2018. október 15., hétfő

SARZIANOI ALBERT (1384-1450)
A toszkánai Sarzianoban született elokelo szüloktol. 15 éves korában a ferencesekhez adták magasabb tanulmányokra, késobb maga is a rend tagja lett: nagytudású és erényekben is kíváló tagja. Latinosan Sarteanoina.k is nevezzük. A 15. század olasz obszerváns mozgalom négy oszlopos tagjainak egyike. Ezek: Sienai Bernardin, Kapisztrán János, Sarteanoi Albert és Márchiai Jakab. Firenzében Guarino mester eloadásait hallgatta, a görög nyelvet tanulta nála. Itt ismerkedett meg Szent Bernardinnal, akinek tanítványává szegodött. Mint igehirdeto nagy eredménnyel muködött az 1420-as, 30-as években. Szószékét néha 50 ezer ember is körülvette. Egyesek a szónokok királyának, Kapisztrán Szent János a Szentlélek trombitájának nevezte. Beszédeinek hatására jellemzo, amit egy ferrarai egyetemi tanár mondott tanítványainak: „Tolem azt hallottátok, amit tudnotok kell, most hallgassuk meg Albertet, hogy halljuk azt, amit tennünk kell.” IV. Jeno pápa 1439-re Firenzébe egyetemes zsinatot hívott össze, ezen célul tuzte ki az egység elomozdítását a keleti egyházakkal. Pápai megbízottnak kinevezte Albertet India, Ethiópia, Egyptom és Jeruzsálem komisszáriusává. Albert hatalmas utakat tett meg. 40 hithirdetovel Velencébol indult Jeruzsálembe, Konstantinápolyba, Perzsiába, majd Egyptomba. Abessziniába nem tudott eljutni, ideje nem futotta, de az egyptomi kopt pátriárka követeivel elindult a zsinatra. (Megbízottai, Firenzei Tamás testvér és társai késobb sikertelenül próbálkoztak bejutni Ethiópiába.) A firenzei zsinat eredménye rövid életu volt, a keleti papság, szerzetesség és nép igazában nem fogadta el az egyesülést. 1442-ben, amikor mind a konventuálisok vikárius generálisa (Casali Vilmos), mind az obszervánsoké (Sienai Bernardin) lemondott, IV. Jeno Sarteanoi Albertet nevezté ki az egész rend generális vikáriusává. A következo évben azonban a Páduában tartott választási káptalanon a konventuálisok Albert ellen szavaztak, mivel hogy obszerváns volt, így Albert kénytelen volt visszavonulni. Érdemekben gazdagon, szentség hírében halt meg Milánóban 1450. aug. 15-én. Kapisztrán János látta lelkét az égbe szállni. Ha nincs is hivatalosan boldoggá avatva, a kiváló szentéletu testvérek között tartjuk számon. 1439 nyarán két csapat találkozott össze Cortona határában: az egyik élén Albert lovagolt a pápai követ jelvényeivel, kíséretével, a másik csapat Vincenzo testvér és Bernardin volt. Amint Bernardin szeretett tanítványa közelébe ért, az úton keresztbeállította csacsiját, s ezeket mondta Albertnek: „Albert testvér, gondolj a halálra!” Albert sohasem felejtette el az alázatosságnak ezt a tanítását.

Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Albert testvért rendje és Egyháza szolgálatában naggyá tetted. Segíts, hogy példájára hivatásunkban huségesen kitartsunk és eljussunk a tökéletességre, melyet megmutattál nekünk Fiadban, Jézus Krisztusban. Aki veled él és uralkodik mindörökké.


Szent Brúnó     püspök és vértanú, † 1009.       


Szaloniki Új Eutim atya.

Istenfélő szülőktől született a galáciai Opszó helységben. Az erényes életben nevelkedve, atyja halála után megnősült, hogy anyját segítse. Egy kislánya született. Amikor 18 esztendős lett, titokban elhagyta anyját, feleségét és leányát, egy Olimposz hegyi kolostorba ment és ott 15 évet töltött szent életben. Innen az Athosz hegyére ment, és zárt életet élt. Fensőbb intésre innen Szalonikibe ment, ahol a város keleti részén levő hegy tetején élt szerzetesi életet. Kolostort is alapított és hamar megtelt a hozzá jövő emberekkel. Sokan hagyták ott a világi életet mindenféle hivatásból és vezetése alá helyezkedve szerzetesek lettek. Mindezek által a kolostor bőségesen jutott anyagi javakhoz és gyorsan meggazdagodott. Rövidesen Tesszaloniki környékét új kolostorok ékesítettek. Ezeket szintén Eutim atya alapította, nővérei számára. Ezeket a kolostorokat Eutim atya 14 éven át irányította. Később elnyerve a felmentést alóla, visszatért az Athosz hegyére. Ott egy magányos helyen fejezte be életét 889-ben. Holttestét Szalonikibe vitték vissza.


Szent Lucián áldozópap vértanú.

Szent Lucián a szíriai Szamoszata városában született jámbor szülőktől. Tizenkét éves korában árvaságra maradt. Ezután elosztotta vagyonát a szegények között, majd Edessza városába ment. Ott, Makarius hitvalló vezetése alatt a Szentírás tanulmányozásának szentelte életét. Eközben szigorú szerzetesi életet élt. Szigorú élete, és nagy buzgósága miatt, amivel a keresztény hitet terjesztette a zsidók és pogányok között, Antiochiában áldozópappá szentelték. Nagy képzettsége miatt az antiochiai iskola vezetésével is megbízták. Sok tanítványa volt, akiket a könyvbeli és lelki bölcsességre tanított. Különös szolgálatot tett az Egyháznak abban, hogy a Szentírás eretnekek által kifordított szövegeit javítgatta. Erényes életének híre messzire elterjedt. Maximián császár, aki szerette volna birodalom keleti részében a keresztény hitet kiirtani, elhatározta, hogy Luciánt megöleti. Egy eretnek ember feljelentése alapján Nikomódiába kellett menni, és a császár előtt megjelenni. Ott sok ismerősére talált, akik között ingadozók is akadtak a hitben. Őket és mindnyájukat megerősítette a vértanúság elviselésére. Mivel nem akart a pogány isteneknek áldozni, megkínozták és a börtönbe vetették. Amikor eljött az Úrjelenés napja, a szent vértanú, a földhöz kötözve úgy végezte a Szent Liturgiát, hogy a kenyeret és bort mellére tétette. Így, mindnyájan részesedhettek a Szent Titkokban. Másnap, a császári szolgák megjelenvén a börtönben, háromszor jelentette ki előttük, hogy keresztény. Ezzel visszaadta lelkét Istennek. Ez 312-ben történt. A császár megparancsolta, hogy holttestét vessék a tengerbe. 30 napig maradt a vízben. Ezután delfinek vitték a partra, ahol keresztények vártak rá, és eltemették testét. Szent Ilona császárnő templomot emelt sírja fölé.


Szent Szabin püspök.

Szent Szabint kiváló erényei és okossága miatt a szicíliai Katánia püspökévé választották meg és szentelték fel. Később megvált főpásztori székétől, hogy magányba vonuljon. Olyan buzgósággal törekedett a tökéletes életre, hogy Isten megadta neki a csodatevés és a jövőbelátás ajándékait. Sokakat meggyőzött, hogy hagyják el a világ hiúságait és egyedül Krisztusnak szolgáljanak. Békében hunyt el 76o körül.

Szent Szarvilasz és Bebea vértanúk.

Szarvilasz Traján császár uralkodása alatt élt. Először Edesszában pogány pap volt. Aztán egy keresztény püspöktől megtanulta a keresztény hit igazságait és nővérével: Bebeával együtt megkeresztelkedett. Mivel megvádolták keresztény hite miatt az edesszai parancsnoknál, kínokat szenvedett. Hétszer kötözték tölgyfához és mindannyiszor verték és fáklyákkal sütögették. Szentünk Istenhez fordult, ő pedig enyhítette szenvedéseit. Akkor Bebea, szintén megvallotta, hogy ő is keresztény. Őt is megkínozták és börtönbe vetették. Szarvilaszról lenyúzták a bőrt, de ennek ellenére még lélegzett. Végül mindkettőjüket karddal fejét vették, a II. század elején. A keresztények temették el őket.


AVILAI NAGY SZENT TERÉZ
*Avila, 1515. március 28. +Alba de Torres, 1582. október 4.
Teréz abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család ősei oroszlánként harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat, mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született.

Apja Don Alonzo Sanchez de Cepeda, édesanyja Donna Beatriz de Ahumada volt. Tizenkét gyermekük közül három volt leány. Közülük kettő férjhez ment, csak Teréz határozott úgy, hogy kolostorba vonul.

E lépése egyáltalán nem volt szükségszerű, s nem is menekülést jelentett valami kilátástalan helyzetből. Tizennégy és tizennyolc éves kora között Teréz is a szépségre, a kellemre és a gazdagságra gondolt, és komolyan foglalkozott a férjhez menés gondolatával. Gyermekkorától kezdve nagyon impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el. Nagy szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát vissza kelljen vonnia. Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Ezt a művészetet, hogy ,,embereket megvidámítson, és nevetésre indítson'', mindhalálig megőrizte.

Amikor köztudottá vált, hogy belép a Kármelbe, mindenki megdöbbent - - ő maga is. Elhatározása mögött nem szerelmi csalódás, nem is természetes hajlam vagy a kolostori élet utáni vonzódás állt, nem is valami megfoghatatlan érzés, ami gyakran rejlik egy hivatás hátterében. Teréz az üdvösséget kereste, mégpedig ,,nagy áron''. Egyszerűen és őszintén azt látta be, hogy az ő természetével és a szeretet vonalán szerzett tapasztalataival a világban élve nem fog sikerülni az üdvössége. De a kolostorba lépése drámai, fájdalmas lépés volt: ,,Elhatároztam, hogy közlöm atyámmal, és ez nekem ugyanannyit jelentett, mintha beöltöztem volna, mert becsületbeli kérdés volt számomra, hogy hű maradjak a mondott szóhoz.'' Apja azonban megtagadta a beleegyezését. Ettől a naptól fogva Teréz jámborsága épp annyira ingerelte, mint korábban a világiassága. Ezért Teréz, amikor tizennyolc éves lett, titokban hagyta el a szülői házat, és felvételét kérte az avilai Megtestesülés-kolostorba. Később azt mondta: ,,Nem hiszem, hogy a halál fájdalmasabb lesz a szívemnek, mint az a perc, amikor elhagytam a szülői házat. Úgy éreztem, hogy ízekre szakadok.''

Amibe pedig belekezdett, tudniillik hogy apáca legyen, azt nagyon komolyan tette. Annyira komolyan, hogy a megerőltetéstől egy év után fizikailag is, idegileg is összeomlott. Vérszegény lett, köszvényszerű ízületi bántalmak támadták meg, melyek végül egy négynapos merevgörcsbe mentek át. Már elkészítették a sírját, és néhány kolostorban elimádkozták érte a halotti zsolozsmát, ám a görcs egyszer csak feloldódott, Teréz magához tért, és sajátkezűleg távolította el a szeméről a megszentelt viaszt, amivel a halottak szemét szokták lezárni. De csak Don Alonsónak, a kolostor gyóntatójának gondoskodása és sejtelme akadályozta meg, hogy Terézt elevenen el ne temessék.

Ezután következett tizennyolc hosszú esztendő, és közben nem történt Teréz életében semmi. Az átlagosnál nem rosszabb, de nem is jobb apáca volt. A Megtestesülés-kolostorban akkor százharminc-száznyolcvan között változott a nővérek száma. A kolostor nem buzdította tagjait a tökéletességre, s főleg nem nyújtott hozzá vezető kezet. Ezen a téren minden az egyéni buzgóságtól függött, de ha valaki megpróbált jobb, tökéletesebb lenni, annak számolnia kellett a kockázattal, hogy kitűnik a többiek közül és sok kellemetlen helyzetben lesz része.

Donna Tereza Ahumada szívesen vállalkozott volna a tökéletességre való törekvés megkísérlésére, de nagyon kevesen csatlakoztak volna hozzá. Másrészt ez a középszerű kolostori élet meglehetősen kényelmes volt. Valamennyi nővér szívesen vette maga mellé társként Terézt, s mint valami látványossággal, minta-apácával vonultak vele a beszélőszobába, vagy a város palotáiba.

Önéletrajzi feljegyzései azonban ezekről az évekről is egy nagy és mély lélek arcát sejtetik: mélységes csalódást érzett, ugyanakkor hallott valami titokzatos hívást a bensőségesebb életre. Kapott egy látomást a pokolról, elolvasta Szent Ágoston vallomásait -- ezek elvezették a megtéréshez.

Egy alkalommal úgy érezte, hogy Isten egészen áthatja: ,,Lehetetlen volt abban kételkednem, hogy Ő bennem van, és én elmerülök Benne.'' Ekkor Teréz negyven esztendős volt. ,,Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem.''

Végleges megtérése után, amelyben belátta addigi tévedését és meglátta, hogy Isten őt ,,nem az emberekkel, hanem az angyalokkal való társalgásban akarja látni'', készségesnek mutatkozott a hívás követésére. Teljes erővel belevetette magát a küzdelembe, hogy a szívét ,,összhangba hozza'' Krisztus szívével.

Belső élete ettől kezdve gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus magasságokba. Isten valósága olyan erővel tört rá, hogy gyakran a legnagyobb kín és gyönyörűség egyszerre kerítette hatalmába. Egyik levelében ezt írta: ,,Úgy támolygok, mint egy részeg.'' Ismételten látták a nővérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló felett és az arcából különleges fény sugárzik. Neki magának e jelenségek nagyon kellemetlenek voltak, és kérte Istentől, őrizze meg a kegyelem külső megnyilvánulásaitól, s vezesse őt más utakon. Közben azonban mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa.

De bármilyen alázatos és tartózkodó volt a kolostori életben, az Istentől kapott kinyilatkoztatások miatt nővértársai üldözni kezdték. Azzal vádolták, hogy látomásai nem Istentől, hanem az ördögtől valók. E kínos helyzetből négy szent: Borja Szent Ferenc, Bertran Szent Lajos, Alcantarai Szent Péter és Keresztes Szent János tanúságtétele szabadította meg, mert ők igazolták Teréz misztikájának igaz voltát.

Mint minden igazi misztikus, Teréz is úgy érezte, hogy cselekednie kell, apostoli életre küldik és szeretetben kell tevékenykednie: ,,Cselekedeteket kell végrehajtani, mindig csak cselekedeteket'', hiszen ,,nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni''.

Teréz mindenekelőtt ,,igen hűséges akart lenni a rendi regulához'', mert megtapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti kármelita szellemtől. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktől, egy árva fillér nélkül hozzálátott Avilában egy kis kolostor építéséhez. 1562-ben nyitotta meg, és elszánva magát arra, hogy a kármelita életet a maga eredeti szigorában fogja élni, lehúzta a saruját és nevet változtatott: ettől fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve.

Bár igen sokan szembeszegültek vele, egyik kolostoralapítását követte a másik. Sokan és nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Jelentős támaszt kapott Keresztes Szent János és Grácián Jeromos személyében, akik mellette álltak akkor is, amikor a kármelita rend sarus ága 1575-ben elkeseredett támadást indított ellene.

Az Isten dicsőségéért és a tévtanítások által meggyötört és elcsúfított Egyház megszépítéséért égő buzgósága nem hagyta nyugton. Kitárult előtte Isten titkainak kapuja, és leomlott számára az idő és az örökkévalóság közötti válaszfal. Mindezek következtében Teréz üzeneteket, parancsokat, reményeket és válaszokat közvetített.

Életének utolsó huszonkét esztendeje ebben a tevékenységben telt el, és könyveiben -- önéletrajzában, amely Az Úr irgalmasságának könyve címet viseli, a Tökéletesség útjában, a Lelki várkastélyban és Az alapításokban -- misztikus magasságokban járó lírával hagyta ránk mesteri tanítását.

Szinte lehetetlen jelentőségének megfelelően értékelni Nagy Szent Terézt. Megszámlálhatatlan azoknak az embereknek a serege, akik tanúként állnak életszentsége mellett: a legműveltebb teológusok, számtalan püspök, különböző szentek, királyok, egyszerű parasztok -- köztük egy húsz éves ember, aki naponta hálaimát mondott egy pohár vízért --, egy könnyűvérű madridi leány és mind, akik életet merítettek a tanításából. Mint Mózes, úgy élte át imádságaiban a trienti zsinat gondjait és kínjait, a lepantói csata napjait, hazája eseményeit és Amerika misszionálását: ,,Ezek az indók sokban vannak nekem'' -- mondta egyszer, és vigasztalhatatlanul sírt, amikor értük imádkozott. De pihenést nem ismerő tevékenysége semmi gátló hatást nem jelentett misztikus belső életére.

Életének utolsó napjáig viselte a sok utazás, az alapítások, a legkülönfélébb tárgyalások terhét, s közben az egészsége már nagyon rossz állapotban volt. Utolsó hónapjait -- főleg néhány hatalmaskodó kolostori elöljárónő láttán -- szenvedés, keserűség és csalódás nehezítette. Ez volt utolsó megpróbáltatása.

A ,,szegény, bűnbánó apáca'', ez a beteges, gyenge nő haláláig -- az ellenségeskedő világban és rendszerint drámai körülmények között -- tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan kármeliták számára.

Teréz 1582. október 4-én halt meg. Utolsó láza csak az egész életét átható tűz folytatásának és beteljesedésének látszott, amely isteni türelmetlenséggel várta azt az elragadtatást, amelyet az emberi természet már nem bír elviselni. Szeretettől izzó élete jelképeként Alba de Torresban ma is épen őrzik a szívét!!!

VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én az egyháztanítók közé emelte. Olyan megtiszteltetés ez, amely a szent nők között rajta kívül máig csak Sziénai Szent Katalinnak (lásd április 29-én) jutott osztályrészül.

Avilában, október 4-ről 5-re virradó éjszaka halt meg, épp akkor, amikor bevezették a Gergely-féle naptárreformot, minek következtében a következő évben az évforduló már október 15-re esett. 1622-ben avatták szentté, ünnepét 1636-ban vették fel a római naptárba.


--------------------------------------------------------------------------------

Nagy Szent Teréz -- a nagy misztikus, az Egyház nagy megújítója, aki magáról így nyilatkozott: ,,Isten olyan bátorságot öntött belém, ami több, mint az asszonyi bátorság'', s akit ellenségei így tituláltak: ,,ország csavargója, nyughatatlan nőszemély!'' -- életéből saját írásai mondanak el megragadó részleteket.

Gyermekkorából tudunk egy esetről, amely már elárulja szenvedélyes természetét. Még nem volt hét esztendős, amikor meggyőzte nála négy évvel idősebb bátyját, hogy éjnek idején szökjenek meg, menjenek a mórok közé, hogy vértanúk lehessenek, mert ez az örökkévalóságba vezető legbiztosabb út. Az egyik nagybácsi csípte fülön az utcán és vitte haza a két kis szökevényt.

A szórakozásokat kedvelő fiatal lány tudatában volt szépségének. Mikor az egyik úr megjegyzést tett a lábára, Teréz azonnal visszavágott neki: ,,Jól nézze meg, Uram, mert most látja utoljára!''

Egy kármelita atya, aki jól ismerte Terézt, elmondta: ,,Valójában kicsi hibáit is nagyon kedvesen tudta megvallani. Az egyik napon ezt mondta nekem: ťTudja atyám, életemben három dicséretet kaptam. Azt mondták nekem, hogy okos vagyok, szent és szép. És én azt hittem, hogy e három dicséret közül kettőre rászolgáltam. Azt hittem, hogy okos és szép vagyok. És ez igen nagy hiúság volt!Ť '' Később, amikor az egyik testvér portrét festett róla, így morgolódott: ,,Mit képzel! Micsoda rút, mélyen ülő szemeket fest nekem!!

Amikor Isten birtokba vette a lelkét, a megtérése egy pillanat alatt játszódott le. Egy alkalommal ugyanis meglátott egy szobrot, amely rendkívül hűen ábrázolta az oszlophoz kötözött és megostorozott Krisztust. Ez a látvány úgy megrendítette az akkor már húsz éve kolostorban élő apácát, hogy ott helyben megtért. S közvetlenül azután, hogy Isten nem sokkal később a misztikus egyesülésben magához vonta, így vélekedett: ,,A tökéletesség legmagasabb foka nem az elragadtatásokban, nem is a látomásokban van, hanem abban, hogy akaratunk tökéletesen beleegyezik Isten akaratába.''

Ugyanabban az esztendőben, amikor a törökök Ciprus szigetén elpusztították az utolsó kármelita kolostorokat, amelyekben még őrizték az ősi kármelita fegyelmet, Teréz megnyitotta az első kis kolostort Avilában, a ,,szegény bűnbánó apácák'' számára. Meg volt róla győződve, hogy ,,jobban teszik a szülők, ha leányaikat férjhez adják, mint ha laza fegyelmű kolostorba engedik lépni őket.''

Maga Teréz tudósít arról, hogy az első alapítás megtörténte után pár nappal néhány tanácstag, a polgármester és a székeskáptalan tagjai gyűlést tartottak, és egyhangúan megállapították, hogy az új alapítás tűrhetetlen, mert káros a közjóra nézve. A polgármester a következő heves támadásban tört ki: ,,Valamennyien tudunk az újításról, amely városunkban a sarutlan kármelita apácák kolostorának alapításával jelent meg. Újítást mondtam, és maga ez a szó elegendő ahhoz, hogy belássuk: az alapítás veszedelmeket hoz magával..., hiszen az újítás természetében rejlik, hogy rendbontást és lázadást szít, sérti a jó szokásokat, és megbontja a törvényes rendet. Ez általában érvényes minden újításra. Abban az ügyben, amellyel foglalkozunk, az a különleges, hogy a jobbítás és a jámborság fátyolába burkolózik. Már csak ezért is veszedelmesebb minden más újításnál!'' -- A jelenlévő urak már éppen elhatározták, hogy kiadják a kolostor lerombolására vonatkozó parancsot, amikor felállt az egyik városatya és megvédte Terézt, mondván: ,,Nem minden újítás kárhoztatható csak azért, mert új... Maga a keresztény Egyház nem újul-e meg állandóan isteni Alapítójától? Egy dolog kétségtelen: ha mi ettől az újításnak nevezett kísérlettől megrémülünk, soha nem lesz rá mód, hogy valami új történhessék az Egyházban, bármennyire hasznos és szükséges lenne is!'' -- Ezek után a kolostort nem rombolták le.

Mintegy öt évig tartó háború kezdődött, amelyben a kármelita rend ,,mérsékelt'' irányzata szembeszállt a sarutlan, szigorúbb iránnyal. Az általános káptalan mint pártütőket kiközösítéssel sújtotta az összes sarutlan rendtagot, feloszlatta az új alapításokat, Terézt pedig megfosztotta minden hatalomtól, sőt egy kolostorba száműzte. Írásait az inkvizíció elé terjesztették, és kémeket állítottak melléje. Teréz hűséges oltalmazóját, Grácián atyát is feljelentették Rómában és kiközösítették. Avilában megjelent egy pápai küldött, azzal a céllal, hogy megakadályozza Teréz priórává választását. Mindazokat az apácákat, akik Terézre szavaztak, kiközösítette. Keresztes Szent Jánost magánzárkába csukatta, és a testvérei minden nap megostorozták az ebédlőben.

Végül a spanyol király lépett közbe az üldözöttek érdekében, és az ő szavára egy pápai dekrétum szétválasztotta a két irányzatot, és a sarutlan kármelitákat önálló renddé emelte.

Teréz egyszerre volt szent és zseniális szellem. Nagy diplomáciai érzékkel tárgyalt, épületeket tervezett. Kolostorai építését maga irányította, saját kezével varrta nővérei számára a szerzetesi habitust, és érdeklődött a legapróbb dolgok után is. Nevetve állapította meg, hogy akolostorok építése során olyan jártasságra tett szert, mintha ,,kofa vagy kereskedő lenne''.

Forróvérű temperamentuma ismételten elárulta magát. A gyóntatója egyszer így kiáltott fel: ,,Istenem! Inkább vitatkoznék a világ összes teológusával, mint ezzel a nővel!'' A rendi generálissal, aki Rómából nagy haraggal jött ellene, addig tárgyalt, amíg az engedélyezte, amit Teréz kívánt. Az egyik püspök pedig, akinek jelentették, hogy Teréz új kolostor alapítását tervezi, szárazon megjegyezte: ,,Akkor az a kolostor már meg is van alapítva!''

Ha Teréz valami akadályba ütközött, Istenbe vetett bizalma még magasabb lánggal lobogott fel. Egyszer elkerülhetetlenné vált egy templom megnagyobbítása. Teréz hívatta a kolostor gondnokát, és megkérdezte tőle, mennyi pénz van a kasszában. ,,Egy fillér'' -- hangzott a rövid válasz. Teréz megörült a hírnek, és elrendelte, hogy azonnal fogjanak hozzá az építéshez. Aztán még hozzáfűzte: ,,A Jézusról nevezett Teréz és három arany dukát, az semmi. De a Jézusról nevezett Teréz, a három dukát és a Jóisten, az minden!''

Egyszer az egyik kolostort újjá kellett építeni. Megkérdezte a kőművesmestert: ,,Meddig fog tartani?'' -- ,,Hat hónapig'' -- mondta a mester. ,,Lehetetlen -- válaszolta Teréz --, mi tizennégy nap múlva beköltözünk!'' Megegyezett a munkásokkal, és két hét múlva valóban átvehették a kolostort.

Teréz harcos természet volt: ,,Soha nem fognak meggyőzni valamiről, ha a lelkiismeretemmel ellenkezik, még ha az egész világ vonul is fel ellenem!'' Egy másik rend főnökének ezt írta: ,,Már régóta nem esett olyan nehezemre semmi, mint a Kegyelmed sorait olvasni. És soha nem esett olyan jól széttépnem egy levelet...''

Majdnem egész életében beteges volt, de ha a kolostorok úgy kívánták, habozás nélkül útra kelt. Olykor nyikorgó ökrösszekéren, nyári hőségben, porfelhő közepette, máskor csikorgó téli hidegben, öszvérháton ment a hegyek közé vagy árvíztól sújtott vidékekre. Néha a leglehetetlenebb helyeken kellett éjszakáznia. Sok esztendő fáradalmait ezzel a vidám megjegyzéssel összegezte: ,,Adjon még az Úristen sok lehetőséget, hogy szenvedjünk érte bolháktól, hazajáró lelkektől és utazások kényelmetlenségeitől''.

A derűjét semmi nem tudta beárnyékolni. Mikor az egyik nővér meghalt, a többieknek megtiltotta, hogy gyászénekeket énekeljenek. Vidám vallásos dalokat komponált, melyeket a nővérekkel énekelt a ravatal körül. Mikor hírét vette, hogy nagyon szeretett test szerinti nővére, Mária meghalt, ezt írta: ,,Igen nagy örömet okozott nekem halálhírének vétele.'' Egy másik haláleset kapcsán pedig ezt mondta: ,,Nem értem hogyan sirathatjuk azt, aki az örök nyugodalmat elnyerte''.

Azt kívánta, hogy ez a vidám derű uralkodjék az összes kolostorban: ,,Jobban félnék egy savanyú apácától, mint egy sereg gonosz lélektől!'' A környezetében nem tűrt meg szomorú arcot: ,,Isten őrizzen a szomorú arcú szentektől!'' Verte a tamburint, énekelt, verselt, és vidám kedélyével mindenkit felderített. Ha valaki emiatt szemrehányást tett neki, így válaszolt: ,,Erre mind szükség van, hogy elviselhessük az életet''.

Teréz jámborságából is az élet szeretete áradt. Szerette Istent, anélkül, hogy megvetette volna a földet. Amikor egy alkalommal vendégségben volt és feltálalták kedvenc ételét, az egyik apáca lekicsinylő megjegyzést tett az ínyencségről. Teréz nevetett egyet és megfelelt neki: ,,Dicsérd inkább ennek az úrnak udvariasságát, és jegyezd meg: ha fogoly, akkor fogoly, ha pedig vezeklés, akkor vezeklés!''

Rokonaitól szívesen fogadott el adományokat, hogy néhány vidám sorban megköszönhesse: ,,Kacagnom kell magamon, hogy a küldött péksüteményért nem tudok mást adni viszonzásul, csak vezeklő övet''. Öregségében is friss és fiatalosan szép maradt. Belső harmóniájának titka azokban a szavakban rejlik, melyekkel magát szokta bátorítani: ,,Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szentlelked által arra indítottad Szent Terézt, hogy az Egyháznak megmutassa a tökéletesség útját, kérünk, add, hogy tanítása épülésünkre szolgáljon, és az életszentség utáni vágy a szívünkben felgyulladjon!

Példája:
    Gyengén, betegen is erős az erős!