Szent Agápia és vértanútársnői
Agápia,
Irén és Khionia mindhárman édestestvérek voltak. Mind hárman tisztes
életet éltek szüzességben Illíriának Aquilea nevű városában. A
Dioklécián alatt kitört üldözésben mindnyájukat elfogták, és a császár
elé vitték kihallgatásra. Mindhárman erőseknek mutatkoztak hitük
megvallásában. Következtek a szokásos kínzások. Ők azonban nem rémültek
meg ezektől. A szent vértanúnők kínzásait csodás jelek kisérték, de a
hóhérok ezekből nem tanultak semmit. Végül, Agápia és Khionia a máglyán
fejezték be életüket, Irént pedig agyonnyilazták. Testüket
gyógyszerkészítő Anasztázia nagyvértanúnő temette el, 304-ben.
LABRE SZENT BENEDEK-JÓZSEF zarándok
*Amettes, 1748. március 26. +Róma, 1783. április 16.
Benoit-Joseph
Labre 1748. március 26-án született Artois-ban, Amettes faluban.
Szülei, Jean-Baptiste és Anne-Barbe Grandsire szerény birtokukon
gazdálkodtak, s emellett egy kis rövidáru-kereskedést is vezettek. A
család mélységesen hívő életet élt. Tizenöt gyermekük közül Benedek volt
a legidősebb. Az amettes-i falusi iskolában, majd később a szomszédos
Nédon mezőváros iskolájában csupán gyenge képzettséget szerzett.
Szokatlanul szelídnek és alkalmazkodónak, egyben hallgatagnak ismerték.
Rendkívül jámbor volt. Amikor tizenkét éves lett, magához vette
nagybátyja, François Labre, aki az Amettes-től mintegy húsz km-re levő
Erin plébánosa volt. Itt járult 1761. szeptember 4-én elsőáldozáshoz és
bérmáláshoz. Nagybátyja ezután latinra tanította, Benedek azonban csak
közepes tanulónak mutatkozott. Az imádság és a szemlélődő élet vonzotta,
a tanulás iránt nem volt érzéke, még kevésbé mutatott hajlandóságot a
papi hivatás iránt. Később nagy érdeklődéssel olvasta az oratoriánus
Jean Lejeune (1592--1672) prédikációit, amelyek teljesen a janzenista
ridegség szellemét lehelték és mély hatást gyakoroltak rá. Hasonlóképpen
behatóan foglalkozott a domonkos Granadai Lajos (1504--1588) misztikus
írásaival, és megtanulta, hogy egész életén át nagyra becsülje őt.
Magányosságra
hajlamos temperamentumát egyre alkalmatlanabbnak érezte a világban való
életre. Azon a napon azután, amelyen hallgatta nagybátyjának egy
vendégét, aki elbeszélte a nagy trappista kolostor (Grande Trappe)
életét, úgy hitte, hogy végre rátalált az útjára. Nagybátyja is, szülei
is ellenezték azt a kívánságát, hogy trappista legyen, így hát
jól-rosszul folytatta tanulmányait, míg nagybátyját 1766-ban el nem
ragadta egy pestisjárvány. Ezt követően néhány hetet a szüleinél
töltött, majd rábízták anyai nagybátyjára, Jacques Vincent- ra, egy
szent életű papra, aki káplán volt Conteville-ben, és mélységesen
megragadta unokaöccse lelkét. Miután hiábavaló látogatást tett
Val-Sainte-Aldegonde karthauzi kolostorában, nagybátyja közvetítésével
1767-ben a Montreuil-sur-Mer közelében levő Neuville karthauzi
kolostorában próbálkozott. Itt is visszautasították, mivel nem találták
kielégítőnek képzettségét. Ekkor egy ideig Ligny-les-Aire egyházi
iskolájába járt, majd ismét megkísérelte Neuville-ben, hogy beléphessen a
karthauziak közé. Megint kudarc érte. Nyugtalanságoktól és kétségektől
marcangolva hat hét múlva arra kényszerült, hogy visszatérjen
családjához. Jövője homályosabbnak tűnt előtte, mint bármikor, mert
továbbra is hiányzott az a képessége, hogy alkalmazkodni tudjon a
világban való élethez. 1767 novemberében a Grande Trappe-ban kérte
felvételét, ám ott is visszautasították; ezúttal azért, mert még nem
töltötte be huszonnegyedik évét. A boulogne-i de Pressy püspök
tanácsára, akivel egy misszió alkalmával ismerkedett meg, újból
kísérletet tett a neuville-i karthauzi kolostorban, de sikertelenül.
Elhatározta, hogy nem kerül még egyszer övéi szeme elé; ismételten a
Grande Trappe-ba ment, de felvételét ezúttal is elutasították. 1769
novemberében a Moulins közelében levő Sept-Fonds-ban végre felvették a
trappisták a noviciátusba.
Néhány hónapi megnyugvás után belső
bizonytalankodása olyannyira elhatalmasodott, hogy belebetegedett. 1770
júliusában el kellett hagynia a noviciátust; lassanként kezdte
megérteni: egészen egyéni hivatása az, hogy ,,ide-oda bolyongó''
feltétlen önkiüresítésben éljen. Egy ismeretlen pap, akivel később
találkozott, megerősítette szándékában.
Így hát tudatosan és
világos szándékkal magára vette a nyomorúságos, lerongyolódott csavargó
életét, abban a meggyőződésben, hogy ez számára az üdvösség egyéni útja,
melyen haláláig ki kell tartania. Ettől kezdve szüntelenül zarándokként
bolyongott Európa útjain, kegyhelytől kegyhelyig; csak csekély
alamizsnát fogadott el, hogy éhen ne haljon és meg ne fagyjon.
Elutasított minden lehetőséget, hogy bárhol is letelepedjék. A
rendelkezésünkre álló bizonyítékok csekély és pontatlan volta sajnos
alig nyújt lehetőséget arra, hogy vándorlásai útvonalát követhessük. Úgy
látszik, hogy útjait terv nélkül, teljesen önkényesen választotta meg. A
hagyomány így közli, hogy merre haladt át: Sept- Fonds-ból való útnak
indulása után Paray-le-Monial kórházába fogadták be; ezután pedig Lyonon
át Itáliába ment. A Piemontban levő Chieriből írta 1770. augusztus
31-én utolsó levelét hozzátartozóinak. Felkereste Loretót és Assisit,
majd decemberben Rómába érkezett. Sokáig tartózkodott itt anélkül, hogy
valahol is véglegesen megtelepedett volna. Megszerette Rómát, amelynek
templomai és szent helyei határtalan területet kínáltak jámbor
gyakorlatai számára. Nehézség nélkül el tudott tűnni a római koldusok
tömegében. Ezenkívül elég menedékhelyet is talált itt. Miután egy ideig
valami barlangfélében lakott a Quirinal közelében, a Kolosszeum egy
falmélyedésében talált menedéket. Az volt akkoriban mindenféle
elhagyatott és nyomorult menedékhelye. 1771 tavaszán újból vándorolni
kezdett, ezúttal Dél-Itáliába. 1772 elején több hetet töltött Nápolyban,
majd onnan is tovább indult március közepén. Miután májusban
visszaérkezett Rómába, Spanyolországba indult, s elzarándokolt
Compostellába és Burgosba. Ezt követően a Provence-ban, majd 1774
húsvétján ismét Rómában találjuk. A következő éveket más zarándokutak
töltötték ki, ezek időbeli sorrendje azonban alig ismeretes. Bizonyos
csak az, hogy többször is elzarándokolt Loretóba, és Németországban is
hosszú vándorutakat tett. 1776 őszétől hosszabb ideig Rómában időzött.
Utolsó loretói zarándokútjára 1782 márciusában indult; teljesen
kimerülve ment onnan tovább, s megjósolta közeli halálát.
Szentsége
átsugárzott ócska, piszkos ruháján. Az utcagyerekek gyakran követték
gúnyos kiáltozásaikkal, de mind több olyan ember akadt, aki
nyomorúságában is felismerte a szentség fényét. Sohasem esett abba a
kísértésbe, hogy más elfoglaltságot keressen magának, vagy hogy
bevonuljon valamilyen szerzetbe. Csodákat és rendkívüli jelenségeket is
tulajdonítottak neki. Feltételezhetjük, hogy igen nagy fokban
tapasztalta meg az Istennel való misztikus egyesülést; bizonyosat
azonban nem tudunk róla, csak néhány jelre vagyunk utalva. A
hihetetlenül primitív életkörülmények tönkretették Benedek egyébként sem
igen ellenálló szervezetét. Visszatért Rómába, s 1783 elején
megbetegedett, de még így sem mondott le arról, hogy körbejárja a
templomokat. 1783. április 16-án, nagyhét szerdáján az utcán összeesett.
Egy közeli házba vitték, s ott estére meghalt. Már másnap reggel így
kiáltoztak a gyerekek Róma utcáin: ,,Meghalt a szent!'' A tömeg áramlott
a halottasházhoz, majd hosszú időn át a sírjához. Boldoggá avatási
eljárása nagyon hamar megkezdődött, de a politikai események miatt
elhúzódott, és csak 1859-ben fejeződött be.
1881. december 8-án avatták szentté.
SOUBIROUS SZENT BERNADETT
*Lourdes, 1844. február 17. +Nevers, 1879. április 16.
Soubirous
Marie-Bernard, vagy ahogy otthon hívták kiskorától kezdve, Bernadett, a
hat testvér között a legidősebb. Szülei molnárok voltak és a legnagyobb
szegénységben éltek. Bernadett beteges gyermek volt. A korábban
börtönként használt nedves, hideg lakás nem használt gyenge
egészségének, sőt, minden jel arra mutat, hogy haláláig tartó asztmáját
is ennek köszönhette. 1854-ben a kolerajárvány idején is megbetegedett,
és sokáig tartott, amíg ismét erőre kapott.
Bernadettnek 1858.
február 11. és július 16. között a Lourdes melletti
Massabielle-barlangban tizennyolc látomása volt. Elragadtatásba esett, s
egy ismeretlen ,,Hölgy'' ezeket mondta a tizennégy éves kislánynak:
,,Imádkozz a bűnösökért!'' -- ,,Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!'' --
,,Mondd meg a papoknak, azt akarom, hogy itt kápolnát építsenek nekem.''
-- ,,Körmenetben jöjjetek ide.'' -- ,,Menj, igyál a forrásból, és mosdj
meg a vizében!'' Ez utóbbi fölszólításra a kis látnok kezével kaparni
kezdett a barlang alján, és fölfakadt egy forrás, amely ma is ontja
magából a vizet.
A barlangnál történt jelenések és a forrásnál
egymást követő gyógyulások a hívő és a hitetlen világot egyaránt
megmozgatták. A papság eleinte határozottan elutasította, hogy
foglalkozzék az üggyel, sőt, egyenesen ellenségesen fogadták a híreket. A
,,Hölgy'' nem jelent meg mindig, amikor Bernadett várta, de amikor
megjelent, elragadtatásában természetfelettien megszépült a kislány,
tisztaság és megilletődöttség sugárzott belőle, annyira, hogy a
szemlélők között még a legkeményebb szívűek szemébe is könnyek szöktek. A
látomások idején a Bernadett köré gyűlt tömegben semmi nyoma nem volt a
hisztériának vagy más szokásos zűrzavarnak. Az 1858. július 16-i
jelenés után Bernadett nem látta többé a Szűzanyát, aki megígérte neki,
hogy boldoggá teszi, de nem itt a földön.
A jelenések utáni
években Bernadettnek sokat kellett szenvednie. Sokan úgy vélték,
kötelességük kivallatni a látnokot, hogy leleplezzék a hazugságot. Volt,
akit ellenséges szándék vezetett, volt, akit a puszta kíváncsiság.
Kérdezték, vádolták, csapdákat állítottak eléje, Bernadett pedig mindig
ugyanazzal a nyílt egyszerűséggel és őszinteséggel válaszolt. Nem
díszítette, nem bővítette elbeszélését. Menekült mindentől, ami
fölhívhatta rá a figyelmet, és soha senkitől egy fillért sem fogadott
el, még családja javára sem, pedig ugyancsak szükségük lett volna rá.
Soha nem vesztette el a türelmét, jóllehet gyötrelem volt számára mindig
készen állni a látogatók fogadására és napjában hússzor is megszakítani
mindennapi munkáját. Türelemmel fogadott mindenkit, és válaszolt az
őszinte érdeklődők és gonosz kíváncsiskodók kérdéseire egyaránt.
Legnagyobb
vágya az volt, hogy eltűnhessen a világ szeme elől. Végre 1868-ban
fölvételt nyert a nevers-i Iskola- és Szeretet-Nővérek közé. Belépését
egy ideig betegsége késleltette. Novícia idejét Isten iskolájaként járta
végig. A kolostorban ugyanis szembetalálta magát egy olyan
novíciamesternővel, aki ismét sok szenvedést okozott neki. Bernadett nem
illett bele a lelki élet megszokott sémái egyikébe sem, nem csoda
tehát, hogy mindenütt értetlenkedéssel találkozott. A mesternő és a
főnöknő egyaránt attól félt, hogy Bernadettet kevéllyé és beképzeltté
teszik a jelenések. Ezért úgy gondolták, minden alkalmat meg kell
ragadniuk, hogy megalázzák -- mintha Isten nem gondoskodott volna
választottja alázatának gyarapításáról a belső megvilágosodások révén.
E
belső, isteni világosságnál ismerte föl Bernadett az igazságot, mely
teljesen áthatotta: az ember semmi, semmire nem képes, semmije nincs,
ami ne Isten ajándéka volna és nem a kegyelem műve lenne az emberben.
Ezért készséggel fogadott minden megalázást, s mindenben és minden
mögött Isten akaratát látta. Figyelmeztetésként jegyezhette föl magának:
,,Ha erősödik a vihar, emlékezni akarok Urunk szavára: ťNe félj, Én
vagyok!Ť Ha elöljáróim vagy társaim megaláznak, nyomban hálát akarok
adni érte az Úrnak, és szívesen veszem a bántó szót, hogy egy lépéssel
közelebb kerülhessek Istenhez.''
Az egyik napon megmutatták neki
annak a barlangnak a mását, ,,amely az ő mennyországa volt'', ahol a
Hölgyet láthatta, ,,aki oly szép, hogy az ember szívesen meghalna, hogy
ismét láthassa''. Egy nővértársa szent irigységgel figyelte. Bernadett
hirtelen odafordult hozzá, és megkérdezte: Mit csinál az ember a
söprűvel? -- Micsoda kérdés! Az ember fogja seprűt, és seper vele. -- És
aztán? -- Aztán visszateszi a helyére. -- Hol van a helye? -- Hát az
ajtó mögött, a sarokban! -- Látod, ez az én sorsom -- mondta az egykori
látnok. -- A Szent Szűz dolgozott velem, aztán a sarokba állított. Ott
az én helyem, és boldog vagyok, ha ott maradhatok.''
Bernadett a
kolostorban is sokat betegeskedett. Ha nem volt ágyhoz kötve, akkor a
betegszobában szolgálta testvéreit. A háziorvos -- higgadt, békés
természete és jóságos lelkülete miatt -- a legjobb véleménnyel volt
róla. Légszomja haláláig kísérte. Tüdővérzések és egyéb komplikációk
léptek föl, s különösen nagy kínokat okozott jobb térdének gyulladása.
1879.
április 16-án halt meg Nevers-ben. Utolsó szavai ezek voltak:
,,Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, imádkozz értem, szegény
bűnösért!''. A teste nem látott romlást, ma is épen őrzik. 1925-ben
boldoggá, 1933-ban szentté avatták.
--------------------------------------------------------------------------------
Magyarul
is olvasható René Laurentin: Bernadett élete (ford. Sinkó Ferenc. Szent
István Társulat, 1983) c. könyve, melyben teljes tárgyilagossággal
állítja elénk a szerző a szent életének írásban dokumentált eseményeit.
Egy kis részlet a könyvből:
A tizenhetedik jelenés (1858. április 7.):
Április
6-án, húsvét keddjén Bernadett újból érzi a vonzódást a barlang felé.
Vesperás után belép a gyóntatószékbe. A segédsekrestyésnő meglátja.
Megsejt valamit, és titoktartás terhe alatt megsúgja néhány
barátnőjének. A hír futótűzként terjed el. Bernadett barátai
nyugtalankodnak. Az ügyész az elmúlt héten négy órán át faggatta őt, és
megtiltotta neki, hogy visszamenjen a barlanghoz. A vesperás előtt
Bernadett átment a barlangnál meggyógyult Blazyhoz, Adé régi
polgármesteréhez, aki látni akarta őt. A Blazy-fiú fölajánlja neki, hogy
homokfutójában hazaviszi. Ez a látogatás egy gondviselésszerű
bizonyítékot eredményez.
Másnap reggel, húsvét szerdáján virradat előtt a barlangnál van. Több száz ember várakozik már. Hamarosan ezren lesznek.
Bernadett
már elragadtatásban van, lenyűgöző csend veszi körül. De mi az a zaj a
tömeg szélén? Nehéz léptek, parancsoló hang, egyre közelebb a helyhez,
ahová mindenki áhítozik: ,,Adjanak utat!''. Dozous doktor az. Már régóta
szerette volna megvizsgálni az extázist. Az orvos egyúttal a tűzoltók
parancsnoka is, megbízza tehát egy ,,emberét'', Martin Tarbčst, hogy
menjen előtte. Utat tör a tömegben, amelyből tiltakozó megjegyzések
csattannak föl, annál is inkább, mert a kalapját, a barlangnál kialakult
tisztelet szabályai ellenére a fején hagyja. Meggyőződése ellenére
teszi: ,,Nem ellenségként jövök, hanem a tudomány nevében. Szaladtam
(egy pillanatra fölfedi verejtékcseppekkel harmatozó, csupasz
koponyáját, amely megcsillan a gyertyalángok fényében), és nem tehetem
ki magam a huzatnak. Én vagyok az egyetlen, aki megállapíthatom, valóban
vallási jelenség-e az, ami itt végbemegy, engedjék, hogy
tanulmányozhassam.''
Törölgeti magát, nyugtalan, hogy a huzat
megárt neki. Figyelmét azonban máris leköti a szokatlan jelenség, és
minden másról megfeledkezik. Bernadett ezen a napon egy földre
támasztott, hosszú gyertyát tart, melyet előző napi vendéglátója, Blazy
adott neki. Hogy védje a lángot a széltől, két kezét fölcsúsztatja végig
a gyertyaszálon, amelyet két tenyerével szorongat. És a lángoló kanócot
úgy veszi körül két keze feje, mintha egy kagyló két héja volna. Félig
nyitott ujjai között a láng megvilágítja behajlított tenyereit.
,,De
hiszen megégeti magát!'' -- kiabálnak a tömegben. ,,Hagyják!'' -- kiált
vissza Dozous. Nem hisz a szemének. Az elragadtatás végeztével
megvizsgálja a látó lány két kezét, aki sehogyan sem érti, mit keres
rajta a doktor.
,,Semmi nyoma sincs rajta!'' -- jelenti ki az
orvos. A hit egy csapásra meghódítja őt. Robbanékony szertelenségével,
amely jellemző vonása, hirdeti a csodát a kávéházban, az egész városban
és még a rendőrbiztos előtt is, aki lopva jegyzi föl noteszébe
lelkendező megnyilatkozásait: ,,Az én szememben természetfölötti tény,
látni Bernadettet térdelni a barlang előtt, extázisban, amint egy égő
gyertyát tart, és két kezével védi a lángot, és semmi jelét sem látni,
hogy érezné: kezei érintik a lángot. Megvizsgáltam a kezeit. A legkisebb
nyoma sincs rajtuk az égésnek!''
--------------------------------------------------------------------------------
Urunk
és Istenünk, alázatosak kedvelője, védelmezője és megdicsőítője, aki
Szent Bernadettet megajándékoztad a türelem és a szeretet csodálatos
kegyelmével, kérünk, engedd, hogy az ő imádságára és példája szerint
egyszerűségben járjuk a hit útjait, és szemlélhessünk téged a mennyek
országában!
CSISZÉR ELEK erdélyi ferences atya (1856-1942)
Csíksomlyó
közvetlen közelében született vallásos székely szüloktol. Imre volt a
keresztneve. Iskoláit Somlyón, a ferences atyák iskolájában kezdte.
Gimnazista korában belépett a Mária-kongregációba. „Szuz Mária
leventéje” lett, az is maradt egész életében. Csíksomlyón 16 éves
korában lépett be a Ferencrendbe, majd Kolozsváron folytatta
papszentelés elotti tanulmányait. Itt is szentelték pappá 1879-ben.
Utána 21 évig volt novíciusmester, majd több helyen hitoktató,
hitszónok, házfonök, 1911-14-ig tartományfonök. Élete példájával,
intézkedéseivel eroteljesen törekedett az erdélyi ferences tartomány
életének megreformálására. 1914-tol Brassóban tevékenykedett 28 évig.
Eleinte egyedül volt, késobb érkezett hozzá egy rendtárs. Eredményesen
felvirágoztatta a ferences III. rendet. Pár év múlva a tagok száma
meghaladta a százat. Kituno munkatársai lettek ok a lelkipásztori
munkában. Szentbeszédeivel nagy hatást gyakorolt még a másvallásúakra
is. Felejthetetlenek maradtak hallgatói számára azok a beszédek,
melyeket Mária tisztaságáról, segítségérol, jóságáról, istenanyai
méltóságáról mondott. Kitunt a szerzetesi fogadalmak, a szegénység,
tisztaság és engedelmesség megtartásában. (Volt, aki közelében úgy
érezte, hogy egyszerre megszunnek a tisztaság elleni kísértései.) 1942.
ápr. 27-én, a szentségek buzgó felvétele után hunyt el. Temetésérol azt
írta a Márton Áron püspököt képviselo s a gyász-szertartást végzo
prelátus: „Az emberek nem gyászoltak, hanem ünnepeltek… Sírás helyett
Tedeumot énekeltek.” Már életében, de még inkább halála után sok
imameghallgatás és csodás gyógyulás történt közbenjárására. Boldoggá
avatási eljárása megkezdodött.
„Elek atya emléke így rajzolódott bele
az emberek emlékébe: …akár imádság közben, akár a gyóntatószékben, akár
az Úr oltáránál vagy más kötelességének teljesítése közben mindig
ugyanaz a jóságos arc, amely nyugodságról, Istenbe való elmerülésrol, a
világgal szemben érzett közömbösségrol és az égiek utáni vágyakozásról
beszél.”
Életrajzából.
Imádság:
Istenünk,
te boldogemléku Elek atyát arra választottad ki, hogy rendtartománya
reformját szóval és példájával elomozdítsa, add, hogy buzgósága minket
is lelkesítsen fogadalmunk huséges teljesítésére és a szeretetben való
növekedésre. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Irén vértanúnő
Szent
Irén Görögországban szenvedett vértanúságot. Több más kereszténnyel
együtt egy barlangban lakott, és mindnyájan imádsággal töltötték
idejüket. A bálványimádók feljelentették őket a helytartónál, ezért
Irént elfogták, megbilincselték, és börtönbe vetették. A helytartó
előtti kihallgatásnál bátornak és erősnek mutatkozott hitében. Ezért
kivágták nyelvét, kitörték fogait és végül lefejezték 205-ben vagy
304-ben.
Szent Kázmér hitvalló, † 1483
Szent Lambert vértanú, † ~303
Szent Leonidász vértanú és társai
Szent Lambert vértanú, † ~303
Szent Leonidász vértanú és társai
Leonidász,
és vele 6 asszony: Khariessza, Nika, Galina, Nunechia, Bazilissza, és
Theodóra Korintusban szenvedtek vértanúságot. Mindnyájukat a tengerbe
fullasztották 251-ben.
Cattani Péter +1221.03.10.
Jogtudós,
káptalani ügyész, az assisi Szent Rufin székesegyház kanonokja (de nem
volt pap). 1219-ben Szent Ferenc társaságában látogatott el a
Szentföldre. Szent Ferenc visszatérése után ot nevezte ki általános
helyettesévé (vikárius generálissá). A szent megkülönböztetett
tisztelettel övezte s Péter úrnak szólította. Azonban már 1221. márc.
10-én meghalt. A porciunkulai templomban temették el. Sírjánál sok csoda
történt, mire a nép tömegesen kereste fel sírját s ezzel zavarta a
testvérek életét. Szent Ferenc - hivatkozva arra, hogy Péter életében
mindig engedelmeskedett, felszólította, hogy hagyja abba a csodatevést. S
ettol kezdve a csodák valóban abbamaradtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése