint fölvitték Jeruzsálembe, ahol Mária a tisztulásáért, József az elsőszülött fiú megváltásáért áldozatot ajánlott fel. Mária ekkor hallotta Simeon ajkáról a jövendölést Fiáról és a maga sorsáról.

Az Úr megmutatta az ő üdvösségét, nemcsak a pásztoroknak, nemcsak Simeonnak és Annának, hanem a pogányságot képviselő napkeleti bölcseknek is, akik az ég jeleit figyelve látták meg a csillagot, mely elvezette őket Betlehembe, a házba, ahol megtalálták Máriát és a Gyermeket. E látogatás következménye lett a betlehemi gyermekgyilkosság, amelyben Heródes megölette a 2 év alatti fiúgyermekeket Betlehemben és környékén (lásd december 28-án, Aprószentek ünnepén).

Józsefet azonban az Úr angyala időben figyelmeztette: ,,Fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba...''

Mikor pedig Heródes meghalt, a Szentcsalád visszaköltözött, de nem Betlehemben, hanem Názáretben telepedtek meg. Amikor Jézus 12 éves lett, szülei fölvitték magukkal Jeruzsálembe, ahol a Gyermek elveszett. Hosszasan keresték, mert nem tudták, hogy Jézus ,,Atyja dolgaiban van'', végül megtalálták a templomban. Hazatért Máriával és Józseffel Názáretbe és engedelmes volt nekik.

Ezután eltelt közel 20 év imádságban, munkában, s közben Jézus felnőtt. József halála után Mária Jézussal együtt leköltözött Kafarnaumba, s egy ideig úgy ismerték őket mint a názáreti ácsot és özvegy anyját. Amikor pedig Jézus 30 éves lett, s elhangzott az Úr szava János felett, aki hirdetni kezdte a bűnbánat keresztségét (lásd június 24-én), Jézus elbúcsúzott Máriától és megkezdte nyilvános működését. Az evangélisták, amikor nyilvánvalóan Jézus Krisztusról írnak, Mária jelenlétét is tapasztalják és érzékeltetik:

-- Mária ott van az első csodánál: a kánai menyegzőn;

-- az emberek tudnak róla: ,,Boldog a méh.....'';

-- a háttérben kíséri Jézust: ,,...anyád és rokonaid beszélni akarnak veled...'';

-- ott van a kereszt alatt, ahol az Egyháznak is anyja lett;

-- ott van a pünkösd várásában;

-- ő a Napba öltözött asszony (Jel 12), kinek mennybevétele a bűn és a halál fölötti győzelem teljessége (lásd augusztus 15-én).

A Szentséges Szűz Mária mindezen kiváltságával és nagyszerűségével példaképünk és reménységünk. Példaképünk a hitben, reménységünk abban, hogy ami vele történt, az velünk is -- az Egyházzal és az Egyház minden tagjával -- megtörténik: részünk lehet a bűn és a halál fölötti teljes győzelemben.


--------------------------------------------------------------------------------

A 2. században írt apokrif Jakab-ősevangélium elbeszéli Jézus Krisztus mindenek fölött dicsőséges anyjának, a szent Istenszülő Máriának születését Joachim és Anna történetétől a betlehemi gyermekgyilkosságig:

Izrael tizenkét törzsének történeteiben olvashatunk Joákimról, a szerfölött gazdag emberről, aki adományait mindig megkettőzve ajánlotta fel, mondván: ,,Ez, a vagyonomból való egyik rész legyen az egész nép javára, a másik rész pedig bűneim bocsánatára az Úré, hogy ő irgalmas legyen hozzám.'' Mikor elérkezett az Úr nagy napja, és Izrael fiai fölajánlották adományaikat, akkor útjába állt Ruben ezen szavakkal: ,,Nem szabad teneked elsőként fölajánlani adományaidat, mert nem támasztottál magvat Izraelben.'' Erre nagyon elszomorodott Joákim, számba vette az egész nép tizenkét törzsét, mondván: ,,Végignéztem Izrael tizenkét törzsét, ...vajon én vagyok-e egyedül aki nem támasztott magvat Izraelben.'' Mikor utánanézett, úgy találta, hogy minden igaz támasztott magvat Izraelben, és akkor megemlékezett Ábrahámról, az ősatyáról, hogy csak a végső nap adta neki Isten gyermekét, Izsákot. Akkor igen elszomorodott Joákim, és nem is mutatkozott asszonya előtt, hanem a pusztába ment, és ott verte le a sátrát, negyven nappalon és negyven éjszakán keresztül böjtölt; ezt mondogatta magában: ,,Sem ételt, sem italt nem veszek magamhoz mindaddig, amíg reám nem tekint az Úr, az én Istenem, az imádság lesz számomra az étel és az ital''.

Felesége, Anna pedig kétszeres siránkozással siránkozott, és kétszeres jajgatással jajgatott, mondván: ,,Siratom én az özvegységemet, és siratom én a terméketlenségemet''. Mikor elérkezett az Úr nagy napja, így szólt hozzá Judith, a szolgálóleánya: ,,Ugyan meddig alázod meg így a lelkedet? Íme, elérkezett az Úr nagy napja, nem szabad most szomorkodnod, hanem fogd ezt a fejfedőt, amit még úrnőm adott nekem szolgálatomért, de nem szabad énnekem felkötnöm, mivel én csak szolgáló vagyok, ezt pedig királynőnek ékességére készítették.'' Anna ezt felelte rá: ,,Vidd el tőlem, ezt én nem teszem meg, az Úr igen megalázott engemet, hátha gonosz szándékkal adta neked valaki, te pedig jöttél, hogy bűnödbe belevonj engemet is.'' Judith így válaszolt: ,,Mit követtem én el ellened, hogy az Úr bezárta méhedet (1Sám 1,8), hogy ne hozzál gyümölcsöt Izraelben?'' Erre Anna igen elszomorodott, gyászruhát öltött magára, megmosta fejét, majd nászruhába öltözött, és kilenc óra tájban lement a kertbe sétálgatni. Kiszemelt egy babérfát, leült alája, az Uralkodóhoz könyörgött ilyen szavakkal: ,,Atyáink Istene, könyörülj meg rajtam, hallgasd meg könyörgéseimet, ahogy megáldottad Sárának méhét, és megadtad neki a fiát, Izsákot.''

Szemeit az ég felé emelte, és a babérfán látott egy verébfészket, mire igen elszomorodott és így szólt magában: ,,Jaj nékem, ki nemzett meg engemet? és melyik anyaméh nevelt, hogy magtalannak születtem Izrael fiai előtt, gyűlöletessé lettem, és kigúnyolnak engem az Úr templomában. Jaj nekem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem lettem én olyan, mint az ég madarai, mert még az ég madarainak is vannak fiókái előtted, Uram. Jaj nekem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem lettem én olyan, mint a föld vadjai, mert a föld vadjainak is vannak kölykei előtted, Uram. Jaj nékem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem vagyok én olyan, mint a vizekben élők, mert a vizekben élőknek vannak szülöttei előtted, Uram. Jaj nékem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem vagyok én olyan, mint ez a föld, mert ez a föld ,,megadja a gyümölcsét a maga idejében'' és áldást mond néked, Uram.'' (vö. Zsolt 1,3)

És íme, az Úr angyala megállt előtte és így szólt hozzá (vö. Lk 2,9): ,,Anna! Anna! Az Úr meghallgatta könyörgéseidet, fogansz majd és szülni fogsz (vö. Lk 1,13), és beszélni fognak majd magvadról az egész földkerekségen.'' Mire Anna így válaszolt: ,,Ahogyan él az Úr (vö. Jud 8,19) az én Istenem, hogyha én szülni fogok akár a férfi, akár az asszony nemből valót, ajándékul ajánlom fel én őt az Úrnak, az én Istenemnek, és legyen az Úr szolgája életének minden napján.'' (vö. 1Kir 1,11). És íme odajött hozzá két angyal és azt mondották: ,,Íme, Joákim, a férjed, nyájával érkezik hozzád.'' Az Úr angyala ugyanis leszállt Joákimhoz és így szólt hozzá: ,,Joákim, Joákim! Az Úr, az Isten meghallgatta könyörgésedet (vö. Lk 1,13), most hagyd el ezt a helyet! Íme, asszonyod, Anna foganni fog méhében'' (vö. Lk 1,31).

Akkor elment Joákim, magához intette pásztorait ezen szavakkal: ,,Hozzatok ide nekem tíz szeplőtelen és hibátlan bárányt, ezek az én Uramé lesznek, és hozzatok ide tizenkét kövér borjút, ezek pedig a papságé és a főtanácsé lesznek, és száz kecskegidát is, ami pedig az egész népé lesz.'' És íme Joákim jött is nyájaival, Anna kint állt a kapuban és amint meglátta a közeledő Joákimot, elébe futott, a nyakába borult (vö. Lk 15,20), és így szólt: ,,Most már tudom, hogy az Úr, az Isten szerfölött irgalmas hozzám, mert, íme özvegy voltam és már többé nem leszek az, magtalan voltam és foganok méhemben. És Joákim az első napot pihenéssel töltötte házában.

Másnap felajánlotta az adományait és ezt mondotta magában: ,,Ha az Úr, az Isten irgalmat gyakorol felettem, a főpap (homlok) lemezét láthatóvá teszi előttem.'' Amint felajánlotta Joákim az ajándékokat, és meglátta a főpap homloklemezét, ahogy ő fölment az illatáldozati oltárhoz, és nem látott bűnt magában. És így szólt Joákim: ,,Most már tudom, hogy az Úr irgalmasságot gyakorolt velem és elengedte minden bűnömet.'' Majd lement az Úr templomából megigazultan, és visszatért otthonába (vö. Lk 10,14). Akkor beteltek Anna hónapjai és a kilencedik hónapban szült. Így szólt a bábához: ,,Mit szültem?'' Az így válaszolt: ,,Leányt.'' Lelke igen megörvendezett ezen a napon, és pólyába csavarta őt. Majd letöltötte Anna tisztulásának napjait, táplálta gyermekét, és a Mária nevet adta neki.

Nap-nap után egyre növekedett a kisleány, hathónapos korában anyja letette a földre, hogy próbáljon felállni. Utána már hét széket is körbejárt és úgy tért vissza anyja ölébe. Akkor Anna magához szorította és ezt mondta: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, nem ezen a földön fogsz járkálni, mert fölviszlek tégedet az Úr templomába.'' Fekhelyét szentté tette, semmiféle közönséges vagy tisztátalan nem mehetett oda, és szeplőtelen zsidó lányokat választott ki, akik társalkodói voltak.

Amikor a kisleány egy esztendős lett, Joákim nagy lakomát rendezett, meghívta rá a papokat, az írástudókat, a vének tanácsát és Izrael egész népét. Joákim odavitte leányát a papokhoz, és azok megáldották őt ilyenféleképpen: ,,Atyáinknak Istene áldja meg ezt a kisleányt és adjon neki örökké megmaradó nevet minden nemzedéken át.'' Az egész nép ráfelelte: ,,Úgy legyen, úgy legyen, Amen.'' Majd odavitte őt a főpapokhoz is. Azok is megáldották ezen szavakkal: ,,A magasságok Istene tekintsen le erre a leánykára, áldja meg őt legfőbb áldásával, amelynél már nincsen nagyobb.''

Akkor magához vette őt anyja fekhelyének szentségében, és megszoptatta, majd Anna dicsőítő éneket mondott az Úrnak: ,,Éneket énekelek az Úrnak az én Istenemnek, mert reám tekintett és elvette tőlem ellenségeim gyalázatát. Igazságosságának gyümölcsét adta nekem az Úr, egyedülálló és nagyszerű színe előtt. Ki adja hírül Ruben fiainak, hogy Anna gyermeket szoptat? Halljátok hát, halljátok hát, Izrael tizenkét törzse, hogy Anna immár gyermeket szoptat.'' Majd elaltatta őt szentségének fekhelyén, kiment és szolgált nekik. Amikor vége lett a lakomának, mindannyian örvendezve eltávoztak, és dicsőítették Izrael Istenét.

Így múltak el a hónapok a kisleány felett. Amikor a leányka kétesztendős lett, Joákim így szólt Annához: ,,Felviszem őt az Úr templomába, hogy ígéretünket teljesítsük, nehogy az Úr elforduljon tőlünk, és így ajándékunk elveszítse tetszését előtte.'' Anna így válaszolt: ,,Várjuk meg a harmadik esztendőt, hogy ott már ne sírjon apja és anyja után.'' Mire Joákim ezt mondotta: ,,Várjuk meg.''

Amikor három esztendőssé lett a leányka, így szólt Joákim: ,,Hívjátok össze a zsidók szeplőtlen leányait, fogjanak mécsest a kezükbe, gyújtsák meg, nehogy a kisleány hátrafelé nézzen, nehogy szíve elraboltasson az Úr templomából!'' Mindent ennek megfelelően tettek, amíg az Úr templomát el nem érék. Ott a pap fogadta őt, megcsókolta, áldást mondott reá, és így szólt: ,,Az Úr minden nemzedéken át naggyá teszi nevedet, feletted az utolsó napokban láthatóvá teszi az Úr Izrael fiai számára szabadulását.''

Az áldozati oltár harmadik lépcsőjére ültette le Máriát, az Úr az Isten kegyelmét árasztotta föléje, ő pedig ujjongva táncolt, és szerette őt Izrael egész háza.

Szülei akkor hazatértek, ámulattal eltelve áldották az uralkodó Istent, hogy leánykájuk nem kívánkozott vissza. Mária olyan volt ott a templomban, mint egy örvendező gerlice, táplálékát az angyalok kezéből kapta.

Amikor (Mária) tizenkét esztendőssé lett, a papok tanácsot tartottak, mondván: ,,Mit tegyünk vele, hogy ne szennyezze be az Úr szentélyét? Erre azt mondták a főpapnak: ,,Te, aki az Úr oltára előtt állsz, menj be, imádkozzál és könyörögjél érette az Úrhoz; amit kinyilatkoztat nekünk az Úr, aszerint fogunk eljárni.

Akkor bement a főpap a szentek szentjébe és magával vitte a tizenkét csengőt, és imádkozott érette. Íme az Úr angyala ott állott és így szólt hozzá: ,,Zakariás, Zakariás, menjél ki, és hívjad egybe a nép özvegyembereit, fogjanak azok egy-egy ágat, és akinél az Úr jelet ad, annak legyen ő asszonya.''

Elmentek tehát a hírnökök Júdea minden egyes vidékére, megfújták az Úr harsonáit, mire mindenki összesereglett.

Akkor József ledobta a szekercét, és eljött erre az összehívásra. Ahogy összegyűltek, odajárultak a főpap elé és átvették az ágaikat. Amikor mindegyikük átvette a faágakat, bementek a templomba és ott imádkoztak. Befejezve az imádságot megfogták az ágakat, kimentek, egybevetették azokat, de semmiféle jelet nem láttak azokon.

Az utolsó ágat József kapta meg, és íme egy galamb repült le az ágról és megállt József fején. Akkor a főpap így szólt Józsefhez: ,,Neked jutott osztályrészül, hogy átvedd megőrizetre az Úrnak szentelt szüzet.'' Erre József így válaszolt: ,,Fiaim vannak és már öreg vagyok, ő pedig fiatal, ne legyek én a nevetség tárgya Izrael fiai között.'' Mire ezt mondta a főpap Józsefnek: ,,Féld az Urat a te Istenedet, emlékezzél meg arról, hogy mit tett az Isten Lábánnal, Abironnal és Kórével, a föld megnyílt alattuk és elnyelte őket, mivel ezek ellenkeztek vele. Most töltsön el tégedet is a félelem, József, nehogy ez megtörténjen a te házaddal is.''

Akkor félelem fogta el Józsefet, magához vette Máriát, hogy őrizze őt. Ezt mondta József Máriának: ,,Íme megkaptalak tégedet az Úr templomából, de most magadra hagylak saját házamban, elmegyek, folytatom az építkezést, és majd eljövök tehozzád, az Úr oltalmazzon tégedet.''

Abban az időben tanácskozást tartottak a papok ezen szavakkal: ,,Csináltassunk egy új kárpitot az Úr templomába.'' Akkor így szólt a főpap: ,,Hívjátok ide hozzám Dávid nemzetségéből a szeplőtelen szüzeket.'' Szolgái eltávoztak azok keresésére és találtak is hét szüzet. Akkor újra eszébe jutott a főpapnak a gyermek Mária, ki Dávid nemzetségéből való, és Istennek szentelt érintetlen; elküldötte szolgáit, hogy hozzák magukkal.

Összehívta őket az Úr templomában, és így szólt a főpap: ,,Sorsoljátok ki magatok között nekem, hogy ki legyen az, aki egybeszövi az aranyat, a tiszta gyapjút, a bisszuszt, a selymet, a jácintkéket, a skarlátot és az igazi bíbort.'' A sorsvetés Máriának juttatta az igazi bíbort és a skarlátot, ő pedig fogta és hazavitte azokat. Abban az időben némult meg Zakariás, helyébe Sámuelt állították mindaddig, amíg Zakariás újra beszélni nem kezdett. Mária pedig fogta a skarlátot, és megfonta azt.

Abban az időben történt, Mária fogta a vödröt, kiment, hogy vízzel megmerítse, és íme egy hang szólott hozzá: ,,Üdvözlégy kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között''. Körülnézett erre jobbra és balra, hogy honnan is jöhet ez a hang; összerezzent, majd bement a házba és letette a vödröt, vette bíborát, leült trónszékére és font.

Íme az Úr angyala ott állt előtte és így szólt: ,,Ne félj Mária, kegyelmet találtál a mindenség Ura előtt, és igéjéből foganni fogsz.'' Ahogy ezt hallotta, kételkedni kezdett magában, ilyenképpen: ,,Ha én az élő Istentől fogok foganni, úgy szülök mint a többi asszony?'' Az Úr angyala így válaszolt: ,,Nem úgy, Mária! Az Úr ereje árnyékoz be téged, ezért aki tőled születik, szent, a Magasságbeli fiának fogják mondani. A Jézus nevet add neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.'' Mária erre így válaszolt: ,,Íme, az Úr szolgáló leánya, ki előtte áll, legyen nekem a te igéd szerint!''

Amikor Mária elkészült a bíborral és a skarláttal, elment a főpaphoz. A főpap megáldotta őt és így szólt: ,,Mária, naggyá tette nevedet az Úr, az Isten és áldott leszel a föld minden nemzedékében.'' Erre öröm fogta el Máriát, elment Erzsébethez, a rokonához. Kopogtatott az ajtón. Amint ezt Erzsébet meghallotta, ledobta a skarlátot, az ajtóhoz futott kinyitotta, meglátta Máriát, áldotta és így szólt: ,,Honnan van az nékem, hogy az én Uramnak anyja jön el hozzám! Íme az, aki bennem van, felujjongott és magasztalt tégedet.'' Mária pedig elhallgatta azokat a misztériumokat, amelyeket neki elmondott Gábriel főangyal, majd föltekintett az égre és így szólt: ,,Ki vagyok én, Uram, hogy minden nemzedék áldani fog engemet?'' Akkor három hónapot ott töltött Erzsébetnél.

Napról napra növekedett méhében a gyermek, így Máriát félelem szállta meg, ezért hazament a maga házába, és elrejtezkedett Izrael fiainak szemei elől (vö. Lk 1,56). Tizenhat esztendős volt akkor, amikor ezek a misztériumok történtek vele.

Amikor eltelt már hat hónap, íme, hazajött József az építkezéséből, bement házába és megtalálta így, kigömbölyödve Máriát. Arcát verte, levetette magát a földre egy zsákdarabra, keserves sírásra fakadt ilyen szavakkal: ,,Milyen arccal állhatok meg Uram, az én Istenem előtt? Mit is kérhetnék én ezzel a leánnyal kapcsolatban? Mint szüzet kaptam meg őt Uramnak, az én Istenemnek templomából, és nem vigyáztam reá! Kivetette ki hálóját reám? Ki tette ezt a gyalázatot házamban, hogy beszennyezte a szüzet? Vagy talán velem is megismétlődött Ádám esete? Amint a dicsőítés órájában ugyanis eljött a kígyó, egyedül találta Évát és becsapta őt; így történt ez velem is!''

Akkor fölkelt József a zsákdarabról, magához szólította Máriát és így szólt hozzá: ,,Bemocskoltad magad az Isten előtt, miért tetted ezt? Elhagytad az Urat, a te Istenedet? Mi vitte gyalázatra lelkedet, ki a szentek szentjében is megfordultál és az angyalok kezéből kaptad táplálékod?''

Mária keserves sírásra fakadt, azt mondogatta, hogy ,,tiszta vagyok én'', és hogy ,,férfit nem ismerek''. Erre azt mondta neki József: ,,Honnan van hát ez a méhedben ?'' Mire ő így szólt: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, nem tudom, honnan van ez nékem.''

Erre Józsefet igen nagy félelem fogta el, ott hagyta Máriát és azon gondolkodott, hogy mit is tegyen vele. Ilyenképpen szólt József: ,,Ha titokban tartom bűnét, olyannak találnának, mint aki az Úr törvénye ellen hadakozik; ha pedig fölfedem azt Izrael fiai előtt, félek, mert valami angyali dolog is lehet az, mi benne van, így ártatlan vér kiszolgáltatójának találtatom a halál ítéletében. Mit tegyek hát vele ? Titokban bocsájtom el őt magamtól.''

És így érte őt az éjszaka. És íme, az Úr angyala álmában megjelent előtte és így szólt: ,,Ne félj a leányka miatt, mert ami benne van, az a Szentlélektől való. Fiút fog szülni és a Jézus nevet adja néki, ő fogja megszabadítani népét bűneitől''. Akkor fölkelt József álmából, dicsőítette Izrael Istenét, aki ekkora kegyelmet adott neki, és ezután is vigyázott Máriára.

Akkor eljött hozzá Annás, az írástudó és így szólt hozzá: ,,Miért van az, hogy nem látunk tégedet összejöveteleinken?'' Mire azt válaszolta neki: ,,Igen elfáradtam az utazásban, és kipihentem magamat az első napon.'' Akkor ez megfordult és látta a kigömbölyödött Máriát. Erre elrohant a főpaphoz és mondta neki: ,,József, aki mellett te annyira kiállsz, nagy törvényszegést követett el!'' Erre így szólt a főpap: ,,Mi lenne az?'' Mire ő: ,,Beszennyezte azt a szüzet, akit az Úr templomából kapott, elhagyta a vele való házasságkötést, és nem hozta nyilvánosságra Izrael fiai között. ,,A főpap így válaszolt neki: ,,Ezt tette József?'' Mire Annás, az írástudó: ,,Küldd oda a szolgádat, és a szüzet kigömbölyödve fogod találni!'' A szolgák elmentek, és mindent úgy találtak, ahogy ez mondotta, és elvezették Józseffel Máriát, hogy ítélkezzenek felette.

Így szólt hozzá a főpap: ,,Mária, mit tettél? Miért alacsonyítottad le lelkedet, és mivel sértetted meg az Urat, a te Istenedet? Te, aki bent jártál a szentek szentjében és aki az angyalok kezéből kaptad táplálékodat, aki hallgattad a himnuszokat és ott táncoltál az ő színe előtt; miért tetted meg ezt?'' Az pedig keserves sírásra fakadt és így szólt: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, úgy vagyok én tiszta ő előtte, és férfit nem ismerek.''

Akkor így szólt a főpap Józsefhez: ,,Miért tetted ezt?'' Mire József így felelt: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, úgy én tiszta vagyok őtőle.'' A főpap így szólt: ,,Ne hazudjál, hanem mondd meg az igazat. Elhagytad a vele való házasságkötést, nem hoztad nyilvánosságra Izrael fiai között, nem hajtottad fejedet a Hatalmas keze alá, hogy ő megáldja magvadat.'' Erre József csak hallgatott.

Akkor így szólt a főpap: ,,Add vissza azt a szüzet, kit az Úr templomából kaptál.'' Mire József igen elszomorodott. A főpap így folytatta: ,,Megitatlak titeket az Úr megpróbáló vizével, és nyilvánosságra jutnak bűneitek a ti szemeitek előtt is''. (A hűtlenséggel vádolt asszonyt ugyanis istenítélet jelleggel megitatták az 'átokhozó vízzel', ami, ha az asszony bűnös volt, vesztét okozta, ha ártatlan volt, nem ártott neki [vö. Szám 5,11--31]. Most a főpap először Józsefen tesz próbát.)

Akkor fogta a főpap, megitatta, elküldte őt a dombra, de az épségben tért vissza. Megitatta utána Máriát, őt is elküldte a dombra, de ő is épségben tért vissza. Így csodálkozott az egész nép, hogy belőlük semmi bűn sem került a nyilvánosságra.

Ezek után így szólt a főpap: ,,Ha az Úr nem mutatta meg bűneiteket, akkor én sem ítéllek el titeket'' -- és elbocsájtotta őket. Akkor magához vette József Máriát, hazament vele örvendezve, és dicsőítette Izrael Istenét.''

Parancs érkezett Augustus királytól, hogy a júdeai Betlehemben mindenkit írjanak össze. Akkor, így szólt József: ,,Én összeiratom a fiaimat, de ezzel a leánykával mit tegyek? Hogyan is irassam fel? Az én asszonyom ő? -- ezért szégyenkezhetek; vagy mint leányomat? De Izrael minden fia tudja, hogy nem az én leányom. Azon a napon majd minden úgy lesz, ahogyan az Úr akarja.''

Ezek után odavezette szamarát, felültette rá Máriát, az egyik fia vezette az állatot, József pedig utána lépegetett. Mikor három mérföldet megtettek József megfordult és látta Máriát, hogy igen szomorú, mire így szólt magában: ,,Mi lehet az, ami őt így megzavarta?'' Majd ismét hátrafordult József, de ekkor már nevetni látta őt. Akkor így szólt hozzá: ,,Mária, mi van veled? Előbb, hogy rád néztem, nevettél, azelőtt pedig sírtál még?''

Akkor ezt mondta Mária Józsefnek: ,,Azért, mert két népet láttam szemeim előtt, az egyik sírt és szomorkodott, a másik pedig örvendezett és ujjongott.''

Mikor útjuk felére értek, ezt mondta neki Mária: ,,Vegyél le engemet a szamárról, mert az, aki bennem van, figyelmeztetett, hogy érkezni fog.'' Akkor az levette őt a szamárról, és így szólt hozzá: ,,Hova vigyelek tégedet, hogy rejtve maradjon szégyened? Pusztaság ez a hely.''

Találtak ott egy barlangot, bementek, fiait odaállította Mária mellé, majd elment zsidó bábaasszonyokat keresni Betlehem környékére.

Én József, körüljártamban (és nem jártam körül) föltekintettem az égre, és valami csodálatosat láttam ott. Ahogy fölnéztem az ég boltozatára, láttam az ég pólusát ahogy ott megállt, és az égi madarak mozdulatlanok voltak ottan; majd lenéztem a földre, láttam, hogy egy kád feküdt ottan. A munkások fölemelték, kezük a kádon volt; akik ettek, mintha nem is ettek volna, akik fölemelték, mintha nem is vitték volna, akik a szájukhoz nyúltak, mintha nem is nyúltak volna oda, hanem minden szem fölnézett az égre, a bárányok nem mozdultak, egy helyben megálltak, kinyújtotta a pásztor a kezét, hogy botjával rájuk verjen, de keze a magasban maradt; föltekintettem a sebesen rohanó folyó fölé, láttam ott a juhok szájait felette, és nem ittak, hanem mindegyik megállt.

Akkor egy asszony jött oda a hegytetőről, és így szólott hozzám: ,,Ember, hová igyekszel?'' Mire én így válaszoltam: ,,Héber bábát keresek.'' Erre ő így folytatta: ,,Izraelből való vagy?'' ,,Igen'', válaszoltam. Erre ő: ,,Ki az, aki most ott a barlangban szül?'' Ezt válaszoltam neki: ,,A jegyesem ő.'' Ő pedig így folytatta: ,,Nem a feleséged?''' Én meg ezt válaszoltam erre: ,,Mária ő, aki az Úr templomában járt, sorsvetés folytán adták asszonyul nékem, de nem az asszonyom ő, és mégis fogant a Szentlélektől.'' Mindezek után ezt mondotta neki a bába: ,,És ez igaz?'' Mire ezt válaszolta József: ,,Jöjj és lásd!''

Akkor elment vele a bábaasszony. Megálltak a barlang mellett és látták, hogy fényes felhő árnyékolja be a barlangot. Így szólt a bába: ,,Ujjongás töltötte be ma az én lelkemet, mert szemeim látták ezt a nagy dicsőséget, hogy megszületett Izrael megváltója''. Akkor a felhő elvonult a barlangtól, hatalmas fényesség áradt szét a barlangban, oly mértékben, hogy a szem nem bírta elviselni. Kevéssel utána megszűnt ez a fényesség, amíg a gyermek meg nem jelent, meg nem született, és amíg nem fogadta el anyjának, Máriának emlőjét. Akkor a bába ezen szavakban kitörvén felkiáltott: ,,Nagy a mai nap előttem, mert megláthattam ezt az új, csodálatos látomást.''

Ezek után a bába kijött a barlangból, és éppen szembe találkozott vele Szalómé. Így szólott hozzá: ,,Szalómé, Szalómé! Új, csodálatos látványt mondok el tenéked! Egy szűz szült anélkül, hogy leányságát elveszítette volna.'' Mire így kiáltott fel Szalómé: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, ha nem teszem oda ujjamat, és nem vizsgálhatom meg természetét, nem hiszem el, hogy egy szűz szült.''

Akkor a bába bement Máriához és így szólott hozzá: ,,Készítsd elő magadat! Nem kis valaki érkezett hozzád megvizsgálásodra.'' Ezek után Szalómé ujját természetébe tette, majd hangosan felkiáltott: ,,Jaj nékem e bűnöm miatt, jaj nékem e bűnöm miatt, megkísértettem az élő Istent, és íme a kezem tűzlángokban elszakadt éntőlem.''

Majd térdet hajtott az Úr előtt és így szólt: ,,Atyáinknak Istene, emlékezzél meg arról, hogy Ábrahámnak magva vagyok, Izsáké és Jákobé, ne tegyél engemet Izrael előtt intő példává, hanem adjál át inkább engemet a rászorulóknak, hiszen a te nevedben végeztem gyógyításaimat, jutalmam is tetőled nyertem én.'' Íme, az Úr angyala ott állott mellette és így szólt: ,,Szalómé, Szalómé! Az Úr meghallgatott téged, tedd oda kezedet a gyermekre, fogjad meg őt, ez majd szabadulásodra és örömödre fog szolgálni.''

Akkor Szalómé odament hozzá megfogta őt ezen szavakkal: ,,Hódolok előtted, mert Izrael nagy királyának születtél.'' Íme, azon nyomban meggyógyult Szalómé, és megigazulva távozott a barlangból.

És íme, egy hang hallatszott: ,,Szalómé, Szalómé! Ne mondjad el ezt a dicsőséges dolgot senkinek egészen addig, amíg ez a gyermek nem megy föl Jeruzsálembe.''

Akkor József nekikészülődött, hogy elmenjen Júdeába. Nagy zavargás támadott ugyanis a júdeai Betlehemben, mivel mágusok jöttek ezen szavakkal: ,,Hol született meg a zsidók királya? Mert láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.''

Meghallván ezt Heródes, zavarba jött, és elküldötte szolgáit a mágusokhoz, de ugyanúgy a főpapokhoz is, hogy kérdezzék ki azokat: ,,Mi van megírva Krisztusról, hol kell neki megszületnie?''

Azok ezt a választ adták neki: ,,A júdeai Betlehemben, mert így van ez megírva.'' Akkor magához hívatta a mágusokat és ezt mondta nekik: ,,Miféle jelet láttatok a Király megszületésekor?'' A mágusok ezt válaszolták: ,,Láttuk a csillagát, mely minden másnál ragyogóbb volt, úgy ragyogott az a többi csillag között, hogy ezeknek fényességét még látni sem lehetett. Ebből mi tudtuk, hogy Izraelnek megszületett a király, és eljöttünk hogy leboruljunk előtte.''

Ahogy eltávoztak a mágusok, íme megpillantották azt a csillagot, mely napkeleten vezette őket és megállt a barlang felett. Akkor a mágusok meglátták a gyermeket anyjával, Máriával együtt. Útitáskáikból elővették ajándékaikat, aranyat, tömjént és mirhát. Mindezek után figyelmeztette őket az angyal, ne menjenek Júdeába, hanem más úton térjenek vissza hazájukba.

Amikor Heródesnek tudomására jutott, hogy rászedték őt a mágusok, haragjában gyilkosokat küldött, meghagyván nekik: ,,A kétesztendős és ennél fiatalabb csecsemőket öljétek meg.'' Mikor Mária meghallotta, hogy a gyermekek pusztulására törnek, félelmében fogta gyermekét, pólyába csavarta és az ökrök jászolába fektette.

Hasonlóan Erzsébet, mikor meghallotta, hogy Jánost is keresik, fogta őt, fölment a hegyre, onnan körülnézett, hogy hová is rejthetné el, de nem volt ott semmiféle rejtekhely. Akkor nagy hangon eképpen sóhajtott fel Erzsébet: ,,Istennek szent hegye, fogadd magadba az anyát gyermekével együtt!'' Erzsébet ugyanis nem tudott fölmenni a hegytetőre. Abban a pillanatban kettényílt a hegy, és elnyelte őket. Nagy fényesség ragyogott rájuk, mert az Úr angyala ott állt mellettük, és oltalmazta őket.

Heródes pedig János keresésére indult. Elküldötte szolgáit Zakariáshoz ezzel az üzenettel: ,,Hová rejtetted el a fiadat?'' Az pedig így válaszolt neki: ,,Én szent szolgálatomat végeztem, az Úr templomában voltam, így nem is tudom, hogy hol van a fiam.''

Erre elmentek a szolgák és hírül vitték Heródesnek a történteket. Heródes haragra lobbant és így szólt: ,,Az ő fia fog majd uralkodni Izraelben.'' Majd visszaküldte szolgáit ezen üzenettel: ,,Mondd meg az igazat, hol van a fiad? Tudhatnád, hogy véred az én kezemben van!'' Akkor elmentek a szolgák és mindezt elmondták neki. Mire így szólt Zakariás: ,,Az Isten tanúságtevője vagyok, ondtsad csak véremet, de lelkemet magához fogadja az Úr, mert ártatlan vért fogsz kiontani a templom előkapujában.'' Majd erőszakoskodás közepette megölték őt. És Izrael fiai nem tudták, hogy meggyilkolták.

Amikor a papok egybegyűltek egymás köszöntésének órájában a szokásnak megfelelően, hiányzott nékik Zakariásnak áldása. Ott álltak a papok imádságban és az Úr dicsőítésében, vártak Zakariás köszöntésére. Várakozásuk alatt félelem szállta meg mindnyájukat, majd egyikük bement a templomépületbe, és az oltárnál meglátta annak kiontott vérét, miközben égi hang hallatszott: ,,Zakariást megölték, vére mindaddig nem lesz eltörölhető, amíg el nem érkezik az, ki igazságot szolgáltat neki.'' Ahogy a pap meghallotta ezeket a szavakat, félelem szállt belé, kiment és elmondotta a papoknak. Azok bemerészkedtek a templomépületbe, és mindent ennek megfelelően láttak; a templom díszei pedig jajgattak, kárpitjai meghasadtak felülről egészen aljukig. Testét nem találták ott, de kiontott vérét megtalálták kővé váltan. Félelemmel eltelve mentek ki onnan, és hírül adták az egész népnek Zakariás meggyilkolását. A nép minden törzsének tudomására jutott, megsiratták, három nap és három éjszakán át gyászolták őt.

Három nap múltával tanácsot tartottak a papok, hogy kit állítsanak Zakariás helyébe. A sorsvetés Simeonra esett, ő volt az, aki a Szentlélektől azt az ígéretet kapta, hogy nem látja meg a halált mindaddig, amíg testben nem látja meg Krisztust. Én, Jakab, jegyeztem le ezeket az eseményeket. Abban az időben, mikor meghalt Heródes, zavargás támadt Jeruzsálemben, ezért én kimentem a pusztába, és mindaddig ott maradtam, ameddig a zavargás tartott; dicsőítettem az Istent, aki kegyelmet és bölcsességet adott nekem, hogy ezen eseményeket leírhassam. Kegyelme velünk marad, de ott lesz mindazokkal, akik félik a mi Urunkat, Jézus Krisztust, akinek dicsőség örökkön örökké. Amen.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a boldogságos Szűz Mária szűz anyasága által adtad az örök üdvösséget az emberi nemnek, kérünk, engedd, hogy érezhessük annak közbenjárását, aki által eljött hozzánk az élet Szerzője, a mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Amen.