LABOURÉ SZENT KATALIN a rendben november 28. *Fain-les-Moutiers, 1806. május 2. +Párizs, 1876. december 31.
Catherine Labouré jámbor parasztházaspár tizenegy gyermeke közül kilencedikként született a burgundiai Fain-les-Moutiers-ben 1806. május 2-án. Amikor anyja korai halála után nővére belépett az Irgalmas nővérekhez, Katalin a húgával együtt kiválóan ellátta a háztartás vezetését. Élete munka, imádság és vezeklés volt, szabad idejét a templomban töltötte, pénteken és szombaton böjtölt. Apja azt az álláspontot képviselte, hogy elég a kolostorba egy lánya, s Katalintól, kedvelt leányától több évig megtagadta, hogy beléphessen a rendbe.

Katalin körülbelül tizennyolc éves korában azt álmodta, hogy egy markáns arcvonású ősz pap szentmisét mutat be. Erős késztetést érzett, hogy odamenjen hozzá, mégis ijedten a helyén maradt, amikor a mise után intésével hívta. Egy másik alkalommal azt álmodta, hogy meglátogat egy beteget, s a betegágynál ismét találkozott ezzel a pappal. Akkor egy hang így szólt hozzá: ,,Leányom, jó dolog ápolni a betegeket. Most menekülsz előlem, egy napon azonban boldog leszel majd, ha hozzám jöhetsz. A jó Istennek terve van veled. Ne felejtsd ezt el!'' Amikor néhány évvel később az Irgalmas nővérek egyik társalgójában meglátta alapítójuk, Páli Szent Vince képét, fölkiáltott: ,,Ez az a pap, akit álmomban láttam!''

Végre 1830 áprilisában novícia lett az Irgalmas nővéreknél Párizsban. Ebben az időben gyakran voltak látomásai az Eucharisztia Jézusáról, s fölébredt benne a szent vágy, hogy láthassa egyszer a Szűzanyát is. Vágya elsőként 1830. július 19-ének éjjelén teljesedett. Így mondta el ezt ő maga:

,,Ekkor érkezett el életem legboldogabb pillanata. Lehetetlen lenne leírnom, amit tapasztaltam. A Szűzanya elmondta nekem, hogyan viselkedjem a gyóntatóatyámmal, és sok mindent rám bízott, amiről nem kell beszélnem. Beszélt arról is, hogyan viseljem a rám váró szenvedéseket, miközben bal kezével az oltárra mutatott, amely előtt térdre borulva ki kell öntenem a szívemet; ott találok meg minden vigasztalást. A jó Isten küldetéssel akar megbízni téged -- mondta.''

Gyóntatóatyjával, akire később a társulat vezetését bízták, közölnie kellett: tegyen meg minden lehetőt, hogy bizonyos visszaélések megszűnjenek, s a regulához való hűség ismét helyre álljon, különösen ami az olvasmányokat, az idő kihasználását és a látogatásokat illeti. Ha aztán megint hűségesen megtartják majd a regulát, s egy másik társulat akar hozzájuk csatlakozni, bele kell egyezniök az egyesülésbe. -- Egy püspöknek aggodalom nélkül nyújtsanak menedéket a Szent Lázárban, a lazaristák anyaházában, Szent Vince másik alapításában.

Elképzelhetjük, micsoda belső küzdelembe került egy vidéki novíciának, hogy ilyenféle megbízásokat adjon át a gyóntatóatyjának, és milyen kételkedéssel fogadhatta azokat a fiatal, harminc éves lazarista atya, másrészt pedig mennyire meg lehetett lepve, amikor 27- én kitört a júliusi forradalom, és a Szent Lázár-kolostor kapujánál meglátta a menedéket kérő Frayssinous püspököt, X. Károly kultuszminiszterét.

