2019. május 31., péntek

Merici Szent Angela     szűz,
*Desenzano, 1474. március 1. +Brescia, 1540. január 27.
Angéla 1474-ben a Garda-tó melletti Desenzanóban született egyszerű emberek gyermekeként. Már tíz éves korában elveszítette szüleit, ezért a szomszédos Salóban élő nagybátyja vette magához nővérével együtt. A két kislány elválaszthatatlanul ragaszkodott egymáshoz. Szívesen játszottak ,,kolostort'', és két ,,karban'' imádkozták ilyenkor a zsoltárokat. Annál súlyosabb csapás volt Angéla számára nővérének váratlan halála. A gyerekes játékokat lassan fölváltották a komoly, a tökéletességre törekvést szolgáló gyakorlatok. Először, hogy remete lehessen, megszökött otthonról, de nagybátyja hazavitte. Akkor belépett Szent Ferenc harmadrendjébe, és azon volt, hogy az evangéliumi tanácsokat minél tökéletesebben valóra váltsa.

Amikor Angéla huszonkét éves lett, meghalt a nagybátyja, ő pedig visszatért Desenzanóba. Ott fölfigyelt arra, hogy a legtöbb gyermek iskolai és hitbeli képzés nélkül nő fel. Iskolakötelezettség nem volt még, de a szegény emberek meg sem tudták volna fizetni gyermekeik iskoláztatását. Maguk a szülők is többnyire teljesen tudatlanok voltak, még a hit dolgaiban is.

Angéla néhány barátnőjével többször megvitatta ezt a helyzetet. Ezek a fiatal nők sem befolyással, sem vagyonnal nem rendelkeztek. Angéla lelkesedése azonban magával ragadta őket, és mind kijelentették, hogy készek neki segíteni. Már akkor kitűnt, hogy Angélának határozott tehetsége van mások vezetésére és irányítására. Kiegészítette ezt kellemes megjelenése és megnyerő lénye.

Barátnőivel hozzálátott, hogy a szomszédok apró lánykáit összegyűjtse és hittanra tanítsa. Ebből a tevékenységből olyan szemmel látható áldás fakadt, hogy Angéla meghívást kapott: jöjjön a közeli Bresciába, és ott is hozzon létre valami hasonlót. Egy nemes házaspár szívesen befogadta. Vendéglátói révén megismerkedett a város jelentősebb családjaival, és egyre többen gyűltek köréje, hogy munkájában segítségére legyenek.

Angéla azonban nemcsak tanított. Szegényeket és betegeket látogatott, fölkereste a kézművesek műhelyeit. Működése nyomán sokan megtértek, és sikerült ősi ellenségeskedéseket is megszüntetnie.

Látóköre egyre tágult. Kezdetben csak a szegény lányok hitoktatása volt a szándéka, de lassan a nők teljes nevelésére és formálására is kiterjedt figyelme. A kiteljesedett reneszánsz kora volt ez, amikor az emberek a kereszténység előtti antik világ ideáljai felé fordultak. A komoly értékek felszínre hozása mellett azonban egyre inkább lazultak az erkölcsök. Az erkölcsi megújulás érdekében szükségessé vált a családokkal, elsősorban az asszonyokkal és anyákkal való törődés. Angéla ebben ismerte föl saját működési területét.

Igen szeretett zarándoklatra járni. Időről időre fölkereste hazájának egy-egy szentélyét, s minden alkalommal a szellemi energiák új lendületét hozta magával.

Életének egyik kiemelkedő eseménye volt a Szentföldre tett zarándoklat 1524-ben. Útközben Kréta szigetén hirtelen elveszítette szeme világát. Erős lélekkel hárította el a gondolatot, hogy visszatérjen, s mélységes összeszedettségben elvégezte a zarándoklatot. Hazatérőben pedig ugyanazon a helyen hirtelen visszanyerte látását.

Egy évvel később -- 1525 szentév volt --, immár ötvenévesen Rómába zarándokolt, hogy elnyerje a jubileumi búcsút. VII. Kelemen pápa magánkihallgatáson fogadta. Oly nagy hatással volt rá szent egyénisége, hogy Rómában akarta tartani. Angéla azonban érezte, hogy Bresciában még nagy feladat vár rá, s erről a pápát is meg tudta győzni.

Egyelőre azonban nem sokat tudott tenni, mert hazaérkezése után háború tört ki: V. Károly császár serege bevonult Bresciába, és a terület kiürítése miatt Angéla néhány társával együtt kénytelen volt Cremonába távozni. Csak négy év múlva állt annyira helyre a béke, hogy visszatérhetett.

Bresciában ekkor közösségbe fogta össze segítőtársait. Közülük tizenketten Angélával együtt laktak, a többiek családjuknál maradtak. Ami Angéla szeme előtt lebegett, azt ma világi intézménynek kellene mondanunk. Elgondolása szerint a lányok Isten és az Egyház szolgálatának szentelik magukat, de a világban maradnak, és rendi ruházat nélkül, koruk viseletében járva végzik munkájukat az iskolákban és a plébániákon. Elsősorban az egyszerű, szegény nép leányait nevelik, akikkel senki sem törődött akkoriban.

1535-ben huszonnyolc leány Istennek szentelte magát és csatlakozott Angéla művéhez. Ezzel a lépésükkel azonban annyira megelőzték korukat, hogy megértésre nem találhattak.

Az ősegyházban a diakonisszák jelentős szerepkört töltöttek be: a beteg nőket még meg is áldoztathatták. Az 5. század folyamán azonban eltűnt ez az intézmény, és egy évezreden keresztül az Istennek élő nők számára csak a szigorú klauzúrát ismerték. VIII. Bonifác pápa 1298-ban kijelentette: ,,Ezen rendelkezésünkkel megparancsoljuk, hogy az összes apácák és közülük minden egyes személy, bármilyen rendbe tartoznak is, mostantól fogva állandó klauzúrában éljenek kolostoraikban''.

Hogy Istennek szentelt nők a világban éljenek és rendszeres apostoli munkát végezzenek, sok egyházi méltóság szemében elképzelhetetlennek látszott. A Merici Angéla által kidolgozott szabályzatot a veronai püspök engedélyezte ugyan, és később a pápa is jóváhagyta, de ez a mozgási szabadság, sajnos nem sokáig tartott.

Társasága, amelyet Szent Orsolya oltalma alá helyezett -- később ezért nevezték őket orsolyitáknak --, eleinte még az alapítónő szellemében dolgozott tovább. De alig néhány évvel halála után klauzúra alá helyezték őket. 1566-ban a Szentszék elrendelte minden olyan női rend föloszlatását, amely nem klauzúrás és nem ünnepélyes fogadalmas. Az orsolyiták is kénytelenek voltak szerzetesruhát ölteni. A rend Angélának köszönhető előretörését azonban már nem lehetett teljesen visszafordítani. Az orsolyiták számára a klauzúra csak a közös ima szempontjából lett kötelező. Ez pedig már hatalmas újításnak számított az addigi gyakorlattal szemben.

Angéla 1540. január 27-én szentség hírében halt meg Bresciában. Sírja hamarosan zarándokhely lett, Borromei Károly bíboros sokat fáradozott boldoggá avatása érdekében. Mindazonáltal Angélát több mint 250 évvel a halála után avatták szentté, és még később, 1861-ben terjesztették ki ünnepét az egész egyházra. Alapos oka volt ennek: elgondolásai túlságosan modernek voltak. Abban a korban, amikor a rendi szabályzatok megmerevedtek és megváltoztathatatlanoknak látszottak, Angéla arra biztatta segítőtársait, hogy ,,alkalmazkodjanak mindig az adott korhoz, még akkor is, ha ehhez a szabályok megváltoztatása szükséges''. Azokban az időkben, amikor a nevelés szinte embertelenül szigorú volt, Angéla ezt írta lelki lányainak: ,,Könyörögve kérlek titeket, arra törekedjetek, hogy lányaitokat szeretettel kapcsoljátok magatokhoz, szelíd és jóságos kézzel vezessétek őket, ne parancsolgatva vagy szigorúsággal. Ez más szóval azt jelenti, hogy fölszabadítjuk a lelkeket, ha a gyengékbe és bátortalanokba bátorságot öntünk, szeretettel intjük őket, mindenkinek példánkkal prédikálunk, és hirdetjük nekik azt a nagy örömet, amely ott fenn készen vár rájuk.''

Merici Szent Angela ünnepét 1861-ben vették föl a római naptárba, május 31-re. Amikor a Boldogságos Szűz királynői méltóságának ünnepét erre a napra tették (1955), Angélát áthelyezték június 1-re, majd 1969- ben halála napjára, január 27-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Hogy a gyermekekhez forduljon, és életét a keresztény pedagógiának szentelje, arra egy látomás adott alkalmat, amelyben 1506-ban részesült. Ezt a látomást a desenzanói templom mennyezetének freskója örökítette meg számunkra. Szülőföldjének tavánál egy helyet látott, melyről egy létra emelkedett egészen az égig. E létrán angyalok és leányok jártak föl és alá. Angéla ebből arra következtetett, hogy neki olyan művet kell létrehoznia, amely ehhez a létrához hasonlít.

Nagy beleérző képességével Angéla nemcsak a fiatalokhoz talált utat, szentséget sugárzó egyénisége nagy hatással volt a felnőttekre is.

Egy példa: Két patrícius elkeseredett ellenségeskedésben élt Bresciában. A herceg és a püspök hiába fáradozott kibékítésükön. Angéla viszont alig szólt hozzájuk pár szót a feszületre mutatva, elszállt minden gyűlöletük, átölelték egymást, és hűséges barátokká váltak.


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, Szent Angéla szűz szüntelenül ajánljon minket irgalmadba, hogy az ő szeretetének és okosságának nyomdokain haladva megőrizhessük és megvallhassuk tanításodat!
         


BOLDOG BAPTISTA VARANO szűz, klarissza (1458-1524)
Az Assisitol mintegy 40 km-re fekvo Camerinoban* született hercegi család elsoszülöttjeként. A Kamilla névre keresztelték. A hercegi udvarban kiváló reneszánszkori muveltségre tett szert s egy ideig élte a maga világias életét. Egyszer hallott egy prédikációt Jézus szenvedésérol, attól kezdve nem szunt meg Jézus szenvedésére gondolni. Hivatást érzett a szerzetesi életre, de apja csak két évi tusakodás után adta beleegyezését. 23 éves korában Urbinoban belépett a klarisszákhoz. Lelki szárazságot, hosszas betegségeket, az ördög heves kísértéseit viselte el, közben azonban sokszor megtapasztalta az isteni szeretet édességét is. Rendkívüli karizmákban (látomások, kinyilatkoztatások, beléöntött szemlélodés) részesült. Több írása fennmaradt. Legismertebb: Az Úr Jézus lelki szenvedései (1488). Ebben különösen a haláltusát vívó Jézus szívének szenvedéseit írja le a neki adott kinyilatkoztatások szerint. A Jézus Szíve tiszteletre vonatkozó jelentos írás ez, mely hamarosan több kiadásban megjelentetve századokon át ismert lelki könyv lett. Másik muve: A lelki élet harca - önéletrajz. Lelkiatyjának számol be ebben lelki fejlodésérol s a neki adott kegyelmekrol. 1484-ben kolostort alapított szülovárosában, Camerinoban (ezt apja építtette leánya számára), s ennek elöljárója lett hosszú éveken át. Közben egy másik helyen (Firmino) is alapított kolostort. Kapcsolatot tartott fönn kora obszerváns ferenceseivel, s o maga is törekedett a szerzetesi élet megújítása által az Egyház reformját szolgálni a reneszánsz pápák korában. Mint sötét háttér, az o életében különösen is jelen van a reneszánszkori egyház szomorú valósága: VI. Sándor törvénytelen fia, Borgia Cézár meggyilkoltatta Baptista apját és két testvérét. O sokat imádkozott a gyilkosokért is. Közel 70 éves korában halt meg szent halállal Camerinoban - halála éve vagy 1524 vagy 1527. XVI. Gergely avatta boldoggá 1843-ban. Nyelvét - Páduai Szent Antaléhoz hasonlóan - ereklyetartóban orzik.
Boldog Baptista az Isten iránti szeretet felindításáról (Oktatások c. munkájából):
„Akkor van meg benned egész biztosan a szeretet, ha a jó úton járva lelkedet gyakran az Istenhez emeled és ezt emlegeted: „Uram, mindent irántad való szeretetbol teszek.” Mondd ezt gyakran akár tudatosan, akár öntudatlanul.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Baptista szüzet azzal tuntetted ki, hogy Fiad, Jézus Krisztus szenvedésérol állandóan elmélkedjék. Közbenjárására add, hogy az önmégtagadások által testünkben hordozzuk a kereszt titkát, és így elnyerjük a boldog örök életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Petronella     szűz, † ~80.           

2019. május 30., csütörtök

SZENT ISTVÁN KIRÁLY EREKLYÉINEK ÁTVITELE       

Szent István 1038. augusztus 15-én halt meg. Székesfehérvárott temették el a Nagyboldogasszony-bazilikában, bebalzsamozva, kőkoporsóban. A szarkofág a templom közepén a főoltár előtt állt.

A Vatta-lázadás elől elrejtették maradványait egy föld alatti sírkamrában a templom mellett. A szent király jobb karját azonban egy titkos határozat értelmében levágták a holttestről, és a legnagyobb tisztelettel egy Mercurius nevű szerzetes a Bihar megyei monostorban, a Berettyó-folyó mellett őrizte.

1083. augusztus 20-án felnyitották a székesfehérvári sírt, István szentté avatási szertartása érdekében. Szent László és a jelenlévők megdöbbenéssel tapasztalták, hogy hiányzik a jobbkar. 1084-ben tudta meg Szent László, hogy a kar Berekisben van. 1084. május 30-án a király el is zarándokolt az ereklyéhez, azóta ezt a napot a Szent Jobb megtalálásának, átvitelének, sőt "fölmagasztalásának" is nevezzük.

Gondolat:
    A Szentjobb figyelmeztetés: mindent Isten képviseletében végzünk! (Tökéletesen?)        


Szent Baziliusz     hitvalló, † ~360.           


Szent Emmelia     hitvalló, † ~360.           


Szent I. Félix (Bódog)     pápa és vértanú, † 274.           


SZENT III. FERDINÁND király
*León, 1198. +Sevilla, 1252. május 30.
III. Ferdinánd, León és Kasztília királya az egyetlen a hispániai uralkodók közül, akit a szentek sorában tisztelünk, mint a mélyen vallásos, bölcs és hős lovagkirály eszményképét. Spanyolország és egész Európa történetére hatással volt életműve: a reconquista, az Ibériai- félsziget visszafoglalása az araboktól 500 évi hódoltság után.

711-ben Afrika felől az arabok megtámadták a nyugati gótokat, Xeres de la Fronteránál döntő győzelmet arattak, és néhány év alatt egészen a Pireneusokig nyomultak előre. 755-ben Córdobában a nagy arab világbirodalomtól független kalifátus alakult, s az iszlám fennhatósága alatt virágzó gazdasági és kulturális élet bontakozott ki. Igaz, a hódítók már 732-ben Poitiers-nél vereséget szenvedtek Martell Károlytól, de ez csak a további, észak felé történő terjeszkedésüket állította meg.

Az egymás után alakuló keresztény királyságok: Aragónia, Barcelona, Navarra, Kasztília és León lassan visszahódítottak bizonyos területeket, de egymás közti versengésük megakadályozta az átfogó és sikeres fellépést. 1010-ben azonban a kalifátus felbomlott, s Murcia, Badajoz, Granada, Zaragóza, Valencia, Sevilla és Toledo mind önálló arab emírség lett; ezek már nem tudtak együttesen fellépni Ferdinánddal szemben.

Ferdinánd 1198-ban született IX. Alfonz leóni király és kasztíliai Berengária házasságából. Ez a házasság alapozta meg León és Kasztília királyságának egyesülését, ami a reconquista alapja lett. 1217-ben ugyanis váratlanul meghalt Kasztília királya, I. Henrik, s az országot nővérére, Berengáriára hagyta. Ő pedig kiváló diplomáciai érzékkel a valladolidi nemesi gyűléssel elfogadtatta, hogy a trónt átadja a fiának, Ferdinándnak.

Az ifjú király két évvel később feleségül vette Sváb Fülöp leányát, Beatrixet, s ezzel biztosította a Hohenstauf uralkodóház támogatását vállalkozásaihoz. Ugyanebben az évben felvette a keresztet, azaz keresztes lovag lett Burgosban, de nem a Szentföldre indult, hanem megkezdte a félsziget felszabadításának előkészületeit. Miután nyugalmat teremtett Kasztíliában, a püspökök és a pápa, III. Honorius (1216--1227) támogatásával sereget szervezett, és elindította hadjáratait az arabok ellen. Igazi sikerei akkor kezdődtek, amikor némi bonyodalmak után 1230-ban elfoglalhatta León trónját is. A bonyodalmak abból adódtak, hogy atyja a trónt végrendeletileg Ferdinánd két leánytestvérére hagyta. 15 évi házasság után meghalt Beatrix. Egy év múlva, 1235-ben Ferdinánd újra nősült, ezúttal a francia királyi családból, s elvette Ponthieu-i Máriát. A két házasságból 13 gyermek született.

Hadjáratai során elfoglalta Baézát, Jaént, Martost, 1236-ban Córdobát, 1244-ben Murciát, 1248-ban Sevillát. A visszahódított városokban sorra helyreállította a püspökségeket és újjászervezte az egyházmegyéket. A pápák azáltal is támogatták, hogy a templomépítésre szánt jövedelmek egyharmadát, a pápai tizedszedők által gyűjtött összegeket teljes egészében rendelkezésére bocsátották, s katonáiknak ugyanazokat a búcsúkat engedélyezték, mint a Szentföldért küzdő kereszteseknek. Ferdinándnak egyébként az volt a terve, hogy Hispánia felszabadítása után Észak-Afrika felől indul a Szentföldön küzdők segítségére.

Ferdinándot mint hadvezért nagyra becsülték, mint királyt szerették. Az arabokkal és az eretnekekkel szemben kérlelhetetlen, de a zsidókkal szemben emberséges volt. Új törvénykönyvet adott Kasztíliának, s ezzel megalapozta későbbi nagyságát. Felvirágoztatta Valencia, Salamanca és Valladolid egyetemét; Leónban, Burgosban és Toledóban székesegyházat építtetett, visszaszerezte az arabok által elrabolt compostellai harangokat. Minden erejével támogatta a koldulórendek -- a domonkosok, ferencesek és trinitáriusok -- megtelepedését. Ugyanakkor ez a győztes hadvezér és bölcs államférfi megindítóan jámbor és vallásos ember volt: nagyon tisztelte a Szűzanyát, minden győzelmét az Úr Krisztusnak köszönte, és nem riadt vissza a nyilvános vezekléstől sem.

Gibraltár visszavétele után már megkezdte az afrikai átkelés előkészületeit, amikor halálos beteg lett. Sevillába vitték, ahol ezekkel a szavakkal adta vissza lelkét és országát Istennek: ,,Uram, mezítelenül jöttem a világra, és így adom vissza testemet a földnek. Fogadd be lelkemet szolgáid seregébe!''

Sírfeliratát kasztíliai, latin, arab és héber nyelven vésték fel sírjára. Valamennyi kortársa tisztelettel hajolt meg keresztény erényei: feddhetetlensége, tisztasága, hősiessége, nagylelkűsége és szelíd jósága előtt, melyek mind Isten dicsőségét, a kereszténység győzelmét és alattvalói javát szolgálták.

Tisztelete a 17. századig csak Sevillára korlátozódott. A sírjánál történt csodák, épen megtalált teste hatására 1655-ben tiszteletét a Szentszék megerősítette.

Imádság:
Istenünk, te segítetted Szent Ferdinándot, hogy sikerrel küzdjön a kereszténység védelmében. Közbenjárására segíts, hogy a test és a lélek minden ellenségétől megszabaduljunk. Krisztus, a mi Urunk által.


SZENT JOHANNA -- JEANNE D'ARC
*Domrčmy, 1413 körül +Rouen, 1431. május 30.
Jeanne d'Arc valószínűleg 1413 vízkeresztjének napján született a Maas folyó menti kis faluban, Domrčmyben. Szülei Champagne-ból bevándorolt, nem éppen szegény parasztok voltak. Apja, Jacques d'Arc községi elöljáró volt. Édesanyját Isabelle-nek vagy Zabillet-nek hívták, de volt egy mellékneve is: Romée. Így nevezték azokat, akik megjárták Rómát, vagy más távoli kegyhelyre zarándokoltak. A jámbor szülők házasságából öt gyermek született, két lány és három fiú. Jeanne a negyedik volt a sorban. Keresztelésekor az Úr legkedvesebb, szűz apostolának (Szent Jánosnak) mennyei pártfogására bízták, kit a korabeli hívek különösképpen tiszteltek. És Jeanne életével bizonyságot tett arról, hogy méltóvá vált égi pártfogójához, amikor erkölcsi-politikai tisztátalanságba süllyedt korában a testi-lelki tisztaság tanúja lett.

A francia történelem egyik legsötétebb korszakában, a százéves háború idején élt. Az angol királyok a francia trón örökösödési jogát akarták megszerezni. 1420. május 20-án Troyes-ban az elborult elméjű VI. (Őrült) Károly (+ 1420) francia király nevében Izabella királynő és Jó Fülöp burgundiai herceg egyezményt kötött V. Henrik angol királlyal, mely szerint Henrik feleségül veszi VI. Károly leányát, Katalint, és a király halála után örökli a francia koronát. Ez az egyezmény -- állítólagos törvénytelen származása miatt -- kizárta a trónöröklésből VI. Károly fiát, Károly trónörököst, a dauphint. Jó Fülöp, Burgundia és Flandria hercege, a francia birodalom hatalmas hűbéres fejedelme bosszúból csatlakozott a szerződéshez, mivel a trónörökös hívei meggyilkolták apját. A háború így a Loire-ig terjedt, s hullámai Jeanne hazáját is érintették. A kislány gyermekkora folytonos rablások, vérengzések és rettegések közepette telt. A trónviszályokat kihasználó kisebb-nagyobb hűbérurak szabadon hódolhattak harácsolási szenvedélyüknek. A nagyobb haszon kedvéért hol az egyik, hol a másik fél oldalára álltak. Sokszor véres intrikákkal, politikai gyilkosságokkal tetézett köpönyegforgatásaikat leginkább a falvak népe és a városi polgárság szenvedte meg. A parasztok földjeit tönkretették, állataikat elhajtották. Nem egyszer túszokat szedtek, s kegyetlenül legyilkolták őket, ha a nincstelen hozzátartozók képtelenek voltak kifizetni a váltságdíjat. A városok legnagyobb veszedelme a katonák beszállásolása volt, s a polgárok hamar megtanulták, hogy mindkét párt fegyvereseitől ugyanazt várhatják.

A városok tanácsainak egyetlen célja csak az lehetett, hogy ügyes diplomáciával, homályos szerződésekkel -- hol az egyik, hol a másik félnek tett engedményekkel -- mentsék a lakosság életét és vagyonát. Ilyen légkörben élte át Jeanne a látomásait, amelyekben az egyszerű pásztorlány küldetésül kapta, hogy a trónörököst tegye fölszentelt királlyá és tisztítsa meg az országot az angoloktól.

Tizenkét éves volt, amikor először részesült azokban a rendkívüli ajándékokban, melyek egész életét meghatározták, ellátták természetfölötti tanácsokkal és bátorították külső és belső harcaiban. Az Úr különleges figyelmességgel a korabeli Franciaország három legkedveltebb szentjét adta Jeanne mellé vezetőnek: Szent Mihály arkangyalt, Alexandriai Szent Katalin és Antiochiai Szent Margit vértanút, valamint élete néhány válságos pillanatában Gábriel arkangyalt. De többször nyújtotta ki feléje karját a mennyből és fogadta lányává a Szűzanya is.

A látomások előtt Jeanne teljesen egyszerű falusi lány volt, egy a falu jámbor leányai közül, élénk természetű, szeretett táncolni. Az első jelenés után megváltozott: nem játszott, nem sétált többé, s nem táncolt, legfeljebb a kicsinyekkel, hogy megugráltassa őket. Visszahúzódott a mezei munkától és a pásztorkodástól, s kivételes buzgósággal kezdte gyakorolni hitét: gyakran gyónt, naponta hallgatott szentmisét, rendkívüli áhítattal járult a szentáldozáshoz. A nap bármely percében megtalálhatták a templomban, amint arccal a padlóra borulva vagy térdelve imádkozott, máskor szemét Krisztus Urunk vagy a Szűzanya képmására szegezte.

Látomásaiban a szentek Isten leányának szólították, s buzdították, hogy legyen jó. Majd miután lelki élete kellőképp elmélyült, tudatták vele konkrét feladatát, mely minden látszat ellenére korántsem politikai jellegű volt. Amint maga Jeanne hangoztatta, ő Franciaország igazi királyáért, Jézus Krisztusért indult harcba: VII. Károly, akit meg kellett koronáznia, az országot csak kommendába (letétbe) kapja, s csupán képviselője az ország igazi Urának, Krisztusnak.

Hogy Jeanne az isteni hívásnak engedelmeskedhessen, kérlelhetetlenül szembe kellett szegülnie környezetével. Apja megfenyegette, hogy saját kezével fojtja vízbe, a faluban gúnyolták, zavarodottnak, ördöngősnek tartották. Isten leánya egykedvűen fogadta mindezt, s állhatatosan követte a ,,hangok'' legkisebb utasítását is.

Fölkereste Baudricourt lovagot, a közeli Vaucouleurs várának parancsnokát, aki eleinte természetesen szóba sem állt vele. Végül azonban sikerült rábírnia, hogy adjon mellé egy kis csapatot, melynek kíséretében a trónörököshöz mehet. Férfiruhát öltött -- hogyan is forgolódhatott volna másképp tartósan a férfinép között? --, s így lovagolt az ellenség megszállta területen keresztül minden baj nélkül Chinonba a dauphinhez.

Károly, aki könnyen befolyásolható, ingatag ember volt, környezete sugallatára bizalmatlanul fogadta őt. Letette királyi ruháját, s nemesi öltözetben elvegyült a főurak közt, hogy a ,,boszorkány'' ne ismerje föl.

Boszorkány helyett azonban szerény, egyszerű külsejű pásztorlány lépett a terembe. Egyenesen az álruhás királyhoz lépett, akit még sohasem látott, de azonnal fölismert. Térdre borult előtte és átkarolta lábait. A király fölkiáltott: ,,Nem én vagyok a király, hanem ez itt!'' -- és rámutatott egy úrra, akit a királyi színekbe öltöztettek. A lány azonban nem tágított, hanem ünnepélyesen mondta: ,,Nemes trónörökös uram, az egek Királya általam üzeni, hogy Reimsben királlyá kenik és megkoronázzák Önt.'' Amikor a király ezt követően magánkihallgatáson fogadta, megnyugtatta őt törvényes születését illetően, s föltárta előtte a maga küldetését is.

Károly mélyen vallásos volt, naponta gyónt és háromszor hallgatott szentmisét mindvégig térden állva, s minden ünnepen szentáldozáshoz járult. Jeanne hivatásának elbírálását az egyház tekintélyére és tapasztalatára bízta, s fölkérésére Poitiers-ben hat hétig vizsgálták Jeanne szavahihetőségét. A próbák között szerepelt többek között ez is: egy áldozás alkalmával a papnál két ostya volt, egyik konszekrált, a másik nem. A pap az utóbbit nyújtotta a szűznek, aki ezt mondta: ,,Ez nem ami Urunk Megváltónk Teste. Ő a másik ostyában van.'' -- Abban ugyanis, amelyet a pap elrejtett.

A doktorok arra a véleményre jutottak, hogy Jeanne alázatos, istenfélő, becsületes, egyszerű és mindenestől jó, s mivel azt állítja, hogy Isten Orléans alatt fogja őt jellel igazolni, igenis oda kell küldeni, nehogy az elutasítás a Szentlélek kegyelmének elutasítása legyen. Így aztán Károly egy kis csapat élére rendelte őt, melynek feladata az volt, hogy fedezze az élelmiszer eljuttatását az ostromlott Orléans-ba. És a szállítmány eljutott a városba. Jeanne megjelenése -- akit most már mindenki csak ,,a szűz''-nek (la Pucelle) hívott -- lángra lobbantotta a hitet a város csüggedt lakóiban, fölrázta a fáradt és félénkké vált katonákat. És háromnapos harc után, 1429. május 8-án Orléans megszabadult az angoloktól.

Ez az első eredmény megszerezte az ismert pénzember, Coeur anyagi támogatását a rendkívül nehéz loire-i hadjárathoz. 1429. június 18-án a patay-i csatában az angolokat Loire menti állásaik föladására és elhagyására kényszerítették, parancsnokuk, Talbot elesett. A francia sereg ekkor az angolok háta mögött Reimsbe indult, ahol 1429. július 27-én a trónörököst királlyá kenték. A szertartáson jelen volt Jeanne, kezében tartva mindvégig -- mint ő maga mondta -- a szeretet zászlaját, s Károlyt azzal a szent olajjal kenték királlyá, amelyet egykor a Szentlélek hozott galamb képében Szent Remigius (+ 533) reimsi püspöknek a frank Klodvig keresztelésére és koronázására. Ezzel VII. Károly visszanyerte az angol királytól, VI. Henriktől a törvényes uralkodói jogot. Jeanne-t azzal jutalmazta meg, hogy egész családját örökös nemesi rangra emelte (a címet maga Jeanne sohasem viselte), és szülőhelyének adómentességet biztosított.

Jeanne -- jóllehet kortársai egybehangzó véleménye szerint kitűnően ülte meg a lovat és forgatta a fegyvert -- győzelmeit egyedül Isten kegyelmére hagyatkozva vívta ki. A hadi siker titkát a katonák lelkének kegyelmi állapotában találta meg. Szigorúan megtiltott közöttük mindenféle káromkodást, paráznaságot, elűzte a táborból a bűnös nőket, kiket lélekbelátó képességével azonnal fölismert. És a katonaélet durvaságaihoz szokott sereg elfogadta parancsait és meghajolt Isten leánya előtt, aki egyik győzelemről a másikra vezette őket. Jeanne a polgárháború következtében hajléktalanná vált szerzeteseket és apácákat összegyűjtötte külön zászló alatt, hogy ezzel biztosítsa számukra a közös imádság lehetőségét, a katonáinak pedig a szentmisehallgatást.

Csata közben mindig a legveszélyesebb helyzetekben lehetett látni. Gyakran mondogatta, hogy mivel valamennyien gyóntak a csata előtt, semmiféle veszedelem nem fenyegeti őket. Ugyanakkor minden bátorsága ellenére is állandóan vallotta, hogy igazi küldetése nem a harc, hanem a béke és a segítség kieszközlése a szenvedőknek.

Minden fontos csata előtt több ízben is -- személyesen -- fölajánlotta az ellenfélnek a békekötést, kitéve magát ezzel azok ocsmány szidalmainak és káromlásainak. Súlyos vállsebesülése után (amit előre megjövendölt) csak annyit kért, hogy ott helyben gyónhasson és társai kötözzék be, azután azonnal visszatért a csatatérre. Legádázabb ellenségeinek elestét megsiratta és hosszasan imádkozott, vezekelt értük. A patay-i csatában egy haldokló angol katonát halála pillanatáig bűnbánatra biztatott és vigasztalt. Csekély pihenő idejében, ha csak tehette, imádságba vonult. Úgy tűnt, észre sem veszi a rajongást, mely körülvette, s természetes egyszerűséggel utasított vissza minden -- csak az ő lényének szóló -- csodálatot.

A koronázás után addig akarta folytatni a harcot, amíg -- küldetésének megfelelően -- az angolokat teljesen ki nem űzik az országból. Az ingatag jellemű VII. Károly azonban tanácsadói hatására -- akik féltékenyek voltak Jeanne-ra a királyra gyakorolt befolyása miatt -- lassanként elfordult egyetlen igaz támaszától. Kezdte hátráltatni Jeanne terveit, lassította csapatai előrevonulását. Elbocsátotta a költséges koronázási sereget, és titkos tárgyalásba kezdett leghatalmasabb hűbéresével, az angolok oldalán harcoló burgundi herceggel. Így aztán Jeanne Párizs felszabadítására irányuló támadása szeptember nyolcadikán támogatás híján sikertelen maradt. A hadsereg a király parancsa szerint visszatért a Loire-hoz. Tél végén Jeanne a hosszú tétlenséget megunva, saját felelősségére megindult a burgundoktól ostromlott Champiegne védelmére.

1430. május 23-án délután a várból kirohanást intéztek az ostromlók ellen. A visszatérést Jeanne néhány emberével hátvédként fedezte. Mire azonban a várhídhoz ért, a várbeliek azt már fölvonták, és ő néhányadmagával az ellenség kezébe került. Véletlen volt? Vagy árulás? Nem tudni. Jeanne-nak már jó ideje megmondták a szentjei, hogy fogságba fog esni. A luxemburgi herceg foglya lett, s hiába követelte kiadatását a párizsi egyetem, hiába könyörgött érte a herceg felesége ura előtt térden állva, a herceg 10.000 frankért -- akkor óriási összeg! -- átadta az angoloknak.

A hírre, hogy angol fogságba kerül, a szűz hirtelen megingásában és halálfélelmében kivetette magát a vártoronyból, ahol fogva tartották. E tettét később egész hátralévő -- rövid -- életében siratta, de tudta, hogy Isten megbocsátott neki, hiszen őszinte bűnbánattal gyónta meg. A szentség erejébe és az Úr irgalmába vetett rendíthetetlen hitét és bizalmát későbbi bírái arcátlan kevélységnek kiáltották ki.

Az angolok diadalmenetben vitték Rouen városába, ahol mint boszorkányt vádolták be az egyházi hatóságnál. Céljuk az volt, hogy aláássák ezzel a reimsi koronázás érvényességét. A perben mozgósították a domonkos inkvizíciót és a párizsi teológiai fakultást, mely akkor, a bázeli zsinat előestéjén szinte második egyházkormányzat szerepét töltötte be (a zsinat célja az volt, hogy a pápa tekintélyét a zsinaténak vesse alá). A dolgok ilyen állása mellett szinte magától értetődik, hogy Jeanne hiába fellebbezett az ítélet kihirdetése előtt a pápához, hiszen a bírák jórészt azonosak voltak a zsinat vezetőivel, önmagukat az egyház kormányzójának tekintették, s úgy vélték, hogy a pápát kellően képviseli a domonkos inkvizítor.

A per Rouenban folyt le a párizsi egyetem 53 doktora, valamint a domonkos inkvizítor előtt. 1431 márciusától májusig tartott. Az elnök Couchon, a beauvais-i püspök volt, egyben az üresedésben lévő érsekség helynöke. Kétségtelenül az angolok nyomása alatt állt, s a per lefolytatásában több szabálytalanságot is elkövetett, ami 25 évvel később alkalmat adott a rehabilitálásra.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az egyházi bírák mindent megtettek annak érdekében, hogy Jeanne-t beismerő vallomásra bírják, s ezzel az angolok várakozásának (a koronázás érvénytelenítése) halálbüntetés nélkül is eleget tegyenek. Fáradoztak azon is, hogy a jogi kifogások élét legalább jegyzőkönyvileg elvegyék.

Amint a per megmaradt okmányai mutatják, a kilenc hónapi nehéz fogságban kimerült Jeanne az egész eljárás alatt csodálatos válaszokat adott a teológiai szempontból magasan fölötte álló bíráinak. Csak kettőt idézünk a fennmaradt iratokból:

-- Ha egyszer a hangjaid azt mondták, hogy Isten megszabadítja Franciaországot, minek kellenek még katonák?

-- A katonák harcolnak, de Isten adja a győzelmet.

-- Azt tartod-e, hogy a kegyelem állapotában vagy?

-- Ha abban vagyok, bárcsak megmaradnék benne! Ha nem, bárcsak Isten visszavezérelne kegyelmébe!

Röviddel az ítélet meghozatala előtt azonban halálfélelemtől meggyötörve, megadta a kívánt visszavonást, azaz ,,beismerte'', hogy képzelgések áldozata lett, ,,hangjai'' a sátán praktikái voltak. Az egyházi hatóság erre -- máglya helyett -- kenyéren és vízen töltendő, életfogytiglani börtönre ítélte, s kötelezte, hogy vesse le férfiruháit.

Kifejezetten megígérték neki, hogy ,,vallomása'' fejében az angolok börtönéből átviszik az egyházi börtönbe, de ezt nem tették meg. Megtagadták tőle a szentségeket is. Látomásaiban árulással vádolták a szentjei, az angol őrség egy katonája pedig molesztálni kezdte, mire Jeanne újra felöltötte férfiruháit. Meg kell jegyezni, hogy férfiruháit -- nyilvánvalóan provokatív szándékkal -- nem távolították el, hanem ott tartották a cella egyik sarkába félredobva. Minden bizonnyal számítottak arra, hogy a katonák zaklatása ellen védekezve a szűz előbb-utóbb újra felölti azokat. Tettét notórius visszaesésnek minősítettek.

Miután egy utolsó szentáldozást -- minden kísérő szertartás nélkül - - még engedélyeztek neki, 1431. május 30-án reggel az egyházi bíróság mint visszaeső eretneket kizárta az egyházból. Az angolok, akiket csöppet sem elégített ki az életfogytiglani ítélet, s mindenképp a ,,boszorkány'' halálát akarták, már nem is pazarolták az időt a világi bíróság ítélethozatalára (amely persze ugyanúgy határozott volna). Azonnal átadták Jeanne-t a hóhérnak.

Kopaszra nyírt fejére papírsüveget húztak e felirattal: ,,Eretnek, szakadár, visszaeső bűnös, hitehagyó, bálványimádó.'' Kordéját nyolcszáz (!) angol katona kísérte. Jeanne az egész úton áhítattal imádkozott. A korabeli följegyzések leírják, hogy mindenki sírt körülötte. Mielőtt a kordé a vesztőhelyre ért volna, odarohant egy pap, és rimánkodva könyörgött a szűz bocsánatáért: ő volt a per egyik hamis tanúja, Jeanne sorsának megpecsételője.

Amikor Rouen régi piacterére értek, az elítélt letérdelt, mindenkitől bocsánatot kért, bíráitól és elítélőitől is, és hangosan ajánlotta lelkét Istennek, a Szent Szűznek, Szent Mihálynak, Szent Katalinnak és Margitnak. Feszületet kért. Egy angol katona két gallyat kötött össze feszület gyanánt, amit Jeanne a keblébe rejtett, s az végig vele volt.

Amikor a máglyát meggyújtották, nagy szóval fölkiáltott: ,,Jézus! Jézus!'' -- Ez volt az utolsó szó is, amit hallani lehetett ajkairól: ,,Jézus!''

A hóhér rendesen sűrű, fojtó füstöt szokott támasztani, mielőtt a láng elérte a máglya tetejét, hogy ezzel megrövidítse az elítélt szenvedését. Ez Jeanne esetében nem történt meg. A roueni hóhért ugyanis megzavarta a sok csoda, amit Jeanne-ról, a boszorkányról és a szentről beszéltek, és nem is férhetett eléggé a máglyához, mert túl magasra építették. S bár a hóhér igazán nem könnyen indulhatott részvétre, azt vallotta, hogy a szűznek túlságosan keserves halállal kellett meghalnia. A tömeg föloszlásakor az angol katonák között is elhangzottak ilyen megjegyzések: ,,Az Úr vértanúja volt, szentet égettek el!''

Hamvait a Szajnába szórták, nehogy valaki boszorkányságra vagy más gonosz célra használja. Huszonöt évnek kellett eltelnie, míg az angolok végleges kiűzése után VII. Károly francia király Jeanne családjának kérésére jóvátételi eljárást indított meg. Sokan életben voltak az egykori tanúk közül, és nem egy elítélője ismerte el, hogy Jeanne cselekedeteit Isten Lelkének sugallatai vezették.

1909. április 11-én boldoggá, 1920. május 16-án szentté avatták. 1944. május 13-án XII. Pius Franciaország második patrónájának nyilvánította.

Élete a 20. század dráma-, zene- és filmművészetének érzékeny témája lett. Megpróbálták politikai céllal földolgozni, máskor történelmi jelentőségét csökkenteni. Pedig Jeanne nem akart sem politikát csinálni, sem jelentős történelmi tettet végbevinni. Egyszerűen csak szent volt, Isten igaz leánya, és ezt századunk, úgy tűnik, alig képes fölfogni.

Alakját a mélyen katolikus Paul Claudel formálta meg a leghűségesebben, s műve Honegger oratóriumának szövegkönyve lett. Benne ezek Jeanne utolsó szavai:

Nincs más, csak az ének, és nincs nála erősebb,

Nincs más, csak az öröm, és nincs nála erősebb,

Nincs más, csak az Isten, és nincs nála erősebb!

És a nép (kórus) válasza: Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adta a felebarátaiért.


Imádság:
Istenünk, te Szent Johanna szüzet kiválasztottad, hogy hazája javára nagy tetteket vigyen végbe, és ártatlanul máglyahalált szenvedjen. Erősíts meg minket is kegyelmeddel, hogy semmiféle megpróbáltatás el ne válasszon tőled. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

2019. május 29., szerda

Boldog András     vértanú, † 1465.           


Pisai Szent Bonus

              
Szent Ervin


NICOSIAI* BOLDOG FÉLIX kapucinus testvér (1715-1787)

Nicosiában, Szicília egy városkájában szegény családból származott. A cipészmesterség volt a foglalkozása. Szorgalom, tanulékonyság, szerénység jellemezte. Szülei halála után húsz éves korában sikertelenül próbálkozott a kapucinusoknál, nem vették föl. Állhatatos maradt, nyolc év múlva újra jelentkezett, akkor felvették. Szülovárosában az alamizsnagyujtés lett a feladata. Hogy a rokonok, ismerosök mit mondanak, azzal nem törodött. Útjai közben imádkozott, a kolostorban pedig minden szabadidejét az Oltáriszentség elott töltötte. Minden feladatot, mellyel megbízták, készségesen teljesített. Egyszer az elöljáró (próbaképpen) kiküldte a városba, hogy festesse le magát. Ellenkezés nélkül útra akart kelni, de akkor megmondták neki, hogy az egész csak engedelmességi próba volt. A tisztaság erényét böjttel, önmegtagadással, mint valami sövénnyel védte. A legkisebb vétket is nagy gonddal kerülte. A szegénységet Szent Ferenc követojeként élte, egy ideig saját cellája sem volt. Nagy szeretettel látogatta a betegeket s a börtönbe zártakat. Naponta járult szentáldozáshoz, ilyenkor arca fényben ragyogott. Belelátott a szívek titkaiba. A jövendot elore megmondotta. Még meghalni sem akart elöljárója engedélye nélkül. Csak miután elöljárója megáldotta s a haldoklók imájában ahhoz a részhez értek: „Költözzél el keresztény lélek”, Jézus és Mária nevével az ajkán fejezte be életét 72 éves korában. XIII. Leó pápa 1888-ban vatta boldoggá.
Szent Bonaventura muveibol:
Gyulladj lángra, ó lelkem, töltekezz és gyönyörködj Istened irgalmában és szelídségében, Jegyesed szerelmében; égj el kedvesed forróságától, tárulj ki az o szeretetére, izleld édességének ízét. Senki se akadályozzon, hogy belépj, megragadd és ízleld.

Imádság:
Istenünk, te megtanítottad Boldog Félixet, hogy egyszeruségben és alázatosságban szolgáljon neked, szívét csodálatos magasságba emelve. Engedd, hogy példáját követve a földön, dicsoségének részesei legyünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Konon és fia,     vértanúk, † 275.           


Pazzi Szent Magdolna    szűz, † 1607.           


Szent Meliora

2019. május 28., kedd

SZENT ÁGOSTON az Észak-Afrikai Tagastéban született 354-ben. Atyja eleinte pogány volt, édesanyja azonban, Mónika már keresztény.

Zavaros fiatalsága volt tanulás és erkölcs terén is. Nagy becsvágy élt benne, sírni tudott, ha valaki föléje kerekedett. A játék kedvéért szívesen elhanyagolta a kötelességeit, és sok kisértése volt a hazudozásra. Jó nevű iskolákat is látogatott, de időnként garázda fiatalok társaságában is forgolódott. 371-ben szónoki és jogi tanulmányokat folytatott Karthágóban. Anyja vallásosságát ekkor dajka mesének tartotta. Pogány társaival sokat vétettek a hatodik parancsolat ellen. Ekkoriban született egy ismeretlen lánytól fia Adeodatusz.

Tanulmányozta az ókori klasszikusok műveit, kereste a választ az emberi lét talányaira, de sehol sem találta. Anyja kitartó próbálkozásai, hogy megtérjen arra ösztönözte, hogy félrevezetve anyját, 383-ban Rómába, majd Milánóba szökött előle. Mónika utána ment fiának, Milánóban sem szűnt meg a megtérésre buzdítani. Ágoston azonban nem tudott szakítani bűnös életével, sem pedig gyermeke anyjával.

Édesanyja könnyei és Milánóban Szent Ambrus beszédei térítették meg. Megragadta Ágostont Ambrus szónoki tehetsége, fellépése, műveltsége. Aztán Szent Antal életrajza nyomán találkozott a szerzetesi eszményképpel. Vívódva kereste a választ, mit tegyen. És akkor egyszerre csak a véletlenszerűen felütött Szentírás hirtelen megtérésre vezette.

Megkeresztelkedett 387. április 25-én, húsvét éjszakáján, majd hazájába visszatérve aszketikus életet élt.

391-ben pap lett, majd 395-ben Hippo püspöke. Szavaival és írásaival az igaz hit védelmezője volt. Hívei példaképe lett, beszédeivel és írásaival nevelte őket. Küzdött kora tévedései ellen, és az igaz hitet bölcsen világította meg.

430. augusztus 28-án hunyt el Hippóban, járványos betegségben. Hippóból 500 körül a vandál üldözés elől holttestét Szardíniába menekítették. Sírja jelenleg a Milánó melletti Páviában van, az egykori longobárd fővárosban. Ide Luitprand Longobárd király hozatta 740 körül. A kései századok a "kegyelem doktora" címet adományozták neki.

Példája:
    Jó gyónás után csapj át a másik végletbe: légy erős!


Szent Emil és két társa,     vértanúk           


PAREDESI SZENT MÁRIA ANNA szűz, III. r. (1618-1645)
Teljes neve: Jézusról nevezett Paredesi Mária Anna. Marianna néven is szerepel. Szüzessége miatt „Quito lilioma”-ként emlegették. Ecuador fővárosában, Quitoban született, s korán árvaságra jutott. Gyermekkorától kezdve imádságos lelkületű, önmegtagadó életet élt, keményen böjtölt, igen tisztelte a Szeplőtelen Szűz Máriát. Assisi Szent Ferenc buzgó követője volt, a quitoi ferenceseknél felvette Szent Ferenc bűnbánó III. rendjének ruháját. A kísértések legyőzése miatt nem riadt vissza vezeklőöv viselésétől, önostorozástól sem. Fején a fátyol alatt töviskoszorút hordott. Amikor hallott a Japánban vértanúságot szenvedett három jezsuitáról, nagy erővel kelt fel benne a vértanúság vágya. Elhatározta, hogy útnak indul, hogy a pogány népeknek hirdesse Isten dicsőségét. Hamarosan belátta azonban, hogy tervét nem tudja keresztülvinni, nem ez az Isten akarata. Az o feladata: felkarolni a városban az indiánokat, négereket. Felkereste tehát a rászorulókat, a betegeket, bajbajutottakat, a földrengés áldozatait, és ahogy tudott, segített rajtuk. Csak akkor hagyta el házát, amikor az istentisztelet vagy a felebaráti szeretet követelte. Amikor pestisjárvány tört ki a vidéken, hősiesen életét ajánlotta fel Istennek embertársai megmentéséért. Isten elfogadta áldozatát. Megkapta a pestist és mint a szeretet vértanúja fejezte be életét 28 éves korában. XII. Piusz pápa 1950-ben avatta szentté. Ecuador állam védőszentjeként tiszteli.
Részlet XII. Piusz pápa beszédéből:
Megvan a szent bűnbánatnak és az önként vállalt vezeklésnek az a mennyei édessége, amelyet az ideigtartó és mulandó javak nem tudnak nyújtani. Ezt Mária Anna gyakran tapasztalta, és miközben Isten iránti szeretete és az emberek iránti jósága szigorú vezeklésre ösztönözte, ügyelt, hogy a többiek hibáiért engesztelést nyújtson… Így iparkodott nemcsak a saját, hanem mások üdvösségét is előmozdítani.

Imádság:
Istenünk, te megadtad a kegyelmet Szent Mária Annának, hogy a világ csábításai között szűzi tisztaságban és állandó böjtölésben úgy virágozzék, mint a liliom a tövisek között. Érdemeiért és közbenjárására segíts minket is, hogy a bűnöktől tartózkodjunk és a tökéletesebbet kövessük. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Vilma


Aquitániai Szent Vilmos     hitvalló, † 812.  

2019. május 27., hétfő

CANTERBURY SZENT ÁGOSTON
+604(?) május 26.
Nagy Szent Gergely pápa 596-ban a római szerzetest, Ágostont küldte el negyven társával, hogy hirdessék az evangéliumot Délkelet-Angliában a kenti népnek. Kent királyságát abban az időben Ethelbert kormányozta, akit Dél-Anglia többi királya elismert fölöttesének. Ethelbert néhány évvel korábban feleségül vette Berta frank hercegnőt, Párizsi Charibert király leányát. Berta magával hozott Kentbe egy Liudhard nevű frank püspököt, aki Canterburyn kívül egy római templomot magánkápolnaként használt. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy akár a püspök, akár a királyné megkísérelte volna Ethelbertnek vagy népének megtérítését.

Róma angliai missziójának kezdetei homályba vesznek. Béda Anglia egyháztörténete című műve az egyetlen forrásunk. Ebben elbeszéli, hogy Gergely Rómában angol rabszolgákat látott, és ettől fogva dédelgette azt a vágyat, hogy Angliában is hirdessék az evangéliumot. De semmi sem történt ebben az irányban mindaddig, amíg 590-ben ő maga nem lett a pápa. Világos, hogy a kezdeményezés Gergelytől eredt, és a vezető, akit ehhez a vállalkozáshoz kiválasztott, saját kolostorának a priorja volt.

596 tavaszán Ágoston társaival tengeri úton indult Galliába. Mivel a vállalkozást túl veszélyesnek látták, a partraszállás után társai vissza akartak fordulni, s erről levelet is küldtek a pápának. Gergely azonban nem engedett kérésüknek. Buzdította őket, hogy az egyszer már megkezdett vállalkozást ne adják föl, és megparancsolta nekik, hogy engedelmeskedjenek Ágostonnak, akit apátjukká tett. Ezenkívül levelet írt Gallia püspökeinek, Austrasia és Burgundia uralkodóinak, és kérte őket, hogy legyenek a misszionáriusok segítségére, adjanak melléjük papokat tolmácsul. Ágoston erősen kézben tartotta a vezetést. Még franciaországi útjuk közben püspökké szentelték. 597 kezdetén társaival partra szállt Thanet szigetén, Kent keleti partja előtt.

Ethelbert Thanet szigetén fogadta a misszionáriusokat. Az első találkozás kedvezően sikerült. Ágoston beszéde jó benyomást tett a királyra: engedélyt adott a térítőknek, hogy tanítsanak. Canterburyben maga jelölt ki számukra szállást, és megígérte, hogy gondoskodik ellátásukról. Hamarosan megtörténtek az első megtérések. Még 597 pünkösdje előtt maga a király is megkeresztelkedett, de nem akarta, amint Béda mondja, alattvalóit kényszeríteni, hogy példáját kövessék, mert megtanulta, hogy a keresztény hitet szabadon kell elfogadni. Megtérése és Ágoston apát meggyőző ereje mégis elérte, hogy karácsonykor tízezer megtérőt keresztelhettek meg.

Ágoston két társát, Lőrincet és Pétert Rómába küldte, hogy tájékoztassák a pápát a misszió sikeréről, egyben tanácsot kért különféle problémákkal kapcsolatban.

A követek csak 601-ben tértek vissza, egy csapat újabb misszionárius kíséretében, s meghozták Ágoston számára az érseki palliumot.

Hoztak ezenkívül istentiszteleti edényeket, eszközöket és ruhákat, templomfelszereléshez szükséges egyéb tárgyakat, apostol- és vértanú- ereklyéket és számos könyvet. És alapos választ hoztak Ágoston kérdéseire, aki azt a megbízatást kapta, hogy papjaival és klerikusaival éljen közös életet, szerzetesei számára azonban alapítson külön kolostort. Továbbá a gall és a római egyház szokásai alapján saját liturgiát kellett összeállítania, úgy, ahogyan a legcélszerűbbnek látja. Azzal is megbízta a pápa, hogy szükség szerint még tizenkét püspököt szenteljen, egy püspököt pedig küldjön Yorkba, a Northumbria-királyságba, aki engedélyt kapott, hogy a maga részéről is további tizenkét püspököt szenteljen.

A pápának ezek az átfogó tervei természetesen teljesen távol jártak a realitástól. Azt mutatják, hogy a pápának nem volt áttekintése az angliai helyzetről. Az első misszionáriusok csak egy generációval Ágoston halála után léphettek Northumbria földjére. A következő évek folyamán Ágoston Rochesterben állított föl püspökséget és Justust tette püspökévé, aztán egy harmadikat Londonban, ennek Mellitus lett a püspöke. Számára Ethelbert király templomot építtetett Szent Pál apostol tiszteletére. Canterbury mellett emeltetett Ágoston egy Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt kolostort. A városban saját székesegyháza mellett iskolát alapított jövendő papságának kiképzésére.

Ezekben az években szenvedte el egyetlen súlyos kudarcát. A pápa egész Angliára kiterjesztette Ágoston joghatóságát, ugyanakkor megbízta, hogy ennek megfelelően vegye gondjaiba a római időkből maradt brit keresztényeket. Ezek az angolok, szászok és jütök inváziója óta az egyház többi részétől elkülönülve éltek a nyugati országrészekben. Ágoston őket is meg akarta nyerni a missziós munkára. Ethelbert király segítségével konferenciát szervezett a brit püspökök és tanult emberek egy csoportjával, és előadta nekik elgondolásait. Gondolkodási időt kértek. A legközelebbi összejövetel alkalmával azonban nem fogadták el Ágoston indítványát, hogy vegyék át a húsvét idejének római számításmódját és a keresztelésnek az egész egyházban használatos rítusát. Azt is visszautasították, hogy bármi módon részt vegyenek Anglia misszionálásában. Ezzel kitűnő alkalom maradt kihasználatlanul. A brit egyház tovább élt a maga elszigeteltségében. Ennek oka nyilvánvalóan a büszkeségük volt. Emellett a brit keresztények bizalmatlanok is voltak Ágostonnal szemben, hiszen ellenségeik, hódítóik között tevékenykedett.

Ez az eset, amelyet Béda közléséből ismerünk, számos angol történész ítéletalkotását meghatározta. Kevés kivétellel csak jelentéktelen érdemet tulajdonítanak Ágostonnak Anglia megtérítésében. Pedig, ha közelebbről megvizsgáljuk, figyelemre méltó teljesítmény volt, amit végbevitt. Mire meghalt -- valószínűleg 604-ben --, megtérítette Kent királyát és népéből több ezer embert, alapított három püspökséget és legalább egy kolostort. Létesített egy iskolát, amely néhány éven belül bennszülött püspököket és papokat képzett az új egyháznak. Természetesen helyes az az állítás, hogy Ágoston nem térítette meg Angliát. Ahhoz ugyanis legalább egy évszázad munkája kellett. Az ő missziója Kent udvarára és királyságára terjedt ki, ahol tartós sikereket mondhat magáénak. Béda egyháztörténetében van egy jellemző hely, amelyben arról tudósít, hogy milyen volt az egyház helyzete Canterburyben az Ágoston halálát követő években. Béda leírja, hogy Lőrinc, Ágoston utóda, amikor Canterburybe jött, látta, hogy ennek az egyháznak az alapjai a legjobb állapotban vannak''. Pál apostolhoz hasonlóan Ágoston ültetett ott, ahol másoknak kellett aratniok. Az ő feladata az volt, hogy lerakja az Egyház alapjait Angliában. Béda szavai tanúsítják: valóban méltó arra, hogy az angol nép apostolának nevezzük.

8. századi kéziratok tanúsága szerint 604. vagy 605. május 26-án temették el. Ünnepét 1882-ben vették föl a római naptárba, május 28- ra, 1969-ben áthelyezték május 27-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Béda elmondja, milyen esemény adta az alkalmat a római bencések missziójának elindulásához:

Gergely, még mielőtt pápa lett, a római piacon szőke, kék szemű rabszolgákat látott. Kérdésére megtudta, hogy angolok. Erre, a nevükre célozva, kijelentette: ,,Igazán? Angyalokká kell lenniük!''

Amikor Ágoston kísérőivel Kent földjére lépett, találkozót kért a királlyal és a törzsfőnökökkel. Attól félve, hogy az idegenek varázslattal elbűvölhetik őket, Ethelbert nyílt erdei tisztást jelölt ki találkozóhelyül. Kísérete tagjai között állva fogadta a szerzeteseket, akik körmenetben, litániát énekelve foglalták el helyüket. Ágoston megtartotta első beszédét, és annak hatása nem maradt el.

Később is, amikor Ágoston már érseke volt az óriási, csak félig- meddig megtért egyházmegyének, egész természetességgel magára vállalta a misszionáriusok fáradozásait. Gyalog vándorolt vidékről vidékre, minden nap más hallgatóságot gyűjtve maga mellé. Éjszakánként gyakran csak az erdők fái alatt talált menedéket. Beszédével nem mindig volt képes a kardhoz szokott férfiakat Krisztus követésére megnyerni.

Nagy reményekkel várta azt a napot, amikor papok s püspökök jöttek Walesből. A brit törzsektől jöttek, amelyek már évszázadok óta keresztények voltak, a bevándorolt angolszászok azonban legyőzték és visszaszorították őket. Ágoston szerette volna megnyerni őket. Egy hatalmas tölgy alatt gyűltek össze, amelyet még sokkal később is Ágoston tölgyének hívtak. Nyomatékosan kérte hittestvéreit, hagyjanak föl különleges szokásaikkal és lépjenek vele szövetségre az evangélium hirdetésére. De ők bizalmatlanok maradtak, és elutasították az ajánlatot. Még amikor Ágoston csodát tett előttük -- egy vaknak visszaadta látását --, abban sem ismerték föl Isten hívását. Az angolszászok elleni gyűlöletük erősebbnek bizonyult, mint a hitük.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Ágoston püspököd igehirdetése révén vezetted Britannia népét az evangélium világosságára, kérünk, add, hogy apostoli munkájának gyümölcsei maradandók legyenek Egyházadban!


Szent Eduárd     hitvalló, † ~980.           


Szent Gyula     vértanú, † 303.           


ROCCACASALE*-i BOLDOG MARIÁN testvér (1778-1866)

A közép-itáliai Roccacasale városkában született szegény földmuves szüloktol. Fiatal korában földmuvesmunkával és még inkább pásztorkodással foglalkozott. A természet és magány elosegítette, hogy meghallja lelkében Isten hívását a szerzetesi életre. 24 éves korában lépett be egy közeli ferences kolostorba: imádság és munka volt tevékenysége. Többféle munkában serénykedett: volt famunkás, kerti munkás, szakács, portás, amint elöljárói kívánták. 12 évet töltött több kolostorban, akkor kérte, hogy a szigorúbb bellegrai recesszus kolostorba mehessen. (Bellegra Rómától nem messze van.) Elöljárói ezt megengedték. Itt 40 éven át kapus volt. Ez a beosztás lett számára a megszentelodés alkalma. A szerzetszabályokat lelkiismeretesen betartva, éjjel-nappal imádkozva, testvéreinek és mindazoknak, akik bekopogtak a kolostorba, mindig szolgálatára állt, oket barátságosan, türelemmel fogadta, lett légyen az barát, vándor vagy koldus. „Pax et bonum!” - hangzott fel ismételten ajkán az osrégi ferences köszöntés. A szegényeket különös szeretettel fogadta, bennük Krisztust szolgálta. Beszélt nekik a hit igazságairól, együtt imádkozott velük, ellátta oket enni-innivalóval. Türelemmel, együttérzéssel meghallgatta panaszaikat, orvosolta bajaikat. Akadtak olyanok is, akik rágalommal illették, fenyegették, az ilyesmiket Szent Ferenc lelkületével viselte el. Áhítata különösen a szenvedo Úr Jézus, az Eucharisztia, a Boldogságos Szuz iránt nyilvánult meg. Súlyos betegségét derus lélekkel viselte, s 88 évesen halt meg 1866. úrnapján. Már életében is szentnek tartották, ez a híre halála után csak növekedett. 1895- ben kezdték meg boldoggá avatási eljárását, de több mint száz év múlva, 1999. okt. 3-án került erre sor. (Késett a csoda bizonyítása.)
II. János Pál homiliájából a boldoggá avatáskor:
„Marián testvér mindenütt a békét hordozta, amely Isten ajándéka. Példája és közbenjárása segítsenek felfedezni az istenszeretet alapveto értékét és azt a kötelességünket, hogy a szegényekkel szolidaritást vállaljunk. A boldog példát ad a vendégszeretet gyakorlására is, mely nagyon szükséges és idoszeru korunkban is.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Marián testvért a szigorúbb ferences életre vezetted s a kötelességteljesítés példájaként állítottad elénk. Add, hogy példáját követve s az élet nehézségeit derus lélekkel viselve, méltók legyünk eljutni a mennybe. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Pelbárt

2019. május 26., vasárnap

Szent Aladár (Eleutherius)     pápa és vértanú, † 189.


NÉRI SZENT FÜLÖP

*Firenze, 1515. július 21. +Róma, 1595. május 26.
Fülöp édesapja kis jegyző és alkimista volt Firenzében. Amikor Fülöp öt éves volt, meghalt az édesanyja, de nevelőanyja is nagyon szerette. A kis ,,Pippo buono'' mindenki kedvence volt. Közvetlenség, dús fantázia, nagy lelkesedni tudás jellemezte. Rendkívüli érzéke volt a vidám, népies tréfákhoz. Alakján valami sugárzó tisztaság ömlött el.

Első képzését szülővárosának Szent Márk-konventjében, a dominikánusoktól kapta. Ami jó van benne -- vallotta később --, azt nekik köszönheti. Ők ültették szívébe a mély szeretetet és tiszteletet ,,vértanújuk'', Savonarola iránt. Az ő írásaiból tanulta meg, hogy a szükséges egyházi reform csak a lelkek -- azaz a papság és a laikusok keresztény életének -- megújulásából születhet meg; hogy a Szentlélek működésében hinni kell, hiszen a Szentlélek az Egyházban él ma is, mint a kezdeti időkben; s végül, hogy semmi sem tesz oly boldoggá és vidámmá, mint a Szentírás fölötti elmélkedés.

Apja 1533-ban a Montecassino közelében lévő San Germanóba küldte. Itt élt nagybátyja, egy gazdag kereskedő. Fülöp állítólag három könyvet vitt magával: az egyik volt a Laude, a ,,jámbor bolond'', Jacopone da Todi (+ 1306) nyers és faragatlan, de misztikus bensőséggel telített dalai; a másik Boldog Combini (+ 1367) életrajza a humanista Belcaritól; a harmadik a sokat utazó falusi plébános, Arlotto vidám elbeszéléskötete. Ő volt az, aki sírkövére ezt íratta: ,,Saját magának és mindenkinek, aki ide kívánkozik.''

Fülöp legfeljebb három évig maradt San Germanóban. Úgy látszik, többet időzött Szent Benedek iskolájában, mint nagybátyja üzletében. Egy későbbi montecassinói apát tanúsítja, hogy Fülöp ,,három egymást követő éven át megvetette az alapokat a magas tökéletességhez, különösen az ottani kiváló szerzetes, Evoli Özséb tanítása révén...'' Itt kedvelte meg Cassianust és a régi egyiptomi remete-szerzetesek lelki tapasztalatait. Életmódjukat a gaetai kikötő fölött lévő híres hegy Albaneta-kápolnájában próbálgatta. Lehetséges, hogy már akkor megélte első pünkösdi csodáját.

1536-ban Rómában találjuk. Krisztust követve teljes szegénységben élt. A firenzei vámhivatal vezetőjénél talált szállást és igen szegényes étkezést mint fiainak nevelője. Teológiai előadásokat hallgatott az ágostonosoknál és a Sapienza egyetemen, ahol 1537 óta két jezsuita is tanított. Nemsokára megismerkedett magával Ignáccal is, és megtanulta tőle a ,,belső imádságot''. Vele és rendtársaival együtt segítette 1538/39 ínséges telén a római éhezőket. Látogatta a betegeket a Szent Jakab-ispotályban, és megismerkedett alapítójával is, aki a híres laikus testvérülethez, az ,,Isteni Szeretet Oratóriumához'' tartozott. ,,Sola caritas -- csak a szeretet számít!'', lett később saját oratóriumának a jeligéje is.

Tanév közben, egész hirtelen elhatározta, hogy abbahagyja tanulmányait. A Szentíráson és Szent Tamás Summáján kívül eladta könyveit, és árukat a szegényeknek adta. ,,Sohasem tanultam sokat, mert el voltam foglalva az imádsággal és egyéb lelki gyakorlatokkal'' -- szokta később mondogatni. És mégis azt mondja róla másvalaki, hogy fölfedezte: Fülöp tudása éppen olyan nagy, mint a jámborsága. Akkoriban azonban erre a radikális elhatározásra jutott a Megfeszített előtt: ,,Aki Krisztuson kívül akar valamit, nem tudja, mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja, mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, nem tudja, mit csinál.''

Napjai ettől fogva az utcai apostolkodással teltek. Bizalmat keltő modorának senki sem tudott ellenállni. Éjjel azonban Istené volt.

Valami kiűzte Róma kapui elé a Campagna éjszakai magányába, a San Sebastiano-katakomba föld alatti vértanúsírjaihoz. Gyakran fölkeresett egy-egy templomot, ott imádkozott, és néhány órát aludt az előcsarnokban. Belső élete Isten és az ő titka maradt. Talán akkor tapasztalta meg azoknak az imádságoknak az erejét, amelyeket később ifjú barátainak ajánlott. Köztük voltak a régi sivatagi atyák röpimái. Más imádságok teljesen őrá vallanak.

Ilyen órákban költeményeket is írt. Sajnos, csak egyetlen szonett maradt ránk, amely így végződik:

,,Mily börtön rabja a lélek a földön?

Miért nem tud kitörni idelentről,

hogy lába végre csillagokon járjon,

Istennek éljen, s magának meghaljon?''

Rendkívüli látomásokban és kegyelmekben is részesült. Az a leghíresebb, amelyet 1544-ben a katakombákban kapott. Úgy látta, hogy tüzes golyó hatol be a száján, és leszáll a szívébe. Egy másik látomásban Keresztelő Szent János, Firenze védőszentje kiszólította remeteéletéből az apostoli munkába: ,,Isten akarata szerint a világba kell menned, és Rómában kell élned, de úgy, mint a sivatagban!'' -- hallotta egy benső hang szavát.

Végül harminchat éves fejjel 1551 májusában gyóntatóatyja, Persiano Rosa rábeszélésére fölvette a papi rendet. Beköltözött a ,,San Girolamo della Caritŕ'' testvérület házába. Itt bontakozott ki sokféle megpróbáltatás után tulajdonképpeni alkotása: az oratórium. Mint egy sztarec vagy a régi sivatagi remete-szerzetesség ,,lelki atyja'' körül, lelki gyermekeinek egyre növekvő tábora alakult ki körülötte. Legtöbbjüket a gyóntatószékben ismerte meg. Délutánonként összejöttek kicsiny cellájában, s kezdődött a lelki beszélgetés. Jánost, Pált, Ágostont, Cassianust, Tamást, Gersont és Colombinit olvasták, vagy kirándultak, és este még sokáig térdeltek a San Girolamo-templomban. Egyénisége mind önállóbban és világosabban átjárta apostoli munkáját. A reneszánsz és a kezdődő újkor emberének kevélysége arra késztette, hogy ,,Istennek, a Hasonlíthatatlannak szeretetéből bohócruhát öltsön, és minden emberit a feje tetejére állítson''. Micsoda titokzatos ember az, aki valódi gyönyörűségét leli abban, hogy bolondnak tartsák! Teszi ezt részben vidám természetéből, részben azért, hogy elrejtse azt az izzást, amellyel ő az Istené. A világot ,,semmibe venni, önmagamat semmibe vétetni'' -- az istenibe menthetetlenül beléveszett embernek ezt a végső bölcsességét senki úgy meg nem élte, mint ez a ,,Pippo buono'', aki kacagásával takarta el a Mérhetetlent, amely meg akarta semmisíteni'' (H. Rahner).

Cellája hamarosan szűknek bizonyult. A templom szomszédságában volt egy raktárépület, azt építették át oratóriummá. A fiatal közösség ettől kapta a nevét (1554).

Itt ismerkedtek naponta a Szentírással. De nemcsak a szent könyvekben leírt isteni igével ismerkedtek, hanem az Úrnak az Egyház és a szentek életében megtestesült szavával is. Közösen az imádsággal válaszoltak Isten szavára, egyénileg pedig ki-ki a szeretet tetteivel a város kórházaiban és utcáin. Az új kör első ,,hódításai'' közé tartozott Tarugi, a későbbi bíboros, valamint Baronius, az Egyháztörténeti annales szerzője. Ezek az oratórium látogatóinak 1559- ben tartott konferenciák anyagából álltak össze.

Vállalkozásaik egyre bővültek: ,,oratóriumokat'' tartottak vasárnap reggelenként a mise előtt, délután és esténként népnyelvű énekléssel és imádsággal; körmeneteket rendeztek, héttemplom-búcsújárásokat, amelyeken a római kúria legfelsőbb körei is részt vettek. Ezeknek köszönhetően Fülöp kétszer összeütközésbe került az inkvizícióval: először a félelmetes IV. Pál pápa alatt, majd még egyszer V. Pius idejében. Teljes alázatosságával és kedvességével mindkét alkalommal lefegyverezte bíráit. Nemcsak baj nélkül került ki az ügyből, hanem megnyerte a nevezett pápák különleges jóindulatát is. Egyébként befolyásos szövetségese volt Borromei Károly.

1564-ben művének újabb állomása kezdődött. Mivel a pápa közbelépésére át kellett vennie a firenzeiek római templomának és egyházközségének vezetését, három fiatal barátját és segítőjét: Tarugit, Bordinit és Baroniust pappá szenteltette. Ezzel először kezdett világi papok kis csoportja közös életet. Fülöp érdeklődése továbbra is az ,,Isten-alapította'' nagy, plébániák fölött álló oratórium-körnek szólt, amely még mindig a San Girolamóban gyülekezett. Egy résztvevő szerint ez az oratórium ,,Róma egész vallási életének a középpontját'' jelentette.

A Fülöp és XIII. Gergely (1572--1582) között kialakult baráti kapcsolat újból biztosította neki és művének a Szentszék támogatását. Így hamarosan teljesen függetleníteni tudta magát a firenzei kolóniától, és a pápától kapott Vallicella-templomban újjászervezte oratóriumát. Amikor ez 1578-ban helyet adott a Nouva Chiesának, az Újtemplomnak, a város minden rendjéből és rétegéből ezrek találkoztak itt az oratóriumban. Az oratoriánus papok és testvérek itt élő nagy csapatából alakult meg az ,,Oratórium Kongregációja'', amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott. 1583-ban a pápa parancsára Fülöpnek is oda kellett költöznie. Közben teljesen megvilágosodott előtte hivatása és föladata: a klérus azoknak a világi keresztényeknek a példáján épüljön, akik a világban helyzetüknek megfelelően élik a tökéletesség életét. A népet azután a belsőleg megújult papság fogja elvezetni a keresztény életre. Ebbe a klérusba tartoznak az ő fiai, akik világi papok fogadalom nélküli közösségében együtt élnek.

Így lett Néri Fülöp, a firenzei ,,Róma második apostolává''. Többszöri betegeskedés után 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától. 1595. május 12-én Baronius, a gyóntatóatyja föladta neki a szent kenetet. Azután Frederigo Borromeo kardinális megáldoztatta. Az ,,Uram, nem vagyok méltó''-nál könnyek között vádolta még egyszer magát: ,,Soha semmi jót sem tettem, semmit, egyáltalán semmit; egyáltalán nem vagyok méltó!'' Azután: ,,Ha meggyógyulok, megváltoztatom életemet.'' Rövid ideig újra tudott misézni. A szentmise bemutatása közben évek óta órákat elragadtatásban töltött. Hasonlóképpen utolsó napjáig gyóntatott. 1595. május 25-én reggel még bemutatta a szentmisét ,,örömtől ujjongva és énekelve''. Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, megkapták áldását, s másnap reggel három órakor Fülöp meghalt. Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött. 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté.

Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Egész sereg jellemző esemény híre maradt ránk Néri Fülöpnek, Róma szeretetreméltó második apostolának életéből. Még Goethe is csodálta őt, és ,,humoros szentnek'' nevezte.

Alighogy Rómában megtelepedett, napjait az utca-apostolkodásnak szentelte. Nem tartott az embereknek dorgáló beszédeket. Jobban szeretett vidám beszélgetést kezdeményezni az utcán csavargó ifjakkal, a firenzei kereskedőkkel, az apró üzletek tulajdonosaival és a szegény művészekkel. Szellemesen és népies szókimondással kezdte, hogy azután -- megnyílt szívük láttán -- hirtelen megkérdezze: ,,Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!''

Egyszer egy fiatal barátja sikeres tanulmányairól beszélt neki. Fülöp akkor így szólt hozzá: ,,Szerencsés ember, most tanulsz. Pár év múlva doktor leszel, és kezdesz pénzt keresni. Ügyvéd leszel és prelátus, és sok egyéb tisztséged is lesz. Boldog leszel, és már nem is fogsz mást kívánni.'' A diák már azt hitte, hogy Fülöp komolyan beszél. De akkor magához vonta, és ezt suttogta fülébe: ,,És aztán?'' Ez a súlyos kérdés új irányt adott az ifjú jóbarát életének.

Fülöp rendkívüli látomásai közül az a legnevezetesebb, amelyben egy pünkösdi napon a katakombákban részesült. Bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, és ajkait perzselve szívéig hatol. A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt. Közben ezt dadogta: ,,Hagyd abba, Uram, túl sok ez!'' Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott, fölötte két bordája eltörött, s kifelé domborodott.

Hogy ez a jó pásztor milyen szeretetreméltóan tudta báránykáit kisebb hibáiktól is megszabadítani, mutassa két jelenet: Egy divatos dáma, aki magas sarkú cipőt viselt, megkérdezte tőle, hogy nem bűn-e ilyen magas sarkon jönni-menni. Csak ennyit szólt: ,,Óvd magad a megbicsaklástól, nehogy eless.''

Egy piperkőc ifjúnak nagy volt a fodros gallérja. Fülöp szelíden megsimogatta a nyakát e szavakkal: ,,Többször is megsimogatnálak, ha ez a gallér nem bökné az ujjamat.''

Szívesen volt együtt pajkos fiatalokkal az utcán vagy kinn a szabadban. Gyakran egész csapat töltötte meg a szobáját. Mivel játék közben hangoskodtak, ennyit mondott nevetve: ,,Ha nem követnek el bűnt, tőlem akár fát is hasogathatnak a hátamon!''

Sokan ,,csodatevőnek'' tekintették Fülöpöt, ő maga azonban nem sokat törődött vele. Egyszer fölkiáltott: ,,Azt akarják, tegyek csodát. Én pedig nem akarok csodát tenni!''

Egy napon Fülöp a pápát megszabadította fájdalmaitól. Egy bíboros akkor azt mondta neki: ,,A pápa annyira megörült a látásának, hogy elfelejtette fájdalmait.'' Ám Fülöp határozottan kiigazította: ,,Nem. A fájdalmait valóban én vettem el. Olyan embereknél, akiknek fontos ügyeket kell intézniük, a betegség sok kárt okozhat. Ezért meg kell gyógyítani őket.''

Egy leányt különleges viselkedése miatt megszállottnak tartottak. Fülöp egész józanul ezt mondta vele kapcsolatban: ,,Adjátok férjhez, akkor majd meggyógyul.''

Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, aki nagy föltűnést keltett, mert állítólag természetfölötti látomásai és elragadtatásai voltak. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp rossz időben gyalog ment ki oda. Hívták az apácát, Fülöp pedig anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen. Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: ,,Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat'' -- mondta, s azonnal visszatért megbízóihoz. ,,Az a nő nem szent -- tájékozatta őket --, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.''

Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, Fülöp nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Nem ritkán megtörtént, hogy az emberek letérdeltek előtte, és ruháját akarták megérinteni. Ilyenkor odasózott nekik, és heves szavak kíséretében elkergette őket. Ha asszonyok fogták körül, vette a szemüvegét, és sorban mindnek az orrára rakta. Ismerősöknek és ismeretleneknek állába, hajába vagy fülébe kapaszkodott.

Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből a házról házra járva kéregető Félix kapucinus testvérrel. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt.

1583. november 22-e reggelén érdekes menetet láttak a nevető rómaiak az utcákon vonulni. Elől zászlóként lobogtatott valaki egy lepedőt. Utána jöttek a többiek házi holmikkal: az egyik egy székkel, a következő egy seprővel, a harmadik a tűzgyújtó szerszámmal és így tovább. Az első oratoriánusok költöztek új házukba. Csak Fülöp öreg macskáját hagyták ott, amely a templom raktárában az egereket fogdosta.

1595 úrnapjának estéjén azt mondta mosolyogva lakótársainak: ,,Most meg kell halnom.'' Azután lefeküdt. ,,Nem félsz?'' -- kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta: ,,Nem, nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki hűséges szolgáidat szentjeid közé fölmagasztalod, kérünk, add, hogy a Szentlélek minket is gyújtson lángra a szeretetnek azzal a tüzével, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan izzóvá tette.


Imádság:
Istenünk, te mindenkor az életszentség dicsőségével tűnteted ki hűséges szolgáidat. Gyújtsd lángra bennünk is a Szentlélek tüzét, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan áthatotta. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Quadratusz     hitvalló, † ~140.