2018. október 14., vasárnap

Szent Burkhart püspök és hitvalló, † 754


SZENT I. CALLISTUS PÁPA
+ Vsz. 222.
A pápák életéről a 2. századig meglehetősen keveset tudunk. Legtöbbjüknek csak a neve maradt fenn, sőt néha az is nehezen követhető a hagyomány folyamatában. A 3. századtól azonban a pápák egyre határozottabb alakot öltenek mint az egyháztörténelem főszereplői. Közéjük tartozik Callistus pápa is.

A nevét írták Calixtus, Kallisztosz, Kalistus formában is. 217--222 között volt Róma püspöke. Fáradságos munka volt a hagyományában szétválasztani az igaz adatokat a hamisaktól, de miután megtörtént, aránylag sokat tudunk róla, mégpedig hiteles adatokat. Kortársa, a római Hippolitus pap a legfontosabb adatközlő. Egyáltalán nem nevezhető a pápa barátjának, annyira nem, hogy néhány kutató a Callistussal szemben ellenpápaként fellépett Hippolitussal azonosítja. Ha ez nem is felel meg a valóságnak, kétségtelen, hogy Hippolitus nem adott tárgyilagos képet a pápáról.

Egy épületesnek alig, sőt kifejezetten gyűlölködőnek nevezhető irat töredékeiből (Refutatio IX) a következőket tudjuk meg: Callistus felszabadított rabszolga volt, és Zephyrinus pápa idejében lett a római egyház diákonusa. Hivatala elsősorban az anyagi ügyekhez kötötte, melyekhez értett is, és ezzel nagy megbecsülést vívott ki magának a hívők körében. Az ő kezelésébe tartozott a Via Appia Antica mellett lévő katakomba is. Ezért hívják mind a mai napig Callistus- katakombának.

Zephyrinus halála után megválasztották pápának. Nagyon súlyos nehézségekkel kellett megküzdenie: az eretnek Sabellius és követői tagadták a Szentháromságot azzal, hogy túlhangsúlyozták Isten egységét. Azt hirdették, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három önálló személy, hanem egyetlen személynek különböző megnyilvánulási formái. Callistus ezért Sabelliust követőivel együtt kiközösítette az Egyházból.

Ennél is égetőbbek voltak a lelkipásztori kérdések: a bűnbánat, a házasság és a hittagadókkal való bánásmód kérdései. Az egyre gyarapodó egyházközségekben napról napra merültek fel ilyen kérdések: ,,Megbocsátható-e, ha valaki eretnekségbe téved? Visszafogadható-e az Egyházba valaki, ha az üldözés idején gyengének bizonyult, és valamilyen formában megtagadta a hitét? Vajon érvényes-e az Egyház előtt a szabad embernek rabszolgával kötött házassága, mert a római jog ezt a házasságot érvénytelennek tartotta?''

E kérdések megoldásában két irányzat állt szemben egymással: egy túlzó, szigorú és egy enyhébb, az átlagember képességeit figyelembe vevő felfogás. A pápa ehhez az utóbbihoz csatlakozott, amivel elég sok ellenséget szerzett magának. De ő úgy ítélte, hogy az Egyháznak és a pápának az irgalmasság jövőbe vezető útját kell járnia.

Erről beszélt később Szent Ágoston, amikor azt mondta, hogy az Egyház ,,Corpus permixtum'', azaz szentekből és bűnösökből álló, vegyes közösség.

Callistus haláláról nincsenek biztos adataink. A 354-ben keletkezett római naptár vértanúként említi. A Depositio Martyrum október 14-re teszi temetése napját.


--------------------------------------------------------------------------------

A legenda elbeszéli, hogy Callistus idejében villámcsapás következtében leégett Róma egyik kerülete, és a tűzben egy Jupiter- szobor jobb karja is leolvadt. A pogány papok engesztelő áldozatot mutattak be a sérült bálvány előtt. Ekkor ismét vihar támadt, és most egy villámcsapás elpusztította az egész bálványt és oltárát is.

A történtekért a keresztényeket tették felelőssé, ezért Palmatius konzul parancsot kapott, hogy tartóztassa le Callistust a klerikusaival együtt. El is fogták őket, de miközben a bíróhoz vezették a foglyokat, a parancsnok és katonái megvakultak, a foglyok pedig elmenekülhettek.

Az egyik Vesta-szűz elragadtatásba esett és így kiáltozott: ,,Callistus Istene az igaz és élő Isten!'' -- Meghallotta ezt Palmatius, és elindult másodszor a pápához. Mikor rátalált, kérte, tanítsa a keresztény hitre, majd megkeresztelkedett. Utána sok előkelő embert vitt el Callistushoz, az egykori rabszolgához, és valamennyien megkeresztelkedtek.

Végezetül a császár olyan haragra lobbant Callistus ellen, hogy elfogatta, öt napig étlen-szomjan őriztette a börtönben, majd agyonverette, s hogy az öngyilkosság látszatát keltsék, kivetették a börtön ablakán. Utána, hogy nyomtalanul tüntessék el, kútba dobták a testét. Egy Asterius nevű pap azonban kiemelte a kútból, és tisztességgel eltemette.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, hallgasd meg kegyesen néped imádságát, hogy Szent Callistus pápa, akinek szenvedése emlékezetét üljük, érdemeivel segítsen minket!

Gondolkozz el!
    Rabszolgából, és rabból is lehet pápa, sőt szent!
        Isten kezébe kell tennünk sorsunkat!



Páncélos Szent Domonkos     hitvalló, † 1060.       


SZENT GAUDENTIUS
*960--970 között +Gniezno, 1011 után, október 14.
Gaudentius atyja a csehországi Libice ura, Szlavnik, édestestvére Szent Adalbert, Prága vértanú püspöke volt. Valószínűleg ő is Magdeburgban tanult, mint Adalbert. 988-ban a két testvér Rómába indult azzal a távolabbi céllal, hogy a Szentföldre zarándokolnak. Rómában azonban Gaudentius belépett a Szent Alexius és Bonifác bencés kolostorba, s valószínűleg itt szentelték pappá. 996-ban Adalbertet Prágába, majd Lengyelországba is elkísérte. Részt vett Adalbert Balti- tenger melléki missziójában, és szemtanúja volt vértanúságának.

997 körül a Szlavnik családot Csehországban súlyos üldözés érte, ezért Gaudentius egy időre Lengyelországban, I. Boleszláv udvarában maradt. 997-től 999-ig ismét Rómában tartózkodott, és valószínűleg része volt annak az Adalbert-életrajznak a megírásában, melyet II. Szilveszter pápa készített. 999. december 2-án aláírta III. Ottó oklevelét, mely a Szent Adalbert érsekről nevezett farfai kolostor alapításáról készült.

A lengyel krónikák szerint Gaudentiust 999-ben püspökké szentelték, és 1000 tavaszán I. Boleszláv, III. Ottó és más fejedelmek jelenlétében átvette a gnieznói érsekséget. Gallus Anonymus krónikája beszél egy kiközösítésről, mellyel Gaudentius érsek Lengyelországot büntette, azt azonban nem mondja meg, hogy pontosan mikor és ki ellen irányult, csak a II. Mieszkó király halála után (1034) kitört zavargásokhoz kapcsolja. Az újabb kutatások szerint 1034--1038 között komoly viták folytak a latin és a római-szláv rítus hívei között, s Gaudentius valószínűleg a latin mellett tört lándzsát.

Halála évét nem ismerjük, bizonyos, hogy 1011-ben még élt, s valószínűleg jóval később halt meg. A gnieznói katedrálisban temették el, és szentként tisztelték anélkül, hogy hivatalos eljárást folytattak volna. 1038-ban a testét átvitték Prágába.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Gaudentius nemcsak vér szerint és a szerzetesi életben volt testvére Szent Adalbertnek, hanem mint apostoltársa is, mert ugyanaz a buzgóság hevítette az igaz hit terjesztéséért. Itáliából ugyanis más kiváló férfiakkal együtt Adalbert Gaudentiust is magával vitte Csehországba, ahol a brewnowi kolostorban -- melyet Jámbor Boleszláv fejedelmi bőkezűséggel látott el -- kezdték meg a szent életet, s hamarosan példaképei lettek a szerzetesi tökéletességnek. Adalbert magával hozta testvérét Magyarországra is, hogy azt a lelkületet, melyet Gaudentius a kolostori magányban kialakított, most napvilágra hozza; hogy aki korábban a hit terjesztéséért a falak között lelkesedett, most a küzdőtéren tanúsítsa buzgóságát, és egy pogány nép megtérítéséért fáradozzon. Gaudentiust nemcsak a saját szíve, hanem testvére is lelkesítette, ezért oly serényen és állhatatosan apostolkodott, hogy abban az időben egész Magyarországon nem volt párja abban, ahogyan módot talált a magyar lelkek Krisztus igájába hajlításához. A legnehezebb munkát is vidáman vállalta, és semmit el nem mulasztott, amit a nép fiatal hitének ápolására alkalmasnak látott. Amikor Adalbert Lengyelországba távozott, Gaudentius is vele ment, és Gniezno püspöke lett. Feladatát fáradhatatlanul töltötte be, úgyhogy nyájának nagy hasznára volt, s maga is igen sok érdemet szerzett Istennél, akihez, hogy jutalmát az égben átvegye, jámbor halállal átment.


Szent Helén


BOLDOG CERCHI* HUMILIÁNA özvegy, III. r. (1219-1246)
A firenzei osi nemesi Cerchi családból született. 18-an voltak testvérek. Apja 15 éves korában odaígérte egy nemesembernek feleségül. A leány apjának akaratát teljesítve hozzáment a férfihez, akitol öt évig igen sok megbántásban volt része. Hosi erényei különösen kituntek, amikor férje súlyosan megbetegedett. Nemcsak áldozatos lélekkel ápolta haláláig, hanem hozományát is férje adósságainak kifizetésére ajánlotta fel. Aztán visszatért a szüloi házba. Mivel nem akart másodszor is férjhez menni, apja és rokanai zaklatták. Még a szolgáló is büntetlenül bántalmazhatta. Ekkor újból elhagyta családját, belépett a ferences III. rendbe, a Szent Kereszt templomban felvette a rendi ruhát. Elvonultságban élt, onnan csak akkor jött elo, amikor a templomba ment vagy a szegényeket, betegeket látogatta. Apja erre megfosztotta minden, ot illeto tulajdonától. De Humiliána, mint Szent Ferenc hu tanítványa, örömét lelte abban, hogy szegénynyé lett. Hogy az Istennek szentelt szüzeken segítsen, koldult számukra. A szegényeknek akárhányszor a maga szájától vonta el a falatot vagy saját ruháját adta oda. Vágyott arra, hagy Istenért vártanúságot szenvedjen vagy a legnagyobb kínokat elviselje. Erre módja is volt hosszantartó betegsége idején és a sátán zaklatásai közepette, akit a szent kereszt jelével futamított meg. Betegségét, fájdalmait nemcsak, türelemmel, hanem hálaadással viselte. Az önsanyargatásban alig ismert határt. Isten rendívüli karizmákkal ajándékozta meg: a jövobe látott, imádság közben gyakran esett elragadtatásba, saját leányát, aki hirtelen meghalt, imájával életre keltette. Egy férfi súlyos betegségét, szeretettol indíttatva, magára vállalta. Az valóban meggyógyult, míg o maga nagy kínokat viselt el, miktol a neki megjeleno Krisztus szabadította meg. Cellája olykor mennyei fényben ragyogott. Mikor közelinek érezte elmúlását, gyóntatója kérte, emlékezzen meg majd róla Istennél. O azt felelte, erre nem sokáig lesz módja, mivel o is hamarosan követni fogja. Ez be is következett. Halála után a nép mindjárt szentként kezdte tisztelni, ezt a tiszteletet XII. Ince pápa hagyta jóvá.
„Krisztus, ártatlanul magára vállalja minden ember szenvedését, mivel bunüket veszi magára... Szenvedését mondhatjuk helyettesíto szenvedésnek, de mindenekfölött „megváltó szenvedésnek”... Szenvedésével azért töröltetnek el a bunök, mert csak egyszülött Fiúként vehette magára oket, azzal az Atya iránti szeretettel, amely legyozi a minden bun mélyén rejlo rosszat.”
II. János Pál Salvifici Daloris körlevelébol.

Imádság:
Istenünk, egyedül te vagy igazán szent, és nélküled senki sem lehet jó. Boldog Humiliána közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Jusztusz     püspök és hitvalló, † ~390.       


Szent Nazár, Gerváz, Protáz és Celzus vértanúk.

Szent Nazár Rómában született zsidó atyától és keresztény anyától. Amikor Nazár felnőtt lett, elhatározta, hogy anyja hitét követi. Szent Linus római püspök keresztelte meg. Sokat törődött nemcsak a maga keresztény életével, de a másokéval is. Sokakat térített Krisztushoz. Hamarosan eltávozott Rómából, elvíve magával szülői örökségét. Milánóba került, ahol vagyonával sok jót tett főleg a foglyok között. Az istentelen Néró császár ugyanis nagy üldözést támasztott a keresztények ellen és sokakat börtönbe vetett. Közöttük volt Gerváz és Protáz is. Nazár látogatta, vigasztalta és segítette a börtönben hittársait. Egy éjjeli látomásban megjelent neki édesanyja és Gallia földjére küldte a keresztény hitet terjeszteni. Melia városában egy hívő asszony hároméves leányát: Celsiát megkeresztelte és nevelni kezdte. A jó nevelést kapott kislány mindenüvé követte tanítóját miután felnőtt, és sokat segített neki hithirdető munkájában. A vidék kormányzója erről tudomást szerezve, megfogatta őket, de felesége közbenjárására szabadon engedte mindkettőjüket. Ezután Trier városába mentek és ott folytatták térítő munkájukat, utána visszatérve Milánóba, Gerváz és Protáz vértanúkat életben találták. Néró császár, tudomást szerzett róluk, Nazárt és Celzust megöletni parancsolta. Mindkettőjüket lefejezték. Nemsokára a pogány papok kérésére Gerváz és Protáz vértanúkat is megölték. Gerváz az ütlegelések közben, Protáz pedig kard által halt meg. Ereklyéiket 387-ben találták meg és ma Milánóban nyugszanak.


Szent Szilván felszentelt vértanú.

Gáza városából származott. A város papja volt. Azért a buzgóságért, hogy a keresztény hitet terjesztette, bányamunkára ítélték büntetésül. Végül, 40 keresztény katonával együtt karddal lefejezték őket. Ez 311-ben történt.

2018. október 13., szombat

Szent Benjamin diakónus.

Szentünk Izdegerd perzsa császár uralkodása idején élt. Mivel sok perzsa pogányt térített a keresztény hitre, megrágalmazták, megverték és börtönbe vetették, ahol két évig szenvedett. Egy görög ember, aki követségben volt a perzsa udvarban, hallott Benjaminról. Kérte‚ hogy bocsássa szabadon. A császár megígértette a követtel, hogy Benjamin nem fog több perzsát megtéríteni. A követ ezt meg is ígérte.

Benjamin ebbe nem egyezett bele. A császár erre megparancsolta, hogy 12 kihegyezett szöget verjenek keze és lába körmei közé. Amikor látta, hogy Benjamint ez nem töri meg, megparancsolta, hogy szúrják át vastag hegyes nyárssal. Ez 420 körül történt.


SZENT EDVÁRD (EDE) angol király volt, apja Ethelréd angolszász király (978-1016), anyja Emma, I.Richárd Normandiai herceg leánya. Az ország dán megszállása miatt a királyi család Normandiában talált menedéket, Edvárd (Eduárd) is egészen kisgyermekkorától ott is nevelkedett és csak 1042-ben térhetett vissza Angliába, Londonba, amikor a dán uralom magától összeomlott, és a hatalom átvétele fegyveres küzdelem nélkül megtörténhetett. A Normandiai idegen környezet és annak erkölcstelen élete kemény próbára tette a fiatal Edvárdot. A nehézségeket a magánosságnak és a lélek kincseinek keresésével igyekezett kikerülni. Kortársai az udvar angyalának nevezték.

Visszatértekor Winchesterben nagy pompával királlyá koronázták. Igyekezett az ország újjáépítését, a szegénység felszámolását és az egyház szervezését gyorsítani. Sok templom mellett a Westminster-apátság alapítása is az ő nevéhez fűződik. Nagyon példamutatóan és alázatosan élt. Feleségével, Edithával szerető testvérként éltek együtt, minden erejükkel a másik megszentelésén fáradoztak. Együtt segítették a rászorulókat, maga Edvárd személyesen is gondozta a szegényeket.

Nagyon szeretett volna IX. Leó pápa uralkodása alatt Rómába látogatni, de ezt a politikai helyzet nem tette lehetővé. Követségek és ajándékok küldésével fejezte ki ezért ragaszkodását és tiszteletét.

1066. január 5-én halt meg, alattvalói már ekkor szentként tisztelték. Sírjánál csodák történtek. A csodák miatt, utóda Hódító Vilmos a hamvait díszes arany- és ezüst koporsóba foglalta hamvait. Teste 36 év multán, amikor felnyitották koporsóját, teljesen ép volt sírjában. Ettől kezdve már nemzeti szentjükként tisztelték az angolok. 1161. február 7-én III. Sándor pápa az egész egyházra kiterjesztette tiszteletét. Testét 1163. október 13-án hatalmas pompával vitték át az általa újjáépített Westminsteri apátság templomába, és azóta is ott nyugszik. Ő volt az utolsó angolszász király.

Imaszándék:
    A szegénység ellen mindenkinek meg kell tenni a magáét…


Szent Florenciusz vértanú.

Szalonikiből származott, apostoli tanítvány volt. Buzgó követője és hirdetője volt a keresztény hitnek. Leleplezte és megvetette a pogány istenek tiszteletét, hirdetve, hogy a bálványszobrok üres és érzéketlen tárgyak. Sokakat megerősített a keresztény hitben és Isten parancsainak teljesítésében. Ezért a vidék parancsnoka elé vitték ítéletre. Először megverték, majd testét éles vassal szurkálták, végül forró üstbe vetették. Imádkozva és Istennek hálát adva lehelte ki benne szent lelkét, a III. század elején.


BOLDOG BIALAI HONORÁT kapucinus (1829-1916)
Eredeti nevén Kozminski Vencel Biala-ban született. A tehetséges fiú Varsóban építész-technikai szakközépiskolában tanult, közben a környezet, társak, tanárok befolyására hite meggyengült. 17 éves korában összeesküvés vádjával a cári orosz hatóság börtönbe vetette. Helyzete elég kilátástalan volt. Halálos ítélet várt rá. Tífuszban is megbetegedett. Ilyen állapotban három héten át Isten ellen lázadt, megtagadta hitét, káromolta Istent. Édesanyja naponta járt a várbörtönbe, hogy fia után érdeklodjön, s mindennap a közelben lévo pálos templomban a Chestochowa-i Szuzanya-kép elott imádkozott fia szabadulásáért. A két édesanya (a Bold. Szuz és anyja) imájára bekövetkezett elobb gyógyulása és megtérése, 1846. aug. 15-én, majd szabadulása „csodálatosó módon” 1847. márc. 27-én. Utána új életet kezdett. Befejezte tanulmányait, majd egy szentgyónása után, melyet a varsói kapucinus templomban végzett, elhatározta, kapucinus lesz. Édesanyja és rokonai le akarták szándékáról beszélni, de o határozott maradt. 1848. dec. 21-én megkezdte a novíciátust, ekkor kapta a Honorát nevet. Felszentelése (1852) után Varsóban muködött 11 évig igen eredményesen, közben tartományi titkár is volt 10 évig. Felvirágoztatta a ferences III. rendet, 1857-ben megalapította a Feliciána Novérek Kongregációját, keresett szónok és gyóntató volt. A lengyel felkelés leverése után, 1864-ben, minthogy a cári uralom a papokat és szerzeteseket tartotta a felkelés fo mozgatóinak, sok kolostort megszuntetett, Honorát atyát pedig Zakroczimba számuzte. Itt 28 évet töltött és csak a gyóntatást engedték meg neki. Így viszont sok buzgó lelket tudott vezetni, s rajtuk keresztül titokban 26 vallásos kongregációt, közösséget tudott megszervezni. Ezután Nowe Miastoba került, ahol 24 évet töltött. Haldokolva mondotta a körülállóknak: „Atyák, nem is tudjátok, hogy köztetek volt egy nagy bunös. Fiatal koromban megtagadtam Istent.” II. János Pál 1988-ban avatta boldoggá.
Boldog Honorát tanúsága Szent Ferencrol:
„Már a rendbe való belépésemkor nagy tisztelettel voltam Szeráfi Szent Ferenc atyám iránt. Késobb, amint életét, erényeit, lelkületét jobban megismertem, legkedvesebb szent lett számomra. Egyetlen kívánságom, hogy ot tökéletesen követhessem, és Reguláját huségesen megtartsam.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Honorát áldozópapnak megadtad a gyöngéd szeretet lelkületét az emberek iránt, hogy a veled való kiengesztelodésre vezesse oket. Közbenjárására add meg nekünk, hogy megízleljük a te bocsánatod édességét és tökéletes szeretetben egyesüljünk veled. A mi Urunk Jézus által.


SZENT KÁLMÁN (Kolman)
+Stockerau, 1012.
Kálmán Skóciai Szent Margit fia volt. Szentföldi zarándokútja közben Stockerauban, Bécs mellett elfogták, s mivel összetévesztették egy kémmel, megkínozták és megölték. A kreuzensteini kastélyban Bécs mellett ma is őrzik a fát, melyre a hagyomány szerint fölakasztották. Ezt a fát különösen tisztelte VI. Károly és leánya, Mária Terézia. Kálmán teste a melki kolostorban nyugszik, abban a sírban, melyet II. Henrik gróf építtetett.

Tisztelete már 1014. október 13-án elkezdődött, és gyorsan elterjedt Ausztriában, Tirolban, Bajorországban és Magyarországon. Főleg a hegyek között emeltek sok kápolnát tiszteletére. Szent Fridolinnal és Lénárddal együtt a beteg lovak és ökrök védőszentjének tekintették. Október 13-a az említett országok breviáriumaiban és misekönyveiben ünnepnek számított, s a nép szokása volt, hogy állatait Kálmán temploma közelébe hajtotta, hogy részesedjenek áldásában. 1713-ban, mikor járvány pusztított egész Ausztriában, Melk városa Szent Kálmán segítségül hívása után érintetlen maradt.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

A harmadik virág, aki a skót királyi családból (Margit és Dávid után) a magyar szentek kertjét ékesíti, Kálmán. Korábban Edeltredusnak hívták, és Szent Dávidhoz hasonlóan a magyar származású Margit skót királynő fia volt. Atyjának, Malcolmnak halála után az országban zavargások támadtak, Kálmánt elűzték, s különböző országokban kellett bujdosnia. Bujdosása közben a szerencsétlenséget lelke javára, a szükséget erényre akarván fordítani, a számkivetést zarándoklattá változtatta, és Jeruzsálembe ment, hogy a szenvedő Krisztus misztériumaival találkozhassék. A Szentföldön a lelke igen nagy vigasztalást talált. Hazatérőben, amikor útja Felső-Pannónián vitt keresztül, Stokkerauban gonosz emberek kezébe került. Mivel nem ismerték a nyelvét, kémnek gondolták, s miután kegyetlenül megkínozták, fölakasztották egy fára. Isten azonban a halála után csodákkal akarta megvédeni ártatlanságát és szentségét: teste ugyanis, mely már hat napja függött a fán, nemcsak romlani nem kezdett, hanem mikor megsebezték, friss vér folyt belőle. Sőt a fa, melyen a drága teher függött, új lombot hajtott. Mindezek hallatára Henrik, Ausztria grófja levétette testét a fáról, és ott tisztességgel eltemettette. Hosszú idő után is változatlanul romlatlan maradt, s később a melki bencés kolostorban nyilvános tiszteletre helyezték el. Néhány év múlva, amikor Magyarországon Péter király uralkodott, valószínűleg a rokonság jogcímén Magyarországra vitték, s nagy tisztelettel őrizték, míg a szerzetesek kérésére vissza nem került a melki kolostorba.


Szent Kárpusz és Papilász vértanúk és társaik.

Karpusz és Papilasz mindketten Pergamon városában születték istenfélő szülőktől. Mindketten istenfélő keresztény nevelést kaptak. Amikor elérték a felnőtt kort, méltókká lettek arra, hogy az Egyházban vezetői tisztséget töltsenek be. Karpuszt püspökké szentelték, és Tiatira városában hirdette az evangéliumot. Karpusz Papilaszt diakónusává szentelte. Igehirdetői tevékenységükben sok eredményt értek el. Ellenségeik feljelentették őket Déciusz császárnál. Ő helyettesét: a kegyetlen Valériust küldte el a dolgok kivizsgálására. Mivel nem tudta őket hittagadásra bírni, mindkettőjüket lovakhoz kötöztetve Szardisz városába vitette. A nehéz úton követte őket szolgájuk Szent Agatodor. A városban a nagy kínzások következtében Agatodor meghalt. A keresztények éjjel titokban temették el.

Karpuszt és Papilászt újra visszavitték Pergamonba, és ott tüzes kemencébe dobták. A kemencéből csodásan épségben megszabadulva, végül kardhalálra ítélték őket. A vesztőhelyre vitték Papilász testvérét. Agatonikát is, akit szintén lefejeztek. Holttestüket őrizet nélkül kidobták, de a keresztények titokban eltemették őket. Ez történt 251 körül.


Szent Nikétász hitvalló.

Szent Paflagóniában született, istenfélő szülőktől. Távoli rokona volt a szentképtisztelő Iréné császárnőnek. 17 éves korában Konstantinápolyba került, és császári szolgálatba állt. Magas rangot is elérve, belátta az élet hiúságát, és kolostorba akart vonulni. A császár nem akarta őt a szolgálatból elengedni. Az utód: Ranabé Mihály alatt kérte, hogy a szolgálatból kilépjen. Örmény Leó császár alatt, látva a szentképek elleni üldözést, elment Konstantinápolyból egy más kolostorba lépett be. Teofil, az új császár nem hagyott neki itt sem békét. Kolostorból kolostorba vándorolt, végül egy tenger melletti kolostorban telepedett le. Itt 76 éves korában halt meg, 838 körül. Életében is, halála után is sok csodát tett.


2018. október 12., péntek

Szent Domnika vértanúnő.

Szentünk Dioklécián császár alatt szenvedett vértanuságot. A ciliciai Anazarva helység helytartójához, Liziászhoz vitték kihallgatásra. Sokféle kínzás után börtönbe vetették. Ott, hálát adva Istennek sebeiért, adta vissza lelkét Istennek 286-ban.


Szent Edvin


Majumi Szent Kozma kánonköltő.

Damaszkuszi Szent János szülei fogadták magukhoz a Jeruzsálemből szárniazó árva gyermeket: Kozmát. Istenfélő és szegényeket szerető ifjú volt. Szent János szülei gyermekükkel együtt nevelték. Egy szintén Kozma nevű szerzeteshez adták mindkettőjüket nevelésre. Kozma, minden keresztény tudományt és bölcsességet elsajátított nevelőjénél. Amikor felnőtt korba ért, Szent Száva kolostorában szerzetes lett. Mivel abban az időben üldözést kezdtek a szentképek tisztelete ellen, Kozma buzdította Szent Jánost, hogy szálljanak szembe a téves tanítással. Kozma, az Egyház istentiszteleteinek ékességére sok tropárt és kánont szerkesztett, a feltámasztott Lázár, az Úr szenvedéseinek tiszteletére és az Úr néhány ünnepére. V. János jeruzsálemi pátriárka majumi püspökké tette, nem messze Jeruzsálemtől. Lelki nyájának jó pásztora volt és hosszú kort elérve békében halt meg 787 körül.


Szent Márton toursi püspök.

Pannóniában született, Szombathelyen. Szülei pogányok voltak. Mint római katona ismerkedett meg a keresztény tanokkal. 18 éves korában keresztelkedett meg. Két év múltán otthagyta a katonaságot, Poitiersi Szent Hilárion püspök exorcistává (ördögűzővé) avatta. Visszakerült Szombathelyre. Ott megtérített anyját és rokonait. Ezután visszakerült Franciaországba. Szent élete miatt a nép és a papság arra kényszerítette, hogy vállalja el a toursi püspökséget. Mint püspök is szigor szerzetesi életet élt. …0 éves korában halt meg, 400 körül november 11-én. Franciaország védőszentjévé választotta.


Szent Maximilián (Miksa)     püspök és vértanú, † ~300.


Szent Probus, Tarach és Andronik vértanúk.

Dioklécián és Maximián császárok uralkodása alatt, Pompleopoliszban három keresztény fogtak el, és Tarzusba vitték őket Maxim prokonzulhoz, hogy ítélkezzék fölöttük. Probus trákiai származású volt, a pamfiliai Pergéből. Tarach római polgár volt és katona, a szíriai Klaudiopoliszból származott. Andronik egy nemes efezusi polgárnak volt a fia. A kihallgatás alkalmából mindnyájan kereszténynek vallották magukat, és nem voltak hajlandóak hitüket megtagadni. A prokonzul ezért mindnyájukat megkínoztatta és a börtönbe vettette. Következő kihallgatásuk Mopszvesztiában volt, és végül Anazarvában. Különféle kínzások után karddal részekre vagdalták őket és így haltak vértanúhalált 304-ben. Holttestüket gonosztevők maradványaihoz dobták, és katonákkal őriztették. Éjszaka földrengés, villámlás és mennydörgés támadt nagy esővel. A katonák elfutottak, a keresztények pedig mennyei fény útmutatása alapján találták meg a vértanúk testeit. Elvitték és tisztességesen eltemették őket olyan helyre, ahol az istentelenek nem tudtak ráakadni.


SZENT SZERAFIN kapucinus (1540-1604)
Montegranaro-i Szerafinnak (Szeráf) is nevezik, szülofaluja után (Loretohoz közel). Apja komuves. Anyja vallásos nevelésben részesítette. 16 éves korában egyszer bátyjával komuves munkát végzett egy szomszédos faluban. A házigazda lánya, Ludovika a szentek életébol olvasott fel ebédido alatt. Ebéd után a fiú megkérdezte Ludovikát: „Mit tegyünk, hogy elkerüljük az ítéleten a megszégyenülést? Nem jobb lenne legjobb elmenni remetének?” „Miért akarsz remete lenni? - mondta a lány. Vannak a közelben kapucinusok. Ott imádkozhatsz és vezekelhetsz.” Félix (ez volt a keresztneve) még többet is megtudott a lánytól a kapucinusokról. El is határozta, hogy közéjük megy. Hamarosan fel is vették. Legnagyobb keresztje az volt, hogy a munkák végzésében lassú és ügyetlen volt. Emiatt házfonöke sokat korholta, büntette. Egyszer már ereje is elhagyta, elcsüggedt. Az Oltáriszentség elé borulva kérte az Úr Jézus segítségét. Az Úrtó1 ezt a feleletet hallotta: „Miért zúgolódsz a szenvedés miatt? Jól tudom, mi ér téged, semmi sem történik akaratom ellenére. Ha kedvemet akarod keresni és szolgálni akarsz nekem, tagadd meg magad. Gyakorold a türelmet és járd a kereszt útját. Minden elottem kedves léleknek az útját erre az útra irányítom. Ez a királyi út, ezen az úton a kegyelem kísér.” E szavak után újult erovel viselte a megpróbáltatásokat: így hamarosan nagy tökéletességre jutott. Az éjszaka legnagyobb részét imában töltötte. A kertben külön helyen termelt növényeket a szegények számára. S az o földje sokkal bovebben termett, mint a kert többi része. Sok beteg gyógyulását is kiimádkozta. Szerafint kereszttel és szentolvasóval ábrázolják, mert különös módon tisztelte a szenvedo Jézust és a Szuzanyát. A madarakkal, más állatokkal oly bizalmas viszonyban volt, mint szeráfi atyja. Utolsó éveiben már csodatevo szentként tisztelték mindenütt. Egyik kolostorból a másikba helyezték, mert a hozzá tóduló emberek felborították a kolostor rendjét. Utolsó helye Ascoli* volt, itt halt meg szent halállal. XIII. Kelemen pápa 1767-ben avatta szentté.
A pápa szenttéavatási bullája írja:
„Minden aranynál, ezüstnél, országnál és királyi széknél értékesebb az a bölcsesség, amely a mulandó dolgok megvetésére tanít... Közli ez magát a legkülönbözobb tehetséguekkel, és gazdagon szórja mennyei kincseit mindenkire. Idonként mégis boségesebben árad ki a tudatlanokra, hogy a világ tudományától felfuvalkodott bölcseket megszégyenítse.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Szerafint Szentlelked sok ajándékával elhalmozva Krisztus gazdagságának csodálatos tanújaként adtad nekünk. Add, hogy közbenjárására növekedjünk a te ismeretedben és az evangélium igazságaihoz huen éljünk. A mi Urunk...


Szent Vilfrid     püspök és hitvalló, † 709.       

2018. október 11., csütörtök

Október 11-18. között

A VII. egyetemes zsinat atyáinak emléke

Ezt a zsinatot a szentképek tiszteletének helyreállítása ügyében hívták össze 787-ben, Niceában. Ez a II. niceai zsinat. Bár a képrombolás látszólag megszűnt, amikor a kiskorú Konstantin császár helyett 780-ban Iréné özvegy anyacsászárnő vette át az uralmat, de a belső szakadás a pártok között megmaradt. Hogy ezt megszüntessék, Tarasius pátriárka egyetemes zsinat összehívását látta szükségesnek. Kérését a császárné is támogatta I. Adorján pápánál. Először 786-ban gyűltek össze az atyák Konstantinápolyban. A szentképek tisztelete visszaállításának okairól tárgyaltak. Az ellenpárt katonái betörtek a templomba, és a püspököket szétűzték. Csak 787-ben folytatták a tanácskozást Niceában. Összegyűjtötték a képtisztelet Szentírási bizonyítékait és a hagyományokat, majd elfogadták a zsinat hitvallását. A szentképek, a kereszt és az ereklyék Krisztus, az Isten és a szentek személyére emlékeztetnek. Külső tiszteletadás: proszkünézus illeti meg őket, ami különbözik az egyedül Istennek kijáró imádástól a latreiától. Ezenkívül még más egyházfegyelmi határozatokat is hoztak.



A Boldogságos Szűz Mária     anyasága       



Szent Fülöp apostol, diakónus.

Szentünk a palesztinai Cezareából származott. Házasságra lépett, 4 leánya született, akik később prófétáltak. Fülöpöt az apostolok a 7 diakónus közé álasztották, hogy a szegényekre legyen gondjuk. István vértanúi halála után a keresztények sokan elszéledtek Jeruzsálemből Judea és Szamaria vidékére. Fülöp Szamariában hirdette az evangéliumot agy sikerrel. Hittek beszédének és sokakat megkeresztelt. Köztük Simon varázslót is, aki sokáig ámította varázslásaival a népet. Isten angyalának parancsára elment a Jeruzsálemből Gáza felé vezető útra, találkozott az etióp főemberrel, hirdette neki is Jézust, és egy tónál megkeresztelte. Onnan Cezareába tért vissza, ahol saját házában együt lakott 4 próféta leányával. Ezután visszatért Jeruzsálembe, ahol az apostolok püspökké szenteltek, és Kisázsiába, Trallia városába küldték. Ott is evangéliumot hirdetve sok csodával erősítette meg szavait. Késő öregségében hunyt el. Tetteiről az Apostolok Cselekedeinek könyvében, a 6. és 8. fejezetben olvashatunk. Nem tévesztendő össze a 12 apostolhoz tartozó Fülöp apostollal.


BOLDOG GRIESINGER JAKAB domonkos testvér
*Ulm, 1407. +Bologna, 1491. október 11.
Dietrich Griesinger tehetős molnár volt Ulmban. Feleségével együtt kitűnt élő hitével, nagy jótékonyságával, erkölcsi szigorúságával és jámborságával. Második gyermekük volt az 1407-ben született Jakab. Testileg és lelkileg apjára hasonlított s kedvence is lett. Alapos kiképzést kapott az olvasásban, írásban, számolásban és a latinban, de nem a kereskedői vagy a papi hivatást választotta. Az Ulmban meghonosodott üvegfestészet vonzotta. Tanulóideje alatt gazdag technikai tudást sajátított el.

1432-ben néhány hasonló korú társával együtt elhatározta, hogy Rómába zarándokol. Egy februári reggelen a székesegyház terén gyülekeztek, hogy együttesen keljenek útra. Bár az utazás hozott némi örömet, sok áldozatot is kívánt, Jakab azonban római útján elsősorban zarándoknak érezte magát.

Róma sok temploma és látnivalója feltárult nyitott és lelkes tekintete előtt. Nagycsütörtökön életgyónást végzett, hogy jól előkészüljön IV. Jenő pápa (1431--1447) áldására és a teljes búcsúra.

Fordulóponton is állt egyben. Pénzét felemésztette az utazás és az alamizsnálkodás. Amikor meghallotta, hogy Aragóniai Alfonz zsoldosokat toboroz, hogy elfoglalja a nápolyi királyságot, beállt zsoldosnak. Gaeta erődítménye és kikötővárosa előtt kellett szolgálnia; a gaetaiak azonban nemsokára megfutamították őket, majd részt vett a szerencsétlenül végződött aversai csatában is.

Négyévi szolgálat után felhagyott a katonaélettel. Capuában házmesterséget vállalt egy jogtudósnál, majd anélkül, hogy teljes bérét és holmiját magával vitte volna, csakhamar elhagyta ezt az állását is, és észak felé vette útját. Bolognában pihenőt tartott, de úgy gondolta, hogy hamarosan elindul hazafelé. Imádkozott a székesegyházban, majd összetalálkozott néhány társával, akik kilenc évvel azelőtt vele együtt indultak a római zarándoklatra, és mint ő is, Itáliában maradtak. Azt javasolták neki, maradjon velük, és vállaljon szolgálatot a helyőrségen, s utána majd együttesen térnek haza. Jakab hamarosan elnyerte századosa bizalmát. Szabad óráiban a templomokat látogatta. Különösen a San Domenico templom vonzotta, ahol gyakran imádkozott Szent Domonkos (lásd: A szentek élete, 417. o.) sírjánál. Itt világosodott meg hivatása, jelentkezett Szent Domonkos rendjébe laikus testvérnek, s harmincnégy éves korában be is öltözött. A ,,német Jakab testvér'' néven került bele a bolognai domonkos kolostor történetébe. Ez a közösség lett életének, imádságának, munkájának és halálának helye. Földi hazája és vándorlásai helyett állandó helyet talált további élete számára. A bolognai nagy, száz szerzetest befogadó domonkos kolostorban a zsolozsmában, prédikálásban és szentségek kiszolgáltatásában megszentelődő papok mellett laikus testvérként megtalálta helyét. A konventnek jó hagyománya volt a kolostori fegyelemben.

Jakab testvér a konyhában és a templomban, valamint a betegápolásban segédkezett. ,,Aki látta, hogyan ápolta a betegeket, egyetért azzal, hogy lobogott benne a szeretet és a jóság'' -- terjedt el róla. Egy pestis sújtotta évben -- tehát 1449-ben vagy 1457-ben -- szerető vnátadása nem ismert határt. Elöljárói később azzal bízták meg, hogy tanult mesterségét, az üvegfestészetet elevenítse fel. E munkájára vonatkozó bizonyítékok, ahogy jórészt maguk a művek is, sajnos az évszázadok folyamán elvesztek. 1463-ban megbízták, hogy a San Petronio templom hat nagy kerek ablakába illesszen négyszögletű címerképet. Elkészítette továbbá a jegyzők egyesülete kápolnájának üvegablakait is.

A San Domenico homlokzatának nagy rózsaablakát is Jakabnak tulajdonítják. A könyvtár kialakításában is közreműködött. Szava mértékadó volt a boltozatok, falak és párkányzatok színezésében, valamint az oszlopfők kiképzésében. 1468-ban készítette az ablakok tervrajzait, s 1472-ben beillesztették az utolsókat is. A számadáskönyvek bejegyzéseiből kiderül, hogy Jakab festő-, kovács- és lakatosként is tevékenykedett. 1473-ban Szent Domonkos szarkofágját művészi díszítéssel látták el. Ez alkalommal két kerek ablakot helyeztek el a Domonkos kápolna előtti új keresztboltozatban; ez is Jakab testvér munkája volt. (1730-ban egy átalakítás áldozatai lettek.)

Amit a San Petronio és a San Domenico számadáskönyvei az üvegfestő és kézműves Jakab munkáira vonatkozóan jelentenek, azt jelenti lelkiségére vonatkozóan életrajza, melyet egyik tanítványa, Ambrogino Tormoli testvér szerkesztett.

Jakab lelki életéről azt írja Ambrogino testvér, hogy Isten számára nem volt elég neki semmiféle idő. Miközben a klerikusok a kóruson zsolozsmát mondtak, ő mint laikus testvér a Miatyánkot imádkozta. Munka közben megőrizte belső összeszedettségét és a hallgatást, tartózkodott a haszontalan beszédtől. A felebaráti szeretet és az engedelmesség gyakorlása többet jelentett számára művészi munkáinál. Türelme a munkában és magatartásában, szelídsége, vezeklőkészsége közmondásos volt. Különösen az Egyházért és rendje ügyeiért imádkozott. Már életében a szentség hírében állt, betegeket vittek hozzá, hogy meggyógyítsa őket. Calabria hercege Bolognán átutazóban maga is látni akarta, és tisztelettel ölelte át.

Élete vége felé súlyos betegségét nagy megadással viselte el. 1491. október 11-ről 12-re virradó éjszaka halt meg.

A San Petronio napfényben még ma is ragyogó üvegablakainál nem csekélyebb jelentőségűek a századok távlatából felénk sugárzó erényei, melyek az isteni világosságot és erőt hirdetik.

1825. augusztus 3-án XII. Leó pápa megengedte ulmi Boldog Jakab ünnepének megülését Bologna érseksége és a domonkos rend számára. Rottenburg püspöksége is felvette ünnepi naptárába a Svábföldről származó boldogot.


BOLDOG MÁRIA ANGÉLA TRUSZKOWSKA III. r., társ-rendalapító (1825-1899)
Lengyelországban, Kaliszban született, keresztneve Zsófia. Szülei vallásosan nevelték. A család 1837-ben Varsóba költözött, ahol Zsófia nemsokára megismerkedett a kapucinus Honorát atyával (bold. av. 1988), akit gyóntatóatyjául választott. Unokahugával, Klotilddal éveken át gyakorolta az irgalmasság cselekedeteit a szegényekkel, idosekkel, betegekkel, elhagyatott gyermekekkel. Ez utóbbiakat összegyujtötte, két bérelt szobában írásra, olvasásra, vallásra tanították oket. Vasárnaponként együtt elmentek a kapucinusok templomába és ott a Cantalicei Szent Félix oltárnál imádkoztak. A városban a fiúkat Szent Félix fiainak, Zsófiát és társát pedig Szent Félix novéreinek, röviden feliciána novéreknek nevezték. Ez az eredete a késobbi Feliciána Novérek Kongregációja elnevezésnek. Zsófia és Klotild 1855-ben beléptek a Honorát atya vezette ferences III. rendbe, két évvel késobb Zsófia tizenketted magával magára öltötte a feliciána novérek ruháját, ekkor kapta a Mária Angéla nevet. Mindjárt a novérek újoncmesternoje és általános elöljárója lett. 1860-ban a kongregáció 12 tagja klauzúrás novér lett, hogy imájukkal támogasság a karitatív, oktató és egyéb tevékenységet folytató „aktív” novéreket. 1864-ben már 32 helyen tevékenykedtek. A kongregáció ferences irányítás alatt, ferences Regulával muködött. Az 1864. évben azonban – a lengyel felkelés leverése után – a cári önkény sok szerzetesrend muködését megszuntette. A novérek egy része Krakkóba vagy olyan területre ment, ahol szabadon muködhettek (így a klauzúrás novérek is), a többiek titokban fejtették ki tevékenységüket. Angéla anya ezután a klauzúrás novérekkel maradt, az aktív novéreknek másik novér lett az elöljárója. Élete utolsó 30 évében – részben egyre növekvo nagyothallása miatt – visszavonultan élt Krakkóban, imában, testi-lelki szenvedései türelmes viselése közepette. Lelkiatyjához, Honorát atyához írt levelei bevilágítanak eros., áldozatos lelkébe. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1993-ban.
Boldog Angéla anya buzdítása szétszórtságban élo novéreihez:
„Ha nem engedik meg, hogy mint feliciána novérek éljetek, éljetek úgy, mint Krisztus igaz szolgálói, a Legszentebb Szuz leányai. A szerzetesi ruha helyett öltsétek magatokra a jámborság, alázatosság, szelídség, ártatlanság ruháját, így Krisztus jó illatát árasztjátok a világban és világít a ti világosságtok az emberek elott, azok pedig magasztalják mennyei Atyátokat.”

Imádság:
Add Urunk, hogy huséges jegyesed, Boldog Mária Angéla példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott, Egyházad dicsoségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Sauli Szent Sándor     püspök és hitvalló, † 1593.       


Szent Tarachus és társai     vértanúk, † 304.       


Szent Teofán hitvalló püspök.

Teofán istenfélő szülőktől született Palesztinában. Egy Teodor nevű testvére is volt, akit „Megbélyegzett” Teodor néven tisztelünk Mindketten az akkori idők bölcsességét tanulták és jó nevű filozófusok lettek. Később azonban életüket Istennek szentelték, mint szerzetesek a Szent Száva kolostorban.

Abban az időben az istentelen császárok üldözni kezdték a szentképeket és azok tisztelőit. Nicefor jeruzsálemi pátriárka Konitantinápolyba küldte a szent testvéreket, hogy a császár előtt fejtsék ki az igazhitű tanítást a szentképek felől. Teofán akkor már áldozópap volt. Mindketten sokat szenvedtek 25 éven keresztül az üldöző Leó, Mihály és Teofil császároktól. A szenvedések között Teodor 840 körül meghalt. Teofán tovább élt, és megérte azt a időt, amikor az istenfélő Mihály császár végét vetett a szentképek üldözésének, és a birodalomban beköszöntött a béke. Teofánt Metodiosz pátriárka a niceai egyház metropolitájává szentelte. Békében hunyt el 847-ben. Nevéhez fűződik sok kánonének megírása, és sok sás hasznos írás, sztichira is.


Szent Zinaida és Filonilla vértanúnők.

E két nő édestestvér volt. A ciliciai Tarzusból származtak, Szent Pál apostol rokonai voltak. Elhagyva anyjukat és lemondva vagyonukról, kitanulták az orvosi mesterséget, és igazán apostoli munkát végeztek. Demetriáda városába jöttek és egy barlangban szálltak meg. Zinaida minden lehetséges betegséget gyógyított, Filonilla pedig böjtölve és virrasztva sok csodát művelt. A pogányok, egy éjszaka titokban meglepték őket, és mindkettőjüket agyonkövezték. Hithirdetésük miatt, bár nem szenvedtek kínokat és békében haltak meg, mégis a vértanúk közé számítják.

2018. október 10., szerda

Basszián atya.

Szentünk Kelet-Szíriából származott. Az istenfélő Markián császár uralkodása idején Konstantinápolyba jött. Két ember segítségével a városban kolostort alapított, ahol kitűnt erényességével és csodás tetteivel. Sokan éltek kolostorában, számuk elérte a 300-at is. Sok embert gyógyított meg betegségéből. Késő öregségében halt meg az V. században.


SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk (1227)
A Ferenc-rend elso vértanúi (Berárd és társai) után hét évre Illés testvérnek, a rend fonökének engedélyével újabb hét ferences indult el Marokkóba, hogy ott a mohamedánoknak hirdesse Krisztus tanítását és vállalja a vértanúságot. A misszió vezetoje Dániel atya, a többiek (Angelus, Samuel, Donnulus, Leo, Nicolaus, Hugoninus) többnyire laikus testvérek voltak. A spanyol kikötovárosból, Tarragonából indultak hajón s eljutottak az afrikai kikötovárosba, Ceutá*-ba. Itt néhány napig európai katolikus kereskedok (genovaiak, pizaiak, Marseilles-iek) között hirdették az igét, majd megtanácskozták; hogy vasárnap a mohamedánoknak is prédikálnak. Elozo nap, szombaton elvégezték szentgyónásukat, megmosták egymás lábait (ez a nagycsütörtöki lábmosás szertartása), megáldoztak és imádkozva s egymást buzdítva készültek a másnapra. Vasárnap kora reggel titokban bementek a városba, s egyik térrol a másikra szaladva hirdették: Csak Jézus nevében van az üdvösség. A szaracénok rájuk támadtak, ütötték-verték oket, s gyalázó szavakkal illették. Elfogták s megkötözve az emírhez vezették oket. Az tolmács segítségével kihallgatta s eloször eszelosöknek tartotta s udvartartásával együtt kigúnyolta oket. Majd börtönbe záratta s nyolc napon át válogatott kínzásokkal törekedett hittagadásra bírni oket.
A börtönbol levelet juttattak ki a város keresztényeihez (ismerosökhöz), melyben többek közt ez állt: „Habár sokat szenvedünk, mégis sok vigasztalásban van részünk, s reméljük, Isten elfogadja életünk áldozatát. Egyedül neki legyen tisztelet és dicsoség mindörökké.” 8 nap múlva az emír elé vezették oket. Az kérdezte, megbánták-e, hogy Mohamed ellen és az o törvénye ellen beszéltek. Ok egyöntetuen válaszolták: semmit sem vonnak vissza, és hogy másképp nem üdvözülhetnek, csak ha hisznek Jézusban és megkeresztelkednek. A mohamedánok tanácskoztak, aztán egyenként ígéretekkel hitük elhagyására akarták rávenni oket. Ok inkább készek voltak a halált vállalni, mint hitüket elhagyni. Mire lefejezésre ítélték oket. A hat nagy örömmel futott Dánielhez, kezét és ruháját csókolták s kérték, áldja meg oket. „Add rám, atyám, áldásodat, s adj engedélyt, hogy testemet halálra adjam Krisztusért!” Dániel könnyek közt adta rájuk áldását. Akkor ruhájuktól megfosztották, kezüket hátrakötözték s a kivégzés helyére hurcolták, majd lefejezték oket 1227. okt. 10- én. Földi maradványaikat késobb a keresztények Spanyolországba vitték, ahol sírjuknál csodák történtek. X. Leó pápa 1520 körül avatta szentté oket. Amit Szent Berárd és társai vértanúságánál (jan. 16.) megjegyeztünk, itt is áll: ellen lehet vetni, hogy nem cselekedtek emberi okosság szerint s hogy provokálták a vértanúságot. Mindezt azonban ellensúlyozza jószándékuk és oszinte szeretetük Krisztusért, hogy érte kínzást s vértanúságot vállaljanak.

Imádság:
Mindenható, örök Isten, te megadtad Szent Dánielnek és társainak a kegyelmet, hogy Krisztusért szenvedhettek; siess esendo természetünk segítségére, hogy mint a vértanúk, akik nem vonakodtak érted meghalni, mi is készek legyünk hitünkben huen kitartani. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Eulamp és Eulampia vértanúk.

Maximián császár nagy keresztényüldözést rendelt el. Sokan, félve a kínzásoktól barlangokba, hegyekbe menekültek és rejtőzködtek. Nikomédiában élt egy nemesi származású Eulamp nevű keresztény ifjú. Ő is elrejtőzködött sokakkal együtt, de visszaküldték a városba, hogy szerezzen nekik kenyeret. A városban kinevette a császár keresztények üldözését elrendelő parancsát. Elfogták érte és a bíró elé állították. A bíró, látva Eulamp szépségét és fiatal voltát, felszólította, hogy áldozzon az isteneknek. Mivel ezt megtagadta különféle kínzásoknak vetette alá az ifjút. Isten azonban sértetlenül őrizte meg mindenben. Testvére, Eulampia, amikor meghallotta, hogy testvérét kínozzák, hozzá futott, és nagy hangon bátorította a kitartásra. A bíró mindkettőjüket forró vízzel telt üstbe dobatta, de sértetlenül kerültek ki belőle. A tüzes kemence sem vette el életüket. Végül mindkettőjüket lefejezésre ítélték. Eulamp maga hajtotta fejét a kard alá, Eulampia még az úton meghalt, azért már nem vágták le fejét. Ez a vértanúság 303 körül történt.


BORGIA SZENT FERENC jezsuita generális
*Gandia, 1510. október 28. +Róma, 1572. október 1.
Ferenc nagyon előkelő spanyol család gyermeke. Apja, Roderigo de Borgia Gandia hercege, anyja, Aragóniai Janka Ferdinánd király unokája volt. Az édesanyja Assisi Szent Ferenc iránti tiszteletből adta az elsőszülött fiúnak a Ferenc nevet, aki a hercegség várományosa volt. Ferenc tízéves korában elveszítette anyját, s egy lázadás miatt a nevelőjének menekítenie kellett őt. Ezután a nagybácsi, a zaragózai érsek udvarában nevelkedett. Tizennyolc évesen a királyi udvarba került és a király, V. Károly csakhamar a barátságába fogadta.

1529-ben házasságot kötött Eleonóra Castro udvarhölggyel és tízéves házasságuk alatt nyolc gyermekük született. Amikor Izabella császárné 1539 nyarán váratlanul meghalt, Ferencnek kellett a koporsót Toledóból Granadába kísérnie. Granadába érve a temetés előtt neki kellett a felnyitott koporsóban azonosítani a holttestet. A kétnapos halott látványa úgy megrendítette, hogy elfordul korábbi életétől. Még nem tudta rászánni magát, hogy teljesen megváltoztassa azt. 1539-től 1543- ig viselte Katalónia alkirályának hivatalát. Alig vette át apja halála után Gandia hercegségét, 1546 tavaszán elveszítette hitvesét. Ekkor merész lépésre határozta el magát: felvételét kérte Jézus Társaságának csak néhány évvel azelőtt megalapított rendjébe. Alkirályként megismert már néhány jezsuitát. 1545 végén így értesítették a rend generálisát, Loyolai Szent Ignácot (lásd: A szentek élete, 387. o.): ,,Szívvel- lélekkel érdeklődik a társaság iránt, és azt beszélik róla, hogy ha szabad lenne, be is lépne''.

Ferenc ebben az időben székvárosában, Gandiában kollégiumot és főiskolát alapított, és átadta a jezsuita rendnek. Ignác 1546. október 9-én felvette rendjébe a főnemesi jelöltet. ,,Belépéséből az isteni gondviselés, mint reméljük, gazdag termést és lelki áldást fakaszt majd... Mi pedig a társaságban felbuzdulunk, hogy új örömmel szolgáljunk mennyei Atyánknak, aki ilyen testvért ajándékozott nekünk.'' A hercegnek azonban először még gondoskodnia kellett valamennyi gyermekéről, emellett teológiát kellett tanulnia, és lehetőség szerint meg kellett szereznie a doktori fokozatot, de -- Ignác szavai szerint -- ,,mindezt egyelőre titokban, mert ilyen hatalmas csattanást nem bír el a világ füle''.

Így a herceg elhatározása még öt éven át titokban maradt. A fiatal rend ellen éppen Spanyolországban áskálódtak nagyon; ő azonban leplezetlenül támogatta a jezsuitákat tanáccsal és tettekkel egyaránt. Életmódjában -- így napirendjében is -- akkora szigorúságot tanúsított, hogy a rend generálisa többször intette: tartson mértéket, és kerülje a túlhajtást. Egy Gandiába látogató spanyol püspök barátjának ezt írta: ,,A herceget, aki fejedelemként és nemesemberként egyaránt csodálatra méltó, teljesen alázatosnak és szentnek, valóban Isten emberének láttam. Látása megerősíti azt a hírt, amelyet erényei és jó kormányzása terjesztenek. Mélyen megszégyenített annak gondolata, hogy papi és püspöki életem, összehasonlítva ennek a világinak az életével, milyen csekély gyümölcsöt hozott.''

1550-ben a jubileumi év kedvező alkalmat kínált Ferencnek, hogy feltűnés nélkül Rómába utazzon. Elutazása előtt közölték családja tagjaival a herceg lényeges állapotváltoztatását. Legidősebb fia átvette a hercegség kormányzását, s többi gyermekéről is gondoskodott Ferenc. Nagy kísérettel tette meg az utat Spanyolországon, Franciaországon és Észak-Itálián át; a főnemesség és a fejedelmek mindenütt rangjához méltóan fogadták. Rómában a jezsuita rend generálisának házát választotta szálláshelyéül. Ünnepélyes kihallgatása alkalmával így nyilatkozott III. Gyula pápa (1550--1555): ,,Volnának csak ilyen fejedelmeink, jobban állna a kereszténység ügye''. Ferenc Rómából V. Károly császár tudomására hozta elhatározását, és kérte beleegyezését. 1551 februárjában még mindig ismeretlen jezsuitaként indult vissza Spanyolországba; Baszkföldön, a rendalapító szülőföldjén kapta meg a császár Augsburgból küldött beleegyező írását. Most végre nyilvánosan is megvallhatta, hogy hova tartozik; elsőszülöttje javára lemondott az uralomról és minden főnemesi kiváltságáról. Néhány nappal ezután pappá szentelték. Ennek az eseménynek a híre messze túlszárnyalta Spanyolország határait, és a még csak tízéves jezsuita rend vonzóerejét jelentősen megnövelte. Alig egy évvel később Károly császár, majd később fia, II. Fülöp (1556--1598) spanyol király azon fáradozott, hogy a pápánál kijárja az egykori herceg bíborossá emelését. Ignác csak a legnagyobb elővigyázattal tehette meg ellenintézkedéseit, mert a császár egyébként is nagyon tartózkodóan viselkedett a jezsuita renddel szemben. Ferenc viszont nem tudott határozni, mert a pápa kívánsága volt számára mérvadó. A rend generálisa azonban végül meg tudta győzni arról, hogy a pápa a császár kifejezett kívánsága ellenére sem késztethetné soha akaratával szemben a bíborosság elfogadására. Ezúttal is, mint más esetekben, amikor a jezsuita rend tagjait egyházi méltóságokra javasolták, Ignác veszélyeztetve látta fiatal rendjét, és ezért mindent megmozgatott, hogy keresztezze az ilyenféle terveket. Mindig sikert is ért el.

Bár Borgia Ferenc személy szerint inkább vonzódott a zárt élethez és a magányossághoz, a szemlélődő imádsághoz, ésszerűtlen lett volna, hogy a lélekgondozás érdekében ki ne használják a helyzet kínálta lehetőségeket. A spanyol és a portugál udvarban személyes befolyása által néhány dolgot el is tudott érni. 1554-ben Ignác kinevezte az Ibériai-félsziget valamennyi jezsuita alapításának általános felügyelőjévé. Az uralkodáshoz szokott, de a rend mindennapi életében még tapasztalatlan elöljáró bizonyos nehézségekkel került szembe. Elmúlt életének utórezgése volt, hogy 1554-ben a császár anyjának, Őrült Johannának betegágyához hívták Tordesillasba, s vele is maradt annak haláláig; az is idetartozik, hogy V. Károly, miután 1555-ben az uralkodásba belefáradva lemondott a koronáról, egykori alattvalóját és barátját többször is magához hívta. Tekintélye és befolyása számos ellenséget szerzett neki. Az inkvizíció 1559-ben a tiltott könyvek jegyzékére tett egy könyvet, amely Gandia hercegének neve alatt (de beleegyezése nélkül) jelent meg, és amelyből ő maga csak néhány oldalt írt.

Ez volt a kezdete annak a támadásnak, amely elől Ferenc gyors, csaknem meneküléshez hasonló utazásával Portugáliába távozott. Onnan 1561-ben Rómába ment. Most minden másként volt, mint tíz évvel azelőtt. Menekülőként érkezett; hívő voltát, sőt még személyes életmódjának feddhetetlenségét is kétségbe vonták; intézkedései ellen vádló hangok hallatszottak, és a spanyol királynál sem látták már szívesen. Először teljes elrejtettségben élt. A rend generálisa, Diego Lainez megnyugtatóan írta Spanyolországba: ,,Idős és beteges, teljesen az imádságnak él, szent békében szeretné befejezni napjait''. Tekintélye azonban Rómában töretlen volt: úgy tisztelték, mint ,,aki egykor herceg volt, most pedig szent''. Lainez generális halála után a rend második általános gyűlésén a harminckilencből harmincegy szavazattal őt választották meg harmadik generálisnak.

A pogány missziók mellett különleges gondot fordított az Alpoktól északra fekvő országokra. Ez pedig azokból a tényekből fakadt, amelyekről így írt egyszer a délnémet rendtartomány provinciálisának, Canisius Szent Péternek (lásd: A szentek élete, 719. o.): ,,Biztosíthatom, hogy Németország érdekében olyan sokat teszünk, mint talán a társaság összes többi tartományáért együttvéve, úgyhogy ez itt már azt a hatást kelti: nincs más gondunk, mint hogy embereket kerítsünk Németország számára. Legyen tehát nyugodt, mi itt többet teszünk, mint amennyit tudunk.''

1570 nyarán Szent V. Pius pápa (lásd: A szentek élete, 187. o.) a generálist kísérőül rendelte Bonelli bíboros mellé, akinek legátusként a török elleni szövetséget kellett szorgalmaznia a spanyol és portugál királyi udvarban.

,,Semmire sem gondoltam kevésbé -- írta Ferenc az egyik lányának --, mint egy ilyen utazásra, és nem is bízhatok az utazás céljának elérésében, ha koromra és szokásos betegségemre tekintek... Bízom mégis az engedelmesség erejében.'' A diplomáciai küldetés eredménye nem is felelt meg teljesen a reményeknek, de a törökökön Lepantónál aratott tengeri győzelem (1571) mégiscsak látható sikernek számított. Ferenc számára a küldetés annak örömével járt, hogy viszontláthatta gyermekeit, akikkel mindig szoros levélbeli kapcsolatban maradt. A Fülöp királlyal kialakult korábbi feszültség régen feledésbe ment. Spanyolországban és Portugáliában tolongott a nép, hogy -- mint nevezték -- a ,,szent herceget'' láthassa és hallhassa. Róma utasítására kiterjesztették utazásuk programját; a francia udvart is meg kellett látogatniok. Ottani eredményük az eddigieknél is csekélyebb volt. Amikor február végén hír érkezett a pápa súlyos betegségéről, meg kellett szakítaniok ottani tartózkodásukat. Téli utazásuk az Alpokon át még súlyosabbá tette a beteg generális egészségi állapotát. Torinótól kezdve a Pó mentén haladtak, majd Ferrarában hosszabb ideig megállapodtak a betegre való tekintettel. Csak szeptemberben folytatták útjukat. Gyaloghintójában, amelyet nem tudott többé elhagyni, írta egy barátjához utolsó levelét: ,,Úton vagyok ama végső utazásomban, amelyről nem jön vissza senki. Kívánom, hogy láthassam Önt Rómában. Ha megérkezésekor nem lennék már életben, hanem ott lennék, ahová minden kívánságom és az Úr nagy irgalmasságába vetett remény vonz, akkor ajánljon Ön az Úrnak; életemben és halálomban ugyanezt teszem Önért.''

Szeptember 28-án érkezett a kis menet a súlyos beteggel Rómába. A szeptember 30-áról október 1-ére virradó éjszaka meghalt Borgia Ferenc. Halála után száz évvel, 1671-ben avatták szentté. A szent testét, amelyet eredetileg Rómában, az új Gesů templomban temettek el, már 1617- ben átszállították Madridba, a jezsuiták templomába. Miután még egyszer átvitték egy másik templomba, földi maradványai áldozatul estek a kolostor 1931. évi ostromának.

Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) egy levelében méltó emléket állított a szentnek: ,,Ebben az időben érkezett ide P. Francisco, Gandia egykori hercege, aki néhány évvel ezelőtt mindent elhagyott, és belépett a Jézus Társaságba... Tudtam, hogy nagyon tökéletes férfi, s Isten nagy kegyelmekkel áldotta meg és halmozta el; az Úr ugyanis már ebben az életben is viszonozta neki, hogy érette olyan sokat feláldozott.''


Határozd el:
    Hivatásodat soha nem fogod elnémítani!


BERTRÁN SZENT JÁNOS LAJOS domonkos, misszionárius
*Valencia, 1526. január 1. +Valencia, 1581. október 9.
Juan Luis Bertrán 1526. január 1-én született a Földközi-tenger spanyol partja mellett fekvő Valenciában. A katolikus reformmozgalom szelleme és az Újvilág fölfedezése valódi megújulást jelentett Spanyolországban. János Lajos gyóntatóatyja vezetésével már gyermekként szigorúan vezeklő életet élt, amint a szentek életéről szóló olvasmányaiból megismerte.

Egészen fiatalon kérte felvételét a domonkosoknál, de gyenge egészségi állapota miatt ismételten elutasították. Végül 1544. augusztus 26-án megkapta e 16. században olyan rendkívüli módon virágzó, sok teológust és hithirdetőt adó rend fehér ruháját. Novíciusként szigorú életet élt. 1545. augusztus 27-én tett szerzetesi fogadalmat. Rendkívül szigorú vezeklő élete oda vezetett, hogy teljesen elzárkózott. Egészségi állapota egyre rosszabb lett, ám a következő időkben mégis nagy veszedelmeket, egészségtelen éghajlatú vidékeket és életformákat kellett vállalnia és elviselnie. Eleinte, mint a lelki élet sok nagyja, ő is elutasította a skolasztikus teológiai tanulmányokat; idővel mégis felismerte, hogy igazi és szilárdan megalapozott lelki élet lehetetlen teológia nélkül. Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.) teológiájával foglalkozott, és szeretettel, megértéssel otthonossá is lett benne, miután felfogta a skolasztikus rendszert és terminológiáját.

1547 októberében mondta első miséjét. Ezután a Valencia közelében levő Bombaybe küldték. Hamarosan újoncmesterré választották; olyan tisztség volt ez, amelyre különösen alkalmassá tette buzgó imaélete, állandó vezeklése, szolgáló szelleme, valamint a mindennapi életben gyakorolt felebaráti szeretete. Amilyen jóságos és szeretetre méltó volt minden szerzetestársa iránt, olyan rendkívüli szigorúságot tanúsított önmagával szemben, és mégis folytonosan aggályoskodott. Bár novíciusai lelki előrehaladását többre becsülte, megkövetelte a megfelelő szellemi képzést is. Ő maga is nagyon sokat olvasott, és mivel nem volt jó az emlékezőtehetsége, mindig kellett egy bizonyos idő, amíg az olvasottakat el tudta raktározni magában.

Ezután az Albaida grófságban levő Santa Anába küldték, ahol kezébe vette a konvent újjászervezését. A népnek tartott prédikációival elnyerte hallgatói szeretetét, mert személyes példáján túl szavait mindenkihez, még a tudatlanokhoz is intézte. Valenciába való visszatérése után, 1557-ben fáradhatatlanul dolgozott a várost sújtó pestisjárvány idején. 1560-ban ismét újoncmesterré tették.

Egy latin-amerikai indió, aki konventjébe érkezett, tájékoztatta az újonnan felfedezett világrész helyzetéről. A hallottak mélyen érintették lelkiismeretét és keresztény felelősségtudatát, és azt kérte, hogy osszák be hittérítőnek. Hazája, Katalónia kevéssé volt kapcsolatban Amerikával, mert az mindenekelőtt Kasztília és Aragónia hatáskörébe tartozott, ezért nem volt könnyű számára megszerezni a misszionáriusi küldetést. Végül 1562-ben mégis hajóra szállhatott Sevillában, s Új-Granadába és Tierra Firmébe (a mai Venezuelába és Kolumbiába) vitorlázott. Cartagena kikötőjében lépett amerikai földre. Először a domonkos kolostorban lakott.

Egy idő múlva elhagyta a kikötővárost, és beljebb ment Tubará vidékére, ahol három éven át hirdette az Evangéliumot az indióknak. Nem tudta jól elsajátítani a bennszülöttek nyelvét, mégis -- elsősorban felebaráti szeretetével -- sikerült megnyernie és megkeresztelnie a környék 3.000 indióját. Összetörte a bálványképeket, és azon fáradozott, hogy megtérítsen egy bennszülött varázslót. Eleinte sikertelenül, de egy halálos veszélyben a varázsló -- miután látta a szent csodás tetteit -- kérte a keresztséget. Minden indió, akiknek a közösségében élt, jól ismerte, mégsem sikerült neki, hogy teljesen behatoljon hitvilágukba. Többek között a cipavák és a paluatók között munkálkodott, és mint beszélték, mintegy 15.000 bennszülöttet térített meg. Végül kinevezték a Santa Marta egyházmegyében lévő Tenerife plébánosává, s ez lehetővé tette számára, hogy a mai Kolumbia egész északi részén, a Goajira-földnyelvtől az Urabá-öbölig hirdesse az Evangéliumot. Ezenkívül meglátogatta még a Leeward-, San Thomé- és Windwards-szigeteket is. Mivel ismerte az indiókat, jó kapcsolata volt a spanyolokkal és önfeláldozó keresztény életet élt, kinevezték a bogotai konvent priorjává (1568), de nem foglalta el új hivatalát, hanem visszatért Spanyolországba.

Váratlan visszatérésének oka kétségtelenül összefügg spanyol telepesekkel szemben tanúsított magatartásával. Hála Bartolomé de Las Casas (1474--1566) fáradozásainak, aki domonkosként végzett hosszú tevékenysége után Chiapa püspöke lett, a domonkosok a szószékről fölemelték szavukat a jogtalanság ellen, amelyet a telepesek követtek el az indiókon, amennyiben rabszolgákként bántak velük, bár külsőleg egyenlőek voltak a bérmunkásokkal (amint azt a spanyol királyok által az indiók számára kibocsátott törvények: Leyes de Indias kívánták). Új- Granada egy része tiltakozott az atyák beállítottsága ellen. Ezért tért vissza Bertrán János Lajos 1569-ben Spanyolországba; nem volt ugyanis olyan harcos természetű, mint Las Casas, inkább a szemlélődés és az emberi jóság felelt meg természetének.

Amerikai tevékenysége kétségtelenül mély nyomokat hagyott hátra. Először is a domonkos rendben, azután a Santa Marta egyházmegyén belül az indiók iránt tanúsított nyitottságával egy olyan élet jó emlékét hagyva, melyet az Evangélium betű szerinti követésében, a vezeklésben és szolgálatkészségben töltött.

1570-ben a San Onofrio konvent priorjává választották. Ezután Valenciában lett újoncmester és prior. Ez alatt az idő alatt levelezésben állt Avilai Nagy Szent Terézzel (lásd: A szentek élete, 589. o.), tanácsadója volt Boldog Ribera János (1533--1611) pátriárkának, Boldog Nicolás Factornak (1520--1583) és más kiemelkedő személyiségeknek. 1581. október 9-én írta le ezeket a szavakat: ,,Úr Jézus Krisztus, bárcsak meghalnék a szereteted iránti szeretetből, Érted, aki az én szeretetem iránti szeretetből meghaltál a kereszten''.

Ezen a napon visszaadta lelkét az Úr kezébe.

1608-ban V. Pál pápa boldoggá, 1671. április 12-én X. Kelemen szentté avatta. 1690-ben VIII. Sándor Új-Granada királyságának (ma Kolumbia) fő patrónusává nyilvánította.


Szent Gereon     vértanú, † 304


Szent Paulinusz     püspök és hitvalló, †644


Szent Teofil hitvalló.

Szentünk istenfélő bolgár szülőktől származott. Hároméves korában a szent keresztségben részesült. Egy alkalommal szüleivel együtt elmentek egy hegyre, hogy ott István atya áldását kérjék. Az atya elbeszélgetett velük, majd megáldva mindnyájukat, haza bocsátotta. Ettől kezdve Teofll nagy előrehaladást tett a Szentírás könyveinek olvasásában az alázatosságban és a többi erényben. Tizenhárom éves korában visszament István atyához, hogy vele szerzetesi életet éljen. Három év múlva István atya bemutatta őt a kolostor főnökénel, és átadta, hogy szerzetessé tegye. A főnök ezt megtette, Teofil a kolostorban maradt. Mint tökéletes és kipróbált szerzetes élt a többiek között.

Izauri Leó uralkodása idején üldözés támadt a szentképek tisztelői ellen. Teofil atyát is megkínoztatta állhatatossága miatt. Ő békén tűrt el mindent a szentképekért. A kínzások után visszatért kolostorába. Halálának idejét istentől megtudva, békén távozott el a világból a VIII. században.


Szent Teoteknosz vértanú.

Maximián császár, egyszer Antiochiába jövet nagy ünnepséget rendezett, ahol a pogány isteneknek kellett áldozatot bemutatni. A katonák között sok volt a keresztény, akik inkább elhagyták a hadsereget és a vértanúságot vállalták, de nem akartak áldozatot bemutatni. Közöttük volt egy nemes katona, Teoteknosz, aki Antiochiából származott és az egész városban ismeretes volt. Mivel megtagadta az áldozat bemutatását, a császár női ruhába öltöztette gúnyból, majd különféle kínzások után a börtönbe vetette. Ott volt két fiatal keresztény lány is. Az egyikkel Teoteknosz ruhát cserélt, hogy elmenekülhessen a leány. Az őrző pogány százados, miután rájött erre a cserére, megkínoztatta Teoteknoszt. Végül a nyakába követ kötve a folyóba dobatta. Testét később Kilikiában találták meg, ahol a keresztények eltemették hazájában, a III. század végén vagy a IV. század elején.

2018. október 9., kedd

Ábrahám ősatya és unokaöccse, Lót.

Mindketten Krisztus születése előtt 2000-1700 évvel éltek. Életükről a Teremtés könyvében olvashatunk részletesen. Ábrahám atyja Terah volt. 75 éves korában elhagyta Mezopotámiát és Kánaánba költözött. Itt kettévált a két rokon életútja. Mivel sok nyájuk volt, Ábrahám javaslatára elhagyták egymást. Lót először Szodomában lakott. Itt csodálatosan kimenekült az ágő városból. Aztán Szegorban lett a lakhelye. Ábrahám sokáig gyermektelen volt. Isten ígérete alapján a 100 éves Ábrahámnak és 90 esztendős feleségének Izsák nevű fia született. Ábrahám 175 éves korában halt meg és a machpelai barlangban temették el felesége mellé. Lót további életéről nem szól a Szentírás.


Szent Ádám


Szent Aladár     vértanú, † 285       


Szent Andronik és felesége, Atanázia.


Nagy Teodóz bizánci császár uralkodása idején élt Antiochiában egy Andronikosz nevű aranyműves. Feleségül vette Atanáziát, egy másik aranyműves leányát. A házaspár istenfélő életet élt, életüket sok erény gyakorlása tette értékessé. Különösen az irgalmasság erényének gyakorlásában voltak kiválóak. Két gyermekük hirtelen halála után elhatározták, hogy mindketten szerzetesek lesznek. Andronik Dániel atya tanítványa lett az egyik egyiptomi szkétiben, Atanázia pedig a tabenniszi kolostorba lépett. Miután 12 évet töltöttek szerzetesként, egymásról nem tudva, Jeruzsálembe indultak a szent helyek meglátogatására. útközben találkoztak, de Andronik nem ismerte fel feleségét, aki férfi szerzetesi ruhában volt. Ezután együtt élték szerzetesi életüket. Először Atanázia halt meg. Halála után derült ki, hogy nő volt. Andronik atya 7 nappal élte túl felesége halálát. Egymás mellé temették őket. Ez az V. század elején történt.


PÁRIZSI SZENT DÉNES és TÁRSAI
+Párizs, 250 után
Ha a történeti adatok alapján ismert szentről leválasztjuk azt a Szent Dénest, akit a későbbi századok féltő tisztelete formált magának, meglehetősen halvány képet kapunk.

Dénes római-gall püspök volt, aki a 3. század közepén az akkor még jelentéktelen helységben, Lutitiae Parisiorumban, a mai Párizs elődjében hirdette az evangéliumot. Mint a város első püspöke megszervezte az egyházi életet, és Decius (250--251) vagy Valerianus (258) üldözése alatt munkatársaival együtt lefejezték.

A történeti bizonyítékok szétszórva találhatók a Meroving-kori forrásokban. Így például az 520 körül keletkezett Szent Genovéva- életrajz arról tudósít, hogy Genovéva (+ 502 körül) bazilikát építtetett a vértanú Dénes püspök emlékezetére. A 6. század végén Venantius Fortunatus versben ünnepli Leontius bordeaux-i püspököt, mert restauráltatta az elődei által emelt bazilikát.

Ennél valamivel többet mond Tours-i Szent Gergely (594) Historia francorum c. művében: Dénes egyike volt a galliai egyházat alapító hét püspöknek, akik Decius császár idején Rómából Galliába jöttek. A hét püspökség, amelyeknek püspökeit Gergely leírása megnevezi, valóban a 3. század közepén keletkezett. Gergely kifejezetten állítja, hogy a párizsi püspököt karddal végezték ki, Genovéva életrajza pedig megnevezi az utcát is, ahol a kivégzés történt: ,,Vicus Catulliacus''.

A legrégibb források csak az alapító püspökről, vértanúságáról és a bazilika építéséről szólnak, társairól nem. A római martirológium és néhány meroving forrás ezzel szemben azt mondja, hogy Dénes püspökkel együtt egy Eleutherius nevű papot és egy Rusticus nevű kanonokot is megöltek Krisztus nevéért. Későbbi források úgy tudják, hogy Rusticus pap, Eleutherius pedig diákonus volt. Mindezek a bizonytalanságok csak arra utalnak, hogy Dénes püspök és társai vértanúságáról kezdettől fogva csak kevés biztos adatot ismertek.

Mint már említettük, Szent Genovéva volt az, aki 475 körül bazilikát építtetett Szent Dénes sírja fölé. Genovéva életrajzírója megjegyzi, hogy a párizsi klérus nagyon tartózkodó volt az építéssel szemben, s hogy valóra vált, csak a szent kezdeményezésének és kitartásának köszönhető. Kétségtelen, hogy a párizsi egyház alapító püspökének sírja feledésbe soha nem merült, de az is természetes, hogy a bazilika építése ösztönzően hatott a tiszteletére. Aztán idők múlásával, ahogy a hívők adományokkal látták el a templomot, úgy nőtt a bazilika és papságának jelentősége.

A 6. század végén Szent Dénes bazilikája már híres és gazdag templom, mert Tours-i Gergely arról ír, hogy Sigebert katonái a Hilperich elleni háború során 574-ben kifosztották.

Nem sokkal ezután szerzetesek vették át a bazilika gondozását, majd a frank királyok gazdag ajándékai jóvoltából apátsággá szerveződhetett a szent sírja körül élő szerzetesek közössége. Ez alapozta meg azt a fejlődést, melynek során a Saint-Denis-kolostor -- pápai kiváltságok révén, s mert a frank királyok temetkezési helye lett -- a középkor leghíresebb kolostorává vált, sőt, frank-francia nemzeti szentéllyé alakult.

Dagobert király idejében (626--636) Fulrad apát az egész kolostoregyüttes átépítése alkalmával felújíttatta a bazilikát. 775. február 24-én, Nagy Károly jelenlétében szentelték fel a templomot.

A bazilika további kiépítése párhuzamosan haladt a vértanú szenvedéstörténetének kibontakozásával. A történet első bővítése -- a 6. és 8. század között -- más vértanútörténetek elemeinek átvételében állt, így akarták kiszínezni a Dénes püspökről tudott szegényes elbeszélést. Ez a passió egy évszázaddal korábbra teszi a szentet, mert azt mondja, hogy I. Kelemen pápa szentelte püspökké és küldte missziósként Párizsba.

A legendának ezt az aranyfonalát továbbszőve egy második passió már úgy beszél, ahogyan majd a végső formát fogalmazza meg Hilduin apát 835-ben. Eszerint pedig a kevéssé ismert Dénes püspök nem más, mint a műveiről híressé vált Areopagita Dénes, akit Szent Pál térített meg Athénban (ApCsel 17,34). Ezzel pedig az jár együtt, hogy a párizsi egyházmegye és a kolostor apostoli eredetű! E történeti tévedés azonban semmit nem von le a tudós apát érdeméből, mert 827-ben nagyon rövid idő alatt lefordította a Konstantinápolyból Párizsba hozott műveket, melyeket a hagyomány Areopagita Dénesnek tulajdonított, s ezzel alapvető és meghatározó forrásmunkákat adott a következő századok teológusainak kezébe. Ettől függetlenül hagiográfiai következtetései helytelenek voltak, és a későbbi kutatókat hosszú időn át téves irányba vezette.

Hilduin mesterien kiszínezett legendájával szemben már a kortársak közül is szót emeltek néhányan. Lyoni Florus, Viennei Adon és Usuard a martirológiumaikban makacsul őrzik a régi adatokat. Ebben az igazolhatta őket, hogy nem a párizsi Saint-Denis-kolostorhoz, hanem más egyházakhoz és kolostorokhoz tartoztak. Később Abaelardus, aki a Saint-Denis-kolostor szerzetese lett (1125), hivatkozott Béda Venerabilisnak az Apostolok Cselekedeteihez írott kommentárjára, amelyet ő gondosan áttanulmányozott, és nyíltan megtámadta a Hilduin- féle legendát. Mikor azonban az apát a többi szerzetessel együtt nagyon határozottan szembeszállt vele, bocsánatot kért és elfogadta a véleményüket.

Napjainkig a történelem folyamán többször is felkavarta a kedélyeket Franciaországban a Szent Dénes-kérdés. Ez az ügy jól példázza, hogy milyen különbségek vannak a néphit ,,jámbor történetei'' és a ,,tudósok meséi'' között. És Hilduin esete azt is mutatja, hogy a tudományosság nem mindig tudja biztosítani a történeti hitelességet.

Már a Jeromos-féle Martirológium október 9-én emlékezik meg Szent Dénes és társai párizsi vértanúságáról. Rómában a 11. század óta ünneplik őket.


--------------------------------------------------------------------------------

Párizs első püspökének és vértanú társainak életéből csak a legendás elbeszélések alapján alkothatunk valami képet.

A pápa küldte Dénest Párizsba Eleutheriusszal és Rusticusszal együtt. Általuk a kegyelem fénye oly nyilvánvalóan ragyogott fel e vidéken, hogy a pogány papság felháborodott és lázadást szított ellenük, de mikor a felbujtott tömeg meglátta a szentet, lecsillapodott, mert Dénes hitével és szelídségével rácáfolt minden koholt vádra. Sokan a lába elé vetették magukat és megtértek.

Fescennius prefektus azonban eljárást indított a párizsi keresztények ellen, és egy prédikációja közben Dénest is letartóztatta. Társaival együtt először gúnyt űztek belőle, majd mindannyiukat megkínozták a börtönben. Dénest utána rostélyhoz bilincselték és tűz fölé helyezték; ezután vadállatok elé dobták, végül keresztre szegezték. De sem a hitét, sem az életét nem tudták kioltani. Akkor ismét visszavitték a börtönbe, ahol sok halálra ítélt keresztény jelenlétében misézett. E mise közben megjelent neki az Úr Krisztus, kenyeret nyújtott át és azt mondta: ,,Fogadd ezt, kedvesem, mert igen nagy jutalom vár rád nálam.'' Mise után az őrök kivonszolták a börtönből és egy Merkur-bálványkép előtt lefejezték.

Amint lefejezték -- mondja a legenda --, Dénes kezébe vette a tulajdon fejét, és egy angyal elvezette a vértanúság hegyéről (Mons Martyrum, a francia Montmartre) két mérföld távolságra egy helyre, ahol a sírjának kellett lennie. Itt angyali énekszó fogadta.

A bíró megparancsolta, hogy Rusticus és Eleutherius holttestét vessék a Szajnába. Egy nemes asszony azonban a férfiakat, akik teljesíteni akarták a parancsot, meghívta vacsorára, s mikor azok jóllaktak és lerészegedtek, az asszony fogta a két vértanú testét, és a saját földjén eltemette őket. Később a maradványaikat átvitték Dénes mellé.

Tours-i Szent Gergely tudósít arról, hogy milyen csodálatos erő áradt a szent püspök sírjából. 574-ben katonák kifosztották a templomát, és egyéb kincsekkel együtt magukkal vitték zsákmányként azt a drágakövekkel és aranyérmékkel ékes takarót is, amely a sírt fedte. A sír őrei elmenekültek és hagyták, hogy kirabolják a templomot, a szent azonban megvédte magát: a katona, aki a nyakába akasztott egy aranyat, amit a takaróról tépett le, kiesett a csónakból és a Szajnába fulladt. Ettől a vezér annyira megrémült, hogy az elrabolt takarót visszavitette a sírhoz, nehogy tovább haragítsák a szentet.

A Szent Dénes és Areopagita Dénes azonossága körüli későbbi vitába beleszólt -- mégpedig sajátos módon -- III. Ince pápa is, akinek sem a Saint-Denis apátjától, sem a francia királytól nem kellett tartania: Párizsban abban az időben újra fellángolt a vita az említett kérdés körül. A pápa ezért 1215. január 4-én egy tiszteletteljes levelet intézett a kolostorhoz, hosszasan taglalta a vitatott kérdést, de hangsúlyozta, hogy ő személy szerint nem foglal állást a vitában. Ugyanakkor küldött a szerzeteseknek egy ajándékot, amelyet bizonyára keserű szájízzel fogadtak. Elküldte nekik ugyanis azokat a csontokat, amelyeket bíboros legátusai a közelmúltban hoztak Görögországból Rómába. E csontokat a görögök úgy tisztelték mint Areopagita Dénes ereklyéit. A pápa a vitát ezzel döntötte el: ,,Areopagita Dénes ereklyéi valóban a kolostorotokban vannak!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Dénest és társait elküldted, hogy a pogány népek között hirdessék dicsőségedet, és amikor szenvedniük kellett, megajándékoztad őket az állhatatosság erényével, kérünk, segíts, hogy példájukból erőt merítve semmibe vegyük a világ dicsőségét, és nehézségeitől vissza ne riadjunk!


Szent Dénes     püspök és vértanú, † 285       


Szent Dénes     hitvalló       


Szent Eleutériusz szerpap       


SZENT GÜNTER

*vsz. Käfenburg (Arnstadt mellett), 955 körül +Prága közelében, 1045. október 9.
Életének első 50 esztendejéről csak annyit tudunk, hogy iskolás műveltséggel nem rendelkezett, s katona volt. 1006 februárjában vagy márciusában az elégtételként vállalt római zarándokútjáról visszatérőben belépett a niederaltaichi bencés kolostorba. Vagyonáról lemondott a göllingeni kolostor javára. Az eset nagy visszhangot váltott ki, s még Hersfeldi Lambert is megemlékezik róla évkönyveiben: ,,1006: Günter, nemes türingiai férfi, szerzetes lett Hersfeldben, de később Godehard apát tanácsára átment Altaichba''.

Günter a kolostorban nem találta meg nyugalmát, ezért 1008-ban kivonult remetének a bajor erdőkbe. 1011-ben Rinchnach közelében telepedett meg, ahová 1012-ben más szerzetesek is jöttek és egy közösséget alkottak. Templomukat a passaui püspök 1019. augusztus 29- én áldotta meg. A szerzetesek különálló kis cellákban laktak, de imádságra és étkezésre összejöttek.

Günter missziós tevékenységet is folytatott Magyarországon és Csehországban, mert rokona volt Gizella magyar királynőnek. Valószínűleg a királynő szavára hívta meg Szent István király Güntert, hogy vegyen részt a magyarok térítésében. Először 1015-ben vagy 1016- ban jött Magyarországra, és kezdeményezésére alapította a király a bakonybéli remeteséget, ahol egy ideig Szent Gellért is élt.

Günter tanácsadóként állt II. Konrád mellett, amikor az Burgundiát akarta meghódítani. 1040-ben elhagyta Rinchnachot, s élete öt utolsó esztendejét teljes magányban töltötte. 90 éves korában, 1045. október 9-én halt meg. A Prága melletti brewnowi kolostorban temették el. Hamarosan nyilvános tiszteletben részesítették, de hivatalos eljárást nem folytattak. Ereklyéit 1420-ban a husziták szétszórták.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Günter Türingiában, királyi családból született. Az összes történészek szerint Szent István hitvesének, Gizellának volt rokona atyai ágon. Ifjúkorát a királyi udvar elpuhult romlottságában töltötte. Ennek jóvátételére, búcsút mondva a hiúságoknak, visszavonult az emberektől, és szerzetes lett. Életét annyira megjobbította, hogy vezeklésének, virrasztásainak, megalázkodásának hamarosan széltében-hosszában híre ment. Szentségének híre Magyarországra is eljutott, aminek Szent István nagyon megörült, s hogy példájával őt is az erények szeretetére gyújtsa, magához hívatta. Günter azonban, attól tartván, hogy az udvar közelébe kerül, a második és harmadik hívást is elutasította. Végül mégis eljött. Amikor a királyi asztalhoz ültették, és sült madarat hoztak elé, imádságával a madarat életre keltette, és szárnyára bocsátotta, nehogy megszokott böjtje ellenére hús evésére kényszerítsék. Nem soká maradt a királyi udvarban, mert az udvar zsivajánál többre becsülte az aszkéták magányát. Szent István király, hogy mégis Magyarországon tudja tartani, egyik budai birtokán, melyet Bélnek neveztek, remeteséget alapított számára. Mivel Günter az udvar zajától itt sem érezte biztonságban magát, a nagyobb tökéletesség szeretetéért magányos remeteségre törekedett, és 38 éven át Magyarország és Csehország erdőiben élt. Végül Brediszláv egy szarvasvadászaton fölfedezte, mivel egy menekülő szarvas Günternél talált menedéket. Günter a szent útravalóval megerősítve, az általa előre megmondott órában1045. október 9-én, miután megáldotta a jelenlevőket, a remeteségből átment a Paradicsomba.



Szent Jakab apostol, Alfeus fia.

Jakab, Alfeus fia, a hagyomány szerint a vámosból lett apostolnak: Szent Máténak volt a testvére. Maga az Úr Jézus hívta meg a 12 apostol közé.(Mt. 10,3.) A Szentlélek leszállása után az apostol egy kis időre Jeruzsálemben maradt, aztán az elsőnek meghívott Szent András apostol kísérő társa lett az Evangélium hirdetésében. Edesszában, Gázában, Eleuteropoliszban és a körülötte levő helységekben hirdette Jézus tanítását, aztán Egyiptomba ment. Itt, Osztracina városában vértanúhalállal fejezte be apostoli munkáját. Keresztre feszítették.


LEONARDI SZENT JÁNOS
*Diecimo (Lucca mellett), 1541/43. +Róma, 1608. október 8.
János a Lucca melletti Diecimóban született, Giacomo Lippi és Giovanna asszony hetedik gyermekeként. 1553--1558 között Villa Basilica plébániai iskolájába járt, majd Luccába küldték a szülei, hogy egy jámbor gyógyszerész, Antonio Parigi mellett tanulja ki a gyógyszerész mesterséget. Itt ismerkedett meg több fiatallal, akik a domonkos Bernardini atya vezetése mellett arra társultak, hogy komolyabban éljék a keresztény életet, és ahogy lehet segítségére legyenek a szegényeknek és a zarándokoknak. Ezt a laikus társulatot ,,Colombini''-nek nevezték. János arra gondolt, hogy belép a ferencesek közé. Kérte is felvételét, de elutasították.

Egyre inkább érlelődött az elhatározása, hogy pap lesz. Gyóntatója tanácsára huszonhat évesen felhagyott a gyógyszerészséggel, és özvegy édesanyja tiltakozása ellenére megkezdte teológiai tanulmányait. 1571. január 6-án elmondhatta első szentmiséjét.

Papi tevékenysége eleinte prédikálásból és gyóntatásból állt. Püspöke rábízta a S. Giovanni della Magione-templomot (a máltai lovagok tulajdonában volt). János hamarosan iskolát szervezett a templomban. Így akart lehetőséget teremteni arra, hogy a trienti zsinat tanítását az egyszerű emberek felé is közvetíteni tudja. A Colombini társaság tagjai segítségével összegyűjtötte a kerület gyermekeit, akik oly nagy számban sereglettek hozzá, hogy a püspök az egész város területére tanítói megbízást adott neki. Óráira azonban nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek is jöttek. 1574-ben írásba foglalta tanításának módszerét és rövid tartalmát.

Katekéziseinek híre és hatása hamarosan túllépett Lucca falain, és a környező falusi plébániákra is eljutott. S ez azért különösen jelentős, mert részben a reneszánsz szellem következtében, részben a Luccában fellépő protestáns prédikátorok hatására nagyon ellanyhult a nép vallásos élete.

János a hitoktatás folytatására és szélesebb körben való elterjesztésére fontosnak látta, hogy társakat vehessen maga mellé, ezért megalapította a Keresztény Tanítás Társulatát laikusokból, s előbb a püspökétől, majd 1604. december 7-én VIII. Kelemen pápától is jóváhagyást kapott. Az alapszabályt ő maga állította össze. A kongregáció hamarosan megtelepedett több itáliai városban, még Nápolyban is. Luccában pedig egyre inkább terjedt a negyvenórás szentségimádás jámbor szokása, különösen a karnevál utolsó napjaiban, valamint a gyakori szentáldozás. A mozgalom további gyarapítása érdekében 1574. szeptember 1-én papokból alakított egy testvérületet, a Szűzanya Megreformált Papjainak Testvérületét. Ez a testvérület később, V. Pál pápa alatt nyerte el végső formáját és nevét: Isten Anyjának Reguláris Klerikusai (1614). A kongregáció jellegzetessége a szegénység, az engedelmesség és a bűnbánat. Lelki vezetőik az első időkben a luccai S. Romano konvent domonkos atyái, különösen Francesco Bernardini és Benedetto Onesti voltak.

A zsinati megújulásért fáradozó kezdeményezés hamarosan ellenállásba ütközött részben a protestánsok, részben a papok és a laikus hívők oldaláról. Egész odáig fajult a dolog, hogy megfosztották őket jogos javadalmuktól és koldulniuk kellett. Ez az ellenségeskedés arra késztette Jánost és társait, hogy elhagyják első templomukat, és áttelepüljenek a mai S. Maria Nera-templomba. Az ellenséges támadások dacára 1581-ben elnyerték a püspöki jóváhagyást. Két évvel később megtarthatták az első általános káptalant, amelyen rektori szereppel általános elöljáróvá választották Jánost. Ekkor útra kelt, hogy Rómában megszerezze a pápai jóváhagyást is.

Távollétében azonban fellángolt ellene a gyűlölet, és rágalmak özönével árasztották el. A városi elöljáróság ítéletet ült felette, távollétében száműzték a városból mint felforgatót, aki a közjó ellensége. Az ítéletet a pápa nem fogadta el, de a luccaiak elérték, hogy bizonytalan időre távol kellett maradnia városától. János megkísérelte a fellebbezést, de eredménytelenül; továbbra is a köztársaság ellenségeként kezelték. Mindez nagyon fájdalmasan érintette, csak növelte a fájdalmát a kongregáción belüli széthúzás, amit azzal sem tudott megszüntetni, hogy egy rövid időre a tilalom ellenére visszatért Luccába.

Római tartózkodása idején a pápáknak volt alkalmuk megismerni szent életét és rendkívüli adottságait. Egymás után bíztak rá nagyon kényes ügyeket, amelyeket előtte éveken át képtelenek voltak megoldani a pápai küldöttek. János a maga szelíd bölcsességével sorban oldotta meg a nehezebbnél nehezebb diplomáciai feladatokat. Joghatósági vitákat tisztázott; széteső szerzeteket reformált meg.

1599-ben az aversai püspök kérte, hogy az egyházmegyében uralkodó viszályok elsimításában segítsen neki. Meg is tette, de a luccai helyzet csak nem változott. Igaz, hogy két évvel korábban, 1597-ben a pápa apostoli vizitátorrá nevezte ki Luccába, de az ellenségeskedés lehetetlenné tette küldetése végrehajtását. Amikor másodszor is megválasztották általános elöljárónak, olyan lázadás tört ki, hogy jobbnak látta visszamondani a megbízást.

A kongregáción belül is nehézség támadt: a városi elöljáróság hatására több pap eltért az eredeti szabályzattól. János ez alkalommal is nagyon szelíden járt el, senkit nem akart büntetni, de az eredeti elgondolását próbálta megőrizni.

1601-ben Benedetto Guistiniani bíboros megbízta a vallumbrózai rend reformjának felügyeletével. Immár szokásos módján teljesítette a feladatot, amelyet hamarosan a szervitákhoz szóló küldetése követett.

Az általa alapított kongregáció 1601-ben Rómában is nyitott egy házat a S. Maria in Portico-templom mellett. Áldásos hatással volt a Városra a gyakori szentáldozás és a keresztény tanítás terjesztésével. Jelentős segítséget kaptak Baronius bíboros személyében, amikor őt nevezték ki a kongregáció protektorává. A tudós oratoriánus nagy szeretettel és megértéssel kezelte a kongregáció ügyeit. Ő sürgette, hogy a luccaiak minden tiltakozása ellenére Jánost válasszák meg általános elöljárónak.

János érdeklődése és apostoli buzgósága nem szorítkozott csak hazája egyházára. Miután megismerkedett a spanyol G. B. Vivesszel, vele együtt megtervezte egy olyan papi kongregáció megalapítását, amelynek tagjai a hitetlenek között terjesztik majd a keresztény tanítást. Így született meg 1603-ban az az intézmény, amelyből később a Collegium Urbanum Propagandae Fidei bontakozott ki, és amely a missziók római központjává lett. Egy ideig azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy Szűz Mária Reguláris Klerikusai közül néhányat misszióba küld, de erről lebeszélték.

Rómában szentekkel volt barátságban: Vives és Baronius mellett bensőséges kapcsolatban állt Néri Szent Fülöppel (lásd május 26-án) és Kalazanci Szent Józseffel (lásd augusztus 25-én), aki nagy tisztelettel volt iránta és tanúskodott is erényeinek hősiessége mellett.

Leonardi Szent János élete utolsó éveit Rómában töltötte, itt is halt meg 1609. október 8-án. Először a S. Maria in Portico-templomban temették el, majd -- amikor ez a templom lett a kongregáció központja -- átvitték a S. Maria in Campitelli-templomba.

XVI. Benedek elismerte János hősi erényeit, a szentté avatás azonban hosszan elhúzódott. A boldoggá avatásra 1861. november 10-én, a szentté avatásra 1938. április 17-én került sor. Ünnepét 1940-ben vették fel a római naptárba, október 9-re.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, minden javak bőkezű osztogatója, ki Szent János áldozópapod által hirdetted a népeknek az evangéliumot, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy az igaz hit mindig és mindenütt gyarapodjék!


BOLDOG GUANELLA LAJOS III. r. (1842-1915)
A 19. századbeli nagy három torinoi szenthez (Cafasso, Cottolengo, Don Bosco) csatlakozik negyediknek Boldog Guanella Lajos. Az elozo háromhoz hasonlóan, mielott megalapította saját szerzeteskongregációját, tagja volt Szent Ferenc III. Rendjének. Szüleinek 13 gyermeke közül o volt a kilencedik. A Como*-i egyházmegye egy kis falujában született. 1866-ban szentelték egyházmegyés pappá. 1875-1878-ig Don Bosco társa és a szalézi közösség tagja volt, de amikor ideiglenes fogadalma lejárt, püspöke kérésére visszatért saját egyházmegyéje szolgálatába, Comoba. Miután több helyen mint segédlelkész muködött, Comoban megalapította a „Gondviselés Házai” elnevezésu intézménye elso házát. 1908-ban alapította meg a Szeretet Szolgái nevezetu saját szerzeteskongregációját. Szent Ferenc és annak III. rendje iránt megmaradt érdeklodése. Rövid Szent Ferenc életrajzot írt, ebben ismertette a III. Rendet s annak szerepét. Társ-alapítója lett egy szerzetesnoi kongregációnak is, a Gondviselésrol nevezett Szuz Mária Leányai kongregációnak. 1886- ban Comoba telepítette át a novéreket s ezzel megszilárdította az intézményt. Késobb Szent X. Piusz pápa buzdítására és anyagi támogatásával Rómában is alapított egy Gondviselés-házat, Szent Józsefnek, a haldoklók védoszentjének tiszteletére (1902). Noi szerzetét 1912-13-ban Chicagoban telepítette le. Washingtonban megcsodálta a ferences atyák kolostorát a Szentföld helyeinek másolataival. Hazatérve Olaszországba, hasonló másolatokat épített Comoban a megnagyobbított Szent Szív templomban. Életcélját így összegezte 1886-ban: „Össze akarom valahova gyujteni az árvákat, aggokat, süketeket, a szellemi fogyatékosokat, a társadalom kivetettjeit. Lelki fiai és leányai ezeknek gondozását végzik a világ különbözo részein. Lajos atya 1915. okt. 24-én halt meg 73 éves korában. VI. Pál pápa 1964-ben, Guanella atya boldoggá avatásakor mondta: „Bosco Szent János az újonnan boldoggá avatottnak nagy barátja és tanítómestere volt. Az o tanítása és példája segítette Guanella atyát szerzetalapító hivatásának kifejlesztésében.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Lajost arra indítottad, hogy több karitatív intézményt alapítson a szegények, fogyatékosok felkarolására. Ssgíts, hogy példáját követve gyakoroljuk az irgalmas szeretet tetteit, és eljussunk szentjeid közé, akiket egykor majd áldottnak nevezel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


BOLDOG MÁRIA FRANCISKA RUBATTO III. r., rendalapító (1844-1904)
A torinoi egyházmegyében született Carmagnola* városban vallásos szüloktol, akik korán elhunytak. Ekkor Anna Mária Torinoba került s egy nemesaszszonyhoz szegodött szolgálónak. Itt járt iskolába, majd késobb munkája végzése mellett talált idot arra, hogy betegeket, szegényeket látogasson s szeretetszolgálatot végezzen. Munkaadója halála után a tengerparti Loano-ba ment, ahol a. kapucinusok templomába járva s velük kapcsolatba kerülve belépett a. ferences III. rendbe, s rendi testvéreivel folytatta Torinoban kezdett szeretet- tevékenységét. Segítotársaiból aztán szerzetes kongregáció alakult: az egyházmegyés püspök megbízásából o lett a Loanoi Kapucinus III. rendi Novérek alapítója s elso elöljárója. (Késobb Rubatto anya Novéreinek is nevezték oket.) A szerzetes társulat a kor szükségletét elégítette ki: a betegeket gondozták, elsosorban az otthonukban tartózkodókat, akiket felkerestek, s ha szükséges volt, vallási oktatásban is részesítették oket. „A szegények szolgálói vagyunk, s tartozunk nekik minden szolgálatot elvégezni” - tanította. Sok fáradozást, utazást is vállalt a közösség ügyében. „Nem szükséges - vallotta -, hogy mindig a templomban legyünk; imádkozni és jó példát adni mindenhol tudunk.” Szent Ferenc igazi követoje volt: lelkületben s a szegénység szeretetében, élésében. A közösség évrol-évre gyarapodott, Latin-Amerikában is letelepedtek. Amikor Uruguayban, Montevideoban novéreit látogatta, súlyos betegségbe esett, ekkor a. lelki eronek s a türelemnek hosi példáját adta leányainak. Itt halt meg 1904-ben. A novérek, a szegények s a betegek egyaránt siratták. Boldoggá avatási eljárása a montevideoi egyházmegyében 1941-49-ig tartott, a genovai érsekségen 1947- 48-ig. Boldoggá avatása 1993-ban történt.
„Isten szolgálója, Maria Franciska Rubetta. Istenhez hu, éber és tevékeny, mindig kész testvérei megsegítésére, egész életét felebarátai szolgálatára szentelte. Élete különleges tanúságtétel a szeretetrol, melyet Isten a kicsinyekre és az alázatosakra áraszt.”
A boldoggá avatási dekrétumból.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Franciskát kiválasztottad, hogy a betegek és szegények istápolására új szerzetescsaládot alapítson s jópéldájával elottük világaskodjék. Add, hogy akik ot a szeretetben követni igyekszünk, egykor dicsoségében is részesedjünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Péter atya.

Galáciából származott, az ikonromboló Teofil császár uralkodása alatt élt. Először Leontinnak hívták. Szép testi külsővel és nagy testi erővel rendelkezett. Ezért a császári kiíéret tagjai közé vették fel. A császártól sokféle katonai kitűntetésben részesült. Nem sokáig szolgált katonaként. Mindent elhagyva szerzetes lett a Dafneonban levő kolostorban. Később több kolostorban is megfordult. Istennek tetsző hosszú élet után békében hunyt el Bazil császár idejében Szent Fókász kolostorban, a IX. században.


Szent Poplia.

Szentünk a hitehagyott Julián császár idejében élt. Antiochiából származott. Fiatalon egy ideig házasságban élt és egy fia született. Férje halála után maga köré gyűjtötte a szüzeket és özvegyeket, akik hozzá hasonlóan Istennek akarták szentelni életüket. Mindnyájuk számára egy istenfélő közösséget szervezett. Egy alkalommal az istentiszteleten az erőtlen bálványokról szóló zsoltárt énekelték. (134.) Julián császár is meghallotta az éneket és megparancsolta, hogy hagyják abba. Mivel Poplia mint kórusvezető még hangosabban énekelt, a császár megparancsolta kíséretének, hogy üssék arcon. Nemsokára ezek után meghalt. Ez a IV. század második felében történt.


Szent Ruszticusz     áldozópap és vértanú † 285