BOLDOG KAZOTICS ÁGOSTON
*Trau (Dalmácia), 1260 körül +Lucera (Nápoly mellett), 1323. augusztus 3.
Ágoston
horvát nemzetiségű volt, édesanyját Radoslavának hívták. Párizsban
tanult, s nagyon fiatalon belépett a domonkos rendbe. A szintén domonkos
XI. Benedek pápa (1303--1304), aki jól ismerte őt, 1303-ban kinevezte
zágrábi püspöknek. Húszéves püspöksége alatt nagyon tevékeny volt:
ismételten végiglátogatta egyházmegyéjét, gondoskodott hívei erkölcsi és
anyagi jólétéről, restaurálta a zágrábi székesegyházat, három
egyházmegyei zsinatot tartott és részt vett 1311- -12-ben a viennai
zsinaton.
1318-ban műveltsége és ékesszólása miatt a magyar
püspökök diplomáciai küldetéssel Avignonba küldték XXII. János pápához,
hogy panaszt tegyenek az ifjú király, Anjou Károly Róbert udvarában élő
nemesek visszaélései miatt. Miközben Avignonban tartózkodott, Károly
Róbert megneheztelt rá és megakadályozta visszatérését. Ezért 1322-ben a
pápa áthelyezte a nápolyi királyságban lévő lucerai püspökségre, ahol a
következő év augusztus 3-án meghalt. Először a lucerai Szent
Domonkos-templomban temették el, majd átvitték a katedrálisba, ahol
jelenleg is egy 1937-ben készült ezüst urnában őrzik ereklyéit.
A
nép hamar tisztelni kezdte a csodák miatt, mert sírja körül betegek,
némák és ördögtől megszállottak gyógyultak meg. Tiszteletét XI. Kelemen
1702-ben jóváhagyta. Az utóbbi időben ügyét ismét vizsgálat alá vették, s
várható a szentté avatása.
--------------------------------------------------------------------------------
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:
Kazotics
Ágostonról Ferrarius, más szerzőkhöz hasonlóan, a magyarországi
domonkosok aktái nyomán állítja, hogy magyar származású volt.
Ifjúkorában lépett be Szent Domonkos rendjébe, s a vezeklésben és az
erények gyakorlásában annyira kivált a többiek közül, hogy mind
műveltségben, mind életszentségben kora legkiválóbb férfiai közé
számlálták. Először Itáliába, azután Párizsba küldték magasabb
tanulmányok végzésére, s tehetségével és szorgalmával leginkább a
filozófia és a teológia kérdéseiben művelődött ki. Visszatérve
filozófiát és teológiát tanított, s hirdette az igét Isten népének.
Néhány év múlva, miután nagy hasznára volt hallgatóinak, XI. Benedek a
zágrábi egyház püspökévé tette. Egyházmegyéjét nagy életszentséggel és
éberséggel kormányozta, s az egész ország békéjéért és gyarapodásáért
fáradozott szüntelen, míg 17 esztendő múlva, hogy kitérjen az emberi
megbecsülés elől, visszatért Itáliába. XXII. János pápa áthelyezte az
apuliai Lucera püspökségre. Még 13 évig kormányozott nagy tudománnyal,
irgalmassággal, jámborsággal, s minden egyéb erénnyel. Érdemekkel és
évekkel telve 1332. augusztus 3-án elköltözött az égbe, hogy átvegye
fáradozásai jutalmát. Az Egyház engedélyezte, hogy mint szentről,
officiummal emlékezzünk meg róla.
--------------------------------------------------------------------------------
Engedd,
kérünk, jóságos Istenünk, hogy Boldog Ágoston püspököd intelmeit és
példáját követve szüntelenül elmélkedjünk az üdvösség misztériumairól,
és Egyházad szolgálatára ügyelve eljuthassunk az örök élet örömére!
BOLDOG MAGYAR ANTAL FERENCES
*Magyarország, 14. század első fele
+Foligno, 1398. május 13.
A magyar származású Antal elhagyta családját, vagyonát és hazáját,
hogy zarándokként éljen. Az 1350-es szentévben Rómába ment, ahol
belépett a ferences harmadrendbe. Később Assisibe zarándokolt, hogy
Szent Ferencet a sírjánál tisztelje, és elnyerje a Porciunkula
búcsúját. Rómába visszatérőben átutazott Folignón, ahol 1371-ben
súlyosan megbetegedett. Befogadták a Szentlélek kórházba, és nagy
szeretettel ápolták. Mivel betegsége ideje alatt fogadalmat tett erre,
fölgyógyulása után ugyanabban a kórházban az elhagyottak és betegek
ápolója lett. Vezeklésével és nagy szeretetével példaképe lett
mindenkinek. Itt halt meg 1398. május 13-án, s a kórház templomának
egyik kápolnájában temették el.
1608-ban ereklyéit egy urnában a főoltáron helyezték el. A ferences
martirológiumban halála napján emlékeznek meg róla.
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:
A magyar szülőktől született Antal számára a szentévi búcsú
elnyeréséért vállalt római zarándoklat jelentette a szent élet
kezdetét. Több évig maradt Rómában, hogy az apostolok és a szentek
ereklyéit tisztelje, s közben fölgyulladt benne a tökéletesebb élet
utáni vágy. Ezért belépett Szent Ferenc harmadik rendjébe, majd
Assisibe ment, hogy láthassa szent törvényhozójának, Assisi Szent
Ferencnek sírját. Miután befejezte ájtatosságait a sírnál,
visszatérőben Folignón átutazva megbetegedett. Befogadták a Szentlélek
kórházba, s ott olyan szeretettel bántak vele, hogy csodálatában
fogadalmat tett: ha Isten időt enged még neki és meggyógyul, ő maga is
a beteg zarándokok ápolására szenteli életét. Istennek tetszett a
fogadalom, ezért Antal meggyógyult, és teljesítette ígéretét. Ezután
már nem magának, hanem Istenért másoknak akart élni, éjjelét és
nappalát teljesen a betegek ápolásának szentelte. A betegekhez senki
sem volt nála jóságosabb, ápolásukban gondosabb. Mint anya a fiait,
kedvesen bátorította, vigasztalta és segítette őket, mígnem ő maga is
ismét súlyos betegségbe esett, hogy Isten ezáltal tegye tökéletessé
erényeit. Antal a betegségét nemcsak állhatatosan, hanem vidám
türelemmel viselte, és soha nem panaszkodott. Végül sok esztendő után,
érdemekben gazdagon, 1398. május 13-án elnyerte fáradalmainak és
fájdalmainak jutalmaként a jámbor halált. Testét annak a kórháznak a
kápolnájában temették el, ahol szolgált, s a nép szüntelenül
zarándokolt hozzá. Tisztelete nagyon megnövekedett 1608-ban, amikor
fölnyitották a sírját, s az egykor betegségtől roncsolt testet
sértetlenül, épségben találták. Nemesebb koporsóba helyezték, és a
templom főoltárára tették, hogy mindenki tisztelhesse. Isten pedig
szolgája, Antal közbenjárására sok csodával válaszolt.
BOLDOG MAGYAR ANTAL KÁRMELITA
*Liguria, ? +1462. (?)
Életéről
keveset tudunk. Liguriában született, kármelita szerzetes lett, majd a
törökök közé ment, hogy hirdesse az evangéliumot. Egyesek szerint a
városból, ahol prédikált, a törökök kivitték a kapu elé, megkövezték, s
hogy a keresztények ne tisztelhessék a testét, máglyára vetették. A
lángok azonban sértetlenül hagyták. Mások szerint mielőtt megkövezték
volna, megostorozták. Egy harmadik elbeszélés szerint el akarták égetni,
s mivel a tűz nem ártott neki, lefejezték. Általában 1462-t tartják
halála évének. Szerepel a kármelita szentek névsorában, s tiszteletének
Lyonban és Aachenban vannak emlékei. A rendben szeptember 4-én
emlékeznek meg róla.
Szent Antonin és vértanútársai
Szent
Antonin, Nikefor és Germán a IV. század kezdetén szenvedtek
vértanúságot Makszimián Galerius alatt. Antonin öreg volt, Nikefor
fiatal, Germán pedig középkorú. Firmilián palesztinai helytartó fogatta
el őket, hogy áldozzanak az isteneknek. A szentek ezt visszautasították
és megvallották keresztény hitüket. Ezért a palesztinai Cezareába
vitték, és ott fejezték le őket.
Ebben az időben fogták el
Manetha szüzet is. Különféle kínzások alá vetették, de sértetlen maradt.
Sok csodát tett, sok embert vezetett el Krisztus hitére. Végül
tűzhalálra ítélték. Maga ment a tűzbe, és így adta vissza lelkét
Istennek.
SZENT ASZTRIK ANASZTÁZ RADLA
+vsz. Kalocsa, 1036 vagy 1039.
Radla
cseh vagy horvát származású volt. 972-ben Magdeburgban együtt tanult
Szent Adalberttal. Szerzetes lett, és az Anasztáz nevet vette föl,
melynek egyik változata az Asztrik. Miután 992--995-ig brewnowi apát
volt, 996-ban Adalberttal együtt Magyarországra jött. A Szent Márton
hegyén épített első magyar bencés kolostor apátja lett. A térítő
munkában oly nagy lelkesedéssel és eredménnyel vett részt, s oly nagy
tekintélye volt, hogy 999-ben István király őt küldte Rómába, hogy II.
Szilveszter pápával tárgyaljon. Valószínűleg ekkor kapta meg püspöki
kinevezését. Érdemeiért a Márton hegyi kolostor megkapta ugyanazokat a
kiváltságokat, amelyekkel Montecassino rendelkezett. Halálának éve 1036
vagy 1039. A bencés martirológiumban november 12-én ezt olvasták:
,,Esztergomban, Magyarországon Szent Anasztáz püspök és hitvalló, nagy
életszentségű férfi temetése.''
--------------------------------------------------------------------------------
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Asztrik
Szent Adalberttel együtt Itáliából először Csehországba ment, ahol a
brewnowi bencés apátság apátja, de inkább atyja, mint elöljárója lett.
Innen Szent István, aki később Magyarország első királya volt -- s azt
kívánta, hogy szent életű és kiemelkedő műveltségű férfiak könnyítsék
meg népének a katolikus hitben való gyarapodását --, Magyarországra
hívta. Asztrik néhány szerzetestársával engedelmeskedett a hívásnak. A
király, aki nagyon szerette a szerzeteseket, barátságosan és a
legnagyobb tisztelettel fogadta őket, s kedvére volt jámborságuk. Nagyon
kérte őket, hogy alattvalói üdvösségének és lelki gyarapodásának
szenteljék magukat; és ennek érdekében királyi bőkezűséggel a Vashegy
lábánál kolostort épített számukra. Asztrikot, aki a többieknek szóban
és példában a mestere volt, apáttá tette, majd kis idő múltán szent
élete és a tudományban való kiválósága miatt a kalocsai püspökségre
emelte. Asztrik pedig szent életének példájával szüntelenül a lelkek
üdvösségéért fáradozott. A püspökségből önmagának sem tiszteletet, sem
hasznot nem akart szerezni, hanem boldogságát Isten dicsőségében és a
bárányok javában kereste. Az ország nagyon súlyos ügyeivel Rómába
küldték, és Szilveszter pápánál oly sikerrel végezte küldetését, hogy a
pápa angyali intéstől indítva, arany koronát, apostoli királyi címet és
apostoli keresztet küldött, miként Szent István kérte tőle. Ettől kezdve
a kereszt került az ország címerén a sas helyébe. Amikor Sebestyén, az
első esztergomi érsek elvesztette szeme világát, három esztendőre
Asztrik lett a helyettese. Az árváknak atyja, a szorongatottaknak
menedéke volt, mígnem az Úr 1034. esztendejében, november 12-én, 70 éves
korában el nem szólította, hogy megkapja az igben fáradalmai jutalmát.
Méltó, hogy halála után tiszteljék azok, akiket az égre érdemes életre
tanított a földön. Sok csodája közé tartozik egy halott föltámasztása
is.
BOLDOG D'ESTE BEATRIX
*1214. +1239. július 11. vagy 23.
Beatrix
I. Aldobrandino d'Este gróf leánya volt. Még nem volt egészen húsz
éves, amikor 1234-ben II. András magyar király felesége lett. A király
oly gazdagon megajándékozta az esküvő alkalmával ifjú hitvesét, mintha
csak érezte volna, hogy hamarosan magára hagyja. András ugyanis 1235.
március 7-én meghalt. Halála után Beatrix visszavonult, mert a férje
első házasságából való gyermekek nem kedvelték őt. Nagybátyja, Azzo
udvarába költözött, és ott hozta világra fiát, az úgynevezett Utószülött
Istvánt. Fia nevelése mellett Beatrix egészen a vallásos életnek
szentelte magát. Gyakran látogatta a gemmolai kolostort, melyet 1226-ban
elhunyt nagynénje -- kit szintén Beatrixnak hívtak -- alapított. Nagy
alázatosságban élt, s nagylelkűnek mutatkozott minden rászorulóval
szemben. Huszonöt éves korában halt meg, apáca nagynénje mellé temették
el.
--------------------------------------------------------------------------------
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Beatrix
a hatalmas Aldobrandino d'Este fejedelem leánya volt. Az erényeknek oly
gazdagsága ragyogott benne, hogy Magyarország királya, II. András,
amikor a keresztes hadjárat során Jeruzsálemben járt, megszerette és
feleségül kérte. A királynői trónuson sem lett fennhéjázó, hanem a
szépség és a szemérmesség példaképe volt, egyszerű ruhákban járt, és
szívesen társalgott az alacsonyabb sorsúakkal. A szentek drága
ereklyéit, melyeket hitvese a Szentföldről magával hozott, saját kezűleg
ékesítette és készítette elő, hogy a nevezetesebb magyar templomokban
tiszteletre kihelyeztessenek. Férje halála után, mivel ő maga is királyi
lélek volt és nem akart más felesége lenni, a Királyok Királyának
szerelmére vágyott, s búcsút mondván a földi királyi pompának,
Gemmulában, a Keresztelő Szent János kolostorban fogadalmat tett. A
kolostor apátnője, akit szintén Beatrixnak hívtak, a rokona volt, és
csodálatos életszentséggel tündökölt.
Beatrix elhagyva minden
földi gondot, teljesen az égieknek szentelte magát, és feledvén
királynői méltóságát, mindenkinél kevesebbre tartotta magát. A nagylelkű
alázatosság példaképe és az életszentség tükre volt. Életét Krisztus
1239. esztendejében július 23-án szentként fejezte be. Méltónak
találtatott arra, hogy a legszebb gyöngy legyen annak a kolostornak
gyöngyei között, amely boldog volt, mert a két Beatrixet nemcsak vér
szerinti, hanem az erények után való törekvéseikben is testvérként
tisztelhette.
BOLDOG REGENSBURGI BERTOLD
*Regensburg, 1210 előtt +Párizs, 1272. december 14.
A
családról, melyben Bertold született, nem tudunk semmit. Róla is az
első adatunk az, hogy belépett a ferencesek közé, és novíciusmestere a
híres misztikus, Augsburgi Dávid volt, aki később apostoltársa is lett.
Tanulmányait Magdeburgban, a ferences rend Studium Generaléján végezte.
1235--37 között kezdett prédikálni, s oly kiválónak bizonyult, hogy az
egész középkori Germánia legnagyobb egyházi szónokának tartották.
Bejárta Dél-Németországot, Morvaországot, Csehországot, Svájc egy részét
és Magyarországot. A birodalomban éppen üres volt a császári trón
(1250--73), s ez számtalan baj oka lett: nyomor, bűnözés, banditizmus, a
klérus erkölcsi hanyatlása, babonák és eretnekségek, katarok, valdiak
és más szekták terjedése. Bertold ilyen körülmények között hirdette az
igaz tanítást és a keresztény erkölcsöket. Életszentségével és
ékesszólásával maga köré tudta vonzani a népet. Szószékét leggyakrabban a
szabadban állították föl -- tereken, réteken vagy erdőben --, s
megszámlálhatatlan sokaság özönlött köréje. A hagyomány szerint olykor
százezer hallgatója is volt. Föl tudta ébreszteni a lelkiismeretet, s
ezzel a leghatásosabb gyógyszert adta kora bajaira.
A tanító és
prédikátor egyúttal diplomata és békeszerző is volt: 1253-ban
visszavezette a pápához Bajor Ottó herceget, aki addig a kiközösített
császár oldalán állt. 1257-ben az ifjú Szász Albert az ő kérésére
visszaadta a jogtalanul bitorolt javakat a pfoëfferi kolostornak. Végül
1258. december 2-án elérte, hogy Boleszláv sziléziai herceg nyilvános
vezeklést végezzen bűnei miatt.
1263. március 21-én IV. Orbán
pápa felkérte Bertoldot, hogy Nagy Szent Alberttal együtt hirdessen
keresztes háborút a muzulmánok ellen. Bertold ezért még egyszer bejárta
Németországot és Svájcot, s találkozott Szent IX. Lajos királlyal is.
1272. december 14-én meghalt. 396 latin, illetve német beszéde maradt
ránk.
--------------------------------------------------------------------------------
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:
Bertold
Regensburgban született. Ifjúságában Boldog Dávid volt számára az
erényes élet mestere. A Szent Ferenc regulája szerinti életet
választotta, hogy biztonságban megőrizze, amit a Lélektől kapott.
Szavában annyi kedvesség volt, hogy ékesszólásával, mint valami
titokzatos bájitallal megrészegítette hallgatóit. Egyesek szerint
hatvan, mások szerint százezer ember is csüngött az ajkán. Történt
egyszer, hogy a szószékről a víciumok egy bizonyos fajtáját keményebben
érintette, s egy asszony, aki bűnére ismert a szóban, a népsokaság
közepette holtan rogyott össze. Amikor a nép szólt irdekében a még
prédikáló Bertoldnak, parancsszavára az asszonyba csodálatos módon
visszatért az élet. Bertold az eset kapcsán még jobban dorgálta a
víciumokat, és igen mély nyomokat hagyott hallgatóiban. Nehogy az
Istentől kapott talentumot néhány város vagy egy tartomány határai közé
zárja, s hogy gyümölcsei sokak közé eljussanak, ékesszólását távoli
vidékekre is el akarta juttatni. Buzgóságában megfelelő teret keresett,
és arra a helyre ment, ahol a kunok sok keresztényt csábítottak
hitetlenségre. Bertold szava világított, mint a fáklya, beszéde
Illéséhez hasonlóan a megátalkodott bűnösöket is megtérítette. Halála
után Isten sok csodával ékesítette. Regensburgban 1272. december 13-án
halt meg, és ugyanott temették el.
SZENT BESZTERÉD
+Buda v. Pest 1045. szeptember 27.
Beszteréd
(latinul: Bistridus, Bestridus, Beztertus) Nyitra vértanú püspöke volt.
Szent Gellért legendájában olvasható: ,,Gellért teste aznap ott feküdt,
ahol a vértanúságot elszenvedte. Bödi püspököt is megkövezték, s így
ment át a dicsőségbe. Beszteréd püspök pedig halálos sebet kapott, és
harmadnap költözött el e világból.'' A hagyomány nyitrai püspöknek
tartja, 1034 körül kaphatta kinevezését. A 20. századig a nyitrai
püspökség saját naptárába fölvett ünnepéről ma már nem emlékeznek meg. A
hívők körében azonban él az emlékezete.
--------------------------------------------------------------------------------
A 17. század végén így emlékezik rá Hevenesi Gábor:
Beztertust
erényességéért és a tudományban való jártasság érdeméért -- melyet
Szent István apostoli király egyedül mérlegelendőnek tartott az egyházi
hivatalok osztásánál -- a nyitrai egyház püspökségére választották ki.
Bárányait a hit tanításával, a jó erkölcsök törvényeivel, de
mindenekelőtt példás életével óvta a rossztól és buzdította minden jóra.
Fáradozásainak gyümölcsével táplálta és vigasztalta őket mindaddig, míg
Szent István halála után ki nem tört a katolikusokat támadó vihar.
Akkor ugyanis azok, akik még a pogányságot tartották, Andrást és
Leventét azzal a föltétellel nevezték királyuknak, hogy a katolikus
hitet teljesen eltörlik, és visszaállítják az országban az ősi pogány
szokásokat. Ők nem is vonakodtak e föltétel elfogadásától; mert a
hatalomvágy mit nem tud kicsiholni azokból, akik uralkodni akarnak?
Miután tehát hatalmat kaptak ezek a pogányok, büntetlenül rátámadtak a
katolikusokra. Minden katolikust gyűlöltek, de főként a püspököket.
Drága
nyája iránti könyörületből Beztertus -- miután tanácskozott a többi
püspökkel -- elhatározta, hogy a királyokhoz megy a katolikusok
megmentése érdekében. Mielőtt azonban velük találkozott volna, a
pogányok kezébe került, akik, miközben ő Budáról a Dunán keresztül Pest
felé igyekezett, elfogták és sokszorosan megsebesítették. Beztertus
lélekben egyáltalán nem sérült, és örvendett azon, hogy Jézus nevéért
gyalázatot, bántalmazást és halált szenvedett. Arca mindvégig vidám
volt, míg a következő napon, azaz 1047. szeptember 25- én bátran és
dicsőségesen meghalt. Halála nem érte váratlanul, mert Szent Gellért
előző napi jövendölése nyomán fölkészülhetett.
SZENT BONIFÁC
+1007 körül
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Bonifác
előbb a csehországi Brewnowban, majd Magyarország szent hegyén a Szent
Márton apátságban volt Asztrik tanítványa. Mikor Asztrik kalocsai érsek
lett, Bonifác utóda lett az apátságban. De nem tölthetett sok időt a
kolostor békéjében, mert Szent István, aki egész országát meg akarta
téríteni, 1004 körül Alsó-Pannóniába rendelte (ahol még nem volt
mindenki keresztény). Apostoli feladatát oly komolyan vette, hogy nem
csupán Krisztus nyáját gyarapította Isten igéjének hirdetésével, hanem a
pogányoknak is hirdette az evangéliumot. Mikor ugyanis tudomására
jutott, hogy Szent Adalbert, ki nem oly rég még társa volt
Magyarországon a térítésben, a poroszoknál elnyerte a vértanúság
koronáját, fölgyulladt benne a vágy, hogy ő is hasonló koronát nyerjen, s
elhatározta, hogy késlekedés nélkül a küzdőtérre siet, mert abban
bízott, hogy ő is elnyeri a vértanúságot. Isten meghallgatta kívánságát,
a pogányok ugyanis megelégelték, hogy közülük oly sokat Krisztus hitére
térített. Egy prédikációja közben csúfolni kezdték, s mivel nem hagyta
abba a beszédet, karddal súlyos sebet ejtettek rajta. Bár nem halt meg
azonnal, mégis vértanúnak kell tartanunk, miként halála után a hívők
tisztelték. Az Úr 1007. esztendeje körül halt meg.
SZENT BULDUS
+Buda, 1045. szeptember 24.
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Buldust
érdemeiért választotta Szent István egri püspöknek, s a püspök mint jó
pásztor életét adta egyháza védelméért. Mikor ugyanis Szent István
halála után a pogányság sötétsége ismét eltakarta Magyarországot, és a
kegyetlen üldözés vihara teljes erővel tombolt a katolikus hit ellen,
Buldus önmagával és javaival mitsem törődve -- hogy a rábízott nyájat
erői szerint védelmezze -- közvetíteni akart András és Levente
királyságért folyó vitájában. Az isteni gondviselés azonban másként
határozott: miközben övéinek javát kereste, a katolikus hittől elpártolt
martalócok kezébe került, akik Budán először megkövezték, majd látván,
hogy még él, karddal és lándzsával átdöfték. Buldus pedig -- miután
segítségül hívta Jézus, az Isten Fiának nevét, átköltözött az égbe.
Isten
nem hagyta sokáig büntetlenül e gaztettet, mert Leventét is (kinek
hatalomvágya a katolikusok elleni düh fölszítója volt), és a gaztett
többi végrehajtóját is gyors halál emésztette el. Örök figyelmeztetés
lett az utódoknak: Isten nem hagyja büntetlenül a neki szentelt emberek
bántalmazását, mert miként ők szüntelenül Isten dicsőségéért fáradoznak,
úgy ő mindig éberen virraszt ártatlanságuk védelmében. Andrást bánat
fogta el a kegyetlenség láttán, s amiatt, hogy a zűrzavarban nem
támogatta a katolikus hitet úgy, amint kellett volna, azért élete
hátralévő részében szüntelenül bánkódott, és bocsánatért esedezett, s
kétségtelen, hogy ő is a nyomorultan kimúlók sorát gyarapította volna,
ha észre nem tér mások vesztén.
BOLDOG BÁNFI BUZÁD
*13. század eleje +1243. december 8.
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Buzád
az egész Magyarországon leghatalmasabb Bánfi családból származott. Már
felnőtt volt, amikor a mulandó gazdagságot és hírnevet megvetve fiaira
hagyta rangját, és 1233 körül nagy buzgósággal a domonkos rendben
kezdett szerzetesi életet. Mivel a világi tudományokban már korábban
jártasságot szerzett, hamarosan Isten igéjének fáradhatatlan hirdetője
lett. Mikor a tatárok Magyarországra törtek, s különös kegyetlenséggel
pusztították Isten szolgáit, a prior megparancsolta szerzeteseinek, hogy
meneküljenek, de Buzád nem törődvén az életveszéllyel, kérte, hogy
maradhasson és vigasztalhassa a keresztény népet. Oly állhatatosan
kérte, hogy végül engedélyt kapott a maradásra. Miután társai már
biztonságban voltak, Buzád elindult, hogy meghaljon Krisztusért, s
ugyanerre buzdította a népet is. Mikor a tatárok csapata már a közelben
volt, a maroknyi nyájat üdvös intelmekkel a Krisztusért elviselt
dicsőséges halálra lelkesítette. Ő maga a templomban, mintha feszületen
lenne, kitárt karokkal imádkozott az oltár előtt. Így ajánlotta föl
magát egészen elégő áldozatul, s így ölték meg a1243. december 8-án. A
barbárok elvonulása után visszatérő testvérek lefejezve és lándzsákkal
átszúrva találták, és nagyon bánkódtak miatta.
Az egyik testvér
már három napja étlen és szomjan siratta Buzádot, amikor elragadtatásba
esett, s hallotta, amint a siratott vértanú mondja neki: ,,Nemde
szenvednie kellett Krisztusnak, és így bemennie dicsőségébe? A jelen idő
szenvedései nem arányosak az eljövendő dicsőséggel''. Erre a testvér
többet már nem siratta, hanem örvendezett.
SZENT I. DÁVID KIRÁLY
*1084. +Carlisle, 1153. május 24.
Dávid
Skóciai Szent Margit és Kanmore Malcolm király utolsó gyermeke volt.
1093-ban, szülei halála után biztonsági okokból a testvéreivel együtt
Angliába küldték, valószínűleg Ramsey-be. Itt élt egy nagynénjük,
Krisztina, aki apáca volt. Hét évvel később, mikor egyik nővére, Matild
I. Henrik angol király felesége lett, Dávidot is magával vitte a tudós
király udvarába, ahol nagyon jó képzést kapott. 1107-ben meghalt a
bátyja, Edgard, aki Malcolmot követte a trónon, és végakarata szerint az
országot megosztották Dávid és a bátyja, Sándor között. Dávidnak
Cumbria, Skócia délnyugati része jutott.
1113-ban feleségül
vette Matildot, aki a szász northumbriai gróf, Waltheof leánya és
örököse volt. Házassága révén az angol arisztokrácia tagja lett.
1124-ben meghalt a testvére, Sándor, s így ő lett egész Skócia királya.
Egy barátja följegyezte, hogy csak nagy vonakodással fogadta el a
koronát. 1127-ben, amikor I. Henrik meghalt, Dávid mint angol báró
hűséget esküdött saját unokahúgának, Matildnak, aki az angol trón
törvényes örököse lett. 1135-ben egy trónkövetelő elűzte Matildot, ezért
Dávid harcba indult a védelmében, de eredménytelenül.
1138-ban
saját országában vívott háborút, és győzött. Szent Aelredus szemére
vetette Dávidnak, hogy nem tart elég fegyelmet a hadseregben, ezért a
katonák gyakran fosztogatnak. Dávid híre ennek ellenére egyre nőtt, s
országlását Skócia történelmének legjelentősebb szakaszai között tartják
számon.
Egyházszervezet terén úgy is mint umbriai herceg, úgy
is mint egész Skócia királya, önálló hierarchiát szervezett.
Helyreállította a glasgow-i püspökséget, s visszaadta összes javait, és
mint skót király megalapította Brechin, Dunblane, Caithness Ross és
Aberdeen püspökségét. Ugyanebben az időben számtalan kolostort is
alapított Cluny bencéseknek, cisztercieknek és az ágostonos
kanonokoknak, s ezáltal az egész ország mezőgazdasági és szellemi
kultúráját fölemelte. Szemére is vetették, hogy alapításaival
elszegényítette a koronát.
Szent Aelredus, mikor Dávidról ír,
hangsúlyozza a szűkölködők felé megnyilvánuló szeretetét és
igazságérzetét, valamint áhítatát, alázatosságát és erkölcsi
feddhetetlenségét. Egyetlen fia még az ő életében 1152. június 12-én
meghalt.
Maga Dávid 1153. május 24-én Carlisle-ban halt meg
szentként, és a dunfermline-i apátság királykriptájában, szülei mellé
temették el. Bár formálisan nem avatták szentté, népe szentként
tisztelte (január 11-én vagy május 24-én), s mint nemzeti hőst a ,,jó
király'' és a ,,szent'' névvel illette.
--------------------------------------------------------------------------------
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Dávid
annak a Margitnak volt nyolcadik és utolsó fia, aki... magyar anyától
származott, és Malcolm skót királynak lett a hitvese. Dávidot szent
anyja nagyon jámborul nevelte, s oly szent és Isten előtt annyira kedves
lett, hogy sok csodájáért a szentek társaságába és sorába került. Egyéb
jámbor jótéteményei mellett, melyekkel utánozni próbálta édesanyja
szegények iránti szeretetét, a püspöki székhelyet Northlakból Aberdeenbe
helyezte át, s birtokokkal és egyéb javadalmakkal látta el. Egyetlen
lehetőséget sem mulasztott el, amikor jámborságát vagy jótékonyságát
gyakorolhatta. Testvére, Sándor halála után meghívták a királyi trónra.
Az udvart úgy irányította, hogy többé semmi tisztátalanság nem fordult
ott elő: nem engedte meg az ivászatokat, és veszekedő embert nem tűrt
meg a környezetében. Uralkodása alatt háborút nem viselt, csupán egy
kisebb lázadás tört ki, egyébként 29 éven át kormányozta békében
Skóciát. Hitvese, Matild, aki Voldiosus northumbriai gróf leánya és
örököse volt, élete virágjában meghalt. Ettől fogva több mint 20 éven át
Dávid nőtlenül, a jámborság és igazságosság cselekedeteiben élt, míg a
halál el nem vágta élete fonalát, hogy elnyerje jámbor cselekedeteinek
jutalmát, a hervadhatatlan koszorút a mennyben. 1153-ban halt meg.
Tiszteletének napját Camerarius január 11-re, Dempsterus Ferrarius
írásai alapján május 14-re teszi, amely napon a Bollandus ötödik, májusi
kötete is megemlékezik róla.
SZENT DIDÁK (1400-1463)
Spanyol
földön szegény szüloktol született. Gyermekkora óta vonzódott a szent
életre. Mihelyt felserdült, egy idos pap irányítása alatt remeteéletet
élt a városka határában épült Szent Miklós kápolna mellett. A nagy
tisztelet elol menekülve belépett az arizafai ferences kolostorba,
melyben Szent Ferenc fiai (obszervánsok) szigorú szabályzat alatt éltek.
Szerette az egyszeru munkákat. Sokszor saját ételérol mondott le, hogy a
szegényeken segítsen. Ima közben néha elragadtatásba esett. Elöljárói
1441-ben a Kanári-szigetekre küldték hithirdetonek, és megbízták az
épülo kolostor vezetésével. A vértanúság titkos vágyával ment a
misszióba. A vértanúságot ugyan nem nyerte el, de a bennszülötteket
százszámra nyerte meg Krisztus hitének. 1449-ben elöljárói engedélyével
újra visszatért hazájába, majd 1450-ben sok más honfitársával Rómába
zarándokolt, hogy részt vegyen Sienai Bernardin szentté avatásán és
részesüljön a szentévi teljes búcsúban. A szokatlan zsúfoltság, a nagy
meleg és hiányos élelmezés következtében járványos betegség ütötte fel
fejét a városban. A ferencesek Aracoeli kolostorukat kórházzá
alakították s Didák lett a kórház vezetoje. Hosiesen ápolta a pestises
betegeket, akik közül sokaknak visszaadta imájával egézségét. A római út
után hazatért, de nem az arizafai, hanem az alcala*-i kolostorba. Itt
még 13 évet töltött csendes szemlélodésben, misztikus elragadtatásokban
és az irgalmas szeretet gyakorlásában. Hosszas és kínos betegségét
türelemmel viselte. Halálos ágyán kezébe vette a feszületet és e
szavakkal halt meg: „Édes fa, édes szegek, ó édes terhet hordozó
kereszt, mely egyedül voltál méltó az egek Urát és Királyát hordozni.”
1463. nov. 12-én halt meg, Alcalában van a sírja. V. Sixtus 1588-ban
avatta szentté.
V. Sixtus szentté avatási bullájából:
„...emlékezünk
Szent Ferenc Atyánk Kisebb Testvéreinek családjából az alázatos, boldog
Didákra, aki tudományban nem volt kiváló... mégis Isten ot választotta
ki, az együgyut és a szent szerzetesi életben laikust. Benne megmutatta
kegyelmének túláradó gazdagságát, mert csodálatos életszentsége,
valamint példája által sokakat vezetett az üdvösség útjára.”
Imádság:
Mindenható,
örök Isten, te csodálatos gondviseléseddel azokat választod ki, akik a
világ szemében gyengék, hogy megszégyenítsd az eroseket. Add meg nekünk,
hogy Szent Didák alázatosságát követhessük itt a földön, és vele együtt
örvendezhessünk a mennyben az örök dicsoségben. Krisztus, ami Urunk
által.
TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK
*Baksafalva (ma: Kézdialmás), 1683. +Miskolc, 1744. április 21.
A Felső-Tiszavidék apostola, P. Kelemen Didák az erdélyi Baksafalván
született, egyszerű falusi családban. A keresztségben a Sámuel nevet
kapta. Tizenhárom éves volt, amikor a minoriták gimnáziumot nyitottak
szülőfaluja közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán. Szülei ide
íratták be Sámuelt, aki első nagy példaképeit az iskola tanáraiban
találta meg. Gimnáziumi tanulmányai végeztével fölvételét kérte a
rendbe, ahol mint szerzetes a Didák nevet kapta.
A magyarországi minoriták eperjesi főiskoláján új látóhatár nyílt
meg a tanulni vágyó székely fiú előtt. A tanárok (köztük többen a
lengyel, olasz vagy német provinciából) a bécsi, krakkói egyetemeken,
illetve a római Szent Bonaventura kollégiumban nyerték képzésüket.
Didák testvér a bölcseleti és hittudományi tanulmányok után
megszerezte a Magister S. Theologiae oklevelet. Közben 1704-ben, 21
éves korában letette a szerzetesi fogadalmakat, s 1708-ban pappá
szentelték.
Mint új pap, továbbra is Eperjesen maradt, és a növendékek
felügyelője lett. Úgy indult, hogy tudományos munkában, tanári
katedrán fogja kamatoztatni képességeit, elöljárói azonban 1710-ben
házfőnöknek küldték Nagybányára. Mindössze 27 éves ekkor; el sem érte
a szabályok által meghatározott életkort, de elöljárói nagyon bíztak
benne.
A nagybányai rendház ez idő tájt siralmas helyzetben volt. A város
1708 óta hol a kuruc, hol a német csapatok megszállása alatt állt.
Mindegyik a maga módján zsarolta, sanyargatta a megfélemlített
lakosságot. A kolostor sem volt kivétel: tetőzete már az első ostrom
idején leégett, földjének termését az ellenség letarolta, s mivel a
város kapuin kimerészkedni egyenlő volt a halállal, senki sem gondolt
a földek megmunkálására. A kurucokat egy-két szerzetes német neve
bőszítette: Zurbrucken Domonkos házfőnököt előbb bebörtönözték, majd
télvíz idején egy szál ruhában kiűzték az országból. Utódát
Netterstein Apollinárist úgy megverték, hogy belehalt sebeibe. Ilyen
előzmények után kezdte meg munkáját az új házfőnök.
Az előzményeket már ismerte, ezek híre eljutott Eperjesre is, de
amit a helyszínen talált, az maga volt a teljes pusztulás. Benn a
városban a háborúk kísérője, éhínség és pestisjárvány; a rend pénztára
teljesen üres, a magtárban egyetlen búzaszem sincs. A templomban és a
rendházban katonák tanyáznak, a rendtagok a városban szétszórtan
jólelkű családoknál keresnek menedéket.
Az első kísértés (nem volna-e jobb visszafordulni?) legyőzése után
P. Didák egy életre eljegyezte magát az apostoli munkával.
Azoknál kezdte új küldetését, akiktől mindenki menekült: a pestises
betegeknél. Fölkereste őket, s a ragállyal mitsem törődve odaállt a
haldoklók mellé, szelíd kézzel letörölte homlokukról a hideg
verítéket, hűs itallal csillapította láztól kiszáradt ajkukat,
vigasztalta a szenvedőket, előkészítette a nagy útra a távozókat, és
kikísérte a temetőbe az elköltözötteket. Gondja volt az élőkre is, az
éhségtől lázas szemű, rongyokban didergő szegényekre. Sorra járta a
tehetősebbek házait, mindenütt kért, könyörgött, koldult, és mindent
szétosztott a rászorulók között. Azoknak akkor is jutott, amikor ő
több napon át éhezett.
Közben nem tévesztette szem elől feladatát, amiért ideküldték: a
rendház megújítását. Szétszórt társait látogatta, összetartotta.
Katonákat kérlelt, hivatalos személyeknél házalt, a fővezért, a nagy
hatalmú Károlyi Sándort is megkereste, míg végre 1711 októberében
visszakapta a rendházat, és társaival együtt újra megkezdhette a
szerzetesi életet.
A rettenetes lelki ínség azonban, amely a háborút követő lelki
eldurvulásban mindinkább érezhetővé vált, nem hagyta nyugodni.
Alighogy letelt hároméves házfőnöki megbízatása, engedélyt kért a
szatmári falvakban szétszórtan élő katolikusok fölkeresésére. A
protestáns lakosság ellenségesen fogadta, és kövekkel, kerítés-
karókkal kergette ki a faluból. Didák testvér leült az útszéli patak
partján, kimosta és friss fűvel bekötözte vérző sebeit, aztán
visszatért oda, ahonnan elűzték. Azokat kereste, akiket még
Nagybányáról ismert: a szegények és betegek ajtaján zörgetett. Amikor
híre ment, hogy utolsó darab kenyerét is a legnagyobb szeretettel adta
oda az éhezőknek, hogy gondosan ápolta a ragályos betegeket, akiket
házuk népe is messze elkerült: előbb csak halkan, aztán hangosan is
,,szent ember''-ként kezdték emlegetni. Jósága megfogta azokat is,
akiket prédikációival nem tudott megfogni.
Az Alsó-Szamos vidéke után a Nyírség felé vette útját. A vidék
központjában, Nyírbátorban, valaha temploma és kolostora volt a
rendnek, de a háborúk és vallási villongások folyamán kirabolták,
fölégették ezeket. Károlyi gróftól, az új gazdától elkérte a romos
templomot, és itt alakította ki tevékenységének központját. Közben az
1717-es tartományi nagygyűlésen őt, az alig 34 éves fiatal rendtagot
választották meg tartományfőnöknek.
A nyíri protestánsok háromszor gyújtották rá az újra meg újra
fölépített egyszerű faházat, Didák testvér azonban negyedszer is
fölépítette, de most már iskolát és nevelőintézetet is emelt mellé.
Saját fiaikra csak nem gyújtják rá a házat -- gondolta, és számítása
bevált. A gyújtogatás abbamaradt, s a szülők, akiknek nem tellett
arra, hogy a debreceni vagy a pataki kollégiumokban neveltessék
fiaikat, beadták őket a minoriták iskolájába. A gyermekek a legjobb
közvetítőknek bizonyultak: a viszályok és ellenkezések csillapodni
kezdtek.
Az új alapítás gondozása közben sem szűnt meg a közeli és távoli
vidékek lelki javán munkálkodni. Bejárta egész Szabolcs megyét,
Szatmár, Szilágy és Bihar határos részeit, templomokat emelt
Fehérgyarmaton, Csengerben, Érkeserűn és Tarcsán, elérte, hogy
Nagykároly és Nyírbakta régi katolikus templomai visszakerüljenek a
hívek tulajdonába, helyrehozatta az omladozó besztercei templomot, s
végül megtelepítette a minoritákat Kolozsvárott, Erdély fővárosában és
Szegeden a Felsővárosban.
1725-ben Koháry István országbíró meghívására Pozsonyba indult. Útja
a Sajó völgyében vezetett. Megrendülve észlelte e vidéken a hit
romlását: messze tájon se templom, se pap. A központban, Miskolcon
alig húsz család ragaszkodott ősei hitéhez, de ezek is számkivetettjei
voltak a városnak, mert katolikus ember nemcsak a tanácsba nem
kerülhetett be, hanem még iparos sem lehetett, mivel nem volt olyan
céh, amely tagjai közé fogadta volna őket. Didák atya útját
megszakítva, ott nyomban beadványt intézett Borsod vármegye
rendjeihez, hogy a minorita rend kolostort nyithasson Miskolcon.
Kérte, adják át neki e célra a Tetemvár aljában lévő, romokban álló
ősi Mária-templomot a hozzá tartozó területtel együtt, melyen akkor
épp vásári bódék álltak. Hároméves huzavona után -- nem kis mértékben
Didák atya prédikációjának hatására, melyet 1728 őszén Pozsonyban, a
ferencesek templomában tartott az országgyűlés tagjainak -- a rend
1729 tavaszán megkapta a királyi rendeletet, mely teljesítette
kérésüket.
Az építkezés megindultával Didák atya megbetegedett, de továbbra is
irányítója maradt a munkálatoknak. Amikor aztán hosszú hónapok után
elhagyhatta a betegágyat, nyomban visszatért missziós útjaira: most a
Tisza menti községeket járta végig. Prédikált, magyarázta a
katekizmust, gyóntatott, misézett és áldoztatott olyan helységekben,
ahol az első török foglalások óta, immár 200 éven át nem láttak
katolikus papot. Mindenütt a legszegényebbeket és a betegeket kereste
föl először.
Amikor több éves misszió után visszatért Miskolcra, 1739-ben ismét
pestisjárvány tört ki az országban. Az egri püspök meghívta Kelemen
Didákot, hogy tartson a népnek könyörgő ájtatosságot a vész elmúltáig.
A miskolciak azonban, akik számára már ,,szent ember'' volt, nem
akarták elengedni. Didák atya, aki már két járványt élt át, s látta a
nyomukban járó rettenetes anyagi és erkölcsi romlást, egy egész
éjszakán át arcra borulva imádkozott az oItár előtt, hogy megtudja
Isten akaratát. Reggel azt mondta a népnek: ,,Testvérek, Püspök Atyánk
szava szólít, mennem kell. De Egerben sem lesz maradandó szállásom.
Ott sem, itt sem lesz rám szükség e két évben. Sem Miskolcra, sem
Egerbe nem fog betörni a vész...'' Aztán elindult Egerbe, ahol a
püspök áldását kérte, hogy nekivághasson annak az útnak, amely az
Alföld járvány sújtotta falvaiba vezetett. Két éven keresztül lelki és
testi orvos volt egyaránt, egyik kezével az Úr Testét nyújtotta a
betegeknek, a másikkal a koldusok koldusaként gyűjtögetett számukra.
Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három
évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés, gyaloglás,
s a testi kényelem állandó hiánya.
Az 1744-es esztendő első hónapjait már betegágyban töltötte.
Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, környezetének az utolsó
pillanatig tanácsadója, vigasztalója, lelki irányítója maradt. Április
21-én még utoljára fölkelt, hogy elnököljön a miskolci rendházba
összehívott tartományi nagygyűlésen a rend generális főnökének
megbízására. A háromnapos gyűlést nagy körültekintéssel, okos
tapintattal vezette és zárta be, de ez volt életerejének utolsó
fellobbanása. Négy nap múlva, április 28-án hagyta el a földi létet,
hogy átvegye az Úr kezéből hűséges fáradozásainak bő jutalmát. Élete
szakadatlan munka volt Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére. Egy
egész ország népe hallgatott rá és követte. Azon kívül, amit élőszóval
három és fél évtizeden át annyi hallgatójának lelkébe írt, 13 kötetnyi
beszéde, elmélkedése, imádsága maradt ránk mint egész hitének, tiszta
lelkületének Isten előtti föltétlen hódolatának és felebaráti
szeretetének tükre. Nyelvezetén érezni lehet székely származását.
Tudatosan kerülte a korában oly divatos latin kifejezéseket, sőt a
közhasználatú idegen szavakat is megpróbálta megfelelő magyarral
helyettesíteni. Vitázó írásaiban nyoma sincs az előző korok sajátos
támadó hangjának, bántó gúnyolódásának. Egyetlen céljuk: rámutatni,
hogy megismerjék, megismervén pedig megszeressék és kövessék az
igazságot. Az ellentábor híveit nem tekintette ellenségeinek:
,,ellenkező atyafiak''-nak nevezte, és a szelíd szeretet szavával
hívogatta őket.
Életrajzát lelki gyermeke és nagy pártfogója, Károlyi Klára írta
meg. Ahol élt és dolgozott, az öregek ma is áhítattal emlegetik a
,,szent ember''-t. Ez indította a miskolci minoritákat és a
templomukhoz tartozó harmadrendieket arra, hogy a század elején
fölújíttassák a boldoggáavatási eljárást, amit a19. század
eszmeirányzatai elfojtottak. 1939 nyarán Adalberto Topolinski, a rendi
szenttéavatási ügyek általános római kérelmezője el is ment Miskolcra,
hogy a helyszíni szemlét megejtse és az iratokat összegyűjtse.
Feladatával végezvén továbbutazott Lengyelországba, ahová a krakkói
bíboros érsek hívta meg Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királynő
hasonló ügyének kivizsgálására. Amikor azonban a németek ősszel
megkezdték Lengyelország elfoglalását, Topolinski egy német
gyűjtőtáborba került, és ott a magával vitt iratokkal együtt nyoma
veszett. Didák atya boldoggá avatása ennek ellenére folyamatban van.
Szentháromság egy Isten,
magasztald föl nevedet hű Szolgád,
Kelemen Didák boldoggá avatásával,
melyért alázatosan könyörgünk.
Égi közbenjárására áldd meg mindennapi ügyeinket,
és add kegyelmedet,
hogy az élő hit és áldozatos felebaráti szeretet gyakorlásában
példáját követve az örök boldogságot elnyerhessük!
A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.
(Ima a boldoggá avatásért)
BOLDOG ERZSÉBET ÖZVEGY
+1320 körül
V.
István Árpád-házi magyar király és Erzsébet királynő leánya, Anjou
Sánta Károly nápolyi király feleségének, Máriának a testvére. A Nyulak
szigetén a domonkos apácák kolostorában nevelték. Születésének évét nem
ismerjük, de azt tudjuk, hogy 1287-ben feleségül adták Rosenberg Zavia
morva nemeshez. Férje halála után Nápolyba költözött, és nővére, Mária
környezetében nagy visszavonultságban élt. 1320 körül halt meg szentség
hírében.
--------------------------------------------------------------------------------
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Erzsébet,
ki olyan nevet visel, melyen több magyar szentet is tisztelünk, V.
István magyar király és Kun Erzsébet leánya volt. Kisgyermek korától
kezdve Isten félelmére és szeretetére tanították. Négy éves korában
belépett a domonkos apácák kolostorába, melyet Buda közelében, a Nyulak
szigetén atyai nagyapja épített, s teljesen Isten tiszteletének és a
mennyei dolgok szemlélésének szentelte magát. Nagynénjének, Szent
Margitnak példáját követve élt mindaddig, míg a pápa akaratából el nem
hagyta Magyarországot. Milánóban a Szent Péter- kolostorban élt, melyet
nővére, Mária, a szicíliai Károly király hitvese alapított, és látott el
gazdag adományokkal. Új otthonában Istentől kapott megvilágosítások
közepette minden erény birtokosaként élt, de leginkább az alázatosságra
törekvésben tűnt ki. Örömét lelte olyan házi munkákban, melyek a
legkisebb szolgálóleány feladatai voltak: hamuzta a tűzhelyeket,
takarította a cellákat, tüzet rakott. Minél inkább megalázta magát,
annál kedvesebb volt mennyei Jegyese előtt. Földi korona helyett mennyei
koronára lett méltó, és hogy övé legyen, 1285. március 6-án lelke
fölszállt az égbe. Halála után szentségének híre mindenütt elterjedt.
BOLDOG ERZSÉBET SZŰZ
*1292/94. +Töss (Svájc), 1336/38. október 31. vagy május 6.
Erzsébet
atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290-- 1301), anyja a
lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent
Erzsébetet, Szent Margitot, Boldog Kingát, Boldog Jolánt.
Édesanyja
fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy évre rá
újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg
Albert leányát vette feleségül. Gyermekük nem született, így kézenfekvő
volt, hogy Ágnes királyné a magyar trón egyetlen örökösét, a kis
Erzsébetet vegye anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy
Habsburg érdekeket szolgáló tervnek megfelelően -- ami a cseh és magyar
koronát egyaránt a Habsburgoknak biztosította volna -- 1298. február
12-én eljegyeztette II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései
leszármazottjával, Vencellel.
1301. január 11-én gyászba borult
az ország: meghalt András, az utolsóÁrpád-házi király. A temetésen
Erzsébet is részt vett. A hagyomány szerint amikor a király koporsóján
befelé fordították az Árpádok címerét, a kislány ájultan esett össze.
Fölfogta vajon, mit jelentett édesapja halála neki és az országnak?
Megsejtette, hogy Európában ő lett most az egyik legfontosabb személy:
aki őt megnyeri, joggal nyúlhat a magyar koronáért?
Az özvegy
Ágnes királyné kincsekkel megrakodva elhagyta az országot, s magával
vitte a kis Erzsébetet, a Habsburgok politikai terveinek legfontosabb
eszközét.
E tervek azonban egymás után hiúsultak meg. Több
szereplő eltűnt a sakktábláról, gyakran maguk a királyi bábuk is
cserélődtek, s velük együtt a szempontok és érdekek is. Erzsébet egyszer
csak teljesen egyedül találta magát, sőt már útjában volt a Habsburgok
újabb terveinek. Megelégelvén ezt, most már maga akarta kezébe venni
sorsát. Két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit nyomdokait akarta
követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség, a
közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját
választotta. Bár mostohaanyja, Habsburg Ágnes szinte bekényszerítette a
kolostorba, a döntő szót mégis a fiatal Árpád-házi királylány mondta ki.
És e döntésétől kezdve többé nem hagyta magát érzéketlen bábuként
kezelni. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy
mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva,
ország-világ előtt bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta
jegyeséül a Királyok Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként,
hanem önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját.
Döntése
legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának:
haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci
Töss domonkos kolostora lett -- ha nem is hazája, de -- lelki otthona.
Emlékezetében elhalványultak a gyermekkor meleg képei, édesapja szelíd,
édesanyja sugárzó arca, a budai vár pompás termei, az őt meglovagoltató
vitézek biztató mosolya. Szívében elhalkultak a magyar dallamok, ajkáról
lekopott a magyar szó.
A maga választotta szigorú vezeklő
életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos betegségekkel, külső és
belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban töltött 28 év alatt
szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan
teljesen megbénult. Teljes kiszolgáltatottságában, embertelen fájdalmai
közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.
Halálos
ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai
ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány
legnagyobb szenvedése -- külső és belső megpróbáltatásain túl -- maga a
számkivetés volt.
A tössi kolostor lakói nagyon szerették és
tisztelték. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt
biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta
neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért mindhalálig hű
szolgálóleányának.
A halálhír hosszú hónapok múlva jutott el
Magyarországra. Itt akkor már évtizedek óta Anjou Károly Róbert
uralkodott, s nevelte utódát, a fiatal Lajost. Már csak a legidősebbek
emlékeztek a közel négy évtizede elhunyt III. András király száműzetésbe
került leányára. Néhányan azt is tudni vélték, hogy dömés apáca lett,
és Margit módjára vezekelt hazájáért. De azután ezek az utolsó emlékezők
is meghaltak, és Erzsébetre, legalábbis hazájában -- néhány történészen
és hagiográfuson kívül -- senki sem gondolt.
Legendája szerint
Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor
,,harminc hét'' után áthelyezték a ,,királyi méltóságához és
szentségéhez illő'' új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját a
protestánsok pusztították el a virágzó kolostorral együtt. Erzsébet
sírjának fedőlapját ma a zürichi Landesmuseumban őrzik.
A
domonkos rendben boldogként tisztelik május 6-án, de az Egyház hivatalos
eljárást még nem folytatott. Az alábbiakban Árpádházi Boldog Erzsébet
-- a tössi apácák szóbeli és írásos hagyományaira épülő -- legendájából
következnek részletek.
--------------------------------------------------------------------------------
Isten
kegyelme megőrizte nekünk ezt a tiszteletreméltó kincset, amiért
állandóan dicsérnünk kell Őt és hálát adnunk a mindenható Istennek; ő
ugyanis világosan megmutatta csodái által, hogy őt (Erzsébetet) a maga
dicsőségére és nem a világ örömeiért teremtette. Most tehát Annak
dicsőségére és tiszteletére beszéljük el életét, aki a földön az erények
tanítója volt, most pedig az égben megjutalmazója, hogy ily módon
mindenki, aki csak hall róla, jobbá legyen.
Ugyanúgy, amint az
Úr Magyarország földjét és különösképpen a prédikáló rendet a szent és
tiszteletreméltó, ugyanebből a nemzetségből való Szent Margit asszonnyal
díszítette, éppúgy megtisztelte ezzel a nemes fejedelemnővel ezt a
földet és ugyanazt a rendet, különösképpen a tössi kolostort. Dicsérjük
ezért szünet nélkül Isten végtelen jóságát, aki királyi személyének
értékes ajándékát nekünk méltóztatott adni, és elvezette őt e kolostor
lelki közösségébe. Csodálni való az, hogy a Szentlélek tanácsára és az
isteni gondviselés akaratából abból a távoli országból ebbe a kolostorba
jött, de mindebben Annak művét is kell látnunk, aki egyesíti a
hatalmat, a bölcsességet és az akaratot: kegyelmének erejében ő maga
akarta ezt a művet beteljesíteni az általa meghatározott időben.
A
nemes hercegnő a tizenharmadik évében volt, amikor kolostorunkba adták,
és a Rend szabályai szerint az engedelmesség igájába hajtották.
Alázatosan megígérte, hogy önként aláveti magát mindannak, amit Isten és
a Rend követel. Ez a nemes hercegnő volt az első leány, akit az új
alapítás szentségi oltára előtt fogadtak a Rendbe. Az oltárt azután
fölszentelték Miasszonyunk angyali üdvözletének és Szent Erzsébetnek
tiszteletére, aki szintén magyar királynő volt, Türingia és Hessen
őrgrófnője és Erzsébet rokona.
Amikor az erényes hercegnő már
tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja megparancsolta, hogy
idő előtt adják rá a fátyolt, és tegye le az engedelmesség fogadalmát. Ő
alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a friburgi Szent
Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének
a lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva
és kemény asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem
kételkedünk abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt vértanúságot
kellett elszenvednie.
Történt egyszer, hogy Ausztriai Henrik
herceg jött ebbe az országba keresésére. Erzsébet már fölvette a
fátyolt, így már lemondhatott róla. De Henrik nem akart lemondani róla,
és követelte, hogy vezessék elé. Amikor látta, hogy Erzsébet fölvette
már a fátyolt, annyira fölbőszült, hogy lerántotta a fátyolt a fejéről, a
földre dobta és rátaposott, mivel nagyon tetszett neki szeretetreméltó
személye, és nagyon szerette volna feleségül venni: szép volt, arca
nemes vonású, teste igen arányos, a nő minden kelleme megmutatkozott
rajta. Ezért állhatatosan kérte, utazzék vele Ausztriába. Nem akarta
tudomásul venni, hogy ő már szerzetesnő lett és fogadalmat tett.
Erzsébet azt válaszolta, gondolkozni akar. A kórusba ment, térdre hullt a
Legszentebb előtt, és Istenhez könyörgött, mutassa meg neki, hogyan
ismerheti meg drága akaratát, és hogyan kell helyesen tennie. Először az
a gondolata támadt, hogy engedhetne, hiszen a magyar királyságnak ő az
egyetlen és törvényes örököse; de abban a pillanatban Isten megértette
vele, hogy az ő akarata ez: maradjon a kolostorban, szegényen,
száműzötten az ő szerelméért, mint ahogy ő is szegény és száműzött volt
az iránta és az emberi nem iránti szerelemből. Ekkor teljesen
alárendelte magát Isten akaratának, de olyan fájdalmat érzett, hogy
ájultan elterült, szájából és orrából vér folyt. Amikor magához tért,
elutasította Henrik urat: nem megy vele, itt folytat szegény életet
Isten akarata szerint. A mennyei Atya tehát ugyanazt a hozományt adta
neki, mint egyszülött Fiának: száműzetést, szenvedést és szegénységet.
Így élt huszonnyolc évet általában az egész közösség és különösképpen
több személy épülésére, mivel lelki élete annyira kegyelemmel ékes volt,
hogy a nővérek megszentelődtek és megvigasztalódtak általa.
Szavaiban
és tetteiben mindig igen alázatos és szelíd magatartást tanúsított az
egész közösséggel szemben. Mindent szívesen megtett, amit csak kértek
tőle, jóllehet nagy nemessége, fiatalsága és természetes adottságai
miatt szíve oly érzékeny volt, hogy a legkisebb dolgok is nagy belső
fájdalmat okoztak neki. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte;
Urunk Jézus Krisztusért, a tiszta és alázatos szívűek mennyei Jegyeséért
megvetette a világot és annak minden vonzását. Nagy szegénységben is
élt, és megfosztotta magát a mulandó javaktól.
Történt egyszer,
hogy mostohaanyja eljött meglátogatni. (Erzsébet) oly szegény volt, hogy
csak az az egyetlen javított és foltozott ruhája volt, amit viselt.
(Ágnes) térdre esett előtte, és ezt mondta: ,,Nővér, nem szégyelled
magad, hogy bár Magyarország királyának leánya és törvényes örököse
vagy, ilyen rossz ruhát hordasz?'' Mindössze harminc schilling évi
jövedelme volt. Később az ausztriai ház az Öningennek nevezett majort
ajándékozta neki, ami évente negyven mérő gabonát jövedelmezett.
Ez
a magas származású, igen nemes hercegnő és nővér Isten kegyelméből
gyakran és igen alaposan gyónt, közben bőven omlottak könnyei, és mindig
föltárta a gyóntató előtt mindazt, ami szívét szorongatta. Történt egy
napon, hogy egy ünnepre igen goromba gyóntatót küldtek. És minthogy az
egész közösség meggyónt, ő is elment, és alázatosan bevallotta a hibáit
és mindazon szenvedéseit, melyeket a megpróbáltatások és a számkivetés
okozott neki. A gyóntató nem ismerte nemes személyét, ezért durván
megkérdezte a nevét. Ő alázattal válaszolta: ,,Erzsébet nővér Budáról''.
A kérdésre, hogy ott is született-e, így felelt: ,,Igen.'' A gyóntató
erre: ,,Nyomorult, szegény teremtmény lehetsz, hogy olyan messze földről
ide jöttél száműzetésbe.'' Erzsébet pedig nem fedte föl, kicsoda. A
kórusba ment, és az oltár előtt átadta magát Annak, aki minden szív
vigasztalója és segítője, reá bízta minden gondját. A gyóntató, miután
Erzsébet eltávozott, megérdeklődte kilétét. Megmondták, hogy méltóságos
királyi hercegnő, András király leánya. A gyóntató rendkívüli módon
megrémült, és azonnal kérte, vezessék Erzsébethez. Amikor előtte állt,
leborult a lábaihoz, és alázattal kérte, hogy Isten szerelméért
bocsásson meg neki.
Erzsébet alázattal és szeretettel szolgálta a
közösséget az asztalnál; és ezt oly buzgalommal tette, hogy
megsértették volna, ha nem engedik meg... Annyira szorgoskodott, hogy
maga hordta a tálakat, és amikor észrevette, hogy nem akarnak neki
gondot okozni, őszintén sírt, és megvetette azt a megtiszteltetést, amit
így akartak neki adni... Szeretetreméltó volt minden asztaltársa, öreg
és fiatal iránt. Az a nővér is, aki huszonnégy éven át a konyhában
szolgált, azt mondta, hogy bármilyen ételt adott neki, soha nem
panaszkodott, akár egészséges volt, akár beteg, mindent úgy fogadott,
ahogy az Úr küldte.
Jó és hasznos azt is tudni, hogy buzgósággal
adta magát az áhítatos vezeklő imára. Szokása volt, hogy bármi jót tett
is, imádkozott vagy jót cselekedett, azon igyekezett, hogy senki se
beszéljen róla. Mégsem tudta egészen elrejteni; mi láttuk őt imádkozni
elmélkedésében elmerülten, és bár teste tántorgott, olyan kemény imára
kényszerítette magát, hogy csodálkozva kérdeztük, miképpen tudja
elviselni. Különösen nagypénteken mutatott nagy áhítatot és
ájtatosságot. Azon a napon Urunk szenvedésének tiszteletére négyszáz
véniát tett, egész nap semmit sem ivott, ami pedig olyan szenvedést
okozott neki, hogy utána hosszú ideig elgyengült maradt. Néhányszor a
kóruson találtuk az ima alatt annyira elaléltan, hogy úgy kellett onnan
elvinni.
Ugyancsak bensőséges áhítattal viseltetett Miasszonyunk
iránt. Erről sok alkalommal tanúskodott, mivel buzgósággal szolgálta
Miasszonyunkat. De különösen nagy áhítattal ülte meg azt az ünnepet,
amikor az Angyal tudomására hozta Miasszonyunknak, hogy Isten Anyja
lesz. Lelkének egész buzgóságával emlékezett arra az örömre és
dicsőségre, amelyben akkor része volt, és ezen öröm tiszteletére ezer
Ave Mariát mondott ugyanennyi véniával. Ugyanígy Miasszonyunk minden
ünnepén ezer Ave Mariát mondott ezer véniával.
A nemes
hercegnőben megvolt az együttérzés erénye mindazok iránt, akiknek
fájdalmuk volt vagy szenvedtek. Amikor egy ember fájdalmat okozott neki,
és azután hozzá ment elpanaszolni bánatát, tanácsot, segítséget kért
tőle, oly nagy jósággal fogadta, mintha az az ember sohasem okozott
volna neki fájdalmat.
Biztosan tudjuk, hogy az isteni
Gondviselés rendezte el életét. Sok hitelt érdemlő személy
megállapította, hogy Urunk nagy életszentségre és jutalomra teremtette
és választotta ki... Ennek különösen is bizonyságát adta egy szegény
asszony, kinek negyven éve béna volt a keze. Történt egy éjszaka, hogy
egy hangot hallott: ,,Menj Magyarország királynőjéhez, kérd, hogy
érintse meg a karodat, és meggyógyulsz''. Az asszony azt gondolta, hogy
képzelődik, és nem törődött vele, de a következő éjszaka ismét beszélt a
hang, és ugyanazokat a szavakat ismételte. Az asszony azt gondolta,
hogy Magyarországra kell mennie, s minthogy ezt sohasem tudta volna
megtenni, nem volt benne semmi bizalom. De a harmadik éjjel is szólt a
hang, és ezt mondta: ,,A tössi kolostorba kell menned, ott van
Magyarország királyának leánya. Kérd őt, hogy érintse meg a kezedet, és
egészséges leszel.'' Az asszony tehát eljött és elmesélte, hogyan szólt
hozzá háromszor a hang, és nagy állhatatossággal és bizalommal
könyörgött a nemes hercegnő segítségéért, akit Urunk jelölt meg neki. A
nővérek elmentek Erzsébethez, és elmondták ezeket a szavakat. Ő
megrémült, mivel még fiatal volt, és alázatosan azt válaszolta, hogy nem
illendő az ilyen tett, és nagyon nem szívesen tenné. A nővérek azonban
addig unszolták, mígnem beleegyezett. A szegény asszonyhoz ment,
megfogta a kezét, és könyörgött Urunkhoz, jutalmazza meg (az asszony)
hitét, és segítse meg. Urunk meghallgatta ezt az imát, és teljesen
meggyógyította a szegény asszony negyven éve béna kezét. Ugyanez az
asszony később különböző dolgokat hozott, amelyeket meggyógyult kezével
készített, hogy tanúskodjék a csodáról, melyet Urunk ezen irgalmas
hercegnő igaz szeretetének megjutalmazásáért és nagyobb vigaszáért tett.
Urunk szemmel láthatóan fölékesítette őt kegyelmével, hiszen
nemes volt születésére nézve, de még nemesebb volt erényeire nézve,
amelyekkel Istent és az embereket szerette; de különösképpen azért volt
nemes, mivel haláláig kegyetlenül szenvedve, Teremtője nyomdokaiba
lépett. Ezáltal mutatta meg nagy türelmét, bár gyakran jóval erején
felül szenvedett. És mivel Isten nagy szentségre választotta és
teremtette, Ő határozta meg tehát azokat az utakat, amelyeken elő akarta
készíteni az igazi és véget nem érő javak befogadására... Elborította
tehát már ifjúságát mindenféle betegséggel, hosszú és kegyetlen
szenvedésekkel; nem is tudunk mindent elmondani, de azért mégis látni
lehet, hogy Isten csak egy egészen rövid időt hagyott neki különleges
testi vagy lelki szenvedés nélkül.
A sokféle gyötrelmes
szenvedést úgy viselte, hogy soha egyetlen türelmetlen szó sem hagyta el
ajkát... Elveszítette a hallását, olykor a látását is; de ezeket a
bajokat olyan türelemmel viselte, hogy csak csodálni lehetett és épülni
rajta. Egy alkalommal annyira kimerült volt, és hirtelen oly fájdalom
lepte meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő
múltán, amikor a nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a
szentségek, magához tért, s látta, hogy az egyik nővér keservesen sír.
Jóságosan így szólt hozzá: ,,Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb
szenvedést, mint amit el tud viselni''.
Mielőtt azonban
beteljesedett volna az az idő, amelyet Urunk számára ezen a földön
kijelölt, még sokféle szenvedést és rendkívüli betegséget bocsátott rá a
halálát megelőző négy évben. Először heves váltóláza volt, ami
rettenetesen meggyötörte. Amikor már egy ideje viselte ezt a bajt, olyan
fájdalmat okozott neki, hogy rendkívüli módon szenvedett tagjaiban.
Azután halálos betegségbe esett, ami miatt olyan gyötrelmeket és
szükséget szenvedett, mint azelőtt soha. Teste egészen összezsugorodott.
Oly közel jutott a halálhoz, hogy kiszolgáltatták neki a szentségeket,
és minden percben a halálát vártuk. Az orvos, aki betegségét már régóta
ismerte, ezt mondta: ,,Háromféle történhet: vagy meghal, vagy béna
marad, vagy betegsége még súlyosabbra fordul.'' És íme ez történt, ezt
szenvedte el teljes nyomorúságában.
Ettől kezdve állandóan
feküdt, soha többé nem tett egyetlen lépést sem, úgy kellett fölemelni
és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála előtt
két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott
megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott
és újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein
különféle sebek keletkeztek. Ez minden erőt meghaladó vértanúság volt.
Ezek
a fekélyek elterjedtek az egész testén, amelyen legalább tíz nyitott
seb volt. A rettenetes gyötrelemben szívbéli buzgósággal mondta: ,,Uram,
dicsőítlek téged, és hálát adok azért, hogy tagjaimban és egész
testemben béna vagyok a te szerelmedért, hiszen a kereszten te is
tehetetlen akartál lenni tagjaidban és egész testedben az irántam való
szerelmedben''.
Úgy kellett a szájába tenni az ennivalót, mint
egy gyermeknek; mindent alázatosan fogadott a legutolsó konyhalánytól
is.... a betegség szünet nélkül tépte a testét, helye sem maradt benne
az életnek. Ezt oly jól megértette, hogy maga mondta: ,,Elérkeztem
odáig, hogy kívánom azt, amitől minden ember visszariad a természete
szerint: a halált.''
Elérkezvén a pillanat, amikor Isten magához
akarta emelni az élet száműzetéséből, kérte, nyissák ki az ágya
melletti ablakot; az égre tekintett, és buzgón Istenhez fohászkodva, így
szólt: ,,Uram, Istenem, Teremtőm, Megváltóm és örök Oltalmazóm! Tekints
ma rám végtelen irgalmasságodban. Fogadj be az örök hazába, távol e
világ száműzetésétől, kínszenvedésed és fájdalmas halálod érdeme által.
Vedd tekintetbe, hogy annyira távol éltem a világtól, hogy családomból
soha többé nem láttam senkit, mióta elhagytam hazámat.''
Nemcsak
a Rend és a közösség iránti hálájáról tett tanúságot, amelynek utolsó
órájáig köszönte a neki nyújtott tiszteletet és minden kapott jót, hanem
kinyilvánította Isten iránti lángoló szerelmét is: szívének egész
bizalmával hívta Istent, irgalmas jóságának és atyai vigaszának
segítségét kérve tőle.
Ebben az összeszedettségben szállt el
értékes lelke a meggyötört testből. Elhagyta e tünékeny világ nagy
nyomorát az igaz gazdagságért, a könnyek völgyét az örök örömért, a
halandó élet törékenységét a teljes egészségért, e múlékony lét
száműzetését a mennyei királyság örök otthonáért, ahol birtokába vette,
hogy örökké élvezze, az idők kezdetétől neki készített örökséget.
Történt
aztán, hogy amikor a kegyelmekkel ékes hercegnő már hosszú ideig a
földben pihent, faragott sírhelyet akartak neki készíteni. A köveket úgy
rendezték el, hogy értékes maradványai a föld felett nyugodjanak, amint
ez királyi méltóságához és szentségéhez illett. Amikor a sír elkészült,
kiemelték a testét arról a helyről, ahol már harminc hete nyugodott; a
nővérek nagyon kívánták őt újra látni, mivel nagyon szerették őt, de
senki sem merte ezt nekik tanácsolni, attól való félelemben, hogy a test
már teljesen enyészetnek indult, hosszú, fájdalmas betegsége miatt.
Titokban mégis fölnyitották a koporsót, és a testet és a tagokat oly
tökéletes állapotban találták, hogy még a bőr sem változott el, bár
ruházata már szétfoszlott. Ekkor kezénél és lábánál óvatosan megfogták,
és átemelték a fakoporsóból a kőkoporsóba; sem a feje, sem a tagjai nem
sérültek meg, szét sem hullottak. Isten csodája valóban, hogy az a test,
amely életében elviselhetetlen fájdalmakat tűrt, hosszú ideig kár
nélkül szenvedte el a föld nedvességét.
Íme ez a sírjának fölirata:
Anno
Domini MCCC XXXVI pridie kalendas nouembris obiit soror Elisabeth filia
illustrissimi principis domini Andree quondam regis Ungarorum, soror
ordinis nostri, ducens laudabilem vitam in isto conventu Thős XVIII
annis, hic sepulta juxta mayus altare.
(Az Úr 1336. évében,
november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a kiváló
herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére;
huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van
eltemetve a főoltár mellett.)
Isten, aki megjutalmazza
valamennyi szentjét, és fölmagasztalja az alázatos és tiszta szívűeket,
magához vette ezt az erényes és alázatos hercegnőt, és a tűnékeny javak
viszonzásaként az örök dicsőség mindenkor megmaradó kincsét adta neki,
amelynek ő nagy örömben és tökéletes biztonságban fog örvendezni
mindörökké. E tökéletes boldogság ölén hívjuk őt segítségül. Kérjük,
esdjen ki nekünk kegyelmet az Úrnál, hiszen ha földi élete során
szeretetében oly sok kegyelmet eszközölt ki felebarátainak, bizton
reménykedünk abban, hogy most még inkább segít Őmellette, és
meghallgatja imáinkat.''
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése