DAMASZKUSZI BOLDOG VÉRTANÚK

+1860. július 9/10.

Damaszkusz kapui előtt ment végbe Isten országának egyik legnagyobb diadala: a népek apostolának, Pálnak megtérése. Ám éppen ez alkalommal hangzott el újból eme ország elterjesztésének az alaptörvénye: ,,... eszközömül választottam, hogy megismertesse nevemet a pogány népekkel, a királyokkal... Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie'' (ApCsel 9,15 sk). Nemcsak Pálnak, hanem e város keresztényeinek is újból beigazolódott e szavak érvényessége.

1860. július 9-től 12-ig sokat kellett szenvednie a damaszkuszi keresztény közösségnek. A drúzok titokzatos és fanatikus szektája Libanonban és Szíriában gyűlöletét és irigységét a jobb helyzetben lévő keresztények ellen fordította. Gyermekek civakodása váltotta ki Libanonban 1860 májusában az első puskaropogásokat. Gyilkolva és gyújtogatva rohantak a drúzok a keresztényekre. Damaszkuszban is, ahol a drúzok közvetlenül a keresztények mellett laktak, csakhamar kitört a viszálykodás.

A keresztényeket nagyon tisztelték ebben a túlnyomóan mohamedán városban. Különösen a katolikus szerzeteseket: a ferenceseket, jezsuitákat, lazaristákat és a vincés nővéreket nagyra becsülték az iskolában és a betegápolásban tanúsított önzetlen tevékenységük miatt. A török helytartónak, Ahmed pasának és Abdallah muftinak viszont kapóra jött a drúzok dühe. Amióta a franciák az 1856. évi párizsi szerződésben arra kényszerítették őket, hogy ne folytassák a keresztények különleges megadóztatását, csak az alkalomra vártak, hogy ezen a környéken kiirtsák a keresztény hitet. Szerencsére volt a városban még egy erős férfi, aki kedvezőbb érzülettel viseltetett a keresztények iránt: Abd el-Kader (1807--1883) emír. Algírban kitért a franciák elől, és számos hívével együtt itt telepedett le. Mentes volt a bosszúvágytól, s nagyra becsülte a keresztényeket. Június 30-án képes volt meg is hiúsítani a kereszténynegyed elleni támadási kísérletet.

A fanatikusok azonban nem nyugodtak. Azzal az ígérettel izgatták fel a csőcseléket, hogy nekik jut a gazdag keresztények vagyona. 1860. július 10-én a vérszomjas és pénzsóvár tömeg török katonákkal megerősítve és az ő vezetésükkel benyomult a kereszténynegyedbe. Borzalmas gyújtogatás és öldöklés kezdődött. 2.400 házat kifosztottak és hamuvá égettek, 6.000 védtelen és fegyvertelen keresztényt megöltek, köztük a különféle keresztény rítusok harminc papját és három püspökét. Ha a nemes és derék Abd el-Kader kis csapatával nem vett volna oltalmába néhány ezer keresztényt (jezsuitákat, lazaristákat és nővéreket is) bizonyára egy túlélő sem maradt volna.

A ferencesek nem keresték Abd el-Kader oltalmát. Teljes biztonságban érezték magukat szegény kolostoruk falai között. 1233 óta éltek ferencesek a városban, s békét és megértést hirdettek mindenkinek, s minden rászoruló segítséget kapott tőlük. A kolostor létszámát tekintve is kicsi volt: hat pap és két fráter élt benne, egy kivételével mind spanyolok:

Ruiz Emmánuel (*1806) évekig működött a Szentföldön, majd a damaszkuszi kolostor gvárdiánja és plébánosa lett.

Volta Carmelus (*1803) nyelvtudása miatt került ide, hogy fiatal testvéreit arabul tanítsa.

Kolland Engelbert (*1827) tiroli származású, az összes európai nyelvet beszélte. Káplánként működött Emmánuel atya mellett. Vidámsága és fáradhatatlan jósága miatt a nép Abuna Melak-nak, ,,angyali atyának'' hívta.

Ascanius Nikánor (*1814) húszévi spanyolországi működés után került Damaszkuszba.

Két fiatal páter, Alberga Miklós (*1830) és Soler Péter (*1827) az arab nyelv tanulása céljából tartózkodott a kolostorban.

A hat pap mellett két laikus testvér, Pinazo Ferenc (*1802) és Fernandez János gondoskodott a templom és a kolostor napi szükségleteiről.

Éppen a kolostorban tartózkodott három vér szerinti testvér: Massabki Ferenc, Mooti és Ráfael, akik szoros kapcsolatban álltak az atyákkal. Az ország maronita[11] katolikusai közé tartoztak. A hetvenéves, tehetős Ferenc vendégbarátsága és erényessége miatt egész Damaszkuszban nagy tekintélynek örvendett. Mooti kereskedését és iparát elhagyva a jótékonykodásnak és az imádságnak szentelte magát. Arab nyelvet is tanított a kolostori iskolában. Ráfael szigorú aszkézisben élt, és mindennap betért imádságra a kolostor templomába. Amikor hírét vették, hogy támadás fenyegeti a ferenceseket, a kolostorba siettek, hogy az atyák mellett legyenek.

Úgy tűnt, hogy a kolostor falai ellenállnak a rohamnak. Éjfél felé azonban hirtelen vad lárma töltötte be a folyosókat. A kolostor egykori szolgája elárulta a törököknek a rejtett bejáratot. A gvárdián azonnal a templomba sietett, kinyitotta a tabernákulumot. Alig hogy megáldoztatta a rendtársait és a három Massabki testvért, a támadók máris benyomultak a templomba.

Vezetőjük bekiáltott a félhomályos térségbe: ,,Hol van Massabki Ferenc?'' Előlépett és megkérdezte: ,,Mit akartok tőlem? Itt vagyok!'' A beszélő kétszínűsködött: ,,Abdallah küldött minket, hogy megmentsünk, ha felesküszöl Mohamed prófétára.'' Az ősz ember így válaszolt: ,,Abdallah pontosan tudja, hogy nem tagadom meg keresztény hitemet. Megvan azonban az oka, hogy miért éppen engem kerestet. Tartozik ugyanis még nekem 8.000 forinttal. Megtarthatja, a lelkemet azonban nem kapja meg.'' Ezután a többiekhez fordult: ,,Testvéreim, álljatok szilárdan a hitben! Aki a végsőkig kitart, elnyeri a dicsőség koronáját.'' És máris a térdére bukott; borzalmas kardcsapások hasították szét a fejét. Két testvére is ugyanígy járt.

A gvárdián térdre borult a főoltár előtt. Kezében azt a kis arab evangéliumos könyvet tartotta, amelyet mindig magával vitt, hogy a népnek olvasson belőle. Arra a felszólításra, hogy fogadja el a mohamedán hitet, kijelentette: ,,Keresztények vagyunk. Készek vagyunk arra, hogy meghaljunk a hitünkért.'' Őt és a többieket is szörnyűséges módon ölték meg.

A vérontás után lassan kijózanodott a csőcselék, és az őrjöngés aggódó rémületté változott. Egy francia expedíciós hadtest vonult be Damaszkuszba. Mintegy 100 katonát statáriális eljárás alapján agyonlőttek, 200 banditát felakasztottak, 2.000 továbbit bevonultattak a hadseregbe.[12]

1885-ben kezdődött meg a nyolc ferences boldoggá avatási pere. Amikor 1926-ban a per a befejezéséhez közeledett, Damaszkusz maronita érseke más keleti püspökök nevében is azt kérte XI. Pius pápától, hogy avassa boldoggá a három Massabki testvért is. 1926. október 10-én azután együttesen avatták boldoggá a tizenegy vértanút. [11] A minoriták szír nyelvű keresztények Kisázsiában és

Egyiptomban. [12] Chanel Szent Péter (lásd: A szentek élete, 177. oldal) esetében az Egyház az ilyen jellegű megtorlást megakadályozta.

A nikápolyi 45 szent vértanú

Licinius császár, aki a római birodalom keleti felét kormányozta, rendeletet adott ki a keresztények megkínzására sőt megölésére, ha nem akarnak áldozni a bálványok előtt. Vagyonukat el kellett kobozni és pogány templomok építésére kellett fordítani. Amikor ez a rendelet eljutott az Örményországi Nikápolyba, negyvennél több keresztény elhatározta, hogy önként mennek az ítélőszék elé, és megvalják Krisztusban való hitüket. Vezetőik voltak: Leontin, Móric, Dániel, Antal és Sándor. Kihallgatásuk után a helytartó mindnyájukat vasbilincsekbe verette és a börtönbe záratta őket. Az éjszakát imádságban és zsoltáréneklésben töltötték. Másnap megkínozták és a börtönbe zárták újra őket. Két börtönőr általuk a keresztény hitre tért. Sokat szenvedtek a sebektől, hőségtől, némelyikük meg is halt. A szolgák eközben hatalmas máglyát raktak, hogy azon elégessék a vértanúkat. Egymásután dobálták bele a szentek testét, az élőket és a már halottakét is, 319 körül haltak vértanúi halált. Csontjaikat a Likosz folyóba dobták, melyeket az magába fogadott, és egy sekély helyen összegyűjtötte. Istenfélő emberek fáradság nélkül összeszedték és Licinius császár haláláig illő helyen eltemették.

Szent Amalberga (Amália)     szűz, † 772       


Szent Amalberga (Amália) özvegy, † 690       


Kievi Antal
           

PECSERSZKI SZENT ANTAL és SZENT TEODÓZ szerzetesek

Antal ünnepe: július 10. *Ljubecs, 983. +Kijev mellett, 1073. július 10

Teodóz ünnepe: május 3. *Vasziljev, Kijev mellett, 1036. +Kijev mellett, 1076. május 3.

Antal, az orosz szerzetesség atyja, akit családjában Antipának hívtak, gyermekkorától vonzódott a magányos, szemlélődő élethez. Tanítványa lett a szülőföldjén élő vándor szerzeteseknek, de igazi hivatását akkor találta meg, amikor elzarándokolt az Athosz-hegyre. 1028 körül belépett az Eszfigmenon kolostorba, és felvette az Antal nevet, nyilvánvalóan azzal a vággyal, hogy Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.) nyomába léphessen.

Nagy buzgósággal szentelte magát az imádságnak és az aszketikus gyakorlatoknak, s megkapta a lelki életre vonatkozó alapvető tanítást is. Igumenje, Theotisztosz ,,angyalhoz hasonlónak'' látta, és apostolként küldte vissza Oroszországba, mondván: ,,Legyen veled a szent hegy áldása, mert általad sok szerzetes támad majd.''

Antal Kijev közelében, a Dnyeper partján lévő erdőben saját kezével vájt magának barlangot és megkezdte remeteéletét. Úgy kezdett harcolni a gonosz lélekkel, mint egykor az egyiptomi remeték: imádkozott, vezekelt és virrasztott, hogy meghallja Isten szavát, és legyőzze a test kísértéseit. A nép azonban hamarosan felfedezte, és zarándokolni kezdtek hozzá minden rendű és rangú emberek, hogy kikérjék a tanácsát. Fiatalok is fordultak hozzá, hogy tanítsa meg őket is a szerzetesi életre. Közéjük tartozott Nikon, aki már pap volt, továbbá Barlaam és Teodóz.

A körülötte zsibongó sokaságot Antal nem sokáig viselte. Miután átadta a fiataloknak az alapvető lelki tudást, Barlaamot megtette igumennek, maga pedig visszavonult ismét a magányba. Mivel tanácsait változatlanul mindenki kereste, a terület fejedelme, Iszjaszláv herceg miatt menekülnie kellett, ez ugyanis azt hitte, hogy Antal tanácsaival az ellenfelét támogatja. Antal ekkor Csernyikovba menekült, ahol egy újabb kolostort alapított. Halála előtt visszatérhetett eredeti cellájába.

Tanítványát, Szent Teodózt néhány újkori szerző az ,,orosz Szent Benedek''-nek nevezi, mert ő építette ki az orosz kolostorok anyakolostorát, a Pecserszkaja Lavrát, és ő honosította meg a kolostori élet szabályzatát. Nesztor, aki a középkori orosz történelem krónikása, s nem sokkal Teodóz halála után lépett a Pecserszkaja Lavrába, ezt írja a barlangkolostor atyjáról: ,,Három csillagot lehetett látni a barlangban, akik imádságukkal és vezeklésükkel elűzték az ördögi sötétséget: a tiszteletre méltó Antalra, a boldog Teodózra és a nagy Nikonra gondolok. Ők Istenhez könyörögve éltek a barlangban, és Isten velük volt.''

Teodóz gazdag családból származott. Atyja halála után kegyetlenül szigorú anyja vette át a 13 éves fiú nevelését és mit sem törődött szerzetességre hajló természetével. Teodóz ezért elhatározta, hogy elszökik a Szentföldre, és ott szerzetes lesz. El is hagyta otthonát, de nem a Szentföldre, hanem a Kijev melletti remetetelepre, Szent Antal apát környezetébe került. Antal szeretettel fogadta, s 1055-ben beöltöztette. Amikor Barlaam vette át az irányítást, ennek tanítványa, majd 1062-ben utóda, igumen lett.

Teodóz ekkor mindössze 26 éves volt. De ugyanennyi idős volt Clunyi Szent Hugó (lásd: 241. o.) is, amikor néhány évvel korábban, 1049-ben apáttá választották. Ezen életkorbeli hasonlóságon túl más párhuzamok is megfigyelhetők a két kolostori elöljáró között: Hugó a burgundiai kolostorokban vezette be a VII. Gergely-féle reformot; Teodóz kolostora az orosz és ukrán vidékek anyakolostorává vált. S miként Cluny kolostora exempt, azaz minden püspöki és világi fennhatóságtól független kolostor volt, úgy a Pecserszkaja Lavra sem fejedelmi alapítás, hanem a szerzetesek buzgósága hozta létre, vagy amint a krónikás mondja, születését ,,az első szerzetesek könnyeinek, böjtjeinek, imádságának és virrasztásainak'' köszönheti.

A közösség vezetésének átvétele után Teodóz hamarosan letért az Antal apát által megkezdett remeteség útjáról. Athosz-hegyi Szent Atanázhoz (lásd: 338. o.) hasonlóan a közösséget, az egy lelki atya irányítása alatt, egy imádságos, liturgikus és asztalközösségben élő testvéri közösséget látta a szerzetesség lényeges keretének. Ezért bevezette a konstantinápolyi Sztudiu kolostor reguláját[13]. Fontos azonban tudnunk, hogy ennek ellenére Teodóz közössége remetelakokban élt és csak meghatározott alkalmakkor gyűlt össze, hasonlóan a nyugaton később kialakult kamalduli életformához.

A regula szerint a kolostori közösséget az igumen iránti engedelmesség és a szeretet köteléke tartja össze. Az ősi hagyományt, hogy a szerzetesek minden munka előtt kérik az igumen áldását, megtartották. Teodóz pedig amellett, hogy ellentmondást nem ismerő engedelmességet kívánt szerzeteseitől, jóságos atyjuk lett. Így, amikor egy testvére kísértésekről panaszkodott, saját életéből vett példákkal vigasztalta; egy állhatatlan, hivatásában ingadozó testvéréért pedig ,,könnyek között imádkozott Istenhez''.

Antal felfogásától abban is különbözött, hogy az a szerzetesség lényeges összetevőjének tartotta a teljes lemondást minden emberi kapcsolatról, ő ellenben a szeretetszolgálat tűzhelyévé alakította kolostorát. Zarándokházat nyitott, s bárki látogatta meg a kolostort, kapott élelmet, a betegeket ápolták, a szomorúakat vigasztalták, a rászorulókat alamizsnával látták el. Ez az intézmény annyira kifejlődött, hogy a 19. században egyszerre 20.000 zarándokkal tudtak foglalkozni.

,,Szelíd és csendes lelkületű, szerény érzületű volt, telve minden lelki bölcsességgel és áthatotta a minden testvére iránti őszinte szeretet.'' A liturgikus hagyomány a prepodobnyi megtisztelő jelzővel látta el; olyan ember volt tehát, akinek mintaképe az Üdvözítő, aki minden erejével Krisztushoz akart hasonlóvá válni. Gyermekkorának álma, hogy az Úr életének szent helyeit bejárhassa és tisztelhesse, a kolostorban vált valóra. Megszokott munkáit végezve, ,,vidám arccal dagasztva a tésztát és sütve a kenyeret'', az isteni Mester nyomába lépett. Csak arra törekedett, hogy az Úr hűséges képmása, apostol és atya legyen. Életrajzírója, Nesztor szerint ,,földi angyal és mennyei ember'' volt.

Bensőségesen tisztelte az Úr Krisztus emberségét, amint ezt a nyugati szentek közül Szent Bernátnál (lásd: A szentek élete, 470. o.) és Assisi Szent Ferencnél (lásd: A szentek élete, 566. o.) láthatjuk. A szerzetesekhez szóló buzdításaiban gyakran szólt, többnyire az Evangéliumból kölcsönzött szavakkal Krisztus követéséről. Tanítását a keleten szokásos szentháromságos doxológia helyett leginkább ezzel a krisztologikus formulával fejezte be: ,,Jézus Krisztusban, a mi Urunkban''.

Erejét a megfeszített munka és a sok vezeklés felőrölte. Isten előre kinyilatkoztatta neki halála napját, s ő bensőséges örömmel készült a hazatérésre. Kinevezte utódját és meghagyta neki, hogy éjszaka temesse majd el. Alig negyvenévesen halt meg május 3-án, a nap második órájában.

,,És amikor eljött az este, a testvérek fogták holttestét és gyertyákkal kísérve, Jézus Krisztus dicsőségére énekelve eltemették a barlangban.'' [13] A Sztudiu kolostort 463-ban alapította Konstantinápolyban egy

Sztudiosz nevű konzul. A 8. századtól a bizánci terület  mintakolostora, reguláját az Athosz-hegyi szerzetesek is elfogadták.

Szent Apollón vértanú

Szentünk a lidiai Szard városából származott. Egy alkalommal Ikoniumba menve elfogták és a város parancsnoka elé vitték. Mivel nem akarta a császár nevét segítségül hívni, fára függesztették és egyéb kínzások között adta vissza lelkét Istennek 253-59 között.

Szent Engelbert


BOLDOG RUIZ EMMÁNUEL és hét társa vértanúk, I. r. (1860)

Szent Ferenc rendjének sok vértanúja akadt a századok során a mohamedánok lakta területeken. Ilyenek a damaszkuszi vértanúk is. A 19. század közepe táján Szíriában fellángolt a keresztényüldözés. Ennek egyik oka, hogy a török-orosz háború (1854-55) után az európai nagyhatalmak a török kormányt rá tudták venni egy olyan egyezség megkötésére, mely szerint a keresztények a török fennhatóság alatt a mohamedánokkal egyenlo jogokkal rendelkeznek. Ez felboszített egyes mohamedán csoportokat, így Szíriában a drúzokat, hogy az európaiaktól nem ellenorzött Líbiában bosszút álljanak a védtelen keresztényeken. A Libanon vidékérol, mint pusztító tuzvész terjedt a keresztényüldözés, s 1860. júliusában eljutott Damaszkuszhoz. Itt a 150 ezer lakosból 20 ezer volt a keresztény. Jórészt maroniták. A ferencesek a latin szertartású katolikusok lelki gondozását látták el. Öt spanyol páter, 2 testvér, egy tiroli páter lakott a rendházban. Nem menekültek el, jóllehet tudták, készen kell lenniük a vértanúságra. A keresztények a városban el voltak készülve a legrosszabbra. A mohamedánok kereszttel megjelölték a keresztények házait. Júl. 9-én a déli harangszóra megindult az általános öldöklés. A támadók a rendház eros kapuit zárva találták, de éjfélkor egy áruló megmutatta nekik azt a kis kaput, ahol könnyedén be tudtak hatolni. A misszionáriusok és maronita keresztények is nagy számban a templomban imával, buzdításokkal erosítették egymást. P. Emmánuel házfonök úgy rendelkezett, hogy az oltáriszentséget vegyék magukhoz, nehogy azt a drúzok megszentségtelenítsék. Azok vad gyulölettel rontottak rájuk. Hittagadásra szólították fel oket. Mikor azok megvallották hitüket, sorra öldösték le oket. Eloször a házfonököt, aki az oltárra hajolt, s így fejezték le. Másokat karddal vagy bunkós bottal végeztek ki, két laikus testvért a toronyból dobtak le. P. Engelbert (33 éves) megkérdezte az ot megölni készülo drúzt: „Barátom, mit vétettem ellened, hogy meg akarsz ölni?” – „Semmit - volt a válasz -, de te keresztény vagy!” Hajnalra véres tetemeikkel borítva volt a templom és a rendház. A városban minden keresztényt kiírtottak volna, ha sok jólelku mohamedán el nem rejti oket házában. A 8 ferences vértanút és három maronita keresztényt XI. Piusz pápa avatott boldoggá Szent Ferenc halála 700. jubileumi évében, 1926-ban. (Az ítéletkor) „az igazak teljes biztonsággal állnak szemben azokkal, akik sanyargatták oket... Iszonyú félelem fogja el oket és nem tudnak hová lenni azok nem várt üdvössége miatt. Bánkódva szólnak egymáshoz...:”Ezek azok, akiket egykor kinevettünk és akikbol gúnyt uztünk. Mi esztelenek! Életmódjukat orültségnek tartottuk és halálukat dicstelennek. Hogy lehet az, hogy Isten fiai közé sorolták oket és a szentek között van osztályrészük?” (Bölcs 5,1-4.)

Imádság:

Urunk Jézus Krisztus, te boldog Emmánuelnek és társainak megadtad a kegyelmet, hogy hitük megvallását vérükkel pecsételjék meg, add kegyelmedet, hogy érdemük és közbenjárásuk által hitünkben megerosödjünk és a hitetlen népek az evangélium világosságára jussanak. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

SVÉD SZENT ERIK vértanú

+Uppsala, 1160.

Szent Oszkár (lásd: A szentek élete, 81. o.) második svédországi missziós útja során, 832-ben beiktatta az első skandináv püspököt, Gautbertet az akkori fővárosban, Birkában, de a következő időkben nemcsak a missziós munka gyümölcse ment veszendőbe, hanem maga a város is elpusztult. Svédország jóval később lett keresztény, mint Dánia vagy Norvégia. A 11. században főleg angolszász eredetű hittérítők működtek az országban (Szent Sigfred, Szent Dávid, Szent Eskil), de Brémai Ádám még 1075 körül is arról tudósít, hogy Uppsalában, a nagy pogány nemzeti szentélyben bálványokat tiszteltek a templomban, a szent berekben pedig ember- és állatáldozatokat mutattak be. Ugyanakkor a brémai érsek több svéd püspökséget is alapított, de a svédek valójában csak Sverker király (kb.1130--1156) uralma idején tértek át a kereszténységre. Az első kolostorokat is akkor alapították.

Amikor Sverker király lázongás áldozata lett, utódjául Erik Jedvardsont választották meg. Hogy milyen származású volt, s hogy megválasztása miként zajlott le, nem tudjuk. Lehetséges, hogy angol ősei voltak (Jedvard =Edvard?). Erik életét illetően a 13. század második felében keletkezett életrajzát nem tekintve, a források roppant szűkszavúak. Biztosan csak azt lehet tudni, hogy kb. 1156-tól 1160-ig uralkodott, kiváltságokkal látott el egy ciszterci kolostort, míg feleségének, Krisztinának vitája volt egy másik ciszterci kolostorral. Fia, Knud Eriksson 1167-től 1196-ig uralkodott, lánya, Margit pedig Sverre norvég királynak volt a felesége. Erik szent hírének első bizonysága az uppsalai püspökség 1198. évi naptára, amelyben május 18- án szerepel ,,Hericus Rex'' ünnepe. A vejéről, Sverre norvég királyról szóló monda 1220 körül megemlékezik Erik Uppsalában őrzött ereklyéjéről; 1256-ban pápai bulla engedélyezte az ünnepnapját.

A már említett Erik-legendát a svéd történészek 1900-ig merő kitalálásnak tekintették, de napjainkban elvetik ezt az álláspontot. Felfedezték, hogy a mai változat egy jóval korábbi eredetin alapszik, amelyet fő vonásaiban történelmileg hitelesnek kell tekinteni. Eszerint Erik az Egyházhoz hű király volt, aki az igazságosság szellemében és a közjó szem előtt tartásával uralkodott. Különösen nagy gondja volt arra, hogy templomokat építsen és hogy Uppsalában a káptalant megalapítsa; nem sokkal később (1164) ez lett Svédország főkáptalanja. Magánéletét szigorú aszkézis jellemezte. (Az uppsalai dómban sokáig mutogatták a ciliciumát.)

Uralma legnagyobb eseményének Finnországba vezetett keresztes hadjárata számít. Hű barátjával és munkatársával, Henrik uppsalai püspökkel és egy csapattal partra szállt ebben a kereszténységtől még alig-alig érintett országban, hogy a régi svéd befolyást erősítse és a keresztény missziót előmozdítsa. A finnek védekeztek, de csatát vesztettek. A legenda szerint Erik könnyezett az elesett finnek láttán, amiért megkereszteletlenül kellett meghalniuk.

Amikor Erik visszatért Svédországba, Henriket Turkuban (Abo) hagyta Finnország első püspökeként. Később, amikor Henrik püspök egy gyilkost rá akart venni a megtérésre, életével fizetett. Mint Finnország nemzeti szentje és apostola Turku katedrálisában van eltemetve.

Erik is erőszakos halált halt. Legendája szerint ellenfelei a dán trónkövetelő vezetésével éppen akkor támadták meg, amikor 1160-ban Krisztus mennybemenetele ünnepén misét hallgatott. Erik a mise után meg akart küzdeni a támadókkal, de túl kevés harcos volt vele. Támadói leterítették és egyetlen csapással átvágták a nyakát. Csontjai fennmaradtak, és egy nyakcsigolyája tanúsítja ezt a halálnemet.

A kései középkorból rendkívül szép liturgikus szövegek örökítik meg Eriknek Svédország nemzeti szentjeként való tiszteletét; sok zarándoklatról szóló híradás is őrzi népszerűsége emlékét. A kis aranyozott ezüst szarkofágot, amelyben ereklyéit őrzik, 1574-ben III. János király készíttette, és ma is meg lehet tekinteni az uppsalai dómban.

Szent Eugéniusz     vértanú, † ~135       


Szent Felicitasz özvegy és hét fia,     vértanúk, † ~150       


Szent Juliánusz     vértanú, † ~135       


Szent Jusztin     vértanú, † ~135       


DÁNIAI SZENT KANUT (KNUD) vértanú

*Dánia, 1040 körül. +Odense, 1086.

Egy ideig úgy látszott, hogy Szent Oszkár (lásd: A szentek élete, 81. o.) térítő munkája nem hozta meg Északon a várt gyümölcsöt. Dániában ugyanis csak Harald Blatand király megtérése után (960 táján) lett államvallás a kereszténység. Ettől kezdve alapítottak ugyan püspökségeket és építettek templomokat, de a kereszténység szelleme csak lassan, a következő századok folyamán lett úrrá az országban. A királyok többsége felkarolta ugyan az Egyházat, de inkább politikai okból (mert támogatást várt tőle Anglia meghódításához vagy a belső hatalmi harcok letöréséhez), semmint őszinte meggyőződésből. Az új vallás valójában a népet is, a királyokat is hidegen hagyta.

Kanut Svend Estridsson (1047--1074) király fia volt, aki elsőként vette észre, mekkora jelentősége van annak, ha az Egyház gyarapszik. A hamburgi érsekek krónikása, Brémai Ádám (+1081) úgy írta le Svendet, mint nyitott és nagyon művelt embert. Svend pontosan meghatározta az egyházmegyéket és őszintén érdeklődött a kereszténység iránt, de a keresztény házassági erkölcs megtartását már nem tekintette magára nézve kötelezőnek. Különféle asszonyoktól született fiai közül egymás után öten követték a trónon, s a legtehetségesebb és a legszilárdabb jellemű Kanut volt közülük.

Ifjúként azokkal a feladatokkal bízta meg apja, amelyeket ma külpolitika néven foglalnánk össze. Tengeri hadjáratai során Kanut érvényt szerzett azoknak a követeléseknek, amelyeket Dánia korábban támasztott Angliával szemben. Ugyanakkor a Keleti-tengeren az ő nevéhez fűződik annak a térítő célú hódító politikának a bevezetése, amelyet Dánia Mecklenburgnak akkor még pogány szláv törzseivel szemben, valamint Pomeránia és a Baltikum irányában folytatott.

Amikor apja meghalt, képességeinél fogva Kanut lett volna a legalkalmasabb arra, hogy a trónra lépjen, de nem őt választották meg, hanem a testvérét, Harald Hent, aki kevésbé termett uralkodásra. Kanut csak testvére korai halála után, 1080-ban léphetett trónra.

Mint Norvégiában Szent Olaf (lásd: 362. o.), Kanut is keresztény hivatásnak tekintette az uralkodást. A két király uralma idején a történelmi feltételek sok tekintetben megegyeztek, de Dániában ekkor -- legalábbis nyíltan -- már nem volt pogányság. Annál időszerűbb feladatnak bizonyult az élet egészének keresztény szellemben való átalakítása.

Politikai téren Kanut is, mint Olaf, a központi hatalom megszilárdítására törekedett, különösen a nemesek önző érdekeinek háttérbe szorításával. Keresztény humanizmusát bizonyítja, hogy érvényt szerzett a szabadon bocsátott rabszolgák, a nők és az idegenek jogainak, s hogy határozottan fellépett az ököljog ellen. Mindamellett hat esztendeig tartó uralma alatt legtöbb gondja az Egyház helyzetének megszilárdítására volt. Ő az első dán király, aki tudatosan törekedett arra, hogy a papság mind jogilag, mind anyagilag független lehessen. Az országban a püspökök képviselték a legfőbb rendet, s közvetlenül a király alá tartoztak. De Kanut nem érte be annyival, hogy az Egyház szabadságának biztosításához a törvényes kereteket megteremtette, adományokkal is elhalmozta az Egyházat, főleg Lundot, lehetővé téve itt káptalan megalapítását és egy méltó székesegyház megépítését. Ugyanakkor gondja volt arra is, hogy a tizedet bevezesse. Azt remélte ugyanis, hogy ezzel meg tudja óvni az Egyházat a simónia visszaéléseitől. Ezzel az egyházpolitikával elérte, hogy megszűnt a ,,germán nemzeti egyház'', s Dánia csatlakozott a Szent VII. Gergely- (lásd: A szentek élete, 216. o.) féle reformhoz. Ez az egyházi részről sugalmazott, határozott reformpolitika azonban Kanut ellenségeinek számát is gyarapította, hiszen amit tett, az a nemesség görcsösen védett érdekei ellen volt és vallási közönyösségüket is emlékezetükbe idézte.

1085-ben Kanut egy nagyobb szabású vállalkozásba fogott. Az elégedetlenkedő angolszászok biztatására Norvégia királyával, Olaffal, valamint ennek apósával, Flandria grófjával, Róberttel szövetkezve el akarta űzni Anglia trónjáról Hódító Vilmost. Hatalmas flottát szervezett Limfjordban (Jütland). Vilmos is felkészült: megszállta a keleti partot, hogy megnehezítse a dánoknak a partraszállást. Végül az egész terv kútba esett, mert Kanut nem vállalkozhatott arra, hogy -- mint tervezte -- maga vezesse a flottát. Ez meghátrálásnak látszott, ami a zsákmányra éhes főembereknek csalódást okozott. Valójában azonban azért nem akarta Kanut Dániát elhagyni, mert Gergely pápának IV. Henrik császár által elűzött német hívei, Salzburgi Gebhard és Hermann von Salm ellenkirály nála kerestek Schleswigben menedéket, így tartania kellett tőle, hogy a császár hátba támadja.

Csakhogy Dániában ezt nem látták be, s végül az elégedetlenkedés oda vezetett, hogy összeesküvéseket szőttek. Ezek letörésére Kanut pénzbírságot rótt ki, de ezzel csak azt érte el, hogy még ellenségesebb lett a hangulat. 1086 nyarán kitört a lázadás. Jütland legészakibb részéről (Vendsyssel) indult ki, és az egész tartományra átterjedt. Kanut Odensében (Tünen) megkísérelte, hogy úrrá legyen a helyzeten. Július 10-én egy Jütenben és Tünenben kiállított sereg megtámadta Kanut kíséretét. Tárgyalni a támadók nem voltak hajlandók. A király a Szent Albán templomban keresett menedéket, bízva a szent oltalmában, akinek ereklyéit maga hozta ide Angliából. Ellenségei nem rettentek vissza. Kanut felkészült a halálra: meggyónt és megáldozott. Emberei -- köztük testvére, Benedek is -- bátran küzdöttek érte, de a túlerőben lévő ellenség lemészárolta őket. Kanutot az ablakon át egy lándzsa találta el; a szentélyben, az oltár lépcsőjén halt meg Dánia első vértanúja.

Dániában Kanut életének és halálának leírásával, az úgynevezett Passio Sancti Canutival (1096 körül) és Älnoth, angol bencés 1124 körül írt Gestájával vette kezdetét az írásbeliség, illetve az írott irodalom. Ezek az írások történeti szempontból, csak a lényeget tekintve megbízhatók: Kanut személyes életét éppúgy áthatotta a kereszténység, mint politikáját.

Kanut helyi tisztelete, bár sokan küzdöttek ellene, hamar megkezdődött. Szentté avatását testvérének és második utódjának, Erik Ejegod királynak a kérésére II. Paszkál pápa hirdette ki 1100-ban. Ereklyéi ma is láthatók Odensében, az evangélikus Szent Kanut katedrális kriptájában.

Szent Kreszcenciusz     vértanú, † ~135       


Szent Nemezisz     vértanú, † ~135       


NORVÉGIAI SZENT OLAF (OLAV) vértanú

*995. +Stiklestad, 1030.

Az északi országok keresztény hitre térítésében három szent király: Norvégiai Szent Olaf, Dániai Szent Kanut (lásd: 359. o.) és Svédországi Szent Erik (lásd: 357. o.) játszott nagy szerepet. A skandináv országokban a hittérítő munka oroszlánrészét nem papok végezték, hanem világiak. Ezzel kapcsolatban két dolgot kell figyelembe venni, ami a 11- -12. században Északra különösen jellemző.

A skandináv népek zömükben szívesen elfogadták a keresztény hitet, de az erkölcsi következményeket, amelyek belőle fakadtak -- egyéni életmódjukat és az egész társadalmi berendezést illetően -- már sokkal kevésbé voltak hajlandók vállalni. A kereszténységgel kapcsolatos fenntartásaik tehát nem a vallás, hanem az erkölcs elfogadása terén nyilvánultak meg. Szent királyaik viszont igyekeztek az erkölcsöket keresztény szellemben átalakítani, így lettek vértanúk.

A másik dolog: a 11. század a germán ,,saját egyházak'' kora, amikor is a keresztény érzületű királyok úgy érezték, hogy közvetlenül ők a felelősek az egész egyházi életért országukban. Az akkori papság -- még Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) reformja előtti időről van szó -- tudatosan támogatta a keresztény központi hatalmat, különösen ezekben az északi államokban, a még csak félig keresztény vikingek körében.

Norvégiában a kereszténység helyenként már a 10. században talajra talált. Olaf Tryggvason (995--1000) egyszerre harcolt a kis fejedelmek megosztottsága és sokféle pogánysága ellen, de Svend Tveskaeg dán király legyőzte. Norvégia is része lett a nagy dán birodalomnak, amely Nagy Kanut uralma idején (1014--1035) Angliát is magába foglalta.

Ekkor élt a második Olaf, a szent. Harald Graenske kiskirálynak, Vestfold urának volt a fia. Később mostohaapja, Sigurd Syr házában nőtt fel, Ringerikében. Lehetséges, hogy kiskorában megkeresztelték, az viszont tény, hogy viking nevelést kapott. Amikor felserdült, mostohaapja megajándékozta egy hajóval, és egy csapat katonát is adott neki. Így részt vett több merész viking vállalkozásban a Keleti- tengeren, Hollandia és Anglia ellen. Egy ideig Ethelred angol király szolgálatában állott, s ekkor a kereszténység mély hatással volt rá. Amikor egy új vállalkozás során a Gibraltár előtt hajózott, lehetett valami látomása, amelyben világossá vált előtte, hogy vissza kell térnie Norvégiába és trónra kell lépnie. (A legenda szerint egy ragyogó alak ezt mondta neki: ,,Térj vissza és légy Norvégia örökös királya.'') Észak felé fordult hát, és 1015 előtt fölvette Normandia hercegénél, II. Richárdnál a kereszténységet. Amikor tovább folytatta útját hazája felé, már volt vele 220 katona, egy püspök és több pap. Felismerte küldetését és élete értelmet kapott.

A róla szóló legfontosabb források (Passio Olavi a 12. századból és Szent Olaf sagája Snorre Sturlasontól a 13. századból) természetesen korábbi hagyományokon alapszanak; bennük a történeti tényekhez anekdoták és mitikus elemek kapcsolódnak, de Olaf életének fő vonala azért kirajzolódik bennük.

Csak 1016-ban sikerült Olafnak -- tárgyalások után és harcok során -- elérnie, hogy elismerjék egész Norvégia első királyának. Törekedett arra, hogy Norvégiában a kereszténység terjedését előmozdítsa. Mindent megtett, hogy a szívek ellenállását legyőzze. Életrajzírója, Snorre elbeszéli, miként ért el eredményt az egyik térítő útján a norvég parasztok körében. A király Gudbrandsdalenbe érkezett. Az idevaló emberek Tor isten hatalmas képmásával akarták megrettenteni. Olafra azonban semmi hatással nem volt a bálvány; rámutatott az épp kelőben lévő napra: lám, sokkal nagyobb és sokkal hatalmasabb, mint a torz bálvány, és az igaz és láthatatlan Isten teremtménye. Embereivel szétdaraboltatta a bálványt, s mivel Tor isten nem állt bosszút, ezt a parasztok istenítéletnek tekintették és nem álltak tovább ellen. Papjaira bízta, hogy hirdessék az Evangéliumot, tanítsanak, építsenek templomokat, misézzenek, szolgáltassák ki a szentségeket. Előfordult, hogy a keresztségre csak valóságos csata után kerülhetett sor, amelyet mindkét fél ,,istenítélet''-nek tekintett.

Később új törvényeket fogadtatott el Olaf annak érdekében, hogy népét politikailag összefogja és keresztény szemlélettel átitassa. ,,Szent Olaf törvényei''-t, amelyeket századokon át mintaszerűnek tartottak, sajnos nem ismerjük hiteles formában, mert csak jóval később írták le. Olaf fő tanácsosai a misszionáló püspökök voltak; közülük főleg Grimkel adott neki sok tanácsot a keresztény jogrend alapjának megvetéséhez. A legfőbb követelmény az volt, hogy Norvégia mielőbb keresztény legyen és hogy templomok épüljenek. Ezért püspökségeket kellett alapítani, és biztosítani kellett a papok megélhetését. Az új törvény szentesítette a munkaszünetet vasár- és ünnepnapon, és tiltotta, hogy közeli rokonok egymással házasságra lépjenek.

Olaf következetesen küzdött a keresztény jogrend érvényesüléséért és azért, hogy csak egy király legyen. Ez hamarosan ellenállást váltott ki. Elsősorban a régi kiskirály-családok mozgolódtak, a dán Kanut is egyetértett velük. Olafot tűrhetetlen zsarnoknak kiáltották ki, aki elvette tőlük a régi jó szabadságot. Eddig a gazdag parasztok a nemzetségükhöz tartozó törvénysértőt kiválthatták pénzzel, így a szegényekkel szemben előnyösebb helyzetben voltak. Most azonban -- ezt Olaf külön hangsúlyozta -- az előkelő és gazdag bűnösnek ugyanazt a büntetést kellett elszenvednie. 1028-ban Kanut király flottát vezetett Norvégia ellen angol és norvég katonákkal. Mivel Olafnak túl kevés híve volt, menekülésre kényszerült.

Ebben a sorsfordulatban Olaf elég érett kereszténynek bizonyult. Eddig elég sok harcába került a keresztény életeszmény megvalósítása, s ebben a harcban nem sikerült mindig helytállnia: egyetlen fiának, a későbbi Jó Magnus királynak nem a felesége volt az anyja. Most bűnbánatot tartott. Menekülés közben sok csodát tehetett. Hatására lettek kereszténnyé Gotland szigetének lakói. Oroszországban a rokonainál talált menedékre. Először arra gondolt, hogy elzarándokol a Szentföldre, de egy új látomásból erőt merítve elhatározta, hogy visszatér hazájába. Svédországban csapatot gyűjtött és Drontheim ellen vonult, ellenségei azonban túlerőben voltak. 1030. július 29- én vívták meg a döntő csatát Stiklestadnál. Snorre beszámol róla, hogy fehér keresztet festetett a katonák sisakjára és pajzsára, csatakiáltásuk pedig így hangzott: ,,Előre Krisztus, a kereszt és a király hívei!'' Ez -- még ha csak legenda is -- arra enged következtetni, hogy Olafot Konstantin szelleme hatotta át. A csatát és az életét azonban elvesztette.

A saga, amely mindjárt Olaf halála után keletkezett, már szentnek mutatja be a halott királyt. Egy versben, amely a győztes Svend Knudsonnak szólt, Thorarin Lovtunge így énekelt: ,,Olaf, mielőtt kilehelte volna, megmentette ártatlan lelkét'', s most ,,vakok és némák keresik fel a királyt, és gyógyultan térnek vissza otthonukba''. Grimkel püspök az egyik drontheimi templomba vitette földi maradványait.

Ezzel létrejött Észak egyik legnagyobb középkori zarándokhelye. 150 évvel később elkezdték építeni a norvég érsek székesegyházaként a legnagyobb és legszebb északi katedrálist, a Szent Olaf templomot. Ezen kívül még sok más Szent Olaf templom is épült Norvégiában, sőt Svédországban, Dániában és Angliában, valamint a Hansa-városokban. Így jogosan tekinthetjük az egykori viking királyt Észak legjelentősebb és legnépszerűbb szentjének. Mint Norvégia örökös királya (Rex perpetuus Norvegiae) Olaf az ország politikai és keresztény egységének szimbóluma.

A reformáció után arany ereklyetartóját Dániába vitték és Olaf földi maradványait megsemmisítették.

Szent Primitív     vértanú, † ~135       


Szent Rufina     szűz és vértanú, † 257       


Szent Szekunda     szűz és vértanú, † 257           


Szent Szimforoza     vértanú, † ~135       


Szent Sztakteusz     vértanú, † ~135       


Szent Ulrik     apát és hitvalló, † 1093       


Szent Viánor és Szilván vértanúk

Vianor Piszidiából származott. Hitének megvallása miatt elfogták és hittagadásra akarták kényszeríteni. Mivel állhatatosan kitartott, ezért megkínozták, késsel szurkálták, felfüggesztették, fogait kitörték, füleit levágták. Látta mindezeket egy Szilván nevű ember. Hatásukra hitt Krisztusban. Erre kivágták nyelvét, azután lefejezték. Újabb kínzás után Viánort is lefejezték a IV. század elején.