Szent Anasztázia remete
Szent Arisztarch és apostoltársai
Szent Arisztarch és apostoltársai
Mindhárman,
a 72 szent apostol közül valók. Arisztarch a szíriai Apamea,város
püspöke volt. Nevét az Apostolok cselekedetei és szent Pál levelei
említik.
Pudensz a római szenátus tagja volt. Mivel istenfélő
ember volt, házába fogadta szent Péter és Pál apostolokat. Nála gyűltek
össze a keresztények közös imádságra, házát később templommá alakították
át. A hagyomány szerint ebben a templomban végezte istentiszteleteit
szent Péter apostol Trofim, akiről szintén az Apostolok cselekedetéi és a
Timóteushoz írt levélben történik említés, együtt szenvedett szent
Pállal az üldözések idején. Mindhárom apostol Rómában végezte be életét
szent Pállal együtt, a Néró-féle keresztényüldözés idején karddal
lefejezték őket 65 körül.
Szent Bazilissza és Anasztázia vértanúnők
Mindketten
szent Péter és Pál főapostolok tanítványai voltak Keresztény
szeretetből eltemették azoknak a vértanúknak testét, akiket keresztény
hitükért megöltek. Amikor ezt jelentették Néró császárnak, ő elfogatta
és börtönbe záratta őket, Ezután sok kínzást kellett kiállniuk hitükért,
de állhatatosán tűrtek, Végül lefejezés által nyerték el a vértanúságot
az I. század második felében.
Boldog Bus Cézár hitvalló, † 1607
Szent DE VEUSTER DAMJÁN JÓZSEF szerzetes, pap
Szent DE VEUSTER DAMJÁN JÓZSEF szerzetes, pap
*Tremeloo, 1840. január 3. +Molokai szigete, 1889. április 15.
A
Csendes-óceán mérhetetlen térsége évszázadokon át távol esett a fehér
ember útjától. Csak amikor James Cook (1728--1779) nyilvánosságra hozta a
Déli-tenger csodavilágáról szóló fantasztikus tudósításait, ébredt fel
az érdeklődés a Földnek ez iránt az eddig ismeretlen része iránt. A
,,paradicsomi állapotok'' keltette elragadtatásból az józanította ki
Európát, amikor Cookot megölték ,,a természet ártatlan gyermekei''.
Ennek ellenére a pálmák alatti álomszép élet illúziója egyre újabb
kalandkeresőket vonzott.
Teljesen más erők indították a
keresztény hithirdetőket a távoli szigetekre. Tudták, hogy a Déli-tenger
paradicsoma nem problémátlan. Az uralkodó fehér emberek viszályai
tették többek között nehézzé az itteni életet. Az Evangélium hírnökei
sem voltak mindig egyben a béke hírnökei: a különböző felekezetek
misszionáriusai nemcsak a lelkeket, hanem gyakran a földet is elvitatták
egymástól; a lelkeket Istennek akarták megnyerni, a területet saját
nemzetüknek. A hit első katolikus hírnökei franciák voltak. Olyan
vallási közösséghez tartoztak, amely ki akarta küszöbölni a viszálykodás
áldatlan következményeit. A nép Picpus- misszionáriusoknak nevezte
őket. Róma 1825-ben rájuk bízta a Hawaii- szigetek, néhány évvel később
pedig egész Polinézia misszionálását.
A feladat csaknem
meghaladta a fiatal közösség erejét. Amellett még a protestáns
hithirdetők is nehézségeket támasztottak. A Picpus-atyákat elűzték
Hawaiiról, és más munkaterületet kellett keresniök maguknak. Amikor
Franciaország végül kikényszerítette fiai számára a szigeteken való
tartózkodás jogát és az első apostoli vikárius hozzá akart fogni a
munkához, hajótörést szenvedett és társaival együtt a vízbe fulladt.
Utódának, Louis Maigret-nek (1804--1882) teljesen újból kellett kezdenie
mindent; de legjobban a hit hírnökeinek állandó hiánya kínozta. A
missziós hivatások gondja arra indította a Picpus-társaság vezetőségét,
hogy Franciaország szomszédos országaiban toborozzanak segítőket.
Felhívásuk
különösen Belgiumban talált élénk visszhangra. A vallásos falusi
családokban nem volt ritkaság, hogy több gyermek is megértette és
követte a szerzetesi hivatást. Így volt ez a De Veuster családban is,
amely Tremeloóban, egy kis flamand faluban lévő birtokán gazdálkodott, s
az megfelelő megélhetést biztosított a sokgyermekes család számára. Egy
fiú és két leány választotta már a szerzetesi életet, amikor József is
engedélyt kért apjától, hogy kolostorba léphessen. Ágost testvéréhez
hasonlóan ő is pap akart lenni a Picpus- misszionáriusoknál. József a
gyors elhatározás embere volt. Amikor egy napon apjával együtt
meglátogatta testvérét a kolostorban, azt kérte, hogy ott maradhasson.
Ám csalódás érte: Mivel már idősebb volt, és nem rendelkezett elegendő
képzettséggel, a rend elöljárója csak laikus testvérnek vette fel.
József a szerzetesruhával együtt a Damján nevet kapta.
Damján
testvér titokban azt remélte, hogy pap lehet majd. Mindenben megtette
kötelességét, és minden szabad idejét arra használta, hogy latinul
tanuljon. Csakhamar olyan alapos tudást szerzett, hogy segíteni tudott a
fiatalabb tanulóknak feladataik megoldásában. Ez az elöljáró fülébe
jutott, s Damján elérte, amit remélt: teológiát tanulhatott. Az a
kívánsága is, hogy a misszióba küldjék, gyorsabban teljesült, mint ahogy
remélni merte. Maigret püspök ismételten segítséget kért. A
kiválasztottak közt volt Damján testvére, Ágost is (szerzetesi nevén:
Pamphilius), de tífuszban megbetegedett, nem tudott elutazni. Damján
ekkor ismét bebizonyította gyors elhatározó képességét. Kérte, hogy
testvére helyett elmehessen a misszióba. Bár nem volt még pap,
felettesei hozzájárultak, és 1863-ban mindenszentek ünnepén Brémából
elindult hosszú útjára.
Dél-Amerikát körülhajózva a Horn-foknál
érte el a Csendes-óceánt, s végül négy és fél hónapi utazás után
Honoluluba érkezett. Nyolc nappal később szubdiákonus lett, további két
hónap múlva pedig pappá szentelték. A püspöknek szüksége volt rá, hogy
egy megbetegedett misszionáriust pótolhasson a fő szigeten. Damjánban
minden adottság megvolt arra, hogy hithirdető legyen: mint életerős
parasztfiú hozzászokott, hogy megfogja a munka végét, rendíthetetlen és
határozott, vidám, derűs lélek lakott benne. Emellett jámbor volt,
állhatatos, telve az önátadás készségével. Amit Damján mulandó javakból
birtokolt, elfért lova két nyeregtáskájában: némi fehérnemű, egy
miseruha, alba, egy kis misekönyv és kehely -- ez volt mindene. Ezzel
kezdte meg munkáját missziós területének népes falvaiban; fel kellett
fedeznie a vidéket, meg kellett tanulnia a bennszülöttek nyelvét, és
vándor misszionáriusként állandóan úton volt.
Így múlt el az
első év. A kevés keresztény vallási élete felvirágzott, számuk
lassanként megnőtt. Damján atyát szerették, és nem is csak a hívők.
Boldog volt, mint amilyen boldogan élt egykor flandriai hazájában. Jó és
bőséges aratás elé nézett. De -- a betakarítás nem rá várt. Egy napon
eljutott hozzá egy testvérének segélykiáltása, azé, aki Hawaii
szigetének szemközti tengerpartján misszionált. Munkája túlságosan nehéz
volt számára: a sikertelenségbe belebetegedett. A püspök úton járt
valahol messze, de még ha ott lett volna, akkor sem tudott volna
segíteni: nem volt senki, akit az elcsüggedt hithirdető mellé
állíthatott volna. A beteg testvér azonban mégis segítségre szorult.
Damján gyorsan döntött: helyet cserélt testvérével, és kezdte elölről.
Új
területén először találkozott azzal a nagy csapással, amely a Déli-
tenger paradicsomát valóságos pokollá tette: a leprával. Mivel a
betegség gyorsan terjedt, a kormányzat arra kényszerült, hogy olyan
intézkedést tegyen, amely a legbiztosabban leküzdi a fertőzés veszélyét:
a leprásokat elkülönítették, és Molokai sziklaszigetére szállították.
Szegények teljesen önmagukra voltak utalva, és a halál gazdagon aratott
közöttük. A túlélők kétségbeesésükben ivásban és erkölcstelen
kicsapongásokban kerestek bódulást. Azok a papok, akiket a püspök
alkalomszerűen Molokaira küldött, hajmeresztő dolgokat beszéltek el. Nem
csoda, ha azok a misszionáriusok, akik 1873 tavaszán egy
templomszentelés alkalmával teljes számban összegyűltek püspökük körül,
csakhamar ezekről a viszonyokról kezdtek beszélgetni. A püspök nem
titkolta, hogy mekkora a gondja a száműzöttek üdvössége miatt.
Damján
területéről sok beteg tartózkodott a sziklaszigeten. Úgy érezte, hogy
hívják -- és Isten is hívja. Ezért felajánlotta a püspöknek, hogy küldje
őt Molokaiba. Már másnap reggel elkísérte a püspök annak a hajónak a
fedélzetére, amely a szigetlakók élelmiszerellátásáról gondoskodott.
Estére Damján atya volt az egyedüli egészséges több mint nyolcszáz beteg
között. Önként temette el magát közéjük elevenen; mert még csak kilátás
sem volt arra, hogy Molokairól egyszer visszatérhessen az egészségesek
közé. Harminchárom éves volt, egészséges és erős, így hát határozottan
nekivágott. A betegeknek mindenük akart lenni: atyjuk és testvérük,
orvosuk, tanítójuk és papjuk. Hozzájuk tartozott. Milyen gyakran
megtörtént, hogy beszédeiben ezt a fordulatot használta: ,,Mi,
leprások!'' Nemcsak szavak voltak ezek, Damján át is élte ezt. Úgy tűnt,
hogy nem aggasztja a fertőzés; úgy bánt a betegekkel, mintha
egészségesek volnának. Félelemnélkülisége megnyerte számára a
kitaszítottak vonzódását és szeretetét. Ezen a módon sikerült Damjánnak a
lepratelep arculatát teljesen átalakítania, az emberek érzületét és
magatartását megváltoztatnia, méghozzá tartósan. Amikor egy tájfun
elpusztította a nyomorúságos kunyhókat, azon fáradozott, hogy a
betegekkel együtt új, tiszta faházakat emeljen számukra. Kórházat is
épített azoknak, akik nem tudtak már egyedül segíteni magukon, továbbá
két árvaházat azoknak a gyermekeknek, akiknek családjuk nélkül kellett a
szigeten lakniok. Még a halálfélelmet is enyhíteni próbálta Damján
azzal, hogy gondoskodott az elhunytak méltó temetéséről.
Damján
fáradhatatlan szeretetszolgálata csakhamar megérlelte lelkipásztori és
misszionáriusi fáradozásainak gyümölcseit is. Közössége megnőtt. A telep
temploma kicsi lett, bővíteni kellett. Amikor Maigret püspök 1875-ben
bérmakörútján Molokaira érkezett, csak ámulni tudott mindazon, amit
Damján atya végzett. Ám nemcsak a püspök látta csodálkozva tetteit. A
nyilvánosság is tudomást szerzett minderről, bár a rosszakarat sem
hiányzott. Tette végül is tanúsággá érlelődött és világméretű
visszhangot keltett. Amerikából és Európából érkező adományok
könnyítették meg munkálkodását. Egy napon a hawaii kormányzat is
felfigyelt rá, sőt 1881-ben maga az uralkodónő is meglátogatta kis
szigetén, és átnyújtotta ,,a leprások apostolának'' az ország legnagyobb
kitüntetését. Damján azonban nem sokat törődött a világi dicsőséggel.
Többet jelentett számára betegeinek hálás mosolya. Tudta, hogy másfajta
,,kitüntetés'' lesz az osztályrésze. Már 1877-ben észlelt a karján kis
fehér foltokat; időnként eltűntek, majd ismét előbukkantak. Damján
tudta, hogy ezek a lepra első jelei. Félelem környékezte, bár kezdettől
fogva számolt azzal, hogy nem kerüli el a betegséget. Aggodalmában
Istenhez fohászkodott.
1884 decemberében megbizonyosodott arról,
hogy ő is leprás lett. A szigeten tett körútja után erős rosszullét
fogta el. Forró lábfürdőben akart enyhülést találni. Anélkül, hogy
odafigyelt volna rá, dagadt lábát belemártotta a forró vízbe. Csak
amikor a kezét leforrázta, vette észre, hogy lába érzéketlen maradt, ami
a lepra egyik legbiztosabb jele. A bizonyosság olyannyira hatott rá,
hogy reszketett, mintha heves láz emésztené. Újra és újra rátört a
rettegés. Jó időbe telt, amíg legyőzte magát, és testvérének,
Pamphiliusnak meg tudta írni ezt a levelet: ,,Tudod, hogy a Megváltó
kiválasztott engem, amikor megengedte, hogy elérjen a lepra. Örökké
hálás leszek Istennek ezért a kegyért. A betegség az életutamat...
gyorsabban a mennyei hazába irányítja. Ebben a reményben veszem magamra
keresztemet. Kérlek, segíts imádságoddal, hogy legyen erőm kitartani és
felérkezzem a Kálvária-hegy csúcsára.''
A keresztút évekig
tartott. Damján most már teljesen hasonló lett szeretett gyermekeihez:
arca felfúvódott, füle megduzzadt és elformátlanodott, szeme piros lett,
a hangja rekedt. Idővel aztán elhagyta az ereje. Lesoványodott és heves
láz gyötörte.
Példája azonban utánzásra ösztönzött. Két laikus
testvér és egy világi pap szegődött társául. 1888-ban megérkeztek az
első irgalmas nővérek is Molokaira. Damján ujjongott: ,,Nyugodtan
meghalhatok. Művem jó kezekben van.''
1889. április 15-én éjjel
halt meg. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt Damján első
éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll:
,,Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damján De Veuster atyának, aki a felebaráti szeretet vértanújaként halt meg.''
Damján
emléke nem hunyt ki. 1936. május 3-án a ,,Mercator'' belga iskolahajó a
nagy misszionárius földi maradványait hazavitte Belgiumba.
Szent Oktávia
Gonzálesz Szent Péter hitvalló, † 1246
Szent Szábbász vértanú
Gonzálesz Szent Péter hitvalló, † 1246
Szent Szábbász vértanú
Szabbász
a gótok között, a gonosz és elvetemült nép között, élt. Istenfélő
keresztény volt, és kész volt minden jó tettre. Szelíd volt és egyszerű a
szóban, felemelte szavát az igazság érdekében és bezárta a
bálványimádók ajkait. Mivel szeretett a templomban énekelni, egyesek
feltételezik, hogy az énekesek rendjébe tartozott. A vagyonnal nem sokat
törődött, csak annyit szerzett, ami élete fenntartásához szükséges
volt. A pogány gótok között nyíltan megvallotta magáról, hogy
keresztény. Amikor 372-ben elérkezett a húsvét ünnepe, a pogányok
elfogták és sok kínzás után a Musszov folyóba fojtották. A hóhérok utána
kivették testét, de temetetlenül hagyták a parton, A vadak nem nyúltak
hozzá, de a keresztények titokban eltemették őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése