Szentünk
Konstantinosz Koprónimosz császár leánya volt. Atyja hiába akarta
férjhez adni, ő elhatározta, hogy megőrzi magát szüzességben. Atyja
halála után (775.) szétosztotta mindenét a szegények segélyezésére és a
templomok ékesítésére, ő maga pedig a jámborság gyakorlatainak szentelte
életét. Imádkozva az Úr imáját, és olvasva a Szentírást. Kívánva a
magányosságot, belépett szent Eutim kolostornak szerzetesnői közé. A
kolostorban, telve szeretettel és alázatossággal, úgy szolgált minden
munkát elvégezve, mint egy egyszerű szerzetesnő. Meghalt 57 eves korában
811-ban.
Szent Athanázia anya
Athanázia,
gazdag és istenfélő szülők leányaként született, Egina szigetén. Szülei
akaratából férjhez ment, de 17 nap múlva férje elesett a szigetet
megtámadó araboktól. Athanázia újra férjhez ment, és férjével együtt a
jámborság gyakorlására adták magukat, segítették a szegényeket,
látogatták a betegeket, étellel, ruhával segítve és amivel csak tudtak.
Férjét rábeszélte, hogy lépjen kolostorba. Házukból kis menedékhelyet
készített olyan leányok számara, akik a szűzi életre vágytak.
Főnöknőjükké választva, méginkább kitűnt a jó cselekedetekben. Négy év
múlva egy magányos helyen kolostort épített mindnyájuk számára. Hírük
messzire elterjedt, odajöttek a betegek, akik Athanázia imáira
meggyógyultak. Meghalt 860-ban. Meghagyva társainak, hogy halála után 40
napon táplálják a szegényeket az ő emlékére.
Szent Bazil hitvalló püspök
Kis
Ázsiának ősi városában Páriában az apostoli idők óta létezett püspöki
szék. Püspökei között volt Bazil főpap is, akit erényes élete miatt
választottak meg erre a tisztségre. Amikor a képromboló tévtanítás
kitört, Bazil minden kapcsolatot megszüntetett a tévtanítokkal, és nem
engedte meg, hogy egyházmegyéjében működjenek. Bármennyire is
kényszerítették, nem írt alá írást a képtisztelet elvetéséről. Ezért a
tévtanítók részéről sok szenvedést, kellemetlenséget kellett elviselnie.
Állandóan menekült egyik helyről a másikra. Istennek tetsző élet után
végül is békében hunyt el.
Szent I. Gyula pápa és hitvalló, † 352
Szíriái Szent Izsák atya
Szíriái Szent Izsák atya
Izsák
atya Szíriából származott, de Itáliában élt szerzetesi életet egy
puszta helyen. Szigorú élete sok követőt vonzott hozzá, akik vezetése
alatt kívántak élni. Végül, rábeszélték, hogy legyen &z elöljárójuk.
Izsák atya kolostort épített számukra a Spoletó közelében, a Monté
Lukán, és szerzetesi életük vezetője lett. Meghalt 550 körül. Életében
Istentől a jövendölés és a lelki látás ajándékát kapta.
SZENT KARPOSZ, PAPÜLOSZ és AGATHONIKÉ vértanúk
+Pergamon, valószínűleg 161 és 169 között.
Feltehetően
abban az időben, amikor a szmirnai Szent Polikárp (lásd: A szentek
élete, 108. o.) elszenvedte a vértanúságot, Pergamonban, a pogányság
kisázsiai fellegvárában (vö. Jel 2,13) a gurdoszi Karposz püspököt és a
tiatirai Papülosz diákonust ítélték halálra keresztény hitük miatt.
Vértanúságuknak két régi leírása maradt ránk, ezek azonban semmilyen
életrajzi közlést nem tartalmaznak.
A Karposz és Papülosz
vértanúságáról szóló tudósítást (a hőslelkű Agathoniké önként
csatlakozott hozzájuk) így foglalhatjuk össze:
Amikor Asia
provincia prokonzula Pergamonban volt, keresztény hitük miatt elébe
vezették Karposzt és Papüloszt. A prokonzul a bírói székbe ült, és
megkezdte a kihallgatást: ,,Hogy hívnak?'' Karposz így válaszolt: ,,Fő
nevem ,keresztény'. Ha azonban világi nevemet is tudni akarod:
Karposz.'' A prokonzul: ,,Ismered a felséges császárok parancsát, hogy
tisztelnünk kell a mindenséget átható isteneket. Azt tanácsolom ezért,
hogy lépj elő és áldozz nekik.'' Karposz azonban szembeszegült azzal a
kívánsággal, hogy hitét megtagadja, s ezt végül így magyarázta meg a
prokonzulnak: ,,Hagyj fel a tisztelettel, amellyel elhalmozod őket (az
istenek szobrait)! Nem tudnak mozdulni, és teljesen védtelenek, ha
kutyák és hollók bepiszkítják őket.'' Amikor a prokonzul látta, hogy
rábeszélése eredménytelen, a kezénél fogva felfüggesztette Karposzt, és
vaskarmokkal tépette. A szent hitvalló azonban utolsó erejével is
hangosan kiáltotta: ,,Keresztény vagyok!'' Rövid időn belül annyira
meggyötörték, hogy már hangot sem tudott kiadni.
A prokonzul
ekkor ott hagyta és Papüloszhoz fordult. Arra a kérdésre, hogy vannak-e
gyermekei, így válaszolt: ,,Igen, sokan, Isten kegyelméből. Minden
tartományban és minden városban vannak gyermekeim Istenben.'' Nyilván
vándorprédikátor volt, és tevékenysége közben sok hívő lelki atyja lett.
Eredménytelen párbeszéd után a prokonzul befejezésül nyersen
megkérdezte Papülosztól: ,,Áldozol? Vagy mit tudsz ellene felhozni?''
Papülosz így válaszolt: ,,Ifjúságom óta szolgálok Istennek, bálványoknak
sohasem áldoztam. Keresztény vagyok, többet nem is kell tudnod rólam.
Ennél nagyobbat és szebbet nem tudok mondani.'' Erre őt is
felfüggesztették és vaskarmokkal kínozták, s eközben három hóhérpár
váltotta egymást. Egy hangot sem adott, állhatatosan viselte el kínzói
dühét.
A megkínzottak állhatatosságának láttán a prokonzul
megparancsolta, hogy égessék el őket elevenen. Mindkettőjüket eloldozták
a kínzócölöptől, és az amfiteátrumba kellett vonszolniuk magukat. Ott
elsőként Papüloszt szegezték egy karóhoz, és meggyújtották a máglyát. A
fellobogó tűzben csakhamar kiadta lelkét. Ezután Karposzra került a sor.
Amikor őt is leszögezték, csak mosolygott magában. A körülállók magukon
kívül voltak, és megkérdezték tőle: ,,Mit jelent ez? Miért nevetsz?''
Így válaszolt: ,,Látom az Úr dicsőségét, és kiváltképpen örülök, hogy
megszabadulok tőletek, s nincs részem gonoszságtokban.'' Krisztus vele
volt a szent vértanúval kínjai között, és megajándékozta annak boldogító
megtapasztalásával, hogy végső küzdelmében szélesre tárultak számára a
mennyország kapui. Amikor aztán magasra csaptak a máglya lángjai,
Karposz hangosan felkiáltott: ,,Úr Jézus Krisztus, te tudod, hogy a te
nevedért viseljük el mindezt!'' És: ,,Áldott vagy, Úr Jézus Krisztus,
Isten Fia, hogy engem bűnöst, mindezek részesét méltóvá tettél
magadhoz!'' Imádságát bevégezve Karposz visszaadta lelkét a mennyei Atya
kezébe.
Ezután pedig valami egészen szokatlan dolog történt:
Agathoniké, aki ott állt -- érzékei által vagy lélekben, ki tudná
megmondani? --, hasonlóképpen megtapasztalta ,,az Úr dicsőségét'',
amelyet Karposz pillantott meg, és ebben annak jelét látta, hogy ő is a
vértanúságra hivatott. ,,Ez a vendégség nekem készült -- kiáltotta
fennhangon -; együtt kell ünnepelnem ezen a dicsőséges ünnepi lakomán!''
A vértanúság és a belőle fakadó mennyei dicsőség csábító lakomának tűnt
számára. Maga Jézus is gyakran beszélt a mennyei vendégségről (vö. Mt
8,11; Lk 14,15 skk), kereszthalálát pedig a kehely kiivásának mondta (Mk
10, 38).
Agathonikét tüstént elfogták, és a nézők
közbekiáltásaira, hogy mégiscsak érezzen részvétet a fia iránt, akit
árván hagy magára, így válaszolt: ,,Van Istene! Ő elég hatalmas ahhoz,
hogy segítsen rajta. Ő viseli gondját mindennek. Én pedig készen
vagyok!'' Amikor magasba emelték a cölöpön, és már égette a tűz,
hangosan felkiáltott: ,,Uram! Uram! Uram! Segíts nekem! Benned van a
menedékem!''
A keresztények titokban összegyűjtötték Krisztus e vértanúinak maradványait, hogy megőrizzék és tiszteletben tartsák őket.
Szent Kénász és vértanútársai
Ménász, Dávid és János atyák a VII. században voltak szerzetesek Palesztinában. A szaracénok nyilai ölték meg őket.
GÓT SZENT SZABBÁSZ vértanú
*Dácia, 334. +372. április 12.
Szabbász
vértanúaktája arról tudósít, hogy alig képzett, szegény ember volt, de
teljesen áthatotta a keresztény hit. A nyugati gótok népéhez tartozott,
amely a 3. század közepétől a Drinápoly melletti csatáig (378) a régi
római Dácia provinciában lakott.
Amikor a gótok 260 körül
megtámadták a római birodalmat, egészen Kappadókiáig nyomultak előre, és
hadifoglyokat vittek magukkal. Voltak köztük keresztény papok is, akik
elvitték az Evangéliumot a gótokhoz. A kereszténység a 4. században
Audiosz révén is eljutott a nyugati gótokhoz; ő szakadár közösségeket
hozott létre. Szabbász idejében a nyugati gótok felségterületén
háromféle keresztény csoport létezett: ortodox niceaiak, ariánusok
(köztük legismertebb Wulfila püspök) és audiánusok.
Szabbász
ortodox niceai volt. A vértanúságáról szóló tudósítás, az ókori
hagiográfia kiemelkedő példája, nagyon fontos forrás a gótok
megtéréséhez.
Amikor a gót fejedelmek intézkedéseket hoztak a
keresztények ellen, és a bálványáldozatok húsának fogyasztására akarták
rávenni őket, Szabbász falujában a pogányok azzal akarták az üldözőket
becsapni, hogy a keresztények elé közönséges húst tettek az áldozati hús
helyett. Szabbász azonban nem értett egyet ezzel a csalással, és erre
az álláspontra jutott: ,,Aki eszik ebből a húsból, nem lehet
keresztény.'' A csalást kieszelő pogányok elűzték, de csakhamar
megengedték, hogy visszatérjen. Amikor újabb üldözés tört ki, ugyanebből
a faluból néhány pogány esküvel akarta bizonyítani, hogy a faluban
nincs keresztény. Szabbász azonban ezt mondta a tanácskozáson:
,,Helyettem
senki se esküdjék, mert keresztény vagyok.'' Amikor a poroszlók
odaértek, a falu lakói megesküdtek, hogy egyetlen keresztényen kívül
nincs több közöttük. Szabbászt a fejedelem elé vezették, ezt azonban
pénzvágyában nem érdekelte a vagyontalan keresztény, és bántatlanul
hagyta.
Amikor később nagy keresztényüldözés tört ki, Szabbász
húsvét előtt egy városba akart menni, hogy Guttika pappal együtt ülje
meg az ünnepet. Egy látomása arra késztette, hogy térjen vissza, és
keresse fel Szanszalasz papot, aki a száműzetésből tért vissza a római
birodalomba. A húsvét utáni harmadik éjszakán azonban a törzs fejedelme,
Atanarich harcosaival megtámadta a falut. Szabbászt és Szanszalaszt
megkötözték, bántalmazták és elvezették. Amikor Szabbász tagjain nem
mutatkoztak véraláfutások, teljes büszkeséggel hívta fel poroszlói
figyelmét erre a tényre. Ezek haragra gerjedtek emiatt, és szüntelen
kínzások közepette egy kocsi tengelyéhez feszítették kezét és lábát.
Atanarich végül kiadta a parancsot, hogy függesszék fel a ház
gerendájára. Egy idő múlva a fejedelem hírnökei áldozati húst vittek
Szabbászhoz és Szanszalaszhoz azzal a paranccsal, hogy fogyasszák el, ha
meg akarják menteni az életüket. Szanszalasz ezt azzal a megjegyzéssel
utasította vissza, hogy számukra ez nem megengedett. Atanarich meg is
feszítheti vagy más módon meg is ölheti őket. Szabbász így szólt: ,,Ki
parancsolja ezt?'' -- ,,Urunk, Atanarich.'' -- ,,Csak egy Úr van, Isten
az égben. Atanarich azonban istentelen és átkozott ember. Ez a hús
pusztulásra való, mint a küldője, Atanarich is.'' Atanarich egy szolgája
haragra gyulladt e válasz miatt, és olyan hevesen hajított egy
mozsártörőt Szabbászhoz, hogy a körülállók azt hitték, nem éli túl, de
kiállta anélkül, hogy felkiáltott vagy megsebesült volna. Atanarich
ekkor kiadta a parancsot, hogy öljék meg. A poroszlók Szanszalaszt
megkötözve visszavitték, Szabbászt pedig elvezették, hogy belefojtsák a
Bodza (= Buzau) folyóba. Szabbász megörült és így szólt: ,,Áldott vagy,
Uram és dicsértessék a Te neved, Jézus, mindörökké amen, mert Atanarich
örök halálra és pusztulásra ítélte magát, engem azonban az örök életbe
küld; így tetszett Neked, Urunk, Istenünk, amen.'' Szabbász az egész
úton hálát adott Istennek, mert ennek az időnek a szenvedéseit kevésre
tartotta a jövendő dicsősége mellett, amely majd a szentek osztályrésze
lesz. A folyó partjára érve a poroszlók büntetlenül el akarták engedni, ő
azonban szembeszegült velük: ,,Miért foglalkoztok balga gondolatokkal,
és nem azt teszitek, amivel megbíztak benneteket? Én már látom, amit ti
nem láthattok. Ott szemközt állnak dicsőségben azok, akik a fogadásomra
jöttek.'' Erre, miközben dicsérte és magasztalta Istent, a vízbe
vezették és belefojtották. Mindez 372. április 12-én történt Valens és
Valentinianus császár uralkodása idejében. Szabbász akkor harmincnyolc
éves volt.
A poroszlók kihúzták holttestét a vízből, és
temetetlenül hagyták. A hívő helytartó, Junius Soranus azonban az
ereklyeként tisztelt holttestet átvitette a római birodalomba, és a
gótok ortodox papi testületével egyetértésben kappadókiai szülőföldje
templomának ajándékozta.
Ennek a vértanúságtörténetnek más
viszonyok képezik az alapját, mint a római birodalom vértanúinál. Az
üldözéseket nem az állam érdekéből rendelték el, hanem a törzsi
fejedelmek kezdeményezték. Nem került sor perre, és sem a lakosság, sem a
katonák nem fanatikusak. Ellenkezően: a keresztények iránt jóérzésű
pogányok igyekeztek megtalálni azokat az eszközöket és utakat,
amelyekkel máshitű törzsi társaikat megmenthetik az üldözéstől. Az
utolsó pillanatig megvolt a lehetősége Szabbásznak a menekülésre, de
ettől az egyszerű és őszinte kereszténytől idegen mindenféle vallási
megalkuvás. Vértanúsága végül is elkerülhetetlen következménye belső
lényegének, amely semmiféle azonosulást nem ismer ezzel a világgal,
hanem teljesen Krisztusba és a vele való eljövendő életbe veti a
bizalmát.
A vértanúaktáknak az a közlése, hogy Szabbász
ereklyéjét Kappadókiába vitték, megerősítést nyer Nagy Szent Vazulnak
(lásd: A szentek élete, 25. o.), Cézárea érsekének levelezése révén. A
155. levelében ezt írja Junius Soranusnak: ,,Helyesen teszed, ha
vértanúereklyéket küldesz hazádnak.'' A 164. és 165. levélben arról
tudósít Vazul, hogy megérkezett ,,a Dunán túl lakó barbárok egy
vértanúja'', s örvendetes fogadtatásra és ünnepélyes tiszteletre talált.
S a kappadókiai és gót egyház anya-leány viszonyára utalva hozzáfűzi:
,,Azzal a vértanúval, aki a barbárok veletek szomszédos országában
szenvedett, megtisztelted a hazádat, mint ahogy a hálás földműves
azoknak, akik a vetőmagot küldték, juttat az első termésből.''
BOLDOG WARD VILMOS vértanú, III. r. (1560-1641)
Vilmos,
másik néven Webster protestáns családból származott és Thornby
helységben született. Fiatal tanító volt, amikor egy katolikus
barátjával Spanyolországba utazott, ahol katolikussá lett. Angliába
visszatérve sikerült a katolikus hitnek megnyernie édesanyját. Katolikus
hite megvallásáért egy ideig börtönben volt, majd kiszabadulva
Belgiumban megkezdte teológiai tanulmányait. Pár hónap múlva Skóciába
hajózott, ahol börtönbe vetették. Három év múlva szabadult, ekkor
titokban London környékén fejtett ki lelkipásztori tevékenységet 30
évig. Közben többször vetették börtönbe vagy számuzték. Ward atyát
szentéletu papként ismerték, aki kitunt bunbánó lelkületével és a
szegényekrol való gondoskodásával. Egy rosszindulatú besúgó
feljelentette. Ekkor halálra ítélték: akasztásra és felnégyelésre. Az
ítéletet 1641. júl. 15-én hajtották végre. Az idos pap utolsó szavai
ezek voltak: „Jézus, Jézus, Jézus, fogadd be lelkemet!” Azt, hogy Ward
atya tagja volt a Ferences III. rendnek, egy korabeli ferencestol,
Angelus pátertol tudjuk, aki ezeket írja Certamen Seraphicum c. 1649-ben
kiadott könyvében: „Ward atya a tiszteletreméltó világi papsághoz
tartozott, de akit én joggal nevezhetek rendtársamnak, mivel testén
viselte Szent Ferenc kordáját, amikor az akasztófán függött.” XI. Piusz
pápa 1929-ben 136 angliai vértanút avatott boldoggá, köztük Ward Vilmos
atyát is.
„Az igazak lelke Isten kezében van, a gyötrelem nem érheti
oket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból
való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. Ok
azonban békességben vannak… Mert Isten próbára tette és magához méltónak
találta oket.” (Bölcs 3.)
Imádság:
Urunk,
Istenünk, támogasson minket Boldog Vilmos vértanú közbenjáró imája, és
adjon erot, hogy Fiad evangéliumához és katolikus hitünkhöz huségesen
ragaszkodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Zénón vértanú
Zénón
Szíriából származó görög volt. Különböző országokon keresztül sokat
utazott, hogy képezze magát. Végre Itáliába jutván, Verona városában
telepedett le. A város lakói,- látván istenfélő életét, megválasztották
városuk püspökévé. Szent Zénón sokat fáradt azon, hogy megerősítse a
keresztény hitet, és gyökerestől kitépjen mindent maradványt ami még a
pogányságból maradt. Valens császár alatt az Isten Fiáról szóló tanítása
miatt hitéért szenvednie kellett. Meghalt 380 körül. Sírjánál sok csoda
történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése