Amikor
a keresztények Nagypénteken az Üdvözítő szenvedését és halálát
ünnepelték,_akkor ölték meg Simeon püspököt, és vele együtt sok más
keresztényt. Innentől kezdve 9 napon át szedték össze a keresztényeket
és adták át őket a halálnak. Így halt meg ezer keresztény, és velük egy
Azát nevű magas rangú királyi hivatalnok, akit Szápor király nagyon
kedvelt. Mindezek Szápor király uralkodása alatt történtek 344-ben,
április 13-23 között Perzsiában.
Szent Ardaleon vértanú
Ardaleon
eredeti foglalkozása színész volt. A népi látványosságokon, és más
helyekén szívesen, ábrázolta és játszotta az emberek cselekedeteit. Egy
alkalommal azt játszotta el, hogyan viselkednek a keresztény vértanúk a
szenvedések alatt. Amikor megdicsérték alakítását, csendet parancsolt és
bevallotta, hogy kereszténnyé lett. Ezért tüzes vastepsire fektették és
így nyerte el a vértanúságot Makszimián császár uralkodása alatt.
Hídverő Szent Benedek hitvalló, † 1184
SZENT JUSZTIN
SZENT JUSZTIN
* Flavia Neapolisz (Szichem, ma Nablusz), 2. század eleje + Róma, 166.
Jusztin,
a filozófus-vértanú a 2. század kereszténységében egy egészen új
embertípust testesített meg. Nevezték már ,,keresztény intellektuelnek''
is, de ezt semmiképpen sem szabad úgy értenünk, mintha a szellemi
tevékenység önmagában lett volna életének célja és tartalma. Személyében
sokkal inkább olyan emberrel találkozunk, aki becsületesen és kitartóan
kereste az igazságot, és fáradozásai közben rátalált a hitre: ezáltal
megtalálta önmagát is és egyéniséggé érett, de élete hitbeli
ismereteinek továbbadása során teljesedett be. A görög filozófus
gondolkodásmódjáról és életstílusáról keresztényként sem mondott le,
hanem inkább fölhasználta azt a hit hirdetésében.
Jusztin hazája
Szamaria tartománya volt Palesztinában. Szichemi polgári családból
származott, apját Priscusnak, nagyapját Bacchiusnak hívták, s e nevek
azt az elképzelést erősítik, hogy Jusztin családja római eredetű volt,
vagy legalábbis vonzódott a rómaiakhoz. A római szellemiségnek felelt
meg az a nyilvánvalóan nagyvonalú neveltetés, amelyet Jusztin
ifjúságában élvezett. Saját elbeszélése szerint semmiféle provinciális
nézet vagy szokás nem akadályozta, mint filozófus, a bölcsesség
szerelmese maga kereste magának az utat személyes életformájához.
Jusztin
maga írja le, hogyan kereste fiatalemberként a tudást. Egymás után
kopogtatott kora tudósainak ajtaján, hogy elmélyedjen náluk az
igazságba, de egyiküknél sem találta meg, amit keresett.
Végülis
egy egészen másfajta találkozás hozta meg a fordulatot Jusztin
életében. Egy napon a tenger partján sétált, és beszélgetésbe kezdett
egy tiszteletreméltó idős emberrel, aki rányitotta szemét az isteni
bölcsességre. Az idős ember atyai módon az éppen megfelelő szavakat
tudta neki mondani. Jusztin készségesen fogadta az oktatást, mely
rámutatott Izrael népének prófétáira, akik üzeneteikkel egyenesen az
egyetlen valóságos Istenhez vezetnek, és előkészítik a hit útját Isten
Fiához, Jézus Krisztushoz.
Jusztin már platonikus tanítvány
korában megcsodálta a keresztény vértanúk rettenthetetlenségét.
Meggyőződött róla, hogy Krisztus tanítása, amelyet akkor hallott
először, ,,az egyetlen megbízható és hasznos filozófia''.
Megkeresztelkedett és attól fogva életét az evangélium hirdetésének
szentelte. A filozófusok köpenyében mint vándorprédikátor járt
mindenfelé. A városok terein beszédbe elegyedett mindenféle rendű és
rangú emberrel, hogy megnyerje őket Jézus Krisztus hitének. Efezusban
egyszer két napon át vitatkozott egy tudós zsidóval és tanítványaival a
villák mögötti sétányon. A vita tárgya az volt, hogy milyen szerepet
játszott Izrael népe Isten üdvözítő tervében, s hogy a megígért Messiás
Jézus-e vagy sem. Erre a vitára visszaemlékezve írta Jusztin húsz évvel
később a Párbeszéd a zsidó Triphonnal című művét. A Szentírásból
bizonyítja Jézus istenségét és a pogányok meghívását a kereszténységre.
Jusztin, a fáradhatatlan prédikátor és misszionárius végül hosszú
vándorlás után elérkezett a fővárosba, Rómába, ahol -- minden filozófus
és hithirdető gyülekezőhelyén -- végre megtelepedett. Saját iskolát
alapított, amely nagy látogatottságnak örvendett. Tanítványai közt volt a
későbbi hitvédő, Tatianus.
Jusztin azonban nem érte már be a
szóbeli tanítással. Filozófiai értekezéseket tett közzé, amelyekben
krisztushitét szembesítette a filozófiával. Sajnos, ezek az írások
elvesztek. Címüket és tartalmukat csak Cézáreai Euszébiosz
Egyháztörténetéből ismerjük.
Ezzel szemben ma is megvan az a két
Apológiája, amelyekben Jusztin nemcsak általánosságban, a vallásosság
mindenkori problémáiról szólt, hanem az üldözött keresztények érdekében
közvetlenül is föllépett, fölvilágosító és útmutató módon: az újra és
újra föllángoló üldözésekre való tekintettel Jusztin mindkét kérő és
védő írásában személyesen a császárhoz és a római szenátushoz
folyamodott segítségért. Közben azon fáradozott, hogy megcáfolja a
keresztények ellen emelt vádat, amely szerint istentelenek és ellenségei
az államnak. Antonius Pius (és talán Marcus Aurelius) császár
filozófusi lelkiismeretéhez és megértéséhez fellebbezett, főleg annak
kimutatásával, hogy a pogány filozófusok legjobbjai alapjában már
magukban hordták a kereszténység csíráját. Ebben az összefüggésben
alakította ki Jusztin híressé vált kifejezését, a ,,csíraszerű
logosz''-t. Eszerint Isten már korábban, a Jézus Krisztus előtt élt
filozófusok ajka által közölte magát az emberiséggel, és általuk is
előkészítette az üdvösség ismeretét. Jusztin fölfogása szerint mindazok,
akik ennek a logosznak megfelelően éltek, alapjában véve már
Krisztushoz tartoztak. ,,Ilyen volt például a görögöknél Szokratész és
sok más hozzá hasonló''; vagy a nem görögöknél például Izrael prófétái.
Ezek a megállapítások még ma is értékesek, mert egy őskeresztény világi
apostol valójában ökumenikus gondolkodásáról tesznek tanúságot.
De
ez a művelt laikus a keresztény istentiszteletről adott közléseivel is
nagy érdemeket szerzett az egyházi élet fejlődésében egészen a jelen
korig. A keresztények szertartásairól hamis híresztelések terjedtek el.
Ezek cáfolására Jusztin rövid összefoglalásban leírja a keresztelés, az
Eucharisztia és a vasárnap megünneplésének rítusát. Az őskeresztény
liturgiának ezzel a megbízható, legrégibb leírásával az Egyház olyan
okmányt tart a kezében, amelynek segítségével állandóan
fölülvizsgálhatja és rendezheti legfontosabb kultikus szokásait. Jusztin
ezen írásaiban világos tanúságot tesz arról a hitről, hogy Krisztus
valóságosan jelen van az eucharisztikus adományokban. A Párbeszéd a
zsidó Triphonnal c. művében kifejti, hogy az Eucharisztia a pogány
filozófusok óta vágyott -- lelki -- áldozati adomány, amelyben a
megtestesült Logosz önmagát adja egyetlen elfogadható áldozatul, amikor
imával és hálaadással megülik szenvedésének emlékezetét. A lelki
áldozati adománynak ez a fogalma, amely meghalad és fölülmúl minden
pusztán anyagi áldozatot, a szentmise római kánonjába is belekerült.
Jusztin
írásai maradandó értékűek. Bár józan, nemegyszer szinte gyámoltalannak
tűnő stílusban vannak megírva, mégis kitűnnek csodálatos teológiai
világosságukkal. A hellénista és zsidó világban Jusztin előtt nem
lehetett ilyen nyílt beszédet hallani keresztény szájból. Modern
egyháztörténészek ezért joggal mutatnak rá arra, hogy Jusztinban a
korabeli Egyház életereje öltött testet. A 2. század többi nagy embere
arra szorítkozott, hogy az érintetlen hitletéteményt megőrizze és
továbbadja. Jusztin új lehetőségeket keresett, hogy a Krisztusba, az
egész emberiség Üdvözítőjébe vetett hitet közelebb vigye zsidó és pogány
kortársaihoz.
Egy olyan ember azonban, aki annyira őszintén
állt szemben a többi vallással, nem maradhatott támadások nélkül. Római
működése alatt heves ellenfelei támadtak. Közülük a legelszántabb
Crescentius volt, a cinikus filozófus. Végül is az ő följelentése
alapján fogták el, és állították Rusticus prefektus elé tanítványaival,
Charitonnal és Charitóval (aki nő volt), Euelpisztosszal, Hieraxszal,
Paionnal és Liberianusszal együtt.
Ma is megvannak az akták,
amelyek hűen leírják a bírósági eljárást. Jusztin rövid vonásokban
ismertette a keresztény hitvallás tartalmát. Társaival együtt tanúságot
tett erről a hitről és a mennyei dicsőség reményéről. Utoljára
fölszólították őket, hogy áldozzanak az isteneknek, de
visszautasították. Így a bírói ítélet csak a halál lehetett.
A
tiszteletreméltó régi tudósítás ezekkel a mondatokkal végződik: ,,A
szent vértanúk magasztalták Istent, és rögtön a vesztőhelyre indultak.
Ott lefejezték őket. Így végezték be vértanúságukat Üdvözítőnk
megvallásával.
Egyes hívők titokban magukhoz vették a
holttesteket, és méltó helyen eltemették Urunk Jézus Krisztus
kegyelmének a segítségével. Legyen nekik tisztelet mindörökkön örökké.
Amen.''
Szent Jusztin ünnepét 1882-ben vették fel a római
naptárba, április 14-re. Mivel e nap legtöbbször Húsvét közelébe esik,
1969-ben június 1- re tették át, amely napon a bizánci rítusban a 9.
század óta ünneplik.
--------------------------------------------------------------------------------
A
Párbeszéd a zsidó Triphonnal című írásában Jusztin elbeszéli, hogy
fiatalemberként -- tudásszomjtól ösztönözve és az igazságot kutatva --
hogyan kereste föl egymás után a különböző filozófusok iskoláit.
Először
egy sztoikustól kért oktatást. ,,De miután meglehetősen hosszú időn át
jártam hozzá -- így beszéli el --, nem gazdagította istenismeretemet,
hiszen nincs is neki, és nem tartja szükségesnek. Ekkor elfordultam
tőle, és egy másik emberhez mentem, egy úgynevezett peripatetikushoz
(azaz Arisztotelész tanítványához), aki szellemileg képzettnek tartotta
magát. Neki csak az első napokban volt türelme hozzám. Aztán már azt
követelte, állapodjunk meg a fizetségben, hogy együttlétünk haszontalan
ne legyen, emiatt azután el is hagytam. Véleményem szerint egyáltalán
nem volt filozófus.''
Azután egy híres pitagóreushoz ment,
,,olyan emberhez, aki sokat képzelt a maga bölcsessége felől''. Ez
azonban fölszólította, hogy rögtön mondjon le a zenéről, a
csillagászatról és a mértanról, hogy ezáltal -- szellemét elvonva az
érzékiektől -- fölkészüljön az Isten, az abszolút jó és szép
szemléletére. Mivel Jusztin kénytelen volt bevallani, hogy ehhez
nincsenek előismeretei, ez a tanító is elküldte őt, aki pedig azt hitte,
,,ért valamihez''. ,,Tanácstalan helyzetemben -- így folytatja tovább
beszámolóját -- elhatároztam, hogy fölkeresem a platonikusokat is,
hiszen nekik is jó hírük volt. Mivel egy ideje éppen városunkban
tartózkodott egy tudós, aki nagy tekintélynek örvendett a platonikusok
között, oly sokszor fölkerestem, amint csak lehetséges volt. Jól
haladtam előre, s nap mint nap tökéletesedtem, annyira jól mentek a
dolgok. A testetlen létezők szellemi valósága nagyon érdekelt, és az
ideák szemlélete szárnyakat adott gondolkodásomnak. Úgy gondoltam, rövid
időn belül bölcs leszek. Korlátoltságomban abba a reménybe ringattam
magam, hogy közvetlenül látni fogom Istent.''
Egy napon azonban
sétálás közben a tengerparton találkozott egy tiszteletreméltó idős
emberrel. Ez meggyőzte őt, hogy Platon filozófiája számos problémát
megoldatlanul hagy. Egyenesen a szemébe mondta az ifjú
bölcsességkeresőnek: ,,Te szereted ugyan a jó beszédet, de semmiképpen
sem vagy barátja a cselekvésnek és a valóságnak.'' Ez a komoly intés jó
talajba hullott, és kérlelte az aggot, hogy fejtse ki előtte Krisztus
üzenetét.
Jellemző Jusztinra, hogy micsoda hatással volt rá a
kereszténység! ,,Amikor még teljes szívvel platonikus voltam, hallottam a
keresztények ellen fölhozott vádakat. Amikor azonban láttam, hogy a
halál és mindenféle kigondolható kín előtt mennyire félelem nélkül
állnak, arra a belátásra jutottam: lehetetlen, hogy ezek idáig bűnben és
vétekben éltek volna.''
Egy közvetlenül a közelében
lejátszódott fölháborító esemény arra bírta, hogy -- amint már egyszer
megtette -- a római jogérzékhez fellebbezzen. A városprefektus ismét
kivégeztetett három keresztényt, pusztán csak azért, mert keresztények
voltak. Ekkor Jusztin egy bátor levéllel közvetlenül a császárhoz
folyamodott. Fölfedte az üldözések alapjait, kimutatta a kereszténység
isteni felsőbbségét, és végül nyomatékos szavakkal kérte, hogy az
igazság és az igazságosság nevében ne hagyják figyelmen kívül
figyelmeztetését. Jusztin tudta, hogy nyílt beszédével a saját életét
kockáztatja. E szavakkal zárja ugyanis: ,,Én is várom most már, hogy az
említett besúgók valamelyike álnokul följelent, és a keresztre
kerülök.''
Szentünknek és társainak hivatalos
vértanú-jegyzőkönyve érzékletes képet rajzol arról a merev római
törvényszéki eljárásról, amely külsőleg szétmorzsolta ugyan a védtelen
áldozatokat, bensőjüket azonban nem tudta legyőzni.
A
kihallgatás elején Jusztin alkalmat kapott arra, hogy beszéljen hitéről.
Így szólt: ,,Nem lehet megbélyegezni vagy rosszallani, hogy Üdvözítőnk
Jézus Krisztus parancsait követjük. Azon fáradoztam, hogy megismerjek
minden tanítást. Mégis a keresztények igaz tanítása mellett döntöttem,
annak ellenére, hogy nem tetszenek azoknak, akik tévedésben élnek.''
Akkor a prefektus félbeszakította: ,,Ide hallgass te, akit a szó
emberének mondanak, s aki azt hiszed, hogy tiéd az igazi bölcsesség! Ha
most megkorbácsolunk és kivégzünk, azt hiszed, hogy fölmégy az égbe?''
Jusztin ezt válaszolta: ,,Szilárdan bízom benne, hogy ott fogok lakni,
ha mindezt elviselem.'' Rusticusnak be kellett látnia, hogy hiábavaló az
ijesztgetés. Ezért röviden parancsot adott: ,,Térjünk a tárgyra!
Lépjetek elő és áldozzatok az isteneknek!'' Jusztin így válaszolt: ,,Aki
helyesen gondolkodik, nem eshet vissza az istenfélelemből az
istentelenségbe. Mi vágyva vágyunk arra, hogy Urunkért, Jézus
Krisztusért szenvedjünk, és így meneküljünk meg.'' Jusztin tanítványai
is egyhangúan kijelentették: ,,Tégy, amit akarsz! Mi keresztények
vagyunk és nem áldozunk bálványszobroknak!'' Erre Rusticus kihirdette az
ítéletet: ,,Mivel ezek nem akarnak az isteneknek áldozni és a császár
parancsainak engedelmeskedni, korbácsolják meg és vezessék őket a
vesztőhelyre a törvény irtelmében.''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Jusztin vértanút a kereszt oktalansága által csodálatosan megtanítottad Jézus Krisztus fölséges ismeretére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a bennünket megkörnyékező tévedéseket elűzve a hit szilárdságára törekedjünk!
SZENT LIDVINA szűz
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Jusztin vértanút a kereszt oktalansága által csodálatosan megtanítottad Jézus Krisztus fölséges ismeretére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a bennünket megkörnyékező tévedéseket elűzve a hit szilárdságára törekedjünk!
SZENT LIDVINA szűz
*Schiedam, 1380. március 18. +Schiedam, 1433. április 14.
Amikor
Lidvina 1380. március 18-án, virágvasárnap Rotterdamtól nem messze, egy
Maas melletti halászvároskában megszületett, a plébániatemplomban éppen
a Máté szerinti szenvedéstörténetet énekelték. Ezt a körülményt később
úgy értelmezték, mint Lidvina életének előjelét, mert harmincnyolc éven
át a betegágyához volt szegezve, és magát tökéletesen átadva Isten
akaratának teljesen feloldódott jegyesének, Krisztusnak szenvedésében.
Ezáltal kiegészítette a testében, ami hiányzik még Krisztus
szenvedéséből.
Lidvina, kilenc gyermek közül az egyedüli leány,
egyszerű szülői házból származott. A vidám gyermeknek sok volt a
barátnője, s az ifjak szeme csodálattal függött rendkívüli szépségén.
Amikor
szülei szándéka szerint odáig jutott, hogy házasságra készüljön,
Lidvina értésükre adta, hogy egyáltalán nem gondol a házasságra, és ha
akarata ellenére mégis rá akarják kényszeríteni, kérni fogja Istent,
vegye el szépségét, testét pedig torzítsa el, hogy egyetlen kérője se
akadjon. Szülei erre felhagytak minden további sürgetéssel, Lidvina
pedig mindinkább magába vonult.
1395--96 telén egy hosszadalmas
betegség nagyon legyengítette. Egészsége alig állt némiképpen helyre,
amikor 1396. február 2-án néhány barátnője meghívta, hogy tartson velük a
jégre. Elesett és eltört egy bordája. Ettől a naptól kezdve nem tudott
többé lábra állni. Az orvosok hiába próbálták a seb körül képződött
daganatot eltávolítani, állapota egyre rosszabbodott. Az akkori idők
egyik leghíresebb orvosa, Godfried Sonderdanck megvallotta, hogy a földi
tudásnak el kell némulnia Istennek itt megnyilvánuló kezével szemben.
Lidvina rémes kínokat szenvedett. Teste fokozatosan rothadni kezdett;
környezete számára csakhamar az undor s még inkább a részvét tárgya
lett. Testén mindenfelé daganatok és nyílt sebek képződtek; jobb szemére
megvakult.
A betegség önmagában nem üdvözít. Minden azon múlik,
hogyan viseli el az ember a betegséget. Lidvinának is meg kellett ezt
tanulnia. Gyóntatóatyja, Jan Pot rávezette: gyakorolja, hogy türelmesen
viselje el szenvedését, akaratát egyesítse Isten akaratával, és
szemlélje Krisztus szenvedését. Lassanként megtanulta, hogy teljesen
átengedje magát Isten akaratának. Krisztus szenvedésének szemlélése lett
mindennapos foglalatossága: olyan szorosan kapcsolódott az Ő
szenvedéséhez, hogy felismerte: már nem ő szenved, hanem Krisztus
szenved benne.
Az Úr segítsége nélkül lehetetlen lett volna
kiállnia a szenvedésnek ezt a harmincnyolc évét. Arról tudósítanak, hogy
csodás módon gyakran részesült mennyei vigasztalásban. Megjelent neki
az őrangyala, a Szűzanya és jegyese, Krisztus is, aki megajándékozta
sebhelyeivel, s ezzel még inkább szenvedése részesévé tette.
Hosszú
keresztútján testi fájdalmaihoz lelki kínok is járultak: saját
plébánosa nem akarta elismerni kiválasztottságát, látogatóit, akik egyre
többen özönlöttek betegágyához, gyakran csak a kíváncsiság vezette,
megterhelték a betegségére és életére vonatkozó tapintatlan kérdésekkel.
-- Sokak vezetője és tanácsadója lett. Papok és világiak, előkelő és
egyszerű emberek, városiak és falusiak, sőt a határokon messzi túlról is
érkeztek, segítséget és támogatást kértek tőle lelki és anyagi
szükségleteikben. Elrejtett dolgokat nyilvánított ki, feltárta a jövőt,
és kíméletlenül ráirányította a figyelmet látogatói lelki állapotára.
Mindenkin segített, és mindenki megváltozva távozott tőle.
Saját
titkának, szenvedésének legmélyebb jelentése rejtve marad számunkra.
Szenvedésének hatékonyságát, a külsőleg látható sikert nem lehet
határozottan kimutatni, de tudjuk, hogy Isten gyakran választ ki
embereket, akik szenvednek és engesztelnek mások helyett, másokért. Nem
merészelhetjük azt állítani, hogy szenvedésük kevésbé jelentős,
szentségük kevésbé nagy, mint az Egyház ama ,,nagyjaié'', akik külső
sikereket tudtak felmutatni.
Lidvina a nyugati egyházszakadás
idején élt, olyan korban, amelyben két, sőt három ember is versengett a
pápai méltóságért. Másfajta rosszként jelentkezett azután az Egyházban
Wyclif és Husz tévtana: hitviták és vallásháborúk osztották meg a
kereszténységet. Mindehhez járultak a növekvő világi kedvtelések, az
erkölcsi romlottság és a vallási életnek a népesség minden rétegében -- a
papságban éppúgy, mint a világiak körében -- tapasztalható elernyedése.
Lidvinának talán a Krisztus misztikus testében jelentkező mindeme
gonoszságért kellett saját testében vezekelnie.
Betegsége
harmincnyolcadik évében halt meg, 1433. április 14-én. Akinek az élete
Krisztus szenvedésének jegyében állott, húsvét hetében mehetett be az
örök boldogságba.
Lidvina tiszteletét, amely Hollandiában már a
halála után megkezdődött, az Egyház 1890. március 14-én hivatalosan is
megerősítette.
SZENT I. MÁRTON PÁPA
+Cherson (Krím), 655. szept. 16.
Márton,
akit az Egyház vértanúnak tisztel, 649--653 között volt pápa. Az
umbriai Todiból származott. Mielőtt megválasztották, a pápa követe volt a
konstantinápolyi császári udvarban. Pápai feladataihoz és sorsának
további alakulásához jó iskola volt ez. Ismerte a császárváros életét,
az udvar politikai légkörét és az ott uralkodó teológiát.
A
bizánci teológusokat akkoriban az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon a
megtestesült Fiúistennek egy vagy két akaratot kell-e tulajdonítani? A
vitatott kérdés része volt annak a véget nem érő vitaáradatnak, amelyet a
kalcedoni zsinat váltott ki Jézus két természetéről szóló tanításával. A
bizánci császárok a kalcedoni tanítás ellenzőinek ismételten
egységesítő formulákat kínáltak föl, azzal a céllal, hogy helyreállítsák
az Egyház egységét, s egyben megszilárdítsák az ugyancsak
veszélyeztetett békét. Hérakleiosz császár (610--641) is közzétett egy
ilyen formulát 638-ban, mely azonban kétértelműen fogalmazott, s ezért
nem érhette el célját, sőt új árkokat szántott és további szakadáshoz
vezetett. A tudós bizánci szerzetes, Maximosz lett a hamisítatlan
kalcedoni hitvallás elnyomhatatlan hangú védelmezője, és ezért a
,,Hitvalló'' nevet kapta.
II. Konstans császár (641--668)
hatalmi szóval akart véget vetni a teológiai vitáknak. 645-ben császári
rendelettel érvénytelenítette elődje rendelkezését, és így határozott:
,,Parancsként adjuk minden alattvalónknak, hogy a mai naptól fogva tilos
a Krisztusban lévő egy vagy két akaratról még vitázni is. Aki ezt a
parancsolatot megszegi, először is a mindenható Isten rettenetes
ítéletét vonja magára, másodszor a császár büntetését is: hivatalból
való elmozdítást, ha püspök az illető, vagyonelkobzást ha előkelő,
korbácsolást és száműzetést ha egyszerű állampolgár.''
Ez a
császári döntés a szabad teológiai vitatkozás végét és az állami
üldöztetés kockázatát jelentette minden bátor hittudósnak. Ilyen
körülmények közt választották Mártont 649-ben Róma püspökévé.
Fölszenteltette magát, mielőtt megkapta volna a választáshoz a császári
jóváhagyást. Ez olyan esemény volt, amely nem csökkentette a helyzet
feszültségét. Nem sokkal hivatalának elfoglalása után zsinatot hívott
össze Rómába. Az itáliai püspökök meglehetősen szép számban össze is
jöttek, a teológiai tanácskozások tulajdonképpeni kezdeményezői és
irányítói azonban azok a görög szerzetesek voltak, akik hazájukból
Rómába menekültek. Hitvalló Maximosz közöttük volt. Ez már meg is szabta
a zsinat irányát. A zsinat, amelynek eredeti okmányai ránk maradtak,
visszautasította a császár parancsát, és a kalcedoni hitvallás ellenzőit
kiközösítéssel sújtotta.
Konstans császár semmiképpen sem volt
hajlandó az ügyet elnézni vagy akaratából engedni. Olympiosz exarchát
kettős megbízatással Itáliába küldte: gondoskodjék róla, hogy a római
egyház területén elfogadják a császári rendeletet, és tartóztassa le
Mártont. Erre a hatalmi föllépésre azonban nem került sor, mert
Olympiosz föllázadt a császár ellen. Itália önálló uralkodójává tette
magát, és az is maradt három éven át, míg 652-ben el nem esett
Szicíliában az arabok ellen vívott harcban. Márton ez idő alatt
háborítatlanul láthatta el hivatalát. Más kérdés, hogy milyen mértékben
pártolta Olympioszt. Az biztos, hogy semmi oka sem volt arra, hogy
szembehelyezkedjék vele: Olympiosz volt Itália ura, a császár messze
volt -- és eretnek volt.
Olympiosz halála után azonban új
exarcha jött Itáliába, aki könyörtelenül teljesítette császári
megbízatását. Róma püspökét, az egyház fejét letartóztatták, és betegen
Konstantinápolyba hurcolták. Három hónapon át megalázó és szigorú
fogságban tartották. Azután lefolytatták ellene a pert, amelyet eleve
kirakatperként rendeztek meg. A hittel kapcsolatos kérdéseket, melyekre
Márton az eljárás folyamán rá akart térni, elutasították: ,,Ne jöjj most
elő dogmatikai kérdésekkel. Egyes-egyedül felségsértéssel vádolunk. Mi
is rómaiak vagyunk, keresztények és igazhitűek.'' Tanúk léptek föl, akik
egy Olympiosszal való összeesküvést akartak rábizonyítani: ,,Egy
gyékényen árult Olympiosszal, halálos ellensége a császárnak és minden
római műveltségnek.'' Márton egyedüli azzal védekezett, hogy tehetetlen
volt Olympiosz katonai hatalmával szemben, és föltette a kérdést: ,,Hát
én tettem Olympioszt exarchává?'' E reménytelen helyzetben Róma püspöke
így fejezte be védőbeszédét: ,,Tegyétek csak meg velem azt, amit akartok
és már régen elhatároztatok. Csak egyre kérlek Isten nevében: hamar
tegyétek. Tudja az Isten, hogy a halál akármelyik fajtájával a
legnagyobb szolgálatot teszitek nekem.''
A per fölségsértés
címén kimondott halálos ítélettel végződött, Újabb bebörtönzéssel,
zaklatásokkal és fenyegetésekkel akarták a halálraítéltet engedékennyé
tenni. Rá akarták kényszeríteni, hogy vegye föl az egyházi közösséget a
konstantinápolyi pátriárkával. Márton állhatatos maradt: ,,Még ha
darabokra szabdaltok, akkor sem fogok a konstantinápolyi egyházzal
közösséget vállalni.'' Ismét eltelt közel három hónapi fogság, s akkor a
halálos ítéletet száműzetésre változtatták. A beteg püspököt a
Krím-félszigetre, Chersonba szállították.
Ebből a száműzetésből
Márton néhány levelet írt hű barátainak. Beszámolt a nyomorúságról,
amelyet a száműzetésben el kellett szenvednie, soraiból kicseng az idős
ember keserűsége, aki elhagyatva és segítség nélkül érzi magát. A
rómaiak már az előző évben új püspököt választottak I. Jenő személyében.
Ezt a hírt is a tehetetlenségre kárhoztatott ember lemondásával vette
tudomásul. A Krím-félszigeten halt meg 655. szeptember 16-án.
Nyomasztó
szomorúság árnyékolja be ennek a római püspöknek a hivatali idejét és
szerencsétlen életét. Egy kis baráti kör kitartott ugyan mellette; egyik
barátjának köszönhetjük a konstantinápolyi perről szóló híreket. De ez a
beszámoló irodalmi értelmezés és alakítás nyomait hordja magán. Régebbi
vértanútörténeteket, sőt magának Jézusnak a szenvedéstörténetét is
szeme előtt tartotta az író, és ezzel megvetette az alapját annak, hogy
később vértanúnak tiszteljék a püspököt.
Görög életrajza a
halála napját április 13-ra teszi, a bizánci rítusban mindig ezen a
napon ünnepelték. Egy 9. századi martirológium november 12-én hozza a
napját, s Rómában a 11. század óta ekkor ünnepelték. 1969-ben
áthelyezték ünnepét a halála napjára, április 13- ra.
--------------------------------------------------------------------------------
Néhány részlet a hitvalló pápa leveleiből hitelesen bizonyítja, milyen szenvedéseket kellett hűségéért elviselnie.
Még
mielőtt a császári bíróság elé állították Mártont, a ,,keresztény''
Konstantinápolyban megalázó börtönt kellett elviselnie. Márton így ír
erről: ,,Már 47 napja nem kapok vizet mosakodásra. Megdermedek a
hidegtől és végtelenül gyenge vagyok. Szüntelen vérhasban szenvedek, nem
tudok fölegyenesedni. Az étel, amit adnak, utálatos és undorító.
Remélem, Isten hamarosan elvisz ebből a világból, és üldözőimet bűnbánó
érzületre indítja.''
Krími száműzetésének idején ezt írja a
szenvedő pápa hű barátainak: ,,A kenyérnek itt csak a nevét ismerik. --
Csodálkoztam, és most is csodálkozom azoknak a közömbösségén és
irgalmatlanságán, akik valamikor hozzám tartoztak, barátaim és
felebarátaim voltak, hogy szerencsétlenségemre teljesen elfelejtettek,
és amint vélem, már arra sem kíváncsiak, hogy élek-e még vagy sem.''
Keserűen
érinthette, hogy közben Rómában új pápát választottak, de nem tagadja
meg tőlük imáit: ,,Azok ott Itáliában elfelejtettek, mintha már nem is
volnék a világon, én azonban nem hagyom abba, hogy kérjem Istent, Szent
Péter közbenjárására őrizze és tartsa meg őket rendületlenül a katolikus
hitben.''
--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható
Istenünk, ki Szent Márton pápát megsegítetted, hogy sem a fenyegetések,
sem a kínzások meg ne törjék, kérünk, segíts, hogy erődre támaszkodva
mi is állhatatosan viseljük a világ zaklatásait!
Szent Maximusz vértanú, † 229
Szent Tíbor (Tiburciusz) vértanú, † 229
Szent Valerián vértanú, † 229
BOLDOG SZICÍLIAI VILMOS remete, III. r. (1309-1404)
Szicíliai
vagy Scicli* néven szerepel arról a helységrol, ahol remetéskedett.
Noto városkában született nemesi családból. Fiatalon a sziget
királyának, II. Frigyesnek szolgálatában állt mint fegyverhordozó. Élete
megváltozásához egy különös eset járult hozzá. Az Etna tuzhányó
közelében egy erdoségben részt vett egy vadászaton, ahol királyát
megtámadta egy vadkan. Vilmos kötelességszeruen királya védelmére kelt,
eközben ot a vadkan halálosan megsebesítette. Cataniába vitték, ahol
feladták neki a végso szentségeket. Ebben az állapotban megjelent neki
Szent Ágota vértanú, biztosította, hogy meggyógyul, de cserébe ezentúl a
Királyok Királyának szolgáljon. Vilmos ezután királyától kérte a
felmentést hivatala alól, amit meg is kapott. Noto felé vette útját.
Útközben elokelo öltözékét egy koldusnak adta, pénzét kiosztotta a
szegényeknek. Szülovárosának Szent Márton kórházában húzódott meg egy
szuk cellában a Szent Kereszt templomához közel. Itt ismerkedett meg
Piacenzai Szent Konráddal, talán az o hatására lépett o is a ferences
III. rendbe. Életük végéig tartott a barátságuk. Egymástól tanulták el
az imádság, böjt, vezeklés gyakorlását, a betegek gondozását. Egymástól
nem messze élték remeteéletüket. 12 év múlva Vilmosnak megjelent az
Istenanya és kérte, menjen el Sciclibe, (a várostól nem messze) ott
éljen remeteéletet és élessze fel a tiszteletet ott lévo kegyképe
(Kegyes Anya-kép) iránt. Vilmos tehát elment a városba, sikerült is
megújítani a kegykép iránti tiszteletet. A kápolna közelében egy saját
maga építette kis cellában lakott. Sokan keresték fel és épültek
erényein. Itt is meglátogatta Konrád barátja, vele együtt tartotta a
nagyböjtöt szigorú böjtölésben. Így érte meg a 95. évét, amikor meghalt.
Térdelve, karjait keresztbetéve, szemét égre emelve találtak rá.
Tiszteletét III. Pál hagyta jóvá 1540 körül.
„Anyja vagyok én a szép
szeretetnek, az istenfélelemnek, a hitnek és a szent reménynek... Jertek
hozzám mind, akik megkívántok engem és teljetek el gyümölcseimmel.
Emlékezetem minden idok nemzedékeiben... Aki reám hallgat, meg nem
szégyenül, akik értem fáradnak, nem esnek bunbe. Akik fényt derítenek
rám, örök életet nyernek.” (Sir 24)
Imádság:
Istenünk,
te Boldog Vilmost a remeteéletre hívtad s általa a Szuzanya
tiszteletére épült kegyhelyet felvirágoztattad. Add, hogy erényeit
követve és a Szuzanyát tisztelve eljussunk a mennyei hazába. A mi Urunk
Jézus Krisztus által.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése