DAMASZKUSZI BOLDOG VÉRTANÚK

+1860. július 9/10.

Damaszkusz kapui előtt ment végbe Isten országának egyik legnagyobb diadala: a népek apostolának, Pálnak megtérése. Ám éppen ez alkalommal hangzott el újból eme ország elterjesztésének az alaptörvénye: ,,... eszközömül választottam, hogy megismertesse nevemet a pogány népekkel, a királyokkal... Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie'' (ApCsel 9,15 sk). Nemcsak Pálnak, hanem e város keresztényeinek is újból beigazolódott e szavak érvényessége.

1860. július 9-től 12-ig sokat kellett szenvednie a damaszkuszi keresztény közösségnek. A drúzok titokzatos és fanatikus szektája Libanonban és Szíriában gyűlöletét és irigységét a jobb helyzetben lévő keresztények ellen fordította. Gyermekek civakodása váltotta ki Libanonban 1860 májusában az első puskaropogásokat. Gyilkolva és gyújtogatva rohantak a drúzok a keresztényekre. Damaszkuszban is, ahol a drúzok közvetlenül a keresztények mellett laktak, csakhamar kitört a viszálykodás.

A keresztényeket nagyon tisztelték ebben a túlnyomóan mohamedán városban. Különösen a katolikus szerzeteseket: a ferenceseket, jezsuitákat, lazaristákat és a vincés nővéreket nagyra becsülték az iskolában és a betegápolásban tanúsított önzetlen tevékenységük miatt. A török helytartónak, Ahmed pasának és Abdallah muftinak viszont kapóra jött a drúzok dühe. Amióta a franciák az 1856. évi párizsi szerződésben arra kényszerítették őket, hogy ne folytassák a keresztények különleges megadóztatását, csak az alkalomra vártak, hogy ezen a környéken kiirtsák a keresztény hitet. Szerencsére volt a városban még egy erős férfi, aki kedvezőbb érzülettel viseltetett a keresztények iránt: Abd el-Kader (1807--1883) emír. Algírban kitért a franciák elől, és számos hívével együtt itt telepedett le. Mentes volt a bosszúvágytól, s nagyra becsülte a keresztényeket. Június 30-án képes volt meg is hiúsítani a kereszténynegyed elleni támadási kísérletet.

A fanatikusok azonban nem nyugodtak. Azzal az ígérettel izgatták fel a csőcseléket, hogy nekik jut a gazdag keresztények vagyona. 1860. július 10-én a vérszomjas és pénzsóvár tömeg török katonákkal megerősítve és az ő vezetésükkel benyomult a kereszténynegyedbe. Borzalmas gyújtogatás és öldöklés kezdődött. 2.400 házat kifosztottak és hamuvá égettek, 6.000 védtelen és fegyvertelen keresztényt megöltek, köztük a különféle keresztény rítusok harminc papját és három püspökét. Ha a nemes és derék Abd el-Kader kis csapatával nem vett volna oltalmába néhány ezer keresztényt (jezsuitákat, lazaristákat és nővéreket is) bizonyára egy túlélő sem maradt volna.

A ferencesek nem keresték Abd el-Kader oltalmát. Teljes biztonságban érezték magukat szegény kolostoruk falai között. 1233 óta éltek ferencesek a városban, s békét és megértést hirdettek mindenkinek, s minden rászoruló segítséget kapott tőlük. A kolostor létszámát tekintve is kicsi volt: hat pap és két fráter élt benne, egy kivételével mind spanyolok:

Ruiz Emmánuel (*1806) évekig működött a Szentföldön, majd a damaszkuszi kolostor gvárdiánja és plébánosa lett.

Volta Carmelus (*1803) nyelvtudása miatt került ide, hogy fiatal testvéreit arabul tanítsa.

Kolland Engelbert (*1827) tiroli származású, az összes európai nyelvet beszélte. Káplánként működött Emmánuel atya mellett. Vidámsága és fáradhatatlan jósága miatt a nép Abuna Melak-nak, ,,angyali atyának'' hívta.

Ascanius Nikánor (*1814) húszévi spanyolországi működés után került Damaszkuszba.

Két fiatal páter, Alberga Miklós (*1830) és Soler Péter (*1827) az arab nyelv tanulása céljából tartózkodott a kolostorban.

A hat pap mellett két laikus testvér, Pinazo Ferenc (*1802) és Fernandez János gondoskodott a templom és a kolostor napi szükségleteiről.

Éppen a kolostorban tartózkodott három vér szerinti testvér: Massabki Ferenc, Mooti és Ráfael, akik szoros kapcsolatban álltak az atyákkal. Az ország maronita[11] katolikusai közé tartoztak. A hetvenéves, tehetős Ferenc vendégbarátsága és erényessége miatt egész Damaszkuszban nagy tekintélynek örvendett. Mooti kereskedését és iparát elhagyva a jótékonykodásnak és az imádságnak szentelte magát. Arab nyelvet is tanított a kolostori iskolában. Ráfael szigorú aszkézisben élt, és mindennap betért imádságra a kolostor templomába. Amikor hírét vették, hogy támadás fenyegeti a ferenceseket, a kolostorba siettek, hogy az atyák mellett legyenek.

Úgy tűnt, hogy a kolostor falai ellenállnak a rohamnak. Éjfél felé azonban hirtelen vad lárma töltötte be a folyosókat. A kolostor egykori szolgája elárulta a törököknek a rejtett bejáratot. A gvárdián azonnal a templomba sietett, kinyitotta a tabernákulumot. Alig hogy megáldoztatta a rendtársait és a három Massabki testvért, a támadók máris benyomultak a templomba.

Vezetőjük bekiáltott a félhomályos térségbe: ,,Hol van Massabki Ferenc?'' Előlépett és megkérdezte: ,,Mit akartok tőlem? Itt vagyok!'' A beszélő kétszínűsködött: ,,Abdallah küldött minket, hogy megmentsünk, ha felesküszöl Mohamed prófétára.'' Az ősz ember így válaszolt: ,,Abdallah pontosan tudja, hogy nem tagadom meg keresztény hitemet. Megvan azonban az oka, hogy miért éppen engem kerestet. Tartozik ugyanis még nekem 8.000 forinttal. Megtarthatja, a lelkemet azonban nem kapja meg.'' Ezután a többiekhez fordult: ,,Testvéreim, álljatok szilárdan a hitben! Aki a végsőkig kitart, elnyeri a dicsőség koronáját.'' És máris a térdére bukott; borzalmas kardcsapások hasították szét a fejét. Két testvére is ugyanígy járt.

A gvárdián térdre borult a főoltár előtt. Kezében azt a kis arab evangéliumos könyvet tartotta, amelyet mindig magával vitt, hogy a népnek olvasson belőle. Arra a felszólításra, hogy fogadja el a mohamedán hitet, kijelentette: ,,Keresztények vagyunk. Készek vagyunk arra, hogy meghaljunk a hitünkért.'' Őt és a többieket is szörnyűséges módon ölték meg.

A vérontás után lassan kijózanodott a csőcselék, és az őrjöngés aggódó rémületté változott. Egy francia expedíciós hadtest vonult be Damaszkuszba. Mintegy 100 katonát statáriális eljárás alapján agyonlőttek, 200 banditát felakasztottak, 2.000 továbbit bevonultattak a hadseregbe.[12]

1885-ben kezdődött meg a nyolc ferences boldoggá avatási pere. Amikor 1926-ban a per a befejezéséhez közeledett, Damaszkusz maronita érseke más keleti püspökök nevében is azt kérte XI. Pius pápától, hogy avassa boldoggá a három Massabki testvért is. 1926. október 10-én azután együttesen avatták boldoggá a tizenegy vértanút. [11] A minoriták szír nyelvű keresztények Kisázsiában és

Egyiptomban. [12] Chanel Szent Péter (lásd: A szentek élete, 177. oldal) esetében az Egyház az ilyen jellegű megtorlást megakadályozta.

A nikápolyi 45 szent vértanú

Licinius császár, aki a római birodalom keleti felét kormányozta, rendeletet adott ki a keresztények megkínzására sőt megölésére, ha nem akarnak áldozni a bálványok előtt. Vagyonukat el kellett kobozni és pogány templomok építésére kellett fordítani. Amikor ez a rendelet eljutott az Örményországi Nikápolyba, negyvennél több keresztény elhatározta, hogy önként mennek az ítélőszék elé, és megvalják Krisztusban való hitüket. Vezetőik voltak: Leontin, Móric, Dániel, Antal és Sándor. Kihallgatásuk után a helytartó mindnyájukat vasbilincsekbe verette és a börtönbe záratta őket. Az éjszakát imádságban és zsoltáréneklésben töltötték. Másnap megkínozták és a börtönbe zárták újra őket. Két börtönőr általuk a keresztény hitre tért. Sokat szenvedtek a sebektől, hőségtől, némelyikük meg is halt. A szolgák eközben hatalmas máglyát raktak, hogy azon elégessék a vértanúkat. Egymásután dobálták bele a szentek testét, az élőket és a már halottakét is, 319 körül haltak vértanúi halált. Csontjaikat a Likosz folyóba dobták, melyeket az magába fogadott, és egy sekély helyen összegyűjtötte. Istenfélő emberek fáradság nélkül összeszedték és Licinius császár haláláig illő helyen eltemették.

Szent Amalberga (Amália)     szűz, † 772       


Szent Amalberga (Amália) özvegy, † 690       


Kievi Antal
           

PECSERSZKI SZENT ANTAL és SZENT TEODÓZ szerzetesek

Antal ünnepe: július 10. *Ljubecs, 983. +Kijev mellett, 1073. július 10

Teodóz ünnepe: május 3. *Vasziljev, Kijev mellett, 1036. +Kijev mellett, 1076. május 3.

Antal, az orosz szerzetesség atyja, akit családjában Antipának hívtak, gyermekkorától vonzódott a magányos, szemlélődő élethez. Tanítványa lett a szülőföldjén élő vándor szerzeteseknek, de igazi hivatását akkor találta meg, amikor elzarándokolt az Athosz-hegyre. 1028 körül belépett az Eszfigmenon kolostorba, és felvette az Antal nevet, nyilvánvalóan azzal a vággyal, hogy Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.) nyomába léphessen.

Nagy buzgósággal szentelte magát az imádságnak és az aszketikus gyakorlatoknak, s megkapta a lelki életre vonatkozó alapvető tanítást is. Igumenje, Theotisztosz ,,angyalhoz hasonlónak'' látta, és apostolként küldte vissza Oroszországba, mondván: ,,Legyen veled a szent hegy áldása, mert általad sok szerzetes támad majd.''

Antal Kijev közelében, a Dnyeper partján lévő erdőben saját kezével vájt magának barlangot és megkezdte remeteéletét. Úgy kezdett harcolni a gonosz lélekkel, mint egykor az egyiptomi remeték: imádkozott, vezekelt és virrasztott, hogy meghallja Isten szavát, és legyőzze a test kísértéseit. A nép azonban hamarosan felfedezte, és zarándokolni kezdtek hozzá minden rendű és rangú emberek, hogy kikérjék a tanácsát. Fiatalok is fordultak hozzá, hogy tanítsa meg őket is a szerzetesi életre. Közéjük tartozott Nikon, aki már pap volt, továbbá Barlaam és Teodóz.

A körülötte zsibongó sokaságot Antal nem sokáig viselte. Miután átadta a fiataloknak az alapvető lelki tudást, Barlaamot megtette igumennek, maga pedig visszavonult ismét a magányba. Mivel tanácsait változatlanul mindenki kereste, a terület fejedelme, Iszjaszláv herceg miatt menekülnie kellett, ez ugyanis azt hitte, hogy Antal tanácsaival az ellenfelét támogatja. Antal ekkor Csernyikovba menekült, ahol egy újabb kolostort alapított. Halála előtt visszatérhetett eredeti cellájába.

Tanítványát, Szent Teodózt néhány újkori szerző az ,,orosz Szent Benedek''-nek nevezi, mert ő építette ki az orosz kolostorok anyakolostorát, a Pecserszkaja Lavrát, és ő honosította meg a kolostori élet szabályzatát. Nesztor, aki a középkori orosz történelem krónikása, s nem sokkal Teodóz halála után lépett a Pecserszkaja Lavrába, ezt írja a barlangkolostor atyjáról: ,,Három csillagot lehetett látni a barlangban, akik imádságukkal és vezeklésükkel elűzték az ördögi sötétséget: a tiszteletre méltó Antalra, a boldog Teodózra és a nagy Nikonra gondolok. Ők Istenhez könyörögve éltek a barlangban, és Isten velük volt.''

Teodóz gazdag családból származott. Atyja halála után kegyetlenül szigorú anyja vette át a 13 éves fiú nevelését és mit sem törődött szerzetességre hajló természetével. Teodóz ezért elhatározta, hogy elszökik a Szentföldre, és ott szerzetes lesz. El is hagyta otthonát, de nem a Szentföldre, hanem a Kijev melletti remetetelepre, Szent Antal apát környezetébe került. Antal szeretettel fogadta, s 1055-ben beöltöztette. Amikor Barlaam vette át az irányítást, ennek tanítványa, majd 1062-ben utóda, igumen lett.

Teodóz ekkor mindössze 26 éves volt. De ugyanennyi idős volt Clunyi Szent Hugó (lásd: 241. o.) is, amikor néhány évvel korábban, 1049-ben apáttá választották. Ezen életkorbeli hasonlóságon túl más párhuzamok is megfigyelhetők a két kolostori elöljáró között: Hugó a burgundiai kolostorokban vezette be a VII. Gergely-féle reformot; Teodóz kolostora az orosz és ukrán vidékek anyakolostorává vált. S miként Cluny kolostora exempt, azaz minden püspöki és világi fennhatóságtól független kolostor volt, úgy a Pecserszkaja Lavra sem fejedelmi alapítás, hanem a szerzetesek buzgósága hozta létre, vagy amint a krónikás mondja, születését ,,az első szerzetesek könnyeinek, böjtjeinek, imádságának és virrasztásainak'' köszönheti.

A közösség vezetésének átvétele után Teodóz hamarosan letért az Antal apát által megkezdett remeteség útjáról. Athosz-hegyi Szent Atanázhoz (lásd: 338. o.) hasonlóan a közösséget, az egy lelki atya irányítása alatt, egy imádságos, liturgikus és asztalközösségben élő testvéri közösséget látta a szerzetesség lényeges keretének. Ezért bevezette a konstantinápolyi Sztudiu kolostor reguláját[13]. Fontos azonban tudnunk, hogy ennek ellenére Teodóz közössége remetelakokban élt és csak meghatározott alkalmakkor gyűlt össze, hasonlóan a nyugaton később kialakult kamalduli életformához.

A regula szerint a kolostori közösséget az igumen iránti engedelmesség és a szeretet köteléke tartja össze. Az ősi hagyományt, hogy a szerzetesek minden munka előtt kérik az igumen áldását, megtartották. Teodóz pedig amellett, hogy ellentmondást nem ismerő engedelmességet kívánt szerzeteseitől, jóságos atyjuk lett. Így, amikor egy testvére kísértésekről panaszkodott, saját életéből vett példákkal vigasztalta; egy állhatatlan, hivatásában ingadozó testvéréért pedig ,,könnyek között imádkozott Istenhez''.

Antal felfogásától abban is különbözött, hogy az a szerzetesség lényeges összetevőjének tartotta a teljes lemondást minden emberi kapcsolatról, ő ellenben a szeretetszolgálat tűzhelyévé alakította kolostorát. Zarándokházat nyitott, s bárki látogatta meg a kolostort, kapott élelmet, a betegeket ápolták, a szomorúakat vigasztalták, a rászorulókat alamizsnával látták el. Ez az intézmény annyira kifejlődött, hogy a 19. században egyszerre 20.000 zarándokkal tudtak foglalkozni.

,,Szelíd és csendes lelkületű, szerény érzületű volt, telve minden lelki bölcsességgel és áthatotta a minden testvére iránti őszinte szeretet.'' A liturgikus hagyomány a prepodobnyi megtisztelő jelzővel látta el; olyan ember volt tehát, akinek mintaképe az Üdvözítő, aki minden erejével Krisztushoz akart hasonlóvá válni. Gyermekkorának álma, hogy az Úr életének szent helyeit bejárhassa és tisztelhesse, a kolostorban vált valóra. Megszokott munkáit végezve, ,,vidám arccal dagasztva a tésztát és sütve a kenyeret'', az isteni Mester nyomába lépett. Csak arra törekedett, hogy az Úr hűséges képmása, apostol és atya legyen. Életrajzírója, Nesztor szerint ,,földi angyal és mennyei ember'' volt.

Bensőségesen tisztelte az Úr Krisztus emberségét, amint ezt a nyugati szentek közül Szent Bernátnál (lásd: A szentek élete, 470. o.) és Assisi Szent Ferencnél (lásd: A szentek élete, 566. o.) láthatjuk. A szerzetesekhez szóló buzdításaiban gyakran szólt, többnyire az Evangéliumból kölcsönzött szavakkal Krisztus követéséről. Tanítását a keleten szokásos szentháromságos doxológia helyett leginkább ezzel a krisztologikus formulával fejezte be: ,,Jézus Krisztusban, a mi Urunkban''.

Erejét a megfeszített munka és a sok vezeklés felőrölte. Isten előre kinyilatkoztatta neki halála napját, s ő bensőséges örömmel készült a hazatérésre. Kinevezte utódját és meghagyta neki, hogy éjszaka temesse majd el. Alig negyvenévesen halt meg május 3-án, a nap második órájában.

,,És amikor eljött az este, a testvérek fogták holttestét és gyertyákkal kísérve, Jézus Krisztus dicsőségére énekelve eltemették a barlangban.'' [13] A Sztudiu kolostort 463-ban alapította Konstantinápolyban egy

Sztudiosz nevű konzul. A 8. századtól a bizánci terület  mintakolostora, reguláját az Athosz-hegyi szerzetesek is elfogadták.

Szent Apollón vértanú

Szentünk a lidiai Szard városából származott. Egy alkalommal Ikoniumba menve elfogták és a város parancsnoka elé vitték. Mivel nem akarta a császár nevét segítségül hívni, fára függesztették és egyéb kínzások között adta vissza lelkét Istennek 253-59 között.

Szent Engelbert


BOLDOG RUIZ EMMÁNUEL és hét társa vértanúk, I. r. (1860)

Szent Ferenc rendjének sok vértanúja akadt a századok során a mohamedánok lakta területeken. Ilyenek a damaszkuszi vértanúk is. A 19. század közepe táján Szíriában fellángolt a keresztényüldözés. Ennek egyik oka, hogy a török-orosz háború (1854-55) után az európai nagyhatalmak a török kormányt rá tudták venni egy olyan egyezség megkötésére, mely szerint a keresztények a török fennhatóság alatt a mohamedánokkal egyenlo jogokkal rendelkeznek. Ez felboszített egyes mohamedán csoportokat, így Szíriában a drúzokat, hogy az európaiaktól nem ellenorzött Líbiában bosszút álljanak a védtelen keresztényeken. A Libanon vidékérol, mint pusztító tuzvész terjedt a keresztényüldözés, s 1860. júliusában eljutott Damaszkuszhoz. Itt a 150 ezer lakosból 20 ezer volt a keresztény. Jórészt maroniták. A ferencesek a latin szertartású katolikusok lelki gondozását látták el. Öt spanyol páter, 2 testvér, egy tiroli páter lakott a rendházban. Nem menekültek el, jóllehet tudták, készen kell lenniük a vértanúságra. A keresztények a városban el voltak készülve a legrosszabbra. A mohamedánok kereszttel megjelölték a keresztények házait. Júl. 9-én a déli harangszóra megindult az általános öldöklés. A támadók a rendház eros kapuit zárva találták, de éjfélkor egy áruló megmutatta nekik azt a kis kaput, ahol könnyedén be tudtak hatolni. A misszionáriusok és maronita keresztények is nagy számban a templomban imával, buzdításokkal erosítették egymást. P. Emmánuel házfonök úgy rendelkezett, hogy az oltáriszentséget vegyék magukhoz, nehogy azt a drúzok megszentségtelenítsék. Azok vad gyulölettel rontottak rájuk. Hittagadásra szólították fel oket. Mikor azok megvallották hitüket, sorra öldösték le oket. Eloször a házfonököt, aki az oltárra hajolt, s így fejezték le. Másokat karddal vagy bunkós bottal végeztek ki, két laikus testvért a toronyból dobtak le. P. Engelbert (33 éves) megkérdezte az ot megölni készülo drúzt: „Barátom, mit vétettem ellened, hogy meg akarsz ölni?” – „Semmit - volt a válasz -, de te keresztény vagy!” Hajnalra véres tetemeikkel borítva volt a templom és a rendház. A városban minden keresztényt kiírtottak volna, ha sok jólelku mohamedán el nem rejti oket házában. A 8 ferences vértanút és három maronita keresztényt XI. Piusz pápa avatott boldoggá Szent Ferenc halála 700. jubileumi évében, 1926-ban. (Az ítéletkor) „az igazak teljes biztonsággal állnak szemben azokkal, akik sanyargatták oket... Iszonyú félelem fogja el oket és nem tudnak hová lenni azok nem várt üdvössége miatt. Bánkódva szólnak egymáshoz...:”Ezek azok, akiket egykor kinevettünk és akikbol gúnyt uztünk. Mi esztelenek! Életmódjukat orültségnek tartottuk és halálukat dicstelennek. Hogy lehet az, hogy Isten fiai közé sorolták oket és a szentek között van osztályrészük?” (Bölcs 5,1-4.)

Imádság:

Urunk Jézus Krisztus, te boldog Emmánuelnek és társainak megadtad a kegyelmet, hogy hitük megvallását vérükkel pecsételjék meg, add kegyelmedet, hogy érdemük és közbenjárásuk által hitünkben megerosödjünk és a hitetlen népek az evangélium világosságára jussanak. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

SVÉD SZENT ERIK vértanú

+Uppsala, 1160.

Szent Oszkár (lásd: A szentek élete, 81. o.) második svédországi missziós útja során, 832-ben beiktatta az első skandináv püspököt, Gautbertet az akkori fővárosban, Birkában, de a következő időkben nemcsak a missziós munka gyümölcse ment veszendőbe, hanem maga a város is elpusztult. Svédország jóval később lett keresztény, mint Dánia vagy Norvégia. A 11. században főleg angolszász eredetű hittérítők működtek az országban (Szent Sigfred, Szent Dávid, Szent Eskil), de Brémai Ádám még 1075 körül is arról tudósít, hogy Uppsalában, a nagy pogány nemzeti szentélyben bálványokat tiszteltek a templomban, a szent berekben pedig ember- és állatáldozatokat mutattak be. Ugyanakkor a brémai érsek több svéd püspökséget is alapított, de a svédek valójában csak Sverker király (kb.1130--1156) uralma idején tértek át a kereszténységre. Az első kolostorokat is akkor alapították.

Amikor Sverker király lázongás áldozata lett, utódjául Erik Jedvardsont választották meg. Hogy milyen származású volt, s hogy megválasztása miként zajlott le, nem tudjuk. Lehetséges, hogy angol ősei voltak (Jedvard =Edvard?). Erik életét illetően a 13. század második felében keletkezett életrajzát nem tekintve, a források roppant szűkszavúak. Biztosan csak azt lehet tudni, hogy kb. 1156-tól 1160-ig uralkodott, kiváltságokkal látott el egy ciszterci kolostort, míg feleségének, Krisztinának vitája volt egy másik ciszterci kolostorral. Fia, Knud Eriksson 1167-től 1196-ig uralkodott, lánya, Margit pedig Sverre norvég királynak volt a felesége. Erik szent hírének első bizonysága az uppsalai püspökség 1198. évi naptára, amelyben május 18- án szerepel ,,Hericus Rex'' ünnepe. A vejéről, Sverre norvég királyról szóló monda 1220 körül megemlékezik Erik Uppsalában őrzött ereklyéjéről; 1256-ban pápai bulla engedélyezte az ünnepnapját.

A már említett Erik-legendát a svéd történészek 1900-ig merő kitalálásnak tekintették, de napjainkban elvetik ezt az álláspontot. Felfedezték, hogy a mai változat egy jóval korábbi eredetin alapszik, amelyet fő vonásaiban történelmileg hitelesnek kell tekinteni. Eszerint Erik az Egyházhoz hű király volt, aki az igazságosság szellemében és a közjó szem előtt tartásával uralkodott. Különösen nagy gondja volt arra, hogy templomokat építsen és hogy Uppsalában a káptalant megalapítsa; nem sokkal később (1164) ez lett Svédország főkáptalanja. Magánéletét szigorú aszkézis jellemezte. (Az uppsalai dómban sokáig mutogatták a ciliciumát.)

Uralma legnagyobb eseményének Finnországba vezetett keresztes hadjárata számít. Hű barátjával és munkatársával, Henrik uppsalai püspökkel és egy csapattal partra szállt ebben a kereszténységtől még alig-alig érintett országban, hogy a régi svéd befolyást erősítse és a keresztény missziót előmozdítsa. A finnek védekeztek, de csatát vesztettek. A legenda szerint Erik könnyezett az elesett finnek láttán, amiért megkereszteletlenül kellett meghalniuk.

Amikor Erik visszatért Svédországba, Henriket Turkuban (Abo) hagyta Finnország első püspökeként. Később, amikor Henrik püspök egy gyilkost rá akart venni a megtérésre, életével fizetett. Mint Finnország nemzeti szentje és apostola Turku katedrálisában van eltemetve.

Erik is erőszakos halált halt. Legendája szerint ellenfelei a dán trónkövetelő vezetésével éppen akkor támadták meg, amikor 1160-ban Krisztus mennybemenetele ünnepén misét hallgatott. Erik a mise után meg akart küzdeni a támadókkal, de túl kevés harcos volt vele. Támadói leterítették és egyetlen csapással átvágták a nyakát. Csontjai fennmaradtak, és egy nyakcsigolyája tanúsítja ezt a halálnemet.

A kései középkorból rendkívül szép liturgikus szövegek örökítik meg Eriknek Svédország nemzeti szentjeként való tiszteletét; sok zarándoklatról szóló híradás is őrzi népszerűsége emlékét. A kis aranyozott ezüst szarkofágot, amelyben ereklyéit őrzik, 1574-ben III. János király készíttette, és ma is meg lehet tekinteni az uppsalai dómban.

Szent Eugéniusz     vértanú, † ~135       


Szent Felicitasz özvegy és hét fia,     vértanúk, † ~150       


Szent Juliánusz     vértanú, † ~135       


Szent Jusztin     vértanú, † ~135       


DÁNIAI SZENT KANUT (KNUD) vértanú

*Dánia, 1040 körül. +Odense, 1086.

Egy ideig úgy látszott, hogy Szent Oszkár (lásd: A szentek élete, 81. o.) térítő munkája nem hozta meg Északon a várt gyümölcsöt. Dániában ugyanis csak Harald Blatand király megtérése után (960 táján) lett államvallás a kereszténység. Ettől kezdve alapítottak ugyan püspökségeket és építettek templomokat, de a kereszténység szelleme csak lassan, a következő századok folyamán lett úrrá az országban. A királyok többsége felkarolta ugyan az Egyházat, de inkább politikai okból (mert támogatást várt tőle Anglia meghódításához vagy a belső hatalmi harcok letöréséhez), semmint őszinte meggyőződésből. Az új vallás valójában a népet is, a királyokat is hidegen hagyta.

Kanut Svend Estridsson (1047--1074) király fia volt, aki elsőként vette észre, mekkora jelentősége van annak, ha az Egyház gyarapszik. A hamburgi érsekek krónikása, Brémai Ádám (+1081) úgy írta le Svendet, mint nyitott és nagyon művelt embert. Svend pontosan meghatározta az egyházmegyéket és őszintén érdeklődött a kereszténység iránt, de a keresztény házassági erkölcs megtartását már nem tekintette magára nézve kötelezőnek. Különféle asszonyoktól született fiai közül egymás után öten követték a trónon, s a legtehetségesebb és a legszilárdabb jellemű Kanut volt közülük.

Ifjúként azokkal a feladatokkal bízta meg apja, amelyeket ma külpolitika néven foglalnánk össze. Tengeri hadjáratai során Kanut érvényt szerzett azoknak a követeléseknek, amelyeket Dánia korábban támasztott Angliával szemben. Ugyanakkor a Keleti-tengeren az ő nevéhez fűződik annak a térítő célú hódító politikának a bevezetése, amelyet Dánia Mecklenburgnak akkor még pogány szláv törzseivel szemben, valamint Pomeránia és a Baltikum irányában folytatott.

Amikor apja meghalt, képességeinél fogva Kanut lett volna a legalkalmasabb arra, hogy a trónra lépjen, de nem őt választották meg, hanem a testvérét, Harald Hent, aki kevésbé termett uralkodásra. Kanut csak testvére korai halála után, 1080-ban léphetett trónra.

Mint Norvégiában Szent Olaf (lásd: 362. o.), Kanut is keresztény hivatásnak tekintette az uralkodást. A két király uralma idején a történelmi feltételek sok tekintetben megegyeztek, de Dániában ekkor -- legalábbis nyíltan -- már nem volt pogányság. Annál időszerűbb feladatnak bizonyult az élet egészének keresztény szellemben való átalakítása.

Politikai téren Kanut is, mint Olaf, a központi hatalom megszilárdítására törekedett, különösen a nemesek önző érdekeinek háttérbe szorításával. Keresztény humanizmusát bizonyítja, hogy érvényt szerzett a szabadon bocsátott rabszolgák, a nők és az idegenek jogainak, s hogy határozottan fellépett az ököljog ellen. Mindamellett hat esztendeig tartó uralma alatt legtöbb gondja az Egyház helyzetének megszilárdítására volt. Ő az első dán király, aki tudatosan törekedett arra, hogy a papság mind jogilag, mind anyagilag független lehessen. Az országban a püspökök képviselték a legfőbb rendet, s közvetlenül a király alá tartoztak. De Kanut nem érte be annyival, hogy az Egyház szabadságának biztosításához a törvényes kereteket megteremtette, adományokkal is elhalmozta az Egyházat, főleg Lundot, lehetővé téve itt káptalan megalapítását és egy méltó székesegyház megépítését. Ugyanakkor gondja volt arra is, hogy a tizedet bevezesse. Azt remélte ugyanis, hogy ezzel meg tudja óvni az Egyházat a simónia visszaéléseitől. Ezzel az egyházpolitikával elérte, hogy megszűnt a ,,germán nemzeti egyház'', s Dánia csatlakozott a Szent VII. Gergely- (lásd: A szentek élete, 216. o.) féle reformhoz. Ez az egyházi részről sugalmazott, határozott reformpolitika azonban Kanut ellenségeinek számát is gyarapította, hiszen amit tett, az a nemesség görcsösen védett érdekei ellen volt és vallási közönyösségüket is emlékezetükbe idézte.

1085-ben Kanut egy nagyobb szabású vállalkozásba fogott. Az elégedetlenkedő angolszászok biztatására Norvégia királyával, Olaffal, valamint ennek apósával, Flandria grófjával, Róberttel szövetkezve el akarta űzni Anglia trónjáról Hódító Vilmost. Hatalmas flottát szervezett Limfjordban (Jütland). Vilmos is felkészült: megszállta a keleti partot, hogy megnehezítse a dánoknak a partraszállást. Végül az egész terv kútba esett, mert Kanut nem vállalkozhatott arra, hogy -- mint tervezte -- maga vezesse a flottát. Ez meghátrálásnak látszott, ami a zsákmányra éhes főembereknek csalódást okozott. Valójában azonban azért nem akarta Kanut Dániát elhagyni, mert Gergely pápának IV. Henrik császár által elűzött német hívei, Salzburgi Gebhard és Hermann von Salm ellenkirály nála kerestek Schleswigben menedéket, így tartania kellett tőle, hogy a császár hátba támadja.

Csakhogy Dániában ezt nem látták be, s végül az elégedetlenkedés oda vezetett, hogy összeesküvéseket szőttek. Ezek letörésére Kanut pénzbírságot rótt ki, de ezzel csak azt érte el, hogy még ellenségesebb lett a hangulat. 1086 nyarán kitört a lázadás. Jütland legészakibb részéről (Vendsyssel) indult ki, és az egész tartományra átterjedt. Kanut Odensében (Tünen) megkísérelte, hogy úrrá legyen a helyzeten. Július 10-én egy Jütenben és Tünenben kiállított sereg megtámadta Kanut kíséretét. Tárgyalni a támadók nem voltak hajlandók. A király a Szent Albán templomban keresett menedéket, bízva a szent oltalmában, akinek ereklyéit maga hozta ide Angliából. Ellenségei nem rettentek vissza. Kanut felkészült a halálra: meggyónt és megáldozott. Emberei -- köztük testvére, Benedek is -- bátran küzdöttek érte, de a túlerőben lévő ellenség lemészárolta őket. Kanutot az ablakon át egy lándzsa találta el; a szentélyben, az oltár lépcsőjén halt meg Dánia első vértanúja.

Dániában Kanut életének és halálának leírásával, az úgynevezett Passio Sancti Canutival (1096 körül) és Älnoth, angol bencés 1124 körül írt Gestájával vette kezdetét az írásbeliség, illetve az írott irodalom. Ezek az írások történeti szempontból, csak a lényeget tekintve megbízhatók: Kanut személyes életét éppúgy áthatotta a kereszténység, mint politikáját.

Kanut helyi tisztelete, bár sokan küzdöttek ellene, hamar megkezdődött. Szentté avatását testvérének és második utódjának, Erik Ejegod királynak a kérésére II. Paszkál pápa hirdette ki 1100-ban. Ereklyéi ma is láthatók Odensében, az evangélikus Szent Kanut katedrális kriptájában.

Szent Kreszcenciusz     vértanú, † ~135       


Szent Nemezisz     vértanú, † ~135       


NORVÉGIAI SZENT OLAF (OLAV) vértanú

*995. +Stiklestad, 1030.

Az északi országok keresztény hitre térítésében három szent király: Norvégiai Szent Olaf, Dániai Szent Kanut (lásd: 359. o.) és Svédországi Szent Erik (lásd: 357. o.) játszott nagy szerepet. A skandináv országokban a hittérítő munka oroszlánrészét nem papok végezték, hanem világiak. Ezzel kapcsolatban két dolgot kell figyelembe venni, ami a 11- -12. században Északra különösen jellemző.

A skandináv népek zömükben szívesen elfogadták a keresztény hitet, de az erkölcsi következményeket, amelyek belőle fakadtak -- egyéni életmódjukat és az egész társadalmi berendezést illetően -- már sokkal kevésbé voltak hajlandók vállalni. A kereszténységgel kapcsolatos fenntartásaik tehát nem a vallás, hanem az erkölcs elfogadása terén nyilvánultak meg. Szent királyaik viszont igyekeztek az erkölcsöket keresztény szellemben átalakítani, így lettek vértanúk.

A másik dolog: a 11. század a germán ,,saját egyházak'' kora, amikor is a keresztény érzületű királyok úgy érezték, hogy közvetlenül ők a felelősek az egész egyházi életért országukban. Az akkori papság -- még Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) reformja előtti időről van szó -- tudatosan támogatta a keresztény központi hatalmat, különösen ezekben az északi államokban, a még csak félig keresztény vikingek körében.

Norvégiában a kereszténység helyenként már a 10. században talajra talált. Olaf Tryggvason (995--1000) egyszerre harcolt a kis fejedelmek megosztottsága és sokféle pogánysága ellen, de Svend Tveskaeg dán király legyőzte. Norvégia is része lett a nagy dán birodalomnak, amely Nagy Kanut uralma idején (1014--1035) Angliát is magába foglalta.

Ekkor élt a második Olaf, a szent. Harald Graenske kiskirálynak, Vestfold urának volt a fia. Később mostohaapja, Sigurd Syr házában nőtt fel, Ringerikében. Lehetséges, hogy kiskorában megkeresztelték, az viszont tény, hogy viking nevelést kapott. Amikor felserdült, mostohaapja megajándékozta egy hajóval, és egy csapat katonát is adott neki. Így részt vett több merész viking vállalkozásban a Keleti- tengeren, Hollandia és Anglia ellen. Egy ideig Ethelred angol király szolgálatában állott, s ekkor a kereszténység mély hatással volt rá. Amikor egy új vállalkozás során a Gibraltár előtt hajózott, lehetett valami látomása, amelyben világossá vált előtte, hogy vissza kell térnie Norvégiába és trónra kell lépnie. (A legenda szerint egy ragyogó alak ezt mondta neki: ,,Térj vissza és légy Norvégia örökös királya.'') Észak felé fordult hát, és 1015 előtt fölvette Normandia hercegénél, II. Richárdnál a kereszténységet. Amikor tovább folytatta útját hazája felé, már volt vele 220 katona, egy püspök és több pap. Felismerte küldetését és élete értelmet kapott.

A róla szóló legfontosabb források (Passio Olavi a 12. századból és Szent Olaf sagája Snorre Sturlasontól a 13. századból) természetesen korábbi hagyományokon alapszanak; bennük a történeti tényekhez anekdoták és mitikus elemek kapcsolódnak, de Olaf életének fő vonala azért kirajzolódik bennük.

Csak 1016-ban sikerült Olafnak -- tárgyalások után és harcok során -- elérnie, hogy elismerjék egész Norvégia első királyának. Törekedett arra, hogy Norvégiában a kereszténység terjedését előmozdítsa. Mindent megtett, hogy a szívek ellenállását legyőzze. Életrajzírója, Snorre elbeszéli, miként ért el eredményt az egyik térítő útján a norvég parasztok körében. A király Gudbrandsdalenbe érkezett. Az idevaló emberek Tor isten hatalmas képmásával akarták megrettenteni. Olafra azonban semmi hatással nem volt a bálvány; rámutatott az épp kelőben lévő napra: lám, sokkal nagyobb és sokkal hatalmasabb, mint a torz bálvány, és az igaz és láthatatlan Isten teremtménye. Embereivel szétdaraboltatta a bálványt, s mivel Tor isten nem állt bosszút, ezt a parasztok istenítéletnek tekintették és nem álltak tovább ellen. Papjaira bízta, hogy hirdessék az Evangéliumot, tanítsanak, építsenek templomokat, misézzenek, szolgáltassák ki a szentségeket. Előfordult, hogy a keresztségre csak valóságos csata után kerülhetett sor, amelyet mindkét fél ,,istenítélet''-nek tekintett.

Később új törvényeket fogadtatott el Olaf annak érdekében, hogy népét politikailag összefogja és keresztény szemlélettel átitassa. ,,Szent Olaf törvényei''-t, amelyeket századokon át mintaszerűnek tartottak, sajnos nem ismerjük hiteles formában, mert csak jóval később írták le. Olaf fő tanácsosai a misszionáló püspökök voltak; közülük főleg Grimkel adott neki sok tanácsot a keresztény jogrend alapjának megvetéséhez. A legfőbb követelmény az volt, hogy Norvégia mielőbb keresztény legyen és hogy templomok épüljenek. Ezért püspökségeket kellett alapítani, és biztosítani kellett a papok megélhetését. Az új törvény szentesítette a munkaszünetet vasár- és ünnepnapon, és tiltotta, hogy közeli rokonok egymással házasságra lépjenek.

Olaf következetesen küzdött a keresztény jogrend érvényesüléséért és azért, hogy csak egy király legyen. Ez hamarosan ellenállást váltott ki. Elsősorban a régi kiskirály-családok mozgolódtak, a dán Kanut is egyetértett velük. Olafot tűrhetetlen zsarnoknak kiáltották ki, aki elvette tőlük a régi jó szabadságot. Eddig a gazdag parasztok a nemzetségükhöz tartozó törvénysértőt kiválthatták pénzzel, így a szegényekkel szemben előnyösebb helyzetben voltak. Most azonban -- ezt Olaf külön hangsúlyozta -- az előkelő és gazdag bűnösnek ugyanazt a büntetést kellett elszenvednie. 1028-ban Kanut király flottát vezetett Norvégia ellen angol és norvég katonákkal. Mivel Olafnak túl kevés híve volt, menekülésre kényszerült.

Ebben a sorsfordulatban Olaf elég érett kereszténynek bizonyult. Eddig elég sok harcába került a keresztény életeszmény megvalósítása, s ebben a harcban nem sikerült mindig helytállnia: egyetlen fiának, a későbbi Jó Magnus királynak nem a felesége volt az anyja. Most bűnbánatot tartott. Menekülés közben sok csodát tehetett. Hatására lettek kereszténnyé Gotland szigetének lakói. Oroszországban a rokonainál talált menedékre. Először arra gondolt, hogy elzarándokol a Szentföldre, de egy új látomásból erőt merítve elhatározta, hogy visszatér hazájába. Svédországban csapatot gyűjtött és Drontheim ellen vonult, ellenségei azonban túlerőben voltak. 1030. július 29- én vívták meg a döntő csatát Stiklestadnál. Snorre beszámol róla, hogy fehér keresztet festetett a katonák sisakjára és pajzsára, csatakiáltásuk pedig így hangzott: ,,Előre Krisztus, a kereszt és a király hívei!'' Ez -- még ha csak legenda is -- arra enged következtetni, hogy Olafot Konstantin szelleme hatotta át. A csatát és az életét azonban elvesztette.

A saga, amely mindjárt Olaf halála után keletkezett, már szentnek mutatja be a halott királyt. Egy versben, amely a győztes Svend Knudsonnak szólt, Thorarin Lovtunge így énekelt: ,,Olaf, mielőtt kilehelte volna, megmentette ártatlan lelkét'', s most ,,vakok és némák keresik fel a királyt, és gyógyultan térnek vissza otthonukba''. Grimkel püspök az egyik drontheimi templomba vitette földi maradványait.

Ezzel létrejött Észak egyik legnagyobb középkori zarándokhelye. 150 évvel később elkezdték építeni a norvég érsek székesegyházaként a legnagyobb és legszebb északi katedrálist, a Szent Olaf templomot. Ezen kívül még sok más Szent Olaf templom is épült Norvégiában, sőt Svédországban, Dániában és Angliában, valamint a Hansa-városokban. Így jogosan tekinthetjük az egykori viking királyt Észak legjelentősebb és legnépszerűbb szentjének. Mint Norvégia örökös királya (Rex perpetuus Norvegiae) Olaf az ország politikai és keresztény egységének szimbóluma.

A reformáció után arany ereklyetartóját Dániába vitték és Olaf földi maradványait megsemmisítették.

Szent Primitív     vértanú, † ~135       


Szent Rufina     szűz és vértanú, † 257       


Szent Szekunda     szűz és vértanú, † 257           


Szent Szimforoza     vértanú, † ~135       


Szent Sztakteusz     vértanú, † ~135       


Szent Ulrik     apát és hitvalló, † 1093       


Szent Viánor és Szilván vértanúk

Vianor Piszidiából származott. Hitének megvallása miatt elfogták és hittagadásra akarták kényszeríteni. Mivel állhatatosan kitartott, ezért megkínozták, késsel szurkálták, felfüggesztették, fogait kitörték, füleit levágták. Látta mindezeket egy Szilván nevű ember. Hatásukra hitt Krisztusban. Erre kivágták nyelvét, azután lefejezték. Újabb kínzás után Viánort is lefejezték a IV. század elején.

SZENT PICK MIKLÓS, WILHALDUS és vértanú társai (Gorkumi vértanúk, 1572)

A 16. században Németalföldön elobb a luteranizmus, majd az eroszakosabb és türelmetlenebb kálvinizmus hódított teret. Amikor a tartomány II. Fülöp spanyol király uralma alá került (1556) s a király, hogy uralmát biztosítsa, eroszakot is alkalmazott, nyílt felkelés robbant ki 1566-ban. Ezt a király leverte, de hadvezére, Alba herceg rémuralma ellen - külföldi támogatással újabb felkelés támadt. Ennek során a kálvinisták 1572-ben elfoglalták Gorkum városát. A város azzal a föltétellel adta meg magát, hogy senkinek nem esik bántódása. A gyozteseknek azonban elso dolga volt, hogy összefogdosták és börtönbe vetették a város papságát, 11 ferencest, (9 pap és 2 laikus testvér), négy világi papot, két premontrei, egy ágostonos kanonokot és egy domonkos atyát. Kezdettol fogva azt követelték tolük, hogy tagadják meg hitüket az Oltáriszentségben és a római pápa foségében. A legkegyetlenebbül Miklós atyát kínozták meg, az ajtófélfára akasztották, verték, fáklyákkal égették, nyelvét kihúzták és sütögették. Látták, hogy buzdító szavaival o a többiek lelkesítoje. A kínzás több napon át tartott. De, jóllehet volt köztük 60, 70, sot 90 éves (Wilhaldus), hitükhöz mind huek maradtak. Aztán ruháiktól megfosztva és kezüket összekötözve elhurcolták oket Breille városába. Itt vezérük, Lumey kimondta fölöttük a halálos ítéletet. A fanatikus kálvinisták a városon kívül alkalmas helyet kerestek a kivégzésre: egy monostor pajtáját választották ki, ahol két gerendára, egy hosszabbra és egy rövidebb keresztgerendára akasztották föl a bátor hitvallókat. Ok imádkozva s egymást bátorítva fogadták a gyötrelmes halált, mert az akasztást úgy hajtották végre, hogy kínjaikat meghosszabbítsák. A véres muvelet éjszaka 2 és 4 óra között történt júl. 9-én. A holttestekrol levágtak tagokat, orrot, fület, ezeket sapkájukra tuzve diadalordítással járták be egész nap a várost. Katolikus férfiak kijárták, hogy tisztességgel, csendben eltemethessék oket. A késobbi években katolikusok lakta területre vitték a vértanúk földi maradványait, sírjuknál csodák történtek. X. Kelemen (1670 körül) avatta oket boldoggá, IX. Piusz pedig szentté.

Kortárs által írt vértanúságuk történetébol:

„Miklós atya a kivégzés elott szavaival buzdította társait, és kérte oket, hogy a katolikus hitért bátran, kitartóan, utolsó lehelletükig küzdjenek; a testvéri szeretetben, melyet éltükben gyakoroltak, egyazon hittel és lelkülettel halálukig kitartsanak. Már közel van, hogy Isten kezébol elnyerjék küzdelmeik hon óhajtott jutalmát, az örök boldogság koronáját.”

Imádság:

Istenünk, te szent vértanúidat, Miklóst és társait a hitért való állhatatos szenvedésért az örök élet koronájával jutalmaztad. Add, kérünk, hogy hitbeli huségüket kövessük, s velük együtt elnyerjük az örök dicsoséget. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Escobar Boldog Marina     szűz, † 1633       


Szent Patermuthiosz és vértanútársai

A hitehagyott Julián császár idején élt az egyiptomi pusztában két remete: az idősebb Patermuthiosz és a fiatalabb Kopriosz, Békében éltek együtt az idősebb vezetése alatt. Amikor Julián császár hadseregével Egyiptomba ért, a két pusztalakót elé vezették ítéletre. Mindketten bátran megvallottak előtte Krisztust, azért nagyon megkínoztatta őket. Végül karddal fejezték le mindkettőjüket. Látva állhatatosságukat, Krisztus hitére tért Sándor katona is, ezért tüzes kemencébe dobták. Ez a IV. század második felében történt.

Szent Patermuthiosz és Kopriosz atya

Patermuthiosz először pogány volt és bálványimádó. A rablók vezére volt, aki még a sírrablástól sem riadt viasza. Ezenkívül sok más gonosztettet vitt végbe, ami miatt rossz híre elterjedt a környéken. Egy Istentől küldött látomás alapján megtért, megkeresztelkedett és a pusztába ment. Ott, bűnbánat által tisztogatva lelkét, Isten a csodatevés adományával ajándékozta meg. Kedvenc foglalkozása volt, hogy segített a szegényeknek és eltemette a halottakat. Kopriosz atya áldozópap volt, egyben szemtanúja a megtért Patermuthiosz csodáinak és bűnbánó életének. Ő beszélte el csodáit is. Mindketten a IV. században hunytak el.

Szent Pongrác felszentelt vértanú

Szent Pongrác Antiochiában született. Abban az időben élt, amikor Jézus Krisztus a földön járt. Atyja, hallván Jézusról, elment fiával az ifjú Pongráccal együtt Jeruzsálembe, látta és hallotta Jézust és hitt Benne. Az apostolok szétszéledése után Antiochiában az egyik térítő apostol megkeresztelte az egész családot. Egy idő után a szülők elhunytak, Pongrác pedig, szétosztva tőlük örökölt vagyonát, elment a pontuszi hegyekbe. Ott egy barlangban élt. Amikor szent Péter főapostol azon a vidéken térített, Pontusban találkozott Pongráccal, elvitte őt Kilikiába és szent Pál apostollal egyetértve Pongrácot a szicíliai Tauroménia püspökévé tette. Püspöki helyen szentünk sok csodát tett és sok pogányt térített Krisztus hitére. Miután sok esztendeig működött és sokakat megtérített, pogány ellenségei rátámadtak és agyonkövezték az I. század végén, vagy a II. század elején.

Szent Tivadar püspök

Tivadar Edesszában született. Istenfélő szülei egy kislány után fiúgyermeket kértek Istentől. Gyermekkorában a tanulás nehezen ment neki, többször kapott büntetést miatta. Sokat imádkozott, azért, hogy Isten világosítsa meg elméjét. Imádság közben elaludt, látomásban meglátta jövőjét és látomását elmondta a főpapnak. A főpap megparancsolta, hogy Tivadart vegyék fel az egyházi rendbe. Ezután Tivadar elment Palesztinába és szent Szabbás kolostorában élt 30 évig. Az edesszai püspök halála után ő lett utóda a püspöki széken. Szellemi nyáját szavával és tetteivel kormányozta. Meghalt a Szent Szabbás kolostorban 848-ban.

JULIÁNI (GIULIANI) SZENT VERONIKA kapucinus apáca (1660-1727)

*Mercatello, 1660. december 27. +Cittŕ di Castello, 1727. július 9.

Veronika életét a misztika, közelebbről a szenvedés misztikája határozza meg. Orsola Giulianit már gyermekként (tehetős szülők hetedik gyermeke volt) figyelemre méltó nyugtalanság űzte, különös tűz égett benne. Míg más gyermekek játszottak, ő bizalmas kapcsolatban állt az isteni Gyermekkel és a Szűzanyával. Tizenhét évesen -- miután egész sor nemesi kérőt elutasított -- apja akarata ellenére Cittŕ di Castellóban belépett a kapucinus apácák kolostorába. Veronika néven 1678. november 1-én tett fogadalmat.

Napról napra világosabban megmutatkozott, hogy ebben a szerzetesnőben megújul az Úr szenvedése, hasonlóan Assisi Szent Ferenchez (lásd: A szentek élete, 566. o.), aki mintegy ötszáz évvel korábban láthatóan viselte testén az Úr sebhelyeit. Mint Ferencben, Veronikában is megmutatkozott már szerzetesélete előtt, hogy egyre fokozódó mértékben kötődik a keresztre feszített Úrhoz. Haldokló anyja a hatéves gyermeknek különösképpen ajánlotta az Úr szent oldalsebének tiszteletét. Egy napon megjelent neki az Úr, egész testét sebek borították, amint a próféta látta őt: ,,Nem volt sem szép, sem ékes (hiszen láttuk), a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia...'' (Iz 53, 2-3 sk). A Megfeszített először csak a leánykát, majd az apácát egyre jobban belevonta szenvedésébe. A szenvedés kelyhének látomásában előkészülhetett az eljövendőkre. A Megfeszített saját szenvedésében részesítette: Veronika fején láthatóvá vált a töviskorona nyoma; harminchat évesen megkapta az oldalsebet, három-négy hónappal később az Úr többi sebhelyét is. Minden erejével védekezett a sebhelyek látható volta ellen. Több mint harminc évig volt stigmatizált.

Veronika, aki a szenvedés eszközeit fizikailag érzékelte, megértette az Úr tervét. Az Úr általa akarta a világot ismét szenvedésére emlékeztetni. Arra ösztönözte, hogy engeszteljen vele együtt. Nem csupán szeretetének erejéből; ez elégtelen lett volna. Szenvedése olyannyira hatékonnyá lett benne, hogy az emberek is megláthatták. Nem ,,plátói'', elvont szenvedés volt ez. Rendi regulájának szigorúsága megviselte gyenge egészségét. Szenvedett amiatt, hogy belső életét meg kell mutatnia kifelé, mivel jezsuita gyóntatóatyja megparancsolta neki, hogy vezessen naplót, és mindent jegyezzen fel, amit Isten a lelkében művel. A naplót később tíz kötetben adták ki. A benne található rendkívüli dolgokat sok szemtanú megerősítette. Olyan ,,férfias'' nyíltsággal írta a naplót, hogy IX. Pius pápa, miután elolvasta, így kiáltott fel: ,,Ez nem egy szent nő, ez egy nagy szent férfi!''

Életének rendkívülisége természetesen gyanút és bizalmatlanságot keltett: valódi-e mindez vagy csupán színlelt, vagy beteges jelenség, netán az ördög kísértése? Legnagyobb ellenfele saját apátnője volt. Az ördög űzte a játékát a szenttel egészen a testi bántalmazásig. (Hasonló jelenségek mutatkoztak -- több mint száz évvel később -- az arsi plébános, Vianney Szent János életében; lásd: A szentek élete, 403. o.). Megkísérelték, hogy gyökeres ,,gyógymóddal'' fogjanak ki a misztikus nőn: öt évig kenyéren és vízen böjtöltették. Orvosai szüntelen fejfájását (töviskorona) az akkori gyakorlat szerint izzó vassal akarták gyógyítani. Sebhelyeit egyházi jóváhagyással megalázó és fájdalmas vizsgálatoknak vetették alá. Az esetleges hitbeli tévedések elterjedésének meggátlására a legfőbb egyházi hatóság, a római Szent Officium a püspökre bízta Veronika szemmeltartását, felügyeletét, s ez megszégyenítőnek tűnő zaklatásokkal járt együtt. Megfosztották újoncmesternői tisztségétől (két évvel a stigmatizációja előtt választották azzá). Elvesztette azt a jogot, hogy a kolostori közösségben választó vagy választható lehessen. Megtiltották neki, hogy hét közben részt vegyen a zsolozsmán és a szentmisén. Vasárnap leghátul, az ajtó mellett állva részt vehetett a szentmisén, de áldozáshoz nem járulhatott. Ötven napra bezárták a betegcellába, s megtiltottak számára mindenféle levelezést és érintkezést nővértársaival. Valóban ,,eleven Kálvária-hegy'' lett, amint a gyóntatóatyja kifejezte. Végül elérkezett a fordulat. A püspök jelentette Rómába a vizsgálatok és a megfigyelés eredményét: Veronika hite kifogástalan, engedelmessége töretlen, a misztikus jelenségek pedig szakadatlanul folytatódnak. A pápa visszavont minden parancsot és tilalmat, s röviddel ezután a nővérek egyhangúan apátnővé választották. Tizenegy évvel később, 1727. július 9-én halt meg. 1804-ben boldoggá, 1839-ben szentté avatták.

Az Úr Lelke alakítja az embereket olyanná, amilyenekké akarja, és amilyen formában tevékenykedni akar általuk. Ahogy XII. Pius pápa az 1947. évi liturgikus körlevelében írta: Jézus Krisztus életének és halálának összes titka minden korban jelen van és hatékony. Az Egyház minden szentje Jézus Krisztus életének kikristályosodott titka. Lehet-e hát csodálni, ha egy rendkívüli kegyelmekkel megáldott és meghívott ember fölfogja, megérti és önmagán megvalósulni engedi Isten terveit, engedi, hogy Isten a maga útjain vezesse, még ha az Úr passiójába visznek is?

Veronika kulcsot adott Szent Pál szavaihoz, aki senki máshoz nem hasonlíthatóan szemlélte Jézus Krisztus és az ember titkait: ,,Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára'' (Kol 1,24).

Imádság:

Istenünk, te Szent Veronika szűzet Fiad szenvedéseinek jeleivel csodálatosan kitűntetted. Példájára és közbenjárására add meg nekünk, hogy alázatosan átölelve a keresztet hasonlók legyünk Krisztushoz, hogy dicsőségének megnyilvánulásán szüntelenül örvendezhessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Szent Aquila     hitvalló, † ~70       

Szent Edgár

SZENT GRASSI* GERGELY és társai vértanúk (1900)

A 29 ferences vértanút, kiket XII. Piusz 1946-ban boldoggá, II. János Pál 2000-ben szentté avatott, így nevezzük: Grassi Gergely és társai vértanúk. Köztük hárman júl. 4-én, ill. 7-én haltak meg, a többiek júl. 9-én. Sanszi tartomány Tajjuanfu nevu városában, ahol a püspök és társai laktak, Jü-Sien gyámkirályó adta ki a rendeletet júl. 1-én a keresztények kiírtására. Júl. 5-én elfogták a két püspököt, két pap és egy laikus testvér misszionáriust, 7 ferences Mária Missziós novért és 14 ferences III. rendi kínait s a mandarin börtönébe zárták oket. Júl. 9-én délután Jü-Sien egy csapat katonával és boxerrel kivégzésükre indult. A támadók a 26 halálra szántat térdenállva imádkozva találták. Vezényszóra a védtelen áldozatokra vetették magukat, ütötték-verték, lökdösték s megkötözve, szitkok és bántalmazások közben a gyámkirály elé vezették oket. Jü-Sien azt vetette Fogolla püspök szemére, hogy a kínai nép ellensége s hatalmas kardcsapást mért a fejére. Ez mintegy jeladás volt a vérontásra. A támadók szitkozódások közepette kardokkal, más fegyverekkel lekaszabolták oket.

1. Szent Grassi Gergely püspök (68 é), Sianszi apostoli vikáriusa Tajjuanfu városban. Olasz, évtizedek óta volt Kínában misszionárius. Az üldözés kitörésekor így buzdította híveit: „Akár kiutasítanak, akár megölnek minket, nem baj, csak ti maradjatok állhatatosak a hitben; mi nem félünk életünket áldozni Isten dícsoségéért.”

2. Szent Fogolla Ferenc segédpüspök Grassi püspök mellett (61 é, olasz). Isten szíve szerinti pap és misszionárius. 1896-ban szentelték püspökké. Az üldözés napjaiban gyakran mondta: „Most üldözik Isten egyházát. Meghalunk Krisztusért. Azt akarják, hogy vértanúk legyünk… Hát vértanúk leszünk.”

3. Szent Facchini* Illés, pap (61 é, olasz). Önmagához szigorú, másokhoz irgalmas szívu: feddhetetlen életét vértanúsággal koronázta meg.

4. Szent Balat Teodorik, pap (42 é, francia). Elozoleg Franciaországban az Albi egyházmegyében muködött, buzgón terjesztette a ferences III. rendet. Készen állt a vértanúságra.

5. Szent Bauer András laikus testvér (34 é, francia). A párizsi rendtartomány tagja. Egyszeru lelkületu. Gyakran kérte Istentol, hogy szent lehessen, mégpedig nagy szent, örvendezo lélekkel szenvedett vértanúságot, a zsoltár szavait énekelve: „Dicsérjétek az Urat minden népek.”

A hét Ferences Mária Misszionárius novérrol júl. 16-án külön is megemlékezünk.

A 14 kínai vértanú közül öten szeminaristák voltak, a többiek, a legtöbben ferences III. rendiek a misszió szolgálatában tevékenykedtek. (Csang János, Tun Patrik, Van János, Csang Fülöp, Csang János, Sen-ki-kuo Tamás, Cseng Simon, Pan Péter, Csang-Jun Ferenc, Fun-to Tamás, Csang Péter, Jen-ku Jakab, Csao Jakab és Wang Péter.)

Imádság:

Istenünk, te azt akarod, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson. Add kérünk, hogy Szent Gergely püspök és vértanú társainak közbenjárására minden nemzet megismerjen téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust, a te Fiadat, a mi Urunkat. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben mindörökkön örökké.

Szent Hadrián (Adorján)    pápa, † 885       


Szent István     vértanú, † 689       


Szent Izabella (Erzsébet)     özvegy, † 1336       


SZENT III. JENŐ pápa

*Píza. +Tivoli, 1153. július 8.

A rómaiaknak a pápa elleni felkelése során II. Lucius pápa Capitolium elleni roham során halálos sebet kapott, és 1145. február 15-én meghalt. Még ugyanezen a napon összegyűltek a bíborosok a San Cesario kolostorban, és a közeli Tre Fontane-i cisztercita kolostor apátját, pízai Bernátot pápává választották.

A választás teljesen készületlenül találta az apátot. Egykor letette a nagy pisai érsekségen viselt vicedominus hivatalát, hogy Clairvaux-i Szent Bernáthoz (lásd: A szentek élete, 470. o.) csatlakozzék, hogy távol minden világi tevékenykedéstől már csak az imádságnak és a vezeklésnek éljen. Keserűen panaszolta fel Tre Fontane apátjává szóló meghívását, mert elválasztotta Bernáttól. És most, micsoda fordulat az egyszerű szerzetes életében! A megválasztottnál nem kevésbé volt meglepve Clairvaux-i Bernát is a hír hallatán. Levélben heves szemrehányásokkal árasztotta el a bíborosokat, akik rárohantak egy egyszerű férfira, kivették kezéből a bárdot, a fejszét és a baltát -- ciszterciként mindennap végzett testi munkát --, a palotába ráncigálták, a trónra emelték, bíborba-bársonyba öltöztették, hogy bíráskodjék a nemzeteken és útba igazítsa a népeket. Bernát tudta, hogy a megválasztottnak, aki az alázatossághoz és az engedelmességhez szokott hozzá, nem pedig a parancsoláshoz és az uralkodáshoz, hiányzik néhány olyan tulajdonsága, amelyet meg kell követelni az Egyház legfőbb pásztorától. Így intette tehát az új pápát: ,,Légy hát erős és férfi, ha kezedet ellenséged nyakára illeszted! Tarts ki erőteljesen és szilárdan sorsodban, amelyet a mindenható Isten minden testvéred előtt bízott rád!''

Ezzel tehát harcra szólította Jenőt legbensőbb, elmélyedésre és békére vágyódó természete ellen. A pápának, akit a rómaiak még megkoronázása előtt arra kényszerítettek, hogy a Szabin hegyekbe meneküljön, alig sikerült azután visszatérnie városába, ismét el kellett hagynia Rómát. Elmulasztotta, hogy idejében megmutassa az öklét a csőcseléknek, amely a Szent Péter bazilikából erődítményt csinált, és rettentő hadsereget állított ki. Ideiglenesen Viterbo lett a pápa székhelye; uralkodásának nyolc évéből még kettőt sem tölthetett Rómában.

E gondja mégis háttérbe szorultak, amikor eljutott hozzá Edessza elestének és lakói ezrei kegyetlen lemészárlásának a híre. Jeruzsálem immár közvetlenül fenyegetett keresztényeinek az európai udvarokhoz intézett segélykiáltását nem hallgatták meg. Hozzájárult mindehhez, hogy egy örmény egyházi küldöttség éppen döntést kért a pápától egy liturgikus vitakérdésben: a Kelet iránti érdeklődés kettős szempontból is felébredt, megélénkült a remény Kelet mintegy száz év óta különvált egyházainak újraegyesítésére, és így Jenő pápa még az örmény küldöttek jelenlétében kiadott egy bullát, amellyel keresztes háborúba hívta Franciaország királyát és lovagságát. Miután a pápa ezt követően az először ingadozó Clairvaux-i Bernátot is megnyerte e tervének, ennek lenyűgöző és megrendítő ékesszólásától felszítva mozgalom támadt, s nemcsak Franciaországot, hanem Németországot is magával ragadta.

A pápa ekkor útra kelt Franciaországba, ahol VII. Lajos a legnagyobb tiszteletnyilvánítással fogadta Dijonban. Ezután a szeretett Clairvaux- ba ment, s hatévi elválás után viszontlátta Bernátot. 1147-ben és 1148- ban jelentős zsinatok következtek Párizsban és Reimsben. Az ugyanekkor tartott trieri zsinaton bemutatták a pápának Bingeni Szent Hildegárd (lásd: 487. o.) feltűnést keltő írásait, amelyek elnyerték Jenő pápa tetszését is.

A pápa még északon időzött, amikor a Nyugatra rátört az a szerencsétlenség, amely nagyon megterhelte a pápa és Bernát lelkiismeretét egyaránt. Abban a félresikerült kísérletben, hogy elfoglalják Damaszkuszt, zátonyra futott az egész keresztes hadjárat, bár Jenő pápa két legátusát adta a keresztes had mellé, ám képteleneknek bizonyultak, hogy a seregen belül széthúzó erőket egységes vezetés alá kényszerítsék. -- Rómában Bresciai Arnold[10] uralkodott, aki fanatikus bűnbánati prédikációival elbűvölte a tömeget, a szegénységet és az erkölcsi tisztaságot követelte az apostolok példájára. A római szenátus azt a politikai nézetet tette magáévá, amit ez az aszkéta hirdetett a Capitolium romjain: véget akart vetni Rómában a pápa uralmának, és a várost vissza akarta vezetni régi köztársasági nagyságához.

A pápának az a reménye, hogy Staufi III. Konrád (+1152) segítségével újból megnyeri Rómát, a királlyal együtt sírba szállott. Az utódjával, Barbarossa Frigyessel történt kedvező megállapodása révén Jenő pápa meg tudta vetni a jövendő császárral való hatékony együttműködés alapját. Ereje szerint támogatta az Ibériai-félszigeten a keresztény országokat, és az a remény fűtötte, hogy a mohamedánokat kiűzhetik. Franciaország készséges volt a pápa iránt, és Angliában is kedvező fejlődés egyengette a talajt. Mindenekelőtt az okos legátusok révén a nyugati kereszténység peremvidékén Írország, Skócia és Skandinávia szorosabban kapcsolódott Péter utódjához, mint bármikor is. Jenő pápa vetése reménnyel teli aratást érlelt, amikor 1153. július 8-án Tivoliban meghalt.

A halott pápát csakhamar szentként kezdte tisztelni a nép. Amikor akarata ellenére a kolostorcellából a főpásztori hivatalba hívták, az engedelmességhez szokott szerzetes nem vonakodott, hogy szívének a magányosság, elmélyülés és béke iránti legbensőbb hajlamával felvegye a harcot, és természetes engedékenységét hajthatlansággal pótolja.

Hogy csak egy példát említsünk: ha politikailag helytelenül járt is el akkor, amikor a lázadó Bresciai Arnold kiátkozását feloldotta, a papot mégis annyira tisztelte Jenő pápa, hogy kérését, amely talán az Istennel való kiengesztelődés becsületes vágyából fakadt, nem tudta elutasítani. A pápa Arnoldot és tanait valójában szent életével győzte le és szégyenítette meg. Nevezhette Arnold a pápát gyújtogatónak és gyilkosnak, az Egyház hóhérának és az ártatlanság megrontójának, aki a testét hizlalja és pénztárát idegen pénzzel tölti meg, a nép, sőt az egész világ tudta róla mindezek ellenkezőjét. A források ritka egyértelműséggel szólnak arról, hogy Jenő pápát bámulatraméltóan jámbor és szent férfinak tartották, aki bőkezűen osztja az alamizsnát, igazságos az ítélkezésében, s egyformán meghallgatja a szegényt és a gazdagot. Csodálatot vívott ki a pápának önmagával szemben tanúsított szigorúsága. Pápai öltözete alatt éjjel-nappal a ciszterciek durva ruháját hordta, a fekvőhelye pedig bíbor függönytől elrejtett szalmazsák volt. Hogy a pénznek és a javaknak Clairvaux-ban megtanult megvetését pápaként is gyakorolta, csakhamar közszájon forgott. Tanítója, Bernát, aki mintegy lelki tükörként neki szentelte A szemlélődésről című művét, leírhatta benne: ,,Ami a fösvénységet illeti, azzal nem kell fárasztanom a figyelmedet, mert azt mondják rólad, hogy a pénzt pelyvának tekinted''. Hiábavalók voltak az olyan kísérletek, amelyek a pápa kegyét bőséges ajándékokkal akarták megnyerni. Egyes gazdagok teherhordó állatainak az ezüsttel megrakott zsákokat vissza kellett cipelniök az Alpokon át. Nemcsak a pénzt, hanem saját méltóságát sem tartotta sokra a pápa. Molisei Hugó gróf azzal a kéréssel fordult a pápához, hogy házasságát jelentse ki érvénytelennek. Jenő pápa azonban nem látott lehetőséget ennek megtételére, mert a házasságot érvényesen kötötték meg. Amikor a gróf nem akart ebben megnyugodni, a pápa a lábához borult, miközben a tiara a porba gurult; a pápa könnyek között kérte a grófot, hogy hajoljon meg Isten törvénye előtt. A megrendült Hugónak, aki ezután engedelmességet fogadott, a pápa saját gyűrűjét adta oda, hogy mindig emlékeztesse adott szavára. III. Jenő hírneve úgy maradt fenn, hogy pápaként, hivatalának ragyogása közepette is megmaradt egyszerű, életét a vezeklésnek és imádságnak szentelő szerzetesnek. Személyében meggyőző kifejezésre jutott Clairvaux-i Bernát rendi eszménye.

IX. Pius 1872. szeptember 28-án megerősítette a ciszterci pápának évszázadok óta megnyilvánult tiszteletét, és a szentek közé sorolta őt. [10] Bresciai Arnold (Brescia, 1100 körül--Róma 1155): ágostonos

kanonok. Bresciában kezdte tevékenységét. Minden egyházi birtokot és javadalmat elvetett, apostoli szegénységet követelt a klérustól. 1139-ben száműzték, Franciaországból és Svájcból Szent Bernát hatására űzték el. 1145-ben Rómában megbékélt III. Jenő pápával, de hamarosan ismét radikális megújulást kezdett hirdetni. A római nép 1155-ben Barbarossa Frigyes kezére adta, aki felakasztatta.

Szent Kálmán     vértanú, † 689       


SZENT KILIÁN püspök

+Würzburg, 689.

,,Írország sziget az óceánban, szántóföldjei termékenyek, de híresebb a szentjei miatt, akik közül Itália Kolumbánnak, Alemannia Gallusnak, Frankföld Kiliánnak örvendezik.'' Ezek a szavak, amelyeket Szent Kilián egy korai életrajzában találunk, Európa, az Egyház és a szentek történetére nézve egyaránt fontosak. Bizonyítják az írek jelentőségét a kereszténység európai elterjesztésében, rámutatnak arra, hogy a népek - - gyakran messzi távolságokat áthidaló -- kapcsolata, amely az Egyházra oly jellemző, a nemzeti sajátságokat nem szünteti meg, hanem inkább kibontakoztatja. Azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy egyes szentek, törzsek vagy tájak védőszentjekénti tiszteletének fejlődésében Írország és az írek fontos szerephez jutottak.

,,Németország szentjei litániájának'' újabb összeállításában is úgy szólítják meg Kiliánt, mint ,,Frankföld apostolát''. Ama sok ír hithirdető között, akiket Európában tisztelnek, Kilián több tekintetben is mindenkor kitűnt. Viszonylag korán írásba foglalták életének részleteit. Vértanúságának híre egyedülálló módon jutott vissza hazájába.

Amikor XIV. Benedek (1740--1758) pápa történetük egyik nagyon sötét korszakában megengedte az íreknek, hogy szentjeik okmányaiból nemzeti propriumot állítsanak össze, azok közül a szentek közül, ,,akik a katolikus hitet Írországból elvitték más országokba'', elsősorban Szent Kolumbánt (lásd: A szentek élete, 679. o.) és Kiliánt nevezték meg. Szent Kilián ünnepét mindmáig megülik Németország legnagyobb részében. Amikor 1952-ben, a háború után újraéledt Würzburgban Kilián ereklyéinek a város székesegyházába 1200 évvel korábban történt átvitelét ünnepelték, átfogó műben mutatták be, milyen nagy volt ennek a szentnek a tisztelete már a Karolingok birodalmában is; ünnepi kiadványban követték nyomon a Kilián által megalapozott, s a 19. századig Írországhoz kapcsolódó kulturális hagyományt.

Kiliánt már a hazájában püspökké szentelték kolostorában, amikor elhatározta, hogy a Szigetországból a műveltség tekintetében messze Írország alatt álló európai szárazföldre megy, és ott néhány társával együtt ,,teljes szegénységben követi Krisztust''. Missziós tevékenységük ebben az esetben is csak mellékesen adódott, miután legyőzték a nyelvi nehézségeket.

Kilián legrégibb, röviddel ereklyéinek átvitele után keletkezett életrajza ezt mondja: ,,csodálatosan bájos hely'' volt az, amely Kiliánt és társait arra késztette, hogy letelepedjenek a ,,keleti Frankföldön, a Wirciburc-nak nevezett erődítmény mellett''.

Nyilvánvaló helyi büszkeséggel folytatta Kilián régi életrajzírója: ,,Az emberek nagyon szép megjelenése és nemes jellege'' is arra indította Kiliánt hogy megkönyörüljön rajtuk, és kiragadja őket a pogányságból.

Egy még mindig elterjedt elképzelés szerint az ír misszió Közép- Európában Rómától függetlenül, sőt vele bizonyos ellentétben valósult meg. Kilián életrajzírója viszont arról tudósít, hogy ő, mielőtt megkezdte volna a misszióját Würzburgban, Rómában felhatalmazást kapott rá. Az a közlés, hogy Konon pápa teljhatalommal bízta meg ,,a prédikálásra és a tanításra'', pontos keltezésre ad módot, ez a pápa ugyanis csak 686-687-ben uralkodott.

Tizenegy társából csak ketten mentek vissza Kiliánnal Würzburgba: Kolonatus pap és Totnan diákonus (egy régi ír forrás szerint Aed és Tadg). Csakhamar sikerült a fiatal Gozbert herceget a keresztény hitre téríteniök. Kilián még Írországból tudta, hogy mekkora a jelentősége az uralkodónak a pogányok megtérítésében. Jellemző az írekre, hogy Kilián tüstént és rettenthetetlenül a fejedelem hitének gyakorlati bizonyítását kívánta, azt ugyanis, hogy hagyja el bátyja özvegyét, akivel -- az egyházi törvény ellenére addig együtt élt. A későbbi hagyomány azt közli, hogy Gozbert ,,először nagyon meghökkent'', ,,nagyokat sóhajtott, mert szerette ezt az asszonyt, akit feleségének tekintett''. Ez a toldalék vélhetően a régi prófétákra emlékeztető és az írekre jellemző szigorúságot kívánta kiemelni. Amikor az asszony, név szerint Geilana megtudta, hogy Gozbert végül beleegyezett a lassú elválásba, elhatározta, hogy megöli Kiliánt. Ő a veszélyt felismerve figyelmeztette társait, hogy bátran vállalják a vértanúságot. Gozbertnek egy hadjárat alkalmával bekövetkezett távolléte Geilanának meghozta a kívánt alkalmat. Az ,,oratóriumban'', vagyis a ,,cellában'', amely ír szokás szerint kápolna és lakóhely volt egyben, egy Geilana által felbérelt ember lefejezte Kiliánt és társait. A tetemeket, az egyházi ruhákat és könyveket elásták a cellában, és lóistállót rendeztek be föléjük. Csoda folytán azonban egy idő múlva sértetlenül megtalálták a három vértanú testét. A gyilkos megőrült és öngyilkosságot követett el. A frank nép Isten ítéletét látta benne, és végleg elfordult a pogányságtól.

Hogy Kilián és társai missziós tevékenységet folytattak egészen Dél- Türingiáig, későbbi hagyomány, és rövid würzburgi tartózkodásukat tekintve valószínűtlen; bizonyára vértanúhaláluknak Frankföld határain messze túl terjedő hatását van hivatva kifejezni.

Szent Kilián tisztelete mindmáig összekapcsolja Írországot és Németországot. Más országokban, mindenekelőtt Amerikában is sok templom viseli nevét.

Szent Priszcilla     hitvalló, † ~70       


Szent Prokóp nagyvértanú

Prokóp Jeruzsálemben született. Fiatal korában jó képzést kapott. Korán elvesztette keresztény atyját. Dioklécián császár alatt belépett a hadseregbe, a császár pedig Egyiptomba küldte, hogy üldözze a keresztényeket. Útközben égi hangot hallott, amely szemére hányta, hogy Jézus Krisztus ellen támad. Így ő is, amint Pál apostol nem az emberektől, hanem a mennyből nyerve meghívást, Krisztus őt rabul ejtette. Ezután az égen megjelent kereszt jele arra indította, hogy ne támadjon a keresztényekre, hanem őt is szenvedésekre hívta. Alexandriában nem üldözte a keresztényeket, hanem, elhagyva a bálványimádást, összetörte a bálványokat. Pogány anyja jelentette ezt a császárnak, ő elfogatta és a börtönbe záratta, megkeresztelkedvén a börtönben, ellenségeitől sok sebet kapott. De erősségével és a kínzások elviselésével Krisztushoz térített két szakasz katonát vezéreikkel, hét nőt és saját anyját is. Mindnyájukat lefejezték hitükért 303-ban a pelesztinai Cezareában.

Szent Ákos atya

Ákos atya a Sínai hegyén élt a VI. század első felében. Szó van róla a "Lépcső”-ben is. Kitűnt az engedelmesség erényével. Szenvedélyei ellen harcolva, azokat böjttel győzte le, és sok türelmével lelkét erényekkel ékesítve békés életet folytatva hunyt el.

   

SZENT FANTOSATI* ANTONIN püspök és társai vértanúk (1900)

1900. júniusában nagyméretu és kegyetlen keresztényüldözés töri ki Kínában, az ún. boxerlázadás. Ennek okai: a külföldiek, keresztények elleni gyulölet, melyet rágalmakkal is szítottak: pl. hogy minden csapás (éhínség, árvíz) a keresztények miatt van. Az üldözést császári rendelet vezette be s eloször Santung tartományban, majd a hozzá közeli Sanszi, Hunan és Csekiang tartományokban terjedt tova. Az áldozatok száma a szentszéki dekrétum szerint kb. százezer. A XII. Piusz által 1946-ban boldoggá avatottak közt van 29 ferences. Ezeket II. János Pál 2000-ben szentté avatta.

1. Szent Fantosati Antonin (58 é) 1867 óta muködött Kínában. 1892-ben mint püspök, Dél-Hunan apostoli vikáriusa lett. Amikor kitört az üldözés, éppen apostoli látogatást tett, és azonnal székhelyére indult, hogy az ottaniaknak segítségére legyen. Útközben lepték meg a támadók Hengchow közelében. Egy doroggal fejére mért ütés miatt elesett, majd vashegyu dárdával szúrkálták. Két órás haldoklás után lehelte ki lelkét júl. 7-én.

2. Szent Gambaro József Mária (31 éves) 1896-ban ment Kínába, ahol Fantosati püspök mellett kínai szeminaristákat oktatott. A püspök kíséretében volt, amikor ot is botokkal verték s megkövezték. Utolsó erejét összeszedve püspökéhez vánszorgott, átölelte, szavakat suttogott fülébe, aztán kíszenvedett. Utolsó szavai kínai nyelven ezek voltak: Jézus, irgalmazz és üdvözíts engem! A püspök még fel tudta emelni jobbját, hogy megáldja.

3. Szent Cesidio Giacomantonio* (27 éves), Rómában a San Antonio kollégiumban tanult, majd Kínába ment. Utolsó levelében ezeket írta szüleinek: „A jelen élet olyan, mint egy álom. Törekedjünk arra, hogy szentek legyünk, s ha ez sikerül, a mennyben örökké zengjük az Alleluját.” Egy évi apostoli muködésé után Hengchow városban támadtak rá a rezidenciában. Még meg tudta menteni az Oltáriszentséget a kápolnában, aztán rátámadtak, botokkal, lándzsákkal ütötték, szúrkálták, majd a félholt misszionáriust vászonba göngyölték, petroleummal leöntötték s meggyújtották. Utolsó szavai: „Jézus, fogadd kezedbe lelkemet és ne tulajdonítsd be ezt nekik bunül.” Júl. 4-én történt vértanúsága. Mindhárom atya olasz származású volt.

Imádság:

Urunk, Istenünk támogasson minket Szent Antonin püspök és vértanú társai közbenjáró imája, és adjon nekünk erot, hogy Fiad evangéliumához huségesen ragaszkodjunk. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Szent Apollónia


Boldog XI. Benedek    pápa és hitvalló, † 1304       


Szent Cirill     hitvalló, † 869


Szent Cirjáka vértanúnő

Szentünk szüleinek buzgó imádságára született egy vasárnapi napon. Szülei jó nevelésben részesítették és fogadalmuk szerint Isten szolgálatára adták. Dioklécián császár üldözése alatt szüleit Leszbosz szigetére vitték, Cirjákot pedig Nikomédiába, Makszimián császárhoz. A császár kihallgatás után, látva, hogy állhatatos a hitben, megverette a szent leányt. Később máglyahalálra ítélték, és tűzbe dobták, de egy égből leszálló felhő kioltotta a tűzet, a leány pedig sértetlen maradt. Végül mégis halálra ítélték. A vesztőhelyen időt kért az imádságra és a körülállóknak intelmeket adott. Végül, a földre hajolva békében hunyt el 303-ban.

Szent Edilburga     szűz, † 645       


Szent Epiktetosz ée Astion vértanúk

Epiktetosz áldozópap volt, fiatal éveitől szolgált Krisztusnak, Tiszta életéért Isten gyógyító erővel ruházta fel, mindenféle betegséget meg tudott gyógyítani. Egy alkalommal, egy 18 éves fiatalember, Asztion sétált arra szolgáival, ahol az atya élt. A pogány ifjú, bemenve a kunyhóba, és többszöri beszélgetések után kereszténnyé lett. Ezután mindketten elmentek a Duna torkolatához, hogy hirdessék Krisztust a szkíták között. Azok, látva a csodákat, sokan keresztényekké lettek. A pogányok ezt látva, elfogták, és megkínozva karddal fejezték le őket 290 körül.

Szent Klaudiusz     vértanú, † 309       


Szent Metód     hitvalló és püspök, † 885       


Szent Nikosztratusz     vértanú, † 309       


Boldog BAROTTO ODDINIUSZ III. r. (1324-1400)1400. júl. 7-én halt meg a piemonti Fossanoban 76 éves korában. Egyházmegyés pap. Kitunt a lelkek üdvéért való buzgólkodásban, a szegények iránti szeretetével, zarándoklásaival s egyéb jótettekkel. A járványos betegek szolgálatában a szeretet áldozataként halt meg. Halála után közbenjárására csodák történtek. VII. Piusz pápa hagyta jóvá tiszteletét.


Szent Panténusz     hitvalló, † ~200       


Szent Peregrin és vértanútársai

Peregrin, Lucián, Pompeosz, Ezekiás, Papiasz, Szaturnin és Germán vértanúk Itaáliából származtak. Amikor kitört a keresztényüldözés, mindnyájan elhajóztak a mai Durazzó városába. Itt, látva Asztiosz püspök vértanúságát, dicsérték hitének megvallásáért. A katonák, ezt hallva, elfogták őket, kihallgatás után csónakba ültették és a mély vízbe fullasztották őket. Testüket a hullámok partra vetették, és a homokba temették el őket. Sok év múlva Alexandria püspöke tisztelettel eltemette őket és sírjuk fölé pedig templomot épített.

Fourrier Szent Péter     hitvalló, † 1640       


Kis Szent Tamás     remete


Szent malei Tamás atya

Tamás atya szerzetessége előtt katonai szolgálatban volt. Erős testű, bátor kiállású katona volt, aki társaival együtt sok győzelmet aratott. Elhagyva a világot, szent Illés próféta utasítására a pusztába ment Malei hegyére. Ott magányosan élt, Istennel beszélgetve és Tőle látomásokban és kinyilatkoztatásokban részesülve. Lelkét megtisztítva sok jeles hőstettet hajtott végre és sok csodával ékesítette fel Isten az ő életét. Amikor az emberek tudomást szereztek róla, sokan keresték fel, útmutatásért is, gyógyulásokért is, mert Isten erre is erőt adott neki. Nemcsak életében, de ereklyéi által halála után is sok csodát művelt. Halálának ideje nem pontosan ismert, valószínűleg a X. század előtt élt.

SZENT WILLIBALD püspök és SZENT WUNIBALD bencés apát

Willibald ünnepe: július 7. *Wessex, 701. +Eichstätt, 787. július 7. Wunibald ünnepe: december 15. *Wessex, 701. +Heidenheim, 761. december 18.

Willibald és Wunibald testvérek voltak. Hugeburg heidenheimi angolszász apáca szerint szüleik rokonságban álltak Szent Bonifáccal (lásd: A szentek élete, 247. o.), és Wessexben éltek. Willibald kora ifjúságától kolostorban nevelkedett. Amikor ugyanis még kicsi volt és megbetegedett, szülei fogadalmat tettek, hogy ha meggyógyul, elviszik a walthami kolostorba, amely délkeletre esett a winchesteri püspöki székhelytől, és Isten szolgálatára szentelik. Itt -- miként sok honfitársát -- Willibaldot is magával ragadta a szent zarándoklat eszméje. Az angolszászok térhódítása megteremtette a lehetőséget, és Willibaldban felébredt a vágy, hogy messze idegenben aszkéta életet éljen. Tervei számára Willibaldnak sikerült az édesapját és az öccsét is megnyernie, aki egy évvel volt fiatalabb, mint ő. 721 körül kelhettek útra Rómába. Útközben Luccában meghalt az édesapa. A két fiú 723 húsvétjáig maradt együtt Szent Péter városában. Wunibald egy római kolostorba nyert fölvételt, majd 728-ban visszatért hazájába, hogy a harmadik testvért, akinek a nevét nem tudjuk, szintén Rómába vigye.

Willibald folytatta zarándokútját Szicílián és Kisázsián át a Szentföldre, Jeruzsálembe. Útjáról Hugeburg részletesen beszámol, föltehetően Willibald naplószerű följegyzései alapján. Willibald három esztendőt töltött a Szentföldön, utána két évig még Konstantinápolyban maradt, majd 730-ban pápai és császári követek kíséretében visszatért Itáliába. Az egyháztörténelem egy érdekes és figyelemre méltó eseménye: az angolszász szerzetes, akinek egyháza abban a szellemben fogant, amely Montecassinóból kiindulva Rómán keresztül terjedt tova, most Szent Benedek hegyére ment, hogy erejét a montecassinói apátság megújításának szolgálatába állítsa. Montecassino több mint száz esztendeig árván állt, amikor 718 táján a bresciai Szent Petronax (670- -750?) néhány társával szerzetes életet kezdett itt élni. A közösségi élet formái elég nehezen alakultak ki, ám az alatt a tíz esztendő alatt, amelyet Willibald a szent hegyen töltött, újra meghonosította eredeti helyén Szent Benedek reguláját, mégpedig abban a szellemben, amelyben angol földön maga is nevelkedett. Ez az angolszász életforma szellemében újjáalakult apátság számított az északiak szemében később ,,római mintá''-nak.

Willibald példaadóan tanította és élte a Szent Benedek-i szerzetesi életet, miközben különféle tisztségeket viselt. Különösen kapus szeretett lenni, mert a zarándokokat fogadva gyakorolhatta a Szent Benedek-i vendégszeretetet. Új szakasz kezdődött Willibald életében, amikor Szent Bonifác meghívta, hogy az ő környezetében munkálkodjék.

Wunibald 737-ben vagy 738-ban találkozott Bonifáccal Rómában, s 739- ben néhány társával együtt Thüringiába ment vele. Bonifác pappá szentelte Wunibaldot, és rábízott hét templomot, amelyet ő az Arnstadt melletti Sülzenbrückenből gondozott.

Wunibald révén Bonifác Willibaldot is meghívta, akit maga a pápa utasított, hogy menjen el Bonifáchoz. Willibald 741 húsvétján tehát elhagyta Rómát és Bajorországba ment Odilo herceghez, majd onnan tovább Suidgerhez, Észak-Bajorország egyik nagy hatalmú urához. Suidger és Willibald Dél-Bajorországban, Linthardban találkoztak Bonifáccal, aki az Altmühl völgyében Eichstättet jelölte ki Willibald működése középpontjául. Itt Bonifác pappá is szentelte új munkatársát 741. július 22-én.

Willibald eichstätti tevékenységéről ez áll egy régi krónikában: ,,Eichstättet előzőleg úgy feldúlták a hunok, hogy csak egy kis templom meg néhány ház maradt meg belőle. Willibald összegyűjtötte maga körül az embereket, akik -- miként ő -- készen álltak arra, hogy Isten országát építsék. Kiirtották a vadont, megművelték a földet, templomokat és kolostorokat építettek és hirdették az evangéliumot. Willibald kimagaslott közülük jámborságával, türelmével, szerénységével, önzetlenségével és azzal, hogy mindenki számára volt vigasztaló szava.''

742. október 21-én a thüringiai Sülzenbrückenben, ahol Wunibald működött, Bonifác püspökké szentelte Willibaldot -- Szent Burkhard würzburgi és Szent Witta (+760) után) buraburgi püspök segédletével. Eichstättben, azon a vidéken, amely mintegy a Majna völgye és Bajorország közt tátongó űrt töltötte ki, az új püspök egy idő után új szellemi központot létesített. Eichstätt Bonifác halála után is megmaradt az angolszász szellem legdélibb bástyájának; e szellem képviselője, Willibald pedig a püspök körében folytatta tovább tevékenységét. Saját egyházmegyéjében nem maradtak fenn közelebbi följegyzések Willibald püspöksége idejéből, de minden bizonnyal ugyanazt a módszert alkalmazta, mint a honfitársai.

Egy idő után, 744 táján Wunibald is Bajorország felé fordult. 747-ben elment Bonifáchoz Mainzba. 751--752-ben Willibald egyházmegyéjében találjuk, ahol a heidenheimi bencés kolostort alapította a missziós munka támaszául. Ennek apátja volt haláláig (761. december 18.) Willibald nemcsak öccsét élte túl, hanem nővérét is, Szent Walburgát is, aki 779-ben halt meg Heidenheim apátnőjeként. Willibald nyolc esztendővel később, 787. július 7- én költözött el az élők sorából.

Szent Elek     hitvalló, † 417       


Szent Goár     hitvalló, † 575       


Szent Godoléva    vértanú, † 1070       


Szent Izajás próféta, † Kr.e. 759       


Szent Izaurosz és vértanútársai

Izaurosz diakónus volt, Athán városából származott Ince, Fialiksz, Hermiosz, Bazil és Peregrin keresztényekkel együtt. Numerián császár uralma alatt (283-84), Tripontiosz hadvezér parancsára szenvedtek vértanúságot Apollónia makedón városban. Velük együtt fejezték le Rufusz és Rúfinusz vértanúkat is a IV. század körül.


Szent Koint vértanú

Szentünk Frigiából származott. Aurélián császár uralkodása alatt (270-75) Kim városában a pogányok elfogták és kínok alá vetették, de egy hirtelen támadt földrengés miatt megkötözve otthagyták. 40 nap múlva újra elfogták, kínzások utam eltörték lábszárait. Isten ereje által meggyógyulva még 10 éven keresztül hirdette Krisztust különböző vidékeken, és békében hunyt el 283-ban.


Szent Lucia szűz és vértanútársai

Lucia a szicíliai Kampániából származott. Fiatal korában egy barbár fejedelem fogságba ejtette. A fejedelem kényszerítette, hogy áldozzon a pogány isteneknek, és hogy tisztességtelen életet éljen vele. A szent mindezeket visszautasította. Ez a magatartás olyan tiszteletet váltott ki a fejedelemből, hogy maga is keresztény lett. Egy külön birtokot adott Luciának, hogy ott az imádságnak éljen. 20 év után, 301-ben, isteni utasításra Lucia is, a király is elhagyták az uralmat és a családot és Rómába mentek. Ott, a város prefektusa mindkettőjüket lefejeztette karddal. Megbüntetésük után a prefektus még több más keresztényt is megöletett karddal.


GORETTI SZENT MÁRIA
*Corinaldo (Ancona), 1890. október 16. +Nettuno, 1902. július 6.
Goretti Mária szüleinek volt néhány hold földjük Corinaldóban, de ebből a család nem tudott megélni. Elköltöztek hát, és Nettunótól 11 kilométerre, Ferriere di Concában egy özvegy emberrel, Serenellivel és ennek fiával közösen béreltek egy kisebb birtokot. A vidék azonban mocsaras volt, és alig telt el egy év, Mária édesapját elvitte a malária. A hatgyermekes özvegy nem tehetett egyebet, ott maradt, és továbbra is fenntartotta a bérletet. Mária volt a testvérek közül a legidősebb, ő segített neki a legtöbbet. Ellátta a háztartást, és vigyázott a kicsikre, amikor édesanyja a nagyobbakkal kinn dolgozott a mezőn. A részeges Serenellinek és a fiának is ő volt kénytelen főzni.

Ez a fiú, akit Alessandrónak hívtak, először szép szóval próbálta megnyerni magának Máriát. Amikor ez nem sikerült, kétszer is megkísérelte, hogy erőszakhoz folyamodjon, de Mária ereje végső megfeszítésével kiszabadította magát a keze közül. A következő hét szorongásban és félelemben telt Mária számára. Kérte édesanyját, ne hagyja soha magára, de az nem vette komolyan a dolgot, és megszidta érte. Mária nem tudta, hogyan magyarázza el a helyzetet az édesanyjának, mert Alessandro megesküdött, hogy ha csak egyetlen szóval is elárulja, megöli. Serenelli és Mária édesanyja közt amúgy is feszült volt a viszony, s Mária nem akarta édesanyja helyzetét tovább nehezíteni. Hallgatott hát, de annál többet imádkozott -- mennyei Édesanyja segítségét kérve. Már nem volt gyermek, tudta, miről van szó.

Így érkezett el 1902. július ötödike. Szombat volt. Az idő dél felé járt, és Mária egyedül volt otthon. Alessandro megtámadta. Amikor nem akart vele bemenni a hálószobába, a fiú megragadta, szájára tapasztotta a kezét, és bevonszolta a maga hálófülkéjébe. Mária kapálódzott, és egyre ismételte: ,,Nem, nem, az bűn, Alessandro, elkárhozol érte!'' Amikor Alessandro látta, hogy nem bír vele, fölkapott egy éles, hegyes kést és szúrni kezdte. Tizennégy mély sebet ejtett Márián. Végül felfigyeltek a szomszédok, és odasiettek.

Ez csak a kiteljesedése, a koronája volt Mária fiatal életének. Hogy azt tudta gyilkosa keze közt mondani: inkább meghal, semmint súlyos bűnt kövessen el, nem volt előzmény nélkül. Nem sokkal előbb így beszélt: ,,Mama, inkább öljenek meg, mint úgy beszéljek'' (tudniillik ahogy előzőleg a kútnál az egyik szomszéd lányt hallotta beszélni). Épp öt héttel korábban volt Mária elsőáldozó. S aznap reggel, amikor Alessandro megtámadta, még örömmel újságolta barátnőjének, Teréznek: ,,Holnap megyünk Campomortóba -- alig várom a szentáldozást!'' Az édesanyja pedig azt mondhatta róla: ,,Mária mindig, mindig, mindig engedelmeskedett nekem!''

Alessandro Serenelli később maga is tanúsította, hogy esős napokon vagy amikor kevesebb volt a munka, s akadt egy-egy szabad órája, mindig a rózsafüzért látta Mária kezében. Barátnője, Teréz pedig így nyilatkozott: ,,Lehetett látni, hogy olyan lány volt, aki különösképpen vonzódott a Megváltóhoz''.

A szentáldozás és az utolsó hetekben átélt sok szorongás kiteljesítették kegyelmi életét, és megérlelték a vértanúságra. Hogy miként gondolkodott, és a szíve mélyén mi rejlett, azt megmutatta életének utolsó huszonnégy órája:

Amilyen gyorsan csak lehetett, beszállították a nettunói kórházba, és kétórás műtéttel próbálták megmenteni. Mária mindvégig öntudatánál volt, s egyre csak Jézust és Máriát szólongatta. Amikor kérdezték, megbocsát-e gyilkosának, ezt válaszolta: ,,Megbocsátok, és az égben imádkozni fogok a megtéréséért. Jézus kedvéért, aki a kereszten megbocsátott a bűnbánó latornak, azt akarom, hogy ő is ott legyen a közelemben a paradicsomban.'' Seblázában újra meg újra átélte az Alessandróval vívott küzdelmet. Lelkülete egészen feltárult, a szavai tudatalattija mélységeiből törtek fel. Egyre csak azt kiabálta: ,,Ne tedd Alessandro, mert bűn és elkárhozol miatta!''

Másnap, 1902. július 6-án, vasárnap Mária meghalt. A szocialista városi tanács csináltatott neki koporsót.

Alessandro Serenellit 30 évi kényszermunkára ítélték. Az első éveket megkeményedett szívvel töltötte el, a bánatnak semmi jelét nem adta. Aztán egy éjszaka megjelent neki álmában Mária. Virágot szedett és odanyújtotta neki. Ettől teljesen megváltozott -- fogolytársai példát vehettek róla. 26 év börtön után 1928 karácsonyán hazaengedték. Első útja Mária édesanyjához vezetett, mert bocsánatot akart kérni. Ennek jegyében karácsony este bekopogott Corinaldóban a plébániára, ahol Mária édesanyja házvezetőnő volt. Ezt a választ kapta: ,,Ha isten megbocsátott neked, én hogyne bocsátanék meg?'' És a karácsonyi misén együtt vették magukhoz az Úr szent Testét, aki mindenkinek mindent megbocsát.

Huszonkét évvel később, 1950. június 24-én XII. Pius pápa szentté avatta Máriát. Először fordult elő az Egyház történetében, hogy az ünnepre félmilliónál is több ember gyűlt össze meg a Szent Péter téren. S az is először fordult elő, hogy egy édesanya megérte és jelen lehetett gyermeke szentté avatásán.


--------------------------------------------------------------------------------

1950. június 24-én este a Szent Péter téren hatalmas tömeg várta Goretti Mária szentté avatását. A néma csendben egyszer csak felhangzott a hangszórókban a pápa hangja:

,,Ennek a ragyogó nyári napnak az estéjén a népnek egy egyszerű, szerény gyermeke az Egyház részéről olyan megtiszteltetésben részesül, amilyennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhet senkit; mégpedig olyan különlegesen ünnepélyes keretek között, amilyenre az Egyház történetében még nem volt példa; itt, a Szent Péter-templom előtt, ezen a roppant téren, amely szinte árasztja a fenséget, akkora hívő tömeg jelenlétében, amekkorát még egyetlen szentté avatás alkalmából nem jegyeztek fel.

Miért lesz könnytől fátyolos a szemetek, amikor azt olvassátok vagy halljátok, hogy ez a leány csak néhány évet élt? Ez az élet még a váratlan és erőszakos halál ellenére is oly egyszerű és oly tiszta, annyira a szemünk előtt áll, hogy csak az evangéliumi történetek közül lehet valamelyikkel összehasonlítani. Mivel hódította meg Goretti Mária ily gyorsan a szíveteket, hogy szinte máris kedvenc szentetek lett?''

A pápa kérdésére Goretti Mária élete és halála egyértelmű választ ad. Ez a bátor leány, aki egészen szegény körülmények között élt és sem írni, sem olvasni nem tudott, századunk elején azt volt hívatva tanúsítani, hogy a tisztaság lehetséges, és olyan érték, amely minden áldozatot megér.

Amikor az édesapát elragadta a halál, és az édesanya nem tudta, ha mégoly keményen dolgozott is, képes-e a hat gyermeket felnevelni, az akkor 10 esztendős Mária így vigasztalta: ,,Ne félj, mama, hiszen már nagyok vagyunk, s a jó Isten majd ad nekünk egészséget, gondot visel ránk és megsegít bennünket. Megélünk!''

Mária vértanúhalála után az édesanyja tanúsította: ,,Akarattal soha nem okozott nekem szomorúságot. Ha mégis előfordult, hogy valamilyen akaratlan mulasztásért, ha nem szolgált is rá, megszidtam, nem sértődött meg, nem kellett kiengesztelni, hanem nyugodt maradt, továbbra is figyelmes volt, egyetlen arcizma sem rándult.''

De a legszebb bizonyítványt mégis gyilkosa, Alessandro Serenelli állította ki róla, amikor később így nyilatkozott: ,,Csak jónak láttam, aki mindig engedelmeskedett a szüleinek. Istenfélő volt, komoly, nem olyan könnyelmű és szeszélyes, mint a többi lányok. Az utcán mindig szerényen viselkedett, és csak arra volt gondja, amivel megbízták. Bármi ruhadarabbal beérte, amit az édesanyja csinált, vagy valakitől ajándékba kapott. Szülei példája szerint istenfélő volt, megtartotta az Isten parancsait, nem mondhatom, hogy valaha is rajtakaptam volna vétken. Soha nem hallottam hazudni. Kerülte a rossz társaságot, úgy, ahogy az édesanyja meghagyta neki.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki az ártatlanság szerzője és a szüzesség kedvelője vagy, és szolgálódnak, Goretti Szent Máriának egész fiatalon megadtad a vértanúság kegyelmét, kérünk, az ő közbenjárására add meg, hogy állhatatosak legyünk parancsaid megtartásában.

Példája:

Őrizd Máriás tisztaságodat, de becsüld is meg mindenkiben ezt!

Szent Marin és vértanútársai

Szent Marin és felesége Márta, két fiával Audifax és Abakummal együtt Perzsiából Rómába mentek, hogy a börtönbe zárt keresztényeknek szolgáljanak és enyhítsék szenvedéseiket. Valentin áldozópap volt, aki csodáival keresztény hitre térítette Aszterioszt és több más pogányt. A keresztényüldözések idején 269-ben mindnyájukat elfogták Rómában és kínzások után halálra adták őket. Marint fiaival együtt lefejezték, Mártát vízbe fullasztották, a többieket részben lefejeztek, részben agyonkövezték.


Szent Palládiusz     hitvalló, † ~450       


Nagy Szent Szizoész atya

Szentünk kora ifjúsásában elhagyta a világot, és megszeretve az önmegtagadást, imádságot, szeretetet és alázatosságot, az egyiptomi pusztában volt remete ahol nagy szent Antal is. Hatvan éven át élt imádságban és vezeklésben, és tökéletesen kiirtotta magából a bűnös vágyakat, szenvedélyeket. Szizoész annyira kedves volt élete miatt Isten előtt, hogy halottakat támasztott fel és tisztátalan lelkeket űzött ki. Idős korában hunyt el 429-ben. Halálakor arca mennyei fényességtől ragyogott, cellája pedig megtelt jó illattal.

MORUS SZENT TAMÁS
* London, 1478. február 7. + London, 1535. július 6.

Morus Tamás kétségtelenül a legrokonszenvesebb szentek közé tartozik. Apja bíró volt Londonban, s fiát igen korán iskolába küldte. A tehetséges fiú tizenhárom éves korában egy érsek udvarába került apródnak, aki hamarosan az oxfordi egyetemre küldte. Két év múlva apja visszahívta Londonba, és ott fejezte be tanulmányait. Huszonhárom éves korában Tamás már ügyvéd volt. Három évvel később kezdte politikai pályafutását, és tagja lett a parlamentnek. Lelkes humanista volt, és szoros barátság fűzte a nagy humanistához, Rotterdami Erazmushoz. Angol és latin költeményeket írt, és előadásokat tartott Szent Ágoston Civitas Dei című művéről. Mindenütt kedvelték, és hivatásbeli sikerei a legszebb reményekre jogosították föl. Ennek ellenére Tamás nem volt egészen biztos abban, hogy a helyes utat választotta-e? Hosszú időn át arra gondolt, hogy pap lesz. Különösen a karthauziakhoz vonzódott. Érett megfontolás után belátta azonban, hogy nincs hivatása az egyházi rendre és megházasodott. Jane Colttal kötött házassága igen boldog volt. Négy gyermekük, három lány és egy fiú született.

Családi életük ideális volt. Abban a korban, amikor a nőket még másodrendű teremtményeknek tekintették, Tamás gondolt rá, hogy leányainak megfelelő képzést adjon. Többek között latint, görögöt és csillagászatot tanultak. Ezért a családi beszélgetéseik abban a korban szokatlanul intellektuális szinten mozogtak. A ház barátai és gyakori vendégei közé tartoztak a kor legjelentősebb emberei, mindenekelőtt Rotterdami Erazmus, a festő Hans Holbein, Fisher rochesteri püspök és sokan mások is.

De ugyanúgy ápolták a vallásos életet is. Minden este közös imára gyűlt össze a család és az egész személyzet. Étkezések alkalmával pedig először mindig egy szakaszt olvasott a Szentírásból valamelyik gyermek.

Személyes szokásaiban Sir Thomas rendkívül szerény, étkezésben teljesen igénytelen volt. Minden nap szentmisére ment, és elmondta Mária kis zsolozsmáját. Gyakran járt London szegénynegyedében, hogy támogassa a különösen rászorulókat. Egyetlen szegény sem kért tőle hiába étkezést vagy éjjeli szállást.

Politikai munkája mellett mint író is tevékenykedett. Sok dalát ma népdalként éneklik, Utópia című könyve világhírű lett. Benne a korai kapitalista Angliában található visszaéléseket bírálja. Ez az ,,igazán arany és nem kevésbé üdvös mint értékes könyv a legjobb állami alkotmányról, az újonnan fölfedezett Seholsincs szigetről'' 1516-ban Löwenben jelent meg, és sok nyelvre lefordították. A korai polgári utópisztikus szocializmus első okmányának és sok utána következő szociális utópia példaképének számít. Morus Tamás ugyanis olyan gondolatokat fejtett ki benne, amelyek messze túlmutatnak saját korán.

1511-ben, hatévi házasság után, meghalt a felesége, Jane, és négy kisgyermekkel hagyta magára. Néhány héten belül újra megházasodott. Sokan ezt rossz néven vették tőle, de hát mihez kezdett volna ez a fiatal, elfoglalt politikus és tudós négy kicsi gyermekkel? Második felesége özvegy volt, és hét évvel idősebb nála. Hogy férje művészet- szeretetének kedvében járjon, hárfán, lanton és fuvolán muzsikálni tanult, és gyermekeinek is jóságos anyja lett.

Ezekben az években Sir Thomas jelentősen előrehaladt hivatásában. A család hamarosan egy szép házba költözhetett London előkelő városrészében, Chelsea-ben. Tamás anyagiaktól való függetlenségét mutatja egy levele, amelyet csűreik leégése után írt a feleségének: ,,Bizonyos, hogy kár ennyi jó gabona elvesztése. De ha Isten jónak látta, hogy ezt a megpróbáltatást küldje ránk, akkor legyünk békességben, sőt örüljünk, hogy meglátogatott minket.''

Mind sűrűbben kapott fontos jogászi, politikai és diplomáciai megbízatásokat. Legnagyobb sikere egy franciaországi diplomáciai küldetés volt. Ez döntően hozzájárult, hogy létrejöjjön a cambriai béke, amely véget vetett I. Ferenc francia király és V. Károly császár szűnni nem akaró viszálykodásainak.

1509-ben VIII. Henrik lépett az angol trónra. Kezdetben úgy látszott, hogy kitűnő uralkodó és az Egyház hű fia. Luther ellen készített írása kiérdemelte részére a pápától a Defensor Fidei, a hit védője címet, amelyet az angol királyok mindmáig megtartottak.

1522-ben azonban a király beleszeretett Boleyn Anna udvarhölgybe. Megkísérelte Rómában érvényteleníttetni a spanyol hercegnővel, Aragóniai Katalinnal több éve fennálló házasságát. Amikor ez nem sikerült, elhatározta, hogy a német fejedelmi családok példájára elszakad Rómától. Hogy ezt a néppel elfogadtassa, szüksége volt egy politikusra, aki a diplomáciában jártas, és mind a világi, mind az egyházi hatóságok előtt egyaránt népszerű. Választása Morus Tamásra esett. 1529-ben kinevezte kancellárjává.

Henrik király jóindulattal volt kancellárja iránt. Diplomáciai tehetségét ugyanúgy értékelte, mint sziporkázó szellemességét. Sir Thomas azonban nem ringatta magát ábrándokba. ,,Nem számíthatok barátságára'' -- vallotta meg vejének és későbbi életrajzírójának, William Ropernek, ,,mert ha a fejem megszerezhetné neki valamelyik franciaországi kastélyt, lefejeztetne.''

A király azt remélte, hogy Sir Thomas személyében szövetségesre lel terveihez, de hamarosan belátta, hogy csalódott. Eleinte sikerült a kancellárnak távol tartania magát a király első házasságának érvényességéről folyó vitától. ,,Nem vagyok sem egyházjogász, sem erkölcstan-tudós -- szokta mondani, amikor a király vagy más valaki a véleménye felől kérdezte --, ezekben a dolgokban nem vagyok illetékes.''

A király azonban lépésről lépésre haladt előre. Először arra kényszerítette a papságot, hogy ismerjék el az ,,angol egyház oltalmazójának és fejének'', de még megengedte a kiegészítést: ,,amennyire Krisztus törvénye megengedi''. Sir Thomas már akkor le akart mondani kancellárságáról, a király kérésére mégis maradt. A helyzet azonban nemsokára tarthatatlanná vált. Morus Tamás könyveket és tanulmányokat írt a protestánsok ellen, miközben a király egyre nagyobb mértékben utánozta azok intézkedéseit. 1532. május 16-án Sir Thomas benyújtotta lemondását, s ezúttal el is fogadták.

Ezzel elveszítette fizetését, és mivel állandóan elutasította, hogy hivatala révén meggazdagodjék, családja kezdett szükséget látni. El kellett bocsátani a cselédséget, és be kellett érni a legszükségesebbel.

Sir Thomas azonban nem veszítette el nyugalmát. Derűsen mondta hozzátartozóinak: ,,Ha másképpen nem megy, mindnyájan koldustarisznyát fogunk, és az ajtók előtt a Salve Reginát énekeljük. Így együtt maradhatunk, és közösen boldogok lehetünk.'' Sir Thomas másfél éven át egészen visszavonultan, csak irodalmi munkáinak élt. Közben a király feleségül vette Boleyn Annát. Koronázására Sir Thomas nem ment el, pedig meghívták.

A király tombolt a sérelem miatt, az udvaroncok pedig végleg el akarták gáncsolni a volt kancellárt. Belerántották egy pörbe, amelyet egy látnoknő ellen folytattak, aki a király második házasságát -- állítása szerint -- isteni parancsra támadta, és ezért halálra ítélték. Sir Thomas a szokott ügyességgel védte magát, és a király kénytelen volt az eljárást leállíttatni.

De hamarosan nyílt törésre került a sor. A pápa a király második házasságát érvénytelennek nyilvánította, és kimondta a kiközösítést. Henrik király azzal válaszolt, hogy a parlamenttel az angol egyház egyetlen fejévé nyilváníttatta magát, és magának követelte mindazt a hatalmat és méltóságot, amely addig a pápa kiváltsága volt. Minden alattvalónak esküt kellett tennie az új törvényre. Sok katolikus, még püspök és pap is, úgy segített magán, hogy csendben hozzátette: ,,amennyiben ezzel nem szegem meg Isten parancsát''. Sir Thomas azonban nem élt ilyen fogással. Megtagadta az eskü letételét, ezért a hírhedt londoni Towerbe zárták.

Nemde karthauzi akart lenni valamikor? Fogságában istenadta alkalmat látott a szemlélődő életre. Ebben a szellemben tűrt éhséget és hideget. Kezdetben gyakran meglátogathatta a családja, különösen kedvenc leánya, Margit. Azt remélték, hogy az aggódó családtagok szelíd nyomása el fogja érni azt, amit a fenyegetések és kínzások nem tudtak elérni. Félrevezetésül azt mondták neki, hogy bebörtönzött barátja, Fisher bíboros már letette az esküt. Amikor mindez nem járt eredménnyel, megszigorították a fogságot, és megtiltották a látogatásokat. A levelek, amelyeket fogságából Margit leányának írt, legfontosabb lelki írásai közé tartoznak.

,,Engem még nem akar a jó Isten'', sóhajtott Sir Thomas, amikor vérpadra vittek három karthauzi szerzetest -- őket később még tizenöt követte. Belsőleg készen állt a vértanúságra, de vakmerőségnek tekintette, hogy arra törekedjék.

1535. június 22-én lefejezték Fisher bíborost. Kilenc nappal később Sir Thomast is bíróság elé állították. Ezúttal nem segített rajta jogászi ügyessége; az ítélet előre eldöntött dolog volt. Most nyíltan kifejtette, hogy világi uralkodó nem igényelhet magának vallási jogokat.

Július 6-án vezették a vesztőhelyre. Nyugodt és derűs volt, mint mindig. A vejét arra kérte, hogy adjon egy aranyat a hóhérnak.

Morus Tamást barátjával és sorstársával, Fisher János bíborossal együtt 1886-ban boldoggá, 1935-ben, halálának négyévszázados évfordulóján pedig szentté avatták. Ünnepüket 1969-ben tették általánossá az Egyházban.

--------------------------------------------------------------------------------

Az újkor küszöbén élt szellemes és szeretetreméltó hitvallónak, akinek derűs természete a vérpadon sem tört meg, életéről bőségesen maradt ránk hiteles beszámoló mind a saját, mind a kortársai tollából. Már ifjúkorának irányítója, Morton canterburyi érsek azt mondta vendégei előtt, amikor Tamás őt szolgálta: ,,Ebből az ifjúból egyszer majd rendkívüli ember lesz. Aki megéri, látni fogja.''

Tamás igen szerény körülmények között élt, mert apja egy pennyt is alig adott neki. Diákéveiről ezt írja: ,,Így aztán a bortól és az élvezetektől távol maradtam, óráimat nem tékozoltam el, a bujaságot és a kicsapongást sohasem tanultam meg, és sohasem értettem ahhoz, hogy a pénzt rosszul használjam föl.''

Morus Tamás huszonöt éves volt, amikor beválasztották az alsóházba. Akkoriban azon vitáztak, hogy megszavazzák-e Margit hercegnőnek a 40.000 font sterlinges hozományát. Az alsóház többsége ellenezte a követelést. A királyi úrnak azonban senki sem merészelt ellentmondani. Csak Tamásnak volt bátorsága az egyébként is nyomasztóan megterhelt nép jogait megvédeni. Noha ő volt a parlament legfiatalabb tagja, szólásra emelkedett, és olyan erővel beszélt az önkényes adókivetés ellen, hogy a nép képviselői fölocsúdtak félelmükből, és elutasították a király javaslatát. A miniszter ezt jelentette az uralkodónak: ,,Egy tejfölösszájú okvetetlenkedő meghiúsította az ön tervét.''

Morus ügyvédként szerfölött sikeresen működött. VIII. Henrik hamarosan szolgálatába fogadta, mert véleménye szerint tovább már nem mondhatott le ,,egy ennyire kitűnő ember'' képességeiről. Akkoriban Tamás ezt írta barátjának, Fisher rochesteri püspöknek: ,,Nem szívesen jöttem az udvarba, ezt tudja mindenki. Maga a király is tréfásan szemrehányást tett érte. Azért olyan bizonytalanul érzem magam itt az udvarban, mint egy lovas, aki rosszul ül a nyeregben. De mindezek ellenére a király oly leereszkedő és jóságos, hogy mindenki azt képzeli magáról, Őfenségének ő a kedvence. Valahogy úgy áll velük a dolog, mint a londoni öreg hölgyekkel, akik azt hiszik, ha a Tower Istenanya-képe előtt elég áhítatosan imádkoznak, az Istenanya mindig csak rájuk mosolyog.''

A király kegyeinek ellenére Tamás becsületes ember maradt. Érveit mindig szabadon és félelem nélkül adta elő, és közben sohasem veszítette el humorát. Egyszer azt akarta a kancellár, egy bíboros, hogy a királyi tanácsban adjanak neki új tisztséget. Morus elbuktatta az ügyet, mire az ingerült kancellár így támadt a fiatal tanácsosra, Tamásra: ,,Nem szégyelli magát, noha korban és rangban az utolsó, mégis így lép föl a legnemesebb és legbölcsebb emberek ellen. Ezzel kimutatja ostobaságát.'' ,,Akkor adjunk hálát az Istennek -- válaszolt Tamás nevetve --, hogy a királyi tanácsban csak egy tökfej van.''

Morus kancellár-elődjei alatt napirenden voltak a megvesztegetések ajándékok és hálaszolgálatok formájában. A kancellária tagjainak gazdag bevételek forrása volt ez! Tamás második veje -- hivatalnok apósánál -- szívesen folytatta volna ezt a gyakorlatot. Egy nap félig mérgelődve, félig tréfásan azt mondta Tamásnak: ,,A bíboros legutolsó ajtónállójának ujjai is be voltak aranyozva, mert senkit sem engedtek előre, aki nem adott gazdagon borravalót. Amióta elvettem az ön leányát, egyetlen egy ajándékot sem kaptam. Lehet, hogy önnek ez becsület dolga, de én alig tűrhetem''. Nevetve válaszolta Tamás: ,,Az biztos, hogy nehéz egy kissé a helyzeted, de vigasztalásodra csak azt tudom mondani: Ahol jog és igazságosság forog kockán, ott nem számít sem tekintély, sem személy. Ha az apám, akit igazán szeretek, egy pörben szembekerülne az ördöggel, akit mindennél jobban gyűlölök, bizony az ördög javára ítélnék, ha neki volna igaza.''

Morus Tamás aggodalommal látta, hogyan bontakozik ki konfliktusa a királlyal. Akkoriban egyszer a Themze partján sétált a vejével. Többek között ezt mondta neki: ,,Ha három dolog jól elrendeződne az Egyházban, fiam, Roper, szívesen engedném, hogy zsákba varrva a Themzébe dobjanak. Az első az általános béke a keresztény fejedelmek között. A második a tökéletes hitegység a keresztény Egyházban. És a harmadik? Bárcsak rendeződne a király házasságának ügye Isten dicsőségére és az érdekeltek megnyugvására. Ez a kérdés még sok bajt fog okozni a kereszténységnek.''

Amikor már megfosztották hivatalától és vád alá helyezték, Tamás egy napon vidáman tért haza, és a fiával beszélgetett. A fiú már azt hitte, hogy elejtették apjával szemben a vádat. Tamás megmagyarázta neki: ,,A vád alól mentesülni? Arra egyáltalán nem is gondoltam. Akarod tudni, miért voltam olyan vidám? Hitemre! Azért örültem, mert az ördögöt megtréfáltam. Ennél az úrnál én már odáig mentem, hogy gyalázat nélkül nem vonulhatok vissza.''

Amikor Tamást beszállították a Tower börtönébe, azt mondta barátságosan a kapitánynak: ,,Uram, megígérem Önnek, hogy nem fogok panaszkodni ellátásra, lakásra és elhelyezésre. Ha mégis megszegném ígéretemet, vagy bármiben is terhére lennék önnek, akkor megengedem, hogy kíméletlenül tegye ki a szűrömet.''

Az egyik napon a börtönbe jött az államügyész, és elkobozta a könyveit és írószerszámait. Erre Tamás odalépett a ráccsal elzárt ablaknyíláshoz, és bezárta a súlyos fatáblákat. A megrökönyödött felügyelőnek szokott szívélyességével ezt mondta: ,,Ha egy kézművestől elveszik az anyagot és a szerszámot, nem marad más hátra, mint hogy bezárja a boltot.''

Miután meghozták a halálos ítéletet, közölték Tamással, hogy a király a felnégyelést kimondó ítéletet különleges kegyként a lefejezés enyhébb nemére változtatta. ,,Köszönöm a király jóságát'' -- mondta Tamás, és nevetve hozzáfűzte: ,,Kérem Istent, hogy minden barátomat őrizze meg a kegy efféle megnyilatkozásaitól.''

A hosszú börtön elgyöngítette. Úgy kellett a vérpadra fölsegíteni. ,,Lefelé már magam is lejövök'' -- mondta tréfálkozva. Azután elkomolyodott. Nyílt tekintettel végignézett a lélegzet-visszafojtva álló tömegen. A bíró meg akarta ugyan akadályozni, mégis hangosan ezt mondta: ,,Testvéreim, tanúnak hívlak titeket, hogy a szent katolikus hitben, mint Isten és a király hűséges szolgája halok meg. Hű szolgája vagyok a királynak, de először az Isten szolgája vagyok. Imádkozzatok a királyért, hogy Isten vezesse és világosítsa meg Őt.'' Azután letérdelt és elimádkozta az 50. zsoltárt, a Misereret.

Amikor ismét fölemelkedett, a hóhér hozzálépett, és mélyen megindultan bocsánatát kérte. Tamás megölelte őt és azt mondta: ,,Te ma velem a legnagyobb jótettet fogod tenni, amit halandó ember a testvérével tehet. Ne tétovázz tehát és ne félj megtenni kötelességedet. Az én nyakam azonban meglehetősen rövid. Szedd hát össze magadat, nehogy mellé üss és árts a hírnevednek.''

Maga kötötte be a szemét, majd a tőkére hajolt. A hóhér már megragadta a bárdot, amikor Tamás jelt adott, hogy várjon még egy pillanatra. Oldalra igazította a szakállát, és ezt mondta: ,,Ez igazán nem követett el felségsértést.'' -- Aztán lecsapott a bárd.

--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Morus Tamás életében az igaz hitet a vértanúságban teljesítetted be, kérünk, engedd, hogy szentjeid közbenjárásától megerősödve, a hitet, amit szavunkkal vallunk, életünk tanúságával is bizonyítsuk.