AGAPÉ, KHIONIA és EIRÉNÉ vértanúk
+Tesszalonika, 304. Agapé és Khionia április 1., Eiréné április 5.

Agapé, Khionia és Eiréné testvérek voltak. Hazájuk Makedónia, közelebbről egykori szép fővárosa, Tesszalonika (Szaloniki). A tájat pompás fekvése, nagyszerű épületei és kertjei miatt ,,földi paradicsom''-nak nevezték. Úgy tűnik, már a három nővér neve is visszatükröz valamit az élet ilyen áldott, napfényes vidékének derűs szárnyalásából. Agapé azt jelenti: ,,szeretet'', Khionia: a ,,hófehér'', Eiréné pedig ,,békét'' jelent. Az ilyen nevek önkéntelenül is a boldog szülői ház képzetét keltik, amelyben ügyeltek arra, hogy a gyermekeknek megadjanak minden szeretetet és jóságot életútjukra. S e nevek hordozói mégis Krisztus vértanúi lettek. Amikor egy napon elfogta őket a kísértés, hogy megtagadják hitüket, nem haboztak, hogy Krisztus szeretetéért elhagyjanak mindent, amit a világ nyújthatott nekik ilyen paradicsomi hazában és gondos szülők oltalma alatt.

Tesszalonika ismeretes számunkra Szent Pál leveleiből. A 4. század elején, amikor már régóta püspöki város volt, az ottani keresztény közösségek viszonyai még teljesen olyanok lehettek, mint keletkezésük idején; a hívők egy-egy közössége bizonyára még mindig főként szegény emberekből és csak néhány tehetős asszonyból állott. Agapé, Khionia és Eiréné is vélhetően családjuk közreműködése nélkül találta meg az utat a keresztény közösséghez. Több keresztény írást szereztek, mindenekelőtt bizonyára a Szentírás könyveit, és szorgalmasan imádkoztak, olvastak belőlük. Békés életük azonban nem sokáig tartott.

Diocletianus és Maximus császár fanatikusan meg akarta újítani a pogány római államvallást, ezért a kereszténységre, amely Tesszalonikában már erősen meghonosodott, igen rossz napok köszöntöttek. Amikor Diocletianus 303. február 23-i ediktumában elrendelte a keresztény templomok lerombolását és a keresztény könyvek és írások lefoglalását, az ellenszegülőket pedig súlyos büntetésekkel fenyegette, a birodalom minden részében megkezdődött a rendszeres és legkegyetlenebb keresztényüldözés. Tesszalonikában a császári parancsokat kétségtelenül különleges szolgálatkészséggel és következetességgel hajtották végre; ott volt ugyanis Maximianus és Galerius családjának tartózkodási helye.

A három nővér nem hagyta magát megfélemlíteni, és nem is gondolt arra, hogy kiadja szent könyveit. Gondosan eldugták őket szekrényekben és ládákban, és ők maguk is hosszú időre elrejtőztek, hogy ne kelljen részt venniök a pogány áldozatokon. Egy év elteltével azonban más fiatal keresztényekkel, Agathonnal, Kassziával, Filippával és Eutüchiával együtt mégis a poroszlók kezébe kerültek, s a helytartó elé vezették őket. Krisztus ifjú keresztény tanúi két vallatásának szó szerinti szövege megmaradt a szenvedésükről szóló keresztény tudósításban.

,,Dulcitius helytartó tehát így szólt hozzájuk: Hogy lehettek olyan balgák, hogy nem akartok engedelmeskedni istenek kedvelte császáraink és társuralkodóik parancsának? (A római birodalomban akkoriban tetrarchia volt, azaz két császár és két társuralkodó osztozott a hatalomban.) Utána Agathonhoz fordult: Amikor az áldozathoz járultál, miért nem ettél az áldozati húsból, mint ahogy az áldozatot bemutatók teszik?''

Agathon így válaszolt: Mert keresztény vagyok. Dulcitius: Még ma is kitartasz e viselkedésed mellett? Agathon: Igen. Dulcitius: És te mit szólsz hozzá, Agapé? Agapé: Hiszek az élő Istenben, és nem akarok a lelkiismeretem ellenére cselekedni. Dulcitius: És te, Eiréné? Miért nem tanúsítottál engedelmességet uraink, a császárok és társuralkodóik parancsa iránt? Eiréné: Istenfélelemből. A helytartó: Khionia, mit tudsz előadni? Khionia: Bízom az élő Istenben, és nem teszek ilyesmit. A helytartó: És te, Kasszia, mit szólsz hozzá? Kasszia: Meg akarom menteni az életemet. A helytartó: Részt akarsz tehát venni a kultuszon? Kasszia: Nem, nem akarok. A helytartó: Filippa, te mit mondasz? Filippa: Ugyanazt mondom. A helytartó: Mit jelent az: ugyanazt? Filippa: Inkább akarok meghalni, mint hogy áldozati húst egyek. A helytartó: És te, Eutüchia, mit mondasz? Eutüchia: Ugyanazt mondom, inkább akarok meghalni.

Mivel Eutüchia, egy nemrég megözvegyült ifjú asszony, várandós volt, visszaküldték a fogságba. Akkor a helytartó még egyszer Agapéhoz fordult: ,,Nyilatkozz hát, Agapé! Akarod-e azt tenni, amit mi, akik mindnyájan áldozunk uralkodóinknak, a császároknak és társuralkodóiknak? Agapé így válaszolt: Nem jó engedni a sátánnak; nem zavarta meg a lelkemet. Elhatározásom változtathatatlan. A helytartó: És te, Khionia? Khionia: A lelkületünket senki sem tudja megrendíteni. A helytartó: Vannak otthon feljegyzéseitek, írásaitok vagy könyveitek az istentelen keresztényektől? Khionia: Nincsenek, uram, mindent lefoglaltak a most kormányzó uralkodók. A helytartó: Ki táplált belétek ilyen eszméket? Khionia: A mindenható Isten. A helytartó: Ki beszélt rá benneteket, hogy ilyen esztelenségbe keveredjetek? Khionia: A mindenható Isten és egyszülött Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus.

Erre így szólt Dulcitius helytartó: Az ediktumot, hogy mindenkinek alá kell magát vetnie és áldoznia kell urainknak, a császároknak és társuralkodóiknak, megfelelően kihirdették. Mivel értetlenségetekben a hosszú gondolkodási idő és beható figyelmeztetések, s az ediktumra való utalás, meg a büntetéssel való kifejezett fenyegetés ellenére urainknak, a császároknak és társuralkodóiknak a rendelkezéseit semmibe veszitek, és ragaszkodtok a kárhozatos keresztény névhez, s még ma is makacskodtok a katonai és polgári hatóságok minden kísérlete ellenére, mellyel megtérésre és az áldozók jegyzékébe való bevezetésre késztetnek benneteket, elnyeritek megérdemelt büntetésteket! -- és felolvasta az írótábláról az ítélet formuláját:

Mivel Agapé és Khionia istentelen lelkülettel szembeszálltak felséges uralkodóink és társuralkodóik ediktumával, és még most is a keresztények szánalmas, romlott és minden áldozatot gyűlölő kultuszát gyakorolják, elrendeljük, hogy vettessenek a tűzbe. Ezután hozzáfűzte: Agathonnak, Eirénének, Kassziának és Filippának fiatal koruk miatt továbbra is fogságban kell még maradniok.'' -- Az ítéletet azonnal végrehajtották.

Röviddel ezután Eirénét ismét elővezették. (A többi fiatal fogoly sorsáról nem szól a régi tudósítás.) A helytartó igen szigorúan hallgatta ki. Arra a kérdésre, hogy ki biztatta fel őket a náluk megtalált írások és pergamenek elrejtésére, így válaszolt: A mindenható Isten, aki megparancsolta nekünk, hogy őt mindhalálig szeressük. Ezért nem akartunk árulást elkövetni, és inkább elevenen akartunk megégni, vagy bármi mást is elviselni, mint hogy kiszolgáltassuk az írásokat.

Végül Dulcitius kihirdette a következő ítéletet: Nővéreidet... a bírói ítélet szerint megégették. Te pedig még a menekülésed előtt bűnössé váltál ezeknek az írásoknak és pergameneknek titokban tartásával. Ezért elrendelem, hogy ne hasonlóan és ne azonnal vegyék el az életedet. Átadlak a piac felügyelőinek és Zozimusz hóhérnak; nyilvánosházban helyeznek majd el csupaszon. Naponta csak egy kenyeret kapsz, a piac őreinek nem szabad megengedniök, hogy elvigyenek onnan.

A római joggyakorlat szerint a bírák ilyen intézkedései jogosak voltak. Mivel azonban Eirénét senki sem merészelte érinteni abban a nyilvánosházban, végül őt is tűzhalálra ítélték.

Szent Elpidefor és vértanútársai

Mindnyájan a III. században szenvedtek vértanúságot. Elpidefort lefejezték, Dioszt agyonkövezték, Bithinioszt a tengerbe fullasztották, Galikot pedig eledelül dobták a vadállatok elé.


BOLDOG VENDRAMINI ERZSÉBET III. r., rendalapító (1790-1860)
Az észak-olaszországi Bassanoban (Padovától nem messze) született. Szülei az Ágoston-rendi apácák iskolájába iratták. Itt megtanulta szeretni a magányt, imaéletet és apostolkodást. Habár hivatásával még nem volt tisztában, 27 éves korában jegyességre lépett egy ferrarai ifjúval. Már közeledett az esküvo ideje, amikor Isten belso sugallatával más hivatásra hívta meg. O engedelmeskedett a hívásnak, felbontotta jegyességét, ami természetesen nagy visszatetszést váltott ki szülei és ismerosei részérol. Három évig még otthon maradt, imával, elmélkedésekkel készült hivatására. Csatlakozott városában a ferences III. rendi közösséghez s a kapucinusok által fönntartott kórházban szegénysorsú leányok gondozását végezte. Lelkében azonban egyre jobban megérlelodött egy új szerzetesközösség alapításának gondolata. 1828-ban Padovába ment, ahol lelkivezetojének segítségével megalapította a szegények szolgálatára a Szent Erzsébetrol nevezett Ferences III. rendi Novérek Kongregációját (röviden Erzsébet-novérek). Példaképe Árpádházi Szent Erzsébet volt. A közösség gyors fejlodésnek indult, kivívta a nép megbecsülését és a hivatalos személyek pártfogását. Erzsébet a közösség vezetoje maradt haláláig. Okossággal, szelídséggel irányította szerzetét, nagy gondot fordított az újoncok képzésére. Veleszületett neveloi képességével a ferences lelkületre, önfeláldozó szeretetre, az Oltáriszentség és a Szuzanya tiszteletére vezette oket elsosorban saját példájával. Élete utolsó éveiben betegeskedett. Ilyen helyzetben is vallotta: „Lelkem békéjét semmi sem veheti el, sem betegségek, sem tagjaim eltorzulása.” 70 évesen fejezte be életét Padovában. II. János Pál avatta boldoggá 1990-ben. Az Erzsébet-novérek jelenlegi számáról nincsenek adataink. Bizonyos azonban, hogy a boldoggá avatás elosegíti a kongregáció erosödését. Egyébként Szent Erzsébet neve és pártfogása alatt évek során számos szerzetesközösség alakult: Lengyelországban 1754-ben, Lyonban 1856-ban, Freiburgban, Kínában, az USA-ban, Rio de Janeiroban a 20. században. Számunkra legismertebb a Ferences III. rendi Erzsébet Novérek betegápoló közössége, amely 1626-ban alakult Németországban (Aachen) s 1785-ben telepedett le Budán a Fo utcában. Ezek a közösségek eleven bizonyság amellett, hogy Szent Erzsébet szelleme tovább él az Egyházban.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Erzsébetet arra segítetted, hogy Árpádházi Szent Erzsébet példáját követve a szegények szolgálatára új szerzetes családot alapítson, s szerzetestársnoi elott jó példájával világoskodjék. Add, hogy példáját követve gyakoroljuk az irgalmas szeretet tetteit és eljussunk szentjeid közé. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Illirik atya

A Peloponészosz szigetén volt szerzetes. Sok csodát tett.


Szent Nikétász hitvalló

Nikétász a bithiniai Cezáreából származott istenfélő szülőktől. Nyolcnapos korában meghalt anyja, apja pedig szerzetessé lett Apai nagyanyja nevelte a fiút. Amikor értelmes lett, megtanult olvasni. Azután Isten szolgálatára adta magát. Először egy templomban volt szolga utána egy István nevű remetétől kellő oktatást nyerve a midikiai kolostorba vonult. Erényes élete miatt maga Taráz pátriárka szentelte pappá. Nemsokára a szerzetesek elöljáróvá választották.' Ebben a hivatásban sok jót tett a kolostor számára. Hallva erényes életéről sokan kívántak kolostorában élni, Így a szerzetesek száma megsokszorozódott. Mint az igaz hit védelmezője, Nikétász sokat szenvedett örmény Leó császár idején a szentképek tiszteletéért. Végül szent Glikéria szigetére száműzték, és ott szenvedett 6 éven át. Mihály császár idejében visszanyerte szabadságát, de rövidesen, 824-ben meghalt, létében és halála után sok csodát művelt.

CHICHESTERI SZENT RICHÁRD püspök
*Wych, 1197/98 +Dover, 1253. április 3.

Általánosan ismert neve születési helyéről (a Worcestershire grófságban levő mai Droitwichról) Richard Wych.

Szülei korán meghaltak, s Richárdot, bátyját és nővérét gyámok gondozták, akik azonban kötelességeiket annyira elhanyagolták, hogy alig maradt meg valami a családi örökségből, amikor az idősebb fiú nagykorú lett. Richárd, aki már korán érezte papi hivatását, abbahagyta a tanulmányait, hogy segítsen a család vagyonának visszaszerzésében. Az eke mögött járt és szolgai munkát végzett. Ez annyira megindította a bátyját, hogy Richárdra ruházta a családi örökség birtoklását. Ám amikor minden rendbe jött, Richárd visszaadta testvérének örökrészét, elhárította egy kedvező házasság lehetőségét és visszatért Oxfordba, hogy tovább tanuljon.

Itt megismerkedett Rich Szent Ödönnel (1180 körül--1240), aki rövidesen Canterbury érseke és Richárd különleges támogatója és barátja lett. Richárd Párizsban folytatta tanulmányait, majd visszatért Oxfordba, hogy megszerezze a magister artium fokozatot. Ezt követően Bolognában hét éven át kánoni jogot tanult.

Visszatérése után, 1235-ben kinevezték az oxfordi egyetem hivatalának vezetőjévé, majd kevéssel ezután Rich érsek kancellárjává. 1240-ben elkísérte az érseket római útjára, és mellette maradt akkor is, amikor Pontigny ciszterci kolostorában elhunyt.

Richárd ezután két éven át az orléans-i domonkos kolostorban folytatott tanulmányokat. Nagy vonzódást érzett a domonkosok iránt. Bizonyára itt ismerte meg Ralph Bochingot, aki gyóntatóatyja és elválaszthatatlan társa lett, s aki később megírta az életrajzát.

Richárdot 1243-ban Orléans-ban pappá szentelték, majd visszatért Angliába, s egy ideig a deali templomban tevékenykedett, amelyet vélhetően még Ödön érsektől kapott javadalomképpen. Csakhamar felkérte Canterbury új érseke, Boldog Savoyai Bonifác (1207 körül--1270), hogy továbbra is töltse be kancellári hivatalát.

Amikor 1244-ben Robert Neville chichesteri püspök meghalt, III. Henrik király (1216--1272) egy bizalmi emberét, a méltatlan Robert Passelew-t tette püspökké. Ezt a ,,választást'' elsősorban Bonifác érsek támadta meg, aki zsinatra hívta össze megyéspüspökeit; üresnek nyilvánították a püspöki széket, és Richardot választották püspökké. A király megtiltotta, hogy elfoglalja hivatalát, és lefoglalta az egyházmegye vagyonát. 1245-ben IV. Ince pápa (1243--1254) elé vitték az ügyet, s ő Richárd javára döntött. Henrik király azonban megmakacsolta magát, és megtagadta, hogy hozzájáruljon püspöki székének birtokbavételéhez, vagy hogy felszabadítsa javadalmait. Megtiltotta alattvalóinak, hogy püspöknek ismerjék el Richárdot, vagy hogy segítséget és támogatást nyújtsanak neki. A következő két évben egyházmegyéje egy papjánál talált menedéket, és vizitációs útra indult egyházmegyéjébe. Püspöksége első két éve alatt zsinatokat tartott a papság számára, és a lateráni zsinat határozataira támaszkodva a Constitutiók figyelemre méltó gyűjteményét alkotta meg. Eközben mindig szem előtt tartotta a papság javát.

Amikor Henrik király végül -- félve a kiközösítéstől -- visszaadta a püspöki szék vagyonát, Richárd tovább folytatta szigorú és igénytelen életét. Egy alkalommal az intézője felpanaszolta, hogy az általa nyújtott alamizsnák nagyobbak a bevételeinél; a püspök megbízta, hogy adja el arany- és ezüsttálait, s hozzáfűzte: ,,Vedd még hozzájuk a lovamat is; nincs semmi baja, jó áron eladható. Add el mindezt, és hozd el nekem a pénzt a szegények számára!''

Mintaszerű püspök volt, fáradhatatlan egyházmegyéje vizitációjában, prédikációs tevékenységében és a szegényekről való gondoskodásban. Megvetette a nepotizmust, és megtagadta, hogy barátai vagy hozzátartozói bármelyikét előnyös álláshoz juttassa. Szigorúan megbüntette azokat a papokat, akik megsértették a keresztény erkölcsöt. Mindenekelőtt azzal törődött, hogy papsága jó kiképzést kapjon, és alkalomszerűen maga is belekapcsolódott a növendékek oktatásába. A pápa megbízta, hogy Dél-Angliában hirdesse meg a keresztes hadjáratot; utazásai során lázroham fogta el, és röviddel 1253 húsvétja előtt a szegény papok doveri otthonában meghalt. Könyveit a domonkosokra és a ferencesekre hagyta, és elrendelte, hogy többi tulajdonát adják el, és a kapott összeget fordítsák egyházmegyéje rászoruló szerzetesei, kórházai, özvegyei és árvái javára, valamint utak és hidak karbantartására. Richárd püspököt a chichesteri székesegyházban temették el. (Sírja 1538-ban elpusztult.) Kilenc évvel halála után szentté avatták.

Szent Amfián és Edesziosz vértanúk

Édestestvérek voltak. A liciai Patárában születtek pogány görög családban. Szülei Berituszba küldték őket tanulmányaik végzésére. Ott megismerkedtek a keresztény vallás magasabb rendűségével. Visszatérve, nemsokára a palesztinai Cezáreába mentek és megkeresztelkedtek. Makszimián császár üldözése idején, Amfián önként kereszténynek vallotta magát. Urbán parancsnoknak megfogta a kezét, amikor áldozatot akart bemutatni, és kérte, hogy hagyjon fel tévelygésével. Ezért nagyon megverték és börtönbe zárták. Sokféle kínzással illették még, és állhatatossága miatt, kővel a nyakán a tengerbe fullasztották. A hullámok kivetették a partra, a keresztények pedig tisztelettel eltemették, 306-ban. Amfián testvére Edesziosz, szintén erősnek mutatkozott keresztény hite megvallásában, Ezért kínzások után bányába küldték, és a pogányoktól békésen eltűrt szenvedések után őt is a tengerbe fullasztották. 310 körül szenvedett vértanúságot.


Szent Áron


PAOLAI SZENT FERENC
*Paola (Calabria), 1426. +Plessis-les-Tours, 1507. április 2.
Az olyan szenteket, mint Paolai Ferenc, a mai keresztények nem könnyen értik meg. Aszkézisük ,,öngyilkosságnak'' és a világmegvetés tűrhetetlen jelének látszik előttünk. Az őket körülvevő csodák és csodálatos események gyanút ébresztenek bennünk. Egész megjelenésük érthetetlenné teszi előttünk, mi csodálnivalót találtak bennük a korabeli emberek. Mégis cáfolhatatlan, hogy Paolai Ferenc nemcsak a reneszánsz hatalmas pápáira és fejedelmeire, hanem korának keresztényeire is szokatlan hatást gyakorolt.

Ferenc a nápolyi királyság területén a calabriai Paolában született 1426-ban, és nem 1416-ban, ahogy rendjének életrajzírói állítják. Szüleire vonatkozóan csak kevés, de jellemző följegyzés maradt ránk. Úgy látszik, nem voltak szegények, és abban a rettegésben éltek, hogy házasságuk gyermektelen marad. Gondjukban Szent Ferenc közbenjárásáért folyamodtak, s kérésük teljesítése esetére megígérték, hogy a vágyott gyermeket az ő nevére kereszteltetik. Mikor pedig a még pólyás korú gyermekük megbetegedett, ismét hozzá fordultak, és az anya megígérte: ha meggyógyul, a kis Ferenc egy éven át a ferencesek rendi ruháját fogja viselni.

Amikor Ferenc 13 éves lett, útra kelt a szomszédos városba, hogy fölvétesse magát az ottani ferences kolostorba.

Életrajza tudni véli, hogy már itt -- nemcsak példás engedelmességében, hanem számos csodájában is -- megmutatkozott a jövendő szent. A remeteélet utáni vágya, ami ugyan Szent Ferenctől sem volt idegen, valamint a reneszánsz főpapok fényűző élete fölött érzett undorodása arra késztette Ferencet, hogy már két év múlva elhagyja a kolostori testvéreket, pedig azok nyilvánvalóan megszerették.

Hogy remeteként élhessen, Ferenc a magányba menekült, és végül is magasan a tenger fölött talált egy alkalmas barlangot. Itt élt ezután állandó imádságban és szigorú önmegtagadásban. A hagyomány állítása szerint azonban a vadászok nemsokára fölfedezték és hírét vitték. Ennek az lett az eredménye, hogy rengeteg ember kereste föl, akik nemcsak lelki segítségért folyamodtak hozzá, hanem elsősorban meg akarták osztani pusztai életét. Ferenc ezért kápolnát emelt három kicsi cellával, és így megvetette a ,,legkisebbek'' (minimi) későbbi rendjének alapját. Az újabb tanítványok özöne 1452-ben újabb lépésre kényszerítette. Visszatért Paolába, hogy ott az illetékes cosenzai érsek engedélyével megalapítsa saját közösségének első igazi kolostorát. Ferenc az építkezést a maga módján ,,hiteles csodáival'' segítette: ha nem volt víz, forrást fakasztott, ha szikla állt az útban, csodával küldte odébb; ha elfogyott a munkások kenyere, megszaporította az éppen kéznél levő élelmiszert.

De csodatevőnk nemcsak ilyen ,,építő csodákat'' művelt, melyekhez hasonlókat más szentekről is elbeszélnek. Ahol csak tehette, csodatevő adományát inkább a szükséget szenvedő emberek javára fordította, betegeket gyógyított és halottakat támasztott életre.

Minden csodánál nagyobb hatással volt azonban környezetére a szent személye és életmódja. A növekvő szerzet kiépítése és vezetése sok gondot okozott, Ferenc mégis a szakadatlan imádság rendíthetetlen nyugalmában élt. Önmagától és övéitől kemény önsanyargatásokat és vezeklő életet kívánt: a rend követelményeihez tartozott pl. az egész évre kiterjedő, a nagyböjtihez hasonló hústilalom. Mégsem bocsátott ki egyetlen olyan rendelkezést sem, amelyet ne a szeretet határozott volna meg, és ezért szabályai nem voltak elviselhetetlenek. A rá bízott testvérektől ugyanis sohasem kívánta meg azokat a szigorú gyakorlatokat, amelyeket önmagán behajtott. Minden testvérhez figyelmes, sőt gyengéd barátság fűzte, és ezzel a közösséget mint mindenki szolgája, lelkileg és emberileg ápolta.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szent egyéniségét kell igazán ,,csodának'' neveznünk, amely fölülmúlja minden csodatettét. Mégis a történetíró előtt igazi és érthetetlen ,,csodának'' azok a jó és intenzív kapcsolatok számítanak, amelyek ezt az egyszerű remetét a reneszánsz nagy, de sajnos kétes hírű pápáihoz és fejedelmeihez fűzték. A történész mindenesetre a szemét kezdi dörzsölni, amikor a rendet megerősítő és kiváltságokkal fölruházó pápák meglehetősen hosszú névsorát olvassa. Olyan neveket találunk rajta, mint IV. Sixtus, VI. Sándor és II. Gyula -- és e pápák a szentnek mind ,,szolgálatára'' voltak! Még tovább dörzsöli a szemét, ha megtudja, hogy az éppen ravaszságáról és hűtlenségéről hírhedt francia király, XI. Lajos, aki életének utolsó éveit mint beteges embergyűlölő az erődítménnyé kiépített Plessis-les-Tours kastélyában töltötte, rá tudta venni IV. Sixtust, hogy Szent Ferencet Franciaországba küldje.

Amit az egyszerű calabriai remetének a hatalmas pápával folytatott beszélgetéséből tudunk, az világosan szentünk mellett szól. A pápa, maga is franciskánus, túlságosan szigorúnak tartja a ,,minimiták'' böjti előírásait. Ferenc azonban megvédelmezi elgondolását, közben megnyeri a pápa unokaöccsének, della Rovere bíborosnak a támogatását, aki később mint pápa tényleg Ferenc szellemében hozott határozatot. És amikor a pápa az egyszerű remetének mindenáron föl akarja adni a kisebb és a nagyobb papi rendeket, ugyanolyan makacsul védekezik. Bőségesen elég neki, ha a pápa fölhatalmazást ad arra, hogy gyertyákat és olvasókat szentelhessen, mert azok fontos helyet foglaltak el apostolkodásában.

Nem kevésbé szenthez méltóan viselkedett Ferenc XI. Lajossal szemben. Bár a király a ,,csodatévőt'' önző okból hívatta Franciaországba, kereken megmondta a beteg Lajosnak, hogy meg nem gyógyíthatja, de előkészítheti a keresztény halálra. Igazán csodának kell minősítenünk, hogy Lajos -- bár előbb haragra lobbant -- elfogadta a szent ajánlatát, és 1483. augusztus 4-én Ferenc jámbor vezetésével megtalálhatta legfőbb Urának békéjét.

Az oly önzetlen szent franciaországi útja rendje számára is nagy sikerrel járt. VIII. Károly kolostorokat ajándékozott neki: egyet Amboise-ban, egyet a római Monte Pinción, és a híres Du Plessis- konventet a királyi kastély parkjában. Ugyancsak megkapta a rend a Sorbonne tiltakozása ellenére Nigeont, a grandmontiak egykori kolostorát. Ettől Franciaországban a ,,bonshommes'' nevet örökölték, mert előttük a grandmonti szerzeteseket hívták így.

Tegyük még hozzá, hogy a rend Itálián és Szicílián kívül hamarosan eljutott Spanyolországba, Ausztriába és Németországba is. Ez nem utolsó sorban annak a nagy tekintélynek is köszönhető, amelyet a szegény remete az európai királyi udvarokban mint a születések csodatevő segítője élvezett, hiszen az utódlás nagy gondot jelentett a dinasztiáknál.

Rendkívül gazdag élete végén a szent remete, a szenvedélyes emberbarát 71 éves korában halt meg francia kolostorában, Du Plessisben. Már 1519-ben a szentek közé emelték.

Nekünk pedig élete egy sereg kérdést vet föl. A legnehezebbnek a következő látszik: szentünk miért nem gondolt a legcsekélyebb mértékben sem arra, hogy hiteles istenszeretetének csodatévő erejével hatékonyan megváltoztassa korának egyházát és világát? És miért nem változtatták meg ténylegesen életüket sem a pápák, sem a fejedelmek, noha ezt a ,,csodatevőt'' mint Isten jelét biztosan őszinte szívvel szerették, tisztelték és pártfogolták? Minden elsietett válasz azonban nyilvánvalóan eltakarja a központi titkot, amellyel a haldokló szent szerzetestestvérei szemben találták magukat. Még utolsó csodája sem tudta a mindenre képes istenszeretet hatalmát és kegyelmét olyan erővel bizonyítani előttük, hogy általa saját jövőjük felől megbizonyosodtak volna.

Ünnepét 1557-ben vették föl a római naptárba. 1568-ban eltörölték, majd 1585-ben újjáélesztették az ünneplését.


--------------------------------------------------------------------------------

Paolai Ferenc csodás életét természetes mértékeinkkel alig lehet megérteni, de az egyes esetek rávilágítanak a szeretet ,,csodájára'' és egyéniségének alázatosságára.

Ferenc főképpen a Paterno Calabro-kolostor építése alkalmával tett számtalan csodát. Itt egyetlen napon közel 200 embert gyógyított meg. Ezért hamarosan halálos ellenségei lettek a környék seborvosai. A mesterségükben fenyegetett Aesculapius-tanítványok gyorsan szövetségesre tettek szert egy tudós franciskánusban, aki egész beszédsorozattal akarta a ,,csodatevő'' üzelmeit lehetetlenné tenni. A beszédek azonban hatástalanok maradtak. Erre a tudós páter párbeszédet kezdett a remetével, aki még írni-olvasni sem tudott. A kezdetben igen barátságosan induló beszélgetés azonban nem érte el a célját, és a földühödött páter gyanúsítgatásokra ragadtatta magát. Ekkor a meggyanúsított remete a maga módján védte meg magát. Minden különösebb indulat nélkül fölkelt, és a tűzhelyből puszta kézzel kiemelt egy marék izzó parazsat -- a beszélgetés ugyanis a kolostor melegedőszobájában folyt --, és a zsarátnokot a következő barátságos szavakkal nyújtotta oda indulatba jött társának: ,,Padre Antonio, melegedj egy kicsit a szeretet tüzénél, arra van igen nagy szükséged!''

A remete beteggyógyító adományára számítva a nagybeteg XI. Lajos francia király követet küldött a nápolyi királyhoz, hogy parancsoljon alattvalójára, és küldje el hozzá. Ferenc azonban azt válaszolta a királyi követnek, hogy ő se nem orvos, se nem varázsló. Nem akarja Istent kísérteni, és nem akar négyszáz órányit csak azért utazni, hogy egy uralkodónak a világhoz és az élethez ragaszkodását kiszolgálja. Csak akkor indult el a király betegágyához, amikor a pápa parancsolta meg neki az utazást.

Ferenc kertelés nélkül megmondta Lajosnak, hogy nem tudja meggyógyítani és Isten sem fog rajta csodát művelni. Abban azonban segítségére lehet, hogy az örökkévalóság színe előtt könnyítsen lelkiismeretén. Ez ellen a király hosszan és hevesen tiltakozott. Megpróbálta Ferencet megvesztegetni. Egy tál aranyat és drágakövet kínált neki, de ezt a választ kapta rá: ,,Sokkal jobb és becsületesebb volna visszaadni e javakat, melyeket erőszakkal és jogtalansággal szereztél, mint új, elviselhetetlen terhekkel sújtani megnyomorított alattvalóidat csak azért, hogy idegen jószágból ajándékot ossz és alamizsnát adj.''

Amikor Ferenc megöregedett, szerzetestestvéreit aggasztani kezdte, hogy alapítójuk halála után is tartani tudják-e az állandó hústilalom külön fogadalmát. Akkor Ferenc, látva halála közeledtét, maga köré gyűjtötte a közösséget, hogy a testvéreket még egyszer utoljára egy különös csodával megerősítse. Ismét izzó parazsat vett a markába, és megmagyarázta nekik, hogy ha Isten iránti szeretetük erős marad, ugyanolyan könnyedséggel teljesíteni tudják a rettegett böjti fogadalmat.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki fölmagasztalod az alázatosakat és Paolai Szent Ferencet is szentjeid dicsőségébe emelted, kérünk, segíts, hogy az ő érdemei és példája nyomán mi is elnyerjük a jutalmat, melyet az alázatosaknak megígértél!


Szent Múza     szűz, † ~350       


Szent Polikárp vértanú

Szentünk Alexandriában szenvedett vértanúságot Makszimián császár alatt. Szemére hányta Alexandria vezetőjének, hogy igazságtalanul ontja ki a keresztények vérét. Ezért különféleképp megkínozták. Mivel hitében állhatatosán kitartott, a parancsnok karddal lefejeztette a IV. század elején.


Szent Teodózia     szűz és vértanú, † 308       


Szent Titusz atya

Titusz atya fiatal korától megszerette a szerzetesi életet és belépett egy közös kolostorba. Kitűnt nagy türelmével, alázatosságával, engedelmességével, e kettőben felülmúlta társait, áldozópappá szentelték. Mint angyal élt a földi életben. Istentől megkapta a csodatevés adományát. Életének éveiben nagy védelmezője vált a képrombolástól szenvedő Egyháznak, az Egyház igaz tanításának. Életének helyét nem ismerjük, halála a IX. században következett be.

Szent Ácház

Békében hunyt el. Ideije és helye halálának ismeretlen.


Szent Gerontiosz és Bazilida vértanúk

A III. században szenvedtek vértanúságot lefedezés által.


GRENOBLE-I SZENT HUGÓ püspök
*Châteauneuf d'Isčre, 1053. +Grenoble, 1132. április 1.

Kevés püspök élt át olyan hosszú kormányzási időt, mint grenoble-i Hugó, méghozzá egy nehéz, viszályokkal teli időszakban. A 11. század vége és a 12. század első harmada Nyugat egyháza számára válságos időt jelentett: a pápaság, amely tudatában volt ama veszélyeknek, melyek az egyházi javakat és a papság erkölcseit fenyegették a feudális társadalmi rend részéről, megnehezült feltételek között küzdött Péter hajójának megmentéséért; a német császár pedig, aki még mindig a legfőbb világi hatalom karoling felfogását képviselte, minden fáradozását megsemmisítette. Nem kevésbé volt kemény az egyházmegyei síkon folyó harc, melyben Hugó a ,,reformpárt''-hoz csatlakozott: arra érezte indíttatva magát, hogy visszaállítsa püspöki székének világi hatalmát, és segítséget nyújtson a papok képzésében és fegyelmében bekövetkezett hanyatlással szemben. A világi hatalmasok (főnemesek, várurak és azok a nemesek, akik valamennyien többé-kevésbé ellenséges érzelműek voltak a pápával szemben) az egyházi javak eltulajdonításából nem csekély hasznot húztak. Érthető, hogy a reformpüspökök ellenállása az ilyen túlkapásokkal szemben komoly összeütközéseket váltott ki. Alapjában véve az Egyház leigázásáról és elpusztításáról vagy függetlenségéről és egységéről volt szó.

Mindezeknek a dolgoknak senki sem volt jobban a tudatában, mint a fiatal prelátus, aki 1080-ban a római zsinat által simónia miatt letett püspök utódaként elfoglalta a grenoble-i püspöki széket. Az egyházmegye helyzetét különösen két dolog jellemezte: birtokainak nagy részét (beleértve a templomokat is) elragadták tőle, és az új püspök számára szinte teljesen lehetetlennek tűnt, hogy felügyeletet gyakoroljon összes plébániájának papsága fölött, akiknek erkölcsi magatartása gyakran hagyott kívánnivalót maga után. Ha vissza akarta állítani a fegyelmet, az Egyház szétzilált javait újra a kezébe kellett vennie, hogy visszaállítsa a püspöki hatalmat. Kezdetben úgy látszott, hogy a Dauphiné nemessége magáévá teszi az új püspök felfogását, s visszaadja az Egyház némely javait. Végtére is nem volt-e Odilónak, Cháteauneuf urának fia olyan férfi, akiről joggal feltételezhették, hogy hozzájuk hasonló? Nem Valence káptalanjából való volt-e, amelynek tagjai nemesi családok fiai voltak, életmódjukat pedig nem lehetett éppenséggel épületesnek nevezni? Nem tudták, hogy Hugót egy pápai legátus szemelte ki a püspökségre, és az avignoni zsinat választotta meg szilárd elvei miatt; hogy Szent VII. Gergely (lásd: A szentek élete, 216. o.) pápa tántoríthatatlan követőjeként nem hátrál meg a harc elől.

Amikor az új püspök vitába bocsátkozott Abon gróffal, kinek családja jórészt eltulajdonította a székesegyház javait, rögtön kitört a harc. A gróf és hűbéresei nem voltak lebecsülendő ellenfelek. A püspök azonfelül összekülönbözött a vienne-i Guy érsekkel (a későbbi II. Callistus pápával), aki joghatóságot igényelt különféle, Grenoble-tól függő területekre, és természetesen elnyerte a Dauphiné urainak támogatását. Mindennek ellenére végül mégis sikerült Hugónak hosszas küzdelemben (1097-ben két évre száműzetésbe kellett mennie), nagy türelemmel visszaszereznie birtokai nagy részét. Templomok, temetők, tizedek, valamint birtokának részei kerültek vissza püspöki székéhez. Ezek a mindennapos küzdelmek sem akadályozták meg azonban Hugót abban, hogy kora súlyos problémáival is foglalkozzék. Értékes segítője lett Boldog II. Orbánnak (lásd: 411. o.), amikor a pápa Franciaországban kihirdette az első keresztes hadjáratot; egyházmegyéjében sok lovagot nyert meg a nagyszabású vállalkozás céljára. Később részt vett egy helyi zsinaton, amely azért ült össze, hogy V. Henrik császárnak II. Paszkál pápa (1099--1118) személye elleni hatalmi harcában elítélje a világi invesztitúrát.

1130-ban, nem törődve előrehaladott korával, Puybe sietett, hogy tekintélyével támogassa II. Ince (1130--1143) törvényes pápa elismerését.

Hugó életrajzírója, a karthauzi Guigo (1083 körül--1137), aki huszonöt éven át kapcsolatban állt vele, arról is tudósít, hogy milyennek mutatkozott Hugó már akkor, amikor az Alpokban találkozott Szent Brúnóval (lásd: A szentek élete, 577. o.) és társaival. Segített nekik a letelepülésre alkalmas hely keresésében, megkönnyítette gazdaságuk megszerzését, és írásban biztosította visszavonultságuk nyugalmát. Szívesen kereste fel maga is a hallgatag szerzeteseket, és osztozott remeteségükben. Az általános káptalan bevezetéséig maga gyakorolta a kánoni felügyeletet a karthauziak alapításában. Ebben a minőségében arra ösztönözte Guigo priort, hogy jegyezze föl a szabályokat (a regulát) életmódjuk meghatározására, és állítsa össze a nagy karthauzi antifonáriumot. A többi szerzetesrendről sem feledkezett meg: támogatta a bencéseket, akikhez 1081-ben menekült; nevéhez fűződik Chalais priorátusának és két ágostonos kolostor megalapítása.

A pápa megbízta Guigót, hogy a szenttéavatásra (amely már 1134-ben megtörtént) állítsa össze Hugó életrajzát. Ebben a szerző Hugó két ellentétes vonását emeli ki: tevékeny működését és szemlélődését. Bár csaknem egész életén át kénytelen volt harcolni Egyháza megvédéséért és tisztaságáért, igen erősen vonzódott a visszavonult és összeszedett élethez, és ebből merítette a küzdelmeihez szükséges erőt.

PENNAI BOLDOG JÁNOS (kb. 1195-1275)

A Márka tartománybeli Penna községbol származott. Élete története olyan, mint egy legenda. Ifjúkorában megjelenik neki Jézus gyönyöru ifjú alakjában, nevén szólítja és felszólítja, menjen el a Szent István templomba, ahol egy kisebb testvér prédikál, aki az o küldöttje. „Azután hosszú utat kell megtenned, így jutsz el majd hozzám.” János meg is hallgatja Szent Ferenc egyik társának, Fülöp testvérnek prédikációját, utána mindjárt azt kéri, vegyék fel ot a szerzetbe. Fülöp testvér Recanati-ba* hívja, a tartománygyulésre, ott majd fölveszik a rendbe. János, akiben a látomás igen megnövelte a mennyország utáni vágyat, azt gondolja, ez az a hosszú út, amely után a mennybe jut. Recanatiban felvették a rendbe. Aztán élt tovább. Pappá is szentelték. Látta, hogy még nem teljesedik vágya. Majd kihirdették, jelentkezzenek azok, akik a Provence-i* tartományba kívánnak menni. Jelentkezett, mert azt gondolta, ez lesz a hosszú út, melynek végén Krisztus várja. A messzi tartományban az igehirdetéssel és kolostorok alapításával bízták meg. Szelídségével, tiszta életével vonzó példát adott az embereknek. 25 évig muködött itt. Ekkor elfáradva egy fa alatt - mint egykor Illés – panaszkodott: Uram, túl hosszúra nyúlik földi zarándoklatom ideje. Az Úr megjelent neki és kérdezte, mi a kívánsága. János hármat kért: Magát Krisztust, aztán bunei bocsánatát, végül, hogy újra láthassa az Urat, amikor erre a legnagyabb szüksége lesz. Krisztus azt felelte: „Meghallgattam könyörgésedet.” Közben a Márka-beli testvérek - hallva földijük jó hírét, Jánost hazakérték. Útját befejezve megint várta, hogy a mennybe jut. De még 30 évig élt. Többször volt gvárdián, csodatevo híre kelt, belelátott a szívek titkába. Így belelátott egy novícius gondolataiba is, aki el akarta hagyni a szerzetet. János szavaira azonban legyozte a kísértést. Mindezekrol a Fioretti 45. fejezete számol be. Élete végén újra megjelent neki az Üdvözíto „nagy fényességtol és jó illattól körülvéve”. János Krisztus kezébe ajánlva lelkét, végre eljutott céljához, Krisztushoz a mennybe. VII. Piusz (1800-23) avatta boldoggá.
Szent Ferenc áldása és buzdítása:
„Ó örökké áldott fiaim, halljátok atyátok szavát: nagy dolgokat fogadtunk Istennek, de az Úr még nagyobbakat ígért. Tartsuk meg, amit ígértünk, vágyakozzunk az után, amit az Úr ígért nekünk. Rövid a bun gyönyöre, örökkétartó az érte járó bunhödés. Csekély a földi élet szenvedése, határtalan az örök élet dicsosége. Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Végül Isten kinek-kinek megfizet.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jánost csodálatosan vezetted életútján a mennyei haza felé. Add, hogy földi vándorlásunk idején, parancsaid útján járva, eljussunk örök hazánkba. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Makáriosz atya

Makáriosz a pelikiti kolostor főnöke volt. A szentképek tisztelete miatt börtönbe zárást, és száműzetést szenvedett. Ott halt meg Athusziában Konstantinápoly közelében 830 körül. Istentől a betegek gyógyítására kapott erőt.


Bűnbánó Mária anya

Mária Egyiptomban született. 12 éves korában elhagyta szülei házát és Alexandriában szabados életre adta magát. Sok embernek vált lelki kárává. Ezt 17 évig tette így. Utána a Jeruzsálembe, menő zarándokokhoz csatlakozott merő kíváncsiságból. Útközben és Jeruzsálemben is szedte áldozatait bűnös szenvedélye. A szent kereszt ünnepén ő is be akart menni a templomba, a kereszt tiszteletére. Valami láthatatlan erő mindannyiszor visszatartotta. Az előcsarnokban levő Istenszülő képe felé fordult imádkozva. Megbánta bűneit és életjobbulást fogadott. Így tudott bemenni a templomba. A templomból kijőve hangot hallott, amely a Jordán folyóhoz küldte. Azonnal elindult, a folyó partján levő templomban meggyónta bűneit, megáldozott és bement a pusztába. Itt is maradt 47 éven át, élete végéig. Sokat küzdött előbbi bűnös életének emlékeivel, 17 év után lelki nyugalomra lelt, Így talált rá a közel 100 esztendős Zoszimász szerzetes. Elmondta neki élete történetét. Arra kérte, hogy egy év múlva jöjjön el és áldoztassa meg. Zoszimász egy év múlva beteg lett, de egyre jobban lett és Máriát fel tudta keresni a Szent Titkokkal. Meggyónt, meg áldozott. Jövőre is kérte az atyát, hogy jöjjön el újra. Zoszirnász csak a holttestet találta Máriának, Hagy tisztelettel temette el a bűnbánót. Meghalt 431-ben, az előszöri szentáldozása napján.

Együgyű Szent Pál     remete és hitvalló, † ~350       


Szent Valerik     hitvalló, † 622  

Szent Adva és Benjamin vértanúk

Szent Adva az ifjú Teodóz császár életében élt (408-50.), és Perzsiában volt püspök. Szétrombolta a tűzimádó pogányok templomát, amiért a király elé vitték. Mivel nem volt hajlandó visszaépíteni, a király megparancsolta, hogy minden keresztény templomot romboljanak le. Utána üldözés következett a keresztények ellen. Első áldozata a sok kínzás után lefejezett Adva püspök volt. 30 nap múlva más keresztényeket is halállal büntettek, közöttük Benjamin diakónust is. Kezeibe és lábaiba hegyes karókat szúrva, karóba húzták 420 körül. Mindketten Szuza városában szenvedtek.


Szent Ákos (Akáciusz)     püspök és vértanú, † 250.   


Szent Ámosz     próféta   


Szent Apolló atya

Apolló 15 éves korában elhagyta a világot és a thébai pusztában telepedett le. Egy hegyen élt 40 éven keresztül. Isten intésére a közeli pusztába ment, és egy barlangot találva abban lakott. Az atya sok szerzetest gyűjtött maga köré, kolostort alapított Hermopolisz közelében, ahol 500-an éltek együtt. Elhunyt 395 körül.


Szent Balbina     szűz és vértanú, † 130.       


Szent Benjámin (Benő)     vértanú, † 424.   


Szent Hipát püspök

Hipát püspök a paflagóniai Gangrában élt és volt főpap. Buzgón védelmezte az igaz hitet, és harcolt a tévtanítások ellen. Egyike volt annak a 318 atyának, akik részvettek az I. nikaai egyetemes zsinaton, és elítélték Arius tévtanait. Buzgó életéért Istentől csodatevő erőt kapott. Gyógyította a betegeket, kiűzte a tisztátalan lelkeket az emberekből, és más módokon segített a beteg embereken. Konstanciusz császár Konstantinápolyba hívta, hogy űzze el tőle a számtalan kígyót. Onnan visszatértében Novatiosz tévtanító követői lesben álltak az úton, rátámadtak a szent főpapra, mint a vadállatok, és erősen megsebesítve őt, a folyó partjáról egy mocsárba dobták. Ellenségeiért imádkozva adta vissza lelkét Istennek 326-ban. Sírjánál sok gyógyulás történt.


Szent Hipát atya

Szentünk Frigiában született. Édesapja ügyvéd volt. 18 éves korában atyja megbüntette, ezért elszökött tőle és Thrákiába érkezett. Lelki atyja tanácsára Konstantinápolyba ment, hogy segítsen egy kísértést szenvedő embernek. Itt segített atyjának is. Haza engedve atyját két szerzetessel elment Kalkedonba és a Rufin kolostorban telepedett le. Ebben az elpusztult kolostorban igyekeztek rendet csinálni, és szerzetesként élni. Istentől csodatevő erőt kapott, amivel sok csodát tett az emberekért. Elöljáróvá választották, és 40 évig élt a kolostorban. Meghalt 446-ban.



EUCHARISZTIARÓL nevezett KLÁRA klarissza (1960-1984)
Zaire egyik kicsiny falujában született Astrid Mwanbule. 12 évesen nyerte el a keresztséget. 19 éves korában belépett a kabindai klarisszák közé. Családja tagjai le akarták beszélni. „Imádkozni akarok - mondta -, és hogyha kell, kész vagyok szenvedni is az én Uramért!” Jövobemutató szavak, melyeknek mélységét kezdetben maga sem fogta fel. A kezdeti években hozzá kellett szoknia, hogy más akaratát kövesse - eddig saját akaratát tette. 1982-ben letette elso fogadalmát. Egy év múlva egy orrpolip mutétnél felfedezik, hogy orr-rákja van, és semmi remény nincs a gyógyulására. A mutoasztalon mondta: „Uram, fölajánlom neked életemet, hogy az emberek tehozzád térjenek örömben és szeretetben.” Ez a felajánlás igen titokzatos forrást nyit meg. Tízhónapnyi szenvedés következik egyetlen zokszó nélkül, csak a dicséro és közbenjáró ima hangzik ajkairól, és fogadja azokat, akik ot meglátogatják. Vak, féloldalt béna, arca teljesen eltorzult, de szelíd marad, és így megy Isten országa elé annak kíséretében, amit o „rák testvérnek” nevez. Szent Ferenc példájára kevéssel halála elott elénekelte: „Áldott légy Uram, novérünkért, a testi halálért.” 1984. ápr. 1-én halt meg - 24 évesen, mint Kis Szent Teréz. Példája kisugárzása egyre növekszik.Még túl közeli halála ideje ahhoz, hogy esetleges boldoggá avatásáról biztosat mondjunk.
Klára novér életfelajánlása és hosiesen viselt szenvedése emlékeztet Lisieuxi Szent Teréz életfelajánlására:
„Hogy tökéletes szeretetben élhessek, A TE IRGALMAS SZERETETED EGÉSZEN ELÉGO ÁLDOZATÁUL AJÁNLOM FEL MAGAMAT, és azt kérem, eméssz el engem maradéktalanul,… hogy a Te Szereteted vértanúja lehessek, ó Istenem! Azt kérem, hogy ha majd ez a vértanúság alkalmassá tesz arra, hogy elotted megjelenjek, ebbe haljak bele, és a lelkem késlekedés nélkül szárnyaljon a Te IRGALMAS SZERETETED örök ölelésébe.”

Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Klára novért arra indítottad, hogy Szent Klára rendjébe lépjen s életét áldozatul ajánlja fel Istennek felebarátai megtéréséért. Példája serkentsen minket Isten akaratának készséges teljesítésére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Kornélia     szűz és vértanú, † ~300.   

Boldog Amadé     hitvalló, † 1472.       


Szent Eubula

Eubula Szent Pantaleimon édesanyja volt. A III. században hunyt el, mielőtt még fia vértanúhalált szenvedett volna.

Szent Guidó     hitvalló, † 1046.   


Lépcsős Szent János atya

Születésének helyét nem jegyezte fel senki. Gyermekkoráról sem tudunk semmit. 16 éves volt, amikor elhagyta hazáját és a Sinai hegyre jött. Ezen a területem egymást érték a kolostorok és szerzetestelepek. János is belépett az egyikbe, és 4 évig élt benne. Miután elsajátította a szerzetesi élet szabályait, a 20 éves ifjú a Sinai hegy lábánál kezdett remete életet élni. Először egy kunyhóban, később egy barlangban töltött el 40 esztendőt. Imádsággal, kézimunkával élte igénytelen életét. Sokan keresték fel, és ő mindenkit szívesen fogadott, ellátta a szükséges tanácsokkal. 60 éves korában a szomszéd kolostor lakói elöljárójukká választották. Csak nehezen vállalta el. Vezetése alatt a kolostor lakói nagy előhaladást tettek a lelki életben. Amikor érezte, hogy közel van a halála ideje, megvált a kolostortól, régi barlangjába tért vissza, és a szentek halálával halt meg 70 éves korában 649. március 30-án. Egy barátja kérésére megírta saját tapasztalatai alapján a lelki élet szabályait az „Égbe vezető lajtorja”címén ismerjük. Innen kapta a lépcsős, lajtorjás vagy görögösen Klimakhosz János nevet.

Hallgatag Szent János

János 18 éves korában lett szerzetes. 28 éves korában megválasztották Köln püspökévé. Tízéves püspökség után titokban elhagyta lelki nyáját, és belépett a Megszentelt Szent Szabbász kolostorába, mint újonc. Szent Szabbász pappá akarta őt szenteltetni, de feltárta előtte püspöki voltát. Ettől kezdve úgy élt szerzetesi életet, mint befalazott hallgatag. Késő öregségben halt meg 557- vagy 558-ban.

Szent Joás próféta

A próféta Szamáriából származott. Megrótta Jeroboám királyt a bálványimádás terjesztéséért. Tőle való visszatértében bement egy hamis próféta házába, Isten tilalma ellenére vele étkezett, aztán útközben egy oroszlán megölte. Cselekedeteit a Királyok I. könyvének 13. fejezetében olvassuk.

CASORIAI* BOLDOG LAJOS (1814-1885)

Nápoly közelében, Casoria helységben született. Elobb asztalosinas volt, aztán lépett be 18 éves korában a ferencesekhez. Pappá szentelése után a klerikusokat tanította filozófiára, fizikára, matematikára. De hivatása igazában nem ez volt. 1860 és 1880 között Nápolyban bontakozott ki kulturális és szociális tevékenysége. Elobb a szegények számára gyógyszertárt létesített, majd afrikai fiúk és lányok részére kollégiumokat alapított, hogy ott misszionáriussá neveljék oket. Más házakat is létesített árvák, vakok, süketnémák, aggok, zarándokok számára. Mindenütt, ahol szükséges volt enyhíteni a nyomort, ott volt. Hogy alkalmas társakat nyerjen, megalapította a Karitász Testvérei (Bigi* - szürkék) testvérületét és a Szent Erzsébet Novérei (Bigie*) társulatát. 1832- ben, Szent Ferenc születése 700. jubileumán ötezer szegényt vendégelt meg. Valaki kérdezte: honnan szerezte mindezekhez a pénzt. „Azt nem szabad tudni!” - volt a válasz. Igen nagy volt az isteni gondviselésbe vetett bizalma. Megértette a kor szükségletét. Szociális irányú muködése kezdetén elment IX. Piusz pápához. „Szentséges Atyám - mondta - jön a forradalom: mitévo legyek? Bezárjam magam cellámba, hogy ott imádkozzak, vagy a tuzfészekbe vessem magam, hogy cselekedjek?” És IX. Piusz azt válaszolta: „Menj vissza, Szent Ferenc fia, Nápolyba, lépj ki celládból és vesd magad, amint mondod, a tuz közé, hogy cselekedj. Használd fel az ellenségeket is, hogy jót muvelj és Isten elott érdemed lesz.” Lajos atya eszerint járt el. Értett ahhoz, hogyan szerezze meg elokelo emberek, írók, költok, politikusok barátságát. A hit és tudomány összehangolására tudományos akadémiát alapított, ahova meghívott nemcsak hívoket, hanem hitetleneket is. La Carita* elnevezéssel folyóiratot is alapított 1864-ben, melybe kiváló írók is írtak. A liberálisokhoz, szabadkomuvesekhez is megtalálta az utat. „Ha beszélünk velük - mondta -, sok félreértést szétoszlatunk, és mindig nyerünk valamit!” „A 19. század Szent Ferencének” nevezték. Boldoggá avatása 1993. ápr. 18-án történt a ferencesek és a nápolyi hívek tömeges részvételével. Köszöntelek, Boldog Casoriai Lajos, egyedülálló tagja Szent Ferenc rendjének, Krisztus szeretetének lánglelku tanúságtevoje!”- köszöntötte ot II. János Pál pápa.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Lajost a szeretet muveinek alapítójává s az értelmiségiek apostolává tetted. Add, hogy mi is megértsük korunk szükségleteit, s fáradozzunk felebarátaink földi és örök jólétéért. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Zoszimász püspök

Szentünk szüleinek buzgó imádságára született. Gyermekkorától Szent Lukács kolostorába adták. Elérve az érett kort, és előrehaladva az erényekben, Szent Lukács sírjának őrévé lett, aztán pedig diakónussá. Miután 30 évig élt a kolostorban, a kolostor főnökévé választották, aztán szirakuzai püspökké tették. Ebben a hivatásban kitűnt különös irgalmassággal mások iránt. Lelki nyáját szóval és példával kormányozta. Tizenhárom évi kormányzás után békében hunyt el 662 körül.

Szent Auguszta     szűz és vértanú, † ~300.   


Szent Barakiz     vértanú, † ~340.   


Szent Bertold     remete, † 1142.   


Szent Cirill vértanú

Szent Cirill a föníciai Iliopolisz városának volt diakónusa. Nagy Konstantin császár idejében ő is sok pogány templomot és bálványszobrot semmisített meg. Ezért elfogták, megölték, és saját fogaikkal marcangolták a kínzók Cirill belső részeit. Ez is IV. század közepén történt. Ebben az időben szenvedett még Azkalonban és Gázában sok keresztény vértanú.

Szent Eusztát hitvalló

Elhagyva a világ javait a szerzetesi életet választotta. Áldozópappá is lett. Ebben a hivatásban sok lelki örömet érzett, és szüntelenül hálát adott Istennek. Hit, szeretet, alázatosság, szelídség és jótettek gyakorlásában telt el élete. Isten akaratából Bithinia püspökévé választották. Sok éven át kormányozta egyházát az apostolok hagyománya szerint. Amikor a képrombolás tanítása feltűnt, a szó fegyverével harcolt ellene. Sok különféle kínzás után számkivetésbe küldték. Sok évet töltve számkivetésben, sok viszontagságot tűrve el abban elhunyt a VIII. században.

Szent Guntlausz     hitvalló, † ~500.   


Szent János remete

János egy fiatal özvegyasszony gyermeke volt. Valószínűleg Dioklecián császár üldözése idején elrejtőztek egy lakatlan helyen. Az anya ott nevelte fel fiát, megtanította Isten törvényére és olvasni. Egy alkalommal egy istenfélő emberrel találkozva, magához hívta őt. Elbúcsúzva anyjától és testvérétől az egyiptomi pusztákba mentek, és ott egy üres kútban élt 10 éven keresztül vezeklésben. Elhunyt a IV. században.

Szent Jónás     vértanú, † ~340.   


VILLAMAGNA*-I BOLDOG LŐRINC (1475-1535)Lőrinc a Marche tartomanytól délre eso Abbruzzo tartomány keleti felében, Villamagna-ban született. Errol a hegyes, dombos vidékrol alig akad ferences szentünk, boldogunk. Szülei nemes és köztiszteletben álló emberek voltak némi emberi gyarlósággal. Amikor ugyanis fiuk bejelentette, hogy ferences óhajt lenni, apja mindenáron le akarta beszélni. S amikor se a szép szó, se a szidalmak, fenyegetések nem használtak, fiát házi orizet alá helyezte. Lorinc azonban innen megszökött, s apja ellenére ferences lett. Fogadalma letétele után pappá szentelték s a környéken hirdette Isten igéjét szép eredménnyel. Szavával, jópéldájával sokakat segített az istenes életre. Amikor látták erényes, önmegtagadó életét, egyre inkább szentként emlegették. Lorinc olyan korban élt, mely az Egyház egyik legválságosabb kora volt: a reneszánsz egyes fopapjai, urai, sot szerzetesei lejáratták az Egyház tekintélyét. Ekkor lépett fel Luther: megszövegezte az új vallás tételeit (1517), a pápa kiközösítette (1520), Rómát a zömében protestáns hadsereg szörnyuségesen feldúlta (Sacco* di Roma 1527). Mindezek az események nem voltak ismeretlenek Lorinc elott, beszédeiben ki kellett térni rájuk. Feltuno, hogy két noi ferencest kivéve (B. Ludovica és Merici Szt. Angéla) ezidotájt nincs Itáliában más ismert ferences szent vagy boldog Lorincen kívül. Vannak szép számmal ferences szentek, boldogok, de a század második felében, már a katolikus megújhodás korában (pl. Alkantarai Szt. Péter). Lorinc halála igazi papi halál: Ortonában (szintén az Abbruzzo tartományban) egyik nagyböjti beszéde közben a szószéken rosszul lett, rá egy-két nappal meg is halt 60 éves korában. Évszázados tiszteletét XI. Piusz pápa hagyta jóvá.

„Jézus, minden gyötrodo lélek igaz java és édes vigasztalója, fordítsd szemedet szeretettel Róma felé. Tekints irgalommal Jegyesedre, mely ily nagy viharral küszködik: mennyi vérnek kell még folynia köztünk, ha a te áldó és megbocsátó Kezed meg nem állítja a vészt és helyre nem állítja a békét, egyetértést, mint a hajdani idokben, amikor még Egyházad alázatos és szegény volt.”

Savonarola imája a 15. század vége felé.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Lorincet lelki erovel ruháztad fel, hogy szerzetesi hivatása útjában a nehézségeket legyozze, s igehirdetésével s erényes életével sokak épülésére legyen. Add, hogy minket toled semmi kísértés vagy más viszontagság el ne tántorítson. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Szent Márk püspök

Márk Aretúzia püspöke volt, és nagy buzgósággal hirdette a keresztény tanítást a pogányok között. Nagy Konstantin császár idején hatalmat kapva, sok pogány templomot rombolt le, emiatt felkeltette maga ellen a pogányok haragját. A hitehagyott Julián császár idején Márkot kínzások alá vetették. Erényes életet élve, mindenkitől különleges elismerésben részesülve, egyedül ellenségei estek neki a legnagyobb dühösséggel. Egymást felülmúlva igyekeztek a szent idős embert kínozni. A kínzások között igyekezett megőrizni erejét. A város lakói, látva a szent öreg türelmét és állhatatosságát, megszelídültek vele szemben. Szabadon engedték őt. Ezután, meghallgatva keresztény tanításait, mindnyájan az igaz hit felé fordultak, és kereszténnyé lettek. Ez a IV. század közepén történt.

Szent Guntrám     hitvalló, † 593.   


Szent Hilárion (Vidor) atya

Hilárion ifjú korától szerzetesi életet élt. Kitűnt szigorú és erényes életével. Szent életével felülmúlta szerzetestársait, ezért az áldozópapságot is elnyerte. A Helleszpontosz közelében levő Pelikit kolostornak lett főnöke. Sok csodát tett az emberekért, esőt imádkozott le, kártékony állatokat űzött el, segítette az embereket. Egyes híradások szerint a szentképek tisztelete miatt Izauri Leó, Konsztantinosz Kopronimosz és Örmény Leó császárok idején, nagycsütörtökön a katonák rátörtek a kolostorra, félbehagyatták az istentiszteletet, és 42 kiválasztott atyát megkötözve elvittek. A többi atyákat különféleképp bántalmazták, és a kolostort a templommal együtt rájuk gyújtották. A 42 kiválasztott atyát egy régi bányába zárták, és ott erőszakos halált haltak, feltételezik, hogy Hilárion is közöttük halt meg 754-ben.


Szent István hitvalló

István atya Örmény Leó képüldöző császár idejében (813-20.) élt. Gyermekkorától megszerette az erényes életet, szerzetessé lett, é s erényes élete miatt a Konstantinápoly Közeli Triglia kolostor főnöke lett. A képüldöző császár magához hívatta Istvánt, és kényszeríttette, hogy változtasson képtisztelő magatartásán. István ezt nem tette, sőt a császárnak szemére hányta istentelenségét. Állhatatossága miatt sok kínzás után száműzetésbe került, és meg is halt benne a IX. század második felében.


Kapisztrán Szent János     hitvalló*Capestrano, 1386. június 24. +Újlak, 1456. október 23.
János Dél-Itáliában, Aquila közelében, Capestranóban született. Atyja ,,északi báró'', minden valószínűség szerint német származású, mert a család később Tedeschinek, azaz Németnek nevezte magát. Az Anjou uralkodókkal költözött délre, és végül a nápolyi király hűbérese lett. A Nápolyi Johanna körüli bajok miatt sokat szenvedett a környék, és bizakodva tekintettek a határozott idegen úrra, azt remélték tőle, hogy megvédi a népet. De hamarosan életét vesztette, s ellenségei könyörtelenek voltak. János gyermekkorának egyik szörnyű élménye: a szeme láttára égették fel atyja várát.

János rendkívüli tehetségekkel volt megáldva, ezért egész fiatalon Perugiába küldték tanulni kora leghíresebb jogi karára. Közel tíz évig tanult. Tanulmányai befejezése után Nápolyi László rövidesen kinevezte a Nápolyi Vicaria, a királyság legfőbb bírósága elnökévé. Ezt a tisztet nem sokáig töltötte be, mert egy perben igazságtalan ítélet meghozatalára kényszerítették, s ez egy ember életébe került. Ekkor lemondott tisztéről, a király pedig Perugiába küldte bíráskodni. Huszonhat éves volt. Két év múlva egy kis időre a város kormányzója is lett.

Gyors karrierje és ragyogó állása birtokában eljegyzett magának egy nápolyi grófi családból való leányt, és ekkor fordulat következett be az életében:

A Perugia és Malatesta közti háborúban elfogták és börtönbe vetették. Megkísérelte a szökést, de ismét elfogták, és ekkor változott meg a lelke úgy, hogy később a megtérését látta benne. Teljesen szakított a világgal, felbontotta az eljegyzést, s belépett a ferences rendbe, mégpedig az akkor újonnan induló obszervánsok közé.

Minden tehetségét és erejét Krisztus ügyének és a ferences rend megújításának szentelte. Ezekben az évtizedekben ugyanis komoly küzdelem folyt azért, hogy a ferences rendnek legalább egy része a Szent Ferenc által adott szigorú regula szellemében éljen, és el ne veszítse minden hitelét az Egyház és a hívők előtt. János először személy szerint élte az ősi ferences életformát, majd törvényhozója lett az obszerváns irányzatnak. IV. Jenő pápával ő alkotta meg az obszerváns szabályzatot, és mindent megtett annak érdekében, hogy egész Európában meghonosítsa. Ahol csak megfordult, megreformálta a kolostorokat vagy új konventokat alapított, amelyek aztán az obszerváns szellemben éltek. S éppen ez az obszerváns mozgalom volt az, amely a hívők körében feléledő vallásos érdeklődést újra az Egyház hatáskörébe tudta vonni.

A konstanzi zsinat (1414--1418) végre megszüntette az 1378 óta tartó nyugati egyházszakadást, melynek következtében Európa -- legalábbis erkölcsi szempontból -- romhalmazzá vált. Senki sem tudta, mit is kell hinnie, melyik pápának kell engedelmeskednie, hisz harminc éven át legalább két pápát tudtak maguk felett az emberek. Ebbe a zűrzavarba a Sziénai Szent Bernardin (lásd május 20-án) és Kapisztrán Szent János által újra életre hívott vándorprédikátorság hozott megoldást. Itáliában feltűntek a kolduló és prédikáló barátok, és Kapisztrán János vitte ezt az életformát az Alpokon túlra. Az igehirdetésnek ebben a formájában szinte a semmiből, elölről kellett kezdeni mindent: a kereszténységet csak az ismerheti, aki maga hiteles formájában éli (ezért volt olyan fontos az obszervancia, a ferences ősi regula); enélkül minden teljesen hiábavaló, még a legszebb prédikáció is. Ez a felismerés és misszió volt a Kapisztrán-féle obszerváns reform lényege.

János negyven éven át prédikált, naponta legalább egyszer, s néha három óra hosszat. Ha valahol megjelent, eseményszámba ment. Városok és fejedelmek hívták meg. 1442-ben IV. Jenő megbízásából Burgundiába és Flandriába, 1451-ben Európa középső területeire ment, s mindig tizenkét testvér kísérte (név szerint ismerjük őket!), akik részben tolmácsai voltak, hiszen János mindig latinul beszélt, részben az írnok szerepét töltötték be. Olykor röplapokat is készített a husziták ellen Csehországban. Járt Olmützben, Passauban, Augsburgban, Würzburgban, Nürnbergben, Erfurtban, Jénában, Magdeburgban, Lipcsében, Boroszlóban, Krakkóban. Beszélt birodalmi gyűléseken Regensburgban és Frankfurtban. Magyarországi szerepéről később bővebben is szó lesz. S miközben inkvizítorként a hit tisztaságáért harcolt, vitatkozott és prédikált, állandóan keresték mint szentéletű tanácsadót is. Mindemellett összeszedett imádságos életet élt, amely alapot adott roppant széles körű tevékenységéhez.

Prédikációi egy része írásban ránk maradt, részben a hallgatók feljegyzéseiben, részben tőle magától. Állandóan a keresztény dogmatika lényeges témáiról beszélt, amelyek körül annyi zűrzavar volt a lelkekben. Stílusa egyszerű, de képekben nagyon gazdag.

Csodálatra méltó, hogy vándorprédikátor élete során honnan volt ideje az íráshoz. Egy 17. században összeállított római kéziratgyűjteményben írásai tizenkilenc kötetet töltenek meg! Írt a pápa főségéről és teljhatalmáról, a házasságról; magyarázta a ferences regulát, kommentárokat írt jogi szabályokhoz. Közben levelezett is, és e levelekből hétszáz meg is maradt.

A nép nemcsak prédikációit hallgatta, hanem csodálatos gyógyító erejét is felfedezte. Nincs is olyan szent, akinek még az életében oly sok csodájáról készült volna jegyzőkönyvszerű feljegyzés, mint Kapisztrán Szent János esetében. E csodatételei barátja, Sziénai Bernardin szentté avatása után kezdődtek Észak-Itáliában. Bernardin- ereklyéket hordott magánál, és ezeket helyezte a betegekre, akik meggyógyultak. János pedig a gyógyulást mindig Bernardin javára írta! Egy párizsi kódex közel kétezer ilyen gyógyulást sorol fel hely, személy, dátum és tanúk adataival!

E sokoldalú apostoli munka mellett különböző rendkívüli megbízásoknak is eleget tett, melyeket pápák és bíborosok bíztak rá. Így inkvizítorként kellett fellépnie a fraticellik ellen, akik jóhiszemű vallásos rajongók voltak, és nem vették észre, hogy a nemesség csoportjai eszközként használják fel őket hatalmi harcaikban.

János nagyon határozottan harcolt kora gazdasági életének rákfenéje, az uzsorakamat ellen. Gyakori volt ugyanis, hogy a kölcsön után hatvan százalékos kamatot követeltek, ami lehetetlenné tette a szegényebbek számára az életet, s falvak és városok váltak miatta polgárháború áldozatává. Mivel a plébániák alig tudták ellátni a hívők lelkipásztori gondozását, maguk a hívők alakítottak különböző testvérületeket. János a ferences harmadrendben Szeretetszövetséget és több kórházat is alapított.

Élete utolsó szakasza és hősies önfeláldozása Magyarországhoz kapcsolja. ,,A magyar rendek először 1452-ben hívták Kapisztránt Magyarországra Isten igéjének hirdetése végett. Mikor a frankfurti birodalmi gyűlésen Magyarország megsegítéséért küzdött, ígéretet tett, hogy személyesen is eljön hozzánk. Ekkor kezdte hangoztatni felismerését, hogy Magyarország megsegítésén múlik Európa és a kereszténység jövője a török veszedelem miatt. Írt a burgundi fejedelemnek, a pápának és a császárnak, hogy késztessék összefogásra az uralkodókat. Ő maga pedig elindult, hogy személyes jelenlétével lelkesítse a magyarokat a harcra, és megakadályozza egy magyar-török szövetség létrejöttét.''

,,1455 májusában a Zala megyei Lendva közelében lépte át a határt, és július elsején érkezett Győrbe, az országgyűlésre. Itt kapta kézhez az új pápa, III. Callistus levelét, amelyben megbízta, hogy hirdesse Magyarországon a török elleni hadjáratot. A spanyol származású pápa trónra lépésekor megesküdött arra, hogy kiűzi a törököt Európából, s ehhez Kapisztrán Jánosban és Hunyadi Jánosban megfelelő társakat talált. Július végén Kapisztrán János már egy szövetséges hadsereg tervét küldhette a pápának, amelyet Hunyadi javasolt. Ez sajnos csak terv maradt, de Kapisztrán János tovább fáradozott a minél szélesebb összefogás érdekében. Részt vett a budai országgyűlésen, majd augusztus végén Székesfehérvárra ment, innen Szegedre indult, hogy Hunyadival találkozhasson. Hunyadi azonban nem várta meg, mert ügyei Erdélybe szólították, ezért Kapisztrán utánament, s az esztendő hátralévő részét -- ekkor már hetven éves! -- ő is Erdélyben tölti, ahol az ortodoxok térítésén fáradozik.

Január végén a pápai követ, Carvajal bíboros Budára kérette, és február 15-én a budai vár templomában átadta neki a pápától küldött keresztet és a megbízást, melynek birtokában keresztes háborút kell hirdetnie a törökök ellen.''

Márciusban összehívták az országgyűlést, de a rendek csak április folyamán mozdultak meg, amikor híre jött, hogy a szultán Nándorfehérvár felé közeledik. Az ország főurai nem értették az idők jelét, csak Hunyadi, Carvajal és Kapisztrán fogta fel a helyzet súlyosságát.

Kapisztrán csak április 15-én indult el Budáról, hogy országszerte meghirdesse a keresztes hadat. Július másodikán már huszonkétezer fős sereg gyűlt össze, majd tíz nap leforgása alatt a száma hatvanezerre nőtt. Valamennyien János gyújtó szava és hite hatására indultak hadba. A kíséretében lévő Giovanni da Tagliacozzo megállapította: ,,Valóban ő volt az összes keresztesek igazgatója, vezére, bírája, kapitánya és parancsnoka''.

Nemcsak a sereg összegyűjtésében volt fáradhatatlan, hanem a harcban is. ,,Szent Magdolna vigíliájának estéjén már négy órája küzd a török sereg, hogy betörjön a várba. A harc kimenetele kétséges, hol az egyik fél szorul hátra, hol a másik kénytelen a nagyobb tömeg erejének engedni. A keresztesek önfeláldozása megzavarja a török hadrendet, kénytelenek csoportokra oszolva harcolni. De amikor a szultán pihent seregeket vet a harcba, a törököknek végre sikerül benyomulniuk a vár külső udvarába. Hunyadi katonái kétszer verik vissza őket, éjfél körül harmadszor is benyomulnak. Szilágyi Mihály már kétségbeesik, előkészületeket tesz a vár kiürítésére. Kapisztrán ekkor új kereszteseket hoz a várba, s a megerősödött magyar védők újra támadnak: kénbe mártott lángoló rőzsét és venyigét szórnak a törökökre, könnyen gyulladó anyagokat vetnek a sáncokba. A tűz a törökök ruháin rettenetes gyorsasággal terjed, rémületet kelt, zavart okoz, a török roham megáll, sőt megfordul, visszahömpölyög. Rövid időn belül elmenekül a várfalak alól az utolsó élő török is. A támadás meghiúsult, de azért Nándorfehérvár még nem szabadult fel; a török sereg nagyobbik része eddig még nem avatkozott be a harcba.

Másnap a Száva túlsó oldalán táborozó kereszteseket annyira feltüzelte az esti török támadás sikertelensége, hogy alig lehet féken tartani őket. Gúnyolni, átkozni kezdik a törököket. Sőt a délután közepe táján Kapisztrán, aki a szávai táborban tartózkodott, észrevette, hogy a keresztesek át-átszöknek a folyón, és nyilakkal támadják a török lovasságot. Kapisztrán attól tart, hogy meggondolatlanságukkal kockára teszik a tegnapi eredményt, ezért hívja őket vissza, integet, kiabál, de hiába. Ekkor csónakba száll és utánuk megy. A keresztesek pedig hozzáfutnak és kérik, vezesse őket harcba. Ekkor már nem lehetett tétovázni, mert csata alakult ki, és Kapisztrán határoz: ťKi a kezdetet adta, a befejezést is meg fogja adni!Ť -- kiált fel, és most már ő buzdítja támadásra a katonákat: ťEz a győzelemnek ama nagy napja, amelyet vártunk! Menjünk ellenük!Ť És merészsége megszerzi a legnagyobb győzelmet a magyaroknak.

A keresztesek legázolták a török hadállás balszárnyát, elfoglalták az ágyútelepeket. Visszaverésükre maga a szultán, Mohamed vezeti testőreit ellenük, de most már Hunyadi is a keresztesek segítségére jön. A törökök háromszor tettek kísérletet a támadás megállítására, Kapisztrán azonban lángoló arccal siet előre, s amikor óvatosságra intik, így kiált: ťAki fél, meneküljön, én negyven évig szomjaztam, vártam és kerestem ezt az alkalmat!Ť

A szultán maga is harcol, de a keresztesekkel szemben most nem tudnak ellenállni. Elesnek legkedveltebb vezérei, elhull a janicsárok színe-java, maga a szultán is sebet kap, és katonái félholtan viszik magukkal.

Mikor másnap hírül hozták Kapisztránnak, hogy a török sereg elmenekült, könnyezett, és így kiáltott fel örömében: ťEz az a nap, melyet az Úr adott nékünk, örvendjünk és vigadjunk rajta!Ť'' (Az idézetek Lovass Gyula: Kapisztrán Szent János c. életrajzából valók a Hősök és szentek c. kötetből, Bp., 1941).

Amikor e győzelem híre Rómába ért, a pápa örök emlékezetül elrendelte Urunk színeváltozása ünnepét, augusztus 6-ra, és szokássá tette a déli harangszót.

Három héttel később meghalt Hunyadi, és október végén az újlaki kolostorban visszaadta lelkét Urának Kapisztrán János is. Testét itt őrizték mindaddig, míg a török hódoltság idején ismeretlen körülmények között nyoma nem veszett. 1690-ben avatták szentté. Ünnepét 1890-ben vették fel a római naptárba, március 28-ra. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-ben az ünnepet áthelyezték halála napjára, október 23-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

A megtérést jelentő fogságát ő maga beszéli el: ,,Mérlegeltem, milyen magas a torony. Véletlenül volt éjjeli takaróm, s mivel késem nem volt, a fogaimmal hasogattam szalagokra. E szalagokból, bár hozzáadtam doktori jelvényemet is, annyi hiányzott a földig, amekkora a régi Szent István-szobor... Kezdtem leszállni ezen a szalagkötélen, de doktori jelvényem elszakadt, és én a földre estem, miközben a lábamon lévő bilincsekkel nagy zajt csaptam, és mivel a lábam is eltört, meg sem mozdulhattam. Észrevettek, elfogtak, s ugyanannak a toronynak a fenekére vittek, ahol lábszáram közepéig ért a víz. Derekamnál fogva lánccal a falhoz kötöttek, úgyhogy mindig lábon kellett állnom. Napi élelmem egy kis darab kenyérből és egy pohár vízből állt. Ilyen állapotban a harmadik nap éjjelén a természet nem tudott több ellenállást kifejteni. Elaludtam, és álmomban nagy zajt hallottam, amely felébresztett. Láttam a nap egy sugarát, amely a torony egész belsejét megvilágosította. Felemeltem a fejemet, hogy Istennek hálát adjak, s akkor magam fölött láttam egy ferences testvért, akinek a lábai át voltak fúrva. Amikor felemeltem a karomat, hogy megragadjam, hirtelen eltűnt. Mikor lehajtottam a fejemet, kopasznak találtam, miként most is látod. Akkor rájöttem, hogy az eltűnt testvér nem volt más, mint a mi atyánk, Szent Ferenc. Megértettem Isten akaratát, hogy hagyjam el a világot, és Neki szolgáljak.''

Alighogy jelentkezett a monteripidói kolostorban felvételre, kegyetlen próbára tették. A guardián azt kívánta tőle, hogy Perugiában, ahol oly sok sikerben volt része, alázza meg magát. Ismét csak ő maga mondja el: ,,Perugiába visszatérve püspöksüveget tettem a fejemre, amelyre felírtam életem összes bűnét és háttal ültem fel egy szamár hátára, hogy ezt a nyomorult, csalárd világot szégyenbe hozzam. Ily módon lovagoltam végig Perugia utcáin keresztül-kasul. A gyermekek versenyt dobáltak sárral és kővel, és valamennyien bolondnak tartottak.''

A guardián nem is járt messze az igazságtól, mert később a szent így vallott magáról: ,,Én büszkébb vagyok a sátánnál, de mióta ferencrendi testvér lettem, iparkodtam megfékezni magamat. Büszkeségem legyőzésére, amióta Perugiában időzöm, négy hónap alatt hétszázszor korbácsoltam meg magamat. Visszaemlékszem ugyanis, hogy büszke nyakamat csak akkor tudtam megalázni, amikor napjában hétszer korbácsoltam meg magamat.''

Mint vándorprédikátor nem annyira a szónak mesterfogásaival, mint életszentsége erejével vonzotta maga köré az embereket. Följegyezték, hogy Bresciában a városi hatóság ,,a polgárság nagy kísérete mellett lehozta őt a Szent Apollinarisról nevezett kolostorból a térre, ahol ötven közszolga állt őrségül mellette az előkelőségek tagjaival -- volt közöttük négy aranysarkantyús lovag is! --, hogy a nép agyon ne nyomja. Útközben ugyanis mindenki érinteni akarta, és próbálták habitusának legalább egy csücskét levágni, mintha csak Szent Péter lett volna''.

Az obszervánsoknak szóló szabályzat utolsó fejezetében így ír: ,,Fel tehát, harcosaim és testvéreim! Akár a hitetlenek földjén buzgólkodtok, akár a katolikusok országaiban szolgáltok az Úrnak, megvetvén a világ gyönyöreit, szent vággyal vágyódjatok az örök dicsőség babérjai után. Krisztus keresztjét átkarolva feszítsétek meg magatokat a világnak és a világot magatoknak. Vessetek le minden terhet és körülöttünk álló bűnt, az apostollal rohanjunk át az elénk állított harcon, szemünket csak hitünk szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra szegezvén!''

Egy nürnbergi polgár feljegyezte a szent napirendjét: ,,Hajnal előtt kel. Elmondja a matutinumot, a laudest, a primát és a terciát, ezután misézik. Ennek végeztével latinul beszédet intéz a néphez. Utána a tolmács, amennyire képes volt, lefordította a népnek, amit mondott. A beszéd végeztével visszatért rendjének kolostorába. A szexta és a nóna elvégzése után betegeket látogatott. Sokáig tartózkodott náluk, mindegyik fejére rátette a kezét, és hozzájuk érintette Szent Bernardin birétumát és vérét, s könyörögve imádkozott valamennyiért. Ezután ebédel. Végül fogadja azok látogatását, akik hozzá jönnek. Ezután elmondja a vesperást, és visszatér a betegekhez, ezeknél marad késő estig. Végül a kompletórium és más kedves imádságai elvégzése után nyugalomra tér. Nyugalma rendkívül rövid, mivel az álomra csak kevés időt szán. A Szentírás könyveinek tanulmányozására még szakít egy kis időt.''

Életrajzírói elmondják, hogy gyalog és mezítláb tette meg hosszú útjait. Ha aludt, ágya a puszta föld, vánkosa egy kő vagy egy darab fa volt. Három-négy órát aludt mindössze. Napjában csak egyszer étkezett, s akkor is oly keveset, mint egy gyermek. Húst harminchat éven át nem vett magához. Állandóan vezeklőövet viselt, s még pápai nuncius korában is térden állva szolgálta ki testvéreit.

A zimonyi táborba gyűlt keresztesekhez a következő beszédet intézte: ,,Ne nyújtsátok ki kezeteket rablott jószág után, hanem szálljatok szembe Krisztus keresztjének ellenségeivel. Űzzétek el őket, ne engedjétek, hogy a kereszténységet legyűrjék. Könnyen legyőznek minket, ha csak zsákmány után járunk; levernek minket a törökök, ha zsákmányért üldözzük őket. Harcoljatok vitézül Krisztusért, és meglátjátok, hogy Isten áldása lesz rajtatok! Ha őket legyőzzük, mindaz, amit ellenünk idehordtak, a birtokunkba kerül. Legyetek bátrak a harcban, küzdjetek meg az ősi kígyóval, és megnyeritek az örök boldogságot! Gyónjátok meg bűneiteket, és a római pápa teljes bűnbocsánatot ad nektek! Ó, fiaim, ó, legkedvesebb magyarjaim, ó ti szegények! Fel a csatára a török ellen!!!''

A győzelem után, az újlaki kolostorban betegen, tudván, hogy nagy barátja és társa, Hunyadi már eltávozott az élők közül az Úrhoz, így kesergett: ,,Jaj nekem, mert hosszúra nyúlik zarándokságom ideje és megfosztattam minden reménytől... Miért tagadta meg tőlem Isten azt, hogy érte meghalhassak? Annyiszor voltam háborúban, a hitetlenek között kitéve a halálnak, és megmenekültem, s most tétlenül az ágyban, az ellenség kardcsapása nélkül halok meg!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent János hitvallód által híveidnek győzelmet adtál a kereszt ellenségeivel szemben, kérünk, engedd, hogy közbenjárására a lelki ellenség minden cselvetésén győzelmet arassunk, és az igazság koronáját Tőled elnyerhessük!  


Szent Jónás és Barakiz vértanúk

Perzsiából származtak, és II. Szápor perzsa király uralkodása idején (310-31.) éltek. Egy alkalommal elhagyva helységüket Baravoch városába mentek. Ott 9 börtönbe vetett keresztényt találtak. Bátorították és erősítették őket, hogy maradjanak hűségesek a keresztény hithez. Ezért mindkettőjüket elfogták, és megkötözve három fejedelem elé vitték, akiktől sokat szenvedtek, mert nem akartak a Napnak, tűznek és a víznek áldozni. Először Szent Jónás szenvedett sok kínt. Végül mély gödörbe dobták, ahol meghalt. Sok kínt szenvedett a forró olajtól, végül, szájába forró szurkot öntöttek, így adta vissza lelkét Istennek. Vértanúságuk március 28-án történt 327-331. között. A többi keresztény egy nappal előbb halt vértanúhalált.


Szent MAILLÉ JANKA-MÁRIA III. r. (1331-1414) Jeanne-Marie de Maillé* forangú francia családból származott. 6 éves korában karácsony éjszakáján a Szuzanya megmutatta neki a Kisded Jézust. 12 éves korában szüzességet fogadott. Szülei és egyik nagybátyja ekkor már kiszemelték számra a leendo férjet: Robert de Sillé bárót. O azzal a föltétellel fogadta a házasság tervét, ha volegénye megígéri, hogy önmegtartóztatásban fog élni vele. Robert, aki gyermekkori pajtása volt, ebbe bele is egyezett. 1348-ban volt meg az esküvo. Békében, megértésben éltek, s mindketten buzgó segítoi voltak a betegeknek s egyéb rászorulónak. Janka ekkoriban lépett be a ferences III. rendbe. Közben a francia-angol háborúban Sillé báró súlyos sebesülést szenvedett, fogságba került és meghalt. A 31 éves özvegytol férje rokonai elvettek mindent, ami a házasság elott férjéé volt, így Janka anyjához volt kénytelen költözni. Övéi újból férjhez akarták adni, de o ellenállt. Tours-ba, Szent Márton városába költözött, s közel a ferencesek kolostorához egy szuk lakásban húzta meg magát. Életét ezentúl Isten és felebarátai szolgálatának szentelte. Szegényesen élt, vezekelt a bunösökért. A Szent Márton kórházban látogatta a betegeket, beszélt nekik Jézus tanításáról, erényekrol, a szentek példájáról. Egyesek mindezt nem jó szemmel nézték, bolondnak tartották, s valósággal elüldözték a kórházból. Egyszer valaki az utcán úgy hátbadobta egy kovel, hogy mozgássérült lett. Ferences lelkiatyja meg volt róla gyozodve, hogy Janka imádságos, misztikus lélek, talán csodatevo is, de független fouri hölgy, aki tartja a kapcsolatot rokonaival; tehát hagyta, hogy szabadon látogassa rokonait s eleget tegyen zarándok vágyának. Tours városa volt továbbra is a fix pont, ahova újra meg újra visszatért azalatt a 27 év alatt, ameddig özvegyként Tours-ban élt. Nagy gondja volt az Egyház egysége. Sok zarándokútja ezt a célt szolgálta. Beszélt VI. Károly királlyal is ez ügyben. Tours városban halt meg 82 éves korában. Halálakor arca visszanyerte fiatalos szépségét. Klarissza ruhában temették el a ferencesek templomában. IX. Piusz pápa 1871-ben avatta boldoggá.
II. János Pál pápa tanítása a kereszténység egységérol:
„A Szentlélekhez való huség belso megtérést és buzgó imádságot követel. Imádkozzunk azért is, hogy a jogos türelem, mellyel várjuk Isten idejének eljövetelét, ne változzon tétlen belenyugvássá a hitbeli szakadás fennálló helyzetébe.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jankát arra késztetted, hogy szüzességét a házasságban is megorizze, özvegyen pedig az imának, jócselekedeteknek, zarándoklatoknak szentelje életét. Közbenjárására segíts bennünket, hogy földi zarándokságunk után a mennyei hazába jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Mallyai Szent Mária     szűz, † 1414.   


Szent III. Szixtusz     pápa és hitvalló, † 440.