2023. május 6., szombat

Szent Barbarosz és vértanútársai

Szent Barbarosz a hitehagyott Julián császár hadseregében harcolt, Baohosz vezér alatt. Barbarosz titkos keresztény volt. A görögök és thrákok közötti harcban Bachosz párviadalban győzelmet aratott egy óriás fölött, ezzel megkönnyítette a csatát honfitársainál. A csata után hálát adva az isteneknek, felajánlotta az első áldozatbemutatást Barbarosznak. Mivel ezt visszautasította, Julián parancsára kínzások alá vetették, látva a kínzások közt megmutatkozó csodajeleket, keresztény hitre tért Bachosz és két társa Kallimachosz és Dénes. Mindnyájukat lefejezték utána. Barbaroszt még tovább kínozták, megtüzesített kemencébe dobták, a börtönbe mérges állatok közé vetették, de sértetlen maradt. Végül, 362-ben lefejezték.


Szent Barbarosz rabló

Szentünk Észak Görögországban élt. Rablással foglalkozott. Egy alkalommal, amikor magányosan ült barlangjában, megpillantotta az összerabolt kincseket. Lelkiismerete vádolta mindazért az embertelenségekért, amelyekkel összerabolta kincseit. Bűnbánatot, tartott, vétkeit meggyónta egy papnak, és nála 3 évet töltött. Bűnei alól feloldozást nyerve elment egy erdőbe, és ott szigorú életet élt. Nem volt ruhája csupán füvekkel táplálkozott. Életét úgy fejezte be, hogy a kereskedők, akik arra vadásztak, vadállatnak nézték és lenyilazták.


BOLDOG ERZSÉBET SZŰZ
*1292/94. +Töss (Svájc), 1336/38. október 31. vagy május 6.
Erzsébet atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290-- 1301), anyja a lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent Erzsébetet, Szent Margitot, Boldog Kingát, Boldog Jolánt.

Édesanyja fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy évre rá újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg Albert leányát vette feleségül. Gyermekük nem született, így kézenfekvő volt, hogy Ágnes királyné a magyar trón egyetlen örökösét, a kis Erzsébetet vegye anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy Habsburg érdekeket szolgáló tervnek megfelelően -- ami a cseh és magyar koronát egyaránt a Habsburgoknak biztosította volna -- 1298. február 12-én eljegyeztette II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései leszármazottjával, Vencellel.

1301. január 11-én gyászba borult az ország: meghalt András, az utolsóÁrpád-házi király. A temetésen Erzsébet is részt vett. A hagyomány szerint amikor a király koporsóján befelé fordították az Árpádok címerét, a kislány ájultan esett össze. Fölfogta vajon, mit jelentett édesapja halála neki és az országnak? Megsejtette, hogy Európában ő lett most az egyik legfontosabb személy: aki őt megnyeri, joggal nyúlhat a magyar koronáért?

Az özvegy Ágnes királyné kincsekkel megrakodva elhagyta az országot, s magával vitte a kis Erzsébetet, a Habsburgok politikai terveinek legfontosabb eszközét.

E tervek azonban egymás után hiúsultak meg. Több szereplő eltűnt a sakktábláról, gyakran maguk a királyi bábuk is cserélődtek, s velük együtt a szempontok és érdekek is. Erzsébet egyszer csak teljesen egyedül találta magát, sőt már útjában volt a Habsburgok újabb terveinek. Megelégelvén ezt, most már maga akarta kezébe venni sorsát. Két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit nyomdokait akarta követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség, a közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját választotta. Bár mostohaanyja, Habsburg Ágnes szinte bekényszerítette a kolostorba, a döntő szót mégis a fiatal Árpád-házi királylány mondta ki. És e döntésétől kezdve többé nem hagyta magát érzéketlen bábuként kezelni. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva, ország-világ előtt bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta jegyeséül a Királyok Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként, hanem önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját.

Döntése legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának: haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci Töss domonkos kolostora lett -- ha nem is hazája, de -- lelki otthona. Emlékezetében elhalványultak a gyermekkor meleg képei, édesapja szelíd, édesanyja sugárzó arca, a budai vár pompás termei, az őt meglovagoltató vitézek biztató mosolya. Szívében elhalkultak a magyar dallamok, ajkáról lekopott a magyar szó.

A maga választotta szigorú vezeklő életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos betegségekkel, külső és belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban töltött 28 év alatt szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan teljesen megbénult. Teljes kiszolgáltatottságában, embertelen fájdalmai közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.

Halálos ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány legnagyobb szenvedése -- külső és belső megpróbáltatásain túl -- maga a számkivetés volt.

A tössi kolostor lakói nagyon szerették és tisztelték. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért mindhalálig hű szolgálóleányának.

A halálhír hosszú hónapok múlva jutott el Magyarországra. Itt akkor már évtizedek óta Anjou Károly Róbert uralkodott, s nevelte utódát, a fiatal Lajost. Már csak a legidősebbek emlékeztek a közel négy évtizede elhunyt III. András király száműzetésbe került leányára. Néhányan azt is tudni vélték, hogy dömés apáca lett, és Margit módjára vezekelt hazájáért. De azután ezek az utolsó emlékezők is meghaltak, és Erzsébetre, legalábbis hazájában -- néhány történészen és hagiográfuson kívül -- senki sem gondolt.

Legendája szerint Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor ,,harminc hét'' után áthelyezték a ,,királyi méltóságához és szentségéhez illő'' új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját a protestánsok pusztították el a virágzó kolostorral együtt. Erzsébet sírjának fedőlapját ma a zürichi Landesmuseumban őrzik.

A domonkos rendben boldogként tisztelik május 6-án, de az Egyház hivatalos eljárást még nem folytatott. Az alábbiakban Árpádházi Boldog Erzsébet -- a tössi apácák szóbeli és írásos hagyományaira épülő -- legendájából következnek részletek.


--------------------------------------------------------------------------------

Isten kegyelme megőrizte nekünk ezt a tiszteletreméltó kincset, amiért állandóan dicsérnünk kell Őt és hálát adnunk a mindenható Istennek; ő ugyanis világosan megmutatta csodái által, hogy őt (Erzsébetet) a maga dicsőségére és nem a világ örömeiért teremtette. Most tehát Annak dicsőségére és tiszteletére beszéljük el életét, aki a földön az erények tanítója volt, most pedig az égben megjutalmazója, hogy ily módon mindenki, aki csak hall róla, jobbá legyen.

Ugyanúgy, amint az Úr Magyarország földjét és különösképpen a prédikáló rendet a szent és tiszteletreméltó, ugyanebből a nemzetségből való Szent Margit asszonnyal díszítette, éppúgy megtisztelte ezzel a nemes fejedelemnővel ezt a földet és ugyanazt a rendet, különösképpen a tössi kolostort. Dicsérjük ezért szünet nélkül Isten végtelen jóságát, aki királyi személyének értékes ajándékát nekünk méltóztatott adni, és elvezette őt e kolostor lelki közösségébe. Csodálni való az, hogy a Szentlélek tanácsára és az isteni gondviselés akaratából abból a távoli országból ebbe a kolostorba jött, de mindebben Annak művét is kell látnunk, aki egyesíti a hatalmat, a bölcsességet és az akaratot: kegyelmének erejében ő maga akarta ezt a művet beteljesíteni az általa meghatározott időben.

A nemes hercegnő a tizenharmadik évében volt, amikor kolostorunkba adták, és a Rend szabályai szerint az engedelmesség igájába hajtották. Alázatosan megígérte, hogy önként aláveti magát mindannak, amit Isten és a Rend követel. Ez a nemes hercegnő volt az első leány, akit az új alapítás szentségi oltára előtt fogadtak a Rendbe. Az oltárt azután fölszentelték Miasszonyunk angyali üdvözletének és Szent Erzsébetnek tiszteletére, aki szintén magyar királynő volt, Türingia és Hessen őrgrófnője és Erzsébet rokona.

Amikor az erényes hercegnő már tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja megparancsolta, hogy idő előtt adják rá a fátyolt, és tegye le az engedelmesség fogadalmát. Ő alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a friburgi Szent Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének a lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva és kemény asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem kételkedünk abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt vértanúságot kellett elszenvednie.

Történt egyszer, hogy Ausztriai Henrik herceg jött ebbe az országba keresésére. Erzsébet már fölvette a fátyolt, így már lemondhatott róla. De Henrik nem akart lemondani róla, és követelte, hogy vezessék elé. Amikor látta, hogy Erzsébet fölvette már a fátyolt, annyira fölbőszült, hogy lerántotta a fátyolt a fejéről, a földre dobta és rátaposott, mivel nagyon tetszett neki szeretetreméltó személye, és nagyon szerette volna feleségül venni: szép volt, arca nemes vonású, teste igen arányos, a nő minden kelleme megmutatkozott rajta. Ezért állhatatosan kérte, utazzék vele Ausztriába. Nem akarta tudomásul venni, hogy ő már szerzetesnő lett és fogadalmat tett. Erzsébet azt válaszolta, gondolkozni akar. A kórusba ment, térdre hullt a Legszentebb előtt, és Istenhez könyörgött, mutassa meg neki, hogyan ismerheti meg drága akaratát, és hogyan kell helyesen tennie. Először az a gondolata támadt, hogy engedhetne, hiszen a magyar királyságnak ő az egyetlen és törvényes örököse; de abban a pillanatban Isten megértette vele, hogy az ő akarata ez: maradjon a kolostorban, szegényen, száműzötten az ő szerelméért, mint ahogy ő is szegény és száműzött volt az iránta és az emberi nem iránti szerelemből. Ekkor teljesen alárendelte magát Isten akaratának, de olyan fájdalmat érzett, hogy ájultan elterült, szájából és orrából vér folyt. Amikor magához tért, elutasította Henrik urat: nem megy vele, itt folytat szegény életet Isten akarata szerint. A mennyei Atya tehát ugyanazt a hozományt adta neki, mint egyszülött Fiának: száműzetést, szenvedést és szegénységet. Így élt huszonnyolc évet általában az egész közösség és különösképpen több személy épülésére, mivel lelki élete annyira kegyelemmel ékes volt, hogy a nővérek megszentelődtek és megvigasztalódtak általa.

Szavaiban és tetteiben mindig igen alázatos és szelíd magatartást tanúsított az egész közösséggel szemben. Mindent szívesen megtett, amit csak kértek tőle, jóllehet nagy nemessége, fiatalsága és természetes adottságai miatt szíve oly érzékeny volt, hogy a legkisebb dolgok is nagy belső fájdalmat okoztak neki. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte; Urunk Jézus Krisztusért, a tiszta és alázatos szívűek mennyei Jegyeséért megvetette a világot és annak minden vonzását. Nagy szegénységben is élt, és megfosztotta magát a mulandó javaktól.

Történt egyszer, hogy mostohaanyja eljött meglátogatni. (Erzsébet) oly szegény volt, hogy csak az az egyetlen javított és foltozott ruhája volt, amit viselt. (Ágnes) térdre esett előtte, és ezt mondta: ,,Nővér, nem szégyelled magad, hogy bár Magyarország királyának leánya és törvényes örököse vagy, ilyen rossz ruhát hordasz?'' Mindössze harminc schilling évi jövedelme volt. Később az ausztriai ház az Öningennek nevezett majort ajándékozta neki, ami évente negyven mérő gabonát jövedelmezett.

Ez a magas származású, igen nemes hercegnő és nővér Isten kegyelméből gyakran és igen alaposan gyónt, közben bőven omlottak könnyei, és mindig föltárta a gyóntató előtt mindazt, ami szívét szorongatta. Történt egy napon, hogy egy ünnepre igen goromba gyóntatót küldtek. És minthogy az egész közösség meggyónt, ő is elment, és alázatosan bevallotta a hibáit és mindazon szenvedéseit, melyeket a megpróbáltatások és a számkivetés okozott neki. A gyóntató nem ismerte nemes személyét, ezért durván megkérdezte a nevét. Ő alázattal válaszolta: ,,Erzsébet nővér Budáról''. A kérdésre, hogy ott is született-e, így felelt: ,,Igen.'' A gyóntató erre: ,,Nyomorult, szegény teremtmény lehetsz, hogy olyan messze földről ide jöttél száműzetésbe.'' Erzsébet pedig nem fedte föl, kicsoda. A kórusba ment, és az oltár előtt átadta magát Annak, aki minden szív vigasztalója és segítője, reá bízta minden gondját. A gyóntató, miután Erzsébet eltávozott, megérdeklődte kilétét. Megmondták, hogy méltóságos királyi hercegnő, András király leánya. A gyóntató rendkívüli módon megrémült, és azonnal kérte, vezessék Erzsébethez. Amikor előtte állt, leborult a lábaihoz, és alázattal kérte, hogy Isten szerelméért bocsásson meg neki.

Erzsébet alázattal és szeretettel szolgálta a közösséget az asztalnál; és ezt oly buzgalommal tette, hogy megsértették volna, ha nem engedik meg... Annyira szorgoskodott, hogy maga hordta a tálakat, és amikor észrevette, hogy nem akarnak neki gondot okozni, őszintén sírt, és megvetette azt a megtiszteltetést, amit így akartak neki adni... Szeretetreméltó volt minden asztaltársa, öreg és fiatal iránt. Az a nővér is, aki huszonnégy éven át a konyhában szolgált, azt mondta, hogy bármilyen ételt adott neki, soha nem panaszkodott, akár egészséges volt, akár beteg, mindent úgy fogadott, ahogy az Úr küldte.

Jó és hasznos azt is tudni, hogy buzgósággal adta magát az áhítatos vezeklő imára. Szokása volt, hogy bármi jót tett is, imádkozott vagy jót cselekedett, azon igyekezett, hogy senki se beszéljen róla. Mégsem tudta egészen elrejteni; mi láttuk őt imádkozni elmélkedésében elmerülten, és bár teste tántorgott, olyan kemény imára kényszerítette magát, hogy csodálkozva kérdeztük, miképpen tudja elviselni. Különösen nagypénteken mutatott nagy áhítatot és ájtatosságot. Azon a napon Urunk szenvedésének tiszteletére négyszáz véniát tett, egész nap semmit sem ivott, ami pedig olyan szenvedést okozott neki, hogy utána hosszú ideig elgyengült maradt. Néhányszor a kóruson találtuk az ima alatt annyira elaléltan, hogy úgy kellett onnan elvinni.

Ugyancsak bensőséges áhítattal viseltetett Miasszonyunk iránt. Erről sok alkalommal tanúskodott, mivel buzgósággal szolgálta Miasszonyunkat. De különösen nagy áhítattal ülte meg azt az ünnepet, amikor az Angyal tudomására hozta Miasszonyunknak, hogy Isten Anyja lesz. Lelkének egész buzgóságával emlékezett arra az örömre és dicsőségre, amelyben akkor része volt, és ezen öröm tiszteletére ezer Ave Mariát mondott ugyanennyi véniával. Ugyanígy Miasszonyunk minden ünnepén ezer Ave Mariát mondott ezer véniával.

A nemes hercegnőben megvolt az együttérzés erénye mindazok iránt, akiknek fájdalmuk volt vagy szenvedtek. Amikor egy ember fájdalmat okozott neki, és azután hozzá ment elpanaszolni bánatát, tanácsot, segítséget kért tőle, oly nagy jósággal fogadta, mintha az az ember sohasem okozott volna neki fájdalmat.

Biztosan tudjuk, hogy az isteni Gondviselés rendezte el életét. Sok hitelt érdemlő személy megállapította, hogy Urunk nagy életszentségre és jutalomra teremtette és választotta ki... Ennek különösen is bizonyságát adta egy szegény asszony, kinek negyven éve béna volt a keze. Történt egy éjszaka, hogy egy hangot hallott: ,,Menj Magyarország királynőjéhez, kérd, hogy érintse meg a karodat, és meggyógyulsz''. Az asszony azt gondolta, hogy képzelődik, és nem törődött vele, de a következő éjszaka ismét beszélt a hang, és ugyanazokat a szavakat ismételte. Az asszony azt gondolta, hogy Magyarországra kell mennie, s minthogy ezt sohasem tudta volna megtenni, nem volt benne semmi bizalom. De a harmadik éjjel is szólt a hang, és ezt mondta: ,,A tössi kolostorba kell menned, ott van Magyarország királyának leánya. Kérd őt, hogy érintse meg a kezedet, és egészséges leszel.'' Az asszony tehát eljött és elmesélte, hogyan szólt hozzá háromszor a hang, és nagy állhatatossággal és bizalommal könyörgött a nemes hercegnő segítségéért, akit Urunk jelölt meg neki. A nővérek elmentek Erzsébethez, és elmondták ezeket a szavakat. Ő megrémült, mivel még fiatal volt, és alázatosan azt válaszolta, hogy nem illendő az ilyen tett, és nagyon nem szívesen tenné. A nővérek azonban addig unszolták, mígnem beleegyezett. A szegény asszonyhoz ment, megfogta a kezét, és könyörgött Urunkhoz, jutalmazza meg (az asszony) hitét, és segítse meg. Urunk meghallgatta ezt az imát, és teljesen meggyógyította a szegény asszony negyven éve béna kezét. Ugyanez az asszony később különböző dolgokat hozott, amelyeket meggyógyult kezével készített, hogy tanúskodjék a csodáról, melyet Urunk ezen irgalmas hercegnő igaz szeretetének megjutalmazásáért és nagyobb vigaszáért tett.

Urunk szemmel láthatóan fölékesítette őt kegyelmével, hiszen nemes volt születésére nézve, de még nemesebb volt erényeire nézve, amelyekkel Istent és az embereket szerette; de különösképpen azért volt nemes, mivel haláláig kegyetlenül szenvedve, Teremtője nyomdokaiba lépett. Ezáltal mutatta meg nagy türelmét, bár gyakran jóval erején felül szenvedett. És mivel Isten nagy szentségre választotta és teremtette, Ő határozta meg tehát azokat az utakat, amelyeken elő akarta készíteni az igazi és véget nem érő javak befogadására... Elborította tehát már ifjúságát mindenféle betegséggel, hosszú és kegyetlen szenvedésekkel; nem is tudunk mindent elmondani, de azért mégis látni lehet, hogy Isten csak egy egészen rövid időt hagyott neki különleges testi vagy lelki szenvedés nélkül.

A sokféle gyötrelmes szenvedést úgy viselte, hogy soha egyetlen türelmetlen szó sem hagyta el ajkát... Elveszítette a hallását, olykor a látását is; de ezeket a bajokat olyan türelemmel viselte, hogy csak csodálni lehetett és épülni rajta. Egy alkalommal annyira kimerült volt, és hirtelen oly fájdalom lepte meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő múltán, amikor a nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a szentségek, magához tért, s látta, hogy az egyik nővér keservesen sír. Jóságosan így szólt hozzá: ,,Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb szenvedést, mint amit el tud viselni''.

Mielőtt azonban beteljesedett volna az az idő, amelyet Urunk számára ezen a földön kijelölt, még sokféle szenvedést és rendkívüli betegséget bocsátott rá a halálát megelőző négy évben. Először heves váltóláza volt, ami rettenetesen meggyötörte. Amikor már egy ideje viselte ezt a bajt, olyan fájdalmat okozott neki, hogy rendkívüli módon szenvedett tagjaiban. Azután halálos betegségbe esett, ami miatt olyan gyötrelmeket és szükséget szenvedett, mint azelőtt soha. Teste egészen összezsugorodott. Oly közel jutott a halálhoz, hogy kiszolgáltatták neki a szentségeket, és minden percben a halálát vártuk. Az orvos, aki betegségét már régóta ismerte, ezt mondta: ,,Háromféle történhet: vagy meghal, vagy béna marad, vagy betegsége még súlyosabbra fordul.'' És íme ez történt, ezt szenvedte el teljes nyomorúságában.

Ettől kezdve állandóan feküdt, soha többé nem tett egyetlen lépést sem, úgy kellett fölemelni és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála előtt két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott és újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein különféle sebek keletkeztek. Ez minden erőt meghaladó vértanúság volt.

Ezek a fekélyek elterjedtek az egész testén, amelyen legalább tíz nyitott seb volt. A rettenetes gyötrelemben szívbéli buzgósággal mondta: ,,Uram, dicsőítlek téged, és hálát adok azért, hogy tagjaimban és egész testemben béna vagyok a te szerelmedért, hiszen a kereszten te is tehetetlen akartál lenni tagjaidban és egész testedben az irántam való szerelmedben''.

Úgy kellett a szájába tenni az ennivalót, mint egy gyermeknek; mindent alázatosan fogadott a legutolsó konyhalánytól is.... a betegség szünet nélkül tépte a testét, helye sem maradt benne az életnek. Ezt oly jól megértette, hogy maga mondta: ,,Elérkeztem odáig, hogy kívánom azt, amitől minden ember visszariad a természete szerint: a halált.''

Elérkezvén a pillanat, amikor Isten magához akarta emelni az élet száműzetéséből, kérte, nyissák ki az ágya melletti ablakot; az égre tekintett, és buzgón Istenhez fohászkodva, így szólt: ,,Uram, Istenem, Teremtőm, Megváltóm és örök Oltalmazóm! Tekints ma rám végtelen irgalmasságodban. Fogadj be az örök hazába, távol e világ száműzetésétől, kínszenvedésed és fájdalmas halálod érdeme által. Vedd tekintetbe, hogy annyira távol éltem a világtól, hogy családomból soha többé nem láttam senkit, mióta elhagytam hazámat.''

Nemcsak a Rend és a közösség iránti hálájáról tett tanúságot, amelynek utolsó órájáig köszönte a neki nyújtott tiszteletet és minden kapott jót, hanem kinyilvánította Isten iránti lángoló szerelmét is: szívének egész bizalmával hívta Istent, irgalmas jóságának és atyai vigaszának segítségét kérve tőle.

Ebben az összeszedettségben szállt el értékes lelke a meggyötört testből. Elhagyta e tünékeny világ nagy nyomorát az igaz gazdagságért, a könnyek völgyét az örök örömért, a halandó élet törékenységét a teljes egészségért, e múlékony lét száműzetését a mennyei királyság örök otthonáért, ahol birtokába vette, hogy örökké élvezze, az idők kezdetétől neki készített örökséget.

Történt aztán, hogy amikor a kegyelmekkel ékes hercegnő már hosszú ideig a földben pihent, faragott sírhelyet akartak neki készíteni. A köveket úgy rendezték el, hogy értékes maradványai a föld felett nyugodjanak, amint ez királyi méltóságához és szentségéhez illett. Amikor a sír elkészült, kiemelték a testét arról a helyről, ahol már harminc hete nyugodott; a nővérek nagyon kívánták őt újra látni, mivel nagyon szerették őt, de senki sem merte ezt nekik tanácsolni, attól való félelemben, hogy a test már teljesen enyészetnek indult, hosszú, fájdalmas betegsége miatt. Titokban mégis fölnyitották a koporsót, és a testet és a tagokat oly tökéletes állapotban találták, hogy még a bőr sem változott el, bár ruházata már szétfoszlott. Ekkor kezénél és lábánál óvatosan megfogták, és átemelték a fakoporsóból a kőkoporsóba; sem a feje, sem a tagjai nem sérültek meg, szét sem hullottak. Isten csodája valóban, hogy az a test, amely életében elviselhetetlen fájdalmakat tűrt, hosszú ideig kár nélkül szenvedte el a föld nedvességét.

Íme ez a sírjának fölirata:

Anno Domini MCCC XXXVI pridie kalendas nouembris obiit soror Elisabeth filia illustrissimi principis domini Andree quondam regis Ungarorum, soror ordinis nostri, ducens laudabilem vitam in isto conventu Thős XVIII annis, hic sepulta juxta mayus altare.

(Az Úr 1336. évében, november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a kiváló herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére; huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van eltemetve a főoltár mellett.)

Isten, aki megjutalmazza valamennyi szentjét, és fölmagasztalja az alázatos és tiszta szívűeket, magához vette ezt az erényes és alázatos hercegnőt, és a tűnékeny javak viszonzásaként az örök dicsőség mindenkor megmaradó kincsét adta neki, amelynek ő nagy örömben és tökéletes biztonságban fog örvendezni mindörökké. E tökéletes boldogság ölén hívjuk őt segítségül. Kérjük, esdjen ki nekünk kegyelmet az Úrnál, hiszen ha földi élete során szeretetében oly sok kegyelmet eszközölt ki felebarátainak, bizton reménykedünk abban, hogy most még inkább segít Őmellette, és meghallgatja imáinkat.''


Szent Evódiusz     püspök és hitvalló, † ~60.          


Szent Frida


Szent Jacobus

              
Szent Janka (Johanna)     szűz, † 1490.          


Olajbafőtt Szent János     apostol, † ~100.           


A sokat szenvedett Jób


Jób, a nagy szenvedő, a hagyomány szerint kb. 2000 évvel élt Krisztus előtt, Húsz földjén. Isten hű szolgája volt, aki gazdagon és boldogan élt. Isten 10 gyermekkel áldotta meg életét. Isten megengedte a sátánnak, hogy próbára tegye, vajon hű marad-e Istenhez a megpróbáltatásokban. Először javait vesztette el egy napon. Aztán gyermekei haltak meg egy szerencsétlenségben szintén egy napon. Jób mindenben belenyugodott Isten rendelkezésébe, hogy visszavette azt, amit egykor neki adott. Aztán testét érte fájdalmas és utálatos betegség. A szemétdombon ülve vakargatta cserépdarabbal sebeit. Jób kitartott hűségében. Visszautasította felesége tanácsát, hogy átkozza meg Istent és haljon meg. Szerencsétlenségében felkeresték barátai, akik bűnökről vádolták és a bűnök büntetéséül tudtak be mindent, ami Jobbal történt. Jób védekezett és igazságát emlegette. Végül, a förgetegben Isten jelent meg. Aki Jób szolgáját gazdagon megjutalmazta hűségéért. Újra gyermekekkel áldotta meg, és jószágállományában is gazdaggá tette. Ezután még 140 esztendeig élt. Öregen és élettel telve halt meg. A szenvedő Megváltó előképének is tekinthetjük.


Szent Judit


BOLDOG TROIANI MÁRIA KATALIN szűz, III. r., rendalapító (1813-1887)
Apja:Troiani Tamás, születési helye: Giuliano* di Roma. Keresztneve: Konstancia. Anyját 5 éves korában elvesztette. Ekkor Ferentinoba került a Szent Kláráról nevezett novérekhez. Az itt kapott nevelés hatására 15 éves korában a novérek közé lépett. Itt kapta a Mária Katalin nevet. O hozzá szokta tenni: a „Viterboi Szent Rózáról nevezett” jelzot. 1830-ban tett fogadalmat. Kitunt erényeivel, sokoldalú tehetségével: minden feladatot, mellyel megbízták, kitunoen látott el. Közben egyre jobban erosödött benne a missziós hivatás. Amikor egy ferences missziós atya 1852-ben a zárdába jött, hogy novéreket kérjen a kairói apostoli vikárius nevében az ottani misszióba, leányok nevelésére, Katalin az elsok között volt, akik erre jelentkeztek. Még több évnek kellett eltelnie, amikor 1859-ben hat klarissza novér apátnojükkel és Katalin útrakeltek. Még ez év oszén Kairó egyik negyedében (Clot-Bey) iskolát nyitottak. (Jellemzo Katalin akaraterejére, hogy amikor megérkeztek s megtudták, hogy az apostoli vikárius, aki oket meghívta, közben meghalt, a többi novér vissza akart fordulni, mégis Katalin lelkesíto szavaira maradtak). Hamarosan nagy feladatok elott álltak: Újabb iskolákat kellene megnyitni; (mohamedán szülok is kérték); néger rabszolga lányokat kellene kiváltani, kitett újszülötteket megmenteni. Mindehhez kevesen vannak. Hiába kértek novéreket a ferentinoi házból, azok ezt nem vállalták, sot jobbnak látták, ha elszakadnak a missziós háztól. Ezek után Katalin megtette a szükséges lépéseket, hogy új kongregációvá alakuljanak a ferences III. rend szabályai alapján. Ez lett a Ferences Misszionáriusnok Kongregációja (Congregatio Sororum Franciscalium Missionarium a Corde Immaculata B.M.V.), melyet hivatalosan 1868-ban erosítettek meg. Az alapító és az elso általános fonökno: Troiani Katalin lett. Tíz év alatt 9 házat nyitottak, 59 kairói novíciát vettek fel, iskoláikban 1350 leányt oktattak, kik közül 460 árvát kollégiumban neveltek, 450 néger rabszolgát kiváltottak, 100 kitett gyermeket megmentettek és neveltek. 1885-ben Jeruzsálemben is letelepedtek. Katalin 28 évi missziós tevékenység után 1887. máj. 6-án súlyos betegségben halt meg „a szentség hírében”. A nép a szegények anyjaként emlegette. Boldoggá avatása 1988-ban történt.
Katalin „különösen is tisztelte élo hittel az Eucharisztia titkát; engedélyt nyert a mindennapi szentáldozásra, ami akkoriban a szerzetesek közt sem volt szokásos; nagy volt benne a buzgóság Isten országa terjesztésén. Egyik novértársa mondta róla: Sohasem láttam nyugtalannak vagy türelmetlennek: mindig vidám, kedvesen mosolygó volt még akkor is, ha hibázókat kellett megintenie.”
(A Szentté Av. Kongreg. dekrétumából.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Katalint arra választottad ki, hogy új missziós kongregációt alapítson leányok oktatására és árvák felkarolására. Közbenjárására add, hogy Egyházad sohase nélkülözze a hozzá hasonló buzgó apostolokat és novéreket, különösen a missziókban. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

              
Szent Marianus

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése