2018. október 9., kedd

Ábrahám ősatya és unokaöccse, Lót.

Mindketten Krisztus születése előtt 2000-1700 évvel éltek. Életükről a Teremtés könyvében olvashatunk részletesen. Ábrahám atyja Terah volt. 75 éves korában elhagyta Mezopotámiát és Kánaánba költözött. Itt kettévált a két rokon életútja. Mivel sok nyájuk volt, Ábrahám javaslatára elhagyták egymást. Lót először Szodomában lakott. Itt csodálatosan kimenekült az ágő városból. Aztán Szegorban lett a lakhelye. Ábrahám sokáig gyermektelen volt. Isten ígérete alapján a 100 éves Ábrahámnak és 90 esztendős feleségének Izsák nevű fia született. Ábrahám 175 éves korában halt meg és a machpelai barlangban temették el felesége mellé. Lót további életéről nem szól a Szentírás.


Szent Ádám


Szent Aladár     vértanú, † 285       


Szent Andronik és felesége, Atanázia.


Nagy Teodóz bizánci császár uralkodása idején élt Antiochiában egy Andronikosz nevű aranyműves. Feleségül vette Atanáziát, egy másik aranyműves leányát. A házaspár istenfélő életet élt, életüket sok erény gyakorlása tette értékessé. Különösen az irgalmasság erényének gyakorlásában voltak kiválóak. Két gyermekük hirtelen halála után elhatározták, hogy mindketten szerzetesek lesznek. Andronik Dániel atya tanítványa lett az egyik egyiptomi szkétiben, Atanázia pedig a tabenniszi kolostorba lépett. Miután 12 évet töltöttek szerzetesként, egymásról nem tudva, Jeruzsálembe indultak a szent helyek meglátogatására. útközben találkoztak, de Andronik nem ismerte fel feleségét, aki férfi szerzetesi ruhában volt. Ezután együtt élték szerzetesi életüket. Először Atanázia halt meg. Halála után derült ki, hogy nő volt. Andronik atya 7 nappal élte túl felesége halálát. Egymás mellé temették őket. Ez az V. század elején történt.


PÁRIZSI SZENT DÉNES és TÁRSAI
+Párizs, 250 után
Ha a történeti adatok alapján ismert szentről leválasztjuk azt a Szent Dénest, akit a későbbi századok féltő tisztelete formált magának, meglehetősen halvány képet kapunk.

Dénes római-gall püspök volt, aki a 3. század közepén az akkor még jelentéktelen helységben, Lutitiae Parisiorumban, a mai Párizs elődjében hirdette az evangéliumot. Mint a város első püspöke megszervezte az egyházi életet, és Decius (250--251) vagy Valerianus (258) üldözése alatt munkatársaival együtt lefejezték.

A történeti bizonyítékok szétszórva találhatók a Meroving-kori forrásokban. Így például az 520 körül keletkezett Szent Genovéva- életrajz arról tudósít, hogy Genovéva (+ 502 körül) bazilikát építtetett a vértanú Dénes püspök emlékezetére. A 6. század végén Venantius Fortunatus versben ünnepli Leontius bordeaux-i püspököt, mert restauráltatta az elődei által emelt bazilikát.

Ennél valamivel többet mond Tours-i Szent Gergely (594) Historia francorum c. művében: Dénes egyike volt a galliai egyházat alapító hét püspöknek, akik Decius császár idején Rómából Galliába jöttek. A hét püspökség, amelyeknek püspökeit Gergely leírása megnevezi, valóban a 3. század közepén keletkezett. Gergely kifejezetten állítja, hogy a párizsi püspököt karddal végezték ki, Genovéva életrajza pedig megnevezi az utcát is, ahol a kivégzés történt: ,,Vicus Catulliacus''.

A legrégibb források csak az alapító püspökről, vértanúságáról és a bazilika építéséről szólnak, társairól nem. A római martirológium és néhány meroving forrás ezzel szemben azt mondja, hogy Dénes püspökkel együtt egy Eleutherius nevű papot és egy Rusticus nevű kanonokot is megöltek Krisztus nevéért. Későbbi források úgy tudják, hogy Rusticus pap, Eleutherius pedig diákonus volt. Mindezek a bizonytalanságok csak arra utalnak, hogy Dénes püspök és társai vértanúságáról kezdettől fogva csak kevés biztos adatot ismertek.

Mint már említettük, Szent Genovéva volt az, aki 475 körül bazilikát építtetett Szent Dénes sírja fölé. Genovéva életrajzírója megjegyzi, hogy a párizsi klérus nagyon tartózkodó volt az építéssel szemben, s hogy valóra vált, csak a szent kezdeményezésének és kitartásának köszönhető. Kétségtelen, hogy a párizsi egyház alapító püspökének sírja feledésbe soha nem merült, de az is természetes, hogy a bazilika építése ösztönzően hatott a tiszteletére. Aztán idők múlásával, ahogy a hívők adományokkal látták el a templomot, úgy nőtt a bazilika és papságának jelentősége.

A 6. század végén Szent Dénes bazilikája már híres és gazdag templom, mert Tours-i Gergely arról ír, hogy Sigebert katonái a Hilperich elleni háború során 574-ben kifosztották.

Nem sokkal ezután szerzetesek vették át a bazilika gondozását, majd a frank királyok gazdag ajándékai jóvoltából apátsággá szerveződhetett a szent sírja körül élő szerzetesek közössége. Ez alapozta meg azt a fejlődést, melynek során a Saint-Denis-kolostor -- pápai kiváltságok révén, s mert a frank királyok temetkezési helye lett -- a középkor leghíresebb kolostorává vált, sőt, frank-francia nemzeti szentéllyé alakult.

Dagobert király idejében (626--636) Fulrad apát az egész kolostoregyüttes átépítése alkalmával felújíttatta a bazilikát. 775. február 24-én, Nagy Károly jelenlétében szentelték fel a templomot.

A bazilika további kiépítése párhuzamosan haladt a vértanú szenvedéstörténetének kibontakozásával. A történet első bővítése -- a 6. és 8. század között -- más vértanútörténetek elemeinek átvételében állt, így akarták kiszínezni a Dénes püspökről tudott szegényes elbeszélést. Ez a passió egy évszázaddal korábbra teszi a szentet, mert azt mondja, hogy I. Kelemen pápa szentelte püspökké és küldte missziósként Párizsba.

A legendának ezt az aranyfonalát továbbszőve egy második passió már úgy beszél, ahogyan majd a végső formát fogalmazza meg Hilduin apát 835-ben. Eszerint pedig a kevéssé ismert Dénes püspök nem más, mint a műveiről híressé vált Areopagita Dénes, akit Szent Pál térített meg Athénban (ApCsel 17,34). Ezzel pedig az jár együtt, hogy a párizsi egyházmegye és a kolostor apostoli eredetű! E történeti tévedés azonban semmit nem von le a tudós apát érdeméből, mert 827-ben nagyon rövid idő alatt lefordította a Konstantinápolyból Párizsba hozott műveket, melyeket a hagyomány Areopagita Dénesnek tulajdonított, s ezzel alapvető és meghatározó forrásmunkákat adott a következő századok teológusainak kezébe. Ettől függetlenül hagiográfiai következtetései helytelenek voltak, és a későbbi kutatókat hosszú időn át téves irányba vezette.

Hilduin mesterien kiszínezett legendájával szemben már a kortársak közül is szót emeltek néhányan. Lyoni Florus, Viennei Adon és Usuard a martirológiumaikban makacsul őrzik a régi adatokat. Ebben az igazolhatta őket, hogy nem a párizsi Saint-Denis-kolostorhoz, hanem más egyházakhoz és kolostorokhoz tartoztak. Később Abaelardus, aki a Saint-Denis-kolostor szerzetese lett (1125), hivatkozott Béda Venerabilisnak az Apostolok Cselekedeteihez írott kommentárjára, amelyet ő gondosan áttanulmányozott, és nyíltan megtámadta a Hilduin- féle legendát. Mikor azonban az apát a többi szerzetessel együtt nagyon határozottan szembeszállt vele, bocsánatot kért és elfogadta a véleményüket.

Napjainkig a történelem folyamán többször is felkavarta a kedélyeket Franciaországban a Szent Dénes-kérdés. Ez az ügy jól példázza, hogy milyen különbségek vannak a néphit ,,jámbor történetei'' és a ,,tudósok meséi'' között. És Hilduin esete azt is mutatja, hogy a tudományosság nem mindig tudja biztosítani a történeti hitelességet.

Már a Jeromos-féle Martirológium október 9-én emlékezik meg Szent Dénes és társai párizsi vértanúságáról. Rómában a 11. század óta ünneplik őket.


--------------------------------------------------------------------------------

Párizs első püspökének és vértanú társainak életéből csak a legendás elbeszélések alapján alkothatunk valami képet.

A pápa küldte Dénest Párizsba Eleutheriusszal és Rusticusszal együtt. Általuk a kegyelem fénye oly nyilvánvalóan ragyogott fel e vidéken, hogy a pogány papság felháborodott és lázadást szított ellenük, de mikor a felbujtott tömeg meglátta a szentet, lecsillapodott, mert Dénes hitével és szelídségével rácáfolt minden koholt vádra. Sokan a lába elé vetették magukat és megtértek.

Fescennius prefektus azonban eljárást indított a párizsi keresztények ellen, és egy prédikációja közben Dénest is letartóztatta. Társaival együtt először gúnyt űztek belőle, majd mindannyiukat megkínozták a börtönben. Dénest utána rostélyhoz bilincselték és tűz fölé helyezték; ezután vadállatok elé dobták, végül keresztre szegezték. De sem a hitét, sem az életét nem tudták kioltani. Akkor ismét visszavitték a börtönbe, ahol sok halálra ítélt keresztény jelenlétében misézett. E mise közben megjelent neki az Úr Krisztus, kenyeret nyújtott át és azt mondta: ,,Fogadd ezt, kedvesem, mert igen nagy jutalom vár rád nálam.'' Mise után az őrök kivonszolták a börtönből és egy Merkur-bálványkép előtt lefejezték.

Amint lefejezték -- mondja a legenda --, Dénes kezébe vette a tulajdon fejét, és egy angyal elvezette a vértanúság hegyéről (Mons Martyrum, a francia Montmartre) két mérföld távolságra egy helyre, ahol a sírjának kellett lennie. Itt angyali énekszó fogadta.

A bíró megparancsolta, hogy Rusticus és Eleutherius holttestét vessék a Szajnába. Egy nemes asszony azonban a férfiakat, akik teljesíteni akarták a parancsot, meghívta vacsorára, s mikor azok jóllaktak és lerészegedtek, az asszony fogta a két vértanú testét, és a saját földjén eltemette őket. Később a maradványaikat átvitték Dénes mellé.

Tours-i Szent Gergely tudósít arról, hogy milyen csodálatos erő áradt a szent püspök sírjából. 574-ben katonák kifosztották a templomát, és egyéb kincsekkel együtt magukkal vitték zsákmányként azt a drágakövekkel és aranyérmékkel ékes takarót is, amely a sírt fedte. A sír őrei elmenekültek és hagyták, hogy kirabolják a templomot, a szent azonban megvédte magát: a katona, aki a nyakába akasztott egy aranyat, amit a takaróról tépett le, kiesett a csónakból és a Szajnába fulladt. Ettől a vezér annyira megrémült, hogy az elrabolt takarót visszavitette a sírhoz, nehogy tovább haragítsák a szentet.

A Szent Dénes és Areopagita Dénes azonossága körüli későbbi vitába beleszólt -- mégpedig sajátos módon -- III. Ince pápa is, akinek sem a Saint-Denis apátjától, sem a francia királytól nem kellett tartania: Párizsban abban az időben újra fellángolt a vita az említett kérdés körül. A pápa ezért 1215. január 4-én egy tiszteletteljes levelet intézett a kolostorhoz, hosszasan taglalta a vitatott kérdést, de hangsúlyozta, hogy ő személy szerint nem foglal állást a vitában. Ugyanakkor küldött a szerzeteseknek egy ajándékot, amelyet bizonyára keserű szájízzel fogadtak. Elküldte nekik ugyanis azokat a csontokat, amelyeket bíboros legátusai a közelmúltban hoztak Görögországból Rómába. E csontokat a görögök úgy tisztelték mint Areopagita Dénes ereklyéit. A pápa a vitát ezzel döntötte el: ,,Areopagita Dénes ereklyéi valóban a kolostorotokban vannak!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Dénest és társait elküldted, hogy a pogány népek között hirdessék dicsőségedet, és amikor szenvedniük kellett, megajándékoztad őket az állhatatosság erényével, kérünk, segíts, hogy példájukból erőt merítve semmibe vegyük a világ dicsőségét, és nehézségeitől vissza ne riadjunk!


Szent Dénes     püspök és vértanú, † 285       


Szent Dénes     hitvalló       


Szent Eleutériusz szerpap       


SZENT GÜNTER

*vsz. Käfenburg (Arnstadt mellett), 955 körül +Prága közelében, 1045. október 9.
Életének első 50 esztendejéről csak annyit tudunk, hogy iskolás műveltséggel nem rendelkezett, s katona volt. 1006 februárjában vagy márciusában az elégtételként vállalt római zarándokútjáról visszatérőben belépett a niederaltaichi bencés kolostorba. Vagyonáról lemondott a göllingeni kolostor javára. Az eset nagy visszhangot váltott ki, s még Hersfeldi Lambert is megemlékezik róla évkönyveiben: ,,1006: Günter, nemes türingiai férfi, szerzetes lett Hersfeldben, de később Godehard apát tanácsára átment Altaichba''.

Günter a kolostorban nem találta meg nyugalmát, ezért 1008-ban kivonult remetének a bajor erdőkbe. 1011-ben Rinchnach közelében telepedett meg, ahová 1012-ben más szerzetesek is jöttek és egy közösséget alkottak. Templomukat a passaui püspök 1019. augusztus 29- én áldotta meg. A szerzetesek különálló kis cellákban laktak, de imádságra és étkezésre összejöttek.

Günter missziós tevékenységet is folytatott Magyarországon és Csehországban, mert rokona volt Gizella magyar királynőnek. Valószínűleg a királynő szavára hívta meg Szent István király Güntert, hogy vegyen részt a magyarok térítésében. Először 1015-ben vagy 1016- ban jött Magyarországra, és kezdeményezésére alapította a király a bakonybéli remeteséget, ahol egy ideig Szent Gellért is élt.

Günter tanácsadóként állt II. Konrád mellett, amikor az Burgundiát akarta meghódítani. 1040-ben elhagyta Rinchnachot, s élete öt utolsó esztendejét teljes magányban töltötte. 90 éves korában, 1045. október 9-én halt meg. A Prága melletti brewnowi kolostorban temették el. Hamarosan nyilvános tiszteletben részesítették, de hivatalos eljárást nem folytattak. Ereklyéit 1420-ban a husziták szétszórták.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Günter Türingiában, királyi családból született. Az összes történészek szerint Szent István hitvesének, Gizellának volt rokona atyai ágon. Ifjúkorát a királyi udvar elpuhult romlottságában töltötte. Ennek jóvátételére, búcsút mondva a hiúságoknak, visszavonult az emberektől, és szerzetes lett. Életét annyira megjobbította, hogy vezeklésének, virrasztásainak, megalázkodásának hamarosan széltében-hosszában híre ment. Szentségének híre Magyarországra is eljutott, aminek Szent István nagyon megörült, s hogy példájával őt is az erények szeretetére gyújtsa, magához hívatta. Günter azonban, attól tartván, hogy az udvar közelébe kerül, a második és harmadik hívást is elutasította. Végül mégis eljött. Amikor a királyi asztalhoz ültették, és sült madarat hoztak elé, imádságával a madarat életre keltette, és szárnyára bocsátotta, nehogy megszokott böjtje ellenére hús evésére kényszerítsék. Nem soká maradt a királyi udvarban, mert az udvar zsivajánál többre becsülte az aszkéták magányát. Szent István király, hogy mégis Magyarországon tudja tartani, egyik budai birtokán, melyet Bélnek neveztek, remeteséget alapított számára. Mivel Günter az udvar zajától itt sem érezte biztonságban magát, a nagyobb tökéletesség szeretetéért magányos remeteségre törekedett, és 38 éven át Magyarország és Csehország erdőiben élt. Végül Brediszláv egy szarvasvadászaton fölfedezte, mivel egy menekülő szarvas Günternél talált menedéket. Günter a szent útravalóval megerősítve, az általa előre megmondott órában1045. október 9-én, miután megáldotta a jelenlevőket, a remeteségből átment a Paradicsomba.



Szent Jakab apostol, Alfeus fia.

Jakab, Alfeus fia, a hagyomány szerint a vámosból lett apostolnak: Szent Máténak volt a testvére. Maga az Úr Jézus hívta meg a 12 apostol közé.(Mt. 10,3.) A Szentlélek leszállása után az apostol egy kis időre Jeruzsálemben maradt, aztán az elsőnek meghívott Szent András apostol kísérő társa lett az Evangélium hirdetésében. Edesszában, Gázában, Eleuteropoliszban és a körülötte levő helységekben hirdette Jézus tanítását, aztán Egyiptomba ment. Itt, Osztracina városában vértanúhalállal fejezte be apostoli munkáját. Keresztre feszítették.


LEONARDI SZENT JÁNOS
*Diecimo (Lucca mellett), 1541/43. +Róma, 1608. október 8.
János a Lucca melletti Diecimóban született, Giacomo Lippi és Giovanna asszony hetedik gyermekeként. 1553--1558 között Villa Basilica plébániai iskolájába járt, majd Luccába küldték a szülei, hogy egy jámbor gyógyszerész, Antonio Parigi mellett tanulja ki a gyógyszerész mesterséget. Itt ismerkedett meg több fiatallal, akik a domonkos Bernardini atya vezetése mellett arra társultak, hogy komolyabban éljék a keresztény életet, és ahogy lehet segítségére legyenek a szegényeknek és a zarándokoknak. Ezt a laikus társulatot ,,Colombini''-nek nevezték. János arra gondolt, hogy belép a ferencesek közé. Kérte is felvételét, de elutasították.

Egyre inkább érlelődött az elhatározása, hogy pap lesz. Gyóntatója tanácsára huszonhat évesen felhagyott a gyógyszerészséggel, és özvegy édesanyja tiltakozása ellenére megkezdte teológiai tanulmányait. 1571. január 6-án elmondhatta első szentmiséjét.

Papi tevékenysége eleinte prédikálásból és gyóntatásból állt. Püspöke rábízta a S. Giovanni della Magione-templomot (a máltai lovagok tulajdonában volt). János hamarosan iskolát szervezett a templomban. Így akart lehetőséget teremteni arra, hogy a trienti zsinat tanítását az egyszerű emberek felé is közvetíteni tudja. A Colombini társaság tagjai segítségével összegyűjtötte a kerület gyermekeit, akik oly nagy számban sereglettek hozzá, hogy a püspök az egész város területére tanítói megbízást adott neki. Óráira azonban nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek is jöttek. 1574-ben írásba foglalta tanításának módszerét és rövid tartalmát.

Katekéziseinek híre és hatása hamarosan túllépett Lucca falain, és a környező falusi plébániákra is eljutott. S ez azért különösen jelentős, mert részben a reneszánsz szellem következtében, részben a Luccában fellépő protestáns prédikátorok hatására nagyon ellanyhult a nép vallásos élete.

János a hitoktatás folytatására és szélesebb körben való elterjesztésére fontosnak látta, hogy társakat vehessen maga mellé, ezért megalapította a Keresztény Tanítás Társulatát laikusokból, s előbb a püspökétől, majd 1604. december 7-én VIII. Kelemen pápától is jóváhagyást kapott. Az alapszabályt ő maga állította össze. A kongregáció hamarosan megtelepedett több itáliai városban, még Nápolyban is. Luccában pedig egyre inkább terjedt a negyvenórás szentségimádás jámbor szokása, különösen a karnevál utolsó napjaiban, valamint a gyakori szentáldozás. A mozgalom további gyarapítása érdekében 1574. szeptember 1-én papokból alakított egy testvérületet, a Szűzanya Megreformált Papjainak Testvérületét. Ez a testvérület később, V. Pál pápa alatt nyerte el végső formáját és nevét: Isten Anyjának Reguláris Klerikusai (1614). A kongregáció jellegzetessége a szegénység, az engedelmesség és a bűnbánat. Lelki vezetőik az első időkben a luccai S. Romano konvent domonkos atyái, különösen Francesco Bernardini és Benedetto Onesti voltak.

A zsinati megújulásért fáradozó kezdeményezés hamarosan ellenállásba ütközött részben a protestánsok, részben a papok és a laikus hívők oldaláról. Egész odáig fajult a dolog, hogy megfosztották őket jogos javadalmuktól és koldulniuk kellett. Ez az ellenségeskedés arra késztette Jánost és társait, hogy elhagyják első templomukat, és áttelepüljenek a mai S. Maria Nera-templomba. Az ellenséges támadások dacára 1581-ben elnyerték a püspöki jóváhagyást. Két évvel később megtarthatták az első általános káptalant, amelyen rektori szereppel általános elöljáróvá választották Jánost. Ekkor útra kelt, hogy Rómában megszerezze a pápai jóváhagyást is.

Távollétében azonban fellángolt ellene a gyűlölet, és rágalmak özönével árasztották el. A városi elöljáróság ítéletet ült felette, távollétében száműzték a városból mint felforgatót, aki a közjó ellensége. Az ítéletet a pápa nem fogadta el, de a luccaiak elérték, hogy bizonytalan időre távol kellett maradnia városától. János megkísérelte a fellebbezést, de eredménytelenül; továbbra is a köztársaság ellenségeként kezelték. Mindez nagyon fájdalmasan érintette, csak növelte a fájdalmát a kongregáción belüli széthúzás, amit azzal sem tudott megszüntetni, hogy egy rövid időre a tilalom ellenére visszatért Luccába.

Római tartózkodása idején a pápáknak volt alkalmuk megismerni szent életét és rendkívüli adottságait. Egymás után bíztak rá nagyon kényes ügyeket, amelyeket előtte éveken át képtelenek voltak megoldani a pápai küldöttek. János a maga szelíd bölcsességével sorban oldotta meg a nehezebbnél nehezebb diplomáciai feladatokat. Joghatósági vitákat tisztázott; széteső szerzeteket reformált meg.

1599-ben az aversai püspök kérte, hogy az egyházmegyében uralkodó viszályok elsimításában segítsen neki. Meg is tette, de a luccai helyzet csak nem változott. Igaz, hogy két évvel korábban, 1597-ben a pápa apostoli vizitátorrá nevezte ki Luccába, de az ellenségeskedés lehetetlenné tette küldetése végrehajtását. Amikor másodszor is megválasztották általános elöljárónak, olyan lázadás tört ki, hogy jobbnak látta visszamondani a megbízást.

A kongregáción belül is nehézség támadt: a városi elöljáróság hatására több pap eltért az eredeti szabályzattól. János ez alkalommal is nagyon szelíden járt el, senkit nem akart büntetni, de az eredeti elgondolását próbálta megőrizni.

1601-ben Benedetto Guistiniani bíboros megbízta a vallumbrózai rend reformjának felügyeletével. Immár szokásos módján teljesítette a feladatot, amelyet hamarosan a szervitákhoz szóló küldetése követett.

Az általa alapított kongregáció 1601-ben Rómában is nyitott egy házat a S. Maria in Portico-templom mellett. Áldásos hatással volt a Városra a gyakori szentáldozás és a keresztény tanítás terjesztésével. Jelentős segítséget kaptak Baronius bíboros személyében, amikor őt nevezték ki a kongregáció protektorává. A tudós oratoriánus nagy szeretettel és megértéssel kezelte a kongregáció ügyeit. Ő sürgette, hogy a luccaiak minden tiltakozása ellenére Jánost válasszák meg általános elöljárónak.

János érdeklődése és apostoli buzgósága nem szorítkozott csak hazája egyházára. Miután megismerkedett a spanyol G. B. Vivesszel, vele együtt megtervezte egy olyan papi kongregáció megalapítását, amelynek tagjai a hitetlenek között terjesztik majd a keresztény tanítást. Így született meg 1603-ban az az intézmény, amelyből később a Collegium Urbanum Propagandae Fidei bontakozott ki, és amely a missziók római központjává lett. Egy ideig azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy Szűz Mária Reguláris Klerikusai közül néhányat misszióba küld, de erről lebeszélték.

Rómában szentekkel volt barátságban: Vives és Baronius mellett bensőséges kapcsolatban állt Néri Szent Fülöppel (lásd május 26-án) és Kalazanci Szent Józseffel (lásd augusztus 25-én), aki nagy tisztelettel volt iránta és tanúskodott is erényeinek hősiessége mellett.

Leonardi Szent János élete utolsó éveit Rómában töltötte, itt is halt meg 1609. október 8-án. Először a S. Maria in Portico-templomban temették el, majd -- amikor ez a templom lett a kongregáció központja -- átvitték a S. Maria in Campitelli-templomba.

XVI. Benedek elismerte János hősi erényeit, a szentté avatás azonban hosszan elhúzódott. A boldoggá avatásra 1861. november 10-én, a szentté avatásra 1938. április 17-én került sor. Ünnepét 1940-ben vették fel a római naptárba, október 9-re.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, minden javak bőkezű osztogatója, ki Szent János áldozópapod által hirdetted a népeknek az evangéliumot, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy az igaz hit mindig és mindenütt gyarapodjék!


BOLDOG GUANELLA LAJOS III. r. (1842-1915)
A 19. századbeli nagy három torinoi szenthez (Cafasso, Cottolengo, Don Bosco) csatlakozik negyediknek Boldog Guanella Lajos. Az elozo háromhoz hasonlóan, mielott megalapította saját szerzeteskongregációját, tagja volt Szent Ferenc III. Rendjének. Szüleinek 13 gyermeke közül o volt a kilencedik. A Como*-i egyházmegye egy kis falujában született. 1866-ban szentelték egyházmegyés pappá. 1875-1878-ig Don Bosco társa és a szalézi közösség tagja volt, de amikor ideiglenes fogadalma lejárt, püspöke kérésére visszatért saját egyházmegyéje szolgálatába, Comoba. Miután több helyen mint segédlelkész muködött, Comoban megalapította a „Gondviselés Házai” elnevezésu intézménye elso házát. 1908-ban alapította meg a Szeretet Szolgái nevezetu saját szerzeteskongregációját. Szent Ferenc és annak III. rendje iránt megmaradt érdeklodése. Rövid Szent Ferenc életrajzot írt, ebben ismertette a III. Rendet s annak szerepét. Társ-alapítója lett egy szerzetesnoi kongregációnak is, a Gondviselésrol nevezett Szuz Mária Leányai kongregációnak. 1886- ban Comoba telepítette át a novéreket s ezzel megszilárdította az intézményt. Késobb Szent X. Piusz pápa buzdítására és anyagi támogatásával Rómában is alapított egy Gondviselés-házat, Szent Józsefnek, a haldoklók védoszentjének tiszteletére (1902). Noi szerzetét 1912-13-ban Chicagoban telepítette le. Washingtonban megcsodálta a ferences atyák kolostorát a Szentföld helyeinek másolataival. Hazatérve Olaszországba, hasonló másolatokat épített Comoban a megnagyobbított Szent Szív templomban. Életcélját így összegezte 1886-ban: „Össze akarom valahova gyujteni az árvákat, aggokat, süketeket, a szellemi fogyatékosokat, a társadalom kivetettjeit. Lelki fiai és leányai ezeknek gondozását végzik a világ különbözo részein. Lajos atya 1915. okt. 24-én halt meg 73 éves korában. VI. Pál pápa 1964-ben, Guanella atya boldoggá avatásakor mondta: „Bosco Szent János az újonnan boldoggá avatottnak nagy barátja és tanítómestere volt. Az o tanítása és példája segítette Guanella atyát szerzetalapító hivatásának kifejlesztésében.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Lajost arra indítottad, hogy több karitatív intézményt alapítson a szegények, fogyatékosok felkarolására. Ssgíts, hogy példáját követve gyakoroljuk az irgalmas szeretet tetteit, és eljussunk szentjeid közé, akiket egykor majd áldottnak nevezel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


BOLDOG MÁRIA FRANCISKA RUBATTO III. r., rendalapító (1844-1904)
A torinoi egyházmegyében született Carmagnola* városban vallásos szüloktol, akik korán elhunytak. Ekkor Anna Mária Torinoba került s egy nemesaszszonyhoz szegodött szolgálónak. Itt járt iskolába, majd késobb munkája végzése mellett talált idot arra, hogy betegeket, szegényeket látogasson s szeretetszolgálatot végezzen. Munkaadója halála után a tengerparti Loano-ba ment, ahol a. kapucinusok templomába járva s velük kapcsolatba kerülve belépett a. ferences III. rendbe, s rendi testvéreivel folytatta Torinoban kezdett szeretet- tevékenységét. Segítotársaiból aztán szerzetes kongregáció alakult: az egyházmegyés püspök megbízásából o lett a Loanoi Kapucinus III. rendi Novérek alapítója s elso elöljárója. (Késobb Rubatto anya Novéreinek is nevezték oket.) A szerzetes társulat a kor szükségletét elégítette ki: a betegeket gondozták, elsosorban az otthonukban tartózkodókat, akiket felkerestek, s ha szükséges volt, vallási oktatásban is részesítették oket. „A szegények szolgálói vagyunk, s tartozunk nekik minden szolgálatot elvégezni” - tanította. Sok fáradozást, utazást is vállalt a közösség ügyében. „Nem szükséges - vallotta -, hogy mindig a templomban legyünk; imádkozni és jó példát adni mindenhol tudunk.” Szent Ferenc igazi követoje volt: lelkületben s a szegénység szeretetében, élésében. A közösség évrol-évre gyarapodott, Latin-Amerikában is letelepedtek. Amikor Uruguayban, Montevideoban novéreit látogatta, súlyos betegségbe esett, ekkor a. lelki eronek s a türelemnek hosi példáját adta leányainak. Itt halt meg 1904-ben. A novérek, a szegények s a betegek egyaránt siratták. Boldoggá avatási eljárása a montevideoi egyházmegyében 1941-49-ig tartott, a genovai érsekségen 1947- 48-ig. Boldoggá avatása 1993-ban történt.
„Isten szolgálója, Maria Franciska Rubetta. Istenhez hu, éber és tevékeny, mindig kész testvérei megsegítésére, egész életét felebarátai szolgálatára szentelte. Élete különleges tanúságtétel a szeretetrol, melyet Isten a kicsinyekre és az alázatosakra áraszt.”
A boldoggá avatási dekrétumból.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Franciskát kiválasztottad, hogy a betegek és szegények istápolására új szerzetescsaládot alapítson s jópéldájával elottük világaskodjék. Add, hogy akik ot a szeretetben követni igyekszünk, egykor dicsoségében is részesedjünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Péter atya.

Galáciából származott, az ikonromboló Teofil császár uralkodása alatt élt. Először Leontinnak hívták. Szép testi külsővel és nagy testi erővel rendelkezett. Ezért a császári kiíéret tagjai közé vették fel. A császártól sokféle katonai kitűntetésben részesült. Nem sokáig szolgált katonaként. Mindent elhagyva szerzetes lett a Dafneonban levő kolostorban. Később több kolostorban is megfordult. Istennek tetsző hosszú élet után békében hunyt el Bazil császár idejében Szent Fókász kolostorban, a IX. században.


Szent Poplia.

Szentünk a hitehagyott Julián császár idejében élt. Antiochiából származott. Fiatalon egy ideig házasságban élt és egy fia született. Férje halála után maga köré gyűjtötte a szüzeket és özvegyeket, akik hozzá hasonlóan Istennek akarták szentelni életüket. Mindnyájuk számára egy istenfélő közösséget szervezett. Egy alkalommal az istentiszteleten az erőtlen bálványokról szóló zsoltárt énekelték. (134.) Julián császár is meghallotta az éneket és megparancsolta, hogy hagyják abba. Mivel Poplia mint kórusvezető még hangosabban énekelt, a császár megparancsolta kíséretének, hogy üssék arcon. Nemsokára ezek után meghalt. Ez a IV. század második felében történt.


Szent Ruszticusz     áldozópap és vértanú † 285