2018. június 18., hétfő

Szent Arnold


Schönaui Szent Erzsébet     szűz, † 1165       


Szent Leontin és vértanútársai


Veszpazián császár uralkodása alatt (70-79) Rómában, egy kegyetlen, keresztényeket gyűlölő szenátor: Adorján, meghatalmazást kapott a császártól, hogy Fönícia területen a keresztényeket felkutassa és megölje. A föníciai Tripoliszban élt Leontin, aki születésére nézve görög volt, mint hadvezér szolgált a császári hadseregben. Értelmes ember és a könyvek ismeretében bölcs, tiszta életű és a szegények iránt irgalmas, és az idegenek befogadásában is kitűnő volt. Az üldözések idején Hypát tribunus és társa Theodul, Tripoliszba mentek, hogy elfogják Leontint. Leóntin mindkettőjüket Krisztus hitére térítette. Amikor rövidesen Tripoliszba érkezett Adorján szenátor, hitükért mindhármukat kínzások alá vetette. Hypát és Theódul kard által lettek vértanúk, Leontin, pedig még a kínzások között meghalt.


Szent Márk     vértanú, † 286       


SZENT MARCELLINUSZ (MARCELLIN) pápát
296. június 30-án választották meg. Római volt és jó ideig békében tudta az egyházat kormányozni. Diokletianus császár, császártársa Maximianus és alcsászára Galerius úgy látták, hogy a pogány államvallásra veszélyt jelentenek a keresztények, ezért 303. február 23-án rendeletben megparancsolták a templomok lerombolását, a szentkönyvek elégetését és a keresztények polgárjogának megvonását. A keresztényekre halálbüntetés vagy kényszermunka várt.

A Diokletianusz-féle keresztényüldözéskor, 304-ben, Rómában szenvedett vértanúságot, együtt Szent Péter vértanúval. Az esetről Szent I. Damazusz pápa (uralk. 366-384) leírásából tudunk. Ő magától a hóhértól hallotta a történetet.

Egy bozótos helyen lefejezték őket, de maradványaikat a Via Labicanán levő temetőbe vitték két babérfához. Sírjuk fölé a türelmi rendelet kiadása után bazilikát emeltek. Sírjukat 1896-ban találták meg Rómában.

Példája:
    A kereszténység mindég veszedelmes a pogányságra!
        Nekünk mégis szeretnünk kell a Világot!


Etiopiai Szent Mózes     vértanú, † 400       


GAMBACORTI BOLDOG PÉTER remete, III. r. (1355-1435)

Apja a Pisai Köztársaság elnöke volt. Péter fiatal korában könnyelmu életet élt. 22 éves korában azonban megtért, elsosorban Klára novérének hatására, aki szerzetes volt. Miután belépett Szent Ferenc III. rendjébe, az Urbino melletti Cessano* hegyre remeteségbe vonult. Itt kemény bunbánó életet élt. Hamarosan tanítványok gyultek köréje, akiket ferences III. rendi közösségbe szervezett s részükre szabályzatot szerkesztett. A Montebello hegyi remeteség lett a Szegény Testvérek központja. A kongregációt V. Márton pápa 1421-ben hagyta jóvá. Péter halála (1435) után a közösség Pesaroban, Trevisoban, Páduában, Urbino környékén alapított remeteközösségeket. Késobb más remetekongregációk (Korzikai Angelusz, Furcapalenai B. Miklós stb. remeteségei) beolvadtak a Boldog Péter alapította kongregációba. Pisai Gambacorti Péter tiszteletét XII. Ince pápa 1693-ban hagyta jóvá. Péter remetéi - ha kevesen is -, de még ma is léteznek.
„Ha a Kelet misztikusaihoz hasonlóan sikerül kiüresítened a lelkedet minden gondolattól és minden vágytól; visszavonulsz önmagad központjába, és mindent arra a pontra összpontosítasz magadban, ahol életed Istenbol fakad - mégsem találhatod meg igazán Istent. Semmiféle természetes gyakorlat nem hozhat Vele eleven kapcsolatba. Ha O nem mondja ki magát benned, ha nem ejti ki nevét lelked mélyén, nem fogsz tudni többet róla, mint a ko a földrol, amelyen tehetetlenül fekszik.”
Thomas Merton

Imádság:
Istenünk, te Boldog Pétert a remeteéletre hívtad s társainak vezetojévé tetted. Add, hogy a világ forgatagában egész szívvel ragaszkodjunk mennyei országod kincseihez. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

2018. június 17., vasárnap

Szent Adolf     püspök és hitvalló, † ~810


(Helory) SZENT IVO plébános, ügyvéd, III. r. (1253-1303)
Bretagne-ban* született elokelo szüloktol. Gyermekkorát ártatlanságban és igazi jámborságban töltötte. Párizsban és Orleans-ban végezte teológiai és jogi tanulmányait, de a jámborságot elobbre helyezte a tanulmányoknál. Párizsban hallhatta Szent Bonaventura eloadásait is és épült annak szent életén. Egyetemi tanulmányai alatt letette a szüzességi fogadalmat és belépett Szent Ferenc III. rendjébe. Tanulmányai mellett szabad idejében az áhítatnak és felebarátai megsegítésének szentelte magát. Életrajzaiból nem világlik ki, mikor szentelték pappá. Lehetséges, hogy elobb mint a jogi tudományban jártas embert alkalmazták a nantesi püspökségen. Itt mint vizsgáló bírónak alkalma nyílt segíteni embertársain: a szegényeknek, özvegyeknek, árváknak ingyen vállalta el ügyeit. Ekkor kapta a „szegények ügyvédje” címet, s ezért lett az ügyvédek, jogászok védoszentjévé. (Képeken ügyvédi irodában, szegények közt III. rendi ruhában, kordával ábrázolják.) Alázatosságában nem gondolt a papságra, de püspöke biztatására pappá szenteltette magát. Ekkor egészen a lelkipásztori hivatásnak élt. Két plébániát is ellátott nyolc éven át. Önmagához szigorú, másokhoz elnézo, türelmes volt. Naponta vendégül látta a szegényeket, idegeneket fogadott be szállásra. Egyszer magát az Úr Jézust fogadta be szegény alakjában. Szentmiséit nagy áhítattal végezte. Egy alkalommal, úrfelmutatás után csodás fény vette körül, mely tüzes gömbhöz hasonlított. Vezekloövet hordott, keményen böjtölt. Isten a csodás gyógyítás adományával is kituntette. Egyszer hét kenyérrel kétszáz éhezot látott el. Ötvenéves korában heves fájdalmai ellenére végezte papi teendoit utolsó lehelletéig. 1303. máj. 19-én, mennybemenetel ünnepe nyolcadában költözött el lelke az örök életbe. A treguiri püspöki dómba temették. Csodái és szent élete miatt VI. Kelemen pápa már 1347-ben szentté avatta.
„Isten, a mi Atyánk szemében ez a tiszta és igazi vallásosság: Viseld gondját a nyomorgó árvának és özvegynek, s orizd magad tisztán e világtól.” (Jak1,27)

Imádság:
Istenünk, te a lelkek üdvére és a szegények javára Szent Ivo hitvallódat választottad. Kérünk, hogy kövessük példáját, közbenjárása pedig védelmet jelentsen minden testi-lelki baj ellen. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Laura


Szent Mánuel és vértanútársai


Szent Mánuel, Szábel és Izmael mindhárman édestestvérek, voltak, Perzsiában születtek. Atyjuk pogány, anyjuk keresztény volt, és kezdettől fogva a keresztény hitben nevelte őket. Amikor elérték az érett kort, mindnyájukat besorozták a hadseregbe. Bár külsőleg a perzsa király katonai voltak, bennsőleg a mennyei Királynak szolgáltak jótetteikkel. Egy alkalommal királyuk a hitehagyott Julián császárhoz küldte őket követségbe, hogy a békéről tárgyaljanak vele. Julián először tisztelettel fogadta őket, de amikor megtudta, hogy keresztények, a szokások ellenére átadta őket a hóhérnak kínzásra. Kalapáccsal ütögették, éles vasakkal szaggatták, a fához szegezték őket, végül 362-ben mindnyájukat lefejezték. Amikor a pogányok el akarták égetni testüket, egy földrengés következtében testüket elnyelte a föld, de a keresztények imádságára 2 nap múlva újra a felszínre kerültek, és illően temették el őket.


Szent Marcelin     vértanú, † 286       


Szent Marcián     vértanú, † 303       


Szent Márk     vértanú, † 286       


Szent Nikander     vértanú, † 303       


Szent Rajner     hitvalló, † 1161       


2018. június 16., szombat

Szombathely: Szent Márton püspök ereklyéinek átvitele


Hét SZENT FERENCES MÁRIA MISSZIÓS NOVÉR vértanú (1900)
A Ferences Mária Missziós novérek társulatát Szenvedésrol nev. Mária anya alapította a 19. század utolsó évtizedeiben. Az alapító anya lelkülete sugárzott át a hét missziós novérre, akik Kínában a boxerlázadás idején életüket áldozták Krisztusért 1900. júl. 9-én több ferences atyával és kínai kereszténnyel együtt. 1896-ban Torinoban missziós kiállítás volt, melyen részt vett a ferences Fogolla Ferenc kínai misszionárius (késobb püspök), aki püspöke nevében novéreket kért a Mária Missziós novérek közül. Az alapító anya magáévá tette a kérést s kiválasztott novérei közül hetet, akik megfelelo elokészület után 1899. március elején indultak Marseillesbol hajón a kínai misszióba. Május 4- én érkeztek meg Tajjuanfuba, a misszió székhelyére, ott átvették 200 árva gondozását. Grassi Gergely püspök atyai jósággal segítette oket. 1900 tavaszán hozzákezdtek egy nagyobb árvaház, zárda és kórház építéséhez. Muködésük lelki eroforrását az Oltáriszentség elotti imádási órák nyújtották. Az üldözés kitörésekor Fogolla püspök többször is kérte a novéreket, utazzanak vissza Európába, hogy majd késobb visszatérjenek. Ok azonban - Mária Hermina anya lelkesítésére - vállalták mindazt, amit ottmaradásuk magával hoz, még a vértanúságot is. Ez be is következett. Júl. 5-én Yü-Sien gyámkirály oket is börtönbe vetette, majd júl. 9-én a mandarin székhelye udvarában a rájuk úszított katonák és boxerek kegyetlenül legyilkolták oket. A fogságban szünet nélkül imádkoztak és bátorították egymást. Sírni is látták oket. Szemtanú vallomása szerint az árvák sorsát siratták s a maguk szüzességét féltették. A jövo veszélyeire vonatozóan egyre hajtogatták: Legyen meg Isten akarata. Amikor Európában az alapító anya értesült leányai vértanúságáról, így nyilatkozott: Ezek az én hét fájdalmam és hét örömem. Szerzete nagy dicsoségének tartotta a hét novér vértanúságát, akiket II. János Pál 2000-ben szentté avatott.
A novérek:
1. Jézusról nev. Mária Hermina anya (34 é), francia,
2. Békérol nev. Mária novér (25 é), olasz,
3. Szt. Natáliáról nev. Mária (36 é), belga,
4. Mária Klára novér, (28 é), olasz,
5. Szt. Jusztuszról nev. Mária novér, (34 é), francia,
6. Mária Amandina novér, (28 é), francia,,
7. Mária Adolfina novér, (31 é), holland.
Marseillesben a búcsúzáskor mondotta Dupré atya:
„Mi teremti a missziós hivatást? Ehhez ketto kell: eszmény és a buzgóság lángja… Egy szép napon a Miatyánk e szavai: Jöjjön el a te országod, megihletnek egy lelket... Ez egész valóját átadja Krisztusnak, hogy országa terjesztésén dolgozzék... Kettos láng emészti: Krisztus szeretete és a lelkek iránti szeretet.”

Imádság:
Urunk, Istenünk, hallgass meg minket, amikor a hét ferences Mária missziós novér vértanúságára emlékezve hozzád könyörgünk. Add, hogy az irántad való szeretet folytonosan növekedjék bennünk, és mindvégig állhatatosak maradjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Aureusz (Auréliusz)     püspök és vértanú, † 451       


Szent Bennó     püspök és hitvalló, † 1106           


Menthoni Szent Bernát     hitvalló, † 1008           


RÉGIS SZENT FERENC-JÁNOS jezsuita
*Fontcouverte, 1597. január 31. +La Louvesc, 1640. december 31.
1597. január 31-én született a Narbonne melletti Fontcouverte-ban. Kisnemesi családból származott, melynek tagjai nem is egyszer kényszerültek fegyverhez nyúlni a hugenották ellen. Első oktatását szerény otthonában feltehetően egy házitanítótól kapta. Mintegy tizenöt éves korában Béziersbe küldték a jezsuitákhoz, s ott fejezte be tanulmányait. Szorgalmas és jámbor tanuló volt. 1613-ban csatlakozott egy karitatív társulathoz. Tizennyolcadik évének vége felé kezdett világosan kirajzolódni hivatása; 1616 decemberében Toulouse-ban belépett a Jézus Társaság noviciátusába. Feltűnt jámborságával, segítőkészségével és szelídségével. 1618. december 8-án Auchban tette le első fogadalmait, majd kilenc hónapon át Cahors-ban szónoklattant tanult. 1619 októberében tanítóvá nevezték ki az Auvergneben lévő Billon kollégiumába. 1622-től 1625-ig tanulmányai folytatására a tournoni kollégiumba küldték; ott alkalma nyílt, hogy gyakorolja magát a népszerű katekizmus oktatásában. 1625 őszétől két évig Puy kollégiumában, egy évig az auchi kollégiumban tanított. 1628 őszétől Toulouse-ban folytatta teológiai tanulmányait. Nemsokára pestisjárvány tört ki a városban, és a társaságot vidékre telepítették. Állhatatos kérése ellenére sem kapta meg az engedélyt, hogy ápolhassa a betegeket; azt viszont elérte, hogy szentelését előre hozták; 1630 májusában szentelték pappá.

1631 szeptemberében tanárrá nevezték ki a pamiers-i kollégium felsőbb osztályaiba. 1632-ben Montpellier-be küldték, s attól kezdve kizárólag a nép körében végzett apostolkodásnak és a népmissziónak szentelte magát. Montpellier-ben kálvinista vidékre került, de közvetlen vitákba alig bocsátkozott; főként nagyon egyszerű prédikációinak, a hitoktatásnak és a szegények szolgálatának szentelte magát. Kiemelkedően sikerült egy népmissziója, amelyet ősszel tartott Sommičres-ben, egy túlnyomórészt protestáns faluban.

1633. november 6-án tette le utolsó fogadalmait. 1634 tavaszán Viviers püspöke, Louis de Suze azt kérte, hogy küldjék hozzá Régis Ferencet. Viviers környékét elpusztította a vallásháború, ezért különösen nehéz terep volt a pasztoráció számára. Ferenc bátran fogott munkához, szolgálata azonban egy meglehetősen kellemetlen esettel kezdődött. Néhány kétes erkölcsű pap bepanaszolta a püspöknél, hogy megzavarja a plébániákat. A püspök hitt nekik, és el akarta őt távolítani. Hitelt érdemlő tanúk végül győzelemre vitték az igazságot. Ferenc többször kinyilvánította azt a kívánságát, hogy szeretne Kanadába menni, de sohasem engedték meg neki.

Az 1635. év legnagyobb részében Boutičres vidékén tevékenykedett. A következő télen missziót tartott a felső-vivarais-i Saint-Agrčve-ben. Fáradságos és veszélyes utakat vállalt, lemondott minden kényelemről és minden anyagi segítségről. Prédikációkkal és gyóntatásokkal túlterhelve, fáradsága ellenére gyakran töltötte az éjszaka nagy részét imádságban a Legszentebb előtt; néha, amikor a templomok zárva voltak, a templomajtók előtt. A szerencsétlenek iránt mindenütt megnyilvánult irgalmas szeretete, a közvélemény pedig számos csodát tulajdonított neki. A nyári hónapok alatt Ferenc gyakran tevékenykedett Puyben vagy közvetlen környékén. Az általa tartott hitoktatásokra néha négyezernél is többen gyűltek össze; olykor ezért igénybe kellett vennie a város legnagyobb templomát, a Saint-Pierre-le-Monastier-t. Itt is tág teret talált szeretetszolgálata számára. Önfeláldozó módon törődött e vidék nagyszámú csipkeverőnőjével, azok pedig úgy tekintettek rá, mint pártfogójukra. Látogatta a kórházakat és börtönöket, s kiterjesztette apostolkodását az elbukott lányokra is. Amikor otthont épített számukra, nemcsak a város züllött embereinek fenyegetését vonta magára, hanem elöljárója is nehézségeket támasztott számára. Messziről özönlöttek hozzá a gyónók, szinte megszállták gyóntatószékét.

Hivatása gyakorlása közben halt meg. December 23-án La Louvesc falujába igyekezett, ahol missziót kellett tartania; este eltévedt, és az éjszakát egy nyomorúságos kunyhóban töltötte. Teljesen kimerülten és betegen (tüdőgyulladása volt) tartotta meg a missziót.

December 26-án este összeesett. Halálos ágyán meggyónt, majd 1640. december 31-én éjfél felé meghalt.

Sírja hamarosan zarándokhely lett. 1716-ban boldoggá, 1737. április 5- én pedig szentté avatták.


Szent Jusztina     vértanú


Szent Julitta     vértanú, † 305       


Szent Ludgárd     szűz, † 1246       


BOLDOG SCHERER MÁRIA TERÉZIA szűz, III. r., társ-rendalapító (1825-1888)
Svájcban született hétgyermekes család negyedik gyermekeként. Gyermekkorában „Meggen napsugarának” nevezték vidámsága miatt. A népiskola elvégzése után Luzernbe került betegápoló képző szakiskolába. Eleinte idegenkedett a betegápolói hivatástól, Isten kegyelme fokozatosan átalakította lelkületét. 1845-ben belépett a Florentini Teodóz kapucinus atya által alapított Keresztes Tanító Nővérek közé. 25 évesen már egy szegényház főnöknője lett, később Churban a kórház vezetője. A rend életében azonban 1856-ban nagy változás következett be. Püspöki határozattal kivált a rendből és Ingebohl városba költözött a Szent Keresztről nev. Irgalmas Nővérek új kongregációja, ennek Terézia lett az első általános főnöknője. Az új kongregáció nemcsak tanítással, hanem betegápolással, szegénygondozással, árvák nevelésével is foglalkozik. Szent Ferenc Reguláris III. Rendje szabályait követi. Mária Terézia anyát bátorság, tapintat, szeretetreméltóság, szervezési tehetség, olykor humor jellemezték. Nővéreit így bíztatta: „Isten jósága határtalan! Nem szabad elcsüggedni, hanem arra kell tekinteni, akitől minden erő származik.” Az alapító atya, P. Teodóz 1865-ben meghalt. Ekkor még inkább megnőtt Terézia anya felelőssége. 1887-ben előrehaladott gyomor- és májrákot állapítottak meg nála. 1888. jún. 16-án halt meg hosszú szenvedés után. „Mennyország, mennyország!” – voltak utolsó szavai. Halálakor 442 házban közel 1700 fogadalmas nővér működött, ezek száma a boldoggá avatás évében, 1995-ben kb. 5600. Hazánkban a Keresztes Nővérek központi háza Pilisborosjenőn van, a nővérek száma 107. Terézia anyát II. János Pál pápa avatta boldoggá 1995. okt. 29-én.
„Alapítóink a kor kívánalmaiban, szükségleteiben Isten hívó szavát ismerték fel. Az O mindenhatóságába és atyai jóságába vetett határtalan bizalommal nyitottak voltak minden emberi ínséggel szemben, bátrak az önfeláldozásban és kitartók a hűségben. Életük számunkra ösztönzés és példa Krisztus követésének útján.”
A Nővérek Életrendje. Részlet.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Teréziát arra indítottad, hogy a betegek és szegények gondozására s az ifjúság nevelésére a Keresztes Nővérek új ágának társalapítója legyen; add, hogy példájára mi is új lelkesedéssel haladjunk a Krisztus követése útján. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Quirikusz     vértanú, † 304       


Szent Tichon püspök

Tichon a Ciprus szigetén levő Amathunt városában született. Szüleitől tanulta meg a szent könyvek olvasását, ezért hamar az egyházi rendbe került, felolvasóvá avatták. Szent élete miatt Memnon püspök diakónussá, aztán a püspök halála után a hívek kívánságára e város püspökévé szentelték. Híveit a hitre és jámbor életre tanítva, szavainak erejével és csodáival sok pogányt tett kereszténnyé. A környéken levő bálványszobrokat összetörte, a bálványtemplomokat pedig pusztulásra ítélte. Hosszú életet élve, amely hasonló volt az angyalokéhoz, szellemi nyáját a jámborságra oktatva és igaz tanítással vezetve őket, békében hunyt el 425-ben, előre megtudván Istentől halála idejét és azt mással is közölte.


Szent Tigriosz és Eutropiosz vértanúk

Tigriosz áldozópap volt, Eutropiosz pedig felolvasó. Az Arányszájú szent János kiűzetése után következő tűzvész alkalmával őket gyanúsították a gyújtogatással, elfogták és megkínozták őket. Tigrioszt a szelíd és alázatos, irgalmas és utasokat befogadó, sok lelki hasznot szóval és tettel hajtó papot, fára függesztették és ütötték, majd Mezopotámiába száműzték. Ott halt meg a börtönben. Eutropioszt a tiszta embert, hasonló módokon, kínozták meg, és a kínzások alatt hunyt el. Az V. század elején haltak meg. Testüket a városon kívülre dobták, de éjjel a keresztények titokban eltemették őket.

2018. június 15., péntek

Szent Ábrahám     hitvalló, † 476       


Szent Ámosz próféta

Ámosz Tekoában született, Juda törzséből származott. Pásztor volt, de szikomorfát is nevelt. Ő a harmadik kis próféta a Szentírásban. II. Jeroboám király alatt lépett fel, „Két évvel a földrengés előtt”, 360 körül Krisztus születése előtt. Júdeából Izrael országába ment át. Bételben a szentélyben és Szamáriában beszélt. Jövendöléseiben többek között szigorúan megfeddte a gonosz gazdag embereket, szemrehányást téve nekik a szép házakért és a gazdag lakomázásokért. Ugyancsak szót emelt a szegények érdekében a bírok ellen, és a törvénytelen istentiszteletek miatt. Amacja pap kiutasította a szentélyből és Izrael országából is. Hogy meddig működött pontosan nem tudjuk. Elég szilárd hagyomány szerint Tekoában temették el. Az ószövetségi Szentírásban egy könyvvel szerepel.


Szent Aurél     püspök és hitvalló, † 423       


Szent Dula vértanú

Szentünk Kilikiában született. Igaz és istenfélő ember volt. Az emberek tanúsága szerint ilyen életet élt és igyekezett megtartani az igazságot. Maxim helytartónak jelentették a keresztényüldözések idején, hogy Dula keresztény. A helytartó kihallgatás után börtönbe záratta és megkínoztatta. Ütötték, megtüzesített rostélyon sütögették, éles vasakkal szaggatták testét, összetörték állat és lábszárait. Ezektől a kínoktól meghalt a Tarzusba vezető úton, ahova azért vitték, hogy újabb kínoknak vessék alá. Meghalt a IV. században.


Szent Dula atya

Dala atya Egyiptom egyik kolostorában volt szerzetes. Kitűnt különleges szelídségével és jószívűségével. Húsz éven keresztül sok szenvedésben volt része társaitól, akik nem szerették őt. Végül azzal vádolták hamisan, hogy szent edényeket lopott, de más vádakkal is illették. Emiatt megfosztották szerzetesi voltától, és ügye a helytartó elé került. Ő kezének levágására ítélte. Az igazi tolvaj, lelkiismerete furdalásának hatására megvallotta tettét a kolostorfőnök előtt, és kérte, hogy küldjenek a helytartóhoz valakit, nehogy levágják Dula kezét. Miután kiderült az igazság, 3 nap múlva az atya békében elhunyt.


Szent Germána     szűz, † 1601       


Szent Jeromos atya

Jeromos Dalmáciában született egy Stridon nevű községben. Jómódú szülei kereszténynek nevelték, tanulmányai végzésére Rómába ment. Nagy jártasságra tett szert a latin íróknál, de megtanult görögül is, Libérius pápa kezéből felvette a keresztséget. Tanulmányai végeztével Trierbe ment és megismerkedett a remeteteleppel. Minden vágya az volt, hogy a Szentföldre menjen. Hajóra szállt és Antiochiában kötött ki. Nem messze volt innen a Kalkisz sivatag, az ott élő remetékhez csatlakozott. Hagy önsanyargatást és önuralmat és Istennek szentelt életet tanult tőlük. Megtanulta a héber nyelvet, a püspök közben pappá szentelte. A remeteségből Rómába ment. Damazus pápa meggbízta a Szentírás latin fordításának munkáját. Mivel Rómában sok baja volt, visszatért régi vágyához és a Szentföldre utazott. Betlehemben telepedett le. Tökéletesítette héber nyelvtudását és befejezte a Szentírás fordítását. Korának legtanultabb embere volt. A katolikus igazság védelmében sokszor kiállt tanító szavával a tévtanításokkal szemben. Közel 80 éves korában, 420-ban hunyt el.


ÁRPÁDHÁZI BOLDOG JOLÁN klarissza (kb.1239-1298)
* 1235. v. 1239. + Gnieznó, 1298. június 11.
Árpádházi Boldog Jolán királyi és szent család sarja. Apja IV. Béla, anyja a konstantinápolyi császári családból való Laszkarisz Mária. Nagynénje Árpádházi Szent Erzsébet és Prágai Boldog Ágnes, nővére Boldog Kinga, húga Szent Margit, unokatestvére Boldog Gertrúd és Boldog Szalóme.

A szülői házban mindössze öt évet tölthetett, amely öt évbe beleesik a tatárjárás is. Szülei ekkor Krakkóba vitték, és nővére, Kinga, Boleszláv lengyel király felesége gondjaira bízták. Szent életű nővérében Jolán megtalálta példaképét és a keresztény nő eszményét.

1256-ban felesége lett a kaliszi és gnieznói hercegnek, Boleszlávnak, akit a nép a Jámbor névvel illetett. A krakkói székesegyházban tartott esküvői szertartás után a fiatal pár a férj hazájába, Nyugat-Lengyelországba költözött.

Jolán 23 évet élt példás keresztény házasságban. Nemcsak származása, hanem erényei szerint is királyi lélek volt, ezért nem esett nehezére, hogy úgy engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, tudván, hogy ,,a férfi éppúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak'' (Ef 5,22). Véleményét, akaratát soha nem akarta ráerőszakolni urára. Nem vitatkozott és nem védekezett akkor sem, amikor a rossz tanácsadók férjét ellene és az Egyház ellen hangolták. Imádkozott, tűrt és várt. Isten pedig -- aki csak azért engedte meg egy időre férje elhidegülését, hogy próbára tegye és megtisztítsa szeretetét -- amikor a hamis tanácsadók gonoszságára fény derült, kétszeresen visszaadott neki mindent: ura szeretetét, tiszteletét, elismerését.

Jolán napjai a három gyermek (Hedvig, Anna, Erzsébet) nevelése mellett állandó imádságban, vezeklésben és jó cselekedetekben teltek. Segített a templomokban, kórházakban, saját kezűleg gondozta a betegeket, árvákat, szegényeket nagynénje, Árpádházi Szent Erzsébet példája szerint.

Abban a nyughatatlan korban a lengyel fejedelem sokszor volt kénytelen harcba indulni hol a németek, hol a litvánok ellen. Jolán ilyenkor megsokszorozta imádságait; férje-ura testi és lelki épségéért egyaránt könyörgött. Nemcsak azt kérte Istentől, hogy hozza haza hitvesét és gyermekei atyját, hanem azt is, hogy a csatában is őrizze meg férje szívét a kegyetlenkedés és a bosszú indulatától, hogy csak hazája java vezesse. S amikor Boleszláv az egyik csatából halálos sebbel tért vissza, Jolán -- éjjel és nappal el nem távozva a betegágytól -- egyszerre tartotta önmagában is, és férjében is a reményt, s készítette hitvesét az elköltözésre, arra ,,a kis időre'' amíg nem látják egymást (Jn 16,16).

1279-ben halt meg Boleszláv. Jolán ekkor fölosztotta vagyonát az Egyház és a rokonai között, s visszatért a krakkói udvarba, Kingához. Hamarosan azonban Kinga is özvegy lett, s ekkor a két nővér az ószandeci klarissza kolostorba vonult, ahol 12 évet töltöttek egészen Istennek szentelt életben. Kinga halála után, 1292-ben Jolán átment a gnieznói kolostorba, melyet férje alapított. Apátnővé választották, de úgy élt, mint mindenki szolgálója. Alázata, rejtetten viselt szenvedései tökéletesen egyesítették a megfeszített Krisztussal, aki gyakran megjelent neki és kinyilatkoztatásokban részesítette. Így halála napját is előre megmondta.

Árpádházi Boldog Jolánt a gnieznói klarissza kolostor kápolnájában temették el. Tisztelete a halála után azonnal megindult, sírját zarándokok látogatták, és sokan nyertek rendkívüli kegyelmeket. Boldoggá avatását 1631-ben indították el. XII. Leó 1827. szeptember 22- én engedélyezte ünnepét a konventuális minoriták és a klarisszák számára. XIII. Leó kiterjesztette egész Lengyelországra.


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható, örök Isten, ki Boldog Jolánt irgalmasan megóvtad attól, hogy foglyul ejtse a világ és a gazdagság, és megszerettetted vele Fiad keresztjét és az önmegtagadást, kérünk, érdemeiért és közbenjárására add meg, hogy merjük elveszíteni a földieket, és őszinte szívvel keressük a mennyek országát!


Istenünk, te arra tanítottad Boldog Jolánt, hogy Fiad alázatos követését a világi hírnévnél és gazdagságnál többre tartsa. Érdemeiért és közbenjárására add, hogy a mulandókat megvetve oszinte szívvel az égieket keressük. Krisztus,
a mi Urunk által.

Példája:
    A ferences szegénység követői a pénz rabságára mondanak nemet.


Szent Kreszcencia     vértanú, † 305       


Szent Modesztusz     vértanú, † 305       


Szent Vitus     vértanú, † 305       


Szent Viola

2018. június 14., csütörtök

Szent Elizeus (Éliás)     próféta, † Kr.e. ~740       


Nagy Szent Vazul (Basiliusz)
*Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1.
Cézárea, Kappadókia tartomány fővárosa -- mai nevén Kayseri Törökországban -- a 4. században jelentős és művelt város volt. Mint a többi nagyvárosnak, megvoltak a maga színházai, fürdői és híres ünnepei. Filozófusaival és rétoraival jogosan büszkélkedett, örök hírnevet azonban három keresztény tanító szerzett neki, a három ,,nagy kappadókiai'': Vazul, Nisszai Gergely és Nazianzi Gergely. A tartományban a3. század óta terjedt a kereszténység. A társadalom minden szintjéről kerültek ki a megtérők. Vazul előkelő családból származott, nagyszülei --a tartomány apostolának, Csodatévő Szent Gergelynek a tanítványai -- a római császárok üldözéseinek idején kivették részüket a szenvedésből.

Vazul tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt nővére volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a magára vállalt aszkétikus életmód csak súlyosbította állapotát.

Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta -- itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel -- és Athénben fejezte be. Athénben költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.

Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelődés fő anyagában olyan csábító erő rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért később unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül.

Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás lehetősége állt előtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok vállalására, ő azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna --írta akkor --, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.''

A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső vágyainak.

Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bőséges teret biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat.

Konstantin császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdődött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.

Vazul a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel később Cézárea új főpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja.

Ettől fogva főpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendő emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szerető testvérek, arról a sok balszerencséről, amelyek minket értek.''

A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények között. Előkelő családból származott, mégis szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelői vagyonuknak, javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti szeretetből testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban őriztek, elegendőek volnának egy egész didergő nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezőt.''

Nem elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.

Vazul jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetőnek és teológusnak. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait töviről- hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket.

A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfőbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''.

Korának szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császár elől sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.

Vazul csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerősségben sem maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért tette, hogy a saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot szolgálja. Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elől, akik a jövőnek dolgoztak és magától értetődően fölismerték azokat a történeti változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik erről.

Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következő kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.''

Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és Atanáz képviselt. Élete folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre józanabb és egyszerűbb lett. A külső sallangokat levetette, miközben arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa.

Vazul felnőtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megőrzött és hősies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményező erővel és felelősségtudattal, hogy azok révén a szerzetesből a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelőkelőbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, de a 13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel.


--------------------------------------------------------------------------------

Szent Vazul életéből ránk maradt egy történet, amely nagyon jellemző a nagy kappadókiai egyházatyára. Valens császár, aki a kelet-római uralkodók közül utolsónak támogatta az ariánus kereszténységet, elismerte, hogy az ariánusok addig nem boldogulnak, amíg Vazult meg nem nyerik, mert ez a püspök úgy állt velük szemben, mint egy bástyatorony. Ezért a császár elküldte Vazulhoz Modesztusz prefektust, hogy fenyegetésekkel vagy ígérgetésekkel rávegye: vállaljon közösséget a tévtanítókkal.

A prefektus nyers hangon kezdte: vagyonának elkobzásával, száműzetéssel, kínzással és halállal fenyegette meg a püspököt. Vazul megkérdezte: ,,Ennyi az egész?'' -- Majd így folytatta: ,,Fenyegetéseid engem nem érintenek. Akinek semmije sincs, annak a vagyonát nem lehet elkobozni. Száműzetést nem ismerek, mert Isten nagy világában mindenütt otthon vagyok. Kínzás nem árthat nekem, hiszen alig van már testem. A halált pedig örömmel fogadom, mert gyorsan elvezet Istenhez. Nagyobb részem már halott, és régtől fogva a sír felé tartok.''

A hivatalnok meglepetten válaszolt: ,,Így még senki sem beszélt velem!'' Vazul csak ennyit mondott rá: ,,Bizonyára nem volt még püspökkel dolgod.''

A prefektus jelentést tett urának a dolgok állásáról. A császár felindultan magához rendelte a püspököt, de semmire sem ment vele. Erre kimondotta a száműzetésról szóló ítéletet.

Az elbeszélés szerint Vazul már indulófélben volt a száműzetésbe, amikor a császár fia súlyosan megbetegedett. Valens ingadozni kezdett, mert összefüggést látott a baj és a püspök ellen hozott ítélet között. Felesége is kérlelte, visszavonta hát a parancsot. Nemsokára javulni is kezdett a trónörökös állapota, s ekkor a császár megbánta engedékenységét, és újból száműzetésre ítélte a püspököt. Amikor azonban alá akarta írni a rendeletet, eltörött a tolla. Kért egy másikat, az is eltört, s ugyanígy járt a harmadikkal is. Haragosan negyediket kért, de íme, ekkor reszketni kezdett a keze, majd megbénult. Rémület fogta el, széttépte a papírt, és ettől fogva békén hagyta Vazult.

2018. június 13., szerda

PADOVAI SZENT ANTAL
* Lisszabon, 1195. augusztus 15. (?) + Arcella (Padova mellett), 1231. június 13.
A 13. század, annak ellenére, hogy oly sok híres szentet adott, mint Szent Domonkos, Aquinói Szent Tamás, Assisi Szent Ferenc, Szent Bonaventura, Assisi Szent Klára és Árpádházi Szent Erzsébet, sok bajjal küszködött. Felső-Itáliában és Dél-Franciaországban már a 12. században támadtak olyan vallásos mozgalmak, amelyek legfőbb célul Krisztus és az apostolok életmódjának szigorú követését tűzték ki. Jézus és apostolai vándor, tanító életét utánozva, új életet akartak vinni koruk megkövült kereszténységébe. Ezzel -- az apostoli szegénység és vándorprédikálás követelményével -- azonban áttörték az Egyház fennálló rendjét: akkoriban ugyanis a prédikálás a fölszentelt papság, a szegénység vállalása pedig a kolostorok feladata volt. Az Egyház vezető emberei tehát e mozgalomban csak veszélyt láttak, amelyet el kellett nyomni. A szegénységi mozgalom, ez az önmagában jó kezdeményezés pedig rossz véghez vezetett. Fölvetették ugyanis, hogy tényleg csak a szerzetesség-e az egyetlen apostoli életforma; hogy az egyháznak jogában áll-e minden más formát megtiltania, és nincs-e minden keresztény Istentől arra hívatva, hogy Krisztus és az apostolok példája szerint rendezze be életét? Azt is megkérdezték, hogy vajon a papság-e az egyetlen és egyedül elégséges fölhatalmazás a prédikáláshoz, s hogy egyáltalán lehet-e pap az, akit fölszenteltek ugyan, de nem él az apostolok példája szerint? És hogy egy laikus, aki vándor apostolként él, nem jogosultabb-e a papságra, mint az a fölszentelt pap, aki világiasan él?

Mivel az Egyház szembefordult az ilyen jelenségekkel, ezek az emberek szektákba tömörültek, és hamarosan tévtanok áldozatai lettek. Közösségeikben laikusok tanítottak, gyóntattak és az Egyház szentmiseáldozatát utánozták. A legszigorúbb intézkedések -- köztük az eretnek-égetések -- éppen úgy nem segítettek, mint a dörgedelmes prédikációk. Még Clairvaux-i Bernát is eredménytelenül prédikált, és hiába ébresztgette az egyházi és világi nagyságok lelkiismeretét. Mindezek a védekező intézkedések végül is véres keresztes háborút eredményeztek Franciaországban. Ez a végeredményben hatástalan és nem keresztény eszköz pedig oda vezetett, hogy sok vidéken többen látogatták e mozgalom összejöveteleit, mint a templomokat. A szentségek vétele oly ijesztően csökkent, hogy az 1215. évi lateráni zsinat kiadta a negyedik és ötödik egyházi parancsot, amely minden keresztény hívőnek kötelességévé tette az évenként egyszeri gyónást és a húsvéti szentáldozást.

III. Ince pápa azonban eléggé messze tekintő volt ahhoz, hogy fölismerje és megkülönböztesse a tévedésektől azt, ami jó volt ebben az új mozgalomban. Ezért kettős célként kitűzte, hogy az új eszméket is erőket hasznosítani kell a vallásos életben, s az elidegenülteket vissza kell vezetni az Egyházba. Ezzel szabaddá tette az utat többek között Assisi Szent Ferenc előtt, aki önmaga és első társai számára a szegénység és vándor apostolkodás jóváhagyását kérve katolikus szegénységi mozgalmat teremtett, amely nemcsak hű maradt az Egyházhoz, hanem sok eltévelyedettet is visszavezetett.

Padovai Antal 1195-ben előkelő és vallásos szülők gyermekeként született Lisszabonban. Fernando (Ferdinánd) névre keresztelték. Szüleitől mély vallásosságot és egyeneslelkűséget örökölt. Tizenöt éves korában belépett szülővárosának Sao Vincente de Fora nevű ágostonos kanonokrendi kolostorába. Szilárdan elhatározta, hogy meghal a világnak, és csak Istennek él. Amikor azonban kolostora belesodródott a II. Alfonz portugál király és a portói püspök közti viszályba, s kortársai sokat zaklatták politikai terveikkel, már két év után elhagyta szülővárosát, és áttelepült a coimbrai Santa Cruz kanonoki kolostorba, ahol zavartalan békességet keresett a teológiai tanulmányokhoz és a papságra való fölkészüléshez. Ez a kolostor azonban mint a portugál királyok udvari kolostora nagyon gazdag volt. Priorja 1220-ban belevitte kolostorát az Alfonz király és III. Honorius pápa közt támadt konfliktusba. Ezzel szakadást idézett elő a rendi közösségben, amelynek tagjai közül sokan aggodalommal figyelték elöljárójuk politikai nagyravágyását.

Fernando életének két esemény adott útkeresésében végleges fordulatot. Az egyik: épp a Santa Cruz konventbe hozták az első ferences vértanúk holttestét, akik Marokkóban lelték halálukat. A másik: találkozott azokkal a közeli -- Santo Antonio dos Olivais nevű -- kicsiny rendházból való testvérekkel, akik a kolostor ajtajánál alamizsnát koldultak. Megszületett benne a vágy, hogy a szegények közösségében éljen.

Fernando még 1220 nyarán csatlakozott hozzájuk. Fölvette szegény ruhájukat, keresztnevét templomuk védőszentje, Remete Szent Antal nevére cserélte. Telve a vértanúság vágyával, engedélyt kért, hogy misszionáriusként Marokkóban hirdethesse az evangéliumot. Szerencsésen el is jutott oda, Isten azonban más feladatot szánt neki. Marokkóban súlyosan megbetegedett, és 1221 tavaszán kénytelen volt visszatérni. Egy heves vihar azonban hazája helyett Szicília partjaira sodorta. Onnan a szicíliai testvérekkel az Assisi melletti Porciunkulába ment rendje egyetemes káptalanjára. Az összegyűlt háromezer franciskánus előtt ismeretlen volt, senki sem tudott származásáról és képzettségéről. Ezért amikor a testvéreket az egyes rendtartományokba sorolták, ő ott maradt egyedül. Megkérte tehát Észak-Itália tartományfőnökét, hogy vigye magával, és oktassa a rendi életre, a provinciális pedig Montepaolo remeteségébe küldte, hogy ott szemlélődő életet éljen, és legyen a tesvérek segítségére.

Így jött el 1222 nyara, amikor a mécsest, amely addig rejtekben volt, maga Isten emelte lámpatartóra, hogy másoknak is világítson. Történt ugyanis, hogy tartományfőnöke néhány társával együtt Forliba küldte, hogy pappá szenteljék őket. Ott az ünnep alkalmából valakinek beszédet kellett volna mondania váratlanul, mivel megbetegedett az, akinek ez lett volna a dolga. Készületlenül senki sem merte vállalni, s akkor megparancsolták Antalnak, hogy beszéljen.

A csendes, mindaddig rejtettségben élő és figyelemre alig méltatott Antal megmondta, hogy gyakorlottabb a konyhai edények mosogatásában, mint Isten igéjének hirdetésében. A püspök azonban maga bátorította, mgy végül mégis beszélni kezdett egészen egyszerűen. Minél tovább beszélt azonban, szavai annál élénkebbek és melegebbek lettek, láthatóan teljesen eltöltötte a Szentlélek tüze. Hallgatói lélegzetüket visszafojtva figyelték. Nem tudós értekezést hallottak a papság mivoltáról, hanem a legszebb hasonlatokat és a legtalálóbb szentírási idézeteket, valamint a mélységes megtapasztalások szavait a szív bőségéből. Amikor befejezte, társai örömmel vették körül, Grácián testvér pedig áldotta a napot, amikor ez a vándor, rongyos barát segélykérően a köpenyébe kapaszkodott.

Minthogy elöljárói nem kis meglepetéssel szereztek tudomást rendkívüli felkészültségéről, nem is sejtett Szentírás-ismeretéről, Felső-Itáliába küldték, hogy a tévtanítók ellen prédikáljon. Ez szerencsés lépésnek bizonyult.

Mint ,,Szent Ferenc hűséges fia'' és az assisibeli Szegény szegény tanítványa Antal először önmaga vállalta az Úr és apostolai életkörülményeit, másoknak csak ezután kezdett beszélni a szegénység türelmes elviseléséről és vallási értékéről. Amikor szegény vándorprédikátorként faluról falura, városról városra járt és a katolikus tanítást hirdette a szegénységről és a birtoklásról, szavait a saját élete hitelesítette hallgatói előtt: ,,A szabadon vállalt szegénység erőt ad az embernek, a gazdagság viszont elgyöngíti. Mert az ember hamarosan vagyonának szolgája lesz, ahelyett hogy uralkodna rajta. Ha ugyanis valakit veszteség ér, és emiatt szomorkodik, ez megmutatja, hogy rabja lett annak, amit előbb, a szerencséje idején birtokolt.'' Antal még ágostonos kanonok korában Lisszabonban és Coimbrában fáradhatatlan buzgalommal egészen rendkívüli jártasságot szerzett a Szentírásban. A magányban és az elmélkedő imádság csöndes óráiban ezt a gazdagságot annyira kiművelte magában, hogy mindenkit bámulatba ejtett. IX. Gergely pápa -- csodálattal eltelve Antal egyik beszéde után -- ,,a Szentírás szekrényének'' nevezte. Mert amikor Antal a tömeghez beszélt, gyakran megesett, hogy a Szentírás szavai jöttek ajkára: hallgatói nem emberi szavakat hallottak, hanem az Írás örök érvényű igéit. A beszédnek ez a módja mély meggyőző erőt kölcsönzött neki. Az emberek, még a tévhitben élők is, csodálták mélységes vallásosságát.

Isten szeretete mely egykor a misszióba vitte, és eltöltötte a vértanúság vágyával, most a kereső és tévelygő emberekhez vezette. Ezt vallotta: ,,A prédikálónak le kell szállnia az emberekhez, majd ismét föl kell emelkednie, hogy az elesett embereket magával emelje.'' Ez a szerető vágyakozás Isten után prédikációs vándorútjai végén mindig visszavitte a magányba és a szemlélődő életbe. Az emberek iránti szeretete azonban hamarosan ismét kiragadta a csendből, ,,mert a jó szónok nem időzhet sokáig a szemlélődő életben, ha másokban is gyümölcsöt akar érlelni''.

Elöljárói megbízatásából Antal először Felső-Itáliában fáradozott az Egyháztól eltávolodottak megnyerésén. A lelkek iránti buzgósága arra ösztönözte, hogy bemerészkedjék fellegvárukba, Riminibe is. Megszámlálhatatlan tömeget nyert meg prédikációval és vitával. Köztük volt Bonillo is, aki harminc éven át az egyik szekta főnöke volt. Érthető, hogy rendtársai, mihelyt hozzáfogott e tevékenységéhez, azt kérték, képezze ki őket is erre a munkára. Kérésüket egyenesen Szent Ferenc elé terjesztették, s Antal megbízatást kapott a tanításra. ,,Azt akarom -- írta Ferenc Antalnak --, hogy a testvéreknek tanítsd a szent teológiát, de úgy, hogy sem benned, sem bennük ki ne aludjék az imádság szelleme, azoknak a szabályoknak megfelelően, amelyeket adunk.'' Megbízatásával Antal megalapította rendjének első tanulmányi házát Bolognában, ahol ő lett a teológia első tanára.

1224-ben a felső-itáliai munkát rendtársaira bízhatta. Dél- Franciaországba ment, először Montpellier-be, az eretnekháborúban ez volt a katolikusok főhadiszállása. Antal azonban nem sokra becsülte a csapatokat és a fegyvereket. Az ő fegyverzete Isten igéje és a megtévesztettek iránti szeretete volt. Eljutott a mozgalom középpontjába, Toulouse-ba is, ahol akkor Domonkos teljes erővel küzdött. Amint Montpellier-ben, Antal itt is oly sikerrel folytatta munkáját a teológia tanáraként és szónokként, hogy elnevezték az ,,eretnekek pörölyének''. Prédikációs följegyzéseiben azonban egyetlen bántó vagy támadó szó sem található a tévtanítók ellen. Ezért ezt a nevet prédikálásának eredményességére kell vonatkoztatni, nem pedig előadásának módjára vagy stílusára. Rendjének ama kolostorai folytatták munkáját, amelyeket itt alapított.

1227-ben ismét visszatért Felső-Itáliába, hogy megkezdje utolsó megbízatását: a hívők erősítését és megszilárdítását. Különösen az 1231-ben Padovában tartott böjti beszédei jelentettek páratlan eseményt. Az emberek már az éjszaka folyamán özönlöttek, úgyhogy nem akadt megfelelő méretű templom, ezért Antal a szabadban prédikált. A beszéd után gyónáshoz tódultak az emberek. Padova városa és környéke szemmel láthatóan megváltozott: halálos ellenségek békültek ki, adósokat engedtek szabadon, uzsorakamatokat és jogtalanul szerzett javakat adtak vissza, rossz nők, tolvajok és más gonosztevők bűnbánatot tartottak. Szavainak hatékonyságáról máig tanúságot tesz az 1231. március 15-én hozott adóstörvény, amely szerint ezentúl az adós csak vagyonával, és nem személyével vagy szabadságával kezeskedik.

Ez az óriási munka azonban teljesen felőrölte egyébként is gyenge egészségét, úgyhogy ugyanabban az évben június 13-án, alig harminchat éves korában meghalt.

A sírjánál történt számos imameghallgatás, gyógyulás és csoda következményeként IX. Gergely pápa alig tíz hónappal halála után szentté avatta. Csodatevő híre a hívő nép tudatában háttérbe szorította az evangélium hirdetőjének és a segítő szeretet apostolának alakját, jóllehet későbbi legendája szívesen foglalkozott ezzel a tevékenységével.

XII. Pius pápa 1946. január 16-án egyháztanítóvá nyilvánította. Ezzel iránymutató tanítóul rendelte számunkra is, akik az evangélium szellemében minden keresztény egységére törekszünk. Ünnepét kezdettől június 13-án ülték meg, s tisztelete gyorsan általánossá vált.


--------------------------------------------------------------------------------

Ennek az oly népszerű, de sokszor hamisan ábrázolt ferences szentnek az életéről szerzetestársai, valamint a legendák beszélnek.

Egyszer, amikor a föllelkesült emberek már messzi földről tódultak a vándorprédikátorhoz, egy huszonkét útonállóból álló banda tért be a templomba Antalhoz. Kíváncsiságból meg akarták hallgatni a szónokot, akiről oly sokat beszéltek, s talán szerettek volna ebből az alkalomból ismét ,,nyélbe ütni valamit''. A szent szavai azonban nem várt hatást váltottak ki bennük: kérték Antalt, hallgassa meg gyónásukat és szabjon ki rájuk kemény vezeklést. Akik gyilkosokként tértek be Isten házába, új emberekként váltak el Antaltól. Csodatévő híre -- mely igen gyorsan terjedt -- ezekből a rendkívüli megtérésekből született.

Antal nem riadt vissza attól, hogy -- ahol szükségesnek látta -- kendőzetlenül kimondja az igazságot. Egy temetés alkalmával fölkérték, hogy mondjon beszédet egy gazdag emberről, akinek kapzsiságát és fösvénységét mindenki ismerte. Ellentétben azokkal a könnyelmű szónokokkal, akik az elhunytnak olyan erényeit szokták dicsérni, melyekkel az nem rendelkezett, Antal a Szentírás e helyéről beszélt: ,,Ahol a kincsed, ott van a szíved.'' Befejezésül pedig ezt mondta: ,,Hogy pedig lássátok, hová juttatja az embert kapzsisága, tudjátok meg, hogy ez a halott a pokol tüzébe került, szívét pedig pénzes ládájában lehet megtalálni!'' Mint mondják, a rokonok kinyitották a ládát, és abban a pénz alatt egy meleg, dobogó szívet találtak.

Olyan békétlen korban, amikor ,,nem volt biztonságban a vendég vendéglátójától, testvér a testvérétől'' (Padovai Krónika), Antal áldott békeszerző volt. Különösen híressé lett bátor föllépése Ezzelino veronai zsarnok előtt. Ez a fejedelem buzgó és erőszakos párthíve volt az utolsó hohenstaufi császárnak, II. Frigyesnek. Politikai agyrémei szolgálatában borzalmas kegyetlenségeket követett el és százakat gyilkolt le. Akkor Antal Veronába utazott, és követelte, hogy vezessék a fejedelem elé.

Ezzelino a trónján ült. Kardforgatásban jártas testőrei vették körül. A szegény barát úgy állt eléje, mint akinek hatalma van, a trónon ülő pedig nem lenne más, mint egy bevádolt gonosztevő: emelt fővel sorolta föl bűneit -- a sok ártatlanul kiontott vért, az istentelenségeket, rablóhadjáratait --, és az ég bosszújáról beszélt, amely hamarosan be fog következni. A katonák csak uruk intését várták, hogy darabokra vágják a szerzetest --, a hatalmas úr azonban elsápadt, reszketni kezdett, leszállt trónjáról és Antal lába elé esett. Bűnbánata jeléül övét a nyaka köré tekerte, és könnyek között megesküdött a szentnek, hogy Isten bocsánatát kéri.

A legenda Szent Antal alakját sokféle történettel fonta körül: a gyermek Jézust a karján hordozta, a tengeri halaknak prédikált, mint valamikor Ferenc a madaraknak. Egyszer egészen rendkívüli csoda történt általa: egy eretnek, aki tagadta Krisztus jelenlétét az Oltáriszentségben, azt mondta, hogy nem hisz addig az Eucharisztikus Istenben, amíg öszvére le nem térdel az Oltáriszentség előtt. Néhány nappal később Antal egy beteghez vitte az Oltáriszentséget, és találkozott a gúnyolódóval. És akkor annak öszvére hirtelen két első lábára ereszkedett, és meghajtotta fejét a Szentség előtt.


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható, örökkévaló Isten, ki Padovai Szent Antalban népednek hathatós közbenjárót adtál, kérünk, engedd, hogy az ő segítségével törvényeid szerint éljünk, és mindenben érezzük jóságos oltalmadat!

Példája:
    Tehetségedet használd Isten nagyobb dicsőségére.


Szent Antónia


Szent Aquilina     szűz és vértanú, † 293       


Szent Klotild     özvegy, † 545       


2018. június 12., kedd

Szent Bazilides     vértanú, † ~305            


Szent Cirinusz      vértanú, † ~305            


Szent Eszkil püspök és vértanú, † 1069        


Szahaguni (Facundoi) Szent János     szerzetes és hitvalló, † 1479        


Szent III. Leó    pápa, † 816        


(Egyiptomi) Szent Onufrusz (Onufrén)     remete és hitvalló, † ~400            


Szent Nábor     vértanú, † ~305            


Szent Nazárusz     vértanú, † ~305      

2018. június 11., hétfő

SZENT BARNABÁS ciprusi születésű volt, régi, Lévi törzséhez tartozó zsidó családból származott. Egyesek szerint Márk unokatestvére volt, az azonban bizonyos, hogy jó barátságban voltak. Eredeti neve József volt, az apostolok változtatták meg a nevét. Az első keresztények közé tartozott, telkét eladva az árát az apostolok lába elé tette. (ApCsel 4, 36-37) Egyik hagyomány szerint Pállal Gamaliel iskolájában tanult, és a betszaidai béna gyógyítása után csatlakozott Jézushoz. Talán a 72 tanítványhoz tartozott. A Szentírás derék férfinek mondja, aki tele van Szentlélekkel és hittel (ApCsel 11, 24). Ő vállalta, hogy Pál apostolt összeismerteti az apostolokkal és a jeruzsálemi hívekkel. Jeruzsálemben tanúskodott Pál mellett, a hívek közössége előtt. Bizonyította megtérését és igaz szándékát. (ApCsel 9, 26)

Antióchiában hirdette az evangéliumot, Pált is maga mellé véve. (ApCsel 11, 22-26) 46 táján felvitték Jeruzsálembe az éhinségben sínylődőknek gyűjtött adományokat. (ApCsel 11, 26-30) Pál apostolnak társa lett első apostoli útján. Missziós útjaikon kétkezi munkával kereste kenyerét. Résztvevője volt az első Jeruzsálemi zsinatnak, ahol a zsidó előírások betartásának kötelezettségéről hoztak határozatot. (ApCsel 15, 2-35) Amikor Pál Szíriába ment, ő hazatért. (ApCsel 15, 39)

Ciprusra hazatérve Ciprus első püspöke lett. Hirdette az evangéliumot, ott halt meg hazája fővárosában, Szalamiszban. A hagyomány szerint megkövezték, más adatok máglyahalált említenek. Egy közeli barlangban temették el.  Régi milánói hagyomány Barnabást tartja Milánó első püspökének. Sírját 482-ben találták meg. Anthéniusz szalamiszi püspök látomásban az apostoltól tudta meg a sír helyét. A sírban, melle felett Márk evangéliumának héber szövegét találták.

Barnabás nevéhez két apokrif irat kapcsolódik: 'Barnabás levele' és 'Barnabás cselekedetei'. Tertulliánusz a 'Zsidókhoz írt levél' szerzőjének is Barnabást tartotta.

Neve a 7. századtól szerepel a mise kánonjában, az ünnepét pedig a 9. századtól ünnepli az Egyház június 11-én, majd a zsinati reform óta június 9-én. A kádárok védőszentje. Közbenjárását gyakran kérik jégeső ellen.

Példája:
    Vidd el minden embernek az evangélium örömhírét, legalább a példáddal!



Szent Bertalan és Barnabás apostolok

Bertalan egyike a 12 apostolnak. Neve arámul ezt jelenti: Talmai fia. A Szentírás egyébként nem említi. Több száz év után gyakran azonosították a szent János evangéliumában szereplő Natánaellel. Ha ez így van, Fülöp apostol vezette őt Jézushoz. Ő igaz izraelitának nevezte és apostolai közé választotta. Az apostolok szétoszlása után Bertalan Indiában, Mezopotámiában és utoljára Örményországban hirdette az Evangéliumot. A hagyomány szerint testéről elevenen lenyúzták a bőrt és végül keresztre feszítették 60 körül.

Barnabás apostol Ciprus szigeten született zsidó családból. Eredetileg Józsefnek hívták, a Barnabás nevet az apostoloktól kapta. Ő vette maga mellé a megtért Sault és vitte Jeruzsálembe az apostolokhoz. A Szentírás, mint szent Pál kísérőjét és társát állítja elénk, az evangélium hirdetésében. Vele együtt vett részt az apostoli zsinaton Jeruzsálemben. Később elvált szent Páltól, és unokaöccsével, Márkkal ment apostoli útra. Ciprus szigetére mentek Barnabás hazájába. Ettől kezdve a Szentírás nem szól az apostolról, Egy régi hagyomány őt tartja Milánó első püspökének. Halálának helye és ideje ismeretlen. Valószínűleg Szalamiszban szenvedett vértanúságot, egyesek szerint agyonkövezték, mások szerint máglyán elégették.


BOLDOG FRASSINETTI* PAULA III. r., rendalapító (1809-1882)
A 19. században nagyon sok szerzetes kongregáció keletkezett, melyek a Ferences III. rendi szabályzatot követték. Ezek közé a kongregációk közé tartozik a Boldog Frassinetti Paula által 1834-ben Genovában alapított Szent Dorottyáról nevezett Novérek Kongregációja. A novérek a fiatalok nevelésével és plébániák ellátásával foglalkoznak. Mindkét célkituzés a kor szükségletének felelt meg. Részben ez magyarázza a kongregáció gyors elterjedését. Az elso alapítás után Rómában létesítenek több házat, 1865-ben, Brazíliában, a következo évben Portugáliában telepednek le. A genovai születésu Pauláról nem sokat tudunk, de bizonyos, hogy rendelkezett azokkal az erényekkel, melyek egy szerzetalapításhoz szükségesek: szervezoképesség, az ifjúság szeretete, az Egyház ügyéért való lelkesedés. Hogy szerzetét Szent Dorottyáról nevezte el, azért tette, mert ez a kisázsiai vértanú, aki Krisztusért, mennyei Jegyeséért kész volt a kínzások és a halál elviselésére, megtérített egy Teofil nevu fiatalembert, a szeretet különös leleményességével, amikor halála után az égbol rózsát és almát küldött a hitetlen ifjúnak, aki a kivégzésre induló Dorottyától azt kérte, küldjön neki Jegyese országából, ahol mindig tavasz van, rózsát és almát. Paulát XI. Piusz pápa 1930-ban avatta boldoggá. A II. Vatikáni Zsinat határozatban intézkedett a szerzetesi élet korszeru megújításáról. Ebben irányelveket szögez le: Minden szerzetesi közösség célja Krisztus követése az evangélium szellemében; minden intézmény orizze meg saját jellegét, karizmáját és muködési körét. Azok a szerzetesi közösségek, melyeknek szinte azonos az életmódja, lelkisége, egyesüljenek - foleg ha kis létszámúak -, vagy lépjenek egymással munkaközösségbe. A ferences III. rendi közösségek a zsinati elvek alapján arra törekszenek, hogy minden közösség számára egységes szabályzatot állítsanak össze Szent Ferenc és Szent Klára szellemében. Így nagyobb egység jöhet létre anélkül, hogy a történelem során kialakult egyéni, sajátos vonásokat föl kellene adni.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Paulát arra indítottad, hogy a fiatalok nevelésére és a plébániák megsegítésére új szerzeteskongregációt alapítson; segítsd Egyházadat, hogy ne nélkülözze a szükséges segítséget lelkipásztori feladatai teljesítésében. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

2018. június 10., vasárnap

BOLDOG RONCONI* AMATUSZ hitvalló, III. r. (1238-1304)
Istent szolgálta mint remete, zarándok és betegápoló. Rimini mellett Saldezzoban született. Kora ifjúságában elvesztette szüleit s egy rokonánál nevelkedett. A házasságra való sürgetésnek ellenállt, mivel érezte, hogy Isten ot más élethivatásra hívta meg. Miután Szent Ferenc III. Rendjébe lépett, remeteéletet kezdett. Sokan ostobaságnak tartották világtól való elvonulását, Isten azonban csodás jelekkel mutatta meg, mennyire tetsző neki Amatusz élete. Kis kunyhója fölött titokzatos fény volt látható, melyből mennyei hangok hallatszottak. Időről-időre elhagyta remeteségét, hogy elzarándokoljon gyalog Santiago de Compostellába s más híres kegyhelyekhez. Gondja volt a szegényekre és a betegekre is. Rimini mellett Szűz Mária tiszteletére kórházat építtetett, ahol hátralévő éveit betegápolással töltötte. 1304-ben hunyt el 66 éves korában. A nép szentként tisztelte. VI. Piusz avatta boldoggá a neki tulajdonított számtalan csoda miatt.
„Boldog a szem, amely bezárul a kintvalók előtt, de figyel a belülvalókra. Boldogok, akik a belső dolgokat átértik, és mindennapos gyakorlással igyekeznek mind jobban felkészülni a mennyei titkok befogadására. Boldogok, akik azon vannak, hogy Isten számára szabaddá tegyék magukat, és mindent leráznak magukról, amivel ezt a világ megakadályozná.” (Kempis III. 1.)

Imádság:
Istenünk, te botladozó szolgáid előtt az üdvösség útját szentjeid példájával egyengeted. Add meg jóságosan, hogy Boldog Amatusz remete példája közelebb segítsen minket hozzád. Ki élsz és uralkodol Isten mindörökké.


Szent Basszián püspök

Szentünk Szirakuzából származott, egy helytartó fia volt. Tanulmányai végzésére Rómába ment. Éles elméje lévén, hamar kiábrándult a pogány bölcseletből és a keresztény hitre tért. Megszeretve a keresztény vallást, lelki könyvek olvasásával, imádsággal töltötte az időt, erényekkel ékesítve fel életét. Hogy kikerülje pogány atyjának üldözéseit, Ravennába ment, teljesen Isten szolgálatára adta életét, Szent életéért Isten a testi és lelki bajok gyógyításának adományával tüntette ki. Látva rajta Isten kegyelmét a keresztények arra kérték püspöküket, hogy vegye rá Bsssziánt a pappá szentelésre. Nemsokára pappá szentelték, majd különös kinyilatkoztatás folytán szent Ambrus milánói püspök püspökké szentelte. Ettől kezdve Basszián megsokszorozta erényes életének tetteit. 30 éves püspökség után, 409-ben fejezte be életét.


(Bolognai) Szent Diana
               

Szent Getúliusz és társai     vértanúk, † 120       


Trevizói Boldog Henrik     hitvalló, † 1315       


BOLDOG DOMINICI JÁNOS
*Firenze, 1355/56. +Buda, 1419. június 10.
Bianchini Domenico selyemkereskedő és Zorzi Paola gyermeke volt. Atyja meghalt, mielőtt ő megszületett. Anyja, Paola asszony ekkor mindössze húsz esztendős volt. Mikor János 14 éves lett, a domonkos rendbe akart lépni, édesanyja azonban, hogy késleltesse, s hogy próbára tegye hivatását, egy kereskedővel Velencébe küldte a nagyszüleihez. Két év múlva visszatért Firenzébe, s anélkül, hogy édesanyjának erről szólt volna, beöltözött a domonkosoknál a S. Maria Novella-kolostorban. Fölvételénél nehézséget jelentett a beszédhibája.

Firenzében, majd 1376-tól Pízában, végül 1377--80-ig Párizsban tanult. Egyik édesanyjának írt levelében írja, hogy Firenzében és Pízában megismerkedett Sziénai Katalinnal, és teljesen a hatása alá került. Firenzében -- írta -- nagyon sokszor látta Katalint, aki 1374- ben, 1376-ban és 1377-ben hosszabb időt töltött ott. Pízában viszont csak néha látta őt az 1376/77-es iskolaév folyamán.

1381 körül Sziénában, miközben Katalin (+ 1380) képe előtt imádkozott, meggyógyult a dadogása. 1381 júliusában a S. Maria Novella- kolostor szubpriorja, 1385 júliusától 1387 augusztusáig priorja volt. 1388. április 20-án Capuai Boldog Rajmund, a rend generálisa tanárrá nevezte ki a velencei SS. Giovanni e Paolo konventba, s még ebben az évben a helyettesévé tette.

A domonkos rend reformját, melyet Szent Katalin annyira támogatott, s melyre oly nagy szükség volt az erkölcsi hanyatlás és az 1348-as fekete pestis okozta veszteségek miatt, Capuai Boldog Rajmund valósította meg, aki János testvérben a legjobb segítőtársra talált.

1390 márciusában Velencében a Castellói Szent Domonkos konventben Rajmund általános helynökké tette Jánost, azzal a megbízással, hogy készítse elő a reformot. 1392. július 15-én kapta János a meghívást, hogy reformálja meg a chioggai konventet. 1303-ban itt prior lett. Ebben az évben Rajmund az összes reformált itáliai konvent helynökévé tette, s ezzel megindította a római provincia megújulását.

Velencében létrehívta a Processione Dei Bianchi nevű bűnbánó társulatot, de szembekerült a velencei kormánnyal, ezért 1399. november 21-én öt évre száműzték a köztársaság területéről. 1400. március 4-én IX. Bonifác visszavonta az előző évi kinevezést, s ezáltal János újra egyszerű barát lett. A reform iránti odaadása azonban nem csökkent, sőt hogy a megkezdett művet megerősítse, egy teljesen új konvent alapítására gondolt, melyet a megújított fegyelem példájának akart állítani. Így keletkezett Fiesole mellett a Szent Domonkos-kolostor. A telket a fiesolei püspök, Altoviti Jacopo adományozta. Az első csoport, melynek tagjai a novíciátust már Cortonában töltötték, 1406 pünkösdjén érkezett meg. Köztük volt a későbbi híres firenzei érsek, Pierozzi Szent Antonin. János szívéhez mindvégig nagyon közel állt ez a kis konvent, ahová az Egyház egységéért vívott későbbi harcok során szívesen tért vissza pihenni. Fiai pedig, akik hűségesek maradtak hozzá, később inkább Cortonába menekültek, mint hogy engedelmeskedjenek a Pízában tartózkodó ellenpápának.

1399 végén János elhagyta Velencét, ismét Firenzébe ment, s teljesen a prédikálásnak szentelte magát. Buzgóságával és ékesszólásával hihetetlen lelkesedést váltott ki. 1401 késő tavaszán a Szentföldre zarándokolt. Visszatérve súlyosan megbetegedett, és kénytelen volt hosszabban Firenzében maradni. A város vezetősége tudott rendkívüli képességeiről, tudományáról és életszentségéről, ezért fölkérték, hogy fogadja el a firenzei iskola biblikus tanári állását. János azonban csak a rendfőnök és a pápa, VII. Ince parancsára foglalta el a katedrát.

Diplomáciai tevékenysége 1405-ben kezdődött, amikor a firenzeiek Rómába küldték, hogy képviselje őket a pápai udvarban. VII. Ince halála után minden erejével a nyugati egyházszakadás megszüntetéséért kezdett dolgozni. A konklávéban egybegyűlt bíborosokhoz kétszer is beszélt az egységre buzdítva őket. Amikor a firenzei köztársaság fölmentette a követi megbízatás alól, az új pápa, XII. Gergely, mivel ismerte már a nagy domonkost, maga mellett tartotta, s 1407. július 20- án Raguza érsekévé nevezte ki. Különleges legátusként Velencébe, illetve Genovába küldte, hogy az egységről tárgyaljon, majd 1408. április 23-án bíborossá kreálta. E diplomáciai küldetések azonban sok keserűséget hoztak Jánosnak. Törtetéssel és képmutatással vádolták, azt hitték, ő sugalmazza XII. Gergelynek a zsinatokkal és a különféle küldöttekkel szembeni bizalmatlanságot. Azt is híresztelték róla, hogy a sátánnal levelez, s kézről-kézre adtak egy állítólag a sátántól eredő levelet. Firenzében, ahol korábban annyira megbecsülték, többé egy jó szó el nem hangzott róla.

1409. január 8-án a pápa legátusként Zsigmond magyar és László lengyel királyhoz küldte. Jelen volt azon a zsinaton, melyet XII. Gergely -- a harmadik pápát, V. Sándort megválasztó pízai zsinat ellensúlyozására -- Friuliba hívott össze, és kulcsszerepe volt a konstanzi zsinaton, melyet Zsigmond császár 1413. október 30-án rendelt el. János XII. Gergely legátusaként 1415. július 4-én érvényesítette a zsinatot, melyen fölolvasták XII. Gergely lemondó nyilatkozatát, és lemondatták XXIII. Jánost. Ezután a zsinat Dominici János elnöklete alatt folytatta munkáját. A bíborosok 1417. november 11-én megválasztották V. Mártont. Az új pápa 1418. július 10-én ismét legátussá nevezte ki Jánost, Zsigmond császár és Vencel cseh király mellé a husziták térítése érdekében.

A halál Budán érte őt 1419. június 10-én. Végakarata ellenére ünnepélyes temetése volt, és a Szent Pál templomban temették el, Szent Antonin tanúsága szerint nagy tisztelettel. Sírját, melynél csodák történtek, a törökök Buda bevétele után elpusztították. Tiszteletét XVI. Gergely 1832-ben hagyta jóvá.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor így ír róla a 17. században:

Dominici János, hazáját tekintve firenzei, fogadalma szerint Szent Domonkos rendi szerzetes, méltóságát tekintve a raguzai egyház püspöke és a római Anyaszentegyház bíborosa, életének nagy részét Magyarországon töltötte. XII. Gergely ugyanis kétszer küldte legátusként Zsigmond magyar királyhoz, ki egyedülálló volt a katolikus hit oltalmazásában, nagylelkűségben és harci dicsőségben. János az Egyház ügyeinek intézésében a legnagyobb sikerrel fáradozott. A király annyira tisztelte és hallgatott rá, hogy titkait is megosztotta vele, és legbensőbb ügyeiben mindig tanácsot kért tőle. Nemkülönben becsülték az ország nagyjai: mind úgy tisztelték mint üdvösségük pártfogóját. Ezért, ha törvényt akartak alkotni vagy a törvény értelmét kellett tisztázni, ha vitákat vagy viszályokat akartak elsimítani, vagy a hit gyarapodására üdvös intézkedésekről tanácskoztak, János volt a legelmésebb és a leggondosabb. A király emiatt kérte a pápát, meg ne fossza őt e nagy ajándéktól, hanem engedje, hogy az újonnan föltűnt eretnekséggel szemben az ország apostola lehessen. János pedig, hogy megtartsa az országot az igaz hitben, a fővárosba költözött, mert tudta, hogy ha a haza szíve egészséges, a tagok könnyebben őrzik épségüket. Ezért mind a szívet, mind a tagokat nagy serényen ápolta, mígnem életének végét érezvén, félretéve a közgondokat, egészen az imádságnak és a virrasztásnak szentelte magát. 1418. december 7-én nagy lázban, az ország könnyező nagyjaitól körülvéve, s a polgárok általános bánkódása közepette, mintha csak édes álomba merülne, Istennek adta a lelkét. Testét a tekintélyes férfinak kijáró tisztelettel és nagy szeretettel temették el, Isten pedig sok csodával dicsőítette meg.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, mennyei szeretet és jó tanács ajándékozója, ki Boldog János püspöködet az Egyház egységének és a szerzetesi élet fegyelmének megőrzésére erőssé tetted, kérünk, közbenjárására engedd, hogy mindig arra törekedjünk, ami az egység és a béke javát szolgálja!


Szent Margit királyné és özvegy, † 1093       


Szent Sándor és Antonin vértanúk

A keresztényüldözések egyikében, amikor sok keresztényt megöltek hitükért, a kisázsiai Thrákia területéről származó Antonina keresztény nőt a kegyetlen Fesztusz helytartó elé vitték kihallgatásra. Mivel hitében állhatatosnak mutatkozott, a helytartó arra ítélte, hogy nyilvános házba vigyék kigúnyolásra. E napokban Isten angyala megjelent a 23 éves katonának Sándornak, és kérte, hogy menjen be a nyilvános házba és cseréljen Antoninával ruhát. Sándor ezt megtette, ruhát cseréltek, Antonina így kiszabadult és eltávozott. Mikor az eset kiderült és Sándornak kínt kellett szenvednie ezért, Antonina jóakaratúlag megjelent az ítélőszék előtt, hogy megmentőjével együtt nyerje el a vértanúságot. Mindkettőjüket szurokkal öntözve, tüzes gödörbe ásták bele 313-ban.


Szent Teofán atya

Teofán Antiochiai pogány szülőktől származott. Amikor elérkezett az ideje, megházasodott, de felesége hamar meghalt. Teofán hitt Krisztusban és megkeresztelkedett. Elhagyta a világot és a város közelében egy szűk cellában remete életet élt. Meghallva, hogy a városban él egy parázna nő, aki sokakat a tisztátalan életre csábított, felkereste, hogy térjen az erények útjára. A nő hallgatott rá, megkeresztelkedett, szétosztotta vagyonát, és bezárkózva bűnbánó életet élt. Teofán 369-ben hunyt el.


Szent Timót felszentelt vértanú

Timót az Olimposz hegy közelében, levő Prussza város püspöke volt. Tiszta és szent életéért Istentől a csodatevés adományát kapta meg. Nagy buzgósággal tevékenykedett a pogányok megtérítésében. Ezért a hitehagyott Julián császár elfogatta, és börtönbe záratta. Az emberek még oda is tódultak hozzá, ő pedig bátran hirdette nekik az Evangéliumot. A császár megtiltotta neki, hogy tanítson. Ő azonban ezt figyelmen kívül hagyta. Büntetésből a császár lefejeztette a IV. század II. felében.

2018. június 9., szombat

Boldog Taigi Anna-Mária     özvegy, † 1837       


Szent Cirill főpap

Cirill Alexandriában született nemes szülőktől. Fényes képzésben részesült a híres alexandriai iskolában. Jó szónok hírében állott. Fiatal korában papja és segítője volt nagybátyjának Teofil pátriárkának. 412-ben utóda lett. Nagyon hallgatott Peluziuini szent Izidor szerzetesre, és engedett a Szentlélek csendes irányításának. Nemsokára Nesztorius pap hirdetni kezdte tévtanítását szűz Máriával kapcsolatban. Cirill rögtön figyelmeztette papjait, a császárt és a pápát a tévtanításról. Nesztoriosz szorgalmazására II. Teodoziusz császár Efezusban zsinatot hívott össze, amelyen Cirill elnökölt. A zsinat elítélte Nesztorioszt és tévtanítását, és kinyilvánította, hogy Máriát megilleti az „Istenszülő” elnevezés. Cirill ezután is nagy szelídséggel kezelte ellenfeleit. Harcaiban és békítéseiben sok tudományos művet írt mélységes gondolatokkal. Meghalt székhelyén 444-ben.


SZÍR SZENT EFRÉM
* Niszibisz, 306. + Edessza, 373. június 9.
Efrém korának Egyháza hatalmas ellenfelekkel állt szemben: az antik pogányság hanyatlóban volt, de még egyáltalán nem tűnt el, sőt Hitehagyó Julianus császár idejében még egyszer megmutatta hatalmát. A Mezopotámiában ősidőktől fogva otthonos asztrológia a keresztényekre is hatással volt. A gnózis számos híve élt, különösen Edessza környékén, ahol már egy századdal előbb eredményes toborzást végzett számára Bardazian és fia, Harmoniosz. Az Egyházon belül pedig színre lépett az arianizmus. Igaz ugyan, hogy a távoli Egyiptomban keletkezett és a niceai zsinat (325) elítélte, de ezzel még nem adta meg magát. Ezeken kívül buzgó misszionáriusok igen hatásosan terjesztették a manicheizmust, mely a szomszédos Perzsiában alakult ki. Mani többnyire szír nyelven írt könyveit Efrém honfitársai minden nehézség nélkül megértették. Ugyanabban az időben évtizedeken át elkeseredett határháborúk folytak Róma és a perzsa birodalom közt, főleg azóta, hogy II. Snapur -- Efrém kortársa, Róma engesztelhetetlen ellensége, a keresztényüldöző -- vette át a kormányzást. E háborúk folyamán Efrém hazája, Niszibisz több ostromot is elszenvedett, s végül 363-ban, Julianus veresége után, a perzsák kezébe került. Ez Efrém életében is fordulatot hozott.

Efrém 306-ban a mezopotámiai Niszibiszben (ma Nusaibin Délkelet- Törökországban) született, mely akkoriban a Római birodalom erős és fontos határerődítménye volt. Szülei keresztények voltak és a keresztény hitben nevelték, de csak tizennyolc éves korában keresztelték meg. Efrém akkoriban az ismert niszibiszi Jakab püspök mellett élt, de nagy hatással volt rá Vologezesz püspök is. Hamarosan a niszibiszi iskola ünnepelt tanára lett. Itt elsősorban a Szentírás tanulmányozása folyt. Természetesen a kor nem volt alkalmas a nyugodt szellemi munkához. A perzsák háromszor ostrom alá vették Niszibiszt, eredménytelenül. Efrém Cantica Nisibena (Niszibiszi énekek) c. művében számol be ezekről. Tanítói munkája mellett gazdag írói tevékenységet fejtett ki. Ekkor keletkeztek Hitről szóló beszédei. Csak amikor Jovianus császár idejében (363) Niszibisz a perzsáké lett, vonult vissza a nyugatra eső Edesszába (ma Urfa Délkelet-Törökországban). E városnak ősi keresztény múltja volt. Az ottani arám dialektusban alakult ki a szír irodalom, amelynek alapítója és legjelentősebb képviselője Efrém volt.

Edesszában eleinte remeteként egy távoli sziklabarlangban élt, de nemsokára tanítani kezdett az edesszai iskolában. Itt írta aszketikus műveinek nagy részét. Annak ellenére, hogy visszavonultan élt, és csak diákonusi rangja volt, tevékenyen kivette részét Edessza egyházi életéből. Nagyra becsülték jámborságáért és tudományáért, de leginkább költői tehetségéért. Egyiptomba tett utazása legendák tárgya lett, melyek hamarosan körülfonták e rendkívüli férfi alakját. 372 telén ismét nyilvános szerepben látjuk őt Edesszában. A pusztító éhínség idején élelmiszerosztást vállalt a szegények között. Úgy látszik, hogy e megfeszített tevékenység kimerítette erőit, mert egy hónappal azután, hogy visszatért barlangjába, meghalt.

Efrém elsőrendű feladatának a Szentírás kutatását tartotta mind tanítói, mind irodalmi tevékenységében, amelyhez különös tehetsége volt. Afrahát, a perzsa bölcs után nemcsak az egyik legrégibb szír író, hanem a szír irodalom legjelentősebb alakja is. Irodalmi hagyatéka terjedelménél fogva is tiszteletre méltó -- még akkor is, ha nem minden neki tulajdonított mű származik tőle --, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen nyugtalan időkben alkotta életművét. Művei részben szír eredetiben maradtak ránk, részben régi örmény, latin és görög fordításokban. Ezek között rejtőzhetnek nem eredeti darabok is.

Efrém mindenekelőtt a Szentírás magyarázatával foglalkozott. Az evangélium-harmóniákhoz fűzött fontos magyarázatai hosszú időn át csak örmény fordításban voltak ismeretesek, nemrégiben azonban napfényre kerültek a szír eredeti töredékei is.

Az igaz hitet a Szentírásra támaszkodva mutatja be. Számos költeményben és prózai írásban harcol korának tévtanai ellen, idézve és megmutatva azok tévedéseit. Ügyesen átvette ellenfelei harcmodorát: az ismert gnosztikusok, Bardazian (+ 222) és Harmoniosz sok követőt szereztek azzal, hogy a gnosztikus gondolatvilágot népszerű, könnyen énekelhető dalokban terjesztették. Efrém átvette a misszionálásnak ezt a módját, sőt hamarosan túl is szárnyalta ellenfeleit költői lendületével. Az egyszerű nép igen megkedvelte dalait. A szűkebb és igényesebb körök számára írt, mélyebben szántó cáfolatait prózában adta közre. Nem fáradt bele, hogy az asztrológia befolyása ellen rámutasson a csillaghit és egyéb babonák értelmetlenségére. Ugyanígy szállt szembe a manicheizmussal is. Világosan állást foglalt a mozgalmas kor minden fontos vallásos kérdésében. S nem elégedett meg a puszta, végeredményben haszontalan polémiával, hanem szembeállította a tévtanokkal az igaz hit tanítását, a gnosztikusok, asztrológusok és manicheusok gyakorlatával a keresztény aszkéták ideálját.

Sok költeménye azonban nemcsak a hitvédelmet szolgálta, hanem az igazhitűek oktatását és az istentisztelet ékességét is. Számos éneke ma is megtalálható a szír liturgiában. Költői szépségük és teológiai tartalmuk miatt igen nagy a tekintélyük. Elsősorban ezekkel érdemelte ki Efrém a szír keresztényektől a ,,Szentlélek hárfája'' megtisztelő nevet.

Efrém a szír irodalom legnagyobb alakja abban az időben, amikor a szír egyház még nem vált le az egyetemes Egyház egészéről. Később ugyanis a nyugati országrészek a monofizita, a keleti részek a nesztoriánus egyházba kapcsolódtak. Efrémet az ortodox és a katolikus Egyház egyaránt a magáénak vallja. Ő az egyetlen szír nyelvű szent, akit a katolikus Egyház 1920-ban egyháztanítói méltóságra emelt.

Halálának napját az 540-ből származó Edesszai Krónikából tudjuk. A római kalendáriumba 1920-ban vették föl az ünnepét, június 18-ra. 1969- ben halála napjára, június 9-re helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

A szír egyházatyát, tudós írót a megtisztelő ,,Szírek Napja'' és ,,Szentlélek hárfája'' névvel illetik. Életéről saját művei és különféle életrajzok beszélnek.

Miután Efrém átköltözött Edesszába és remeteként a hegyek közt élt, hamarosan sok ember özönlött hozzá. Csöndre és a magányra vágyott, ezért ki akart térni előlük és még jobban el akart rejtőzni. Már útnak eredt, amikor, mint mondják, egy angyal állt elébe, és így szólt: ,,Hová menekülsz, Efrém?'' ,,A világtól menekülök -- válaszolta --, mert méltatlan és tehetetlen vagyok.'' Az angyal azonban visszafordította e szavakkal: ,,Senki sem gyújt azért világosságot, hogy véka alá rejtse, hanem hogy tartóra helyezze és mindenki lássa.'' Akkor fölismerte, hogy Isten világosságul rendelte, hogy sokaknak utat mutasson az égbe. Vissza is tért Edesszába.

Efrém nagyszerű költői adottságát arra fordította, hogy a hit titkait és mindazt, ami szívét megmozgatta, megragadó költeményekbe vagy dallamos versekbe foglalja. Szülővárosának lerombolása után például ezt a siratót írta: ,,Gyermekeimet megölték, leányvárosaimnak falai leomlottak, gyermekeik szétszóródtak. Templomaikat lerombolták... A madarászok kikergették galambjaimat tornyaikból, elhagyták fészküket, a mélybe buktak, és hálóikba estek.''

Vallásos énekeivel Efrém közel jutott az emberekhez, a szívükbe talált. Lánykart alakított, megtanította őket dalaira, és bevonult velük az edesszai templomba. A nép elbűvölten hallgatta az új dallamokat, amikor vasárnaponként vagy egyházi ünnepeken fölcsendültek a kórusai.

Hitehagyó Julián császár -- akinek a hagyomány szerint ezek voltak az utolsó szavai: ,,Mégis te győztél, Galileai!'' -- haláláról így emlékezett meg: ,,Lám, most az örök Király kerekei dübörögnek. Angyalvonta szekeréből villámlik és mennydörög. A Galileai szétzúzza nyájadat, és a puszta farkasainak adja. A keresztény nép pedig megerősödik, és betölti a világot.''

Efrém nagyon profán és nagyon emberi eseteknek is tudott lelki fordulatot adni. Erről beszél például a következő történet: Egyszer, amikor a városban járt, megszólította egy hetéra, s félreérthetetlenül közölte, mit akar. Efrém hagyta, hogy vele menjen. Amikor a piactérre értek, azt mondta: ,,Itt akarom megtenni, amit kívánsz.'' A nő riadtan védekezett, és azt mondta, hogy olyan sok ember előtt szégyellné magát. Efrém ezt válaszolta: ,,Ha szégyenlesz az emberek jelenlétében vétkezni, mennyivel inkább kell szégyenkezned az Isten jelenlétében, aki a legmélyebb rejtekbe is belelát, és mindenkinek tette szerint fog megfizetni.'' E szavak oly mély hatást tettek a nőre, hogy keresztény életet kezdett.

Különös esemény történt Efrém életének utolsó évében. Valens császár, a katolikusok nagy ellensége, bevonult Edesszába. Nem kevesebbet követelt, mint hogy válasszanak az arianizmus elfogadása vagy a halál között. A megrémült hívők Szent Tamás templomába menekültek, és püspökükkel együtt imádkozva készültek a halálra. Már ki is adták a kegyetlen parancsot a gyilkolásra, amikor egy asszony rohant végig az utcákon két gyermekével. Egy tiszt föltartóztatta, és megkérdezte, mi baja. Azt válaszolta: ,,A templomba viszem kicsinyeimet, hogy Krisztusnak, a Királyok Királyának áldozatul mutassam be őket.'' Amikor Valens hallotta a bátor asszonyt, visszavonta borzalmas parancsát, és békét hagyott a városnak. Akkor így énekelt Efrém:

,,Edessza elhagyta házait. Pásztorával kivonult, a halálba sietve. Edessza inkább meg akart halni, mint hogy hitétől elszakadjon. Adjátok a császárnak a várost, a falakat, a palotákat! Adjuk neki vagyonunkat is vérünket! De hitünket mi sohasem hagyjuk el -- ó, áldja meg gyermekeit Krisztus!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, Szent Efrém diákonus a Szentlélek erejével eltelve, ujjongó szívvel énekelt misztériumaidról, és csak neked szolgált. Kérünk, áraszd szívünkbe Szentlelkedet, hogy új éneket énekelve mutathassuk be neked életünk áldozatát!

Példája:
    Az igazán nagy dolgok a csendben születnek.


Szent Felicián     vértanú, † ~303       


SZENT KOLUMBA bencés apát
*Gartan, 521. +lona, 597. június 9.
Írország és Skócia védőszentje, és különösen azé a szigetcsoporté, amely eme országok között és tőlük északra fekszik. Ezt a máig is félreeső vidéket a középkorban a lakott világ északnyugati határának tekintették. Hogy ezekből a távoli országokból a szellem- és egyháztörténet számára Közép- és Dél-Európáig ható döntő befolyás érkezett, minduntalan csodálatot keltett. Ennek az ,,ír-skót-nak'' nevezett befolyásnak az alapjait, amint német nyelvterületen már Boldog Notker Balbulus (lásd: 192. o.) tanúsította, Szent Kolumba rakta le.

A szent életéről jó felvilágosítást kapunk, mert halála után egy évszázadon belül három jelentős szerző: ionai Szent Cuimin és Szent Adamnan apát, valamint Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.) is írt róla. Ír nyelven gazdag irodalom kapcsolódik nevéhez.

Kolumba vagy ahogy a neve az írben hangzik: Col(u)m (,,a galamb'') előkelő családból származott, Írország északnyugati sarkának vidékéről. Mivel őt tekintik Írország és Skócia csaknem száz temploma alapítójának, nevéhez az írben később hozzácsatolták a ,,Cille'' (,,a templomokról nevezett'') melléknevet. Miután a szokásnak megfelelően egy paptól alapfokú képzést kapott, a szülőhelyéhez közel lévő Moville Szent Finnianról nevezett kolostorának iskolájában tanult, amelynek hírneve még sok évszázaddal később is egész Itáliáig kisugárzott.

Diákonussá szentelése után Kolumba délre vonult. Először Gemman énekmondótól (bárdtól) kapott oktatást. A Kolumbáról fennmaradt legrégibb okirat, az úgynevezett amra (dicsőítő ének) a költők és tudósok oltalmazójaként ünnepli a szentet. Az íreknek fontos szerepet tulajdonítanak a nyugati himnuszköltészet fejlődésében, s itt gondolnunk kell Kolumbára is, aki bizonyára sok, ma már pontosan meg nem állapítható, latin és ír nyelvű művével járult ehhez.

Kolumba teológiai tanulmányait Clonard kolostori iskolájában folytatta. Itt tanuló társaival együtt később Írország tizenkét apostolának nevezték. Ebből az időből eredeztethető más nagy ír szentekkel, Canice-szal és Comgallusszal való barátsága is. Pappá szentelése után Kolumba Mobhiba ment, amelynek Glasnevinben (ma Dublin egy elővárosa) lévő kolostora az akkori Írország egy másik szellemi központja volt. A pestisjárvány kitörése miatt azonban itt sem maradt sokáig. Egy befolyásos és vagyonos család támogatása lehetővé tette számára, hogy kolostorokat alapítson. Kolostorai közül különösen Durrow és Derry játszott később fontos szerepet Írország egyházi életében.

563-ban Kolumba Skóciába vándorolt. Tizenkét társával együtt átszelte az ír tengert egy vékony, állatbőrrel bevont favázból álló, könnyű csónakon, amilyent máig is használnak az ír halászok, és kikötött Iona sziklaszigetén, amelyet törzsének vele rokon fejedelme lakóhelyéül engedett át neki. Ott azután fatemplomot, közös helyiséget és minden szerzetes számára kunyhót emeltek.

Ionáról kiindulva kezdte el társaival együtt a missziós munkát a Skótfelföld lakói között. Mint Írországban, itt is sikerült az uralkodókat megnyernie a kereszténység számára; a pogányságból való átmenet ezért itt is a nemzeti hagyományokkal való gyökeres szakítás és vérontás nélkül valósult meg. A népi és nyelvi rokonság megkönnyítette a munkát. Kolumba szabályos időközökben visszatért Írországba, amelyet missziós tevékenysége alapjának tekintett; Skócia felvirágzó egyházi életében való részvételével előmozdította a kelta egyházak közti kapcsolatot. A kereszténység Észak-Skóciából eljutott a szigetország szívébe.

Szerteágazó skóciai és írországi tevékenységéhez Kolumba a belső erőt Iona szigeti magányából merítette. Úgy hírlett róla, hogy egyetlen órát sem töltött el ott imádság, tanulás vagy tudományos munka nélkül. Ionai életének nagy részét kéziratok másolásának szentelte. Mintegy 300 kéziratot másolt. Elsősorban az ő példájának tulajdonították, hogy a könyvmásolás Európaszerte, s különösen az ír befolyás alatt álló kolostorok rendjében olyan szilárd helyet foglalt el. Az íreknek köszönhető, hogy a kéziratok a műalkotások fontos tanúságaivá váltak. Az ír könyvfestés (illumináció) technikájának olyan mesterműveit, mint az úgynevezett Cathachot és a Durrowi könyvet Kolumba nevével hozzák kapcsolatba.

Kolumba haláláról az a hagyomány, hogy egy vasárnap, a reggeli órákban halt meg. Amikor egy szombat este érezte, hogy közeledik a vég, a számára olyan meghitt Ószövetség szelleméből szólott: ,,A szombat a pihenés napja; számomra életem utolsó napja lesz.'' Fogyó erejével felkapaszkodott egy kis magaslatra, ahonnan áttekinthette közösségének a szigeten szétszórt kunyhóit. Felemelte a kezét, hogy még egyszer megáldja kolostorát. Utána a rá jellemző kötelességtudással visszatért munkájához, a zsoltárkönyv másolásához. Amikor a 34. zsoltár tizenegyedik versében ezekhez a szavakhoz ért: ,,akik az Urat keresik, nem szűkölködnek'', letette kezéből az íróeszközt, és így szólt: ,,Itt most abba kell hagynom. Baithene folytassa majd!'' A következő vers: ,,Gyertek, fiaim, és hallgassatok rám, az Úr félelmére tanítalak titeket'' -- az utóda számára szóló hagyaték volt.

Még részt vett az esti istentiszteleten. Azután az ágyára ült, egy csupasz sziklalapra, összehívta a testvéreket, és intette őket, hogy szeressék egymást. Amikor felhangzott az éjféli harangszó, a hetvenhat éves szerzetes a többieket megelőzve a templomba sietett. Ott összeesett. A gyertyákat még nem gyújtották meg, de a teret mennyei fény töltötte be, amikor a szent fejét famulusának, Diormitnak az ölébe hajtva, még egyszer megáldotta a testvéreket, majd meghalt.

Kolumba közössége egy évszázad alatt a kelta egyház vezető rétegévé vált. Iona a keresztény Európa egyik nagy szentélye lett. Hetvennél több ír, skót és skandináv királyt temettek el ott; olyan tény ez, amelyre Shakespeare céloz, amikor a Macbethban (II, 2) azt írja, hogy Duncan holttestét vigyék ,,Colme-Killbe, elődeinek szent nyugvóhelyére''. A reformációnak Skóciába történt bevezetése után is megőrizték Kolumba emlékét. Kolostora helyén egy anglikán szerzetesi közösség található, amely az ökumenikus lelkületet ápolja, és Kolumba hagyatékaként vendégbarátságot nyújt mindazoknak, akik az elmélkedést és az elmélyülést keresik. Kolumba hálás emlékezetét tanúsítja a nevét viselő száznál több templom Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon.

Szent Lujza


TALBOT MÁTÉ alkalmi munkás, III. r. (1856-1925)
A Máté név rövidített formája: Matt. Teljes formája: Matthew*. Története nem a szokványos „szentek élete”. Dublinban született egyszeru munkás családból. A 12 gyermek közül o a harmadik. Apja, testvérei életmódja olyan, mint a hasonló helyzetueké: alkalmi munkából élnek, amit keresnek, el is isszák. Matt kikötomunkás apja mellett kifutófiúként már 12 évesen rászokott az ivásra. A testvérek anyjuknak heti 1 shillinget adtak, a többit elitták. Matt érezte, hogy nem jól van ez így, de nem tudott megváltozni. Ám ez mégis bekövetkezett 28 éves korában. Egyik szombat reggelen egy fillér nélkül ott ácsorgott a kocsma elott, várva, hogy valaki behívja és fizet helyette. De nem akadt ilyen jóbarát. Ekkor kiábrándulva hazament, anyjának bejelentette, hogy leteszi az esküt (a megtartóztatásra) a Szent Kereszt kollégiumban. Meg is tette, elvégezte gyónását és áldozását is. Az eskü három hónapra szólt. Nehezen, de kitartott. A mindennapi szentmise, szentáldozás adtak hozzá erot. Utána egy évre, majd egész életre letette az esküt. A kegyelem munkáját bizonyára elosegítette, hogy tisztaéletu volt és nem hagyta el az imádságot s a vasárnapi szentmisét gyermekkorától kezdve. Hogy a bunre vivo alkalmat elkerülje, munkája után rendszeresen a templomba ment imádkozni. Vasárnaponként pedig több szentmisén is részt vett. Igen tisztelte a Szuzanyát, naponta elmondta a teljes rózsafüzért.
Lelkiatyja tanácsára belépett a ferences III. rendbe. Becsülettel végezte munkáját, akár építkezésnél, akár fatelepen dolgozott. A szentmisére mindig tiszta ruhában és testtel ment. Ha társai sztrájkoltak, szolidaritást vállalt velük, de ilyenkor o a templomba ment. Órák hosszat térdelt imádkozva. Keresetébol egy részt novérének adott, aki gondját viselte (késobb 12 évig anyját is eltartotta), maga hat shillingbol élt meg, a többit szeretetmuvekre adta. Egy évben pl., amikor már 3 fontnál többet keresett hetenként, 37 fontot adott a missziókra. Halála életére jellemzo: 1925, jún. 7-én, vasárnapi napon egyik templomból egy másik templomba menet összeesett az utcán. Egy domonkos páter odasietett, feloldozta, feladta neki a szent kenetet. Mire az orvos odajött, már halott volt. A mento bevitte a kórházba: zsebében imaköny, szentolvasó, testén pedig vezeklo lánc. Késobb derítették ki személyazonosságát. Egészen egyszeru temetésben részesült. Ferences III. rendi ruhában temették el. Hat évre rá megindították boldoggá avatási eljárását. VI. Pál 1971-ben ír zarándokoknak mondta: „Olvastam Matt Talbot életét: ideje, hogy szentté avassák. Én megteszem, ami tolem telik.”
„Az idok a dolgozók szentje után kiáltanak, Isten népébol származó egyszeru példa után. Az ital átka modern betegség világszerte. Kábítószerek rombolják ezrek és ezrek idegeit, egészen vészes arányban a fiatalok között. Matt Talbot élete megmutatja, mire képes az imádság, eros akarat és a kegyelem.”
Szolgálat, 1975/4 számából.

Imádság:
Istenünk, te tiszteletreméltó Mátét a szenvedély rabságából irgalmasan kiszabadítottad és szent életre vezetted. Add kegyesen, hogy erényeit követve egykor szerencsésen eljussunk hozzád. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Pelágia     szűz és vértanú, † ~305       


Szent Primusz     vértanú, † ~303       


Szent Tekla és vértanútársnői

Szent Tekla, Márta és Mária Szápor király alatt 346-ban, Perzsiában szenvedtek hitükért vértanúságot. Mindnyájukat lefejezték kard által.