SZENT ADALBERT*Libice (Kelet-Csehország), 956 körül +Tentikken (Danzig közelében), 997. április 23.

Adalbert kora a német-római szent birodalom fölemelkedésével és a keletnémet területek evangelizálásának kezdetével esik egybe. A germánok és a szlávok, a kereszténység és a pogányság közötti egyre gyakoribb összeütközések kora ez, bizonyos tekintetben a későbbi közép- európai feszültségeknek, a kelet-nyugat ellentétének előrevetett árnyéka és előíze.

Adalbert származásában is megjelenik ez a polaritás. Ereiben apja, a cseh Szlavnik fejedelem részéről szláv, anyja, Adilburg részéről pedig szász, tehát germán vér folyt. A jó megjelenésű kis Vojtechet (így hívták) már származása miatt is kitűnő világi pályára szánták, de szellemi adottságai is jóval az átlag fölé emelték. Isten azonban áthúzta az emberi számításokat, mert nagyobb dolgot akart vele és képességeivel megvalósítani: magasztos apostoli hivatásra választotta ki. Súlyos betegséggel látogatta meg tehát a fiút, s a szülők fölismerték a jelet: a gyermeket Isten lefoglalta magának, az ő szent szolgálatára kell tehát adni.

Így került a fölgyógyult fiú 972-ben a magdeburgi dóm jónevű iskolájába, hogy itt készüljön a papi hivatásra. Vallásosságával és okosságával kitűnt társai közül. Bérmáláskor vette föl az Adalbert nevet pártfogója, a magdeburgi érsek iránti tiszteletből. Az érsek halála után, 981-ben visszatért Prágába, ahol az első prágai püspök, Dietmar szentelte pappá. 983-ban, Dietmar halála után a püspökség alapítója, II. Boleszláv fejedelem, a papság és a nép egy akarattal Adalbertet választotta püspökévé. Daliás alakja, főnemesi származása, cseh nemzetisége, a társadalmi érintkezésben való jártassága, szelídsége és képzettsége mind-mind jó ajánlólevél volt számukra. II. Ottó császár is jóváhagyta a választást. Adalbert családi kapcsolatait (anyja I. Henrik rokona volt) és német műveltségét tekintve ez érthető is. Különben sem akart ellentmondani az általános óhajnak, hogy ti. a püspökségnek hazai gazdája legyen. Így a veronai birodalmi gyűlésen 983. február 22-én beiktatták őt. A mainzi érsek, Willigis szentelte püspökké még ugyanazon esztendő június 29-én.

Az otthoni fogadtatás örömmámorával szöges ellentétben állt a pásztor és a nyája között csakhamar megszülető feszültség. Adalbert befelé forduló természete, kolostor csendjére vágyódó lelke nem volt fölkészülve arra a küzdelemre és keménységre, melyet e félig civilizált és megtért nép vezetése, a sok pogány maradvány kiirtása (soknejűség, rabszolgatartás, varázslás, papok nősülése stb.) igényelt. Az állandó sikertelenségek, a hol innen, hol onnan fölbukkanó ellenállás megérlelték benne az elhatározást: 988-ban Rómába ment a pápához, s kérte, engedje őt zarándokként Jeruzsálembe, hogy ott szegényen és magányosan szolgálja az Urat. A montecassinói apát tanácsára változtatta meg a tervét, s lett bencés szerzetes 990- ben a Rómában fekvő aventinói görög kolostorban.

A csehek azonban a mainzi érsekkel szövetkezve ismét megostromolták kéréseikkel. A pápa és az apátja iránti engedelmességből Adalbert ismét Prágába készült. A római kolostorból magával vitte 12 társát, s megalapította velük a brevnovi apátságot. Ez az apátság idővel igazi szellemi-lelki középponttá lett: sok püspököt, apátot, szerzetest adott Cseh-, Morva-, Lengyel- és Magyarországnak, számos misszionáriust küldött Oroszországba. Évszázadokon keresztül a keresztény vallás és kultúra sugárzó központja volt a nyugati szlávok számára. Adalbert már ezzel az egyetlen alapításával is kitörölhetetlenül beírta nevét Európa civilizációjának és hitterjesztésének történetébe.

Az otthoni állapotok azonban nemigen javultak. A sok ünnepélyes ígéretből nem lett semmi. Alig törődtek az egyházi előírásokkal (pl. menedékjoggal) és a lelkipásztorok erőfeszítéseivel. Adalbert akarva, nem akarva belekeveredett a szlavnikidák (saját családja) és a premyslidák közt dúló harcba. A békére és kiengesztelődésre törekvő püspök ismét föladta az egyenlőtlen harcot, s részben önként, részben kényszerítve, ismét elhagyta Prágát.

994--995-ben Magyarországon térített. Ő keresztelte és bérmálta meg többek között Szent Istvánt. Máig is ő az esztergomi egyházmegye védőszentje. 996-ban megint visszatért római kolostorába. Ez év májusában koronázták császárrá III. Ottót, akire mély benyomást tett Adalbert őszinte és komoly vallásossága, jámborsága. Barátok lettek.

Ismét kiragadták szerzetesi magányából: a pápa, a császár, az érsek erélyesen sürgette, hogy folytassa prágai tevékenységét. A bencés szerzetes számára szent volt az engedelmesség. Hazafelé menet elkísérte III. Ottót Németországba, és hosszabb ideig nála maradt Mainzban. Jelentős része volt a császár vallásos és politikai gondolkodásának formálásában; megnyerte őt a keleti misszió ügyének is. Útközben kapta a hírt, hogy legközelebbi rokonait Csehország hercege, II. Boleszláv kegyetlenül meggyilkoltatta. Látva, hogy a családja nyújtotta támogatás semmivé lett, s nemzetségének esküdt ellensége került hatalomra, az eredményes munkát teljesen reménytelennek tartotta. Úgy látta, hogy a Prágába vezető út lezárult előtte. Prága helyett tehát Lengyelországba ment, és megalapította Meseritz kolostorát. Chrobry Boleszláv fejedelem támogatta, hogy továbbutazhassék az északon élő balti törzsekhez (Pruzzi, Prussen, később Preussen = poroszok), akik még nem kerültek érintkezésbe a civilizált világgal, s pogányság, erkölcsi elvadultság uralkodott közöttük. Adalbert 996/997 telén térített közöttük, de munkájának olyan leküzdhetetlen akadályai voltak, hogy úgy döntött, társaival együtt elhagyja a terméketlen ugart, és a litvánokhoz megy misszionálni. De mielőtt még elindulhatott volna, a pogányok egy lándzsával megölték: 997. április 23-án halt vértanúhalált Krisztusért a Nagat és az elbingi Weichsel közti Tentikkennél. Itt nyerte el ez a valóban szent élet a koronáját, a nagy célt, amely után ő is, mint minden tökéletességre törekvő keresztény, annyira vágyott.

A lengyel herceg kiváltotta testét a gyilkosoktól, és Gnieznóban temette el. Már 999-ben a szentek sorába iktatta őt Szilveszter pápa. Sokan elzarándokoltak csodatévő sírjához, többek között barátja, III. Ottó császár is (1000). A császár, élve az alkalommal, Gnieznót a szent iránti tiszteletből érsekséggé avatta. És ami életében nem adatott meg Adalbertnek, hogy Prágában otthont és békés nyugalmat találjon, azt megadta az utókor a földi maradványainak, melyeket 1030- ban vittek a csehek Prágába. Adalbert tisztelete azóta nőttön nő, s a prágaiak hazájuk védőszentjét tisztelik benne.


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható, örökkévaló Isten, ki a mai napon Szent Adalbert püspököt, a te vértanúdat szenvedésének érdeméért szentjeid közé emelted, kérünk, add meg nekünk, hogy az ő példája nyomán mi is eljuthassunk az örök hazába!


Szent Alexandra vértanúnő

Alexandra Dioklécián keresztényüldöző császár felesége volt. Keresztény voltát egy ideig titokban tartotta. Amikor látta szent György nagyvértanú szenvedéseit, úgy gondolta, hogy eljött az idő a nyílt megvallásnak, A nagyvértanú lábaihoz borulva mindenki hallatára megvallotta keresztény hitét, és nevetségessé tette a bálványimádást. A haragvó császár mindkettőjüket halálra Ítélte. A császárné égre emelt szemekkel és imádkozva ment az ítélet végrehajtására. Az úton elgyengülve, kérte a katonákat, hogy hagyják egy kis időre aludni. Egy ház árnyékában békén adta vissza lelkét Istennek 303-ban.

Szent Anatol és Protoleon vértanúk

Mindketten katonák voltak. Látva szent György nagyvértanú szenvedéseit és közben az általa művelt csodákat, Krisztus hívei lettek, ezért karddal fejezték le őket.

BOLDOG ASSISI EGYED szerzetes

+Monteripidói remeteség, 1262. április 22.

Boldog Egyed testvér életét csak attól az időtől kezdve ismerjük, amikor elhatározta, hogy Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) követője lesz. A legenda minden korábbi eseményt homályban hagy. Lehetséges, hogy előzően favágó volt. Szerzetesként mindenesetre gyakran végezte ezt a munkát. Feltehetően korán hozzászokott a nehéz munkához. Bizonyosnak látszik, hogy elpusztíthatatlanul egészséges volt. Egyszer azt mondta Szent Ferencről: ,,Csak egy dolog nem adatott meg neki: az erős test. Ha ugyanis olyan test állt volna rendelkezésére, mint az enyém, ennyire teljesítőképes, kétségtelenül bejárta volna a világ legtávolabbi zugait is.''

Egyed hallott már arról, hogyan csatlakozott Ferenchez első társa, Boldog Quintavallei Bernát. Nagyon mélyen hatott rá, hogy Bernát szó szerint teljesítette az Evangéliumot, és minden tulajdonát eladta, az árát pedig szétosztotta Assisi szegényei között. További két férfi is csatlakozott Ferenchez. Egyed Isten felszólításának fogta fel, hogy ez a hír eljutott hozzá. Haladéktalanul Assisibe ment, s ott megtalálta Ferencet. ,,Hozzátok akarok tartozni Isten iránti szeretetből'' -- így kérlelte Ferencet. Az meglátta a kérlelőben akaratának tisztaságát, és ezekkel a szavakkal mutatta be társainak: ,,Egy jó testvért küldött hozzánk az Úr''.

A kis közösség előtt ott állt az Úr igéje: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán jöjj és kövess engem!'' (Mt 19, 21.) Ferenc drámai cselekedetével a püspök előtt lemondott gazdag örökségéről. Quintavallei Bernát is látványosan lépett a szegénység útjára. Egyednél egyszerűbben ment minden, mert ruházatán kívül nem volt semmije. Ferenc magával vitte Assisibe, hogy a városban csuhát kerítsen számára a beöltözéshez. Útjuk közben alamizsnát kért egy szegény asszony. Ferenc Egyedhez fordult: ,,Adjuk oda neki a köpenyedet!'' Örömmel ajándékozta oda Egyed köpenyét a koldusasszonynak. Maga is szegény volt; amit ajándékozni tudott, azzal nem segíthetett a nép szegénységén. De azt a keveset, amit el tudott ajándékozni, vidám szívvel adta. Még azon a napon beöltöztette őt Ferenc.

Egyed igen nagyra becsülte Szent Ferencet. Az első társak Ferenchez való viszonya azért mégis más volt, mint azoké, akik később érkeztek a Szent közösségébe. A rend egyik történetírója mondta az első társakról -- s ez Egyedre is vonatkozik --, hogy Ferenc kíséretét alkották, a rendi család azonban velük még nem jött létre valójában: ,,Első társai bizonyára alig voltak a fiai. Olyanok voltak, mint a testvérei, társai a legesztelenebb kalandban''. Első társai a később jövőknél erősebben magukra és saját döntésükre voltak utalva. Jellemző továbbá, hogy Egyed (mint még néhányan az első testvérek közül) később teljesen elhagyta a tevékeny életet, és szemlélődőként visszavonult egy remeteségbe. Ezzel azonban semmi esetre sem szakadt el a maga útját járva Szent Ferenc rendjétől, hanem olyan életformát választott, amelyet a ferences élet első időszakában egy másik lehetőségnek ismertek el az apostoli tevékenység mellett. Talán felismerte Egyed, hogy a prédikálást hosszú távon mégiscsak a rend papjainak kell végezniük, ezért vonult vissza.

Még nem sok ideje volt a kisebb testvérek közösségében, amikor Ferenc apostoli vándorútra küldte ki a világba. Úgy látszik, mintha Egyed nagy örömmel köszöntötte volna, hogy szembekerül a világgal. Mint makkegészséges férfinak nem kellett félnie a vándorút fáradságaitól. Útközben sokszor felajánlhatta erejét mások szolgálatára és segítésére. Segített az embereknek az olajbogyó-szüretelésben, friss forrásvizet vitt szét a városokban, és szolgálataiért csak a mindennapi kenyeret kérte alamizsnaképpen. Így jutott el a spanyolországi Compostellába, Szent Jakab apostol szentélyéhez. Amikor útközben egy szegény emberrel találkozott, részvéttel telve odaadta neki kámzsáját és tovább vándorolt; húsz nap múlva szerzett csak ismét másikat. Felkereste Szent Mihály arkangyal szentélyét is Bariban. Elfogta a vándorlási láz? Lehet, hogy az is szerepet játszott az első években. Nem várt-e azonban a világ Krisztus örömüzenetének hirdetőire? Nem kellett-e az Isten országát hirdetőknek szüntelenül a világot járniok, hogy az emberek szívében felkeltsék az Isten iránti szent nyugtalanságot? Egyed testvér vándoréveiről így szól a legrégibb legenda: ,,Ekként járta a világot, s arra ösztökélte a férfiakat és nőket, hogy féljék és szeressék az ég és föld Teremtőjét, s vezekeljenek bűneikért.'' Feltehetően Egyed volt az első ferences, aki a Szentföldön felkereste a szent helyeket. Ez 1215 körül lehetett.

Ferenc nagyra tartotta testvérét, Egyedet. A legenda ugyanis ezt közli: ,,Amikor utazásairól hazatért Szent Ferenchez, a Szent jól látta, hogy (Egyed) Isten és a jó példa embere. Efölötti örömében azt mondta: oda mehet, ahova akar. Egyed testvér mégis azt válaszolta, hogy nem akarja az életét ilyen laza engedelmességben leélni. Erre Ferenc, megtérésének hatodik évében, elküldte egy remeteségbe, név szerint Fabrionéba (ma: Favarone), Perugia síkságára.'' 1215-től 1219-ig maradt ott Egyed.

Amit Egyed átélhetett a favaronei remeteség kegyelmi istentalálkozásában, végül is a keresztény merészségbe űzte: a Krisztusért való vértanúságot kereste. 1219/1220-ban Tuniszban volt, hogy Mohamed követői között tegyen életével tanúságot Krisztusról. Vágya azonban nem teljesült. Bizonyára ez az élménye szólalt meg belőle, amikor egyszer ezt mondta: ,,Bilincs és vérhullatás nélkül is lehetünk vértanúk. A szent önátadásért, örömért és vidámságért megérdemli az ember, hogy elnyerje a vértanúság jutalmát és koronáját.''

Egyed testvér életének csak kevés különleges eseményéről tudunk az 1220 és 1234 közti időből. Ezek azt mutatják, hogy nagyra becsülték. 1225 körül pl. clairvaux-i Miklós bíboros vendégül hívta asztalához. Ezek azonban életének mégiscsak mellékes eseményei voltak, s ő maga sem tartotta őket sokra. A legfontosabb az, ami 1226. december 22. és 1227. január 5. között történt. Ekkor maga Krisztus jelent meg neki. Testvéreinek észre kellett venniük, hogy istenélményben részesült. Többször is rákérdeztek, hogy titkát megtudják. Tudakolták tőle, hogy látomása olyan volt-e, mint Péter apostolé Róma kapui előtt, vagy Szent Ferencé stigmatizációja alkalmával. Egyed azonban megmagyarázta: ,,Valóban, mindegyik nagy dolog volt. De mások az Úr művei, és más az Úr személyesen.'' Többet nem árult el. Ez a látomásos élménye azonban arra késztette, hogy teljesen hagyjon fel tevékeny életével, és csak szemlélődésnek szentelje magát. Kb. 1234-től haláláig, 1262. április 22- ig Perugia mellett a monteripidói remeteségben élt.

Egyed testvért ,,a nagy szemlélődés testvérének'' nevezték. A szemlélődést feladatának fogta fel Isten országában. Tudta, hogy aki misztikus kegyelemben részesül, az maga is kegyelem és segítség mindazok számára, akik Isten országához tartoznak. Arra is oktatott mindenkit, hogy a kegyelemben való kitartás az első és voltaképpeni hivatásunk. Ő maga ugyan nem írt, és feltehetően hosszabb beszédeket sem tartott a lelki élet kérdéseiről; a hallgatást szerette. Akik azonban vele együtt éltek, megismerték annak nagy értékét, amit Egyed rövid mondatokban foglalt össze. Mondásait Arany szavak címen gyűjtötték össze. Ezekben a szavakban megérezhetjük az általa látott örök Ige visszhangját. Beszéde ezért igaz, telve van Isten bölcsességével, útmutató és gyakran kérlelhetetlenül világos. Amit Egyed a szemlélődésről és fokozatairól elmondott, fontos lett a szemlélődés elmélete számára. Szent Bonaventura (lásd: A szentek élete, 352. o.) átvette egyszerű testvérének fejtegetéseit, és helytállóbbaknak találta őket, mint amiket a szemlélődésről mondtak az olyan nagy teológusok, mint Clairvaux-i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) és Szentviktori Richárd (+1173).

Egyed testvér magatartására jellemzőek szavai: ,,Isten igéje nem hallgatójánál vagy hirdetőjénél, hanem végrehajtójánál van.'' Csak aki valóban engedelmeskedik Isten szavának, emelkedhet fel a szemlélődésre; az embernek azonban nincs hatalma rajta, minden csak meg nem érdemelt kegyelem. Egyed testvér Arany szavai sokak számára lettek ,,áldást hozó lelki könyvvé'', amint már első másolói mondták ezekről a szavakról. Nem tudományos kifejezések, hanem egy tapasztalt lélek szavai vezetnek el az Istenben való helyesebb imádkozáshoz és élethez. Boldog Egyed tisztelete Perugiában és a ferencesek rendjében mindjárt halála után megkezdődött. VI. Pius pápa ezt a tiszteletet 1777-ben megerősítette és megengedte, hogy ünnepét évenként április 23-án üljék meg.

Boldog Egyed mondásaiból:

„Nagy dolog, ha az ember a szerzetben helyesen tud élni, s abban haláláig híven és buzgón meg tud maradni.”

„Azt hiszem, hogy a Kisebb Atyafiak szeretetét Isten az emberi nemzedék nem csekély hasznára engedélyezte. Jaj azonban nekünk, ha nem leszünk olyanok, mint amilyennek lennünk kellene.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Egyedet a szemlélodés magaslatára emelted. Közbenjárására add meg nekünk, hogy minden tettünkben szemed elott legyünk, és elnyerjük békédet, mely meghalad minden képzeletet. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent György nagyvértanú

+4. század

Amikor Györgyöt történelmi személyként fogadjuk el és méltatjuk, a Lydda Dioszpoliszban (Palesztina) régtől meglévő kultuszának bizonyságaira hivatkozva tesszük ezt. Ugyanakkor világosan elhatároljuk magunkat legendás szenvedéstörténetétől, amelynek eredete visszanyúlik az 5. század elejéig, és különféle változataival megtéveszti az utókor ítéletét.

Annyi történelmileg biztosnak tekinthető, hogy György a konstantini fordulat beköszöntése előtt halt vértanúhalált Krisztusért Lyddában. Tiszteletének rendkívüli elterjedtségével magyarázható, hogy vértanúsága körülményeit oly sok legendás elemmel tarkították.

A legeredetibbnek látszó passió-változatot állítólag a szent szolgája, Paszikratész mint szemtanú írta meg. Eszerint Dadianosz perzsa király volt az, aki szentünket üldözte. György Kappadókiából származó katonatiszt volt. Anyja hatására keresztény hitre tért, és a pogányságot támadta, ahol csak tudta. Dadianosz börtönében borzalmas kínzatásokat kellett elviselnie. A fogolynak maga Krisztus adta tudtára egy látomásban, hogy szenvedései 7 évig fognak tartani, és ezalatt háromszor meghal és föltámad. Egyéb halálos kínzatásokon kívül el kellett viselnie Györgynek, hogy egyszerre 60 szöget verjenek a fejébe! Az elbeszélőnek nem az események történeti visszaadása volt a szándéka, hanem annak épületes és vigasztaló bemutatása, hogy az Isten által óvott emberi életnek nem lehet ártani.

A tudósításoknak egy másik típusában Diocletianus császár játssza a szinte mitológiai Dadianosz szerepét. György itt is számos kínzást szenved el, de csak egyszer hal meg ebben az elbeszélésben. Ez a változat nyugaton terjedt el. Germán és szláv nyelveken is hamarosan kivirult a György-legenda, miközben számos csoda elbeszélését fogadta magába.

A kutatók néhány feltevést dolgoztak ki, hogy megmagyarázzák a legendát. A ,,mitológiai'' magyarázat olyasféle alakokkal azonosította Györgyöt, mint Mithrasz, Perszeusz, Hórusz vagy Tammuz. A sárkányölő motívum, mely elsősorban a költészetet és az ikonográfiát ihlette meg, csak később született a György-legenda nyugati hagyományában. A legrégibb változatokból hiányzik, és olyan szent-életrajzi klisének kell tartanunk, amelyet legalább harminc más szentnél megtalálunk. Egy másik értelmezés (,,történelmi'') úgy véli, hogy György alakjában a fél-ariánus kappadókiai György püspököt kell fölismernünk. Ez azonban ellentétben áll a György-tisztelet történetével, amely kimutathatóan Lydda-Dioszpoliszból ered. Amint sok ókori zarándok tudósít róla, már a korai időkben megmutatták itt György sírját.

Lydda neve nemsokára Georgiopoliszra változott, s volt egy Györgynek szentelt bazilikája. Szíriában a 4. századtól találunk György- templomokat, Egyiptomban mintegy 40 templom és kolostor, Ciprus szigetén pedig még hatvannál is több szentély viseli a nevét. Konstantinápolyban maga Konstantin építtetett templomot a szentnek.

A görög egyházban György Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorosszal együtt a nagy katonaszentek közé tartozik, kiket gyakran a ,,nagyvértanúk'' névvel illetnek, és teljes katonai díszben ábrázolnak. György volt a zászlótartó, és ebben a minőségben kiemelkedő helye van köztük.

Rómában már az 5. századtól volt saját temploma, Itália többi részében körülbelül egy évszázaddal későbbi tiszteletét lehet igazolni. Tours-i Szent Gergely azt állítja, hogy Galliában még ereklyéit is tisztelték, és a Merowingok ősatyjuknak tekintették. Mainzban Sidonius püspök építtetett a szentnek egy bazilikát, amelyre Venantius Fortunatus készített föliratot. Angliában és Skóciában már az angolszász időkben meglehetősen nagy tekintélye volt szentünknek. Meg kell azonban azt is állapítanunk, hogy György tisztelete Európában a középkorban volt a legerősebb: mint általában a lovagok oltalmazója és a zarándokok meg a német lovagrend védőszentje kiemelkedő helyen állt. Rövid ideig a Dardanellák is az ő nevét viselték.

Különösképpen nagy volt György tekintélye a középkori Angliában. Oroszlánszívű Richárdnak személyes védőszentje volt, és III. Henrik idejében az 1222. évi oxfordi nemzeti zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították. A szigetországnak több mint 160 templomát szentelték Györgynek, s ünnepét kötelezővé tették. III. Eduárdtól ered az angol hadsereg csatakiáltása: ,,Szent Györggyel Angliáért!'' Ő alapította a Szent György- vagy térdszalag-rendet (1348). A szent lovag tisztelete V. Henrik idejében érte el a csúcspontját, amikor a canterburyi érsek rendelkezése szerint Szent György ünnepe ugyanazt a liturgiai rangot kapta, mint a karácsony. A reformáció ellenére az anglikán egyház is megőrizte György iránti szeretetét. E tényt szemlélve nem jelentéktelen dolog, hogy századunk elején XIV. Benedek pápa Szent Györgyöt újból Anglia védőszentjének nyilvánította.

Szent György azonban a középkorban sem kizárólag a lovagi és nemesi rend szentje, hanem egyúttal az egész népé is mint segítőszent. Amennyivel csökkent a lovagi párviadalok megszűntével a népszerűsége, ugyanannyival növekedett is a sárkányölő motívumra épülő misztériumjátékok születésével. Egyszerre volt védőszentje a parasztoknak, lovaiknak és állatállományuknak. A naptárban elfoglalt helye adta neki azt a feladatkört, hogy a tavaszkezdet számos ősi népszokását ,,megkeresztelje''. György pártfogását keresték továbbá a zsoldoskatonák és fegyverszállítóik, a puskaművesek és a páncélkovácsok is. Mint olyan szentnek, aki oltalmába fogadott lovagokat, katonákat és parasztokat egyaránt, el kellett tűrnie, hogy nemcsak a harcos hit -- vagy amit annak tartottak -- veszedelmeiben kérték közbenjárását és segítségét, hanem olyan emberi bajokban is, amilyen a szifilisz, a kígyómarás, a pestis és a lepra.

Ünnepét Rómában 683 óta ülik április 23-án.

--------------------------------------------------------------------------------

Noha a sárkányviadal motívuma csak a későbbi évszázadokban épült a György-legendába, kifejezi a keresztény meggyőződést, hogy a hit megszünteti a démonok uralmát, és a gonoszt minden alakjában legyőzi. Ilyen szemlélettel olvassunk el egy Szent Györgyről szóló részletet a Legenda aureából:

,,Silena városa közelében volt egy tó, s abban lakott egy mérges sárkány. Már többször megfutamította a népet, amikor fegyveresen ellene vonult. Így hát a polgárok naponta két juhot adtak neki. Amikor a juhok megfogyatkoztak, megegyeztek, hogy naponta egy embert áldoznak a szörnynek. Sorsot vetettek, mely alól senki sem vonhatta ki magát. Amikor már a városnak szinte minden ifja és leánya áldozatul esett, történt, hogy a sors a király leányára esett. A király jajveszékelt és megkísérelte, hogy leányát megóvja a nyomorúságos haláltól. A nép pedig rettegett, hogy mindnyájukat megöli a sárkány.

Könnyezve ment a leány a tóhoz. És akkor Szent György arra jött lóháton. Megkérdezte, mi baja van. A lány így válaszolt: ťJó ifjú, szállj gyorsan lovadra, és sietve fuss el innen!Ť -- és elbeszélt neki mindent. Ő pedig ezt mondta: ťNe félj, segíteni fogok rajtad Krisztus nevében.Ť Még beszéltek, amikor a sárkány kiemelte fejét a tóból. A leány reszketett a félelemtől, György azonban lovára pattant, keresztet vetett magára, és szembelovagolt a sárkánnyal, amely rárontott. György nagy erővel megforgatta lándzsáját, Istennek ajánlotta magát, és olyan súlyos csapást mért a sárkányra, hogy az a földre zuhant. Akkor megparancsolta a leánynak, hogy a sárkány övét kösse a nyakára és vezesse be a városba. Az megtette és a sárkány úgy ment utána, mint egy szelíd kutya. A városban a nép rettenetesen megijedt, de György így szólt hozzájuk: ťNe rettegjetek, mert az Úristen küldött hozzátok, hogy megszabadítsalak benneteket ettől a sárkánytól. Ezért higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, akkor megölöm ezt a sárkányt.Ť Így hát a király és a nép megkeresztelkedett, György pedig kihúzta kardját, és megölte a sárkányt. Ugyanazon a helyen szép templomot építettek, és az oltárnál élő forrás fakadt, amely meggyógyított minden beteget, aki csak ivott belőle.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, hatalmadat magasztaljuk, és alázattal kérünk, add, hogy Szent György olyan készséggel támogasson minket gyöngeségeinkben, amilyen készséges szívvel Fiadat követte szenvedése útján!

