2018. november 13., kedd

SZENT GAUDENTIUS
*960--970 között +Gniezno, 1011 után, október 14.
Gaudentius atyja a csehországi Libice ura, Szlavnik, édestestvére Szent Adalbert, Prága vértanú püspöke volt. Valószínűleg ő is Magdeburgban tanult, mint Adalbert. 988-ban a két testvér Rómába indult azzal a távolabbi céllal, hogy a Szentföldre zarándokolnak. Rómában azonban Gaudentius belépett a Szent Alexius és Bonifác bencés kolostorba, s valószínűleg itt szentelték pappá. 996-ban Adalbertet Prágába, majd Lengyelországba is elkísérte. Részt vett Adalbert Balti- tenger melléki missziójában, és szemtanúja volt vértanúságának.

997 körül a Szlavnik családot Csehországban súlyos üldözés érte, ezért Gaudentius egy időre Lengyelországban, I. Boleszláv udvarában maradt. 997-től 999-ig ismét Rómában tartózkodott, és valószínűleg része volt annak az Adalbert-életrajznak a megírásában, melyet II. Szilveszter pápa készített. 999. december 2-án aláírta III. Ottó oklevelét, mely a Szent Adalbert érsekről nevezett farfai kolostor alapításáról készült.

A lengyel krónikák szerint Gaudentiust 999-ben püspökké szentelték, és 1000 tavaszán I. Boleszláv, III. Ottó és más fejedelmek jelenlétében átvette a gnieznói érsekséget. Gallus Anonymus krónikája beszél egy kiközösítésről, mellyel Gaudentius érsek Lengyelországot büntette, azt azonban nem mondja meg, hogy pontosan mikor és ki ellen irányult, csak a II. Mieszkó király halála után (1034) kitört zavargásokhoz kapcsolja. Az újabb kutatások szerint 1034--1038 között komoly viták folytak a latin és a római-szláv rítus hívei között, s Gaudentius valószínűleg a latin mellett tört lándzsát.

Halála évét nem ismerjük, bizonyos, hogy 1011-ben még élt, s valószínűleg jóval később halt meg. A gnieznói katedrálisban temették el, és szentként tisztelték anélkül, hogy hivatalos eljárást folytattak volna. 1038-ban a testét átvitték Prágába.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Gaudentius nemcsak vér szerint és a szerzetesi életben volt testvére Szent Adalbertnek, hanem mint apostoltársa is, mert ugyanaz a buzgóság hevítette az igaz hit terjesztéséért. Itáliából ugyanis más kiváló férfiakkal együtt Adalbert Gaudentiust is magával vitte Csehországba, ahol a brewnowi kolostorban -- melyet Jámbor Boleszláv fejedelmi bőkezűséggel látott el -- kezdték meg a szent életet, s hamarosan példaképei lettek a szerzetesi tökéletességnek. Adalbert magával hozta testvérét Magyarországra is, hogy azt a lelkületet, melyet Gaudentius a kolostori magányban kialakított, most napvilágra hozza; hogy aki korábban a hit terjesztéséért a falak között lelkesedett, most a küzdőtéren tanúsítsa buzgóságát, és egy pogány nép megtérítéséért fáradozzon. Gaudentiust nemcsak a saját szíve, hanem testvére is lelkesítette, ezért oly serényen és állhatatosan apostolkodott, hogy abban az időben egész Magyarországon nem volt párja abban, ahogyan módot talált a magyar lelkek Krisztus igájába hajlításához. A legnehezebb munkát is vidáman vállalta, és semmit el nem mulasztott, amit a nép fiatal hitének ápolására alkalmasnak látott. Amikor Adalbert Lengyelországba távozott, Gaudentius is vele ment, és Gniezno püspöke lett. Feladatát fáradhatatlanul töltötte be, úgyhogy nyájának nagy hasznára volt, s maga is igen sok érdemet szerzett Istennél, akihez, hogy jutalmát az égben átvegye, jámbor halállal átment.


SZENT GERTRÚD
+12. század
Sziléziai Szent Hedvignek hét gyermeke született, de közülük hatot eltemetett. Egyedül Gertrúd maradt életben. 1202-ben megalapították a trzebnicai ciszterci apácakolostort, ahova Gertrúd belépett és apátnő lett. Hedvig férje halála, 1238 után ebbe a kolostorba vonult vissza.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Gertrúd Henrik sziléziai fejedelem és Szent Hedvig leánya volt. Édesanyjának, Szent Hedvignek életét ismerve láthatjuk, hogy Gertrúd milyen jámborságban és életszentségben nevelkedett. Felnövekedvén kérte anyjától, hogy elhagyhassa a világot és egészen Istennek szentelhesse magát. Anyja a kérést szívesen hallotta, és bőkezű adománnyal kolostort alapított, hogy leánya hasonló szüzekkel együtt apáca lehessen. Az új kolostor lakói rövid idő alatt az erények és az életszentség nagy reménységeiként ragyogtak. A kolostor apátnőjének Gertrúdot választották, aki úgy kormányzott, hogy semmit nem írt elő addig, míg saját maga azt meg nem tette. Inkább a példájával, mint parancsokkal kormányzott. Édesanyját, Szent Hedviget, aki akkor már 30 éve tartózkodott a húsevéstől, amennyire tudta, utánozta, és nem testi, hanem aszketikus életének anyjaként tisztelte. Vallotta, hogy többel tartozik neki erkölcsös és jámbor életéért, mint azért, hogy a világra hozta. Anyja halála után Gertrúd a legnagyobb kincseként őrizte azt a fátylat, amelyet Hedvig Szent Erzsébettől kapott. Hogy mindkettőjük erényes életét kövesse, Gertrúd az alázatra, önmaga megvetésére a vezeklésre, a szűkölködők megsegítésére törekedett mindaddig, míg bevégezve a halandó élet pályáját, el nem távozott, hogy az égben mindkettőjüknek társnője legyen. Emlékezetét március 17- én üljük.


BOLDOG GERTRÚD
*Wartburg, 1227. szeptember 29. +Altenberg, 1300 körül
Gertrúd Árpádházi Szent Erzsébet és Türingiai Lajos legkisebb leánya volt. Miután édesanyja özvegyen maradt, a kis Gertrúdot a Wetzlar közelében lévő altenbergi premontrei apácákhoz adta nevelésre. Gertrúd a kolostort többé nem hagyta el: előbb fogadalmas apáca, majd 1248-ban apátnő lett. Kormányzása idejében nagyon szép templomot emeltek a Boldogságos Szűz és Szent Mihály főangyal tiszteletére. Anyja példáját követve külön házat építtetett a kolostor mellé a szegények és betegek befogadására. Alighogy IV. Orbán pápa elrendelte az Úrnap ünnepét, 1270-ben Gertrúd az elsők között vezette be kolostorában. A nővérek közül vezeklésével tűnt ki, Isten pedig megajándékozta a prófétálás lelkével.

