Talán meglepő a címben foglalt állítás, annak megfogalmazása, de nem
véletlen. És annak teljes tudatában írom ezt így, hogy Sándor István
tudvalevően szalézi szerzetes volt és mindvégig rendi hivatásához
hűségesen élt, következésképp a szalézi rend nyilván joggal tekinti őt
saját szentjének (boldogjának). Ugyanakkor - őrá emlékezve - azt is
figyelembe kell vennünk, hogy mivel foglalkozott, mi volt az a
tevékenysége, ami mártíromságához vezetett.
Tudjuk, hogy fiatalokkal foglalkozott. 1946-tól a KIOE (Katolikus
Ifjúmunkások Országos Egyesülete) keretében, majd - a diktatúra
kiépülésével, a vallási egyesületek fölszámolása után - intézményes
keretek nélkül is. Tudjuk azt is, hogy abban az időben (50-es évek
eleje) az államhatalom minden engedély nélküli csoportosulástól,
szervezkedéstől félt, és ezeket - valós jellegüktől és céljaiktól
függetlenül - államellenesnek minősítette. Ez pedig elég volt a
letartóztatáshoz és a koncepciós perhez.
Felmerül a kérdés: miért vállalták akkor egyesek ezt a kockázatot?
Miért volt nekik olyan fontos rendszeresen összejönni, összejárni,
összetartozni? Sem állam, sem egyház nem kívánta (ekkorra a
szerzetesrendeket már feloszlatták, az egyházat megfélemlítették, szinte
kivéreztették...), miért volt hát ez egyeseknek olyan fontos?
Erre a megkerülhetetlen kérdésre a válasz ma sem közismert,
még az egyházon belül sem mindenki számára. Először - amikor annak
idején szembesülnöm kellett ezzel a kérdéssel - én sem nagyon értettem,
azután 1979-ben kapcsolatba kerültem egy ilyen "illegális" csoporttal
(persze ebben az időben már minimálisak voltak a kockázatok, legalábbis
az 50-es évekhez képest), melyet kisközösségnek hívtunk, és szinte azonnal választ kaptam a kérdésemre.
Mi az, hogy kisközösség? Ott és akkor ez egy kb. 5-10 főből álló,
valamelyikük lakásán rendszeresen összejáró közösséget jelentett,
melyben komoly önképzés folyt az Evangélium alapján, illegálisan
sokszorosított kisközösségi írásokat is felhasználva (melyeknek
természetesen semmilyen politikai jellege nem volt). Vonzerejét az
Evangélium radikalitása adta; annak felfedezése, hogy Jézus személyesen
közel jön és meg akarja változtatni az életünket ... csak arra vár, hogy
ezt mi elfogadjuk. Személyes hangú imában tettük le a kapott tanítással
kapcsolatos gondolatainkat az Úr elé, és kisközösségi társainkkal való
kapcsolatunkat ez az egyfelé-törekvés határozta meg. Izgalmas és
örömteli dolog volt ennek az új típusú összetartozásnak a
megtapasztalása!
Sándor István nevével, vértanúságának hírével először kisközösségi irodalomban találkoztam:
"Akik az első 50 évben hazatértek" címmel jelent meg 1997-ben (akkor
már legálisan persze) egy kötet kisközösségek elhunytjairól [1], melyben
első helyen találjuk az őróla való megemlékezést. Több fontos dolgot
tudhatunk meg ebből az írásból S.I. tevékenységéről, az életrajzi
adatokon túlmenően is:
- A KIOE-csoportok illegális tovább-működtetéséhez buzdítást, támogatást, vallásos brosúrákat kapott több olyan személytől, akik az 1945 után piarista szerzetesek által elindított lelkigyakorlatos és kisközösség-építő mozgalom [2] tagjai voltak (Balássy Géza, Orth Mihály, Dvorszki Magda).
- A csoportjaihoz tartozó fiatalokkal személyes kapcsolatot tartott fenn (csoport-összejövetelen kívül is fölkereshették; ha távol volt, levelezett velük).
- Bár nem volt pap, ő vigasztalta a börtönben a vele együtt raboskodó papokat is. Még halálos ítélete után is ő vigasztalta zárkatársait. (Honnan volt ez a lelki többlete?)
- Botlik László, aki előadás-sorozattal támogatta a Sándor István vezette csoport-összejöveteleket, megőrzött egy imát, melyet e kisközösség tagjai naponta elmondtak. E közvetlenül Jézushoz szóló, egyszerű szavakkal fogalmazott ima olyan erővel hatott rá, hogy azt fejből megtanulta és évtizedeken keresztül imádkozta - így őrződött meg ez az ima, és bekerült a hivatkozott könyvbe is.
Szőke János szalézi atya, a boldoggá avatás posztulátora Sándor Istvánról kiadott könyvében is [3] találunk további, ebből a szempontból fontos részleteket:
- Amikor Sándor István már álnéven élt és tevékenységére a hatóságok felfigyeltek, - sőt jóakarói figyelmeztették őt a közeli letartóztatás veszélyére -, akkor rendi elöljárói lehetőséget teremtettek számára, hogy külföldre szökjön. Nehéz döntést hozott meg ekkor: úgy gondolta, hogy saját életének mentése helyett fontosabb az, hogy közösségi társait, tanítványait ne hagyja cserben, ne hagyja magukra - azokat, akikkel olyan fontos számára a kapcsolattartás, a keresztény közösségi összetartozás. Ebből a mozzanatból tudhatjuk, hogy tudatosan választotta a vértanúságot, a másokért életét adó Jó Pásztor magatartását; noha ő nem volt felszentelt pap, mégis evangéliumi értelemben a legmagasabb szinten valósította meg életének odaadását barátaiért, közösségi társaiért.
- Az említett könyv idézi Ádám László akkori titkos tartományfőnök [4] külföldi szaléziakhoz kijuttatott írását S.I.-ról, melyben - többek között - ezt írja: "Jó pásztorként maga köré gyűjtötte derék fiataljait, és ahogy lehetett, hol a szabad ég alatt, hol kitört ablakok mögött, megtartották a heti összejöveteleket és szerény tanórákat. Az új idők új problémákat vetettek fel és új módszereket követeltek, de lelkes, fiatal, apostoli lelkületű testvérünk nem hátrált meg." - Igazi kisközösségi lelkület rajzolódik ki e szavak által: maga köré gyűjteni övéit, amint Jézus is tette, akárhol, ahol a körülmények adják; és együtt lenni, Jézustól tanulni, az Istenhez tartozást erősíteni, megalkuvás nélkül.
Összefoglalva: a személyes kapcsolattartásnak és a
naponkénti együtt-imádkozásnak ez az erőtere világossá teszi, hogy itt
nem egyszerűen hittan-csoportról van szó, hanem valódi közösségről,
későbbi kisközösségeink egyik elődjéről. Némely helyen leegyszerűsítve
hittan-csoportnak nevezik azt, amit S.I. vezetett, de a fellelt
információk egyértelművé teszik, hogy itt ennél sokkal többről van szó.
Ahol a személyes kapcsolatok dominálnak, és az egymás iránti odaadottság
- Isten iránti odaadottsággal összefonódva - odáig megy el, hogy valaki
életét adja társaiért, az tényleg KÖZÖSSÉG, a szó legteljesebb
értelmében. Egy olyan magas eszmény, amelynek vállalása az átlagos
keresztény közgondolkodásból nem vezethető le, viszont az Evangélium
radikalitását tudatosan megélő közösségek lelkületéből - igen.
A magyarországi kisközösségek az 1940-es évek
végétől - amikor még csak az említett, piarista atyák által indított
mozgalom, valamint a Regnum Marianum létezett - hosszú utat jártak be
napjainkig, és erőteljesen gyarapodtak. A kisközösségek papjai és világi
vezetőinek, tagjainak egy része a diktatúra idején börtönbüntetéseket
szenvedtek. A 70-es évektől kezdve léteznek és működnek nálunk a
Katolikus Karizmatikus Megújulás, valamint az Olaszországból származó
Fokoláre lelkiség közösségei, immár országszerte. A 80-as, 90-es években
további új lelkiségi mozgalmak indultak, illetve külföldön indult
mozgalmak is szép számmal megjelentek nálunk. Az OLI 2006. évi kiadványa
szerint [5] ekkor már 35 különböző lelkiségi irányzat működött az
országban - olyan mozgalmak, melyek döntő többségükben kisközösségekből
épülnek fel. Bizonyítva azt, hogy a személyes közösségi kapcsolatokban
elköteleződve teljesebben, radikálisabban élhető meg az Isten-kapcsolat,
és ennek vonzása van, egyszersmind iránymutató az Egyház jövője
szempontjából.
Manapság többnyire LELKISÉGI MOZGALMAK-nak nevezzük azokat a
szerveződéseket, melyek a - fentiek szerinti értelemben vett -
kisközösségekből állnak (más szóval: imacsoportokból, házi
közössé-gekből), de általában ide sorolva az együtt élő közösségeket is
(életközösségek, "új közösségek") [6]. Mindegyik ilyen mozgalomnak ill.
új közösségnek van egy sajátos lelkisége (ami egyrészt azt jelenti, hogy
a keresztény tanítás bőségéből mi az, ami a leghangsúlyosabb náluk,
másrészt azt, hogy milyen módon élik ezt meg, pl. ima, ének, tanítás,
szolgálatok, evangelizációs programok, stb. által). A sajátos lelkiség
erős motivációt ad, ugyanakkor nem jelent szembefordulást a másik
lelkiséggel, amelynél máshol van a hangsúly - normális esetben ezt a
közösségek, mozgalmak tagjai úgy fogják fel, hogy ők egymást kiegészítik
(amint Szt. Pál ezt az 1Kor 12,12-től kezdve kifejti, az ember
testrészeinek egymásra utaltságához hasonlítva a különböző keresztények
összetartozását). Tehát ők, noha különbözők, mégis együttesen, erőiket összeadva tudják az Egyház megújulását a legerőteljesebben szolgálni.
Mindegyik lelkiségi mozgalomnak vannak saját nagyra becsült személyei
(a Szentlélek ajándékaival, karizmákkal megáldott alapítók,
vezető-irányító személyek, akiknek sokat köszönhet az illető mozgalom,
közösség), de valami mégis hiányzik. Ha komolyan átéljük azt, hogy
nekünk, különböző lelkiségekben munkálkodó keresztényeknek, erőinket
összeadva kell az Egyház megújulásán munkálkodnunk, fölmerül bennünk az
igény egy védőszentre, egy közös mennyei pártfogóra,
aki közbenjár értünk, mindnyájunkért. Egy olyan személyre, aki a
közösségi életbe, társainak szolgálatába belemerülve különös
kitartásról, önfeláldozásról tett tanúbizonyságot, és most már biztosan
ott van az Úrnál, hogy immár színről-színre látva Őt, tud közbenjárni
értünk.
Egyszóval: egy olyan személyre, mint Sándor István szalézi testvér.
Aki barátait közösségbe gyűjtve és közösségben megőrizve vállalta a
veszélyt és adta oda életét.
Boldog István testvér, könyörögj érettünk!
Boldog István testvér, közösségeink védőszentje, könyörögj érettünk!
+
Mihálffy László, Élet Kenyere Közösség, Martonvásár, 2013. május 21.
Jegyzetek:
[1] Akik az első 50 évben hazatértek. Család Alapítvány kiadása, Budapest, 1997.
[2] Ebből a -
piarista szerzetesek által elindított - mozgalomból alakultak ki a
később "Bokor"-nak elnevezett, Bulányi György piarista személyéhez
kötődő közösségek. Az egyházi vezetéssel 1980 körül kialakuló
konfliktusaik a 40-es, 50-es években természetesen még nem léteztek, az
ez időben induló közösségi élet katolikus irányvonala nem volt kétséges.
[3] Szőke János: Sándor István SDB vértanú. Don Bosco kiadó, Budapest, 2011.
[4] Ádám Lászlóról -
személyes ismeretség okán - szabadjon megjegyeznem: erős hite mélyen
sugárzott belőle még idős korában is, börtönnel, meghurcoltatással a
háta mögött. Gyerekkoromban (50-es évek vége, 60-as évek eleje) gyakran
látogatta családunkat és mindig buzdító, Isten melletti
elkötelezettséget sugárzó szavai voltak hozzánk. Nem tudtuk, hogy
tartományfőnök volt, és Sándor Istvánról, az ő történetéről semmit sem
tudtunk - ez egy olyan világ volt.
[5] Lelkiségi mozgalmak a magyar katolikus egyházban - 2006. Országos Lelkipásztori Intézet, Budapest, 2006.
[6] E mozgalmak és
közösségek megjelölésében a magyar nyelvhasználat eltér a külfölditől. A
nyugaton használatos fogalmak szerint léteznek egyrészt MOZGALMAK (ol.
movimenti, fr. mouvements, melyek imacsoportokból - gruppi di preghiera,
groupes de prière - állnak), másrészt ÚJ KÖZÖSSÉGEK (ol. nuove
comunità, fr. communautés nouvelles, melyeknek közösségi házai vannak,
ahol a tagok együtt élnek, napirend szerint, szerzetesekhez hasonlóan).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése