Sándor István vértanú – legyen kisközösségeink védőszentje

Talán meglepő a címben foglalt állítás, annak megfogalmazása, de nem véletlen. És annak teljes tudatában írom ezt így, hogy Sándor István tudvalevően szalézi szerzetes volt és mindvégig rendi hivatásához hűségesen élt, következésképp a szalézi rend nyilván joggal tekinti őt saját szentjének (boldogjának). Ugyanakkor - őrá emlékezve - azt is figyelembe kell vennünk, hogy mivel foglalkozott, mi volt az a tevékenysége, ami mártíromságához vezetett.

Tudjuk, hogy fiatalokkal foglalkozott. 1946-tól a KIOE (Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete) keretében, majd - a diktatúra kiépülésével, a vallási egyesületek fölszámolása után - intézményes keretek nélkül is. Tudjuk azt is, hogy abban az időben (50-es évek eleje) az államhatalom minden engedély nélküli csoportosulástól, szervezkedéstől félt, és ezeket - valós jellegüktől és céljaiktól függetlenül - államellenesnek minősítette. Ez pedig elég volt a letartóztatáshoz és a koncepciós perhez.

Felmerül a kérdés: miért vállalták akkor egyesek ezt a kockázatot? Miért volt nekik olyan fontos rendszeresen összejönni, összejárni, összetartozni? Sem állam, sem egyház nem kívánta (ekkorra a szerzetesrendeket már feloszlatták, az egyházat megfélemlítették, szinte kivéreztették...), miért volt hát ez egyeseknek olyan fontos?

Erre a megkerülhetetlen kérdésre a válasz ma sem közismert, még az egyházon belül sem mindenki számára. Először - amikor annak idején szembesülnöm kellett ezzel a kérdéssel - én sem nagyon értettem, azután 1979-ben kapcsolatba kerültem egy ilyen "illegális" csoporttal (persze ebben az időben már minimálisak voltak a kockázatok, legalábbis az 50-es évekhez képest), melyet kisközösségnek hívtunk, és szinte azonnal választ kaptam a kérdésemre.

Mi az, hogy kisközösség? Ott és akkor ez egy kb. 5-10 főből álló, valamelyikük lakásán rendszeresen összejáró közösséget jelentett, melyben komoly önképzés folyt az Evangélium alapján, illegálisan sokszorosított kisközösségi írásokat is felhasználva (melyeknek természetesen semmilyen politikai jellege nem volt). Vonzerejét az Evangélium radikalitása adta; annak felfedezése, hogy Jézus személyesen közel jön és meg akarja változtatni az életünket ... csak arra vár, hogy ezt mi elfogadjuk. Személyes hangú imában tettük le a kapott tanítással kapcsolatos gondolatainkat az Úr elé, és kisközösségi társainkkal való kapcsolatunkat ez az egyfelé-törekvés határozta meg. Izgalmas és örömteli dolog volt ennek az új típusú összetartozásnak a megtapasztalása!

Sándor István nevével, vértanúságának hírével először kisközösségi irodalomban találkoztam: "Akik az első 50 évben hazatértek" címmel jelent meg 1997-ben (akkor már legálisan persze) egy kötet kisközösségek elhunytjairól [1], melyben első helyen találjuk az őróla való megemlékezést. Több fontos dolgot tudhatunk meg ebből az írásból S.I. tevékenységéről, az életrajzi adatokon túlmenően is:

• A KIOE-csoportok illegális tovább-működtetéséhez buzdítást, támogatást, vallásos brosúrákat kapott több olyan személytől, akik az 1945 után piarista szerzetesek által elindított lelkigyakorlatos és kisközösség-építő mozgalom [2] tagjai voltak (Balássy Géza, Orth Mihály, Dvorszki Magda).
• A csoportjaihoz tartozó fiatalokkal személyes kapcsolatot tartott fenn (csoport-összejövetelen kívül is fölkereshették; ha távol volt, levelezett velük).
• Bár nem volt pap, ő vigasztalta a börtönben a vele együtt raboskodó papokat is. Még halálos ítélete után is ő vigasztalta zárkatársait. (Honnan volt ez a lelki többlete?)
• Botlik László, aki előadás-sorozattal támogatta a Sándor István vezette csoport-összejöveteleket, megőrzött egy imát, melyet e kisközösség tagjai naponta elmondtak. E közvetlenül Jézushoz szóló, egyszerű szavakkal fogalmazott ima olyan erővel hatott rá, hogy azt fejből megtanulta és évtizedeken keresztül imádkozta - így őrződött meg ez az ima, és bekerült a hivatkozott könyvbe is.

Szőke János szalézi atya, a boldoggá avatás posztulátora Sándor Istvánról kiadott könyvében is [3] találunk további, ebből a szempontból fontos részleteket:

• Amikor Sándor István már álnéven élt és tevékenységére a hatóságok felfigyeltek, - sőt jóakarói figyelmeztették őt a közeli letartóztatás veszélyére -, akkor rendi elöljárói lehetőséget teremtettek számára, hogy külföldre szökjön. Nehéz döntést hozott meg ekkor: úgy gondolta, hogy saját életének mentése helyett fontosabb az, hogy közösségi társait, tanítványait ne hagyja cserben, ne hagyja magukra - azokat, akikkel olyan fontos számára a kapcsolattartás, a keresztény közösségi összetartozás. Ebből a mozzanatból tudhatjuk, hogy tudatosan választotta a vértanúságot, a másokért életét adó Jó Pásztor magatartását; noha ő nem volt felszentelt pap, mégis evangéliumi értelemben a legmagasabb szinten valósította meg életének odaadását barátaiért, közösségi társaiért.
• Az említett könyv idézi Ádám László akkori titkos tartományfőnök [4] külföldi szaléziakhoz kijuttatott írását S.I.-ról, melyben - többek között - ezt írja: "Jó pásztorként maga köré gyűjtötte derék fiataljait, és ahogy lehetett, hol a szabad ég alatt, hol kitört ablakok mögött, megtartották a heti összejöveteleket és szerény tanórákat. Az új idők új problémákat vetettek fel és új módszereket követeltek, de lelkes, fiatal, apostoli lelkületű testvérünk nem hátrált meg." - Igazi kisközösségi lelkület rajzolódik ki e szavak által: maga köré gyűjteni övéit, amint Jézus is tette, akárhol, ahol a körülmények adják; és együtt lenni, Jézustól tanulni, az Istenhez tartozást erősíteni, megalkuvás nélkül.

Összefoglalva: a személyes kapcsolattartásnak és a naponkénti együtt-imádkozásnak ez az erőtere világossá teszi, hogy itt nem egyszerűen hittan-csoportról van szó, hanem valódi közösségről, későbbi kisközösségeink egyik elődjéről. Némely helyen leegyszerűsítve hittan-csoportnak nevezik azt, amit S.I. vezetett, de a fellelt információk egyértelművé teszik, hogy itt ennél sokkal többről van szó. Ahol a személyes kapcsolatok dominálnak, és az egymás iránti odaadottság - Isten iránti odaadottsággal összefonódva - odáig megy el, hogy valaki életét adja társaiért, az tényleg KÖZÖSSÉG, a szó legteljesebb értelmében. Egy olyan magas eszmény, amelynek vállalása az átlagos keresztény közgondolkodásból nem vezethető le, viszont az Evangélium radikalitását tudatosan megélő közösségek lelkületéből - igen.

A magyarországi kisközösségek az 1940-es évek végétől - amikor még csak az említett, piarista atyák által indított mozgalom, valamint a Regnum Marianum létezett - hosszú utat jártak be napjainkig, és erőteljesen gyarapodtak. A kisközösségek papjai és világi vezetőinek, tagjainak egy része a diktatúra idején börtönbüntetéseket szenvedtek. A 70-es évektől kezdve léteznek és működnek nálunk a Katolikus Karizmatikus Megújulás, valamint az Olaszországból származó Fokoláre lelkiség közösségei, immár országszerte. A 80-as, 90-es években további új lelkiségi mozgalmak indultak, illetve külföldön indult mozgalmak is szép számmal megjelentek nálunk. Az OLI 2006. évi kiadványa szerint [5] ekkor már 35 különböző lelkiségi irányzat működött az országban - olyan mozgalmak, melyek döntő többségükben kisközösségekből épülnek fel. Bizonyítva azt, hogy a személyes közösségi kapcsolatokban elköteleződve teljesebben, radikálisabban élhető meg az Isten-kapcsolat, és ennek vonzása van, egyszersmind iránymutató az Egyház jövője szempontjából.

Manapság többnyire LELKISÉGI MOZGALMAK-nak nevezzük azokat a szerveződéseket, melyek a - fentiek szerinti értelemben vett - kisközösségekből állnak (más szóval: imacsoportokból, házi közössé-gekből), de általában ide sorolva az együtt élő közösségeket is (életközösségek, "új közösségek") [6]. Mindegyik ilyen mozgalomnak ill. új közösségnek van egy sajátos lelkisége (ami egyrészt azt jelenti, hogy a keresztény tanítás bőségéből mi az, ami a leghangsúlyosabb náluk, másrészt azt, hogy milyen módon élik ezt meg, pl. ima, ének, tanítás, szolgálatok, evangelizációs programok, stb. által). A sajátos lelkiség erős motivációt ad, ugyanakkor nem jelent szembefordulást a másik lelkiséggel, amelynél máshol van a hangsúly - normális esetben ezt a közösségek, mozgalmak tagjai úgy fogják fel, hogy ők egymást kiegészítik (amint Szt. Pál ezt az 1Kor 12,12-től kezdve kifejti, az ember testrészeinek egymásra utaltságához hasonlítva a különböző keresztények összetartozását). Tehát ők, noha különbözők, mégis együttesen, erőiket összeadva tudják az Egyház megújulását a legerőteljesebben szolgálni.

Mindegyik lelkiségi mozgalomnak vannak saját nagyra becsült személyei (a Szentlélek ajándékaival, karizmákkal megáldott alapítók, vezető-irányító személyek, akiknek sokat köszönhet az illető mozgalom, közösség), de valami mégis hiányzik. Ha komolyan átéljük azt, hogy nekünk, különböző lelkiségekben munkálkodó keresztényeknek, erőinket összeadva kell az Egyház megújulásán munkálkodnunk, fölmerül bennünk az igény egy védőszentre, egy közös mennyei pártfogóra, aki közbenjár értünk, mindnyájunkért. Egy olyan személyre, aki a közösségi életbe, társainak szolgálatába belemerülve különös kitartásról, önfeláldozásról tett tanúbizonyságot, és most már biztosan ott van az Úrnál, hogy immár színről-színre látva Őt, tud közbenjárni értünk.

Egyszóval: egy olyan személyre, mint Sándor István szalézi testvér. Aki barátait közösségbe gyűjtve és közösségben megőrizve vállalta a veszélyt és adta oda életét.

Boldog István testvér, könyörögj érettünk!

Boldog István testvér, közösségeink védőszentje, könyörögj érettünk!

+

Mihálffy László, Élet Kenyere Közösség, Martonvásár, 2013. május 21.

Jegyzetek:

[1] Akik az első 50 évben hazatértek. Család Alapítvány kiadása, Budapest, 1997.

[2] Ebből a - piarista szerzetesek által elindított - mozgalomból alakultak ki a később "Bokor"-nak elnevezett, Bulányi György piarista személyéhez kötődő közösségek. Az egyházi vezetéssel 1980 körül kialakuló konfliktusaik a 40-es, 50-es években természetesen még nem léteztek, az ez időben induló közösségi élet katolikus irányvonala nem volt kétséges.

[3] Szőke János: Sándor István SDB vértanú. Don Bosco kiadó, Budapest, 2011.

[4] Ádám Lászlóról - személyes ismeretség okán - szabadjon megjegyeznem: erős hite mélyen sugárzott belőle még idős korában is, börtönnel, meghurcoltatással a háta mögött. Gyerekkoromban (50-es évek vége, 60-as évek eleje) gyakran látogatta családunkat és mindig buzdító, Isten melletti elkötelezettséget sugárzó szavai voltak hozzánk. Nem tudtuk, hogy tartományfőnök volt, és Sándor Istvánról, az ő történetéről semmit sem tudtunk - ez egy olyan világ volt.

[5] Lelkiségi mozgalmak a magyar katolikus egyházban - 2006. Országos Lelkipásztori Intézet, Budapest, 2006.

[6] E mozgalmak és közösségek megjelölésében a magyar nyelvhasználat eltér a külfölditől. A nyugaton használatos fogalmak szerint léteznek egyrészt MOZGALMAK (ol. movimenti, fr. mouvements, melyek imacsoportokból - gruppi di preghiera, groupes de prière - állnak), másrészt ÚJ KÖZÖSSÉGEK (ol. nuove comunità, fr. communautés nouvelles, melyeknek közösségi házai vannak, ahol a tagok együtt élnek, napirend szerint, szerzetesekhez hasonlóan).

Májustól már Kolumbiának is lesz szentje

Miközben az egész világ más hírekkel foglalkozott, háttérbe szorult a BBC spanyol világszolgálatának hétfői írása, amely hosszabban foglalkozott Laura anyával, aki hivatalosan május 12-én lesz Kolumbia első szentje.

Tavaly december 20-án hozták meg a hivatalos szentszéki döntést, amikor elismerték egy halálos beteg orvoson tett csodáját, aki 2004-ben a már boldoggáavatott Laurától kért segítséget.

Bár a María Laura de Jesús Montoya Upegui néven ismert apácát (1874. május 26. – 1949. október 21.) ezért avatják szentté, hazájában inkább az indián lakosokért végzett missziós munkájáért emlékeznek rá szívesen. Az apját korán elvesztő Laura előbb tanított a szűkebb hazájához, az Antioquía megyéében fekvő faluhoz, Jericóhoz közeli településeken, aztán 1901 és 1914 között Medellín egyik lányiskolájának igazgatóhelyettese lett, ahova főleg a jómódú lányok jártak. A leendő új szent egyik életrajzírója, Claudia Umaña szerint ekkor döntötte el, hogy otthagyja állását, és egészen az Antioquía tartományban élő indiánok missziós tevékenységének áldozza további életét.

Saját egyházi vezetése nem fogadta örömmel Laura anya terveit, ezért magához X. Pius pápához (1903-1914) írt levelet, amelyben részletesen bemutatta a latin-amerikai indiánok akkori politikai, társadalmi, gazdasági és vallásos életét. Szerencséje volt, mert a katolikus egyházfő látványosan, a Lacrimabili statu kezdetű enciklikával adott engedélyt missziós tevékenységére, amelyet így már nem utasítottak el Kolumbiában.

Meg is alapította öt segítőjével két rendjét – a Szeplőtelen Mária, illetve a Sienai Szent Katalin Missziós Testvéreit -, amely már Európa, Amerika és Afrika 21 országában tevékenykedik. Laura anya harminc könyvet írt, többek között önéletrajzát is, és sírja ma már kegyhelynek számít Medellín városában Belencito (Kis Betlehem) kolostorában, amelyet naponta százak keresnek fel.

ST/Magyar Kurír

Vértanúhalált halt szerzetesnővérre emlékeztek Erdélyben

Böjte Csaba szentmisék keretében emlékezett meg az ötven évvel ezelőtt vértanúhalált halt Gabriella orsolyita nővérről. 

A ferences szerzetes a csíksomlyói kegytemplomban, Csíkmadarason (Gabriella nővér szülőfalujában), a masorvásárhelyi minorita templomban és a kolozsvári ferences templomban tartott szentmisét az orsolyita nővér emlékére. 

Az április 12-én Marosvásárhelyen, a Páduai Szent Antal tiszteletére felszentelt minorita templomban tartott szentmiséről tudósította szerkesztőségünket Szabó Antal. 

Annak ellenére, hogy hétköznap volt, a templom teljesen megtelt, és aki részt vett a hit évében tartott szentmisén, lelkiekben feltöltődve és megerősödve távozhatott.

Csaba testvér arról beszélt, hogy Gabriella nővérhez hasonlóan nekünk is bíznunk kell Istenben. 

A mártír szerzetesnővér 1915-ben született a Hargita megyei Csíkmadarason. Születésekor a Hajdú Erzsébet nevet kapta. Érettségi után lépett be a Szent Orsolya Rendbe Nagyváradon. Rendi kiképzésben Magyarországon, majd Franciaországban részesült, ekkor kapta a Gabriella nevet. 

A Merici Szent Angéla által a 16. században alapított rend a fiatal lányokkal való foglalkozást és tanításukat választotta fő feladatául azzal a céllal, hogy neveltjeik hithű, művelt anyákká váljanak. 

Gabriella nővér földrajz és történelem szakos tanárnak tanult Kolozsváron és Budapesten, s képesítésének megszerzése után Nagyváradon tanított a szerzetesrendek II. világháború utáni feloszlatásáig. Ezután visszaköltözött szüleihez Marosvásárhelyre, ahol titokban gyermekek tanításával, hitoktatással és szegénygondozással foglalkozott, és a minorita templom sekrestyése volt. 

A Securitate 1960-ban az oltár előtti imádkozás közben tartóztatta le. Bűne az volt, hogy tiltott vallási könyveket kölcsönzött. Nagyváradon börtönözték be. 1963. április 20-án a börtönben halt vértanúhalált. 

Az erdélyi megemlékezéseken részt vett Mária nővér, Gabriella nővér egykori diákja, aki hajdani tanára és nevelője életszentségéről tett tanúságot. 

Csaba testvér e szavakkal kérte Gabriella nővér közbenjárását: „Gabriella nővér, te, aki a gyermekek, fiatalok neveléséért, oktatásáért életedet áldoztad, könyörögj érettünk!” 

(Magyar Kurír)

A nyolcadik évfordulóján halálának Boldog János Pál pápa

Serédi Jusztinián, akiből majdnem pápa lett

Serédi Jusztinián esztergomi érsekről méltán érdemes megemlékeznünk. Nemcsak világhírű tudós volt, de tevékeny főpap és kitűnő szervező is. Nehéz időkben állt a magyar egyház élén, tudását bőven kamatoztatta, hogy sokat szenvedett egyházát és hazáját talpra állítsa. 1939-ben még a pápaságra is esélyesnek tartották egyes napilapok.

Serédi Jusztinián (1884–1945)

Serédi Jusztinián Szapucsek György néven született a Pozsony vármegyei Deákiban, mélyen vallásos tót család tizedik gyermekeként. A tizenegy testvér közül többen álltak az egyház szolgálatába: a kis Györgyre legnagyobb hatással Mihály bátyja volt, aki szintén bencés lett. A fiatalember tizenhat évesen kérte felvételét a bencés rendbe, középiskolai tanulmányait már Jusztinián novíciusként fejezte be Győrben. Bár Serédi bátyja nyomán matematika–fizika szakos tanár szeretett volna lenni, ám a tehetséges fiatal szerzetest a rend elöljárói Rómába küldték teológiai tanulmányokra. A bencés egyetemen, az Anselmianumban eltöltött évek alatt Serédi érdeklődése az egyházjog felé fordult, melyből doktori címet is szerzett. 1908-ban csak egy kis időre tért haza Pannonhalmára, hogy Kohl Medárd esztergomi segédpüspök pappá szentelhesse, majd ősszel visszatért Rómába, Pietro Gasparri bíboros felkérésére az Egyházi Törvénykönyvet megszövegező nemzetközi tudósbizottság tagja lett.

Az Egyházi Törvénykönyv 1917 májusában készült el, de megjelenéséhez hosszú és fáradságos munka vezetett, mely az első világháború miatt kis híján elakadt. A kutatással és jogalkotással töltött évek alatt Serédi a pápai udvarban számos különleges barátra tett szert, például Achille Rattira, akit XI. Pius néven pápává választottak 1922-ben. Munkatársai csodálták a fiatal bencést, aki nemcsak szorgalmával, de kedvességével és humorérzékével is lenyűgözte a rómaiakat, szellemes mondásaival gyakran kacagtatta meg Gasparri bíborost is. Serédi 1918-ban rövid ideig tábori lelkészként működött Esztergomban, majd a háború után újra visszatért Rómába, ahol többek között a magyar egyházmegyék ügyvivője lett, e munkája mellett egyházjogot tanított az Anselmianumban. Tudományos munkásságát nemzetközi szinten elismerték és méltatták.

1927-ben elhunyt Csernoch János hercegprímás. Utódjának a magyar kormány Szmrecsányi Lajos egri érseket, később Glattfelder Gyula csanádi püspököt kívánta, XI. Pius mégis Serédi Jusztiniánt nevezte ki esztergomi érsekké. Bár nehezen barátkoztak meg a pápa döntésével, Serédi kinevezése csak javára vált a magyar kormánynak, mert a széles körű vatikáni kapcsolatokkal rendelkező főpap tizennyolc évi szolgálata során összeköttetéseit kiválóan aknázta ki egyháza és hazája javára. 1939-ben, XI. Pius halála után Serédi Jusztinián is részt vett a bíborosok pápaválasztó gyűlésén, a konklávén. Bár a magyarokat köztudottan kedvelő Eugenio Pacellit választották pápává, XII. Pius néven, a pápaságra esélyesek között Serédi Jusztinián is szerepelt. Az Új Magyarság 1939. március 1-jén említette Serédi Jusztiniánt az esélyes bíborosok között, a Magyar Nemzet már február 14-én felvetette azt a lehetőséget, hogy valószínűleg nem olasz pápát fognak választani. A Magyar Nemzet 1939. február 16-án a Corrispondenza című olasz napilapra hivatkozva azt írta, hogy amennyiben nem olasz pápát választanak, Serédi Jusztiniánnak kitűnő esélyei vannak. Ehhez február 19-én hosszú cikk kapcsolódott, mely Bakócz Tamás esztergomi érsek 1513-as konklávé-esélyeiről szólt. Talán rejtetten azt hangsúlyozták ezzel a napilapok, hogy a magyarok a hozzájuk közel álló – vagy magyar származású – pápától várták a kivezetést a Trianon miatti nehéz helyzetből.

Pápaválasztás előtt. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás a Vatikánban (1939. március)

Serédi Jusztiniánra komoly megpróbáltatás várt a második világháború alatt. A zsidótörvényeket elítélte, segítette az üldözötteket, felkarolta a Magyarországra érkező lengyel menekülteket. Közben betegsége egyre súlyosbodott, s miután 1944 telén Esztergom a frontvonalba került, megfelelő egészségügyi segítséghez sem juthatott hozzá. Az óvóhelyen érte a halál 1945. március 29-én. Utódjának XII. Pius Apor Vilmos győri püspököt kívánta kinevezni, ám Apor éppen másnap kapta a halálát okozó lövéseket, miközben híveit védte a kegyetlenkedő orosz katonáktól. Az üres esztergomi érseki széket csak október 7-én foglalta el Mindszenty József, aki méltó utóda lett Serédinek.

BJZS

A félreismert Zichy Gyula

A diktatúra történetírása is felelős azért, hogy nemesi származású főpapjainkkal szemben gyakran támadnak előítéleteink. A magas rangú családokból származó főpapokról sajnos olyan kép él manapság, hogy inkább saját diadalívüket építették, és a felebaráti szeretet gyakorlását elhanyagolták. Zichy Gyula kalocsai érsek – Apor Vilmoshoz hasonlóan – nemcsak hirdette a felebaráti szeretetet, hanem annak tevékeny cselekvője is volt. Két, Pécsen eltöltött dolgos, nehézségekben bővelkedő évtized után került a kalocsai érseki székbe, ahol szintén minden tőle telhetőt megtett, hogy javítson híveinek sorsán.

A későbbi főpásztor a zichi és vásonkeői gróf Zichy család palotai vonalának nagylángi ágából született Nagylángon 1871. november 7-én. Származásának köszönhetően a legjobb iskolákban tanult, középiskoláit a Bécs melletti Kalksburgban, teológiai tanulmányait pedig Innsbruckban végezte. 1895-ben a család nagylángi kastélyának kápolnájában szentelte pappá Steiner Fülöp székesfehérvári püspök. 1897-től Rómában a pápai nemesi kollégium növendékeként tanult, majd a Pápai Gergely Egyetemen szerzett teológiai doktorátust.

Alig harminc évesen már a pápai udvarban látott el szolgálatot, azok között volt, akik elkísérték XIII. Leó pápát utolsó útjára. Erre Czaich Árpád Gilbert, egy szintén Rómában működő magyar pap így emlékezett vissza:

Zichy „már a harmadik éjszakát virrasztotta a pápa betegágyának közelében. Végtelen, szíves szeretettel volt iránta is, a belső környezete többi tagja iránt is a pápa. A földi életnek és az örökkévalóságnak a mezsgyéjén jelét akarta adni nagy szeretetének: a halotti szentségek felvétele után megáldotta mindannyiukat. […] Zichy gróf nem tudott uralkodni magán. A nyomasztó és lelket tépő pillanatban előtörtek pillái alól a forró, fájdalmas könnyek. Sírt – néma zokogással. Egyszerre csak feléje fordult Leó pápa […] és beszélni kezdett hozzája tiszta, érthető hangon: »Ne sírj! Hisz jól vagyok én már egészen.«”

Zichy Gyula Leó pápa utódának, X. Piusnak is közvetlen munkatársa volt 1905-ig, amikor mindössze harmincnégy évesen pécsi püspökké nevezték ki. X. Pius pápa saját kezűleg szentelte püspökké Prohászka Ottokár társaságában a Sixtus-kápolnában. Pécsi székfoglalása után rögtön hozzálátott, hogy elődje, a fiatalon elhunyt Hetyey Sámuel munkáját folytatva elősegítse egyházmegyéjében a katolikus megújulást. Templomokat építtetett, 1907-ben vendégül látta az országos katolikus nagygyűlést, s csatlakozva Prohászka Ottokár sajtómissziójához megalapította az egyik legjobb vidéki napilappá vált Dunántúlt. A püspök elkötelezetten segítette a katolikus oktatást is: újra letelepítette Pécsen a jezsuitákat, akik gimnáziumot hoztak létre, valamint a Pozsonyból Pécsre költözött Erzsébet Tudományegyetem rendelkezésére bocsátotta a püspöki könyvtár épületét és állományát. Az első világháború és az azt követő zűrzavaros időszak rendkívül megviselte a pécsi egyházmegyét, amelynek helyzete a szerb megszállás három éve alatt csak tovább romlott. A trianoni diktátum értelmében 28 plébániát veszített el a püspökség.

Az újjáépítés éveiben érte Zichy püspököt kalocsai érseki kinevezése, de székét a politikai viszontagságok miatt csak három évvel később foglalhatta el véglegesen. Nehéz szívvel hagyta el Pécset, nemcsak félbe maradt munkái tartották vissza, hanem betegsége is egyre súlyosbodott. Zichy kevésnek érezte erejét, hogy átvegye a kalocsai egyházmegyét, ami még siralmasabb állapotban volt, mint a pécsi. Az egyházmegye óriási területi veszteséget szenvedett, mezőgazdaságból élő lakóit egyre inkább elszegényedés fenyegette. Az érseki székhely lakossága is igen nehéz gazdasági és szociális problémákkal nézett szembe. Nagy mértéket öltött a szegénység, alig volt munkalehetőség, lakáshiány és rossz közbiztonság uralkodott Kalocsán.

Az érsek első vállalkozása a kórház kibővítése volt, majd nekilátott leküzdeni a lakáshiányt. A szegénygondozásban is nagy sikereket ért el, csatlakozott az 1927-ben alapított Egri Normához. 1928-ban egyházmegyei zsinatot hívott össze, melynek központi gondolata a hitélet szabályozása volt. A templomépítést és az egyházi oktatást Kalocsán is szívügyének tekintette, és felkarolta az üldözötteket is. Az egyházmegye nehéz anyagi helyzete ellenére igyekezett mindig a legtöbbet segíteni hívein, még az 1941-es árvíz idején is.

Bár betegsége sok mindenben akadályozta, Zichy gyakran vállalkozott hosszú zarándokutakra. Többször járt Rómában, 1929-ben meglátogatta a Szentföldet. Utolsó vállalkozásaként egyházmegyéje visszatért plébániáit kívánta felkeresni, ám 1942. május 20-án meghalt. Kortársai imádságos lelkületű és feltétel nélkül adakozó főpásztortól búcsúztak.

Felhasznált irodalom:
A pécsi egyházmegye ezer éve. Pécs, 2008.
Lakatos Andor: Gróf Zichy Gyula a kalocsai érseki széken (1923–1942). In: Emlékkötet Zichy Gyula tiszteletére. Pécs, 2007.
Czaich Árpád Gilbert: X. Pius pápa életének és uralkodásának története napjainkig. Bp., 1907.

Benkéné Jenőffy Zsuzsanna

„Kezem nem reszket, mert sem börtöntől, sem vérpadtól nem félek”

A románok meg sem várták a trianoni diktátum kihirdetését, már 1919-től próbálták megfélemlíteni sorozatos egyházellenes fellépéseikkel a magyarokat. Az események miatt Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspökre is óriási nyomás nehezedett, de példát tudott mutatni helytállásból utódainak is.

Majláth Gusztáv Károly gróf 1897 tavaszán került az erdélyi egyházmegyébe Lönhárt Ferenc utódlási joggal felruházott segédpüspökének, s alig egy hónappal püspökké szentelése után már követnie kellett elöljáróját a püspöki széken. Majláth György országbíró fia mindössze harminckét éves volt, de lelkiismeretesen megbirkózott az új hivatala támasztotta kihívásokkal.

Erdélyi Római Katolikus Státus
A Szent István által alapított ősi egyházmegye híveit és papságát egyfajta önkormányzat fogta össze, a Státus, mely a 16-17. században született, hogy Erdély katolikusainak védelmet nyújtson a reformáció viharaiban. A Státust, melynek feladata az egyház érdekeinek külső képviselete, illetve az egyházi vagyon fenntartása volt, 1895-ben vette tudomásul a Szentszék, működését pedig 1904-ben hagyta jóvá.

Majláth 1897. augusztus 10-én találkozott először a Státus legfőbb szerve, a státusgyűlés tagjaival, ahol a Magyarország teljes területére kiterjedő katolikus autonómiáról tárgyaltak. Majláth személyében kiváló támogatóra talált a katolikus autonómiamozgalom, hiszen hasonló eszméket vallott Prohászka Ottokárral, akivel esztergomi szemináriumi nevelőként kötött barátságot. Nagy szerepe volt abban is, hogy Prohászka püspöki kinevezésébe belegyezett a magyar kormány és a Szentszék is. Ő maga kétszer állt ahhoz közel, hogy kalocsai érsek legyen: 1905-ben, majd 1914-ben. Mindkét alkalommal X. Piusz pápa lépett kinevezéséért, de a püspök egészségi állapotára hivatkozva elutasította a felkérést. Bár az erdélyi püspökség kormányzása is jó egészségű főpásztort kívánt, Majláth hű maradt egyházmegyéjéhez, mert híveinek és papjainak éppen rá volt szüksége az elkövetkező nehéz időszakban.

A központi hatalmak veresége s a Monarchia 1918. őszi összeomlása nemcsak a megszállva tartott Havasalföld felszabadulását hozta el: a Román Királyság katonái megkezdték a védelem nélkül maradt Erdély elfoglalását. Az erdélyi románság 1918. december 1-jére népgyűlést szervezett Gyulafehérvárra, ahol kimondták Erdély „örök időkre” való egyesítését Romániával. Másnap megalakult az erdélyi román kormány, a Consiliul Dirigent, amely rövid időn belül törvénybe is iktatta a gyulafehérvári határozatokat.

Ajánlott olvasmány
Raffay Ernő: Mit ígértek a románok Gyulafehérváron 1918-ban?

Ezzel új korszak kezdődött az egyházmegye életében is. Gyakorlatilag hatósági intézkedések sora korlátozta a vallásszabadságot. Az egyházi gyülekezést hatósági engedélyezéshez kötötték. Megtiltották a státusgyűlés egybehívását is. A teológiai tanároknak és a főgimnáziumi tantestület egy részének kijárási és vendégfogadási tilalmat léptettek életbe. Majláth püspök mozgásterét már 1919. januártól korlátozták a román hatóságok, az év őszén pedig fegyveres házőrizet alá vették. A püspök, amikor kérdőre vonta Iuliu Mainut, a Consiliul Dirigent elnökét, azt a választ kapta, hogy a házi őrizetet azért kellett elrendelni, mert „állandóan idegeneket fogad”, emellett Magyarország területi integritását védi. Bár a házi őrizet csak nyolc napig tartott, detektívek kísérték a püspök 1919. őszi és 1920. tavaszi bérmaútját.

„Szent vallásunk hónapok óta és állandó üldözésben részesül a románok által megszállott területeken a román hatóságok részéről – panaszolta Majláth 1919. október 11-én Apponyi Albertnak – beleszólnak vallási gyakorlatainkba, lelkiismeretünkkel, egyházunk rendelkezéseivel ellenkező istentiszteleteket rendelnek el, papjaimat minden ok nélkül börtönbe zárják […] minden kihallgatás nélkül. Az elfogatást sosem követi bírói eljárás, hogy magukat tisztázhassák a vádak ellen. […] A nagyra becsült konferencia [ti. a párizsi békekonferencia] s az egész művelt világ előtt felemelem tiltakozó szavamat ez üldöztetések ellen, s kinyújtom kérő kezem, hogy segítsenek rajtunk. Kezem nem reszket, mert sem börtöntől, sem vérpadtól nem félek, s paptársaim is örömmel lépnek a vértanúk nyomába, de legyen igazság!”

Mind az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatok, mind az 1919-ben aláírt párizsi kisebbségi szerződés, de még az 1923-as román alkotmány is a vallásszabadság biztosítását hangoztatta – ám az új határok létrejöttével ebből semmi sem valósult meg. Már 1919-ben, az első agrártörvény meghozatalakor elkezdte a Consiliul Dirigent az egyházi birtokok kisajátítását. A második agrártörvény már az egyházi intézmények birtokait is elvette, a harmadik pedig ezen intézkedések gyorsítását célozta. 1922-re a Romániához csatolt katolikus egyházmegyék birtokainak 98%-át sajátították ki.

Hadat üzentek a magyar nyelvű felekezeti oktatásnak is, mely az 1924-es elemi iskolákról szóló törvény után a magyar nyelv utolsó bástyája maradt. Az 1920-as évek romániai látszat-vallásszabadsága mögött tovább folytatódott a magyar katolikusok zaklatása, az egyházi rendezvények akadályozása, és az erőszakos térítések. Románia 1920-ban kezdte meg tárgyalásait a Szentszékkel, melynek eredménye lett az 1927-ben aláírt, és 1929-ben törvénybe iktatott konkordátum. Románia irreális követeléseket fogalmazott meg a Szentszék irányában, melyek mind a – főként a magyarság által képviselt – latin szertartású katolikusok kárára váltak volna. Hogy mégsem valósultak meg az ez irányú román elképzelések, abban Majláth Gusztáv Károly tiltakozásának is nagy szerepe volt, de a konkordátum még így is sok hátrányt hordozott a latin szertartású katolikusok számára. Veszélybe került a Státus is: még a konkordátum becikkelyezésekor elérték a bukaresti nuncius útján, hogy elveszítse jogi személyiségét.

Majláth püspök a reménytelennek tűnő küzdelem ellenére sem keseredett el. Erdély román megszállása előtt is különös hangsúlyt fektetett az oktatásügyre, az impériumváltás után pedig még inkább előtérbe helyezte a magyar iskolák védelmét, ha kellett, magánvagyonát áldozta a célért. Maga is szívesen időzött a fiatalok körében, így érdemelte ki „a diákok püspöke” nevet. A sok nehézség és támadás komoly próbára tette törékeny egészségét: 1938-ban lemondásra kényszerült, mert betegsége miatt már nem tudta hivatali teendőit ellátni. 1940. március 18-án hunyt el Budapesten, a Vöröskereszt Szanatóriumban.

Felhasznált irodalom
Bíró Vencel: Székhelyi Majláth G. Károly. Kolozsvár, 1940.
Marton József – Jakabffy Tamás: Az erdélyi katolicizmus századai. Kolozsvár, 2007.
Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München, 1975.


Benkéné Jenőffy Zsuzsanna