2018. október 19., péntek

KANADAI VÉRTANÚK: BRÉBEUF SZENT JÁNOS és TÁRSAI
+Kanada, 1642--1650.
Kanadai vértanúknak nevezzük azt a nyolc francia jezsuitát, akik a kereszténység második misszióját vezették a huron indiánok között. Név szerint: Daniel Antal, Garnier Károly, Lallemant Gábor, Brébeuf János, La Landei János, Jogues Izsák, Chabanel Natalis, és Goupil Renatus. A vértanúcsoportot Brébeuf Jánosról nevezték el, mert az ő életét ismerjük legrészletesebben.

A franciák 1603-ban léptek Kanada földjére. Ferences misszionáriusok 1615-ben és 1622-ben próbálták téríteni a huron indiánokat, de sikertelenül. 1625-ben jezsuiták indultak Kanadába. Négy év múlva, amikor az angolok háborút nyertek, kiutasították őket, és vissza kellett térniük Franciaországba.

1632-ben ismét útra keltek, s ezúttal külső háborítás nélkül hirdethették az evangéliumot a huronoknak. Az indiánok azonban nem akarták befogadni a hitet. Hiába adták tanújelét a jezsuiták határtalan emberszeretetüknek az 1639--40-ben kitört járvány idején, a bennszülöttek csak nem hallgattak rájuk. Lallemant Gábor atya 1642-ben ezt írta: ,,Családonként hirdetjük az evangéliumot kétezer vadembernek; ismerjük a nyelvüket, nekik van fülük, s mégsem akarnak megérteni semmit.''

Goupil Renatus segítő testvér lett először vértanú 1642. szeptember 29-én. Négy évvel később, 1646. október 18-án ölték meg Jouges Izsák atyát, majd másnap La Landei Jánost. Mindhárman az irokézek áldozatai lettek Ossornenonban. Haláluk a huron indiánokat úgy megindította, hogy tömegesen tértek meg. Az egész misszió vezetője ezt jegyezte fel: ,,mintha nem is mi, hanem inkább az angyalok működtek volna köztük!''

Az irokézek azonban elhatározták, hogy kiirtják a huronokat. 1648- ban háborút indítottak és 1650-ben el is érték céljukat. E harcok során halt meg a másik öt jezsuita misszionárius.

Brébeuf János régi normann család sarja, melynek tagjai együtt harcoltak Hódító Vilmossal Hastings partjainál és Szent IX. Lajos királlyal Damiette-nél. Condé-sur-Vire-ben született 1593. március 25- én. Rouenban lépett be a jezsuiták közé 1617. november 8-án. Először a jezsuiták kollégiumában tanított, 1622. február 22-én Pontoise-ben pappá szentelték. Ezután még három évig tanár és gondnok volt a roueni kollégiumban, majd megbízták azzal, hogy Kanadába menjen misszióba. 1625. április 24-én két jezsuita és egy ferences társaságában szállt hajóra Dieppe kikötőjében. Két hónap múlva kötöttek ki Quebecben.

János első missziós útja nem tartott sokáig. Előbb a hegyi, majd a huron indiánok között működött. Ez utóbbiakat vadászösvényeiken messzire követte. Az angolok győzelme után a francia misszionáriusoknak el kellett hagyniuk Ouebecet. Hajóra tették és Plymouth-ba szállították őket, ahonnan Franciaországba kellett távozniuk.

Így 1629 októberében János ismét Rouenban volt. Eljárt egy előadássorozatra, amelyet a 17. század egyik legnagyobb lelki tanítója, Louis Lallemant tartott. Valószínű, hogy egy ideig gyóntatójává is választotta. Ekkor tette le utolsó fogadalmát, s 1633- ig Eu városában a jezsuita kollégium tanára volt.

Közben Anglia és Franciaország békét kötött, s ez ismét megnyitotta az utat a francia misszionáriusok előtt. Richelieu bíboros megbízta a jezsuitákat, hogy gondoskodjanak Kanada misszionálásáról. Ennek következtében János 1633 márciusának elején Dieppe-ben újra hajóra szállt, és májusban kikötött Kanadában.

Négy évig irányította a huron indiánok közötti missziót. Megalkotta a huron nyelv szótárát és nyelvtanát. Ledesma Keresztény tanítás című művét lefordította az indiánok nyelvére.

A vidéken váratlanul járványok törtek ki, melyekért a jezsuitákat tették felelőssé, ezért március 19-én Jánosnak vissza kellett húzódnia Sainte Marie-ba. Ekkor a misszió vezetését Lallemant vette át, aki János korábbi módszerét gyökeresen megváltoztatta. Népszámlálást rendelt el, amit azért tartott fontosnak, mert a háborúk és járványok miatt a népesség száma nagyon megcsappant. E népszámlálás adatai szerint a huron misszióban harminckét falu volt, amelyek öt központ köré csoportosultak. E falvakban mintegy hétszáz sátor, kétezer tűzhely volt, s mintegy tizenkétezer ember élt. Az új missziós főnök a gyarmatosítást és az apostoli munkát egyaránt a dél-amerikai redukciók mintájára szervezte meg, és a sok szétszórt szálláshely lakóit egy nagy központba szervezte. János pedig nyugodtan szemlélte, hogy korábbi módszerét mennyire semmibe veszik.

Rövid ideig együtt dolgozott Chaumonot-val, de egészségi állapotának gyengülése és a bennszülöttek ellenséges magatartása miatt vissza kellett térnie Quebecbe. Útközben eltört a kulcscsontja, ami igen sok kínt okozott neki. Miközben újra a huron indiánok között misszionált, társával, Lallemant-nal együtt megtámadták az irokézek, elfogták és kegyetlenül megölték őket. Kísérőjük, Christophe Regnaut laikus testvér pontos beszámolót írt a kínzásukról és halálukról. János 1649. március 16-án adta életét Krisztusért.

Landei János a normandiai Dieppe-ben született, s a hódítók között érkezett Kanadába, melyet akkoriban úgy neveztek: Új Franciaország. Megismerkedett a jezsuita misszionáriusokkal és jelentkezett segítő testvérnek. Jouges Izsák vette maga mellé, amikor az irokézek közé indult. Vele együtt fogták el az indiánok, s ugyanúgy megkínozták, mint Izsák atyát. Vele együtt halt meg 1646. október 19-én hajnalban.

Daniel Antal szintén Dieppe-ben született 1601. május 27-én. Kétéves filozófiai és jogi tanulmányok után, 1621-ben Rouenban belépett a jezsuita rendbe. Clermont-ban és Párizsban tanulta a teológiát, s miután felszentelték, 1630-ban Eu-be küldték tanítani. 1632-ben a huron misszió tagjaként Kanadába indult.

Először a franciák lelkipásztora volt, 1633-ban Brébeuf János kísérője lett és az indiánok közé ment. Ihonitiriában telepedtek meg, s Antal főként a gyermekekkel foglalkozott. Megzenésítette nekik a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Tízparancsolatot, s a gyermekek ezt énekelték a kápolnában, de játék közben is. Annyira közel került a gyermekekhez, hogy amikor a misszió vezetősége úgy határozott, hogy Quebecben iskolát nyit a leendő rézbőrű szeminaristák számára, Antal atyát jelölték ki nevelőnek. Két évig viselte e hivatalt. 1638-ban visszatért a misszióba előbb Ossossanéba, majd egy másik faluba.

Itt érte az irokézek támadása 1648. július 4-én. Éppen befejezte a szentmisét, mikor megkezdődött a harc és az öldöklés. Az öregek, az asszonyok és a gyermekek a kápolnába menekültek. Antal atya elfutott a betegek sátrába, s ott megkeresztelte a katechumenokat, majd visszasietett a kápolnába, általános feloldozást adott, és fegyvertelenül a támadók elé ment. Azok egyetlen csapással megölték, majd az utolsó szál emberig mindenkit elpusztítottak. Antal testét a lángok közé vetették.

Lallemant Gábor előkelő párizsi családból született 1610. október 10- én. Gyenge, törékeny alkatú gyermek volt. 1630-ban lépett a jezsuita rendbe, s mindjárt misszióba akart menni. Elöljárói engedélyével külön fogadalmat tett, hogy minden erejét és egész életét az indiánokért ajánlja fel. Felszentelése után Moulins-ban, majd Bourges-ban tanított. 1646-ban kapott engedélyt, hogy elinduljon a kanadai misszióba.

Szeptember 20-án érkezett Quebecbe. Nagybátyja, aki szintén jezsuita, a kanadai misszió vezetője volt, maga mellett tartotta, s csak 1648 júliusában engedte Brébeuf János társaként a huronok földjére. Nagy buzgalommal kezdte tanulni a nyelvet. 1649. március 16- án az irokézek megtámadták a falut, s előbb Brébeuf Jánost, majd Gábor atyát ölték meg.

Este hatkor kezdték a kínzást, s amit csak ki tudtak találni, mindennel gyötörték. Másnap reggel kilenc óra tájt az egyik vadember megelégelte és lefejezte. De utána kivette a szívét és megette, mert a bátorságát szerette volna megszerezni.

Garnier Károly Párizsban született 1605. május 25-én. A clermont-i jezsuita kollégium növendéke volt, 1624-ben belépett a rendbe. 1635- ben szentelték pappá, s a következő évben misszionáriusként küldték Kanadába. Augusztus 3-án érte el a huronok földjét. Ihonitiriában, majd Ossossanéban telepedett meg, és hihetetlen gyorsasággal megtanulta a bennszülöttek nyelvét. Hirdetni kezdte az evangéliumot, de igen nagy nehézségeket jelentett az indián telepek szétszórtsága. Hatalmas távolságokat kellett bejárnia egyik falutól a másikig.

Az indiánok hagyományos vallásossága ellenállt. Tetézte a nehézségeket, hogy a varázslók őt tették felelőssé egy járványért. De épp a járvány idején vívta ki magának a ,,bárány'' nevet, olyan önfeláldozóan törődött a betegekkel. A varázslók a járvány elmúltával már nem támadták annyira, 1637-től mégis állandó életveszélyben volt. 1646-ban a Farkas törzs szálláshelyén, Etbaritában és a Szarvas törzs helyén, Ekarreniondiban misszióstelepet alapított, s az elsőt Szent Jánosról, a másodikat Szent Mátyásról nevezte el. Etbaritát azonban hamarosan megtámadták az irokézek, lakóit megölték és mindent felégettek. Amikor Károlyra rontottak és megölték, éppen a keresztvizet öntötte egy haldokló indiánra. 1649. december 7-én lett vértanú. A Szent Mátyás-telepről két jezsuita csak napokkal később temette el a misszióstelep kápolnájának romjai közé.

1925-ben boldoggá, 1930-ban szentté avatták őket. Ünnepüket 1969-ben egy napra tették és felvették az egyetemes naptárba.


Kanadában szenvedett vértanúságot
    Chabanel Natál pap, 1649. dec. 8-án,
    Daniel Antal pap, 1648. júl. 4-én,
    de Brébeuf János pap, 1649. márc. 16-án,
    Garnier Károly pap, 1649. dec. 7-én,
    Lalement Gábor pap, 1649. márc. 17-én.

A mai Egyesült Államok területén áldozta életét hitünkért

de La Lande János segítőtestvér, 1646. okt. 19-én,
    Goupil René segítőtestvér, 1642. szept. 29-én,
    Jogues Izsák pap, 1646, okt. 18-án.

XI. Piusz pápa avatta szentté őket 1930-ban.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a kereszténység kezdetét Kanadában Szent János és társai igehirdetésével és vére ontásával szentelted meg, engedd kegyesen, hogy az ő közbenjárásukra a kereszténység vetése mindenütt napról napra gyarapodjék!



Szent Joél próféta.

Egyike a 12 kis prófétának. Petuel fia volt, Ruben törzséből származott. Nem tartozott a papi nemzetségek közé. A Megváltó születése előtt 800 évvel jövendölt. Előre megjövendölte Jeruzsálem pusztulását, megjövendölte, hogy a Szentlélek leszáll minden teremtményre, és jövendölt az utolsó ítéletről is.


KERESZTES SZENT PÁL 1694-ben született Ovadában (Alessandria, Genuától északra). Szülei nemes származásúak voltak. Családi neve Danei Pál Ferenc volt. Korán árvaságra jutott, de őrizte édesanyjától kapott jámborságát. Sokat imádkozott, mélyen tisztelte a Szent Szüzet, vállalta a fájdalmakat zokszó nélkül. Ifjú korában kereskedő volt, de tökéletesebb élet után törekedett. Vágyódott a vértanúság után ezért beállt Velencében keresztes vitéznek. Hang szólította visszatérésre, másféle szenvedést ígérve neki.

Remete lett az Orbetello közelében levő Argentaro hegyen. Mindenről lemondott, szegényeknek és betegeknek szolgált. Társakat gyűjtött maga köré, és 1720-ban megalapították a passzionisták rendjét, teljes nevén "a Szent Keresztről és a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedéséről nevezett sarutlan papok kongregációját". 1727-ben pappá szentelték, 1737 után szerzetesházakat alapított, apostoli tevékenységet folytatott, közben kemény penitenciát vállalt.

Nehéz megpróbáltatásokat kellett a megnemértés és magárahagyottság miatt elszenvedni, mindezt örömmel viselte. Nagyhatású beszédeket tartott, sokakat megtérített. 1773-ben szerzetük megkapta a római Szent János és Pál templomot a Celio dombon. Ide települt mint rendfőnök, és itt, 1775. okt. 18-án halt meg.

IX. Piusz pápa 1867. június 29-én, (Szent Péter és Pál napján) szentté avatta, ünnepét április 28-ra tette. A Vatikáni Zsinat után került ünnepe halála napjához.

Példája:
    Társakat keress a céljaid megvalósításához!


ALKANTARAI SZENT PÉTER ferences szerzetes  (1499-1562)
*Alcántara, 1499. +Arenas de San Pedro, 1562. október 18.
Miközben a Német- és Franciaországból kiinduló lutheri és kálvini reformáció tömegeket szakított el a katolikus hittől, s hatására sok szerzetes elhagyta a kolostorokat, Spanyolországban ellenkező irányú reform valósult meg. Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387 o.) rendalapítással, Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) és Keresztes Szent János (lásd: A szentek élete, 713. o.) a kármelita, Alcantarai Szent Péter a ferences rend belső reformjával keltette új életre a katolikus hitet. Alcantarai Péter ugyanazt a harcot vívta a ferences rendben, mint Teréz és János a kármelitáknál: a rendalapító lelkületét támasztotta életre azáltal, hogy nem azt magyarázta, miért nem lehet megtartani Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) eredeti reguláját, hanem magáévá tette, és akik csatlakoztak hozzá, azoknak átadta a regula szerinti életformát.

A ferences rendben ugyanis 1300 körül éles vita kezdődött arról, hogy a szegénységet abban a formában, ahogyan Szent Ferenc élte, lehet-e élni? A többségnek az volt a véleménye, hogy nem, mivel a később belépő tagok már nem rendelkeztek olyan karizmatikus adományokkal, mint az első ferences nemzedék. Velük szemben voltak, akik az eredeti regulához ragaszkodtak, s az előző csoportot ,,carnales''-nek (testiek), önmagukat ,,spirituales''-nek (lelkiek) nevezték. E spirituálisok azonban erőtlen kisebbségben maradtak és a többség olykor mint eretnekekkel bánt el velük.

1400 után Itália néhány félreeső kis kolostorában újra fölfedezték az eredeti ferences lelkületet. Ennek lett apostola Kapisztrán Szent János (lásd: A szentek élete, 621. o.) és Sziénai Szent Bernardin (lásd: A szentek élete 208. o.). Spanyolországban 1487-ben Pueblai János honosította meg ezt a szigorúbb életformát, melyet Assisiben a Carceri kolostorban ismert meg. Hazatérve hasonló kis kolostorok sorát alapította, s hamarosan megszervezhette az Angyalokról nevezett Custodiat, mely a spanyol provinciától függetlenül az általános rendfőnök (miniszter generális) joghatósága alá tartozott. A következő nemzedék tovább vitte ezt a reformot. Melpari Péter Spanyolországban a Szent Gábriel főangyalról nevezett Custodiát szervezte meg. Ez utóbbi lett Alcantarai Péter lelki otthona.

1517-ben X. Leó pápa önálló renddé emelte a reformágat. Az enyhébb fegyelmű kolostorhoz kötött és birtokhoz ragaszkodó többség alkotta a konventuális minoriták (Fratres Minores Conventuales), az eredeti regula szerint élők pedig az obszerváns ferencesek rendjét (Fratres Minores Regularis Observantiae).

Pedro Garavito Estremadura tartomány egyik kis városában, Alcántarában született. 1513-ban került a salamancai egyetemre. 1515- ben, amikor a humán tanulmányok végeztével megkezdhette volna a jogi, orvosi vagy teológiai tanulmányait, úgy döntött, hogy nem tanul tovább, hanem ferences lesz az obszervánsoknál. Be is lépett egy salamancai kolostorba, ahol a következő évben fogadalmat tett. 1524-ben pappá szentelték, 1525-ben házfőnök, gvárdián lett.

1536-ig Péter több kolostorban is viselte ezt a tisztséget, s mellette missziós körutakat tartott. Főként a megfeszített Krisztusról prédikált, s hogy hallgatói szívét megindítsa, illetve a missziónak emléke maradjon, ahol csak prédikált, Krisztus valóságos keresztjének megfelelő nagyságú kereszteket állított fel. Egyszer valaki arra kérte, tanítsa meg jól imádkozni. E kérés hatására írta meg Péter az imádságra vezérlő kalauzt, amit hamarosan Az elmélkedés aranykönyvecskéjeként adtak kézről kézre.

1537-ben a portugál király meghívására tanácsadónak Lisszabonba ment, 1538-ban azonban haza kellett térnie, mert a Szent Gábriel rendtartomány provinciálisává választották. Ekkor megpróbálta a fiatal korától élt szigorú fegyelmet regula formába önteni, de tervezetét 1540- ben a káptalanon rendtársai elvetették. Ezért, amikor hároméves hivatali ciklusa lejárt, nem vállalta újra a tartományfőnökséget, hanem egy társával Portugáliába ment, s a tengerparti Arabidában remeteéletet kezdett. Teljes szegénységben, kemény szigorban élték imádságos, vezeklő életüket. Éjfélkor keltek, zsolozsmáztak, elmélkedtek és dolgoztak. Fekvőhelyük egy csupasz deszka volt, lábbelit nem viseltek, húst nem ettek, bort nem ittak. E kemény szigor ellenére egyre többen csatlakoztak hozzájuk.

1543-ban Pétert visszahívták a Szent Gábriel provinciába, hogy reformját náluk is honosítsa meg. A püspök támogatta, a provinciális azonban túlzónak tartotta szigorát. Péter ezért Rómába ment, hogy legfőbb hatóságaitól engedélyt kérjen, de az obszervánsok miniszter generálisa nem adott hozzájárulást. III. Gyula (1550--1555) viszont jóváhagyta a reformot, Pétert magát pedig -- hogy elejét vegye a rendfőnök akadékoskodásának -- a másik ág, a konventuálisok főnöke alá rendelte. A következő pápa, IV. Pál (1555--1559) a jóváhagyást megtoldotta azzal, hogy Péter annyi kolostort alapít, amennyit csak akar. Hazatérése után hamarosan meg is alapította Pedroso kolostorát.

Közben a kármelitáknál nagy viták folytak Avilai Teréz reformja körül. Ezért Péter 1558-ban Avilába ment, hogy segítsen Teréznek. Ellátta tanácsaival, bátorította a szegénységre, majd Pedrosóba visszatérve levelet küldött Teréz gyóntatóinak, melyben igazolta Teréz törekvéseit és misztikáját. 33 pontba szedett érvei között ezeket írta: ,,... mindaz, amit az Úr mondott neki (ti. Teréznek), megegyezik a Szentírás és az Egyház tanításával, s a legkisebb részletekben sem ellenkezik a teológusokkal... Igen nagy lelkének tisztasága, s őszintén és hevesen vágyik arra, hogy Isten kedvében járjon; ezért nem törődik semmi földi dologgal, s nem is becsüli ezeket semmire...''

Pedroso alapítását egész sor kis reformkolostor alapítása követte, amit a Szent Gábriel provincia szerzetesei egyre nagyobb gyanakvással néztek. Pétert nyugtalan képmutatónak, békétlenkedőnek és szakadárnak nevezték, s azzal vádolták, hogy az egész reform rugója a hatalomvágya. Amikor provinciálisa megidézte és a káptalan előtt kihallgatta, Péter a vádakra így válaszolt: ,,Higgyék el nekem, hogy mindent a legjobb szándékkal tettem. Ha azonban úgy vélik, hogy ezt a reformot nem szabad megvalósítani, ne sajnálják a fáradságot és akadályozzák meg!'' -- A rendtársak nem is sajnáltak semmit, hogy felszámolják Péter reformját, az mégis egyre inkább erősödött. 1559-ben a pápa megbízottjaként látogatta a kolostorokat, s 1561-ben a reformkolostorokból egy új, Szent Józsefről nevezett provinciát szervezhetett meg.

Halála évében levelet kapott Szent Teréztől, melyben az beszámol a sok támadásról és megnemértésről, melyek a szegénység miatt érték. Péter erre a következő levelet írta Teréznek:

,,A Szentlélek töltse el a lelkét! Elolvastam levelét és nem kis csodálkozás fogott el amiatt, hogy ezt az ügyet az Úrnő (ti. Teréz) a tudósokkal akarta tisztázni, akikre nem tartozik. Ha egy tudományos vitáról vagy lelkiismereti kérdésről van szó, dicséretes dolog a jog és a teológia tudósainál érdeklődni és a tőlük kapott tanácsot követni. A tökéletes (a szerzetesi) életre vonatkozóan azonban azokkal kell tanácskozni, akik maguk is ezt az életformát élik. Ennek legsúlyosabb oka az, hogy a tökéletes életre vonatkozóan szabályokat vagy tanácsokat nem tud adni olyan ember, akinek törekvései és cselekedetei másra irányulnak. És az evangéliumi tanácsokat illetően más tanácsra nincs is szükség, mint hogy abban kapjon a lélek segítséget: vajon ő személy szerint meg tudja-e majd tartani, s egyáltalán kell-e követnie az evangéliumi tanácsokat. Ami ezen felül van, nyilvánvalóan a hitetlenség bizonyítéka.

Isten tanácsa ugyanis csak jó lehet, és e tanácsok megtartása csak azok számára nehéz, akik nem hisznek vagy nem bíznak eléggé az Úrban, mert csak emberi okosság vezérli őket. Isten az erőt is meg tudja adni e tanácsok megtartásához, mivel mindenható, s mert Ő maga a Jóság, erre képes és akarja is, hogy a tanácsaihoz igazodó lelkek meg tudják tartani.

Ha az Úrnő követni akarja Krisztus nagyobb tökéletességre szólító tanácsát, csak kövesse! Hiszen e tanácsok férfiaknak és nőknek egyaránt szólnak, és Krisztus -- mint oly sok másnál tette -- megteszi, hogy jó véget érjen vállalkozása. Ha azonban a lélektelen bölcsek tanácsát akarja követni, akkor csak gondoskodjék megfelelő jövedelemről, aztán majd meglátja, hogy többre jut-e, mint azzal a szegénységgel, amit az Úr tanácsol.

Bárhol láttunk bajokat a női kolostorokban, a forrást mindig abban találtuk, hogy vonakodva viselik a szegénységet, szinte örökös ellenkezéssel és nem az isteni tanács szerint. Én a szegénységet nem önmagában magasztalom, hanem csak azt a formáját áldom, amelyet a mi megfeszített Megváltónk iránti szeretetből türelemmel visel az ember, különösen, ha az Ő szerelméért önként vállalja. Ha másként vélekednék vagy másokhoz igazodnék, nem volnék bizonyos a hitemben. De én mindezekben Krisztusnak hiszek és elfogadom, hogy az Ő tanácsai a legjobbak, mert isteni tanácsok. Ezért boldognak tartom azokat, akik -- az Úr szavával élve -- lélekben szegények, azaz önként vállalják a szegénységet. Magam is tapasztalom ezt, de jobban hiszek az Úr szavának, mint a saját tapasztalatomnak.

Adja meg az Úr Krisztus a világosságot, hogy az Úrnő ezt az igazságot megérthesse és követhesse, s ne higgyen azoknak, akik az isteni világosság hiánya vagy hitetlenségük miatt mást állítanak. Ezek soha meg nem ízlelték, hogy milyen édes az Úr azokhoz, akik neki szolgálnak, akik Őt szeretik, és miatta lemondanak mindenről, ami nem feltétlenül szükséges az élethez. A hitetlen, az isteni boldogságot nem ismerő emberek Krisztus ellenségei és nem bíznak abban a dicsőségben, amely majd megnyilvánul rajtunk.

Adjon az Úr világosságot, hogy az Úrnő ne bizonytalankodjék egy ennyire nyilvánvaló igazságban, és ne olyanoktól kérjen tanácsot, akik nem élnek az evangéliumi tanácsok szerint. Mindazok, akik megtartják a parancsolatokat, üdvözülnek; de általában csak cselekedeteik körében látnak, s bár tanácsaik nem rosszak, sokkal jobb az, amit a mi Urunk Jézus tanácsol. Ő segíteni is tud tanácsa mellett, s végül megjutalmazza azokat, akik Őbenne és nem földi dolgokban bíznak.''

Péter e levél megírása után fél évvel, október 18-án Arenasban meghalt. Halála után néhány nappal Teréz így írt róla nővértársainak:

,,... Vannak, akik azt mondják, hogy a mai emberek testükben gyengébbek és kisebb tűrőképességűek, mint a régiek voltak, s nincs bennük annyi életszentségre törekvés, mint azokban volt. Ennek az embernek élete azonban megcáfolja őket, mert napjainkban nem kisebb szentséggel és kegyelemmel élt, és nem kevésbé vetette meg a világot, mint a régmúlt idők szentjei. Mi is követhetjük őt, még ha nem is járunk mezítláb, mint ő, ha nem is vezeklünk olyan kegyetlenül, mint ő, mert a világ megvetésében utánozhatjuk; hiszen Isten mindazoknak, akik iránta nagylelkűek, bőkezűen rendelkezésükre bocsátja az ehhez szükséges eszközöket.

Ennek a szent férfinak is, akiről most beszélek, Ő adta meg, hogy 47 éven át -- mint ezt valamennyien tudjátok -- a legkeményebb életet élhette. Néhány dolgot, melynek igazságában biztos vagyok, elmondok róla.

Egyszer megvallotta valakinek... , hogy 40 éven át, ha jól emlékszem, naponta másfél óránál többet nem aludt. Azt mondta, hogy semmi vezeklésben nem volt annyi küzdelme és nehézsége, mint a virrasztásban, ezért soha nem feküdt le, hanem térdelve vagy állva virrasztott... Ha akart volna, akkor sem tudott volna fekve aludni, hiszen köztudott, hogy cellája mindössze négy és fél láb (kb. 1,5m) hosszú volt.

E negyven év alatt semmi fejfedőt nem viselt, bárhogy tűzött is a nap vagy szakadt az eső. Lábbelit sem hordott. Egyetlen tunikája olyan silány anyagból készült, amilyent a legegyszerűbb emberek viselnek, s az is oly szűkre volt szabva, hogy szorosabb már nem is lehetett. Ezen kívül volt egy rövid köpenye ugyanabból az anyagból, más ruházata semmi. El szokta mondani, hogy a téli hideg ellen úgy védekezik, hogy leteszi a köpenyét, kitárja a cellája ablakát és ajtaját, s miután átfagyott a teste, becsukja az ablakot és az ajtót, magára veszi köpenyét, s így valamennyire felmelegszik. Csak minden harmadik napon evett, s azt szokta mondani -- általános csodálkozást keltve --, hogy ezt nagyon könnyű megtenni, ha az ember hozzászoktatja magát. Egyik szerzetestársa biztosan állította nekem, hogy néha nyolc napon át sem vett magához táplálékot. Ez főleg akkor történt, amikor Istenhez imádkozva nagy eksztázisai voltak, s igen hevesen élte át Isten szeretetét, aminek magam is tanúja vagyok.

A szegénységet és az önmegtagadást egészen fiatalon a legnagyobb mértékben élte, annyira, hogy mint nekem megvallotta, egyszer három esztendeig volt az egyik rendházban, s társait csak a hangjukról ismerte, mert szemét soha nem emelte föl, soha nem nézett senkire... Sok éven át nem nézett asszonyra és sokszor mondta nekem, hogy számára teljesen közömbös, hogy női arcot lát-e vagy sem... Sovány, száraz testét fagyökérhez hasonlíthattad volna, mert csak csont és bőr volt az egész ember. Mégis annyi jóság és kedvesség, oly nagy életszentség töltötte el, hogy jóllehet nagyon szűkszavú volt, senkit sem hagyott válasz nélkül...

...halála olyan volt, mint élete: térden állva halt meg, miközben társait bátorította és intette. Mielőtt lelkét kilehelte, ezekre a szavakra fakadt a zsoltárossal örvendezve: Vigadtam, mikor nékem azt mondották, az Úrnak házába fölmegyünk!

Istennek úgy tetszett, hogy halála után még nagyobb segítséget és több tanácsot kapjak tőle, mint életében...

Az Úr egyszer megígérte nekem, hogy mindaz, aki Péter nevében kér tőle valamit, megkapja. Én magam tapasztaltam sok ügyemben, hogy amit Péter oltalmába ajánlottam, a kívánt módon sikerült, amint ezt megadta az Úr, akinek dicséret, tisztelet és dicsőség legyen mindörökkön- örökké.''

Alcantarai Pétert 1622-ben boldoggá, 1629-ben szentté avatták.

Imádság:
Istenünk, te Szent Pétert a csodálatraméltó bunbánat és a legmagasabb szemlélodés kegyelmével tuntetted ki: engedd kegyesen, hogy érdemeinek segítségével testünket mi is megfékezzük, és így a mennyei ajándékok részesei lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Ptolemeusz     vértanú, † ~150.       


Szent Várusz vértanú.


Várusz katona volt, és Maximián császár uralkodása alatt élt Egyiptomban. Egy ideig titokban tartotta keresztény hitét. Abban az időben Maximián császár üldözést rendelt el a keresztények ellen. Az egyiptomi keresztények is sokat szenvedtek miatta. Várusz, éjszakánként elhaladva a börtön mellett, megvesztegetve az őröket, bement a vértanúkhoz, mosta sebeiket, segítette és bátorította őket a kitartásra. Abban az időben 7 rejtőzködő keresztényt hoztak Egyiptom helytartójához. Mindnyájan a börtönbe kerültek. Várusz velük is az irgalmasság tetteit yakorolta. A börtönbe reggel belépő őrök Őt is megfogták. Sokféle kínzást kellett elszenvednie. Fára függesztették, vassal kínozták, hátáról bőrt lenyúzták. Öt órát szenvedett kínok között míg végre meghalt. Kínzói levették testét és a városon kívülre dobták ételül a vadaknak. Halála után a 7 másik keresztényt karddal fejezték le. Kleopátra, egy istenfélő özvegy Palesztinából, elvitte Várusz testét Palesztinába, és a tiszteletére épült templomban helyezte nyugalomra. Várusz vértanúsága 307-ben történt.