Szent Albert     hitvalló, † 1307           


BOLDOG AGATANGELUS és KASSZIÁN kapucinus vértanúk

Agatangelus: *Vendőme, 1598. július 31.

Kasszián: *Nantes, 1607. január 15. Mindketten: +Gondar, 1638. augusztus 7.

A Hitterjesztés Kongregációjának 1622-ben történt megalapítása új missziós lendületet keltett az Egyházban. Az új erők között, amelyek e kongregáció rendelkezésére álltak, ott voltak a kapucinusok is. Néhány évtizeden belül missziókat vettek át Kongóban és Angolában, Amerikában és a Közel-Keleten. Franciaország missziós munkáját a kapucinus tartományfőnök, Joseph Le Clerc du Tremblay (1577--1638) irányította; ,,a szürke eminenciás'', amint Richelieu bíboros e befolyásos tanácsosát nevezték, aki diplomata, apostol és misztikus volt. A keresztes hadjáratok nyomán elindulva azt tervezte és remélte, hogy először a Közel-Keleten megvalósítja a szétvált keresztények egységét, hogy utána majd a mohamedánok megtérhessenek. Tizenkét év leforgása alatt sikerült mintegy száz francia kapucinust kiküldenie. Köztük volt Agatangelus és Kasszián is.

Agatangelus 1598. július 31-én született Vendőme-ban. Apja, akinek fő érdeme volt abban, hogy 1606-ban Vendőme-ban kapucinus kolostort alapítottak, Isten jutalmának tartotta, hogy fia 1619-ben belépett a rendbe. Még mint fiatal páternek, Agatangelusnak tulajdonították a ,,repülő tábor'' megszervezését, amelynek tagjai -- megint csak Pater Tremblay terve szerint -- csoportosan prédikáltak Franciaország protestáns vidékein, hogy a hit elveszett egységét helyreállítsák.

Az 1628. év váratlan fordulatot jelentett Agatangelus életében. Két rendtársa hithirdetőként a Közel-Keletre akart utazni, egyikük azonban megbetegedett, és elöljárója Agatangelust azzal a kérdéssel lepte meg: kész lenne-e a megbetegedett helyett elmenni. Kétórai gondolkodási idő után jelentette felettesének: ,,Itt vagyok, küldjön!''

1629-ben az ifjú hithirdető már Aleppóban (Szíria) volt. Prédikált az európaiaknak, eredményesen tevékenykedett a skizmatikusok között, nagy buzgósággal látott neki az arab nyelv tanulmányozásának, és hamarosan felkeltette a felsőbb mohamedán körök figyelmét. Átmenetileg Libanonba helyezték, s ott valószínűleg részt vett abban az arab bibliafordításban, amelyet a kapucinusok 1633-ban adtak ki.

Eközben Pater Tremblay felismerte, hogy Agatangelus a megfelelő férfi arra, hogy a nehézségekkel küzdő kairói missziót újjászervezze, és előkészítse az Abesszíniába való behatolást. Nehéz volt elválnia Aleppótól. Nagyon feltalálta már magát ebben a látszólag reménytelen misszióban.

1633-ban Kairóba ment. Ott csatlakozott hozzá Kasszián, akit másik két atyával együtt a segítségére küldtek. Kasszián egy Lopez nevű portugál családból származott, amely Nantes-ban, a francia kereskedővárosban telepedett le. Már tizenhat évesen kolostorba lépett. A huszonhat éves szerzetes Kairóban valamelyest háttérbe szorult; mindenekelőtt meg kellett tanulnia az arab, majd az abesszin nyelvet.

Agatangelus viszont nyelvismeretével gyorsan helyzetképet alkotott magának az európaiak, arabok, törökök, feketék, mórok, fellahok és zsidók e kozmopolita városában, és mint felelős elöljáró el tudta találni a megfelelő mértéket. Sajnos azonban meg kellett állapítania, hogy a legtöbb európai, mindenekelőtt pedig a francia konzul, bűnös életmódot folytat. Amikor egyszer a koptoknak be akarta bizonyítani, hogy a katolikus Egyház birtokolja a teljes igazságot, ezek azt hitték, hogy lakatot tesznek a szájára, ha az európai katolikusok életére utalnak. Agatangelus sokat szenvedett emiatt. A konzul házát ,,az ördög zsinagógájának'' nevezte, és indítványozta, hogy Róma ezeket a nyilvános bűnösöket név szerint közösítse ki.

Fő feladatát a koptokhoz való közeledésben látta, akik a 451. évi kalkedoni zsinat után elszakadtak a római egyháztól. Alexandriai Mattaiosz kopt pátriárkával folytatott tárgyalásai reményt ébresztettek, de hamarosan kitűnt, hogy Mattaiosz nem tudja magát függetleníteni környezetétől. Mindazonáltal megengedte Agatangelusnak, hogy prédikáljon, és kopt templomokban a római liturgiát használja. Sok megtérés történt. A megtérteket Agatangelus továbbra is meghagyta a kopt közösségben; nem szigetelte el őket, mert azt remélte, hogy ily módon lassanként majd a népet egészében tudja visszahozni az Egyházba.

Mivel a keleti egyházban a szerzetesek nagy tekintélynek örvendtek és nagy volt a befolyásuk, arra törekedett, hogy kapcsolatba kerüljön velük. Egyszer négy hónapot töltött Szent Antal félreeső kopt kolostorában, együtt élt a szerzetesekkel, tanította őket a katolikus hitre, és szigorú, szent életével példaképül szolgált nekik. Oktatta őket a szemlélődés módjaira is, és ennek érdekében arabra fordította J. du Tremblay: Bevezetés a lelki életbe egy könnyű szemlélődő mód által című munkáját. A szerzetesek közül ketten a katolikus hitre tértek, a többiek még haboztak.

Remélte, hogy amit megkezdett, később majd be is tudja fejezni, de nem jutott hozzá, mert az abesszin misszió csakhamar teljesen lefoglalta. Ezt a hegyi országot Szent Frumentius 316 után térítette meg, később azonban a koptokkal együtt elszakadt Rómától. A 17. században Róma nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy az egységtörekvések elérik céljukat. A jezsuita Gaspar Paez 1625--1635 között meg tudta nyerni az uralkodót, Cadenghel négust, halála után pedig a fiát, Szeltan-Szeghedet a Róma iránti hűség eszméjének, sőt az utóbbi a katolikus hitet hatalmi eszközökkel akarta nemzeti vallássá tenni. A jezsuita Alfonso Mendez, Etiópia pátriárkája 1631-ben egy év alatt 130.000 abesszin megtérését jelentette örvendezve Rómának. A kopt abuna (érsek), a szerzetesek és a császárné ellenállása azonban polgárháborút váltott ki, ennek százezer halott volt az áldozata. Nem sokkal ezután meghalt Szeltan-Szeghed, a fia és utóda fokozta az elnyomást. A skizmatikusok kerekedtek ismét felül, a jezsuitákat pedig kiutasították.

Agatangelus feszülten figyelte ezeket a jó és rossz eseményeket. Az alexandriai pátriárkához való jó kapcsolatai révén elérte, hogy a Markosz nevet felvevő új abunának egy olyan szerzetest neveztek ki, akiről remélni lehetett, hogy jó viszonyt tart majd fenn Rómával. Agatangelus és Kasszián így kedvezőnek látta az időt arra, hogy terjesszék a hitet Abesszíniában. Amíg azonban erre Róma kiadta a megbízást, meglehetősen hosszú idő telt el. A két munkatárs eközben zarándokutat tett a Szentföldön, mert a Palesztinát járt zarándokokat a keresztény Abesszíniában olyan nagyra becsülték, mint a mohamedán országokban a mekkai zarándokokat.

A várakozás ideje alatt azonban Abesszíniában megelőzte őket a rossz. Egy német luteránus, hivatása szerint orvos, Peter Heyling értett hozzá, hogy Markosz abunát és az ingatag lelkű Bazilidész négust teljesen megnyerje, és meggyőzze őket a római egyház rútságáról. Elérte, hogy Bazilidész törvényt adott ki, amely szerint minden katolikus papot vagy püspököt, aki Egyiptomból Abesszíniába akar jutni, azonnal fogjanak el, állítsanak bíró elé, és ítéljenek halálra. A törvényt minden tartományban ünnepélyesen kihirdették.

Agatangelusnak és Kassziánnak minderről sejtelme sem volt, amikor 1638-ban karavánokhoz csatlakoztak, és a nagy hőségben a sivatag fárasztó útjain Abesszínia felé tartottak. Elővigyázatosságból a kopt szerzetesek ruháját vették magukra. Alig lépték át azonban Abesszínia határát, amikor átkutatták a csomagjukat, s kehely és a római rítus miseruhái kerültek elő belőle. Azonnal fogságba vetették őket. Nem keresték ezt oktalan buzgósággal, de belsőleg előkészültek mindenre. Titkos vágyuk teljesedett most be. Megcsókolták nehéz láncaikat, Kasszián pedig felkiáltott: ,,Ezek azok a kincsek, ezek azok a drágakövek, amelyeket kerestünk, s amelyekért elhagytuk szüleinket és a hazánkat!''

Egyhónapi fogság és éhezés után egy öszvér farkához kötözték, és Gondarba, az amhara tartomány fővárosába vezették őket. Az út megtételéhez, amelyhez egyébként egy hét kell, a rossz útviszonyok és fáradtságuk miatt egy teljes hónapra volt szükségük. Kasszián, akinek kapóra jött most az amhara nyelv ismerete, minden alkalmat kihasznált, hogy a mellettük haladókat jó intelmekkel lássa el.

Kihallgatásuk alkalmával rögtön észrevették, hogy minden ellenük esküdött. Markosz abunára hiába hivatkoztak, az látni sem kívánta őket. Bazilidész feltette nekik a kérdést: ,,Megtagadjátok-e a római hitet, és elfogadjátok-e a közösséget a koptokkal? Akkor jóindulatúan befogadlak benneteket országomba. Ha nem, akkor meghaltok.'' Kasszián így válaszolt: ,,Római katolikus szerzetesek vagyunk. Azért jöttünk, hogy befogadjunk titeket Jézus Krisztus híveinek közösségébe, akinek látható helytartója a római pápa. Ezerszer inkább készek vagyunk arra, hogy elszenvedjük a halált, mint hogy elhagyjuk hitünket.'' Agatangelus is megvallotta arab nyelven a hitét. Elítélték és 1638. augusztus 7-én kivégezték mindkettőjüket.

Amikor a kapucinusok generálisa értesült erről a vértanúságról, azt mondta: ,,Nem tudom kifejezni e hír miatti örömömet. Köszönetet mondok Urunknak azért, hogy a sok tövis között, amit a vállamra tett hivatal jelent, ezek ketten a kapucinusok bíborpiros virágai lettek, és a Paradicsomba ültették át őket...''

1904. október 23-án X. Pius pápa boldoggá avatta a két francia vértanút.

Imádság:

Istenünk ,te Boldog Agatangelusz és Kasszián vértanút a katolikus hit kiváló terjesztőjévé tetted. Közbenjárásukra add meg, hogy minden nép eljusson az igaz hit egységére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Domét vértanú

Domét vértanú Perzsiából származott. Az Eufrátesz nyugati partján fekvő Theodoziopoliszban volt szerzetes. A kolostor főnöke diakónussá szenteltette fel. Amikor Dömét észrevette, hogy pappá is akarja szenteltetni, méltatlannak érezte magát. Elment a kolostorból két tanítványával együtt és az Eufráteszen túl, Kirra közelében egy barlangban telepedtek le. Itt az időt böjtben, vezeklésben és éneklésben töltötte, angyalhoz hasonló életet élve. Szenvedélyeit kitartóan öldökölve a hit pajzsával magát megerősítve félelmetesnek mutatkozott az ördögök előtt. Tudomást szerezve életéről, mindenféle hivatásban és állapotban élő emberek keresték fel, hogy lelki szükségleteiket megelégítse. Sok csodát tett, betegeket gyógyított meg, sok bálványimádót térített Krisztus hitére. Amikor a hitehagyott Julián császár azon a vidéken járt, és hallott Dömét atyáról, megparancsolta, hogy kövezzék agyon. Az ítéletet végrehajtók úgy találták, hogy két tanítványával együtt Isten dicséretét éneklik. 363-ban, március 23-án rájuk rohanva kövekkel agyonverték őket.

Szent Donát     püspök és vértanú, † 362


THIENEI SZENT KAJETÁN

*Vicenza, 1480. október +Nápoly, 1547. augusztus 7.

Thienei Kajetán (Gaetano da Thiene) az itáliai egyház egyik legvonzóbb alakja a reneszánsz korszakban. A 15--16. század fordulóján élt, és csendesen, de szívós kitartással fáradozott azért, hogy Közép- és Észak-Itália városaiban újra meghonosítsa az evangéliumi szellemet.

Tevékenysége nagyon széles körű volt: laikusok számára szervezte meg az Isteni Szeretet Társulatát, betegek javára alapította a Gyógyíthatatlanok Kórházát, és megújította a szerzetességet azáltal, hogy különböző férfi és női társulatokat hívott létre, és megalapította az első újkori, új szellemű szerzetesrendet, a Reguláris Klerikusok, vagy más néven Theatinusok rendjét.

Kajetán 1480 októberében született a Velencei Köztársaság területén fekvő Vicenzában. Atyja, Thienei Gáspár gróf, aki jogász és katona volt, s egy háborúban hadvezérként is szerepelt, korán meghalt. Édesanyja, Portói Mária grófnő nevelte két fiát. Kajetán gyakran felkereste a Santa Corona nevű domonkos templomot, amelyben a családnak külön kápolnája volt. Innen ered Kajetán szoros kapcsolata a domonkosokkal, s ezért választotta gyóntatójául Gian Battista Carioni cremonai domonkost. Carioni a megújuló itáliai egyház egyik vezéralakja a trienti zsinat előtti korszakban. Ő tanácsolta később Kajetánnak a reguláris klerikusok rendjének alapítását, s ugyancsak ő segítette a másik rendalapítót, Zaccaria Szent Antalt a barnabiták alapításában. Ez a két rend kísérelte meg az ellanyhult vallásos buzgóság felélesztését.

Kajetán ifjúkoráról nem sokat tudunk azon kívül, hogy a páduai egyetemen tanult, és mindkét jog doktora lett. A szünidőket a család rampazzói birtokán töltötte, ahol kápolnát emelt Szent Mária Magdolna tiszteletére. Néhány év múlva Rómában találjuk, ahol a pápai kancellárián iratok szerkesztésével foglalkozott. Ezek az évek jelentették a római reneszánsz virágkorát. II. Gyula és X. Leó pápa maga köré gyűjtötte a leghíresebb művészeket: festőket, építészeket, szobrászokat, költőket, írókat. Raffaello ekkor festette az Apostoli Signatura termeiben csodálatos freskóit, s Kajetán e termekben hivatalánál fogva sokszor megfordult. Róma egész Európa kulturális életének központjává fejlődött. A jámborság és a vallásosság területén azonban már közel sem volt rózsás a helyzet. Az emberek arról beszéltek, hogy az Egyházban -- a főben és tagokban egyaránt -- megújulásra van szükség. Össze is gyűlt az V. lateráni zsinat (1512-- 1517), de határozatai csak holt betűk maradtak. Egy Rómában élő spanyol ezt az észrevételt tette: ,,olcsón árulják itt a tettek nélküli szavakat!'' És a városnak -- amelyről Kajetán azt mondta: ,,egykor szent város volt, most pedig maga a Babilon'' -- szembe kellett néznie a protestáns reformációval.

Néhány 1517--1521 között kelt levél, melyeket Kajetán egy észak- itáliai apácának, Laura Mignaninak írt, hírt ad tevékenységéről és belső világáról. Szabad idejében egy papokból és laikusokból álló egyesületbe járt, amely az Isteni Szeretet Testvérülete nevet viselte. Tagjai között volt több, a pápai kúriában dolgozó pap és püspök is, németek, spanyolok, angolszászok egyaránt. Céljuk az volt, hogy a szívekben ,,elültessék az isten iránti szeretet magvát, és felneveljék e magot''. Pontos szabályzatuk volt, amely bizonyos imádságokat, misehallgatást, havonkénti áldozást és beteglátogatásokat kívánt meg a tagoktól. A társulat védőszentjéül az aszkéziséről híres és bibliafordítása miatt a humanisták előtt is nagy tiszteletben álló Szent Jeromost választották.

Éppen Szent Jeromos napján szentelték pappá Kajetánt 1517-ben, amikor már elmúlt harminchét éves. A következő évben édesanyja betegsége miatt vissza kellett térnie Vicenzába, de ott is minden erejét az említett társulat szolgálatába állította. Azt szokta mondani: ,,A felebarátodban mindig a keresztutat járó Jézus álljon a szemed előtt'', és maga is eszerint cselekedett. Korábban Rómában a szifiliszes betegek San Giacomo in Augusta kórházában tevékenykedett, Vicenzában is egy kórházzal kapcsolatban szervezte meg a Szent Jeromos Testvérületet. Veronában is volt egy társulat, amellyel kapcsolatban állt, s amikor édesanyja meghalt, áttelepült Velencébe, ahol 1522-ben egy új kórházat nyitott.

Kajetán ekkor életének nagyon kritikus pontjához érkezett. Szigorú vizsgálat alá vette egész addigi életét és nem tudjuk, hogy teljesen saját elgondolása alapján-e, vagy Carioni atya indítására-e, elhatározta, hogy előbbre lép a tökéletesség útján. Ahelyett, hogy további társulatokat alapított volna laikusok számára, a papság felé fordult, és olyan papokat kísérelt meg maga köré gyűjteni, akik hajlandók a példás életre és az apostoli munkát a szerzetesi élet által támogatott és táplált közösségi életformára. Olyanokra gondolt, akik leteszik a három szerzetesi fogadalmat (mert látta, hogy ezek nélkül nem lehet az evangéliumi életmódot biztosítani), de felszentelt papok, akik az Istennel egyesült életből nemcsak önmagukat, hanem lelkipásztori tevékenységük révén a híveket is táplálni tudják. Így jutott arra a gondolatra, hogy klerikus szerzetet alapít. De egyelőre még tanácstalan volt, mert ezt írta Velencéből: ,,Hagyom, hogy hajómat hányják-vessék a hullámok, amíg nem látok valami fényt, amely felé elindulhatok. Egyelőre nem látok mást, csak homályt és ködöt.''

1524. szeptember 14-én különös ünnepet ültek a Szent Péter- bazilikában, Rómában: Kajetán a római Isteni Szeretet Testvérülete tagjai között végre talált három társat, akik megértették szándékát, és csatlakoztak hozzá. Egyikük Gianpietro Caraffa püspök volt, aki harminc évvel később, 1555-ben IV. Pál néven pápa lett. A négy pap Szent Péter sírja fölött tette le a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség szerzetesi fogadalmát. A fogadalomtétel napjául azért választották a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, mert az Üdvözítőt akarták követni apostoli életükkel. Ennek érdekében eltökélték, hogy lemondanak minden vagyonról, javadalomról és járandóságról, s csak a hívek önkéntes adományaira hagyatkoznak az Úr szava szerint: ,,Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és a többit megkapjátok hozzá'' (Mt 6,34).

Az új szerzetespapi közösség tagjai oly nagy tekintélyre tettek szert Rómában, hogy külön nevet kaptak: theatinusok. Nevük története pedig a következő: Amikor főnököt választottak, nem Kajetánt, hanem Caraffa püspököt választották meg, akit a székhelyéről Chieti püspökének is neveztek. Chieti latin neve Theates volt, innen adódott, hogy a vezetése alá tartozó papokat is theatinusoknak nevezték. Ez a név azt jelentette, hogy viselői jámbor, igazságos és szigorú emberek.

1574-ben az új rendnek mindössze két háza volt: az egyik Velencében, a másik Nápolyban. Ez utóbbinak Kajetán volt a házfőnöke. Eredeti elgondolásának megfelelően a rend csak érett és kipróbált életű embereket fogadott be, akik alkalmasak arra, hogy személyes hatásukkal is terjesszék az evangéliumot. Az egész rend arra törekedett, hogy támogassa a régi szerzetesrendek megújulását. Hatással voltak Emiliáni Szent Jeromosra (lásd február 8-án), a szomaszkaiak rendalapítójára is. Kajetán személy szerint együttműködött Maria Longóval a kapucinus apácák alapításánál, és letelepítette Nápolyban a domonkos apácákat, akiknek főnöknője Caraffa Mária lett.

Thienei Szent Kajetán hatvanhét éves korában halt meg. Halálát a kortársai úgy látták, mint önként felajánlott áldozatot Nápoly békéjéért, mert a várost éppen akkor politikai viszályok sújtották. Már hónapok óta tartott a hadiállapot, és 1547. augusztus 7-én, Kajetán halála napján érkezett meg V. Károly követe, aki békét hozott. Akik ismerték Kajetánt, tudták, hogy most, élete utolsó percében magára is vonatkoztatja a testvéreinek adott tanácsot: ,,Imádkozzatok, hogy viselhessétek az egész világ terhét, és ezáltal megmeneküljön a világ. Halljátok meg Isten szavát, amely haragvón fordul a keresztény nép felé, és vessétek magatokat Isten és a nép közé, és kiáltva mondjátok: Uram, itt vagyok én, a haragod engem sújtson!''

A ránk maradt mindössze harminc levél egyszerű, de nagyon kifejező stílusban íródott. Mindegyiket áthatja a szívbéli irgalmasság. Kajetán az egész lelki életet mint örömet határozza meg: ,,A lelki emberek igaz és kimeríthetetlen öröme az a vágy, hogy testestül-lelkestül Jézus Krisztushoz válhassanak hasonlóvá.'' Ez pedig nem mást jelentett számára, mint a megfeszített Krisztus követését. Akkoriban Itáliában a vallásos életet általában az jellemezte, hogy az emberek belefáradtak az elméletekbe és a léhaság és erkölcstelenség általános bírálatába. Ezért kiáltott így Kajetán: ,,Nem szentimentális, hanem igaz szeretetben tisztítsátok meg a lelkeket!'' Tudta, hogyan kell összekapcsolni és összhangban tartani a vezeklést és a szeretet tüzét. Nagyon megértő volt, de amikor a lényegről volt szó, nem ismert alkudozást. Így mindenekelőtt a birtoklási és a becsvágy ellen küzdött, amit a korabeli Egyház alapvető bajának ismert fel.

Thienei Kajetánt Dél-Európában és Dél-Amerikában a gondviselés szentjeként tisztelik, mert megvonta magától a szükséges javakat is, és bízott abban, hogy a mennyei Atya gondoskodni fog mindarról, amire szüksége van.

1671-ben avatták szentté. Ünnepe 1673-ban került be a római naptárba.

--------------------------------------------------------------------------------

A rokonok elmondták, hogy édesanyja nagyon nehezen hozta világra. Hosszasan vajúdott, de a gyermek csak nem akart megszületni. Akkor valakitől azt a jámbor tanácsot kapta, hogy hagyja el fényes lakosztályát, keressen a házban egy egyszerű kamrát, ahol majd megszületik a gyermek. S valóban, egy elhagyott szobában, amely szinte istállónak hatott, minden további gyötrelem nélkül megszülte a fiát. Ezt az eseményt annak előjeleként tekintették, hogy a gyermek később elhagyja családja gazdagságát, és önkéntes szegénységben fog élni.

Egyik levele, amelyet hamarosan a felszentelés után írt, mutatja, hogy mennyire megragadta lelkét az Eucharisztia misztériuma: ,,Én nyomorult féreg, én oktalan, arra merészkedtem, hogy a Paradicsom közepében Azt érintsem, aki a napot megvilágosítja és ezt a világot teremtette. Naponta veszem magamhoz őt, aki így hív: Tanulj tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű! -- és én mégsem vetem le a gőgömet. Magamhoz veszem a Világosságot és az Utat, de nem követem. Kezemben és számban ég az isteni Tűz, a szívem pedig mégis hideg marad!''

Azon a napon, amikor társaival együtt letette a fogadalmat, ezt írta egyik rokonának: ,,Látom, hogy Krisztus szegény, én meg gazdag vagyok; ő megvetett, engem megbecsülnek. Szeretnék egy lépéssel közelebb kerülni hozzá, ezért elhatároztam, hogy elhagyok mindent, amit csak magaménak mondhatok a mulandó javakból.''

Mindenki tisztelte aszkéta életmódjáért. A testét csak úgy nevezte: ,,a lázadó'', és úgy is bánt vele. A szemét annyira féken tartotta, hogy amikor V. Károly nagy pompával bevonult a városba, föl sem nézett, amikor előtte elvonult. S ha valakiről az ismerősei azt akarták mondani, hogy nagyon mértéktartó, így fejezték ki: ,,kajetános''.

A világ pompája iránti megvetését a rokonságnak is meg kellett tapasztalnia. Egy alkalommal látogatóba jöttek hozzá, és Kajetán meghallotta, hogy teljes díszben érkeznek, ahogy a reneszánsz kori Itália arisztokráciája tudott csak öltözni. Üzenetet küldött nekik, hogy ha nem Krisztus egyszerűségével jönnek, látni sem akarja őket.

Mikor velencei munkálkodásának mérlegét elkészítette, megmutatkozott, hogy mennyire reálisan látja az Egyházat, s ha kell, nem takarékoskodik a bírálattal sem: ,,Valóban csodálatos város, hogy ne sírna felette az ember! Nincs itt senki, aki a megfeszített Krisztust keresné. Elámultam rajta, hogy a nemesek körében nem találtam senkit, aki Krisztus szeretetét ne helyezné háttérbe saját megbecsülésével szemben. Nem tagadom, élnek itt jószándékú emberek, de szégyenkeznek, ha mások gyónni, vagy áldozni látják őket. Én nem fogok addig nyugodni, amíg nem látom, hogy úgy sietnek a papokhoz, mint akik éhesek Krisztusra, hogy jóllakassák őket az Eucharisztiával, és ne szégyenkezzenek, hanem tartsák nagy megbecsülésnek, hogy áldozhatnak!''

1527-ben szerzetestársaival együtt vészterhes napokat élt át Rómában, amikor a császár spanyol és német zsoldosai megrohanták és kifosztották az Örök Várost. A theatinusok házába betörő katonák a nagy szegénységen kívül semmit nem találtak, ezért a papokon töltötték ki a bosszújukat. Az egyik katona valamikor Kajetán családjánál szolgált, és nem hitte el, hogy az oly gazdag család fia nem rejteget valahol a házban igen sok kincset. Ezért végigkutattak minden zugot, s mikor semmit nem találtak, fogságba vetették mindnyájukat, hogy így csikarják ki tőlük az elrejtett kincseket; vagy ha tőlük semmit nem kapnak, legalább mások adjanak értük váltságdíjat.

A szabadságukat azonban nem váltságdíj fejében, hanem a zsolozsma imádkozásáért nyerték vissza. Történt ugyanis, hogy a ház parancsnoka, amelyben a theatinusokat fogva tartották, meghívott ebédre egy magasrangú katonatisztet. Miközben folyt a lakoma, egyszer csak a vendég fülét különös hang ütötte meg: a szomszédos helyiségből athallatszott a fogoly papok zsolozsmája. Megkérdezte, honnan jön ez a hang? Mikor elmondták neki a történteket, kijelentette, hogy addig egy falatot le nem nyel, amíg ezeket a papokat szabadon nem bocsátják. Ekkor a rabtartóknak nem volt mit tenniük, elbocsátották őket.

A nápolyi évekből ismerünk egy esetet, amelyből kiderül, hogy a theatinusok mennyire ráhagyatkoztak Istenre. Oppido gróf, aki a szerzeteseknek hajlékot adott, nagyon szorgalmazta, hogy Kajetán évenként fogadjon el megszabott járadékot, hogy a házukat fenn tudják tartani. A szent megmagyarázta neki, hogy a fogadalmuk ezt kizárja, s az isteni Gondviselés majd gondoskodik a házról a maga idejében. Arra hivatkozott, hogy Velencében sokszor tapasztalták, még az ínséges időkben is, hogy soha nem jutottak végső nyomorba. A gróf azzal tiltakozott, hogy ,,ami megtörtént Velencében, nem fog megtörténni Nápolyban!'' Kajetán csak annyit válaszolt neki: ,,Már megbocsásson, Isten Velencében ugyanaz, mint Nápolyban!''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kajetán áldozópapnak megadtad, hogy úgy éljen, mint az apostolok, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy csak Tebenned bízzunk, és szüntelenül keressük a mennyek országát!

Példája:

    Szent szegénység, szent élet, szent tudás hatalmas dolgokat eredményez!

Szent Marin és Aszteriosz vértanúk

Marin a kaiszerai Palesztinában volt katona. Keresztény ember, sok jótettben gazdag, ember volt. Katonatársai őt hívták meg századosnak az előbb elhunyt százados helyére. Amint erre a hívásra készülődött Marin, egy reá irigykedő katona feljelentette, hogy keresztény. Nem mutatott be áldozatot a bálványisten előtt ebből az alkalomból, ezért 260-ban lefejezték.

Aszteriosz, szintén keresztény ember, nevezetes és gazdag volt. Tekintélye volt a császár előtt is. Az üldözések alatt is megtartotta a keresztény jámborságot és nem rejtette el hitét. Amikor szent Marin vértanút lefejezték, elvitte a holttestet, hogy tisztelettel eltemesse. A pogányok ezért elfogták és lefejezték.

Szent Or atya

A thébai puszta nagy böjtölője volt Or atya. Sok kolostort alapított a hozzá jövők számára, akik vezetése alatt éltek. Külső kinézetére inkább testetlennek látszott, mint földi embernek. Először magányos élettel kezdte, aztán felsőbb sugallatra kezdett kolostorokat alapítani. Írástudatlan ember volt, de Istentől megkapta azt az ajándékot, hogy tudta a bibliát olvasni. 390 körül halt meg.

SZENT POIMEN szerzetes

*Egyiptom, a 4. század közepe. +Szketisz? 450 körül.

Poimen szerzetes életútjáról keveset tudunk. Már ifjú korában, mintegy 355 körül Szketisz pusztájába ment, ahol Egyiptomi Szent Makariosz (lásd: 42. o.) is élt. Csaknem mindenütt, ahol Poimen felbukkan, hat testvére is megjelenik vele együtt.

Az 5. század elején nehéz próbatétel látogatta meg a Szketiszt. A mazikok rabló nomád törzse, évszázadok óta Egyiptom réme, rátámadt a békés szerzetestelepre, szétrombolta a templomokat, kolostorokat és a szerzeteslakokat, megölt sok szerzetest, a többieket pedig elűzte. Poimen testvéreivel együtt Terenuthében telepedett le, amely a Nílus deltájának délnyugati kezdeténél terült el, és a régi szerzetesség ismert központja volt.

A hét testvér ottani életéről fennmaradt egy jelentős tudósítás. A kormányzást -- mint bizonyára egész életén át -- a legidősebb, Szent Anub tartotta a kezében. Száműzetésük helyére érve elrendelte, hogy hét közben valamennyien magányos cellákban tartózkodjanak, és csak hét végén jöjjenek össze.

A testvérek elhatározták, hogy együtt maradnak (valószínűleg tanítványok is tartoztak hozzájuk), Anub pedig kialakította a közösség életrendjét. Éjszaka négy órát aludtak, majd négy órát zsolozsmáztak, a fennmaradó négy órában pedig dolgoztak. Nappal a hatodik óráig dolgoztak, a kilencedikig a Szentírás olvasásának szentelték magukat, majd elkészítették szűkös ételüket, amely vadon termő gyümölcsökből és növényekből állt. Poimen később egyszer elbeszélte: ,,Mindazt, amit a gondnok elénk tett, megettük, és elképzelhetetlen volt, hogy valamelyikünk is azt mondta volna: ,Hozz nekünk valami mást!'; vagy: ,Ezt nem kívánjuk.' Az egész időt békében és nyugalomban töltöttük.''

Poimen valószínűleg még egyszer visszatért a Szketiszbe övéivel együtt, amikor megint helyreállt a nyugalom, de 434-ben át kellett élnie a mazikok második betörését is, amely ismét menekülésre kényszerítette. Hogy ezúttal hová ment, és hol halt meg (azt mondják, 110 évet ért meg), nem tudjuk biztosan.

Élete teljesen olyan volt, amilyen akkoriban az egyiptomi szerzeteseké, s amelyet mindenekelőtt Makariosz élt a Szketiszben. Poimen egész életén át szerzetes volt, semmi más. Magasabb képzettsége alig lehetett, görögül bizonyára nem tudott. Nem is volt szervező vagy kifejezett vezetői természet, vagy legalábbis nem akart vezetni. Amit mégis nagy mértékben birtokolt, az volt, hogy -- amint testvére, Anub egyszer kifejezte -- rendelkezett a szó adományával, a ,,logosz karizmájával'', és ezzel az adományával lett éppen ő az, aki a szketiszi szerzetesség lelkiségét továbbadta a későbbi nemzedékeknek.

Személyes aszkézise szigorú és következetes volt. Bevallotta, hogy gyakran több napon egymás után vagy egy egész héten át is böjtölni szokott. Testvéreinek mégis a ,,könnyebb'', a ,,királyi utat'' tanácsolta, amennyiben hosszú tapasztalata alapján azt ajánlotta nekik, hogy mindennap egyenek, de mértékkel. Egyébként is mindenkor kész volt a mértékletességre. Feltehetően tőle származik ez a kijelentés: ,,Nem azt tanultuk, hogy testünket öljük meg, hanem a szenvedélyeinket.'' Egy testvérével, aki valami súlyos hibája miatt három éven át akart vezekelni, azt közölte: három nap valódi bűnbánat elég arra, hogy megengeszteljük Istent. Egy másik testvére lelki ínségében a nagyböjt folyamán a cellájában kereste fel Poiment, s jó tanácsot és vigasztalást talált nála; távozásakor bevallotta, hogy alig merészelt hozzá menni, mert félt, hogy a böjti idő miatt nem engedi magához. Jellemző választ kapott: ,,Nem azt tanultuk, hogy a faajtót zárjuk be, hanem sokkal inkább a nyelv ajtaját.''

Szigorúság önmagával szemben -- irgalmasság mások iránt, minden nagy szív eme jellemzőit mutatta Poimen is. Egy napon néhány testvér feltette neki a kérdést: ,,Atyánk, ha azt látjuk, hogy testvéreink az istentiszteleten elbóbiskolnak, fel kell-e keltenünk őket?'' Poimen így válaszolt: ,,Ha látom, hogy bóbiskol egy testvér, fejét a térdemre teszem, és hagyom, hadd aludjék.'' Mint minden igazi szerzetes, ő is visszariadt attól, hogy feltűnést keltsen. Alázatossága olyan nagy volt, hogy elmondhatták róla: ,,Poimen apát alázatosságból feláldozta saját akaratát, és a másik akaratát követte.''

Egyáltalán nem veszett el a külsőséges aszketizmusban, mély volt a benső élete, és valódi misztikus adottság járult hozzá. A misztériumok ünneplése, amelyben Krisztus megváltói műve jelenvalóvá lesz a közösségben az ünneplők számára, volt életének a középpontja. Mint az egész szerzetességben, Poimen életében is döntő szerepet játszott a Szentírás. Ez volt szerzetesi életének vezérfonala s az igazi istenfélelem útja. Találó képben hasonlította össze egyszer Isten igéjének hatékonyságát a vízével. ,,A víz természete szerint gyöngéd, a kő pedig kemény. Ha azonban egy vizesedény a kő fölött függ, a víz cseppenként kivájja a követ. Így Isten igéje is finom és gyöngéd, a szívünk pedig kemény. Ha mármost az ember gyakran hallgatja Isten igéjét, akkor megnyílik a szíve az istenfélelem számára.''

Ennek a kegyelemmel elhalmozott tanítónak különleges erősségét képezték rövid és nagyon találó mondásai, amelyek nagy számban fennmaradtak:

,,Éberség, önuralom és megkülönböztetni tudás, ez a három erény a lélek jó útitársa.'' -- ,,Minden rossz kezdete a szétszórtság.'' -- ,,Az ember akarata vasfal közte és Isten között, s az ellenállás sziklája. Ha az ember lemond róla, elmondhatja: ,,Istenemben átugrom a falon.'' -- ,,Tanítsd meg az ajkadat, hogy azt mondja, ami a szívedben van!'' -- ,,Fékezd meg a szelet! Ha nem tudod megtenni, akkor felbukkanó gondolataidat sem tudod megakadályozni. A te dolgod viszont az, hogy ellenállj nekik.'' -- ,,Megtörténhet, hogy egy ember látszólag hallgat, a szíve azonban megítél másokat; az ilyen ember szüntelenül beszél. Egy másik pedig, aki reggeltől estig beszél, mégis hallgat, mert csak azt mondja, ami épüléséül szolgál.'' -- ,,Aki Istenért beszél, jól teszi; aki Istenért hallgat, ugyanígy.'' -- ,,Ha kevésre becsülöd magadat, nyugalmat találsz, bárhol telepszel is le.'' -- Egy testvér megkérdezte Poimentől: ,,Mit kell tennem belső nyugtalanságomban?'' Poimen: ,,Minden nyomorúságunkban sírjunk az irgalmas Isten előtt, mígnem irgalmassága szerint cselekszik majd velünk.'' -- ,,Ez a három dolog mindenekelőtt hasznos: félni az Urat, imádkozni és felebarátunkkal jót tenni.'' -- ,,Minden szertelenség az ördögtől való.'' -- ,,Nincs szükségünk másra, csak éber lelkületre.'' - - ,,Ne vess meg senkit, ne ítélj meg senkit, ne mondj senkiről rosszat, és Isten nyugalmat ad neked.''

Mint parányi mozaikkövecskékből, összeáll az a kép, amelyet még ma is kialakíthatunk magunknak Poimen szerzetesről. Ám ezek a kis töredékek is elegendők ahhoz, hogy megmutassák: egy nagy, tiszta és fölöttébb alázatos ember képéből valók, olyan emberéből, aki belső teljességéből beszélt és tanított, s aki irgalmas és szeretettel teli tudott lenni, mert ő maga is megtapasztalta Krisztus irgalmasságát és szeretetét.

Szent Viktriciusz     püspök és hitvalló, † ~406