Szent Epipódiusz     vértanú, † 178       

FABRIANOI BOLDOG FERENC (1251-1322)Marche tartomány Fabriano nevu városában született, családi neve Velimbeni. 10 éves korában súlyos betegsége miatt élete veszélyben forgott. Ekkor anyja fogadást tett, hogyha fia meggyógyul, elviszi Szent Ferenc sírjához. Mindjárt javult a fiú állapota, s amikor meggyógyult, anyjával elzarándokolt Assisibe. Ott Angelo Tancredi, Szent Ferenc egyik elso társa megjövendölte róla, hogy ferences lesz. 17 éves korában lépett be a Ferencrendbe szülovárosához közel. A novíciát elvégzése után újra Assisibe ment a porciunkulai búcsú elnyerése végett, ott Leó testvérrel találkozott, aki hosszasan beszélt neki Szent Ferencrol. Mint pap nagy buzgósággal végezte szolgálatát és hirdette Isten igéjét. Igen járatos volt a hittudományban is és szorgalmasan gyujtötte az ilyen könyveket, úgyhogy szép könyvtárat létesített Fabrianoban. A város lakói annyira becsülték, hogy rendházat építettek számára, itt lett Ferenc házfonök - elöljárói jóváhagyásával. Önmegtagadásban, buzgóságban mindenkinek jó példát adott. Az éjszaka nagy részét imában, szemlélodésben töltötte. Amikor az Úr szenvedésérol elmélkedett, gyakran vett erot rajta a zokogás. Isten csodákkal is kituntette. Amikor egyszer nagy áhítattal mutatta be a szentmisét a megholtakért, s a végén mondta: Nyugodjanak békében, sokaság dübörgo hangja harsogta az Áment. A szenvedo lelkek adtak jelt. Elore megmondta halála napját és óráját. Halálos ágyán is csodás módon meggyógyított egy fiút. 71 éves korában halt meg. Épségben maradt testét nagy tisztelettel övezik Fabrianoban. VI. Piusz avatta boldoggá.

„A mélyértelmu szavak nem tesznek szentté és igazzá; viszont az erényes élet kedvessé tesz Isten elott. Ha betéve tudnád a Bibliát és minden bölcs jeles mondásait, Isten szeretete és kegyelme nélkül mindez hasznodra volna? Hívságok hivsága… Csak egy ér valamit, hogy Istent szeressük s egyedül neki szolgáljunk.” (Kempis T.: Krisztus követése I.1.)

Imádság:
Istenünk! Boldog Ferenc igéd méltó hirdetoje és cselekvoje volt. Közbenjárása segítsen, hogy példáját követve, neked szóval és tettekkel tetszésedre legyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


BOLDOG MAGYAR ISTVÁN VÉRTANÚ+1334. április 22.

A ferences krónika szerint István Nagyváradon született, s ferences lett. Fogságba esett, és egy Szentjános nevű helységben raboskodott. Szökése után Saray városban (vsz. a Volga menti Szelitrenojéről van szó) talált menedéket. Itt megtagadta hitét és mohamedán lett. Hamarosan azonban rádöbbent vétkére és megbánta: megtagadta mohamedán voltát, amiért máglyára ítélték. Mivel a tűz kétszer is csodálatosan kialudt, karddal és lándzsával ölték meg 1334. április 22-én. Vértanúsága helyén csodálatos gyógyulások történtek.


Szent Kájusz (Caius v. Gájusz)    pápa és vértanú, † 296       


Szent Noémi


Szent Sándor     vértanú, † 178       


Szent Szótér    pápa és vértanú, † 174       


Szent Tarbula     szűz és vértanú, † 345       


Szikeóta Szent Tivadar főpap

Tivadar a galáciai Szikea helységben született. Atyja Jusztinián császár testőre volt, anyja Mária. Hatéves korában anyja katonaiskolába akarta adni, de megjelent neki szent György nagyvértanú álmában és lebeszélte erről. Szokása volt a gyermeknek, hogy éjszaka titokban elhagyta szülei házát és a város közeli szent György templomba ment reggeli istentiszteletre. 14 éves korában e mellett a templom mellett egy szűk barlangba zártózott és önmegtagadások között élt benne. Szent élete miatt pappá szentelték. Kívánva látni a szent helyeket Jeruzsálembe ment, majd felkeresett több szentéletű atyát és a Szent Városban szerzetes lett. Visszatérve onnan hazájába, a szent György templom mellett kolostort épített és abban elöljáró lett. Szent élete arra indította Anasztaziopulosz lakóit, hogy megválasztották püspöküknek. 40 éven keresztül volt hívei főpásztora, azután újra visszatért előbbi kolostorába, amelyben azután csendes, hallgatag életet élt. Életében türelmes, hittől, reménytől, szeretettől és alázatosságtól ragyogó ember volt. Imádságával sok beteget meggyógyított és sok más csodát is tett. Halála idejét előre tudva, békében hunyt el 613-ban.

Szent Vitáliosz atya

Szentünk a VI. század második és a VII. század első felében élt. Fiatal korában kolostorba lépve, böjtben, imádságban és önmegtagadásban feszítette keresztre magában a régi embert, hogy kialakítsa az újat. Hatvan éves korában elhagyta a kolostort és Alexandriába költözött. Ott szokatlan életmódot folytatott: a parázna nők felé fordult. Egész napon át napszámosként dolgozott, éjszaka pedig a rosszhírű házba ment, ott a parázna nőnek átadta egész napi keresetét arra kérve, hogy hagyjon fel bűnös életével. Minden éjszaka ezt más háznál tette, imádkozva megtérésükért. Életmódja miatt sok szenvedést tűrt el az emberektől, de nem nyilvánította ki előttük jótetteit. Az így felkeresett nők, sokszor együtt imádkoztak az atyával. Ö az eljövendő ítéletre figyelmeztetve őket, a helyes útra igyekezett rávezetni mindet. Sokan, az atya szavára megváltoztatták bűnös életüket és a jó útra tértek. Imádság közben halt meg cellájában, kezében egy írást tartva: „Alexandriai férfiak, ne ítéljetek idő előtt, amíg el nem jön az Úr az igazságos Bíró!”

CANTERBURY SZENT ANZELM
*Aosta, 1033. +Canterbury, 1109. április 21.
Anzelm 1033-ban a felső-itáliai Aosta városában született. Anyja, Ermenburga a Savoyai nemességből származott, apja, Gundolf lombard volt. Szülővárosában nevelkedett, ahol mintegy 1056-ig töltötte fiatalságát. Elég korán hajlamot mutatott a szerzetesi életre. Miután meghalt édesanyja, akit nagyon szeretett, összeveszett apjával, és egyszer s mindenkorra elhagyta Aostát. A következő három évben nyughatatlan vándoréletet élt Franciaországban, ennek részleteit azonban nem ismerjük. Lanfranc beci prior és későbbi canterburyi érsek tudományos tekintélye a normandiai Bec kolostorába vonzotta, valószínűleg 1059-ben. Vezetése alatt rendkívüli szorgalommal mélyedt el a tanulmányokban. Egy ideig bizonytalankodott hivatása felől, azután 1060-ban szerzetes lett Becben. Lanfranc utódaként 1063-ban átvette a priori hivatalt, 1078-ban pedig apát lett.

Legkorábbi írásai: első ránk maradt levelei, legtöbb imádsága és elmélkedése az 1070--1078 közötti évekből származnak. Irodalmi munkássága ebben az időben az Isten lényegéről és létezéséről írott két értekezésében érte el tetőpontját: a Monologionban és a Proszlogionban. E művek Anzelm teljesen érett filozófiáját tartalmazzák, egyebek mellett az ún. ontológiai istenérv első megfogalmazását, kissé eltérő formában attól, amint később Descartes által ismertté vált. Azután sorban olyan művek következtek, amelyekben Anzelm az igazság, az igazságosság és a szabadság közötti viszonyt kutatta, továbbá egy logikai bevezetés, amely erősen Arisztotelész filozófiájára hagyatkozik.

Mindezekben a művekben Anzelm gondosan kerülte, hogy a vitatott kérdésekben állást foglaljon. Teológiai bizonyításmódja kihívta Lanfranc bírálatát, tudniillik nem idézte az egyházatyákat, sem az elismert tanítókat. A Proszlogion érvelését Gaunilo marmoutiers-i szerzetes udvariasan, de határozottan megcáfolta. 1090-ben Anzelmet belekeverték abba a vitába, amely egy Roscelin nevű compiegne-i kanonok körül támadt. Roscelin azt állította, hogy Lanfranc és Anzelm támogatta a Szentháromságról vallott (eretnek) nézeteit. Anzelm egy, a beauvais-i püspökhöz intézett levélben védekezett, s nekilátott, hogy részletesen kifejtse hitét. Ezt sok késedelmeskedés után csak 1094-ben fejezte be, és De incarnatione Verbi (Az Ige megtestesülése) címen II. Orbán pápának ajánlotta.

Lanfranc 1089-ben bekövetkezett halála óta a canterburyi püspöki szék üres volt. 1093-ban Anzelmet hívták meg Canterburybe érseknek. Ezután az Anglia királyaival vívott kemény harcok évei következtek. II. Vilmos Anzelm minden reformtörekvését gáncsolta, és vonakodott II. Orbán pápa elismerésétől. Magatartása már 1097-ben arra kényszerítette Anzelmet, hogy Rómába utazzon. Ekkor következett első száműzetése: csak 1100-ban térhetett vissza Angliába. Amikor érvényesíteni akarta a pápai rendeletet a hűbéri eskü és a laikus invesztitúra ügyében, összeütközésbe került az új uralkodóval, I. Henrikkel. 1103-ban újból száműzték. Anzelm számkivetettsége és küzdelmei csak akkor értek véget, amikor II. Paszkál pápa és I. Henrik király megegyezésre jutott. Az egyezség érvényben tartotta a laikus invesztitúra tilalmát, de megengedte, hogy az egyháziak továbbra is hűbéresküt tegyenek laikusok kezébe. Anzelm, aki a pápai tekintély előtt készségesen meghajolt, ezekben a harcokban az alapvető elvi kérdésekben rendíthetetlen szilárdságot tanúsított, a gyakorlati részletekben azonban hajlékony volt.

Néhány jelentős teológiai munkája e harcok zajában született. A legjelentősebb köztük a Cur Deus homo (Miért lett emberré az Isten?). 1098 októberében a bári zsinaton nagy figyelmet keltett De processione Spiritus Sancti (A Szentlélek eredése) c. beszéde. Utolsó három évét nyugalomban és békében töltötte Angliában, s 1109-ben halt meg.

Kortársaira igen nagy hatást gyakorolt leveleivel, imádságaival és beszélgetéseivel, amelyeket életrajzírója, Eadmer jegyzett föl. Anzelm imádságai misztikus bensőségükkel és mélységükkel jól érzékeltetik a szakítást a karoling kor józan és visszafogott imaformáival, és már a késő középkor személyes és hangsúlyozottan érzelmi jámborságára utalnak. Levelei szintén jellemének szenvedélyes és érzelmes oldaláról árulkodnak, s ez éles ellentétben áll teológiai spekulációinak értelmi élességével. Különösen korai levelei mutatják készségét a természetfölöttiekkel való bensőséges barátságra, amely a 12. századi monasztikus lelkiség egyik jellemző vonása. Sohasem volt boldogabb, mint beci prior korában, ahol hasonló gondolkodású tanítványok csapatát gyűjthette maga köré, és velük lelki és hittudományi kérdésekről vitatkozhatott. Sok minden bizonyítja ezeknek a beszélgetéseknek szívélyességét és eredetiségét, s egyúttal Anzelm képességét arra, hogy szellemi igazságokat képszerű hasonlatokkal fejezzen ki.

Anzelmet gyakran a skolasztika atyjaként emlegetik. Ez a megnevezés azonban csak szűk korlátok között illik rá. Először is nem a világi iskolák és egyetemek világában élt, holott ezek jelentették a skolasztikus teológia bölcsőjét. Anzelm legtöbb munkáját szerzetes barátainak írta, hogy választ adjon konkrét kérdéseikre. Gyakran alkalmazta a dialógus-formát. Minden egyes értekezésének csak egyetlen fontos kérdés volt a tárgya; nem állt szándékában, hogy az egész hittudományt rendszeresen földolgozza. Nagyon fontos a módszere: feltűnő ellentétben a késő középkori teológusok módszerével szinte teljesen lemond a tekintélyek idézéséről. Mégis mindezen különbségek ellenére Anzelm gondolkodásmódja sokban érintkezik a skolasztikus teológia szellemével: bátran hozzányúl az alapvető problémákhoz; meg van győződve, hogy a dogmatikai igazságokat értelemmel meg lehet érteni; kész hagyományos megoldási kísérleteket elvetni, és régi igazságokat új, nemegyszer meghökkentő nyelven kifejezni; módszer és célkitűzés szempontjából minden munkája egységes. Ezek a vonások inkább a skolasztika hittudósai közé sorolják őt.

Az is igaz, hogy fő gondolatai a halálát követő első két évszázadban nem találtak általános elismerésre. Duns Scotus előtt alig volt jelentős híve istenérvének. Éppen így nem fogadták el jellemző irvelését arról sem, hogy Isten megtestesülése szükségszerű volt, jóllehet nagy hatással volt e téma későbbi megvitatására. Anzelm, a hittudós és lelki író megbecsülése csak a 14. században vált általánossá.

A harc, amelyet Anzelmnek mint érseknek kellett megvívni az angol egyház szabadságáért, azzal a következménnyel járt, hogy a jellemére és életszentségére vonatkozó vélemények nagyon eltértek egymástól -- még Canterbury szerzetesei között is. Az egyik párt, amelyet barátja és későbbi életrajzírója Eadmer vezetett, szilárdan meg volt győződve szentségéről, s ennek bizonyítására csodákat sorolt föl. A másik tábor azon a véleményen volt, hogy Anzelm elmulasztotta a canterburyi egyház jogainak megvédését, és csodatévő erejét kétségbe vonta. Lassan, ám biztosan növekedett szentségének elismerése. 1163-ban Becket Tamás érsek megkezdte a szentté avatási eljárás előkészítő vizsgálatait. Amikor azonban Becket száműzetésbe kényszerült, az ügy feledésbe merült. 1494-ben kudarccal járt egy másik kísérlet is. Végül 1720-ban Anzelmet egyháztanítóvá emelték, anélkül, hogy -- tudomásunk szerint - - szentté avatták volna.

Bár Anzelm sohasem volt népszerű szent, kortársait megragadta -- és még most is hat azokra, akik műveit olvassák -- teológiai látásának szépségével és világosságával, imádságainak hatásos ékesszólásával és vonzó jellemével. Nem alaptalanul mondta róla egyik tanítványa, hogy ő volt ,,korának legszeretetreméltóbb embere az egész földön''.

Ünnepét a római naptárba 1688-ban vették föl, április 21-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Anzelm személyiségének sugárzó erejéről a következőket beszélik:

Miután Cantebury érseke lett, a királlyal folytatott viták miatt szükségesnek látta, hogy a pápát fölkeresse. A hosszas utazás nem volt veszélytelen. Így Anzelmen rajtaütött egy rablólovag, aki lovascsapatával megleste és ki akarta fosztani. De az érsek alakja és tekintete olyan hatással volt rá, hogy elfelejtett bármit is követelni tőle, sőt letérdelt és áldását kérte. Azután cinkosaihoz fordult, és ezt mondta nekik: ,,Nem tehettem mást. Úgy éreztem magam, mintha nem emberrel, hanem angyallal álltam volna szemtől-szemben.''

Anzelmnek puszta megpillantása tisztelettel töltötte el az embereket. Pedig utazás közben ritkán fedte föl kilétét.

A király ellenséges viselkedése kényszerítette a lyoni száműzetésre. Akkor történt, hogy egyik útitársa Vasas Szent Péter ünnepének vigíliáján (Vasas Szent Pétert augusztus 1-én ünnepelték) álmot látott. Barátságos tekintetű ifjú állt előtte, és azt mondta neki: ,,Akarsz újságot hallani?'' A pap azt válaszolta: ,,Nagyon szívesen.'' ,,Nos, halljad hát: a harc Anzelm és Vilmos király közt véget ért.'' A következő éjszaka egy másik papnak egy láthatatlan kéz papírdarabkát nyomott a markába, miközben zsoltározott. Rátekintett és azt olvasta: Vilmos király halott. A következő napon megérkezett a hír: Vilmos királyt halálos baleset érte

vadászaton a hampshire-i erdőben. Egy ismeretlen kéz által kilőtt nyíl szíven találta. A püspök ellensége elnyerte ítéletét. Anzelm pedig a hír hallatára keservesen sírt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent Anzelmnak megengedted, hogy kutassa és hirdesse bölcsességed mélységeit, kérünk, küldd a hitet értelmünk segítségére, hogy amit hinnünk parancsolsz, annak szívünk érezze édességét!


TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK
*Baksafalva (ma: Kézdialmás), 1683. +Miskolc, 1744. április 21.
A Felső-Tiszavidék apostola, P. Kelemen Didák az erdélyi Baksafalván született, egyszerű falusi családban. A keresztségben a Sámuel nevet kapta. Tizenhárom éves volt, amikor a minoriták gimnáziumot nyitottak szülőfaluja közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán. Szülei ide íratták be Sámuelt, aki első nagy példaképeit az iskola tanáraiban találta meg. Gimnáziumi tanulmányai végeztével fölvételét kérte a rendbe, ahol mint szerzetes a Didák nevet kapta.

A magyarországi minoriták eperjesi főiskoláján új látóhatár nyílt meg a tanulni vágyó székely fiú előtt. A tanárok (köztük többen a lengyel, olasz vagy német provinciából) a bécsi, krakkói egyetemeken, illetve a római Szent Bonaventura kollégiumban nyerték képzésüket. Didák testvér a bölcseleti és hittudományi tanulmányok után megszerezte a Magister S. Theologiae oklevelet. Közben 1704-ben, 21 éves korában letette a szerzetesi fogadalmakat, s 1708-ban pappá szentelték.

Mint új pap, továbbra is Eperjesen maradt, és a növendékek felügyelője lett. Úgy indult, hogy tudományos munkában, tanári katedrán fogja kamatoztatni képességeit, elöljárói azonban 1710-ben házfőnöknek küldték Nagybányára. Mindössze 27 éves ekkor; el sem érte a szabályok által meghatározott életkort, de elöljárói nagyon bíztak benne.

A nagybányai rendház ez idő tájt siralmas helyzetben volt. A város 1708 óta hol a kuruc, hol a német csapatok megszállása alatt állt. Mindegyik a maga módján zsarolta, sanyargatta a megfélemlített lakosságot. A kolostor sem volt kivétel: tetőzete már az első ostrom idején leégett, földjének termését az ellenség letarolta, s mivel a város kapuin kimerészkedni egyenlő volt a halállal, senki sem gondolt a földek megmunkálására. A kurucokat egy-két szerzetes német neve bőszítette: Zurbrucken Domonkos házfőnököt előbb bebörtönözték, majd télvíz idején egy szál ruhában kiűzték az országból. Utódát Netterstein Apollinárist úgy megverték, hogy belehalt sebeibe. Ilyen előzmények után kezdte meg munkáját az új házfőnök.

Az előzményeket már ismerte, ezek híre eljutott Eperjesre is, de amit a helyszínen talált, az maga volt a teljes pusztulás. Benn a városban a háborúk kísérője, éhínség és pestisjárvány; a rend pénztára teljesen üres, a magtárban egyetlen búzaszem sincs. A templomban és a rendházban katonák tanyáznak, a rendtagok a városban szétszórtan jólelkű családoknál keresnek menedéket.

Az első kísértés (nem volna-e jobb visszafordulni?) legyőzése után P. Didák egy életre eljegyezte magát az apostoli munkával.

Azoknál kezdte új küldetését, akiktől mindenki menekült: a pestises betegeknél. Fölkereste őket, s a ragállyal mitsem törődve odaállt a haldoklók mellé, szelíd kézzel letörölte homlokukról a hideg verítéket, hűs itallal csillapította láztól kiszáradt ajkukat, vigasztalta a szenvedőket, előkészítette a nagy útra a távozókat, és kikísérte a temetőbe az elköltözötteket. Gondja volt az élőkre is, az éhségtől lázas szemű, rongyokban didergő szegényekre. Sorra járta a tehetősebbek házait, mindenütt kért, könyörgött, koldult, és mindent szétosztott a rászorulók között. Azoknak akkor is jutott, amikor ő több napon át éhezett.

Közben nem tévesztette szem elől feladatát, amiért ideküldték: a rendház megújítását. Szétszórt társait látogatta, összetartotta. Katonákat kérlelt, hivatalos személyeknél házalt, a fővezért, a nagy hatalmú Károlyi Sándort is megkereste, míg végre 1711 októberében visszakapta a rendházat, és társaival együtt újra megkezdhette a szerzetesi életet.

A rettenetes lelki ínség azonban, amely a háborút követő lelki eldurvulásban mindinkább érezhetővé vált, nem hagyta nyugodni. Alighogy letelt hároméves házfőnöki megbízatása, engedélyt kért a szatmári falvakban szétszórtan élő katolikusok fölkeresésére. A protestáns lakosság ellenségesen fogadta, és kövekkel, kerítés- karókkal kergette ki a faluból. Didák testvér leült az útszéli patak partján, kimosta és friss fűvel bekötözte vérző sebeit, aztán visszatért oda, ahonnan elűzték. Azokat kereste, akiket még Nagybányáról ismert: a szegények és betegek ajtaján zörgetett. Amikor híre ment, hogy utolsó darab kenyerét is a legnagyobb szeretettel adta oda az éhezőknek, hogy gondosan ápolta a ragályos betegeket, akiket házuk népe is messze elkerült: előbb csak halkan, aztán hangosan is ,,szent ember''-ként kezdték emlegetni. Jósága megfogta azokat is, akiket prédikációival nem tudott megfogni.

Az Alsó-Szamos vidéke után a Nyírség felé vette útját. A vidék központjában, Nyírbátorban, valaha temploma és kolostora volt a rendnek, de a háborúk és vallási villongások folyamán kirabolták, fölégették ezeket. Károlyi gróftól, az új gazdától elkérte a romos templomot, és itt alakította ki tevékenységének központját. Közben az 1717-es tartományi nagygyűlésen őt, az alig 34 éves fiatal rendtagot választották meg tartományfőnöknek.

A nyíri protestánsok háromszor gyújtották rá az újra meg újra fölépített egyszerű faházat, Didák testvér azonban negyedszer is fölépítette, de most már iskolát és nevelőintézetet is emelt mellé. Saját fiaikra csak nem gyújtják rá a házat -- gondolta, és számítása bevált. A gyújtogatás abbamaradt, s a szülők, akiknek nem tellett arra, hogy a debreceni vagy a pataki kollégiumokban neveltessék fiaikat, beadták őket a minoriták iskolájába. A gyermekek a legjobb közvetítőknek bizonyultak: a viszályok és ellenkezések csillapodni kezdtek.

Az új alapítás gondozása közben sem szűnt meg a közeli és távoli vidékek lelki javán munkálkodni. Bejárta egész Szabolcs megyét, Szatmár, Szilágy és Bihar határos részeit, templomokat emelt Fehérgyarmaton, Csengerben, Érkeserűn és Tarcsán, elérte, hogy Nagykároly és Nyírbakta régi katolikus templomai visszakerüljenek a hívek tulajdonába, helyrehozatta az omladozó besztercei templomot, s végül megtelepítette a minoritákat Kolozsvárott, Erdély fővárosában és Szegeden a Felsővárosban.

1725-ben Koháry István országbíró meghívására Pozsonyba indult. Útja a Sajó völgyében vezetett. Megrendülve észlelte e vidéken a hit romlását: messze tájon se templom, se pap. A központban, Miskolcon alig húsz család ragaszkodott ősei hitéhez, de ezek is számkivetettjei voltak a városnak, mert katolikus ember nemcsak a tanácsba nem kerülhetett be, hanem még iparos sem lehetett, mivel nem volt olyan céh, amely tagjai közé fogadta volna őket. Didák atya útját megszakítva, ott nyomban beadványt intézett Borsod vármegye rendjeihez, hogy a minorita rend kolostort nyithasson Miskolcon. Kérte, adják át neki e célra a Tetemvár aljában lévő, romokban álló ősi Mária-templomot a hozzá tartozó területtel együtt, melyen akkor épp vásári bódék álltak. Hároméves huzavona után -- nem kis mértékben Didák atya prédikációjának hatására, melyet 1728 őszén Pozsonyban, a ferencesek templomában tartott az országgyűlés tagjainak -- a rend 1729 tavaszán megkapta a királyi rendeletet, mely teljesítette kérésüket.

Az építkezés megindultával Didák atya megbetegedett, de továbbra is irányítója maradt a munkálatoknak. Amikor aztán hosszú hónapok után elhagyhatta a betegágyat, nyomban visszatért missziós útjaira: most a Tisza menti községeket járta végig. Prédikált, magyarázta a katekizmust, gyóntatott, misézett és áldoztatott olyan helységekben, ahol az első török foglalások óta, immár 200 éven át nem láttak katolikus papot. Mindenütt a legszegényebbeket és a betegeket kereste föl először.

Amikor több éves misszió után visszatért Miskolcra, 1739-ben ismét pestisjárvány tört ki az országban. Az egri püspök meghívta Kelemen Didákot, hogy tartson a népnek könyörgő ájtatosságot a vész elmúltáig. A miskolciak azonban, akik számára már ,,szent ember'' volt, nem akarták elengedni. Didák atya, aki már két járványt élt át, s látta a nyomukban járó rettenetes anyagi és erkölcsi romlást, egy egész éjszakán át arcra borulva imádkozott az oItár előtt, hogy megtudja Isten akaratát. Reggel azt mondta a népnek: ,,Testvérek, Püspök Atyánk szava szólít, mennem kell. De Egerben sem lesz maradandó szállásom. Ott sem, itt sem lesz rám szükség e két évben. Sem Miskolcra, sem Egerbe nem fog betörni a vész...'' Aztán elindult Egerbe, ahol a püspök áldását kérte, hogy nekivághasson annak az útnak, amely az Alföld járvány sújtotta falvaiba vezetett. Két éven keresztül lelki és testi orvos volt egyaránt, egyik kezével az Úr Testét nyújtotta a betegeknek, a másikkal a koldusok koldusaként gyűjtögetett számukra. Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés, gyaloglás, s a testi kényelem állandó hiánya.

Az 1744-es esztendő első hónapjait már betegágyban töltötte. Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, környezetének az utolsó pillanatig tanácsadója, vigasztalója, lelki irányítója maradt. Április 21-én még utoljára fölkelt, hogy elnököljön a miskolci rendházba összehívott tartományi nagygyűlésen a rend generális főnökének megbízására. A háromnapos gyűlést nagy körültekintéssel, okos tapintattal vezette és zárta be, de ez volt életerejének utolsó fellobbanása. Négy nap múlva, április 28-án hagyta el a földi létet, hogy átvegye az Úr kezéből hűséges fáradozásainak bő jutalmát. Élete szakadatlan munka volt Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére. Egy egész ország népe hallgatott rá és követte. Azon kívül, amit élőszóval három és fél évtizeden át annyi hallgatójának lelkébe írt, 13 kötetnyi beszéde, elmélkedése, imádsága maradt ránk mint egész hitének, tiszta lelkületének Isten előtti föltétlen hódolatának és felebaráti szeretetének tükre. Nyelvezetén érezni lehet székely származását. Tudatosan kerülte a korában oly divatos latin kifejezéseket, sőt a közhasználatú idegen szavakat is megpróbálta megfelelő magyarral helyettesíteni. Vitázó írásaiban nyoma sincs az előző korok sajátos támadó hangjának, bántó gúnyolódásának. Egyetlen céljuk: rámutatni, hogy megismerjék, megismervén pedig megszeressék és kövessék az igazságot. Az ellentábor híveit nem tekintette ellenségeinek: ,,ellenkező atyafiak''-nak nevezte, és a szelíd szeretet szavával hívogatta őket.

Életrajzát lelki gyermeke és nagy pártfogója, Károlyi Klára írta meg. Ahol élt és dolgozott, az öregek ma is áhítattal emlegetik a ,,szent ember''-t. Ez indította a miskolci minoritákat és a templomukhoz tartozó harmadrendieket arra, hogy a század elején fölújíttassák a boldoggáavatási eljárást, amit a19. század eszmeirányzatai elfojtottak. 1939 nyarán Adalberto Topolinski, a rendi szenttéavatási ügyek általános római kérelmezője el is ment Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét megejtse és az iratokat összegyűjtse. Feladatával végezvén továbbutazott Lengyelországba, ahová a krakkói bíboros érsek hívta meg Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királynő hasonló ügyének kivizsgálására. Amikor azonban a németek ősszel megkezdték Lengyelország elfoglalását, Topolinski egy német gyűjtőtáborba került, és ott a magával vitt iratokkal együtt nyoma veszett. Didák atya boldoggá avatása ennek ellenére folyamatban van.


--------------------------------------------------------------------------------
Szentháromság egy Isten, magasztald föl nevedet hű Szolgád, Kelemen Didák boldoggá avatásával, melyért alázatosan könyörgünk. Égi közbenjárására áldd meg mindennapi ügyeinket, és add kegyelmedet, hogy az élő hit és áldozatos felebaráti szeretet gyakorlásában példáját követve az örök boldogságot elnyerhessük! A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen. (Ima a boldoggá avatásért)



Szent Izsák és vértanútársai

Szent Izsák, Apolló és Kodrát vértanúk először Dioklécián császár szolgái voltak. Akkor lettek keresztények, amikor látták szent György nagyvértanú szenvedéseit és az általa művelt csodáit szenvedései alatt. Szemére hányták a császárnak kegyetlenségét, hogy még feleségének sem kegyelmezett. Ezért először a börtönben kínozták őket éhséggel és szomjúsággal, végül lefejezték mindnyájukat 303-ban.


Szent Január és vértanútársai

Diokiécián és Makszimián császárok üldözése alatt 305 körül elfogták és Kampánia helytartója elé állították Január püspököt. Mivel nem akart a bálványoknak áldozni, tüzes kemencébe dobták. Ő, mint a 3 ifjú sértetlen maradt benne. Kifeszítették, és úgy verték, vadállatok elé dobták, sok időre börtönbe zárták, de mindezek után is állhatatos maradt keresztény hite megvallásában. Látva a szörnyű kínzásokat Fauszt és Dezső klerikusok, ők is megvallották Krisztust, őket is börtönbe zárták Puteoli városában. Ott szenvedtek hitükért Proklosz és Szosziosz, Puteoli város diakónusai is, két világi emberrel Eutichesszel és Akütionnal. Mindnyájukat vadállatok elé dobták, de sértetlenek maradtak. Láttára a pogányok közül sokan hittek Krisztusban. Végül mindnyájukat lefejezték. Testüket több helyre vitték el. Szent Január Nápolyban van eltemetve, ereklyéi a csodák forrásai. Ez 305-ban történt.


PARZHAMI SZENT KONRÁD kapucinus testvér
*Parzham, 1818. december 22. +Altötting, 1894. április 21.
,,A jó Isten nem hagy el engem; fenntartott egy helyet a számomra'' - - így vigasztalta magát Johannes Birndorfer parasztfiú, a későbbi Konrád testvér, amikor egy kolostorba való felvételi kérelmére ismételten elutasító választ kapott. Húszévesen csak rövid ideje foglalkozott azzal a gondolattal, hogy lehet még pap belőle. Az ő helyében mindenki más hallgatott volna testvérei rábeszélésére, és átvette volna szülei gazdaságát, amely a legtekintélyesebbek közé tartozott a Rottalban. Sokkal jelentősebbnek tartotta azonban János azt a bensejében szóló hangot, hogy Isten teljesen magának akarja. Az a hely, amelyet Isten gondviselése ,,fenntartott'' a számára, az altöttingi Szent Anna-kolostor sokak által látogatott portája volt. Hogy harmincévesen még felvették a kapucinusokhoz, lelkivezetője közbenjárásának köszönhette.

Már gyermekként vonzódott Istenhez: legkedvesebb az volt számára, ha imádkozhatott. Iskolába menet a rózsafüzért imádkozta, és más gyerekeket is meg tudott nyerni ennek. Minél idősebb lett, annál jobban növekedett az imádság iránti szeretete is. Bárhol tartózkodott, gondolatai a mindenütt jelenlevő Istennél voltak, s egyre jobban hozzákapcsolta a szeretet. Ha esténként becsukta maga mögött kis szobájának ajtaját, tüstént eltűnt minden fáradtsága, és csak úgy röpültek az órák Istennel folytatott beszélgetése közben. A reggel gyakran úgy találta, hogy egyetlen pillanatra sem tért nyugovóra.

Vasárnapja teljesen Istené volt. Hogy egy második misén is részt vehessen, már hajnalban útra kelt Griesbachba a korai misére, a másodikat a wengi plébániatemplomban ünnepelte, vecsernyére pedig gyakran Birnbachba ment, s ott még két órát imádságban töltött a szentségház előtt. Hogy eközben négy- vagy ötórás utat is meg kellett tennie, nem számított nála.

Az öt óra járásnyira lévő Aigenben egy zarándoklata alkalmával huszonkét éves korában ismerte meg lelkivezetőjét, Dullinger Beneficiat atyát. Hetente vagy kéthetente megtette a hozzá vezető utat, hogy gyónjon, részt vegyen a szentmisén, áldozzon és jó tanácsot kérjen. Már éjjel egy órakor felkelt, szakadó eső, nagy hó vagy jeges út sem gátolta. Tízórás gyaloglása közben állandóan imádkozott. Amikor késő délután hazaérkezett, még éhgyomorral volt. Egy rövid felfrissülés után visszavonult kis szobájába, hogy imádkozzék vagy egy lelki könyvet vegyen a kezébe. Aigeni útjaihoz kilenc évig, kolostorba lépéséig ragaszkodott.

Télen, amikor a gazdasági munka megengedte, csaknem rendszeresen látogatta a hétköznapi szentmiséket Wengben vagy Sankt Wolfgangban. Ha hóolvadáskor vagy erős zápor után az utat víz árasztotta el, érhetett akár a térdéig is, átgázolt rajta. Buzgóságában már fél négy körül a templomba ment, és térdelve, imádkozva várakozott a kapu előtt a kinyitására.

Az egyébként befelé forduló Konrád lelkesülten tudott beszélni az Eucharisztiáról. Szentmise alkalmával a Golgotára képzelte magát, az Úr kínhalála megelevenedett a szeme előtt. Ilyenkor gyűjtött erőt magának, hogy megfeszített Urát követhesse az elkövetkező napokon.

Az Eucharisztia titka volt jámborságának középpontja és forrása. Már hétévesen a szentáldozáshoz járulhatott. Ahhoz a szándékához, hogy minden vasárnap áldozik, kolostorba lépéséig hű maradt, s ez nagy ritkaságnak számított akkoriban. A kolostorban nem elégedett meg azzal, hogy az akkori szokás szerint hetente három-négyszer járuljon csak az Úr asztalához. Szívének nagy tisztasága és rendkívüli vágya az Eucharisztia tápláléka után arra indították feljebbvalóit, hogy kivételt tegyenek vele. Hogy a feltűnést elkerüljék, ezeken a napokon a kolostori közösség felkeltét megelőzően, már fél ötkor a szentáldozáshoz járulhatott. Hálából ezért a kegyelemért, amelyben harminckilenc éven át részesült, Konrád már három órától kezdve a szentségház előtt térdelt.

Negyven éven át látta el Konrád az altöttingi Szent Anna-kolostor kapusi szolgálatát. Nemcsak az imádságban való buzgósága, hanem a zarándokok, vándorok és szegények iránti szolgálatkészsége és áldozatos szeretete is fáradhatatlan volt. Minden szabad pillanatában az úgynevezett Elek-cellába, a kolostor lépcsője alatti sötét és szűk helyiségbe ment, ahonnan rá lehetett látni a tabernákulumra. Ha este elcsendesedett a porta élete, sok órát töltött el még itt az éjszakába nyúlóan. Szerzetességének első harminc éve alatt alvását két-három órára korlátozta.

A kolostor kapujánál végzett szolgálatát ekként dicsőítette Pacelli bíboros, németországi nuncius, a későbbi XII. Pius pápa: ,,Isten szolgája egyben az emberek, rendtársai és a nép szolgája is lett. Az altöttingi kapus anélkül, hogy pap, teológus vagy igehirdető lett volna, a szeretet apostolává vált. Megszentelődésének útja persze érdes és kemény volt: a vezeklés útja, a kereszt szegénységének az útja. Konrádban, a hit, a hűséges kötelességteljesítés és keresztény felebaráti szeretet e hősében hiába keresitek más szentek csodálatos nagy tetteit, amelyekre ámulva figyel fel a világ. Meglátjátok azonban benne a szent remeték jámborsága mellett az erénynek azt a hősiességét, amely nem marad el a nagy szenteknek Krisztus Egyházában végzett tevékeny élete mögött.''

Konrád 1894. április 21-én halt meg Altöttingben. 1930-ban boldoggá, 1934. május 20-án szentté avatták.

Irgalmas Istenünk, te Szent Konrád által irgalmasságod ajtaját híveidnek kitártad. Esedezve kérünk, add, hogy szegénységének szellemét és szívbéli alázatosságát követni tudjuk testvéreink szolgálatában. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Makszimián pátriárka

Mint szerzetest emelték fel a konstantinápolyi pátriárkai trónra 431-ben. Két és fél évig kormányozta az egyházat és békében hunyt el 434-ben. Szentéletű ember volt, aki szerette magától távol tartani a világ hiúságait.


BARSZABBASZ SZENT SIMON püspök, vértanú
+Karka de-Ledan, 341(?) nagypéntekén.
II. Sapur perzsa király alatt (309--379), aki a Szasszanidák királyi házának leghatalmasabb uralkodója volt, a perzsa birodalom fiatal egyháza hosszú és véres üldözést élt át, amely sok áldozatot követelt. Egyes akkori vértanúkról kortársi, vagy legalábbis nagyon régi és nagyjából hitelre méltó akta tudósít szír nyelven. Ezek közé a régi tudósítások közé tartozik a birodalom fővárosa, Szeleukia-Ktésziphon püspökének, Simon Barszabbasznak ékes stílusban megírt vértanúságtörténete.

II. Sapur uralkodásáig a keresztényeket hallgatólagosan megtűrték Perzsiában, sőt egy bizonyos szabadságot is élveztek. Mindez megváltozott, amikor Sapur célul tűzte ki, hogy régi fényében állítja vissza a perzsa birodalmat. Ennek eszközéül tekintette birodalma vallási egységének helyreállítását -- amely egyet jelentett számára a tűzimádó ősi vallás általánossá tételével --, továbbá a harcot a római birodalom ellen, hogy visszahódítsa a korábban elvesztett tartományokat. Mindkét dologgal kapcsolatban gyűlöletesek lettek számára a keresztények: makacsul ellenszegültek a perzsa vallás elfogadásának, és gyanúsak voltak, mint a római birodalom titkos hívei és érzelmileg is barátai. Hogy eközben a főváros püspökével elsőként ütközzön össze a király, az csaknem elkerülhetetlen volt. Simont a nikaiai zsinat (325) egész Perzsia metropolitájává tette. Ezt a hírt a zsinatra kiküldött Szent Sahdoszt (lásd: 107. o.) vitte meg számára, aki az utódja lett, és nem sokkal Simon püspök után halt vértanúhalált.

Külső alkalmat szolgáltatott a negyven évig tartó kemény üldözéshez Sapur király egy 340-ben kiadott rendelkezése, amelyben megbízta Simon püspököt, hogy a keresztényektől kétszeres fejpénzt és kettős adót szedjen és szolgáltasson be a királynak, hogy pénzhez jusson a római háború számára; ,,a keresztények ugyanis -- mondta Sapur -- a mi országunkban laknak, érzelmileg azonban a császárhoz, ellenségünkhöz tartoznak''. Simon, akihez Sapur bölcsessége és jámbor életmódja miatt nagyon vonzódott, megtagadta ezeknek az adóknak a beszedését, mert hatalma csak a hitre terjedt ki, a keresztények világi ügyeire nem, egyben azonban hangsúlyozta hűségét a királyhoz és a birodalomhoz. Sapur azonban haragra gerjedt a váratlan és számára megmagyarázhatatlan vonakodás miatt. Simon ellenfelei és a keresztények ellenségei rögtön ki is használták az alkalmat az udvarban, hogy Simont gyalázzák és az ország árulójának kiáltsák ki. Amikor Simon a király második felhívásának is ellene szegült, őrizetbe vették, templomát lerombolták, sok keresztényt, püspököt, papot és hívőt elfogtak és a király udvarába hurcoltak. A király, még mindig jóindulatúan fővárosának püspöke iránt, elővezettette Simont, szemére vetette engedetlenségét és a nép felbujtogatását, s még egyszer megparancsolta neki, hogy hajtsa be a kívánt adókat a keresztényektől. Amikor Simon ismét ellenszegült, a király lemondott arról, hogy a kettős adót a püspök által hajtsa be, de megparancsolta neki, hogy imádja a Napot és a tüzet. Simon megtagadta, hogy a tüzet imádja, hiszen olyan mulandó, a Napnak pedig sem tudása, sem értelme nincs. Miután visszavitték a börtönbe a sok elfogott keresztényhez, kitartásra buzdította őket, majd egész éjszaka együtt imádkoztak; tudták ugyanis, hogy közel a végük. Tekintettel arra a régi barátságra, amely Sapurt Simonhoz fűzte, Sapur még egy utolsó kísérletet tett: Simon csak egyetlen alkalommal imádja a Napot, s így megmenti az életét. Hiábavaló volt. A mágusok késztetésére Simont és a vele együtt elfogott keresztényeket halálra ítélték. Így hát Simon az elítéltek élén vonult a vesztőhelyre, imádkozott és a Szentírás szavaival bátorította társait, mialatt a hóhérok teljesítették kötelességüket. Simon és két idős pap, Channania és Abdhaikla volt az utolsó. Amikor Channaniát levetkőztették a kivégzéshez, ,,a teste remegett, a lelke azonban nem''. Puszai, egy tekintélyes férfi, aki jelen volt a kivégzéseknél, látta ezt, és így szólt hozzá: ,,Ne félj! Hunyd be a szemedet egy pillanatra, és meglátod Krisztus világosságát!'' Puszait rögtön letartóztatták és a király elé vitték. Simon utolsó imádságában áldást kért üldözőire, nyája híveire és arra a helyre, ahol méltók lettek a vértanúhalálra. Ezután ő is meghalt, mégpedig -- mint a tudósítás közli -- nagypénteken a kilencedik órában.


Szent Tivadar vértanú

Tivadar a pergéi Pamfillából származott. Antonin császár uralkodása idején (138-161) jó megjelenésű, erős ifjakat választottak be a hadseregbe. Köztük volt Tivadar is. Amikor ráhelyezték a katonai jelvényeket, kinyilvánította, hogy keresztény, és nem akar a pogány isteneknek áldozni. Ezért vas tepsiben sütögették testét, majd benne forró kénnel és szurokkal locsolták ruhátlan testét. A vértanú azonban sértetlen maradt. Utána vad lovakhoz kötötték, azok vonszolták, de ebben is sértetlen maradt. Végül keresztre feszítették, és háromnapos szenvedés után meghalt. Vele szenvedett Dioszkur, aki előbb pogány pap volt, de Tivadart látva kereszténnyé lett. Ugyancsak ekkor szenvedtek Szókratész és Dénes katonák és Filippa, Szent Tivadar anyja.

Montepulciánói Szent Ágnes     szűz, † 1317       


Szent Anasztáz atya

Szentünket gyermekkorától Isten félelmében és szeretetében nevelték. Elérve a felnőttkort, szerzetessé kívánt lenni. Ezért a Sínai hegyre ment Lépcsős szent János atyához. János atya halála után őt választották meg a Sínai hegy főnökévé. Anasztáz atya nem mindig tartózkodott a hegyen. A tiszta hit utáni lángoló buzgósága vitte őt Egyiptomba, Arábiába, Szíriába, azzal a vággyal, hogy leleplezze és az igaz hitre vezesse vissza az akefaléták, eutichiánus eretnekségektől felkavart keresztény egyházat. Késő öregségben halt meg 686-ban.


Sinaita Szent Anasztáz pátriárka

Anasztáz a Sínai hegyen élt szerzetesként. Innen választották meg 56l-ben Antiochia pátriárkájává. Innen van a neve. Hivatásában nagy buzgósággal harcolt a monofizita tévtanítás ellen. A tévtanítók mindent elkövettek, hogy a pátriárkát saját oldalukra állítsák, de nem értek célt. Anasztáz körlevelekben, tanításokban hívta fel a rábízottakat, hogy a tévtanítástól óvakodjanak. Az ellenség hajtogatására Jusztin császár elítélte, hogy eltékozolja az egyházi vagyont, ezért száműzetésbe küldte, utóda: szent Gergely a fáráni laura elöljárója 23 évig kormányozta helyette az egyházat, ő is kitűnt jótéteményeivel. Ellenségei házasságtöréssel vádolták meg, de a zsinat felmentette. 596-ban bekövetkezett halála után Anasztáz pátriárkát visszahívták Antiochiába, és ő békében hunyt el 599-ben vagy 60l-ben.


URBÍNOI BOLDOG BENEDEK kapucinus (1560-1625)
Marche* tartomány Urbino nevu városában született 1560-ban nemesi családból. Anyja halálos ágyánál a hatéves fiú a Szuzanya pártfogásába ajánlotta. Egész élete folyamán tapasztalta mennyei édesanyja jóságos segítségét. Tanulmányait Perugiában és Páduában végezte. Imája bevilágít lelkületébe: „Adj Uram tudományt, mely megtanít megismerni Téged, és add kegyelmedet, hogy szeresselek. Mert csak azért akarlak megismerni, hogy szeresselek.” 22 évesen, megszerezve a filozófiai és jogi doktorátust, fényes karriert futhatott volna be, ehelyett belépett a kapucinus rendbe. Gyenge egészsége miatt el akarták küldeni. De Benedek az Isten Anyjához fordult, s az o közbenjárására egészsége úgy megjavult, hogy népmissziók tartására is tudott vállalkozni. Néhány évig Brindisi Szent Lorinc társa volt annak németországi és csehországi útjain, majd Itáliában hirdette Isten igéjét, többször volt házfonök is. Önmegtagadó életmód, az ima és szegénység szelleme jellemezte. Az igehirdetésben buzgóságra és egyszeruségre törekedett. Idos korában is megtörtént, hogy amikor a karimánál hibát ejtett, hibájáért bocsánatot kért. Mondták neki, hogy ez csak a novíciusoknál szokás. Mire o azt felelte: Igen, én még novícius vagyok erényekben. Utolsó éveiben eloszeretettel prédikált a falusiaknak és oktatta a hit elemeire a gyermekeket. Miután Istent 40 évig nagy tökéletességgel szolgálta, Fossombroneban* halt meg 65 éves korában. IX. Piusz avatta boldoggá 1867-ben.
Részlet a kapucinusok elso Konstituciójából:
„Isten igéjének hirdetése Krisztus példája szerint, egyike az Isten egyházában létezo legnagyszerubb feladatoknak. Foleg ettol függ a világ üdvössége. Azért ezt a szolgálatot nem kell olyanra bízni, aki nem szent és példás életu, nincs világos és érett ítéloképessége, szilárd és tüzes akaratereje. A tudomány és ékesszólás ugyanis szeretet nélkül nem épít, sot gyakran rombol.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Benedeket naggyá tetted a kereszt iránti forró szeretetben és az Ige szolgálatában. Add meg nekünk, hogy kövessük példáját: jámborul, igazként és józanul élve ebben a világban. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Hildegund     szűz, † 1188       


Szent Teotimusz     püspök és hitvalló, † ~410       


Trichinás Szent Tivadar atya

Tivadar atya Konstantinápolyban született. Szülei gazdag emberek voltak. Korán elhagyta szülei házát, Thrákiába ment és egy puszta helyen remete eletet_élt. Vezeklő szőrövet: trichinát hordott, ezzel is sanyargatta testét. Innen van mellékneve is. Életében önmegtagadásban, alázatosságban, hosszútűrésben tűnt ki. Istentől megkapta a hatalmat a gonoszlelkek felett. Sok csodát tett az emberekért. Sírjából halála után jóillatú gyógyító olaj fakadt. Életének vége teljesen ismeretlen. Feltételezik, hogy a IV. és IX. század között hunyt el.

Szent Zita     szűz, † 1278       

Szent Antónia     szűz és vértanú, † 312       


Szent Elfeg     püspök és vértanú, † 1012       


Szent Emma     özvegy, † ~1040       


Szent György hitvalló

György, ifjú korától megszerette Krisztust és a szerzetesi életet. Hála szép életének, a piszidiai Antiochia püspökévé tették. Sokat fáradozott a rábízott szellemi nyáj javáért. A szentképeket üldöző Örmény Leó császár idejében élt. Amikor az üldözés megerősödött, a császár Konstantinápolyba hívta a püspököket György püspök is elment és bátran a császár szemére hányta, hogy eltért az Egyház hagyományaitól. Ezért megfosztották püspöki székétől és száműzetésbe küldték. Ott is halt meg.


Ó-laurai Szent János atya

Ó-lauránk: szerzetestelepnek Szent bariton kolostorát nevezték. Ez a kolostor volt a legelső azon a környéken. Ebben a kolostorban élt János atya, aki korán elhagyta a világ hiúságait, vidékről-vidékre vándorolt, aztán eljutott Jeruzsálembe, Onnan visszatértében talált rá szent Khariton kolostorára, és ott maradt. Szent élete miatt a papság kegyelmében részesült. Nagy önmegtartóztatásokkal harcolva testi szenvedélyei ellen, a régi atyák nyomdokain haladt a szent életben. Miután hosszú időt töltött a kolostorban, a VIII. század második felében hunyt el.


ASCOLI* Boldog KONRÁD (1234-1289)
A ferences szentek hazájában, Marche tartomány déli részén, Ascoliban született nemesi családból. Már gyermekkorában önmegtagadó életet élt. Benso barátságban volt Jeromos nevu iskolatársával, akirol tudta, hogy egykor a rendnek fonöke, majd pápa lesz, ezért tisztelete jeléül többször leborult elotte. Késobb mindketten Ascoliban beléptek a Ferenc-rendbe, Perugiában teológiai doktorok lettek. Rómában egy ideig teológiát tanítottak, utána elváltak útjaik. Konrád római tanárkodása és igehirdetése után Afrikába ment misszionáriusnak, Líbiában több ezer embert nyert meg a keresztény hitnek. Két halottat is feltámasztott. Amikor Rómába visszatért, Jeromos már rendfonök volt. 1278-ban a pápa megbízásából Jeromosnak békeközvetíto szerepet kellett vállalnia a francia király és Alfonz, kasztíliai király között. Párizsi útjára maga mellé vette Konrádot is. Küldetésük eredményes volt, mire a pápa Jeromost bíborossá nevezte ki. Nemsokára letelt generálissága s prenestei* püspöksége kormányzására távozott. Konrád pedig még két évig Rómában hirdette az igét, majd Párizsban teológiát tanított, de közben prédikált, kórházakat látogatott. Önmegtagadó élete a remetékre emlékeztetett. Csupasz földön vagy padlón aludt pár órát, durva darócot viselt, mezítláb járt (még szandált se hordott), hetente négy napon kenyéren és vizen böjtölt. Krisztus szenvedésérol nemcsak elmélkedett, hanem abból részt is vállalt. Különös tisztelettel volt a Szentháromság iránt, annak nevében betegeket gyógyított, ördögöket uzött.
Amikor barátját, Jeromost pápává választották (IV. Miklós, 1288), az régi barátját hamarosan kinevezte bíborossá. Útban Róma felé Ascoliban súlyos betegség érte. A betegek szentségének felvétele után szent halállal szülovárosában halt meg, ott is temették el. A pápa díszes síremléket állíttatott tiszteletére, melyet 82 év múlva az újonnan épült Szent Ferenc templomba vittek át. A közbenjárására történt csodák és a folytonos tisztelet miatt VI. Piusz megerosítette ezt a tiszteletet, így tiszteljük ot a boldogok között. „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylo égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok.” (Dán 12, 3.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Konrádot Fiad szenvedése iránti mély áhítata jutalmául rendkívüli kegyelmekkel halmoztad el. Add meg nekünk, hogy mindennapi keresztünket készséggel hordozzuk, s elnyerjük az örök életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Kristóf, Theóna és Antonin vértanúk

Mindhárman Dioklécián császár katonái és lándzsáinak hordozói voltak. Egy alkalommal, ők is látva szent György nagyvértanú. szenvedéseit és az általa művei csodákat, levetve hadi jelvényeiket, bátran vallották magukat keresztényeknek. Börtön és kínzások után tűzben égették el őket 303-ban.


Szent IX. Leó    pápa, † 1054       


Szent Nikéfor atya

Szentünk Konstantinápolyban született istenfélő és gazdag szülőktől. Jó nevelést kapott tőlük. Haláluk után szétosztotta egész örökségét a szegények között, és Konstantinápolyból Khalkedónba ment. Ott szent András kolostorába lépett, és szerzetessé lett. Elöljárója egy kolostorba küldte Föníciába, hogy kormányozna Krisztus nyáját. Csodái sokaságával Krisztus hitére térítette az ott élő pogányokat, szétrombolta bálványtemplomaikat és helyettük keresztény templomokat épített. 33 évig élt ezen a helyen. Halálát közeledni érezve, vissza akart térni Khalkedonba. Útközben halt meg, csónakba szállva.


Szent Trifón pátriárka

Trifón Konstantinápolyban volt szerzetes. István pátriárka halála után őt tette a császár a pátriárkái trón kormányzójává, amíg az új pátriárka betölti az előírt időt és felszentelhetővé válik. Három évig volt helytartó, tiszta és bűntelen életet élt. Amikor az új pátriárka betöltötte a szükséges időt, 931-ben Trifont leváltották és ő minden zúgolódás nélkül kolostorba vonult, ahol azelőtt is élte szerzetesi életét. Két év múlva békésen hunyt el, a Nagy Egyházban temették el a pátriárkák közé 933-ban.

Szent Urzmár     püspök és hitvalló, † 713      

HIBERNOI BOLDOG ANDRÁS (1534-1602)
A Hibernoi elnevezés (latinul Hibernonius) arra utal, hogy valamelyik ose Írországból származott (Hibernia: Írország). Murciában, Spanyolország délkeleti részén régi nemesi szüloktol született. Ifjú korában Valenciában nagybátyjánál nevelkedett. Itt azokban az években szentéletu szerzetesek muködtek (B. Factor Miklós, Bertran Szt. Lajos), akiknek példája bizonyára felkeltette András érdeklodését a szerzetesi élet iránt. A döntést azonban egy profán és kellemetlen eset hozta meg: Amikor Valenciából hazája, Murcia felé vándorolt, rablók támadták meg és elvitték minden pénzét. Bizonyára gondolt az Úr szavaira: „Ne gyujtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti s a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyujtsetek kincset a mennyben.” Elhatározta, hogy maradandó kincseket fog gyujteni. 22 éves korában jelentkezett ferencesnek a valenciai tartományban. Habár származása és iskolázottsága szerint a klerikusok közé kerülhetett volna, o laikus testvér akart lenni, hogy az alázatosság utján törekedjék a tökéletességre. Különbözo kolostorokban sokféle beosztásban tevékenykedett, de mindenhol azt kereste, miben lehetne más segítségére. Ha azt látta, hogy a másik testvérnek valami feladatot nehéz ellátni, segített neki, vagy átvállalta a munkát, mégha az nehéz vagy kevésbé kívánatos is volt. Életírói állítják, hogy ifjúkori ártatlanságát egész életén át megorizte. Természetesen sok önmegtagadással, imával. Imái, különösen ha azt a Szent Szuz képe vagy az Oltáriszentség elott, vagy a szenvedo Jézusra gondolva végezte, sokszor extázisba mentek át. Jóllehet teológiát nem végzett, a hit dolgában meglepo jártasságot árult el, ezen teológusok is csodálkoztak. Istenhez igyekezett vezetni az eltévedtéket, mohamedánokat is. A szenvedo lelkeken sok imával, búcsúnyeréssel segített. Istentol rendkívüli karizmákban (jövendölés, betegek gyógyítása) részesült. Életszentségét Szent Paszkál és a valenciai érsek is elismerte. Gandiában halt meg a szentek halálával. Temetése inkább ünneplés volt, mint gyász. Életszentsége s csodatételei hatására VI. Piusz boldoggá avatta. „Mint Istennek szent és kedves választottjai, öltsetek magatokra szívbeli irgalmat, jóságot, alázatosságot, szelídséget és türelmet. Mindezen fölül pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke… Éljen bennetek elevenen Krisztus igéje. Tanítsátok és intsétek egymást nagy bölcsességgel.” (Kol 3, 12 sk)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Andrást felékesítetted a szemlélodéssel és csodálatos ártatlansággal. Add meg közbenjárására, hogy a világ csábításai közben egész szívvel hozzád ragaszkodjunk. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


SZENT APOLLONIUS vértanú +Róma, 183--185 körül, április 18. vagy 21.
Bár Jézus szavai szerint a gazdagoknak nehezebb bejutniok a mennyek országába, mint a szegényeknek, követése mégsem volt soha a szegény emberek kiváltsága. Már az Evangélium is értesít az előkelő Nikodémusról és a gazdag arimateai Józsefről, akik nem teljes nyilvánossággal ugyan, de követték Jézus tanítását. Amikor aztán később az Úr tanítványai csaknem az egész oikumenét, ,,földkerekséget'', Kelet és Nyugat akkor lakott országait keresztül-kasul bejárták és térítették, a felső társadalmi réteg egyes tagjai lassanként csatlakoztak minden akkori vallás e legszerényebbjéhez, és beléptek a ,,testvérek'' közösségébe, ahogy a keresztények nevezték magukat.

Ezeknek az előkelő megtérteknek egyike volt Apollonius, a tekintélyes római arisztokrata. Megtérését vélhetően Szent Jusztinnak (lásd: A szentek élete, 237. o.) köszönheti, akit vértanúként is követett. Cézáreai Euszébiosz (+339) tanúsága szerint Apollonius ,,nagy tekintélyben állott a hívek előtt kitűnő neveltetése és filozófiai képzettsége miatt'' (Egyháztörténelem V, 21). Egy napon egy rabszolga feljelentette mint keresztényt, és Perennis prétoriánus prefektus, a fiatalkorú Commodus császár képviselője elé vitték, hogy felelősségre vonják.

Az akkori vezető római körök növekvő romlottságával magyarázható, hogy a személyében egyáltalán nem keresztényellenes Commodus kormányzása alatt bűnvádi eljárás indulhatott egy római patrícius ellen keresztény hitvallása miatt.

Perennis, aki tehetséges, de gátlástalan férfi volt, a kortárs történészek tanúsága szerint a római állam egyes alattvalóit pusztán gazdagságuk miatt is bűnösként maga elé állíttatta, és elítélte, hogy kivégzésük után vagyonukat megkaparinthassa; ezáltal a leggazdagabbak közé tartozhatott. Apolloniusnak a bírósági eljárás során részletesen tisztáznia kellett magát Perennis előtt, úgyhogy az volt az egésznek a látszata, mintha ez a nyereséghajhászó tisztviselő nagyon a vádlott ellen fordult volna. A kihallgatás szó szerinti szövege megmaradt.

Perennis a kihallgatást ezzel a rideg kérdéssel kezdte: ,,Apollonius, keresztény vagy?'' Ez így válaszolt: ,,Igen, keresztény vagyok, és mint ilyen, tisztelem és félem Istent, aki teremtette az eget, a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van''. Perennis erre így szólt: ,,Változtasd meg elveidet! Kövesd tanácsomat, és esküdj meg kürioszunk (urunk), az autokrator (egyeduralkodó) Commodus szerencseistennőjére (Tükhére)!'' -- Commodus császár az uralkodó isteni mivoltának ,,dogmájára'' támaszkodva, amely nagyon megfelelt hiúságának, más fennhéjázó címek mellett felvette a keleti uralkodókultuszban elterjedt küriosz nevet. A görög nevek és a görög nyelv akkoriban modernnek számított Rómában. A szerencseistennő, Tükhé vagy Fortuna a Geniushoz hasonlóan a régóta tisztelt védőistenségek egyike volt. Egyben megszemélyesítette pártfogoltjának sorsát. Minden rómainak késznek kellett lennie, hogy megesküdjön a császár Tükhéjére vagy Fortunájára, hogy bebizonyítsa császár iránti hűségét. Úgy látszik, hogy Commodus császár különösen kedvelte Fortuna kultuszát; pénzeire verette őt, az általa választott Fortuna manens (maradandó Fortuna) és a Fortuna felix (boldog Fortuna) melléknévvel.

Apollonius mint keresztény nem bocsátkozhatott ilyen bálványkultuszba. Válaszában csatlakozott Perennisnek ahhoz a kívánságához, hogy változtassa meg elveit, szó szerint fordítva: változtassa meg gondolkodását vagy forduljon meg. ,,Aki megfordul, s eközben elfordul Isten igaz, jó és csodálatra méltó parancsaitól, jogtalanul, becstelenül és istentelenül jár el; aki pedig úgy fordul meg, hogy közben elfordul mindenféle igazságtalanságtól és rosszaságtól, még a rossz gondolatoktól is, és menekül a bűn uralma elől, s egyáltalán nem tér vissza hozzá, az igaz.'' Apollonius ezután részletesen megmagyarázta esküje megtagadásának okát, és hangsúlyozta készségét, hogy az egyedül igaz Istenre hajlandó megesküdni, hogy tiszteli a császárt és imádkozik uralmáért. Perennis azonban megismételte követeléseit, és ezenfelül még azt kívánta: ,,Áldozz az isteneknek és az autokrator Commodus képének!'' De Apollonius mosolyogva felelt: ,,A megváltozásra és az esküre vonatkozóan már előadtam védekezésemet. Arra a felhívásra pedig, hogy áldozzak, a következőt válaszolom: vértelen és tiszta áldozatot én is és valamennyien mi keresztények bemutatunk, tudniillik a mindenható Istennek (a ,,Pantokratornak''), az ég és föld s minden élőlény Kürioszának. Ez az áldozat imádságokból áll, mindenekelőtt Isten képmásaiért, azokért, akik Isten rendelése folytán uralkodók lettek itt a földön. Szent és igaz parancsaink szerint naponta imádkozunk a mennyben lakó Istenhez e földi világot kormányzó Commodusért. Jól tudjuk ugyanis, hogy nem másnak az akaratából gyakorolja uralmát a földön, hanem egyedül a láthatatlan Isten végzéséből, aki -- mint mondják -- áthatja a mindenséget''.

Apollonius ebben a feleletben a Perennis által használt kifejezésekkel játszott: az autokrator és küriosz Commodusszal, akinek képe elé tömjént kellett volna hintenie, szembeállította a Pantokratort, a mindenség Kürioszát, és világosan kifejezte, hogy az ember képe előtt nem szabad Istent megillető tiszteletet tanúsítani, hogy az ember csak képmása Istennek, akiért imádkozhatunk és kell is imádkoznunk, az igaz Istennek viszont áldozatot mutathatunk be, és kell is ezt tennünk. A naponta bemutatott vértelen és tiszta áldozattal, mely mindenekelőtt imádságokból áll, Apollonius az Eucharisztiára gondolt, amelyben Isten emberré lett Igéje a kenyér és bor színe alatt, közössége közepette, áldozatul mutatja be magát mennyei Atyjának. Apollonius nyilvánvalóan Athénagorasz (+180 után) tanítványa volt, aki 177 körül egy Marcus Aureliusnak címzett, s a keresztények védelmében összeállított iratban (Apológia,13. fej.) teljesen hasonlóan fejezi ki magát.

Perennis nem mutatott megértést az ilyen eszmék iránt, és végül háromnapi gondolkodási időt adott Apolloniusnak. Ennek eltelte után sok szenátor, tanácsos és magasan képzett férfi jelenlétében újból elővezették Apolloniust, ő pedig megismételte azt az elhatározását, hogy kitart az Isten félelmében. Perennis viszont egy állami határozatra utalva újból felszólította, hogy gondolja meg és nyilvánítsa ki tiszteletét az istenek iránt. Apollonius azonban erre megjegyezte: ,,Isten végzése nem szüntethető meg emberi döntésekkel''. Minden pogány kultusz értelmetlenségének kifejtésével megerősítette: ,,Prefektus, mi nem tartjuk szerencsétlenségnek, ha az igaz Istenért meg kell halnunk. Amik vagyunk, Istenért vagyunk. És készek vagyunk arra, hogy mindent elviseljünk inkább, mint hogy rosszul haljunk meg. Mert akár élünk, akár halunk, a Kürioszhoz tartozunk.'' (vö. Róm 14, 8) A prefektus gúnyos megjegyzésére, hogy Apollonius eszerint élvezettel hal meg, egyszerűen így válaszolt: ,,Szívesen élek, Perennis; de az élet iránti szeretetből nem félek a haláltól. Nincs értékesebb az életnél. Ezen azonban az örök életet értem, minden lélek halhatatlan életét, azét, aki jól töltötte a jelen életet.''

Apollonius hiába fáradozott azon, hogy a prefektus számára felfoghatóvá tegye Isten az emberré lett és az emberek üdvösségéért megfeszített Fiáról szóló keresztény tanítást; a keménynyakú értetlenség láttán megjegyezte: ,,Mennyire fáj nekem, hogy nincs érzéked a kegyelem szépsége iránt! Ó, Perennis, csak a kitárt szív képes felfogni a Küriosz szavát, mint ahogy csak a nyitott szem láthatja meg a fényt''. Egy a hallgatók közt jelenlevő cinikus filozófus közbekiáltását Apollonius ezzel vágta el: ,,A balgák szemében az igazság szükségszerűen esztelenségnek látszik.'' Majd utalt arra, hogy mint egykor a próféták és a régi filozófusok, Jézus is -- aki az embereket egymás iránti szeretetre és a császár tiszteletére, de egyedül Isten imádására tanította -- gyűlöletes volt azok szemében, akik nem taníthatók. Már Platón tudatában volt minden valóban igaz sorsának, amikor azt mondta: ,,Az igaz embert megkorbácsolják, kínpadra vonják és megkötözik, a szemét kiszúrják, és minden szenvedést el kell viselnie, végül pedig keresztre feszítik.'' (Az állam II, 361 sk) Ezután Apollonius így folytatta: ,,Amint rágalmazó vádlói az ártatlan Szókratészt bűnösnek jelentették ki, és felizgatták ellene a népet, úgy ítélte el és kötözte meg néhány gátlástalan ember a mi Tanítónkat és Üdvözítőnket; valójában ugyanígy tettek már előfutáraival, a prófétákkal is, akik előre megjövendölték dicsőségét.'' Tévedhetetlen bizonyossággal hangsúlyozta Apollonius, hogy ettől a megfeszített Jézustól ,,tanultuk meg, hogy szépen éljünk, és hogy előre tekintsünk a remélt jövőbeli javakra, ha látszólag értelmetlenül kell szenvednünk''.

Amikor Perennis végül berekesztette a kihallgatást, Apollonius sajnálkozását fejezte ki, amiért nem sikerült védőbeszédével a prefektus szívét megvilágosítania és az egyedül igaz Isten tiszteletére indítania. Perennis lefejezésre ítélte Apolloniust. Biztosra vehetjük, hogy a római joggyakorlat szerint az ítéletet azonnal végrehajtották.

Apollonius nem maradt egyedül; a régi római nemzetségekhez tartozók legjobbjai a következő évszázadokban, az általános pusztulás közepette megtalálták az utat Krisztushoz, és szeretetből lemondtak földi jólétükről, hogy szebb életük legyen majd Krisztus országában.


Szent Herluka     szűz, † 1127       


Szent János atya

János atya ifjúságától fogva vágyott a szerzetesi életre. Ezért felkereste Dekapolita Gergely-atyát, aki őt szerzetessé tette. Utána együtt éltek és együtt haladtak a tökéletes életben. János atya olyan nagy haladást tett, hogy maga Gergely atya is örült neki. Igazán hivő, békés természetű, testét a lélek uralmának alávető szerzetes volt. Szóval és életével ragyogott szerzetestársai előtt. A képromboló Örmény Leó császár idejében mesterével együtt Konstantinápolyban volt, hogy a képrombolás tévtanításának nehéz idején vigasztalja és erősítse az ottani híveket. János atya ezután ott élt, 820 körül bekövetkezett haláláig. Himnuszköltő József atya temette el testét szent Gergely sírjában, aki valamivel hamarabb halt meg tanítványánál.


Szent Kozma hitvalló

Kozma atya konstantinápolyi születésű volt. Fiatal korától megszerette Krisztust és érette szerzetessé lett. Szent élete miatt Khalkedon város püspökévé tették. Ebben a hivatásában buzgón védelmezte a szentképek-tiszteletét a tévtanítók ellen. Ezért sokat kellett szenvednie tőlük. A száműzetést is el kellett szenvednie, de igaz hitében állhatatos maradt. Vele szenvedett szent Aukszent atya is, aki ugyanazokat szenvedte el, mint Kozma. Kozma főpap meghalt 816 körül.


A MEGTESTESÜLÉSRŐL NEVEZETT BOLDOG MÁRIA kármelita nővér
*Párizs, 1566. február. 26. +Pontoise, 1618. április 18.
Amikor madame Acarie 1614-ben, az amiens-i Kármelbe lépésekor felvette a Megtestesülésről nevezett Mária nevet, már egy hosszú élet volt a háta mögött. Madame Acarie-ról egy kortársi tudósítás azt mondja, hogy ,,semmi nevezetesebbet nem kezdtek el Isten dicsőségére, mielőtt vele nem beszéltek, vagy a tanácsát meg ne kérdezték volna''.

1566. február 27-én a keresztségben a Barbe (Borbála) nevet kapta. Szüleit, Avrillot-ékat Párizs legtekintélyesebb családjai közé számították, akik a kor vallási és politikai nyugtalanságai közepette egyértelműen az Egyház oldalára álltak. Franciaország akkoriban a kálvinista ,,hugenották'' és a katolikus ,,párt közti ún. ,,vallásháborúk színtere volt; az utóbbi 1575-től ,,Ligának'' nevezte magát. A ,,Bertalan-éj'' (1572) Párizsában nőtt fel Barbe Avrillot. Későbbi életére nagy jelentőségű volt az az idő, amelyet a longchamp-i klarisszák nevelőintézetében töltött. Itt járult tizenkét éves korában első szentáldozásához, s itt kapta meg bensőséges vallási életének alapjait is. Nagyon boldognak érezte magát a kolostorban, szívesen lett volna maga is apáca, szüleinek azonban más tervük volt vele: férjhez kellett mennie.

Pierre Acarie, az a fiatalember, akit a férjéül választottak, ugyanazokhoz a körökhöz tartozott, mint az Avrillot család. Tekintélyes állást töltött be mint királyi tanácsos és a számvevőszék tagja, nagy vagyonnal rendelkezett, szigorúan katolikus érzelmű volt és a ,,Liga'' hűséges híve.

1582. augusztus 23-án tartották meg az esküvőt. Acarie úr ugyancsak büszkélkedhetett szép, fiatal feleségével, akit szelíd, kellemes lénye mindenütt kedveltté tett, és akit mint a szép Acarie-nét sokszor megcsodáltak. Ahhoz is értett, hogy nagy háztartását vezesse; házassága első tíz évében hat gyermeket hozott világra, akiknek kiváló édesanyja volt.

Őszintén szerette férjét, bár annak könnyen ingerelhető, gyakran kiszámíthatatlan lénye nem egykönnyen adott helyt az önfeledt meghittségnek. Ő viszont annál inkább arra törekedett, hogy mindenben alárendelje magát neki. A házaséletet akkoriban vallásos körökben nem sokra becsülték. Annál jelentősebbnek mutatkozik Barbe hivatása, hogy éppen házassága által járjon a szentség útján. Arra törekedett, hogy lelki életét -- amennyire kötelességei megengedték -- a Longchamp-ban megszokott módon élje tovább. A mindennapos szentmiséhez, a szentségek rendszeres vételéhez, a Szentírás olvasásához és a napi lelkiismeret- vizsgálathoz szilárdan ragaszkodott. Ebből az időből némely, annyira érthető kis hiúságát később nagyon bánta. Ha lehetőség adódott számára, szívesen olvasott. Egy napon férje az Amadisnak, egy abban az évszázadban divatos, és valakitől kölcsönvett regénynek az olvasásába merülve találta. Nem szólt semmit, de attól kezdve gondoskodott, hogy hitvese jámbor irodalmat is találjon a könyvespolcon. Nem is sejtette, hogy ez mennyire találkozott annak valódi ízlésével. A vallási könyvek sokkal jobban érdekelték, mint egyebek.

Szent Ágoston egy mondása különösen mélyen hatott rá: ,,Túlságosan kapzsi az, akinek Isten egyedül nem elég.'' Isten egyedül -- ez volt az, ami elbűvölte. Isten, a végtelenül szent, igaz, mindentudó, mindenütt, az ő saját lelkében is jelen van -- mi szükség van másra? Ennek a mindent átható isteni jelenvalóságnak a puszta ténye teljesen foglyul ejtette. Félretette a könyveket, nem volt rájuk szüksége többé. Új élet kezdődött számára, a nagyobb benső egyszerűség élete az őt körülvevő sokféleség közepette -- a misztikus élet. Senkinek sem beszélt róla, titkát azonban mégsem tudta teljesen elrejteni. Gyakran annyira túláradt benne Isten kegyelme, hogy bármennyire igyekezett is, nem állt már hatalmában ezeket az eksztázisokat elrejteni. Elképzelhetjük a környezetére gyakorolt hatást. Betegnek tartották, orvosokat hívtak, szemrehányást tettek neki, mert úgy vélték, hogy feltűnést akar kelteni. Versengve buzgólkodtak azon, hogy megalázzák. Sokkal rosszabb volt azonban saját belső bizonytalansága: vajon helyes úton jár-e? Csalódásoknak esett áldozatul? Nem volt lelkivezetője, senki, aki tanácsot adhatott volna neki. Csak öt év elteltével szabadította meg ettől a kíntól egy kiváló lelkivezető, Canfieldi Benedek (1562--1610) kapucinus atya, aki Angliából származott, de akkortájt Párizsban tartózkodott. Amikor madame Acarie kitárulkozott előtte, az atya úgy találta, hogy Istentől való mindaz, ami vele történt. Teljesen át kell engednie magát a lelkében működő isteni tevékenységnek. ,,Mintha érezhetően levettek volna egy követ a lelkemről'' -- mondotta később, olyan jól érezte magát, amikor ezt a közlést hallotta. Csak egy kérése maradt még: imádkozhasson azért a kegyelemért, hogy belső élete ne akadályozza abban, hogy mint asszony és anya tökéletesen teljesíthesse a kötelességeit.

A Valois nemzetség kihalása (1589) után a francia királyi trón utódlásának joga a Bourbon-Navarrai házra szállt. A trón várományosát, Navarrai Henriket azonban, mivel protestáns volt, a katolikusok elutasították. A közte és a ,,Liga'' közt most következett nyílt hatalmi harcban Pierre Acarie nemcsak pénzügyileg, hanem politikailag is olyan veszélyes helyzetbe került, hogy IV. Henrik áttérése és trónra lépése után, 1594-ben menekülnie kellett Párizsból. Vagyona maradékát az fenyegette, hogy hitelezői zsákmánya lesz, jó hírnevét pedig az, hogy áldozatul esik a rágalmaknak. Hogy mindezt kimondhatatlan fáradozásokkal mégis sikerült megakadályozni, egyedül hitvesének érdeme volt. Ő, akit ,,eksztatikusnak'' gúnyoltak, férje távollétének négy éve alatt bámulatos okosságot és körültekintést tanúsított a legbonyolultabb jogi, pénzügyi és egyéb nehézségek közepette. Nem bizonyult kisebbnek akkor sem, amikor lábtörése miatt fájdalmas műtétnek kellett alávetnie magát, és hosszú ideig tartó szenvedéseket kellett kiállnia. Panasz nélkül tűrt mindent, csodálatra méltó türelemmel, azután is, amikor első balesetét két másik követte, és attól kezdve csak mankóval tudott járni.

A nantes-i ediktum évében (1598), amely a protestánsoknak tett engedmények árán meghozta Franciaországnak a belső békét, Pierre Acarie is visszatérhetett Párizsba. Egyet-mást megváltoztatva talált házában. Az a kiterjedt szeretettevékenység, amelyet felesége gyakorolt, azt hozta magával, hogy ki-bejárt a sok segítségre szoruló és segítő egyaránt. Ezen túlmenően azonban az ,,Acarie-szalon'' mindinkább a művelt szellemek találkozóhelye lett. Magas rangú és nagy tekintélyű papokat, mint Szalézi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 57. o.), Pierre de Bérulle (1575--1629) bíborost, Étienne Binet (1569--1639) jezsuita generálist, Pierre Coton-t (1564--1626), a király gyóntatóját, az egyetem professzorait és doktorait vonzotta az ott uralkodó szellem. Hogy milyen szellem volt ez, tanúsítja Szalézi Ferenc, aki szerint madame Acarie ,,a Szentlélek megszentelt eszköze''. Jelenlétében mindenkit az az erős érzés fogott el, hogy egészen közel került Istenhez. A téma, amelyről ebben a körben mindenekelőtt szó esett, Franciaországnak a hitharcok hosszú ideje után szükségessé vált vallási megújulása volt. Barbe Acarie személyesen tett meg mindent, amit csak tudott: látogatta Párizs kórházait, segített a betegeken, bátorságot öntött a tévelygőkbe és kételkedőkbe, imádsággal küzdött a lelkükért, és -- mint boldoggá avatási perében esküvel tanúsították -- több mint tízezer embert vezetett vissza a katolikus hitre. De mi volt mindez ebben a nagy nyomorúságban?

1601-ben francia nyelven is kiadták a kármelita rend spanyol reformátorának, Avilai Nagy Szent Teréznek (lásd: A szentek élete, 589. o.) életrajzát. Madame Acarie először elutasítóan viselkedett vele szemben. Ezt követően azonban két egymás után következő látomásban megjelent neki Teréz anya, és tudomására hozta: az az Isten akarata, hogy Barbe kármelita kolostorok alapításán fáradozzon Franciaországban. Egyben megígérte, hogy legyőz minden nehézséget. Nem lehetett meg nem hallani, hogy Isten szólt általa. Meg is értette: ha Franciaország vallási megújulásának kell következnie, akkor azt az imádság, az áldozat és engesztelés széles hullámának kell meghoznia. Ennek a feladatnak szolgált a sarutlan kármelita apácák rendje.

Azok a nehézségek, amelyekről a jelenés beszélt, nem mutatkoztak csekélynek. Hogy az új kolostorokban megalapozzák Teréz anya szellemét, spanyol kármelita apácákat akartak Franciaországba telepíteni. Ám VIII. Kelemen (1592--1605) pápa hosszas közbenjárására és kifejezett parancsára is szükség volt, míg végre 1604 augusztusában hat spanyol nővér -- francia hölgyek és urak kíséretében -- elindulhatott az útra. Az első alapítás számára megfelelő házat találtak Párizsban a Notre Dame des Champs korábbi bencés kolostorban, amely azonban felújításra és átalakításra szorult. Anélkül, hogy beteg lábára vigyázott volna, madame Acarie felügyelt az építkezésekre. Legnagyobb és legnehezebb feladata azonban az volt, hogy kiválassza és előkészítse az új kolostor ,,élő építőköveit''. Jelentkezőkben nem volt hiány. Sok eszményi lelkületű, mindenféle rendű és rangú leány és asszony késznek mutatkozott arra, hogy életét engesztelő áldozatul ajánlja fel. Madame Acarie nekik szentelte magát, és jövendő hivatásukra oktatta őket. Egyáltalán nem vett fel azonban minden jelentkezőt. ,,A szív mélyéig kell hatolnunk, és meg kell néznünk, hogy Isten ott van-e, vagy legalábbis ott lesz-e'' -- mondta, és hála ,,a szellemek megkülönböztetése'' adományának, amellyel kiemelkedő módon rendelkezett, senki sem értett ehhez nála jobban. 1604. október 15-én megérkeztek a spanyol kármelita apácák Párizsba, és a következő napokban megtörtént az ünnepélyes alapítás. 1605--1609 között ezt további négy követte Pontoise-ban, Amiens-ben, Tours-ban és Rouenban. Valamennyiről madame Acarie gondoskodott, míg csak túlságos igénybevétele miatt a férje meg nem tiltotta további hasonló útjait. Az alapot azonban már lerakta, és halálakor az egész országban szétszórva már tizenhét virágzó kármelita kolostor működött. Hasonlóképpen neki köszönhetik az orsolyiták is az akkori Franciaországba történt letelepítésüket. Számos bencés női kolostort ösztönzött a szükséges reformokra.

1613 őszén Pierre Acarie felesége karjai között meghalt. Gyermekeik ekkorra már régen felnőttek, nem volt szükségük anyjukra.

Amikor 1602-ben harmadszor jelent meg neki Avilai Szent Teréz, megígérte, hogy egykor ő is kármelita lesz majd: laikus nővér. Nem csekély áldozatába került akkoriban madame Acarie-nak, hogy kimondja rá az igent. Messze járt attól, hogy büszkeségből ne fogadja el a laikus nővér helyzetét, de az fájt neki, hogy laikus nővérként nem mondhatja a kórusimát. Bátran legyűrte azonban ezt, és szívesen fogadta, amit tőle kívántak. Elérkezett az ígéret beváltásának ideje. A máskor oly engedelmes lélek ellenállt minden kísérletnek, amely szándéka megváltoztatására akarta késztetni, hiszen: ,,Isten kívánja tőlem, hogy laikus nővér legyek''. Amiens-ben az általa alapított karmelita kolostorok közül a legszegényebbe kérte a felvételét 1614. február 14- én, és így lett a Megtestesülésről nevezett Máriaként utolsó a nővérek között. Mosogatta az edényeket, segített a konyhában, és alázatos engedelmességgel térdelt saját lánya előtt, aki akkoriban a kolostor szubpriornője volt. ,,Hogy méltók legyünk Istenhez, el kell szakadnunk minden dologtól, és teljesen meg kell hajolnunk az akarata előtt'' -- mondta már mint madame Acarie is. E mondását az hitelesítette, hogy most, a szokatlan munka minden nehézsége és annyira megromlott egészsége ellenére sem vált türelmetlenné és csüggeteggé. Nagylelkűségére és alázatosságára új kegyelmi adományokat kapott viszonzásul. ,,A szenvedésekben mindennél bensőségesebben tapasztalom meg Isten jelenlétét'' -- ismerte fel, és lelkének olyan nagy volt a belső ragyogása, hogy kívülről is meglátszott, mint soha azelőtt. ,,Tekintete olyan fénylő és sugárzó volt, hogy csaknem megvakultam tőle'' -- közli későbbi életrajzírója, dr. A. Duval, aki egyszer váratlanul találkozott vele a kerengőben.

Hogy könnyebben nyújthassanak neki orvosi segítséget, 1616 decemberében a Párizstól nem messze fekvő Pontoise kolostorába vitték. Itt megvolt az az öröme, hogy elláthatta a sekrestyésnő tisztét. Rejtettségének vége szakadt: Párizs közelsége sok embernek tette lehetővé, hogy felkeressék a Megtestesülésről nevezett Máriát, és -- bár rács mögött -- a tanácsát és imasegítségét kérhessék. Nemsokára súlyosan megbetegedett, és a tökéletes önátadás szellemében elviselt, kimondhatatlan szenvedés után 1618. április 18-án meghalt.

Már négy év múlva megkezdték a boldoggá avatási eljárást, ezt azonban csak 1791. május 24-én, a francia forradalom idején zárta le VI. Pius pápa. Néhány levéltől eltekintve nem hagyott hátra írásokat, ő maga azonban, mint joggal mondták róla, a tökéletes istenszeretet eleven könyve volt.


Szent Viktor és vértanútársai

A szent vértanúk: Viktor, Zotik, Zénón, Akindin és Szeverián, akkor lettek Krisztusban hívők, amikor látták, hogy szent György nagyvértanú a kínzások,között is sértetlen maradt. Szent György csodái ugyanis sok pogány megtérését eredményezték. Ezeket vagy a börtönbe vetették, vagy tűzzel elégették, szent vértanúinkat pedig Nikomédiában fejezték le karddal 303-ban.

Szent Adorján vértanú

Adorján azoknak a keresztényeknek egyike volt, akiket az ítélet előtt sokáig őriztek a börtönben. Egy pogány ünnep alkalmával, a bálványáldozat idején kivezették börtönéből, kényszerítették, hogy az oltárra szórjon tömjént a bálvány tiszteletére. Ő nemcsak hogy ezt nem tette meg, hanem szétrombolta az oltárt a rajta levő áldozati adományokkal együtt. A pogányok ezért kegyetlenül verték, fogait kitörték és végül nagy máglyát készítve, elevenen elégették. Ez 251-ben történt.


Szent Agapét pápa

Agapit, Hagy Teodorik gót király megbízásából, aki akkor az itáliai területet elfoglalva birtokolta. Konstantinápolyiba ment követként Jusztinián császárhoz, hogy vele tárgyalásokat folytasson a békekötésről. Ebben az időben Jusztinián császár helyi zsinatot hívott össze, a konstantinápolyi szék betöltéséről. Pátriárkává a szentéletű Ménász áldozópapot választották. A zsinaton Agapét is részt vett. Ezután nemsokára meghalt Konstantinápolyban 536-ban. Ott is temették el.


Szent Ákos püspök

Ákos az örményországi Melitiné városából származott. Istenfélő szülei sok imádság által nyerték el Istentől gyermeküket. Már gyermekkorától átadták nevelésre a város püspökének Otriosznak, akitől magas keresztény nevelést kapott. Otriosz halála után az emberek egyhangúlag választották meg püspöküknek. Szent Ákos sokat fáradozott, hogy megszüntesse Nesztoriosz tévtanítását, és részt vett a III. egyetemes zsinaton. Életében békeszerető ember volt és különösen irgalmasságával tűnt ki. házából kis kórházat csinált, és maga gondoskodott a betegekről. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki. Hosszú időn át bölcsen kormányozva egyházát, 435 körül hunyt el békében.


Szent Anicét    pápa, †165       


Szent Dezső


Szent István     apát és hitvalló, † 1134       


Szent Izidóra


Szent Péter     vértanú       


Szent Rudolf


Szent Simeon felszentelt vértanú

Simeon a perzsiai Szeleukia-Kteszifon püspöke volt. II. Szápor perzsa király üldözést támasztott a keresztények ellen 34-44 között. Elfogták és a király elé vezették két pappal együtt Simeon püspököt is. A király arra akarta rábeszélni, hogy imádja a Napot. Simeon sem hízelgésekkel, sem fenyegetésekkel nem volt erre hajlandó, ezért börtönbe vetették. Az útón Simeon találkozott egy hitehagyott kereszténnyel Usztazánnal, akinek szemrehányást tett hitehagyása miatt. Erre megbánta bűnét és bánatot tartott, elítélte hitehagyását, ezért fejvesztésre ítélték. Simeont a király másodszor is kihallgatta, és látván állhatatosságát a hitben, megparancsolta, hogy minden keresztény vezessenek ki a börtönből és öljenek meg. Száz keresztényt végeztek ki ekkor karddal Az utolsó Simeon püspök volt. Velük együtt végezték ki még Fuzik felvigyázót és leányát Aszkitreát, és Ázat királyi hivatalnokot. Mindezek 343, vagy 344-ben történtek.