1830. november 27-én Katalin a közös elmélkedés alkalmával látta a Szűzanyát. Egy félgömbön állt, lába alatt eltaposott kígyó tekergőzött. Kezében gömböt tartott, rajta arany kereszt állott, kezének ujjait gyűrűk díszítették, amelyekbe különböző nagyságú drágakövek voltak illesztve, és csodás fény sugárzott belőlük. A látnoknő a bensejében hangot hallott: ,,Ez a gömb, amelyet látsz, nemcsak az egész világot ábrázolja, hanem Franciaországot és minden embert külön-külön is.'' A kövekből előtörő sugarakról pedig megjegyezte: ,,Azoknak a kegyelmeknek a jelképei ezek, amelyeket kiárasztok mindenkire, aki csak kéri tőlem.'' Azt is megértette azonban, hogy egyes sötét drágakövek, amelyek nem sugároztak fényt, azokat a kegyelmeket jelképezték, amelyeket senki sem kért. Ezután hirtelen megváltozott a látomás. A Boldogságos Szűz már nem tartotta a földgömböt, hanem leeresztett fénysugarakat árasztva, karjai irgalommal telve tárultak a föld felé. Alakja körül ovális keretben arany betűkkel formálódtak ki ezek a szavak: Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk! Szívében pedig megkapta a megbízatását: ,,Veress érmét e minta szerint! Aki hordja, nagy kegyelmeket nyer, különösen ha a nyakán viseli. Elárasztja a kegyelem azokat, akik bizalommal hordják az érmet.'' A nővér azután látta az érem másik oldalát is, melyen Mária nevének kereszttel koronázott monogramja, alatta Jézusnak töviskoronával körülvett, illetve Mária tőrrel átdöfött Szíve volt látható; a képet tizenkét csillag vette körül.

E látomásai többször ismétlődtek, gyóntatóatyja azonban elutasítóan viselkedett, és csak 1832-ben beszélt a megbízatásról Párizs érsekével. Ez nem ellenkezett, s így 1832. június 30-án kibocsátották az első 2000 érmet. Egy érmet magával vitt az érsek egy halálos beteghez, akit ki akart békíteni Istennel és az Egyházzal. (A Napóleon által mecheleni érsekké emelt Msgr. de Pradt volt az, aki csípős tollával sokat írt az Egyház ellen.) Eleinte úgy tűnt, nem jár sikerrel az érsek. Már az ajtó felé indult, amikor sietve visszahívták. Teljes fordulat történt: a haldokló megsiratta tévedéseit, és igazán épületes halállal halt meg. Ez a csodás megtérés Párizs érsekét megerősítette a jelenések valódiságában, ez volt az első eset, amelyet oly sok követett.

A nép az érmet mindjárt csodásnak nevezte. 1834 áprilisában megjelent az első írás, címében a ,,csodás érem'' névvel. Az érem csakhamar elterjedt egész Európában. Tény, hogy diadalútja révén a katolikusokban tudatossá vált Mária szeplőtelen fogantatásának titka, s hogy nagy örömmel fogadták, amikor azt 1854-ben dogmaként hirdette ki IX. Pius pápa.

Katalin negyvenhat éven át élt irgalmas nővérként Párizsban az öregek otthonában. Először a konyhában foglalkoztatták, majd az öregek és betegek ápolásában, végül pedig a kapunál. Tökéletes példája lett az irgalmasságnak, amely nem ismer mást, csak a betegek, öregek, gyermekek gondozását, feladatát egészen csöndben, szerényen, alázatosan teljesíti, mert szívében az istenszeretet emésztő tüze ég.

Amikor egyszer az iránt érdeklődtek, hogyan imádkozik, ezt válaszolta: ,,Imádkozni nem nehéz. Amikor a kápolnába megyek, letérdelek a jó Isten előtt, és így szólok Hozzá: ťUram, itt vagyok. Add, amit akarsz!Ť Ha ad nekem valamit (lelki vigasztalást, felüdülést), vidám vagyok és megköszönöm neki. Ha semmit sem ad, azt is megköszönöm, mert tudom, hogy semmit sem érdemlek. Utána pedig elmondok Neki mindent, ami az eszembe jut, elbeszélem szenvedéseimet és örömeimet, és hallgatom Őt. Ha ti is hallgatjátok, hozzátok is szól majd. A jó Istennel ugyanis beszélni kell és hallgatni kell Őt. Mindig szól, ha egyszerűen és szerényen átadjuk Neki magunkat.''

Fiatalabb rendtestvéreinek ezt tanácsolta: ,,Ha bánatod van, menj a szentségház elé, és mondj el mindent a jó Istennek! Ő senkinek sem adja tovább, és megadja az erőt elviseléséhez.'' -- Az otthon egyik öregje, aki meghasonlott Istennel, a világgal és önmagával, minden alkalmat felhasznált arra, hogy a nővéren töltse ki a mérgét és bosszantsa őt. Valaki egy ilyen alkalommal vigasztalni akarta, és így szólt hozzá: ,,Nővér, ez az ember itt... micsoda közönséges lélek!'' ,,Hát akkor -- válaszolta ő -- imádkozzék érte!'' Máskor ilyen nehéz esetekben ezt mondta magának csöndesen: ,,Ezt a jó Istenért'', vagy: ,,Istent kell keresnünk mindenben.''

1876. december 31-én halt meg. Teste épen maradt, és az Irgalmas nővérek párizsi templomában nyugszik. 1933-ban boldoggá, 1947. július 27-én szentté avatták.


MARTHE ROBIN*szűz, III. r. (1902-1981)
Franciaoxszágban Lyon közelében élt egy kis faluban. Szülei kisbirtokosok, szorgalmas, közösségszereto emberek voltak. Hat gyermeket neveltek. Márta fiatal korában még nem volt különösebben vallásos. 16 éves korában betegeskedni kezdett. Gyógyfürdokre járt, valamennyire jobban lett. 20 éves korában egy ima, mely váratlanul szeme elé kerül, megvilágítja jövojét: „A szenvedésre kell felkészülnöd.” 1925. okt. 25-én életfelajánlást tesz: Isten szeretetének és akaratának ajánlja fel minden tehetségét, egész további életét. Kéri, hogy Jézus változtassa áldássá, kegyelemmé szenvedéseit mindazok számára, akiket szeret, továbbá hazájáért, a papságért, a bunösökért, a lelkek megszentelodéséért. 1928-ban kapucinus atyák felveszik Szent Ferenc III. rendjébe. Betegsége egyre súlyosodik. Lábai megbénulnak, tolókocsin tud csak közlekedni. 1930. szeptember egyik utolsó napján Jézus azt kérdi tole, akar-e olyan lenni, mint o. A felelete: „Íme a te szolgálóleányod.” Pár nap múlva, okt. 4-én, Szent Ferenc napja táján részesül a szent sebhelyek kegyelmében. Ettol kezdve péntekenként átéli Jézus szenvedését, s 50 éven át nem tud se enni, se inni, se aludni - csak az Oltáriszentség a tápláléka. Orvosok vizsgálják, a jelenségekre nem találnak természetes magyarázatot. 1934-ben az o kérésére és sürgetésére plébánosa és egykét tanítóno közremuködésével leányiskola létesül a községben, mely bámulatos fejlodésnek indul. Két év múlva lelkigyakorlatos ház épül, itt jön létre a Fény és Szeretet Közössége, melyet felkarol az illetékes püspök, majd mások is, így máshol is alakulnak hasonló közösségek s lassan a közömbös, elvallástalanodott lakosság a környéken közelebb kerül Istenhez. Mindez a szenvedo Márta áldozatából ered. Márta majdnem egészen megbénul, írni csak a szájával tud már, meg is vakul. Mindezt szeretetbol vállalja. Jellegzetes tanítása: „A szenvedés az igazi szeretet semmihez sem fogható iskolája.” Szent Páter Pio mellett o a 20. század másik nagy misztikusa, aki Krisztus sebhelyeit 51 éven át viselte. Remélheto, hogy idovel az Egyház ot is a boldogok sorába emeli.
Mondásaiból:
„Meg akarok Vele halni a kereszten, hogy mindörökké és dicsoségében Vele élhessek.”
„Jézus a kereszten ismeri fel igazi barátait.”
„A kereszt létra, mely fokról fokra Jézushoz emel bennünket.”
„Nem érzem úgy, hogy az ágyam ágy: az ágyam oltár, kereszt.”

Imádság:

Istenünk, te boldogemléku Márta szolgálódat Fiad szenvedésének részesévé,
a szent sebhelyek viselojévé és apostoli muvek elindítójává tetted. Segíts
minket, hogy példájára a Krisztus-követés útján napról napra elobbre haladjunk.
A mi Urunk Jézus Krisztus által.

IFJABB SZENT MELÁNIA özvegy
*Róma, 383. +Jeruzsálem, 439. december 31.
Valéria Melánia egy régi római nemesi nemzetségből, a Valeriusoktól származott. Nagy vagyonnal rendelkeztek, és Róma közepén, a Caeliuson volt egy nagyszerű palotája. Apja, Valerius Publicola szenátor az idősebb Szent Melánia fia volt, aki fiatal özvegyként (372-ben) elhagyta Rómát, hogy meglátogassa az egyiptomi és palesztinai szerzeteseket és huszonhét évig maradt a Szentföldön. Az ifjabb Melánia anyja, Albina a Ceioniak családjából való volt. Albinus, Melánia nagyapja még magas pogány papi hivatalt töltött be. Melánia életéről viszonylag jól tájékozottak vagyunk annak a leírásnak az alapján, amelyet nem sokkal halála után készített papi kísérője, Gerontius (+485).

Már ifjú éveiben arra vágyott, hogy házasság nélkül élje le életét. A 4. század második felében a római nemesi családokban, amelyek részben már áttértek a keresztény hitre, egy aszketikus mozgalom keletkezett, s ezt különösen Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) táplálta lelkileg. Ez a mozgalom erős ellenállásra talált a nemesi családok pogány hozzátartozói körében, sőt gyakran még a keresztény családtagok is rossz szemmel nézték. Egész sor főnemesi hölgy csatlakozott ehhez az irányzathoz, pl. az idősebb Szent Melánia, Szent Fabiola (lásd: 638. o.), Szent Paula (lásd: 68. o.), Szent Eusztochium (lásd: 516. o.) és mások; lemondtak a házasságról, vagy legalább özvegyekként az újabb házasságról.

Gerontius tudósítása szerint Melániát -- akarata ellenére -- szülei tizenhárom éves korában férjhez adták. Házastársául egy unokafivérét, Valerius Pinianust szemelték ki. Férje a házasságkötés idején (396-ban) még csak tizenhét éves volt. Melánia megpróbálta rávenni az önmegtartóztató életre. Pinianus nem egyezett bele azonnal, de arra kész volt, hogy ha majd lesz két gyermekük, beszéljenek újra a dologról.

Melánia házasságát kemény szenvedés tette próbára. Először egy leánykának adott életet, ez azonban néhány év múlva meghalt. Második gyermekük, aki fiú volt, csak egy pár óráig élt. Koraszülés miatt Melánia élete is veszélybe került. Pinianus állhatatosan imádkozott életbenmaradásáért Szent Lőrinc sírjánál, és kész volt arra, hogy ígéretet tegyen a teljes megtartóztatásra, szülei azonban nem engedték meg. Csak apja halála után (404-ben) tudták megvalósítani; Melánia akkor 21, Pinianus 25 éves volt.

Melánia ekkor Krisztus követésének egy további lépcsőfokára gondolt: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet, és az árát add a szegényeknek!'' Férjével együtt visszavonult egyik Róma környéki villájukba. Miközben ő egyszerű ruhákat hordott, férje még szeretett költekezni. Amikor Melánia látta, hogy házassági megtartóztatására vonatkozó ígéretét komolyan veszi, javaslatot mert tenni külső pompájuk kérdésében is; sikert ért el. Csakhamar túl akart adni roppant vagyonukon is, amellyel együttesen rendelkeztek, hogy árát karitatív feladatokra, kolostorok alapítására és templomok felszerelésére fordítsa. Melánia rokona, Nolai Szent Paulinus (lásd: A szentek élete, 278. o.) már tíz évvel azelőtt kezdett azzal foglalkozni, hogy eladja nagy vagyonát, és akkor éppen a Szent Félix sírján épült új bazilikát hozta tető alá. -- Melánia terve heves ellenállásra talált a római nemességhez tartozó rokonai körében. Pinianus testvére, Severus a nagy latifundium rabszolgáit fellázította testvére és sógornője ellen. Melánia ezért Serenához, Honorius császár örökbe fogadott nővéréhez fordult közvetítésért, és szabad kezet kapott. Először 8.000 rabszolgának adták vissza a szabadságát. Nagyszerű római palotájuk, régi családi birtokuk nem talált vevőre; értékének összegét senki sem tudta előteremteni. Néhány évvel később, miután a nyugati gótok kifosztották Rómát, potom áron került más kezébe. Az előrenyomuló gótok elől Melánia férjével együtt visszavonult Szicília keleti partján levő birtokukra. Szemük előtt valamiféle kolostori kötöttségű, közös, egyszerű élet eszménye lebegett, amely akkoriban olyan sokakat lelkesített, és amelynek Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) adta meg a szabályait. Melánia és az anyja, Albina, néhány szolga és hatvan hajadon alkotta az első közösséget; nem messze tőle élt Pinianus harminc szerzetessel; lelki vezetőjük Rufinus (345--410 körül) volt. Melánia és Pinianus még más kolostorokat is alapítottak, ellátták őket ruhaneművel, megajándékozták pénzzel, ezüsttel, drágakövekkel. Tevékenykedtek a betegápolásban s a menekültek és száműzöttek gondozásában is.

Szicília ki volt téve a hódító germánok fenyegetésének, ezért 411-ben tovább vonultak az észak-afrikai Tagastébe, Szent Ágoston születési helyére, ahol Ágoston barátja, Szent Alypius (+430 körül) volt a püspök. Melánia birtoka itt is óriási területekre terjedt. Ágoston, Alypius és Aurelius karthágói püspök (+427 és 430 között) tanácsára Melánia és Pinianus sem a kolostoroknak, sem a templomoknak nem ajándékoztak készpénzt, inkább házakat és földbirtokokat. Magában Tagastében mindketten alapítottak egy-egy kolostort férfiak és nők számára.

Hétéves ott-tartózkodás után Melánia Pinianusszal és anyjával, Albinával együtt elhagyta Észak-Afrikát; céljuk Palesztina volt. Szent Cirillnél (lásd: A szentek élete, 297. o.) Alexandriában megpihentek, majd tovább mentek Betlehembe; ott találkozott Melánia Szent Jeromossal. Melánia Jeruzsálemben először a Feltámadás templomának közelében lévő zarándokházban szállt meg. Anyja és Pinianus halála (431/432) után Melánia még egy kilencven nővérből álló kolostort alapított, de főnöknőjük nem akart lenni. Többre becsülte, hogy az Olajfák hegyének közelében egy cellában éljen. Évek óta folytatott vezeklési gyakorlatait csaknem elviselhetetlen mértékűvé fokozta. Megkérték: álljon el attól a szándékától, hogy teljesen reklúzaként éljen, mert a betegek és zarándokok ápolásában hasznosabban működhet; engedelmeskedett.

Melánia egyformán jól beszélt görögül és latinul; ezt jól tudta hasznosítani a kéziratok másolásában. Teljesen együtt élt a Szentírással, amelyet évente három-négyszer is elolvasott elejétől a végéig.

Férje halála után még egy kolostort akart alapítani az Olajfák hegyénél. Anyagi eszközeit azonban felhasználta, és más adakozók segítségét kellett elfogadnia, hogy megvalósíthassa tervét. Halálakor a birodalom egykor leggazdagabb asszonyának már csak ötven aranya volt, amelyet a püspöknek ajándékozott.

437-ben Volusianust, Melánia nagybátyját III. Valentinianus császár (424--455) leánykérőként küldte Bizáncba. Volusianus még pogány volt, is nagyon ellenzett minden aszkétaéletet. Ez azonban az 54 éves, böjtöléstől elgyengült Melániát nem akadályozta meg abban, hogy vállalkozzék egy utazásra Jeruzsálemből Konstantinápolyba, mivel nagybátyját a keresztségnek akarta megnyerni. Célját elérte: Volusianus Konstantinápolyban megbetegedve megkeresztelkedett, majd halálos ágyán magához vette az Oltáriszentséget is. Konstantinápolyban Melánia megismerte Eudokia császárnét, akit azután megerősített abbeli kívánságában, hogy látogasson el a Szentföldre. Amikor Melánia visszaérkezett jeruzsálemi kolostorába, a császárné vállalkozott a tervezett útra, Melánia pedig elébe utazott Szidonig (438-ban).

Ereje lassanként lehanyatlott. A 439. év karácsonyának ünnepét rokonaival és a hasonló érzelmű ,,ifjabb'' Paulával töltötte Betlehemben; a következő napon pedig Szent István emlékezetét már ismét Jeruzsálemben ünnepelte meg. Amikor öt nap múlva érezte, hogy közeledik a halála, a templomba vitette magát, s a kor szokásának megfelelően háromszor magához vette a szent Útravalót, majd ezekkel a szavakkal búcsúzott el: ,,Ahogy az Úrnak tetszik, úgy legyen.''



SZENT I. SZILVESZTER PÁPA
+Róma, 335.
Szilveszter római születésű volt, s majdnem huszonkét évig, 314-től 335-ig volt pápa. Elődje, Miltiádész pápa alatt szabadult meg Róma Maxentius zsarnokságától, amikor Nagy Konstantin a Milviusi-hídnál legyőzte őt. Ez meghozta az Egyház számára a szabad vallásgyakorlást is. Tanúk szólnak amellett, hogy Szilvesztert hitvallóként tisztelték, mivel az utolsó üldözésben, Diocletianus idejében állhatatosan megvallotta Krisztust. A felszabadulás első időszakában ugyanis az egész birodalom területén az volt a szokás, hogy olyan férfiakat választottak és szenteltek püspökké, akik az üldözés idején hitvallók voltak.

Szilveszter pápaságának egyik legfontosabb teendője volt az egyházi élet megszervezése Rómában. Maga a császár nem kedvelte Rómát, egész uralkodása alatt mindössze háromszor fordult meg benne, akkor is csak rövid időre.

De éppen e távollétnek köszönhető, hogy nem került sor a pápa és Konstantin között olyan összeütközésekre, amilyenekre -- a császár azon öntudatából fakadóan, hogy ő felelős az Egyház belső békéjéért is -- a keleti püspökök és Konstantin között sor került.

A római püspök primátusának érvényesülése szempontjából Szilveszter pápasága annyiban jelentős, hogy a két zsinatra, melyeket a császár hívott össze (314-ben a dél-franciaországi Arles-ban, 325-ben pedig Niceában), nem személyesen ment el, hanem képviselőt küldött. A történészek nem tudják pontosan megokolni, hogy a pápa maga miért maradt távol e zsinatokról. Azt mondják, lehetséges, hogy szokatlan volt a meghívás a zsinatra, amely eddig egyháztartományok gyűlése volt, most pedig a császár mint politikai vezető az egész birodalom területéről hívta meg a püspököket. Szilveszter tehát óvatosságból nem ment el, s ezt okossága diktálta, mert ezzel gátat tudott vetni a császár befolyásának az Egyház belső ügyeire. Valószínűbb azonban a másik magyarázat: azért küldöttekkel képviseltette magát, mert az addigi gyakorlat szerint a zsinatokon mindig a zsinatnak helyt adó város püspöke elnökölt. Ő pedig mint Róma püspöke nem akart olyan helyzetbe kerülni, hogy Péter utódával szemben valaki más vezesse az Egyház egyetemes gyűlését. Az arles-i zsinatra azt a megindoklást küldte maga a pápa, hogy nem hagyhatja el az Apostolok sírját. S ez így is maradt egészen a középkor végéig: a pápák személyesen nem vettek részt a Rómán kívüli zsinatokon. Az arles-i zsinat határozatait egy tiszteletteljes levél kíséretében megküldték Szilveszternek, igaz akkor még nem jóváhagyásért, hanem hogy az egész Egyháznak hirdesse ki a zsinati határozatokat.

Miltiádész pápa kapta a császártól az első nagy adományt, amellyel a Lateráni palotát a pápa rendelkezésére bocsátotta. A 313 októberére meghirdetett zsinat atyái -- a császár kívánságára az újonnan jelentkező donatizmust vették vizsgálat alá, mivel ez az eretnekség Észak-Afrika egyházaiban súlyos nehézségeket okozott -- már ebbe a palotába gyűlhettek össze. A nagy római templomok építéséről azonban már Szilveszter tárgyalt a császári építészekkel. Konstantin ugyanis elrendelte, hogy a Lateráni palota mellé építsenek egy nagy bazilikát, amely később a ,,Minden Templomok Anyja'' nevet kapta. A pápák egészen a 14. századig ebben a palotában éltek és innen gyakorolták pápai hatalmukat. Szilveszter évei alatt készült a Vatikáni-dombon a Szent Péter sírja fölötti bazilika. Szent Pál sírja fölé egy kisebb bazilikát kezdtek építeni az ostiai út mentén. A Laterántól nem messze pedig megkezdték a Szent Kereszt-bazilika építését, amely arra volt hivatva, hogy a jeruzsálemi szent helyek megjelenítője legyen Rómában.

Szilvesztertől semmi írott emlék nem maradt ránk. Zsinatról sem tudunk, amit Rómában tartott volna. A két követtől eltekintve nem avatkozott be a kibontakozó krisztológiai vitába, amelynek alapkérdése Krisztus istensége volt. A kérdést az alexandriai származású Arius pap vetette föl, és ötven éven át folyt a vita, főleg a keleti egyházban. A probléma -- hogy mi módon lehet filozófiailag összeegyeztetni Jézus Krisztus istenségét azzal a tanítással, hogy csak egyetlen Isten van - - az akkori római egyházat különösebben nem érintette. Komolyabban csak Szilveszter utódai avatkoztak be a vitába.

Száz esztendővel Szilveszter halála után hozzáfogtak ahhoz, hogy a történeti források hallgatását pótolják a pápa és a császár kapcsolatára nézve. Nem tudták elviselni, hogy semmi komoly adat nincs arról, milyen viszonyban volt egymással a két fő. A kérdés annál égetőbb volt, mert Konstantinápoly azzal az igénnyel lépett föl, hogy politikai súlya miatt -- s mert Nagy Konstantint a város főtemplomában temették el -- a keleti egyház pátriárkai székhelyei között elsőbbséget kapjon. Ezért legendát költöttek, amely szerint Konstantin Rómában székelt és szoros kapcsolatban állt Szilveszterrel, holott valószínűleg szót sem váltottak egymással, talán csak messziről látta Szilveszter a városba látogató császárt. Ez a ,,helyesbítés'' a mai történettudomány szemében hamisítás, de a minősítés semmit nem változtat azon a tényen, hogy a legenda az egész középkoron át lényegesen befolyásolta az Egyház és a birodalom kapcsolatát.

A szerény Szilveszter pápa alakja a legendák fényében világtörténelmileg egyedülálló jelentőségű, mert ő volt az a pápa, aki Nagy Konstantinnal együtt történelmet formált.

Marcus Aurelius császár (161--180) nagy lovasszobra, amely a római Capitoliumon ma is csodálatot kelt a szemlélőben, akkoriban a Lateráni palota mellett állt. Ebből később arra következtettek, hogy nyilván Konstantint ábrázolja, s csak ennek volt köszönhető, hogy a későbbi korokban nem olvasztották be! A legenda ugyanis elmondja -- természetesen ennek sincs történeti hitele --, hogy a császárt Szilveszter gyógyította meg súlyos betegségéből, majd meg is keresztelte. A császár hálából nagy ajándékokkal halmozta el az Egyházat.

E legenda magvának rendkívül nagy hatása volt az egyházi állam, illetve a birodalom és a pápaság középkori kapcsolatának alakulására.

A legendában ugyanis az áll, hogy Konstantin törvényt alkotott, melynek értelmében ,,az egész földkerekség papjainak a római püspök ugyanúgy feje, ahogyan az összes hivatalnokok feje a császár''. A legenda késői ábrázolása a Vatikáni Múzeum Konstantin-termében látható, és mutatja a későbbi korok elképzelését Konstantin megtéréséről és ennek egyháztörténelmi jelentőségéről. Mindez egész másként zajlott le, mint ahogy a képek mesélik.

Szilveszter pápa még Konstantin császár előtt, 335. december 30-án halt meg. A Via Salaria mentén, a Priscilla-katakombában temették el.

Ünnepét az 5. század óta általánosan megülik.


--------------------------------------------------------------------------------

A szent pápa életéből, aki az egyháztörténelem fordulópontján kormányozta az Egyházat, annak a legendának alapján mondunk el néhány részletet, amely összekapcsolta őt Konstantin császárral, és nagy csodatévő erőt tulajdonított a pápának.

E legenda szerint a császár, miután Maxentius trónkövetelő fölött győzelmet aratott és meghódította Rómát, még egyszer üldözést kezdett a keresztények ellen. Ezért leprával bűnhődött. Betegségében az egyik éjszaka álmot látott: megjelent neki Péter és Pál apostol, és megmondták, hogy gyógyulást sehol máshol nem remélhet, csak Szilveszter pápánál, aki tud egy csodatévő forrásról, melynek vize mindazokat meggyógyítja, akik megmerülnek benne.

Szilveszter azonban nem volt Rómában, mert az üldözés elől a Soracte- hegy egyik barlangjában húzódott meg. A császár azonnal követeket küldött hozzá, és kérte, jöjjön vissza Rómába. Szilveszter vissza is tért, s tanítani kezdte a császárt a keresztény hitre, megnyittatta vele a börtönöket, melyekben a keresztény foglyokat őrizték, majd elvezette a keresztelőmedencéhez. Ott a császár visszanyerte egészségét. Hálából azonnal törvényeket bocsátott ki az Egyház javára, és nagy ajándékokkal fejezte ki háláját a gyógyulásért. Az egyik templom építésénél ő maga is kapát ragadott, és tizenkét kosárnyi földet a saját vállán szállított el.

Szimbolikus jelentése van a sárkányról szóló történetnek. Eszerint egyszer pogány papok jöttek Konstantinhoz, és keservesen panaszolták, hogy mióta a császár megkeresztelkedett, megjelent egy barlangban egy hatalmas sárkány és naponta több embert fal föl. Konstantin értesítette a dologról a pápát, aki megígérte, hogy ártalmatlanná teszi a sárkányt. Miközben Szilveszter imádkozott, megjelent neki Szent Péter, és fölszólította, hogy minden félelem nélkül ereszkedjék le két papjával együtt a sárkány barlangjába, s Jézus Krisztus nevében kötözzék meg a sárkányt, majd a kereszt jelével pecsételjék le a barlangot.

Szilveszter tehát két reszkető pappal útnak indult. Alászálltak a barlangba, a sátán lakóhelyére, megkötözték a vadállatot, majd lepecsételték a mélyen fekvő barlangot a kereszt jelével, és elindultak vissza a felszín felé. A folyosón azonban belebotlottak két holttestbe: két varázsló lopakodott utánuk kíváncsian, de a vadállat mérges lehelete megölte őket. Szilveszter mindkettőjüket talpra állította, és együtt jöttek föl a várakozó emberekhez. Nem csoda, hogy ezután az emberek seregestül kérték a keresztséget.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, kérünk, Szent Szilveszter pápa közbenjárására segítsd népedet, hogy jelen életét kormányzásod alatt élje, és boldogan találhasson el az örök életre!