Halála után, melynek pontos dátumát nem ismerjük, VI. Kelemen pápa 1311-ben a kolostor számára engedélyezte Gertrúd tiszteletét. Ezt 1729- ben az egész premontrei rendre kiterjesztették. Ünnepét augusztus 13- án tartják.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Gertrúd, a szűzi tisztaság e nemes virága Türingiai Lajos gróf és Szent Erzsébet magyar királylány gyermeke volt. Lipsius Zsófiának nevezi. Hogy milyen gyermekkora volt, s hogy felnövekvőben miként élt, pontosabban és tömörebben nem lehet elmondani, mint ha azt mondjuk, hogy édesanyja, Erzsébet, ez a szent asszony volt mestere az imádságban, az irgalmasság cselekedeteiben, az önmegtagadásban, a megalázkodásban és az erkölcsös életben. Gertrúd mindig őt tartotta szeme előtt, és mint jó leány minden erény követésével utánozni próbálta. Látta anyját, amint a feszület előtt letesz minden asszonyi ékszert, mert úgy ítélte, hogy nem ékesítheti magát a szolgáló, amikor urának egész testét sebek borítják. Nem kevésbé nagylelkű bátorsággal többre értékelte az isteni engedelmességet, mint a királyi házasságokat, ezért belépett az altenburgi premontrei apácák kolostorába, és egészen a jámbor életnek szentelte magát. Erényei oly hamar kiviláglottak, hogy Krisztus új menyasszonyát fiatalsága ellenére a nővérek prépostnővé választották, jóllehet ő inkább alattvaló, mint vezető szeretett volna lenni. A vállára tett terhet úgy viselte, hogy a tisztség ellenére mindenkinek alávetette magát, s ha a többieknek tett szolgálatait nézzük, inkább mindenki szolgájának, mint apátnőnek kellene mondanunk. Önmagáról egészen megfeledkezett, és a nővérek javáért áldozta föl magát. Amilyen az élet, olyan a halál, azaz a szent életre szent halál következett.


SZENT GÜNTER
*vsz. Käfenburg (Arnstadt mellett), 955 körül +Prága közelében, 1045. október 9.
Életének első 50 esztendejéről csak annyit tudunk, hogy iskolás műveltséggel nem rendelkezett, s katona volt. 1006 februárjában vagy márciusában az elégtételként vállalt római zarándokútjáról visszatérőben belépett a niederaltaichi bencés kolostorba. Vagyonáról lemondott a göllingeni kolostor javára. Az eset nagy visszhangot váltott ki, s még Hersfeldi Lambert is megemlékezik róla évkönyveiben: ,,1006: Günter, nemes türingiai férfi, szerzetes lett Hersfeldben, de később Godehard apát tanácsára átment Altaichba''.

Günter a kolostorban nem találta meg nyugalmát, ezért 1008-ban kivonult remetének a bajor erdőkbe. 1011-ben Rinchnach közelében telepedett meg, ahová 1012-ben más szerzetesek is jöttek és egy közösséget alkottak. Templomukat a passaui püspök 1019. augusztus 29- én áldotta meg. A szerzetesek különálló kis cellákban laktak, de imádságra és étkezésre összejöttek.

Günter missziós tevékenységet is folytatott Magyarországon és Csehországban, mert rokona volt Gizella magyar királynőnek. Valószínűleg a királynő szavára hívta meg Szent István király Güntert, hogy vegyen részt a magyarok térítésében. Először 1015-ben vagy 1016- ban jött Magyarországra, és kezdeményezésére alapította a király a bakonybéli remeteséget, ahol egy ideig Szent Gellért is élt.

Günter tanácsadóként állt II. Konrád mellett, amikor az Burgundiát akarta meghódítani. 1040-ben elhagyta Rinchnachot, s élete öt utolsó esztendejét teljes magányban töltötte. 90 éves korában, 1045. október 9-én halt meg. A Prága melletti brewnowi kolostorban temették el. Hamarosan nyilvános tiszteletben részesítették, de hivatalos eljárást nem folytattak. Ereklyéit 1420-ban a husziták szétszórták.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Günter Türingiában, királyi családból született. Az összes történészek szerint Szent István hitvesének, Gizellának volt rokona atyai ágon. Ifjúkorát a királyi udvar elpuhult romlottságában töltötte. Ennek jóvátételére, búcsút mondva a hiúságoknak, visszavonult az emberektől, és szerzetes lett. Életét annyira megjobbította, hogy vezeklésének, virrasztásainak, megalázkodásának hamarosan széltében-hosszában híre ment. Szentségének híre Magyarországra is eljutott, aminek Szent István nagyon megörült, s hogy példájával őt is az erények szeretetére gyújtsa, magához hívatta. Günter azonban, attól tartván, hogy az udvar közelébe kerül, a második és harmadik hívást is elutasította. Végül mégis eljött. Amikor a királyi asztalhoz ültették, és sült madarat hoztak elé, imádságával a madarat életre keltette, és szárnyára bocsátotta, nehogy megszokott böjtje ellenére hús evésére kényszerítsék. Nem soká maradt a királyi udvarban, mert az udvar zsivajánál többre becsülte az aszkéták magányát. Szent István király, hogy mégis Magyarországon tudja tartani, egyik budai birtokán, melyet Bélnek neveztek, remeteséget alapított számára. Mivel Günter az udvar zajától itt sem érezte biztonságban magát, a nagyobb tökéletesség szeretetéért magányos remeteségre törekedett, és 38 éven át Magyarország és Csehország erdőiben élt. Végül Brediszláv egy szarvasvadászaton fölfedezte, mivel egy menekülő szarvas Günternél talált menedéket. Günter a szent útravalóval megerősítve, az általa előre megmondott órában1045. október 9-én, miután megáldotta a jelenlevőket, a remeteségből átment a Paradicsomba.


TISZTELETREMÉLTÓ CSEPELÉNYI GYÖRGY

November 13.
*Biccse (Torontál megye), 1626. +Szőke (Heves megye), 1674. György magyar nemesi családból származott. Gyermekkorában édesanyját elkísérte szegény- és beteglátogató útjaira. Alig múlt 16 éves, amikor belépett a pálosok közé. Már a novíciátusban kitűnt életszentségével, szigorú életmódjával és Mária-tiszteletével. Bölcseleti és hittudományi tanulmányai végeztével a pápai, majd a máriavölgyi rendházba helyezték hitszónoknak. Mély hitből fakadó beszédei hatására számos rendkívüli megtérés történt. 1660-ban a máriavölgyi kolostor alperjele, s egyben a rend újoncmestere lett.
Kiemelkedő szerepet játszott a protestánsok visszatérítésében. Módszerei azonban -- békés, alázatos természetéből adódóan -- eltértek a ,,harcos'' hitvitázókétól. Mindezek alapján X. Kelemen pápa kinevezte őt a magyarországi missziók főnökének, s tevékenységi körének középpontjává a Mezőkövesd-Eger-Füzér vidéket jelölte meg. Több pálos társával együtt rövid idő alatt ,,hét kálvinista falut pápista pogányságra térített'', ahogy a protestánsok mondták.
1674. március 26-án, húsvét másnapján a protestánsok egy csoportja behatolt a füzéri plébániára, s rabszíjra fűzve magával hurcolta a szemükben oly gyűlöletes Csepelényit. Fogsága hatvan napig tartott, ez idő alatt állandó bántalmaknak volt kitéve. Napokon keresztül ruhátlanul kellett járnia, megostorozták, leköpdösték, bíborköpenyt húztak rá, hatalmas csomagokat kötöttek vállaira, majd egyikük a hátára ült, és sarkantyúját mélyen az oldalába vágva, futásra kényszerítette. György mindezt alázatosan tűrte és imádkozott a kínzóiért. Közülük az egyik megsajnálta, és szent embernek nevezte, ezért társai agyonverték, Györgyöt pedig erős kíséret mellett a Mezőkövesd melletti Szőke községbe vitték. Ott miután a hóhér nem volt képes lefejezni -- többször fölemelte a bárdot, de keze erőtlenül lehanyatlott --, karddal megölték. Ahol ez történt, a monda szerint forrás fakadt.
Teste napokig hevert temetetlenül, az oszlás minden jele nélkül. Az egri pasa személyesen intézkedett, hogy ,,Isten szent emberét'' tisztességesen eltemessék. Az egerfarmosi templomban a mártírok miséjét imádkozták érte. 1689-ben a sátoraljaújhelyi pálos templomba szállították a testét, és a Szent Kereszt-oltár alatt helyezték örök nyugalomra. Életszentségét csodák igazolták. Még ugyanabban az évben Fenessy György egri püspök megindította a szenttéavatási eljárást. A Római Szentszék megengedte tiszteletét, de szentté avatása különböző okok miatt elmaradt. Maguk a pálosok sem szorgalmazták rendjük puritán szabályai miatt, melyek szerint a rend tagjai nem avathatók szentté. Tetemét 1974. május 24-én, halálának 300. évfordulója alkalmából az egri egyházmegye által ajándékozott ezüstös koporsóba helyezték. Életét és mártíromságát elsőként a mezőkövesdi plébános, Nagy János (aki az egerfarmosi templomban a temetési szertartást is végezte) írta meg. Emléke és tisztelete leginkább Mezőkövesd környékének hívei között él.

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Iskoláit befejezve, hogy lelkének inkább gondját viselje, a Remete Szent Pál törvénye szerinti életre adta magát. Aki csak találkozott vele, észrevette életszentségét és szűzi tisztaságát, melyet a sírig megőrzött. A szentbeszédben kiváló szónoknak bizonyult. Kétszer volt szubprior a konventokban, majd a lázadásokkal teljes időkben a hívek üdvösségének gondozását bízták rá. Feladatát György dicséretesen látta el... Fáradozásának nem is maradt el gyümölcse: sokakat megerősített a katolikus igazságban, és a nem katolikusok is tanúsítják, hogy hét falut visszatérített a katolikus hitre. A lelkek között végzett aratása miatt a nem katolikusok börtönbe vetették... Minden áron rá akarták venni a katolikus hit megtagadására, de ennek épp ellenkezője történt, mert kegyetlen kínjai közepette csak megerősödött az erényben. Annyira nem tudták a gyötrelmekkel megfélemlíteni, hogy kérte, még inkább kínozzák, hogy meghalhasson a hitéért.


SZENT HOMOBONUS bűnbánó
*Cremona, 1150 körül. +Cremona, 1197. november 13.
Elbúcsúzása előtt Krisztus tanítványaira apostoli kötelezettségeket rótt: az idők végezetéig tanúivá kell lenniök. A tanítványok elfogadták Mesterük megbízatását, és kötelezettségüket sokan életük feláldozásával teljesítették. A tanúk közé tartoznak azok is, akik Krisztus parancsát a mindennapok hűségében valósították meg. Így volt ez a 12--13. század Itáliájának iparos és kereskedő köztársaságaiban is. Volt a világiak között egy vallásos élcsapat, amelynek képviselői személy szerint alig ismeretesek, jámborságeszményüket azonban megörökítették a források.

Közéjük tartozott a cremonai Homobonus, aki a névtelenséget áttörve a történelem nyilvánossága elé lépett. Bár a szentté avatási per iratai elvesztek, a szentté avatáskor kiadott bulla tartalmazza a tanúk kijelentéseinek összefoglalását; ezenkívül néhány évvel később egy cremonai pap megszerkesztette Homobonus életrajzát az ünnepi zsolozsma számára.

Homobonus apja, a Tucingo nemzetséghez tartozó kereskedő mélyen vallásos férfi lehetett. Megmutatkozik ez már fia nevének megválasztásában is; az a kívánsága jut kifejezésre, hogy gyermeke ,,homo bonus'', azaz jó, derék ember legyen, és így elnyerje Isten tetszését.

Életrajza arról tudósít, hogy Homobonus nem járt iskolába. Alapismereteit (olvasást, írást, számolást), valamint a kereskedői foglalkozáshoz szükséges kiképzést apjának köszönhette.

A kereskedelmet a keresztény hagyomány kezdettől fogva tartózkodással, sőt azzal a gyanakvással kezelte, hogy ,,tisztességtelen'', mert hasznot húz valamiből, amihez nem adott hozzá semmit. Azt soha nem mondta az Egyház, hogy a kereskedés önmagában rossz, de csak a 14--15. században főleg Szent Antonin (lásd: 249. o.) és Sziénai Szent Bernardin (lásd: A szentek élete, 208. o.) hatására oldódik ez a tartózkodás. Érthető módon az egyházi iskolák számolni tanítottak, de kereskedni nem.

Ha Homobonus korában megkérdezték a teológusokat, azt válaszolták, hogy az elvégzett munkával arányos nyereség megengedett, de csak a család fenntartására vagy a szegénygondozás előmozdítására. Egyebekben pedig továbbra is bizalmatlanok maradtak, és a tapasztalat nekik adott igazat. A kereskedők világában ugyanis eluralkodott a nyereség- és élvezetvágy, és csak kevesen nyitották meg belső hallásukat az intő egyházi hangok előtt. Ezek a kevesek azonban nagy dolgokat tudtak megvalósítani. Gyökeresen szembeszegültek a Mammonnal, s az állandó pénz- és birtokvággyal szembeszegezték az önkiüresítést és az evangéliumi szegénységet. Közéjük tartozik Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) is, aki posztókereskedő és kelmefestő családból származott, és tanítványaival együtt ezt a keresztény életeszményt követte; de voltak világiak is, akik akkoriban kereskedőkként (különösen a textilszakmában) figyelemre méltó jóléthez jutottak, később azonban pusztán vallási indítékokból felhagytak foglalkozásukkal, vagyonuk nagy részét elajándékozták a templomoknak és a szegényeknek, visszavonultak a közélettől, és ezután már csak az imádságnak és a bűnbánatnak éltek. Ezeket az embereket Itáliában gyakran nevezték ,,bűnbánók''-nak vagy ,,megtérők''-nek, mert egykori gazdagságuk nyilvános bűnnek számított, és emiatt rossz hírbe keveredtek.

Néhányan ezek közül az új megtérők közül laikus prédikátorként léptek fel. Tudásuk azonban nagyon kevés volt, ezért csakhamar tévutakra kerültek. Így a ,,lyoni szegények'' és az első ,,humiliták'' Lombardiában. Mások még tovább tévelyegtek, és az eretnek katarok nyomdokaiba léptek.

Homobonus további életéről a rendelkezésünkre álló források keveset árulnak el. Annyit tudunk róla, hogy átvette apja üzletét, megházasodott, de hogy voltak-e gyermekei, viselt-e tisztséget Cremonában, azt már nem tudjuk.

Nagy jámborsága és tevékeny felebaráti szeretete tűnt fel polgártársainak. Mivel a szentté avatási bulla sok idetartozó egyedi dolgot rögzít, felvázolhatjuk azt az utat, amelyen Homobonus eljutott Istenhez. Mint kereskedő megelégedett a mérsékelt haszonnal, s ezt családja fenntartására és a keresztény irgalmasság műveire használta fel. Jó volt a szegényekhez, egész életén át segítette őket ínségükben, és alkalmilag még a halálon túl is gondoskodott róluk, amennyiben segített, hogy tisztességesen eltemethessék őket. Karitatív tevékenységében személyesen járt el: a segítségre szorulókat leggyakrabban saját házába fogadta be gondozásra. Életrajza hozzáteszi, hogy hitvese nem mindig értette ezt meg, és rosszallását olykor nyomatékosan juttatta kifejezésre.

Igazi bűnbánóként Homobonus a bűnbánat szentségében a keresztény tökéletesség hatékony eszközét látta. Osbert, a Szent Egyed templom plébánosa a szentté avatási perben arról tanúskodott, hogy híve több mint húsz éven át nála gyónt, és buzgón követte lelki vezetését.

Arról is tudunk, hogy sohasem vett részt világi szórakozásokban, sőt még polgártársai világias életszemléletére is igyekezett hatni. Céhtársaival ellentétben gyapjúból készült, egyszerű ruházatot viselt, s ezt akkoriban a szigorú életmód külső jelének tekintették.

A bulla nem hagy kétséget afelől, hogy Homobonus imádságos ember volt. Először is mint minden ,,bűnbánó'', naponta megjelent a templomban; nemcsak a szentmisén vett részt, hanem a zsolozsma hóráin, még éjszaka is. Ha hivatásbeli kötelességei miatt nem tudott ennek eleget tenni, például a kishórák vagy a vesperás alkalmával, akkor előre elimádkozta őket. Állandó párbeszédben élt Istennel. Akár dolgozott, akár a kereszt előtt borult le, akár nyugodni tért, ajka mindig imát rebegett. Szakadatlan imádsága, hivatásához kapcsolódó lelkiismeretessége, s szegényekről való szerető gondoskodása lehetett az oka annak, hogy környezete felfigyelt alázatos, egyszerű életére.

1197. november 13-án halt meg a Szent Egyed plébániatemplomban, ahol szokása szerint részt akart venni a reggeli szentmisén. A Kyrie eleison felhangzásakor leborult a feszület előtt, ám a Glóriakor nem kelt fel, és amikor közelebbről megnézték, már halott volt.

A sírjánál történt csodák hatására Sicard püspök kánoni vizsgálatot rendelt el, és ennek eredményeit elküldte a római Kúriának. Tizennégy hónappal a halála után, 1199. január 12-én avatta szentté III. Ince pápa.

1202 júniusában földi maradványait a Szent Egyed plébániatemplomból átvitték a dómba. A szent tisztelete gyorsan elterjedt s eljutott Német- és Franciaországba is. Bázelben ,,Guotman''- vagy ,,Gotman''-ként választotta védőszentjéül a szabók céhe.


MAGYAR BOLDOG ILONA
*13. század eleje +Veszprém, vsz. 1270. november 15.
Ilona a veszprémi domonkos kolostor priórája és hét éven át Árpádházi Szent Margit nevelője volt. Lelki életét komoly misztikus élmények határozták meg, élete végén megjelentek testén a stigmák. A kolostor kormányzásában jó gyakorlati érzékről tett tanúságot. Halála után tizenkét évvel holttestét a kolostortemplomban készített ékes síremlékbe helyezték át. Tisztelete kérdésében a Szentszék még nem nyilatkozott. Ünnepét a rendben november 6-án ülik.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Ilona magyar nemzetségből származott. Veszprémben a Szent Katalin tiszteletére 1222-ben emelt domonkos apácakolostorban tette le szerzetesi fogadalmát. IV. Béla király leányának, Boldog Margitnak volt mesternője az erényekben, és csodálatos életszentségben élt. Krisztus bizonyságot akart adni élete szentségéről, ezért míg Ilona az ő keserves kínszenvedéséről elmélkedett, sebeinek stigmáit csodálatos módon kezeibe és jobb oldalába írta. Gyakran megtörtént, hogy imádság közben -- hosszasan szokott imádkozni -- teste a levegőbe emelkedett, mennyei muzsikát hallott, s annyi vigasztalás töltötte el, hogy teste ezt nem tudván befogadni, elveszítette érzékelését és erőit. A szenteket oly gyengéd szeretettel tisztelte, hogy eljöttek és társalogtak vele. Egy éjszaka a cellájában elragadtatásban imádkozott, és a keresztről Krisztus leszállt hozzá az érc corpusban, s nővértársai semmi erővel nem tudták kibontani Ilona öleléséből mindaddig, míg a következő nap dél körül magához nem tért és vissza nem tette ő maga a helyére. Az Úr szentséges Testének és Vérének misztériuma iránt igen nagy áhítattal viseltetett. Ha olykor a gyóntatójától nem kapott engedélyt a szentáldozásra, vágya úgy fellobogott, hogy maga Krisztus látható alakban nyújtotta neki az Eucharisztiát. Megkapta a prófétálás lelkét, s a gyógyítás adományának birtokosaként érintéssel futamította meg a betegségeket; elszáradt virágok érintésére újra kivirultak, de nehogy a többiek fölfigyeljenek rá, mindjárt széjjeltépte őket. Mikor haldoklott, Krisztus jött elébe a szentek nagy csapatával, és 1270. november 9-én elszólította a boldog halhatatlanságba, majd halála után sok csodával dicsőítette meg.


BOLDOG MAGYAR ISTVÁN és SZÁSZ KONRÁD VÉRTANÚK
+1288 körül
Ferences szerzetesek voltak a 13. század második felében. Misszionáriusnak küldték őket a Fekete-tenger keleti partjára, ahol a nép a 4--6. században megkeresztelkedett ugyan, de egy részük később visszasüllyedt a pogányságba. A területet erősen befolyásolták a muzulmánok is. Istvánt és Konrádot prédikáció közben ölték meg. Haláluk pontos dátumát nem ismerjük. A rendben április 5-én ünneplik őket.


BOLDOG MAGYAR ISTVÁN VÉRTANÚ
+1334. április 22.
A ferences krónika szerint István Nagyváradon született, s ferences lett. Fogságba esett, és egy Szentjános nevű helységben raboskodott. Szökése után Saray városban (vsz. a Volga menti Szelitrenojéről van szó) talált menedéket. Itt megtagadta hitét és mohamedán lett. Hamarosan azonban rádöbbent vétkére és megbánta: megtagadta mohamedán voltát, amiért máglyára ítélték. Mivel a tűz kétszer is csodálatosan kialudt, karddal és lándzsával ölték meg 1334. április 22-én. Vértanúsága helyén csodálatos gyógyulások történtek.


TISZTELETREMÉLTÓ KASZAP ISTVÁN

November 13.
*Székesfehérvár, 1916. március 25. +Székesfehérvár, 1935. december17. A Soroksárról Fehérvárra elszármazott Kaszap család harmadik gyermekeként született. Két bátyja és két húga volt (Béla és József, Rózsa és Gabriella). Édesapja főellenőrként dolgozott a postán.
Első iskolaéveit Székesfehérvárott a Belvárosi Elemi Iskolában, a gimnáziumot a ciszterciek Szent István gimnáziumában végezte. Tizenhat éves koráig csak annyiban tűnt ki társai közül, hogy szívesebben ministrált, nem szerette a durva diákcsínyeket és nagy gonddal törekedett állapotbeli tisztaságának megőrzésére. Gyermekkorának indulatos, makacs természetén nagy küzdelem és sok-sok kudarc után sikerült úrrá lennie. A tanulásban tudatosan nevelte magát a szorgalmas, pontos, eredményes munkára. Eleinte ugyanis -- a sok olvasás miatt -- nem jeleskedett az iskolai tennivalókban, de a hatodik gimnázium első félévében kapott meglehetősen gyenge bizonyítvány után pontos, szigorú napirend szerint készült óráról órára. Az eredmény a kitűnő érettségi volt.
E változással együtt csendesebb, elmélyültebb kezdett lenni. Kereste a magányt, ugyanakkor -- szeretetből tudatosan vállalt és mindenki felé megnyilvánuló -- szolgálatkészsége csak növekedett. Nyolcadikos gimnazista volt, amikor eldöntötte, hogy jezsuita lesz. 1934. július 31-én, Szent Ignác ünnepén lépte át a budai Manréza küszöbét. A jezsuita szabályzat szerint a novíciátus két évig tart és egyvégtében kell letölteni. Ez lett az akadálya annak, hogy István, akinek az Úr csak másfél évet adott a rendben, fogadalmas lehessen.
Gyermekkorában egészséges volt, gimnazista évei alatt sokat sportolt, sőt tornászbajnokságokat nyert. Mikor azonban a rendbe való felvételi alkalmából az orvos előtt állt, lázas volt. Mivel egyébként teljesen egészségesnek mutatkozott, az izgalomnak tudták be ezt, és nem tekintették a belépés akadályának. Hamarosan azonban betegeskedni kezdett: ismételten begyulladt a mandulája, néha annyira, hogy a hangját is elveszítette, majd az ízületeire ment a gyulladás, megdagadt a bokája, és ujjain, nyakán, arcán kelések keletkeztek. A novíciátus első hónapjaiban tökéletesen azonosult a rend célkitűzéseivel, engedelmes készséggel fogta meg elöljárója kezét, hogy Krisztus számára alkalmas eszközzé formálják, de már Karácsony táján megkapta Istentől az első jeleit annak, hogy a türelemmel viselt szenvedések nagyon is szűk útján, egyedül a megfeszített Krisztus lesz az ő vezére.
A következő év már a betegség ideje: orrvérzések, gennyes mellhártyagyulladás, kelések, rosszindulatú tályogok követik egymást. Tizenkilencedik születésnapját a Vöröskereszt-kórház sebészeti osztályán műtét utáni gyengeségben tölti. Egymás után távolítják el testéből a kisebb-nagyobb tályogokat, daganatokat, melyek mindig újratermelődnek. Június közepén úgy tűnik erőre kap: a hosszú fekvéstől legyengült novícius fölkelhet és járni tanulhat, a hónap végén visszatérhet a Manrézába. Július végén azonban elölről kezdődik minden: mandulája ismét begyullad, testén újra jelentkeznek a fájdalmas, felfakadó kelések. Egyelőre egy orvos-rendtársa kezeli a folyton lázas beteget. Közben lassan-lassan szembe kell néznie a minden testi kínt meghaladó szenvedéssel: elöljárói minden türelmes engedménye és próbálkozása ellenére előbb-utóbb végleg el kell hagynia a rendet. Kezdi fölismerni, hogy az ő novíciátusa a mennyei Atya házának előszobája lesz.
Isten akaratát úgy akarja fogadni, mint legfőbb javát és boldogságát. Felírja magának egy papírra -- hogy mindig szeme előtt legyen -- Lisieux-i Szent Teréz szavait: ,,Emlékezzél, hogy a te szent akaratod az én nyugalmam és egyedüli boldogságom. Átadom neked magam, és félelem nélkül elalszom a te karjaid között, ó isteni Üdvözítőm''.
November 3-án búcsúzik novíciustársaitól és a rendtől. Otthon a család nagy szeretettel és megilletődött gyengédséggel fogadja az egykori tornászbajnokot, akit a betegség hónapjai után -- tizenkilenc évesen -- a lelki érettségben ősz-öregen lát viszont: nagyon szelíd, komoly és csendes, arca sápadtabb, de tekintete nyílt és derűs; egész magatartásában van valami megnevezhetetlen vonás, valami szép összeszedettség; minden szava és tette egyszerű, tiszta és formás, és valami nemes tartózkodással sosem adja át magát teljesen annak, amit tesz vagy mond. Olyan, mint azok, akik soha sincsenek egyedül, mert figyelmük egy szálát a bennük lakozó Jelenvalóhoz kötik, és mindig Isten jelenlétében járnak.
Hazaérkezése után öt nappal belázasodik, s a székesfehérvári kórházba szállítják. Két hét múlva azonban elég erőt érez magában ahhoz, hogy kivetesse manduláit, melyekhez eddig az állandó gyulladások miatt nem nyúlhattak. A műtétet december 4-én Budán, a Vöröskereszt-kórházban végzik. Tíz nap múlva gyógyultnak látszóan hagyja el a kórházat. Otthon azonban még aznap este belázasodik: 38, majd 40 fokot mutat a lázmérő. Többé semmit sem tud lenyelni. December 16-án beszállítják a helyi kórházba; előtte gyónt és fölvette az utolsó kenet szentségét.
A kórházban láza 40 fok felett van, torka mind dagadtabb, fulladozni kezd, 17-én hajnalban gégemetszést végeznek rajta. Hajnali ötkor írásban papot kér a mellette virrasztó nővértől, aki -- miután az éjszakás nővér a gyógyulásban bízva megtagadta kérését -- sietve keresi meg a kórház lelkészét. Mire visszaérkeznek, a beteg már elveszítette eszméletét. Így fogadta az utolsó áldást és a pápai föloldozást. Fél órával később átment a mennybe Urához, Istenéhez.
Utolsó üzenete -- erőtlen, kissé kusza írással -- a szüleihez szólt:
,,Isten veletek! Odafönn találkozunk. Ne sírjatok, mennyei születésnap ez. A jó Isten áldjon meg benneteket!''
Teste ma Székesfehérvárott, a Prohászka-emléktemplom (Vasútvidéki plébániatemplom) falához épített kriptában nyugszik. Boldoggáavatási eljárását a székesfehérvári egyházmegye megindította.

MARCHIAI SZENT JAKAB
*Monteprandone, 1394. szeptember +Nápoly, 1476. november 28.
Gangali Antonio és Antonia asszony gyermeke volt. A keresztségben a Domonkos nevet kapta. Hat vagy hét éves korában egy nyáj őrzését bízták rá. Egy titokzatos farkas napjában többször is szétkergette a nyájat, anélkül, hogy ártott volna a bárányoknak. A kis Domonkos szabadulni akart a pásztorságtól, de nem hittek neki. Mindenki fantáziaképnek tartotta a farkast, Domonkos ezért megszökött és a szomszédos Offidában egy rokon papnál keresett menedéket. A pap befogadta és tanítani kezdte. Családja később beleegyezett tanulásába és Ascoliba küldték, ahol abban az időben a ferences és domonkos kolostor mellett iskola működött.

1404 körül Domonkos Perugiába ment, ahol jogi és orvosi tanulmányokat végzett. 1414 körül egy perugai nemes maga mellé vette jegyzőnek. Így több hónapig Firenzében és Bibbiénában tartózkodott, ahol megismerkedett a ferencesekkel. Elhatározta, hogy szerzetes lesz; 1415 nagypéntekén született meg benne a döntő elhatározás. Belépett a marchiai S. Maria degli Angeli ferences kolostorba, 1416. augusztus 1- én tett fogadalmat, s a rendben a Jakab nevet kapta. A novíciátus után Firenzébe küldték tanulni, ahol hét évvel később pappá szentelték. 1422-től élete végéig legfontosabb feladata a prédikálás volt. Az első években Toszkána, Umbria és Marchia tartományban tevékenykedett. Később bejárta Kelet- és Közép-Európát. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 12 évet töltött külföldön. V. Miklós, III. Callistus és IV. Jenő pápa megbízásából háromszor járt Magyarországon. 1458-tól csak Itáliában tevékenykedett. A pápa fölkínálta neki a milánói érsekséget, de nem fogadta el. Nápolyban halt meg 1476. november 28- án. Maradványait a nápolyi Santa Maria la Nova templomában őrzik. Bár a nép már életében is szentnek tartotta, a hivatalos szentté avatása csak 250 évvel később történt meg. 1624-ben boldoggá, 1726-ban pedig szentté avatták.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent Jakabot kiváló igehirdetővé tetted, hogy általa a jók üdvözüljenek, a bűnösök pedig visszataláljanak az erény útjára, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy mi is megtisztuljunk minden bűntől, és eljuthassunk az örök életre!


BOLDOG PIACENZAI JAKAB

Jakab Szent Ferenc szerzetének növendéke és Kapisztrán Szent János harcostársa volt a Magyarország megsegítésére szervezett keresztes hadjáratban. Együtt határozták el, hogy Magyarországra jönnek. Mikor eljött az óra, hogy szent vágyukat beteljesítsék, hajóra akartak szállni. Szegénységi fogadalmuk folytán azonban, mert pénzük nem volt, nem tudták megfizetni a bért a hajóskapitánynak, aki ezért mint haszontalan terhet, elutasította őket. Ők pedig nagy reménységgel Istenhez emelvén lelküket, a köpönyegüket terítették a vízre, és evező nélkül jutottak át a túlsó partra a hajósok nagy ámulatára és szégyenére.

Magyarországon Jakab Corvin János mellé szegődött, s elmondhatatlan buzgósággal és fáradhatatlanul igyekezett a népet a katolikus hitben megerősíteni. Legnagyobb vigasztalása az volt, ha a bizonytalanokat megerősíthette, s taníthatta a tudatlanokat. Buzgósága láttán az esztergomi és a kalocsai érsek, a váradi és az erdélyi püspök, levelet írtak Jenő pápának, melyben nagyon dicsérték Jakab érdemeit a magyarországi hittérítésben. Amikor Kapisztrán Szent János meghalt, Jakab vállára még nagyobb teher nehezedett, de ő ezt is jó szívvel vállalta, és gyarapította Magyarország fáradhatatlan apostolai sorát. Halála után is szolgálni akarván a népnek, sok kolostort alapított, hogy azokban nevelhessék a jövendő apostolait, kik Magyarországon a hitben és a jámborságban megőrzik majd a népet. Mindezek után visszatért Itáliába, ahonnan jött, és Nápolyban a földi létből eltávozott az égbe.


Aranyszájú Szent János főpap

Szentünk 347-ben született istenfélő gazdag és nemesi családban. Édesapja korai halála után édesanyja teljesen János nevelésének szentelte életét. Kiváló keresztény nevelést kapott, felkeltve benne a vágyat az erényes életre. Fiatal korában Libanius pogány szónokot hallgatta, és ennek következtében ügyvéd lett. Erkölcsi érzéke azt diktálta, hogy hagyja ott a világi hiuságokat. Ezt megtette és szigorú életet élt. Szent Meletiosz antiochiai püspök, látva János életét, magához vette, kiegészítette hitbeli ismereteit, és megkeresztelte 25 éves korában. Egy év múlva templomi felolvasóvá avatta. Hogy buzgóbban lássa el feladatát, a Szentírást tanulmányozta. Édesanyja halála után szétosztotta vagyonát, és 4 évig a pusztában, 2 évig pedig egy barlangban élt. Megromlott egészsége miatt visszatért Antiochiába, és Meletiosz püspök diakónussá szentelte. Új hivatása sok feladatot tett vállára. Igyekezett mindent jól végezni. Öt év múlva áldozópappá szentelték. Ez után nagy buzgósággal hirdette Isten igéjét. Meggyőző és szép beszédei miatt már akkor „aranyszájú”-nak nevezték. 397-ben Konstantinápoly főpásztora lett. Ott, mint földi angyal és mennyei ember, mint az igazság tanítója végezte főpásztori munkáját. Más, eddig ismeretlen területekre is kiterjedt figyelme. Több helyre hithirdetőket küldött. Igazsága és szigorú élete tudatában többször szemrehányást tett a császári udvar fényűző és kegyetlen viselkedése miatt. Feljelentették miatta, majd két szer is száműzték a városból. Második száműzetésében, az örményországi Kománában végezte be földi életét. Hatalmas irodalmi anyag: levelek, beszédek, Szentírás magyarázatok maradtak utána. Halála 407. szeptember 14-én történt.


BOLDOG JÁNOS
*Wildeshausen, 1180 körül +Strassburg, 1252. november 4.
János, akit a kortársai Johannes Teutonicusnak neveztek, egyházi pályára készült, s különösen az egyházjog érdekelte. Bolognában az alapító Szent Domonkos kezéből öltötte magára a rendi ruhát 1220-ban. 1225--27-ben a keresztes háború prédikátora, 1230-ban a pápai legátus, Odo del Carcere Tullianus bíboros tanácsadója és kísérője volt. 1231- ben megválasztották a magyar domonkos provincia vezetőjévé, majd diakóvári püspök lett. Mint boszniai püspök (1233--37) megtérítette Minoslav bánt. 1237-ban pápai legátusként a bolgár fejedelemhez küldték. 1238--40-ig Lombardia provinciálisa volt, majd az 1241. évi párizsi általános káptalanon rendfőnökké választották. A testvérek ,,püspök magiszter testvérnek'' hívták. Öt nyelven tudott prédikálni. Nagy tekintélye volt a pápai udvarban is. IX. Gergely annyira kedvelte, hogy egyik kérésére minden további nélkül így válaszolt: ,,Azonnal bullába foglalom''. Rendi káptalant tartott Párizsban, Bolognában, Kölnben (1245), Montpellier-ben (1246), Treviriben (1247), Londonban (1250) és Metzben (1251). A következő káptalant Budára hirdette meg, de azt már utóda vezette. Kormányzási ideje alatt a vezetést megosztotta. Párizs kezéből kivette a felsőoktatás egyeduralmát, és Montpellier-ben, Bolognában, Kölnben és Oxfordban a párizsihoz hasonló teológiai fakultást (studium generalét) szervezett. Szorgalmazta a domonkos rítus egységesítését. 1245-ben IV. Incénél elérte, hogy a domonkos testvérek csak a generális magiszter engedélyével fogadhassanak el egyházi méltóságot. Halála, amely Strassburgban 1252. november 3-ról 4-re virradó éjszaka érte, a domonkos rend első, arany korszakának végét jelenti. Gyönyörű sírját a protestánsok elpusztították.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

János az osnabrücki egyházmegyében lévő Wildesheim városából való. Ifjúkorában kiváló tehetsége miatt filozófiát, polgári és kánonjogot tanult, s doktor lett. II. Frigyes római császár szeretetét és jóakaratát élvezte, s a pápa előtt is igen nagy tekintélye volt, annyira, hogy penitenciáriusa lett. A fejedelmi kegynél azonban Isten kedvét többre becsülte, amikor magára öltötte a domonkos rend ruháját, melyet Isten Anyja mutatott neki. Ezután csak Istennek akart szolgálni. Másokkal is meg akarta ismertetni Istent, ezért fölgyulladt benne a vágy, hogy a magyaroknak hirdesse az evangéliumot. Ezt oly buzgósággal és hozzáértéssel tette, hogy a domonkos rend magyar tartományának provinciálisa lett. A tartományt szeretettel, szelíden és éberen kormányozta, s főként példájának erejével lelkesített a keresztény hit terjesztésére. Mikor a híre elért Rómába, IX. Gergely pápa parancsára -- jóllehet János tiltakozott ellene -- boszniai püspökké tették. Püspökként oly nagy szeretettel volt a szegények iránt, hogy kedves barátja, Cantipratanus tanúsága szerint évi 8000 ezüst márka jövedelméből csak a legszükségesebb részt tartotta meg magának, a többit mind a szegényekre költötte. Elfáradván a lelkipásztori gondokban, sokszor kérte, engedjék visszatérni a szerzet nyugalmába. Mikor végre erre engedélyt kapott, tevékenységet cserélt, és nem pihent meg továbbra sem. Mikor ugyanis a püspökségről való távozásában nyilvánvalóvá vált életszentsége, közkívánatra a domonkos rend generálisává választották. 1241-től mint negyedik generális 12 éven át kormányozta a rendet. 1253. november 4-én Augsburgban hívta el Isten az örök nyugalomba. Életében és halálában sok csodával tündökölt.


BOLDOG DOMINICI JÁNOS
*Firenze, 1355/56. +Buda, 1419. június 10.
Bianchini Domenico selyemkereskedő és Zorzi Paola gyermeke volt. Atyja meghalt, mielőtt ő megszületett. Anyja, Paola asszony ekkor mindössze húsz esztendős volt. Mikor János 14 éves lett, a domonkos rendbe akart lépni, édesanyja azonban, hogy késleltesse, s hogy próbára tegye hivatását, egy kereskedővel Velencébe küldte a nagyszüleihez. Két év múlva visszatért Firenzébe, s anélkül, hogy édesanyjának erről szólt volna, beöltözött a domonkosoknál a S. Maria Novella-kolostorban. Fölvételénél nehézséget jelentett a beszédhibája.

Firenzében, majd 1376-tól Pízában, végül 1377--80-ig Párizsban tanult. Egyik édesanyjának írt levelében írja, hogy Firenzében és Pízában megismerkedett Sziénai Katalinnal, és teljesen a hatása alá került. Firenzében -- írta -- nagyon sokszor látta Katalint, aki 1374- ben, 1376-ban és 1377-ben hosszabb időt töltött ott. Pízában viszont csak néha látta őt az 1376/77-es iskolaév folyamán.

1381 körül Sziénában, miközben Katalin (+ 1380) képe előtt imádkozott, meggyógyult a dadogása. 1381 júliusában a S. Maria Novella- kolostor szubpriorja, 1385 júliusától 1387 augusztusáig priorja volt. 1388. április 20-án Capuai Boldog Rajmund, a rend generálisa tanárrá nevezte ki a velencei SS. Giovanni e Paolo konventba, s még ebben az évben a helyettesévé tette.

A domonkos rend reformját, melyet Szent Katalin annyira támogatott, s melyre oly nagy szükség volt az erkölcsi hanyatlás és az 1348-as fekete pestis okozta veszteségek miatt, Capuai Boldog Rajmund valósította meg, aki János testvérben a legjobb segítőtársra talált.

1390 márciusában Velencében a Castellói Szent Domonkos konventben Rajmund általános helynökké tette Jánost, azzal a megbízással, hogy készítse elő a reformot. 1392. július 15-én kapta János a meghívást, hogy reformálja meg a chioggai konventet. 1303-ban itt prior lett. Ebben az évben Rajmund az összes reformált itáliai konvent helynökévé tette, s ezzel megindította a római provincia megújulását.

Velencében létrehívta a Processione Dei Bianchi nevű bűnbánó társulatot, de szembekerült a velencei kormánnyal, ezért 1399. november 21-én öt évre száműzték a köztársaság területéről. 1400. március 4-én IX. Bonifác visszavonta az előző évi kinevezést, s ezáltal János újra egyszerű barát lett. A reform iránti odaadása azonban nem csökkent, sőt hogy a megkezdett művet megerősítse, egy teljesen új konvent alapítására gondolt, melyet a megújított fegyelem példájának akart állítani. Így keletkezett Fiesole mellett a Szent Domonkos-kolostor. A telket a fiesolei püspök, Altoviti Jacopo adományozta. Az első csoport, melynek tagjai a novíciátust már Cortonában töltötték, 1406 pünkösdjén érkezett meg. Köztük volt a későbbi híres firenzei érsek, Pierozzi Szent Antonin. János szívéhez mindvégig nagyon közel állt ez a kis konvent, ahová az Egyház egységéért vívott későbbi harcok során szívesen tért vissza pihenni. Fiai pedig, akik hűségesek maradtak hozzá, később inkább Cortonába menekültek, mint hogy engedelmeskedjenek a Pízában tartózkodó ellenpápának.

1399 végén János elhagyta Velencét, ismét Firenzébe ment, s teljesen a prédikálásnak szentelte magát. Buzgóságával és ékesszólásával hihetetlen lelkesedést váltott ki. 1401 késő tavaszán a Szentföldre zarándokolt. Visszatérve súlyosan megbetegedett, és kénytelen volt hosszabban Firenzében maradni. A város vezetősége tudott rendkívüli képességeiről, tudományáról és életszentségéről, ezért fölkérték, hogy fogadja el a firenzei iskola biblikus tanári állását. János azonban csak a rendfőnök és a pápa, VII. Ince parancsára foglalta el a katedrát.

Diplomáciai tevékenysége 1405-ben kezdődött, amikor a firenzeiek Rómába küldték, hogy képviselje őket a pápai udvarban. VII. Ince halála után minden erejével a nyugati egyházszakadás megszüntetéséért kezdett dolgozni. A konklávéban egybegyűlt bíborosokhoz kétszer is beszélt az egységre buzdítva őket. Amikor a firenzei köztársaság fölmentette a követi megbízatás alól, az új pápa, XII. Gergely, mivel ismerte már a nagy domonkost, maga mellett tartotta, s 1407. július 20- án Raguza érsekévé nevezte ki. Különleges legátusként Velencébe, illetve Genovába küldte, hogy az egységről tárgyaljon, majd 1408. április 23-án bíborossá kreálta. E diplomáciai küldetések azonban sok keserűséget hoztak Jánosnak. Törtetéssel és képmutatással vádolták, azt hitték, ő sugalmazza XII. Gergelynek a zsinatokkal és a különféle küldöttekkel szembeni bizalmatlanságot. Azt is híresztelték róla, hogy a sátánnal levelez, s kézről-kézre adtak egy állítólag a sátántól eredő levelet. Firenzében, ahol korábban annyira megbecsülték, többé egy jó szó el nem hangzott róla.

1409. január 8-án a pápa legátusként Zsigmond magyar és László lengyel királyhoz küldte. Jelen volt azon a zsinaton, melyet XII. Gergely -- a harmadik pápát, V. Sándort megválasztó pízai zsinat ellensúlyozására -- Friuliba hívott össze, és kulcsszerepe volt a konstanzi zsinaton, melyet Zsigmond császár 1413. október 30-án rendelt el. János XII. Gergely legátusaként 1415. július 4-én érvényesítette a zsinatot, melyen fölolvasták XII. Gergely lemondó nyilatkozatát, és lemondatták XXIII. Jánost. Ezután a zsinat Dominici János elnöklete alatt folytatta munkáját. A bíborosok 1417. november 11-én megválasztották V. Mártont. Az új pápa 1418. július 10-én ismét legátussá nevezte ki Jánost, Zsigmond császár és Vencel cseh király mellé a husziták térítése érdekében.

A halál Budán érte őt 1419. június 10-én. Végakarata ellenére ünnepélyes temetése volt, és a Szent Pál templomban temették el, Szent Antonin tanúsága szerint nagy tisztelettel. Sírját, melynél csodák történtek, a törökök Buda bevétele után elpusztították. Tiszteletét XVI. Gergely 1832-ben hagyta jóvá.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor így ír róla a 17. században:

Dominici János, hazáját tekintve firenzei, fogadalma szerint Szent Domonkos rendi szerzetes, méltóságát tekintve a raguzai egyház püspöke és a római Anyaszentegyház bíborosa, életének nagy részét Magyarországon töltötte. XII. Gergely ugyanis kétszer küldte legátusként Zsigmond magyar királyhoz, ki egyedülálló volt a katolikus hit oltalmazásában, nagylelkűségben és harci dicsőségben. János az Egyház ügyeinek intézésében a legnagyobb sikerrel fáradozott. A király annyira tisztelte és hallgatott rá, hogy titkait is megosztotta vele, és legbensőbb ügyeiben mindig tanácsot kért tőle. Nemkülönben becsülték az ország nagyjai: mind úgy tisztelték mint üdvösségük pártfogóját. Ezért, ha törvényt akartak alkotni vagy a törvény értelmét kellett tisztázni, ha vitákat vagy viszályokat akartak elsimítani, vagy a hit gyarapodására üdvös intézkedésekről tanácskoztak, János volt a legelmésebb és a leggondosabb. A király emiatt kérte a pápát, meg ne fossza őt e nagy ajándéktól, hanem engedje, hogy az újonnan föltűnt eretnekséggel szemben az ország apostola lehessen. János pedig, hogy megtartsa az országot az igaz hitben, a fővárosba költözött, mert tudta, hogy ha a haza szíve egészséges, a tagok könnyebben őrzik épségüket. Ezért mind a szívet, mind a tagokat nagy serényen ápolta, mígnem életének végét érezvén, félretéve a közgondokat, egészen az imádságnak és a virrasztásnak szentelte magát. 1418. december 7-én nagy lázban, az ország könnyező nagyjaitól körülvéve, s a polgárok általános bánkódása közepette, mintha csak édes álomba merülne, Istennek adta a lelkét. Testét a tekintélyes férfinak kijáró tisztelettel és nagy szeretettel temették el, Isten pedig sok csodával dicsőítette meg.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, mennyei szeretet és jó tanács ajándékozója, ki Boldog János püspöködet az Egyház egységének és a szerzetesi élet fegyelmének megőrzésére erőssé tetted, kérünk, közbenjárására engedd, hogy mindig arra törekedjünk, ami az egység és a béke javát szolgálja!


SZENT KÁLMÁN
+Stockerau, 1012.
Kálmán Skóciai Szent Margit fia volt. Szentföldi zarándokútja közben Stockerauban, Bécs mellett elfogták, s mivel összetévesztették egy kémmel, megkínozták és megölték. A kreuzensteini kastélyban Bécs mellett ma is őrzik a fát, melyre a hagyomány szerint fölakasztották. Ezt a fát különösen tisztelte VI. Károly és leánya, Mária Terézia. Kálmán teste a melki kolostorban nyugszik, abban a sírban, melyet II. Henrik gróf építtetett.

Tisztelete már 1014. október 13-án elkezdődött, és gyorsan elterjedt Ausztriában, Tirolban, Bajorországban és Magyarországon. Főleg a hegyek között emeltek sok kápolnát tiszteletére. Szent Fridolinnal és Lénárddal együtt a beteg lovak és ökrök védőszentjének tekintették. Október 13-a az említett országok breviáriumaiban és misekönyveiben ünnepnek számított, s a nép szokása volt, hogy állatait Kálmán temploma közelébe hajtotta, hogy részesedjenek áldásában. 1713-ban, mikor járvány pusztított egész Ausztriában, Melk városa Szent Kálmán segítségül hívása után érintetlen maradt.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

A harmadik virág, aki a skót királyi családból (Margit és Dávid után) a magyar szentek kertjét ékesíti, Kálmán. Korábban Edeltredusnak hívták, és Szent Dávidhoz hasonlóan a magyar származású Margit skót királynő fia volt. Atyjának, Malcolmnak halála után az országban zavargások támadtak, Kálmánt elűzték, s különböző országokban kellett bujdosnia. Bujdosása közben a szerencsétlenséget lelke javára, a szükséget erényre akarván fordítani, a számkivetést zarándoklattá változtatta, és Jeruzsálembe ment, hogy a szenvedő Krisztus misztériumaival találkozhassék. A Szentföldön a lelke igen nagy vigasztalást talált. Hazatérőben, amikor útja Felső-Pannónián vitt keresztül, Stokkerauban gonosz emberek kezébe került. Mivel nem ismerték a nyelvét, kémnek gondolták, s miután kegyetlenül megkínozták, fölakasztották egy fára. Isten azonban a halála után csodákkal akarta megvédeni ártatlanságát és szentségét: teste ugyanis, mely már hat napja függött a fán, nemcsak romlani nem kezdett, hanem mikor megsebezték, friss vér folyt belőle. Sőt a fa, melyen a drága teher függött, új lombot hajtott. Mindezek hallatára Henrik, Ausztria grófja levétette testét a fáról, és ott tisztességgel eltemettette. Hosszú idő után is változatlanul romlatlan maradt, s később a melki bencés kolostorban nyilvános tiszteletre helyezték el. Néhány év múlva, amikor Magyarországon Péter király uralkodott, valószínűleg a rokonság jogcímén Magyarországra vitték, s nagy tisztelettel őrizték, míg a szerzetesek kérésére vissza nem került a melki kolostorba.


SZENT KVIRIN
+Savaria, 309. június 4.
Kvirin (latinul: Ouirinus) Siscia (a későbbi Eszék) püspöke volt. Szenvedéstörténete, melyet nem sokkal halála után írtak, elbeszéli, hogy a Diocletianus-féle üldözésben fogták el. Próbált ugyan menekülni, de Maximus prefektus letartóztatta. Határozottan szembeszegült a parancsnak, hogy áldozzon a birodalom isteneinek, ezért megvesszőzték és bebörtönözték. A börtönben megtérítette az őrt, Marcellust. Három nappal később Alsó-Pannónia kormányzója elé állították, aki Savariába (ma: Szombathely) vitette, s mivel nem tudta rávenni a hittagadásra, követ kötöttek a nyakára és a folyóba (a Perintbe) dobták. A keresztények kiemelték és magukhoz vették szent testét, és a Scarabatensis nevű kapu közelében temették el.

A 4. század végén Kvirin ereklyéit Rómába vitték, és a Via Appián a Szent Sebestyén-bazilika mögött helyezték el. A 6--7. századi itineráriumok (zarándok-kalauzok) szerint a zarándokok külön fölkeresték. Későbbi hagyomány szerint az ereklyékből a római S. Maria in Trastevere-bazilikába, Milánóba és Aquileiába is vittek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése