2017. augusztus 8., kedd

PASSAUI SZENT ALTMANN püspök
*Vesztfália, 1015 körül. +Zeiselmauer, 1091. augusztus 8.
Az invesztitúraharc 1075-ben Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) és IV. Henrik király (1056--1106) közt igazi drámai hévvel lángolt fel, mert egyikük sem akart engedni, és eleinte valójában mindkét félnek igaza volt. E végső elszántsággal vívott egyházpolitikai küzdelem 1122-ben a wormsi békekötéssel (konkordátummal) ért véget. Fő dolgokban a pápaság győzelmére tett pecsétet.

Azoknak az időknek német egyházfejedelmei közül alig képviselte még valaki olyan határozottan és harciassággal a pápaság és a reform ügyét, alig volt még valaki, aki olyan meggyőződéssel és rendíthetetlenül szállt volna síkra a reformcélokért, és senki más nem lett annyira veszedelmes IV. Henrik német királyra, mint Altmann püspök. Éveken át volt Németország pápával érző köreinek szüntelenül tevékeny és tekintélyes vezére. A tizenegyedik évszázad egyetlen más német püspökének sem hozott azonban olyan szenvedéssel teli sorsot az invesztitúraharc, mint neki: éveken át kerülnie kellett a püspöki székhelyét, és végül idegenben kellett meghalnia is.

Altmann életrajzát kereken ötven évvel a halála után Göttweig (Alsó- Ausztria) kolostorának egy szerzetese írta meg; nem történelmi tudósítás ez, hanem építő célzattal készült mű. Altmann származásáról és fiatal éveiről egyáltalán nem sokat közöl. Valószínűleg 1010 és 1020 közt, egy vesztfáliai nemes nemzetségből származott, és az akkor igen tekintélyes paderborni dómiskolában tanult, s miután pappá szentelték, kanonok és csakhamar a dómiskola vezetője lett. Évek teltek el, amikor egy napon III. Henrik császár (1039--1056) elé rendelték. A császár a híres aacheni székesegyház mellett működő társaskáptalan prépostjává, egyben pedig a királyi várkápolna káplánjává léptette elő. Ezzel bejutott a kiválasztottaknak abba a körébe, amelyből a középkor folyamán általában kikerültek a német püspökök. A császár korai halála után -- csupán harminckilenc éves volt -- pártfogójára talált Ágnesben, a császár özvegyében, aki néhány évig a trónon következő, még gyermek korú IV. Henrik (1056--1106) helyett a birodalom ügyeit intézte. 1058- ban Ágnes császárné Judit nevű leányát eljegyezte Salamon magyar király. A kíséretében lévő Altmann akkor járt először Passauban.

Mintegy hat évvel később látta ismét a püspöki várost, mert 1064-ben csatlakozott egy, a mainzi érsek által vezetett szentföldi zarándoklathoz. Ennek sok résztvevője nem tért többé vissza, Altmann azonban szerencsésen kiállta a vállalkozás minden veszedelmét. Útitársaival együtt hazatértében már Magyarországra ért, amikor megkapta a hírt Passau püspökévé történt választásáról. Ott ugyanis 1065. május 17-én Eigilbert püspök, egykor hasonlóképpen Ágnes császárné udvari káplánja, húszéves kormányzás (1045--1065) után meghalt. A dóm káptalanjának és Passau városának küldöttei a halálhírrel együtt elvitték az elhunyt gyűrűjét és botját a császári udvarba. A császár özvegyének közvetítésére hűséges udvari káplánját, Altmannt ,,mint mindenek közül a legalkalmasabbat és legjóságosabbat'', ahogy az említett életrajz mondja, utódjává rendelték. A jeruzsálemi zarándok visszatérésének és Magyarországra érkezésének híre már eljutott Németországba. ,,Haladéktalanul -- olvasható életrajzának ötödik fejezetében -- tekintélyes férfiakat küldtek eléje Pannóniába (Magyarországra), hogy kezébe adják a pásztorbotot és a püspöki gyűrűt, és illő tisztelettel a számára Istentől készített püspöki székhelyére kísérjék. Megérkezésekor (Passauban) mindkét nembeli hatalmas tömeg áramlott eléje, és nagy örömmel fogadta a kiválasztottat.'' Salzburgban azután Boldog Gebhard érsek (1060--1088), gyermek- és tanulókori barátja püspökké szentelte, majd Passau egész lakosságának ujjongása közben beiktatták.

Passau püspökségében a helyzet akkoriban, mint egyébként a német országokban mindenütt, egyáltalán nem volt örvendetes. A templomokat és kápolnákat nagyrészt még fából emelték, a papok erkölcse kevéssé volt példamutató, képzettségük pedig nagyon hiányos. A cölibátust alig vették figyelembe. Nem sokkal volt jobb a helyzet a kolostorokban sem. A laikus nép körében elterjedt a babona, s alig élt a vallási buzgóság. Az új főpásztorra sok munka várt. A megújulási mozgalom eszméi lelkesítették, s kezdettől fogva szilárd elhatározást tanúsított, hogy megvalósítsa azokat Passauban is. A klérus erkölcsi és képzettségbeli felemelésére lelki mintaintézeteket hozott létre. Így 1067-ben a város falai mellett egy Szent Miklósról elnevezett kolostort alapított, és ágostonos kanonokokat telepített oda, akik kolostori életközösséget képeztek, de a régi kolostorok tagjainál többet törődtek a világiak lelki gondozásával. Ezt csakhamar követte a Welf bajor herceg által létesített és a felső-bajorországi Rottenbuch Szent Miklós kolostorából történt alapítás. Messzire terjedő egyházmegyéjének keleti része számára Altmann 1083-ban megkezdte Göttweig ágostonos kolostorának alapítását Alsó-Ausztriában, Sankt Pöltentől északra, a Duna jobb partján. Ahogy a Szent Miklós kolostornak Passau és környéke számára, úgy Göttweignek Ausztria számára a szerzetesi-lelkipásztori megújulás központjává kellett válnia. Altmann érdeme tehát, hogy az új kanonokrend, amely végezetül még a 11. század vége előtt az ágostonos regulát vette át és ezért ezt követően ágostonos kanonokrendnek nevezték, az 1100 körüli időkben és a 12. század első felében Bajorország és Ausztria egyházi életében vezetővé vált.

Úgy látszik, hogy Vesztfáliában, ahonnan származott, akkoriban jobban előrehaladott volt a kőtemplomok építése, mint Bajorországban. Amikor és ahol csak lehetett, a püspök ezt szorgalmazta Passau egyházmegyéjében is, és a templomok építése után gondoskodott az istentisztelet eszközeiről.

Egy évtizede végezte már Altmann főpásztori teendőit példamutató buzgósággal és ritka tetterővel, amikor sikert ígérő reformművét hirtelen megtörte a teljes hévvel feléledő invesztitúraharc. Még ki tudta hirdetni a laikus invesztitúrának, a papok nősülésének és a simóniának VII. Gergely által az 1075. évi római nagyböjti zsinaton kibocsátott tilalmát. Amikor azonban decemberben a dóm és a püspökség védőszentje, Szent István napján a pápai utasításokat ismét szigorúan felidézte, a klérus nős tagjai rá akartak támadni, a jelenlevő világi nagyságok azonban visszatartották őket. Altmann helyzete csakhamar még nehezebbre fordult. 1075 decemberében a pápa az ifjú Henrik királyt kiközösítéssel és letétellel fenyegette meg, ha továbbra is ragaszkodik a laikus invesztitúrához. A király erre felháborodással telve 1076 januárjában birodalmi zsinatot hívott össze Wormsba. Itt szenvedélyes felindultsággal elhatározták VII. Gergely letételét. Ennek az lett a következménye, hogy a pápa az 1076. évi nagyböjti zsinaton kiközösítette a királyt. Altmann, aki vélhetően nem volt Wormsban, azonnal nyíltan a pápa oldalára állott, és félelem nélkül kihirdettette a püspökségben a királynak és minden párthívének kiközösítését. Ekkor felkelt ellene saját dómjának prépostja, a bajor főnemesi származású Eigilbert, a dómiskola vezetője, és makacsul védelmezte a király ügyét, akinek tábora csakhamar győzött is Passau területén.

Ebben az időben történhetett, hogy Altmann püspököt az aquilejai Sigehard pátriárkával együtt VII. Gergely Németország pápai legátusává nevezte ki azzal a feladattal, hogy a király híveit a pápa iránti engedelmességre késztessék, és engedelmességük esetén az egyházi büntetéstől mentesítsék őket. Altmann fáradozása nem maradt sikertelen, egyúttal Henrik helyzete láthatóan kedvezőtlenebbre fordult. A világi fejedelmek egy része már trónfosztásán munkálkodott. A Triburban 1076 őszén tartott birodalmi gyűlésen olyannyira sikerült Altmannak a Rajna túlsó partján, Oppenheimben tartózkodó királyt megindítania, hogy visszavonta a pápa letételét, s megígérte, hogy bűnbánatot fog tartani és elégtételt nyújt. Ezt persze nem azért tette Henrik, mintha a lelkülete megváltozott volna, hanem csupán azért, hogy megelőzze egy ellenkirály fenyegető fellépését. A legátus sikere arra késztetett több kiközösített püspököt, apátot és más egyházi személyt, hogy kiengesztelődjön a pápával. Henrik Itáliába indult, hogy találkozzék és kiengesztelődjön a pápával. 1077 januárjában Canossa várában történt a találkozás, mely azzal végződött, hogy Gergely feloldotta a kiközösítés alól Henriket. Ellenfelei 1077. március 15-én mégis Forchheimbe siettek (megjelent Altmann is), s ellenkirályt választottak Rudolf sváb herceg személyében. Ő azonban egyedül nem tudott felülkerekedni, úgyhogy Henrik lassanként ismét meghódította a déli német területeket, bevonult Bajorországba, majd Passauba is, hogy legkeményebb és legveszedelmesebb ellenfelét, Altmann püspököt, a német püspöki kar tagját ártalmatlanná tegye. A püspök azonban Rudolf ellenkirály védelme alatt idejében kitért előle, és Szászországba menekült a király elleni ellenállás fő seregéhez. Passauba, amelyben azontúl a király pártja uralkodott, nem tudott többé visszatérni. Végül sikerült kalandos úton Rómába menekülnie, ott az 1079. évi nagyböjti zsinaton megjelent, és beható tudósítást adott a németországi állapotokról. A pápa olyan nagyra értékelte tevékenységét, hogy amikor le akart mondani passaui püspökségéről, nemcsak megerősítette hivatalában, hanem Németország apostoli legátusává tette.

Eközben Henrik királyt, mivel fennhéjázóan követelte a pápától az ellenkirály kiközösítését, ám egyáltalán nem vette figyelembe a laikus invesztitúra tilalmát, az 1080. évi nagyböjti zsinaton másodszor is egyházi átokkal sújtották. Erre azzal válaszolt, hogy a pártján álló püspökök brixeni zsinatán Gergelyt letétette, és a ravennai Wibert püspököt ellenpápává (III. Kelemen) választatta. Altmann azonban a Svábföldre utazott, hogy mint pápai legátus Konstanzban beiktasson egy új püspököt, és Boldog Vilmos hirsaui reformapáttal (lásd: 343. o.) együttműködve híveket szerezzen Gergely pártjának. Amikor pedig Henrik 1081-ben megtorló hadjáratot indított Róma ellen, sikerült püspökségének keleti részére visszatérnie, s ott a pápának ismét megnyert II. Lipót őrgróf (1075--1095) védelme alatt a passaui egyházmegyének legalább a keleti felén az igazgatást ismét tartósan átvennie. Megújult buzgósággal folytatta megszakadt munkáját. Az is alig zavarta meg ebben, hogy Henrik király a mainzi zsinaton Gebhard salzburgi érsekkel és néhány más püspökkel együtt letette székéről. A két ellenpüspök, akiket Henrik egymás után iktatott be Passauban, nem ért el sok sikert.

VII. Gergely két utóda, III. Viktor (1086--1087) és II. Orbán (1088-- 1099) pápa alatt is ellátta Altmann a legátusi hivatalt, amely persze egyre inkább Németország délkeleti részére korlátozódott. Egy évvel a halála előtt, 1090-ben még egyszer kapott egy megtisztelő megbízatást: az új salzburgi érseknek, Boldog Tiemónak (1040 körül--1101/2) kellett a pápa nevében ünnepélyesen átadnia a palliumot, a metropolita liturgikus hivatali jelvényét. Altmann 1091. augusztus 8-án halt meg Zeiselmauerban, a Bécs mellett fekvő régi passaui birtokon. Ausztriába való visszatérése után (1081) ott volt a püspöki rezidenciája, amikor nem Göttweigben, kedves kolostorában tartózkodott.

Holttestét Göttweigbe szállították, s ott Tiemo érsek temette el a klérus és a nép nagyszámú részvételével. Még ma is ott nyugszanak hamvai. Korának legmagasabb képzettségével rendelkező, nagy tehetségű, vállalkozó kedvű és ügyes ember volt; mély vallásosság hatotta át, és osztatlanul átadta magát az egyházi reformok és a pápaság eszméjének szolgálatára; sohasem ingadozott meggyőződésében vagy magatartásában, szilárdan tudott állni a nehéz harc veszedelmeiben is. Emlékét nagy tisztelettel őrizték meg évszázadokon át és már halála után az első évtizedekben szentként tisztelték Ausztriában. Kultuszát a passaui, linzi és Sankt Pölten-i egyházmegyének hivatalosan a 19. században engedélyezték.


Szent Cirjék (Ciriakus)     vértanú, † 309           


SZENT DOMONKOS

*Caleruega, 1170 körül +Bologna, 1221. augusztus 6.
Az Ó-Kasztíliát átszelő Duero folyó völgyében, néhány órányira a püspöki székhelytől, Osmától fekszik Caleruega városa. A Guzman családnak nagy kiterjedésű birtokai voltak e vidéken. Domonkos itt született 1170 körül. Szülei egész kicsi korában az egyik nagybácsihoz, a közeli Gumiel de Izan esperes-plébánosához küldték, hogy ott kapja meg az alapvető iskolázást és a nagybácsi vezesse be őt a templomi szolgálatba.

1190-ben került Domonkos a palenciai székesegyház iskolájába, s ekkor már világossá vált, hogy pap akar lenni. Tankönyveinek lapszéli jegyzetei és a felebarátai iránt megnyilvánuló szeretete már előre jelezték, hogy mi lesz belőle, ha felnő. Kasztíliában éhínség volt, Domonkos pedig pénzzé tette könyveit, és árát a szegények között osztotta szét. Azt mondta: ,,Mit tanulmányozzam én ezeket a holt pergameneket, miközben odakinn az utcán éhségtől esnek össze az emberek?!'' -- Ez az első mondat, amit Domonkostól feljegyeztek, de már ez is mutatja segítőkész emberszeretetét.

Kispap korában tisztelettel néztek föl rá, és példáját növendéktársai és tanárai egyaránt követték. Tanulmányai befejeztével Diego de Azevedo, aki az osmai kanonokreform egyik követője volt, 1198- ban meghívta Domonkost a székesegyház szolgálatára. Itt szentelte pappá Martin Bazán püspök, és felvette a szerzetesi fegyelemben élő kanonokok sorába. Nem sokkal később Domonkos szubprior lett a kanonokok között.

Diego, aki Domonkos atyai jóbarátja volt, 1202-ben püspök lett Osmában. Négy évvel később Domonkossal együtt Rómába ment, és azt kérte a pápától, hogy adjon mindkettőjüknek felhatalmazást a kunok közötti misszionálásra. A pápa megörült apostoli buzgóságuknak, de nem keletre, a kunokhoz, hanem Dél-Franciaországba küldte őket, ahol ebben az időben a katarok és az albigensek eretneksége pusztította az Egyházat. Ide küldte őket, hogy reformálják meg a papságot, és vezessék vissza a katolikus hitre az eretnekeket. Erre a területre korábban is küldött már a pápa misszionáriusokat, de ezek mint pápai követek túl nagy hatalommal léptek fel, és az emberek meg sem hallgatták őket. Diego püspök és Domonkos ezzel szemben teljes szegénységben és alázattal járták a vidéket. Prédikáltak a hívőknek, keresték a találkozási lehetőségeket a tévtanítókkal, vallási vitákat folytattak, és próbálták meggyőzni az igazságról az embereket. A pápának tetszett a módszer, és jóvá is hagyta. Ez az eljárás azért is volt olyan hatásos, mert ez a két eretnekség éppen azt hányta a papság és az Egyház szemére, hogy elhagyták az apostolok életformáját, meggazdagodtak és elárulták az evangéliumot. Domonkosék prédikációja is magatartása eleven cáfolat volt ezekre a vádakra.

A püspök hazautazott Osmába, hogy további munkatársakat gyűjtsön maga köré, de még mielőtt visszatérhetett volna a misszióba, 1207-ben meghalt. Domonkos pedig ott maradt egyedül a nagy küldetéssel; mégpedig teljesen egyedül, mert meghalt egy nagyon buzgó pápai küldött, Raoul is, más pedig nem volt, aki komolyan foglalkozott volna a katarok és az albigensek térítésével.

Ekkor Domonkos először Prouille-be ment, ahol Diego püspök korábban már elindította a missziót. A város Montréal és Fajnaeux között van. Az albigens asszonyok ,,kiképzőközpontokat'' állítottak fel, ahol eretnek tanításuk szellemében nevelték a leányokat. Domonkos erre felfigyelve első lépésként a központok ellensúlyozására alapított egy házat a katolikus leányok nevelése céljából. Utána Claret Vilmossal együtt, a használatukra átengedett templom mellett berendezték a saját otthonukat. A leányok számára nyitott házból hamarosan zárda, az első domonkos apácakolostor lett, mert Domonkos igen fontosnak látta, hogy az apácák imádságai támogassák az ő missziós munkájukat.

Prouille-ben egyedül viselte a misszió egész terhét. Innen járta be a környéket és tanított, prédikált, vitatkozott fáradhatatlanul az eretnekségtől veszélyeztetett vidéken. Minden útja előtt hosszasan imádkozott, és vezekléssel készült a térítésre. Sem gúnyolódások, sem ellenségeskedés, sem sikertelenség nem tudta feltartóztatni a lelkek üdvösségéért végzett fáradozásban. De sok-sok fáradság után alig mutatkozott valami gyümölcs. És éppen azon a területen, ahol működött, miután 1208-ban megölték Castelnaui Péter pápai legátust, kitört az albigensek elleni háború. A vallási ellentétek mellett ebbe a háborúba belejátszott az ország északi és déli része közötti ellentét is. Montforti Simon 1213. szeptember 14-én aratta végső győzelmét Toulouse- i Rajmund és szövetségesei fölött. Amikor Carcassone város püspöke egy időre Észak-Franciaországba ment, Domonkost tette meg általános helynökévé. Domonkos pedig a misszió kemény és áldozatokkal teljes iskolájában megtanulta, hogy milyen értéke van a lelkeknek és a kegyelemnek, amely egyedül ad erőt a prédikáló szónak. Megtapasztalta, hogy csak a kegyelem képes megnyitni és átalakítani a szíveket.

Közben egyre több társ csatlakozott Domonkoshoz. 1215. március 25-én Fulco toulouse-i püspök Domonkost és társait kinevezte egyházmegyei prédikátoroknak, kiknek feladatául adta az eretnekség kiirtását, a nép tanítását és a hívő lelkek vezetését. Domonkos előtt ennél átfogóbb tervek álltak: az egyházmegyei prédikátortársulaton túl egy világméretű szerzetesrendről álmodott, amely kizárólag az igehirdetésnek szenteli magát.

Amikor Fulco püspök elindult a IV. lateráni zsinatra, Domonkost vitte magával kísérőnek. A zsinat határozatot hozott, hogy fokozni kell a prédikációs tevékenységet és a papság szellemi felkészítését, de azt is kijelentette, hogy újabb szerzetet nem szabad alapítani. Új kolostor csak úgy alapítható, ha a már meglévő szerzetek regulái közül valamelyiket magukévá teszik a szerzetesek. Domonkos felajánlotta magát és a prédikátorok rendjét, amelyet alapítani készült, a pápa szolgálatára. Az új rend apostoli alapgondolatát a pápa is, a zsinat is szívesen fogadta, de nem tartották megfelelőnek, hogy csak a prédikálásra külön rendet alapítsanak. Ince pápa azt tanácsolta Domonkosnak, hogy válasszon ki egyet a meglevő szerzetesi regulák közül, a püspöktől pedig kérjen egy templomot, s ebben az esetben megkapják a pápai jóváhagyást. De még mielőtt e jóváhagyásra sor kerülhetett volna, Ince pápa meghalt.

Domonkos visszatért Toulouse-ba és megtanácskozta társaival, hogy az ágostonos regulát tekintik életük alapszabályának, és azt egészítik ki sajátos céljuknak megfelelően. 1216-ban megkapták a Szent Romanus- templomot, és megkezdték a szerzetesi életet. A templom mellé lakószárnyat építettek, majd III. Honorius pápától megérkezett a jóváhagyás is. Ezzel a rendalapítás megtörtént.

1217. augusztus 15-én Domonkos misszióba küldte a testvéreit: négyet Spanyolországba, hetet Párizsba, négyet Prouille-be, a többiek pedig ott maradtak Toulouse-ban. Maga Domonkos Észak-Itáliába ment, és úgy gondolta, hogy az egyetemi városban, Bolognában, illetve Rómában fogja terjeszteni a rendet. 1218 februárjában a pápa ajánlólevelet bocsátott ki az egyházi elöljárókhoz, amelyben figyelmükbe és oltalmukba ajánlotta a prédikátor testvéreket, márciusban pedig az alapítást jóváhagyó bullát küldte el Prouille-ba. A nyár folyamán Domonkos hazalátogatott szülőföldjére, és konventokat alapított Madridban és Segoviában, majd Párizson keresztül visszatért Itáliába. Állandó székhelye Bologna volt. Innen kereste fel háromszor a pápát, és három nagy utat tett Észak-Itália területén. Reginald testvért, aki kimagasló eredménnyel prédikált Bolognában, 1220-ban elküldte Párizsba. Rómában két kolostort alapított: a San Sistót az apácáknak, a Santa Sabinát pedig a férfi szerzeteseknek.

1220-ban és 1221-ben a domonkosok általános káptalant tartottak Bolognában, melyen elhatározták, hogy a rend tagjai mint közösség is lemondanak a földbirtokról, és ingatlan vagyonuk csak a konvent épülete és annak kertje lehet. Tevékenységük saját templomaikban az igehirdetés, a liturgia és a lelkek gondozása, s ebben nyújtanak segítséget a világi papságnak. Négy provinciát állítottak fel, és az általános káptalant a rend legfelső vezető szervének nyilvánították. Ezzel lett a domonkosok, vagy más néven a Prédikátorok rendje kolduló renddé.

Ebben a rendben az volt az újdonság, hogy felszentelt papok szerzetesi fogadalom szerint élnek, és teljesen a tanulásnak, a prédikálásnak és a lelkek mentésének szentelik magukat. Elvileg szigorú kolostori fegyelemben élnek, de ha ez a tanulást vagy a lelkek érdekében végzendő munkát gátolja, felmentést kapnak a kolostori élet egyes gyakorlatai alól.

Az 1221. évi általános káptalan után Domonkos felkereste Velencét, Trevisót és Veronát. Amikor visszaérkezett Bolognába, már beteg volt. Gyomorbántalmak kínozták, de ő minden zokszó nélkül viselte a fájdalmakat. Mielőtt meghalt, biztosította övéit, hogy halála után sokkal többet tesz értük, mint amikor még köztük volt. A haldoklók szentségeinek felvétele után 1221. augusztus 6-án halt meg. A következő szombaton temették el a bolognai Szent Miklós-templom szentélyébe.

A temetésen részt vett Hugolino bíboros is, aki, miután IX. Gergely néven pápa lett, 1234. július 3-án szentté avatta. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 5-re. Havas Boldogasszony napjának bevezetésekor, 1568-ban augusztus 4-re helyezték. 1969-től augusztus 8-án ünnepeljük.


--------------------------------------------------------------------------------

Az életrajzi források és a hagyomány figyelemreméltó részleteket elevenítenek fel a szent életéből.

Elbeszélik, hogy Domonkos édesanyja -- mint ez sok más szent idesanyjával megtörtént -- fia születése előtt álmot látott, és az álom prófécia volt a gyermek jövőjéről. Látott egy kicsi, tarka kutyát, amely a szájában fáklyát vitt, körbefutotta és lángba borította az egész földet. Ebben a domonkosok később magukra ismertek, amikor fekete-fehér ruhájukban és lángoló szavukkal, mint a nemes vadászkutyák -- Nagy Szent Gergely hasonlította az igehirdetőket a kutyákhoz -- elkergették a rókákat, amelyek az Úr szőlőjét pusztították.

Domonkos fiatal kanonok volt, amikor először megtérített egy lelket: Diego püspökkel úton voltak és Toulouse-ban megszálltak egy fogadóban. Egyszer csak kiderült, hogy a fogadós a katar eretnekek közé tartozik, s ő volt az első katar, akit Domonkos életében látott. Apostoli buzgósága azonnal cselekvésre indította: miközben a többiek éjszakai álmukat aludták, ő a fogadóssal beszélgetett, és végigvitatkozták vallási kérdésekről az éjszakát. Mikor pirkadni kezdett, a fogadós meghajolt az igazság előtt és megtért.

A katarok és a katolikusok közötti vitában gyakori volt az az eljárás, hogy mindkét fél pergamenre írta fel a maga tételét és annak bizonyítékait, majd döntőbírákra bízták: ítéljék meg, melyik oldalon áll az igazság. Domonkos Montréalban szerkesztett egy ilyen iratot és átadta a bírónak. Mikor este a bírák kandallónál ültek, egyiküknek az az ötlete támadt, hogy vessék tűzbe Domonkos pergamenjét, s ha sértetlen marad, akkor nyilvánvalóan nem a katarok, hanem a katolikusok oldalán áll az igazság. A javaslatot elfogadták, és bedobták a tűzbe a pergament, ám egy váratlan széllökés kivetette a kandallóból. Ugyanez történt másodszor, sőt harmadszor is: a pergamen sértetlen maradt. Akkor a bírák megegyeztek abban, hogy erről nem tudhat senki. Csakhogy az egyik bíró nem bírta tartani a száját, és híre ment a ,,csodának''.

Domonkos nagyon szeretett Carcassonéban misszionálni. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi ennek a magyarázata, azt válaszolta: ,,az, hogy itt az egész világ ellenség''.

Hiába jeleztek neki előre veszedelmeket, soha nem változtatta meg útirányát, sőt, minden veszedelem ellenére nyugodtan aludt az útszéleken. ,,Nem félsz a haláltól? -- kérdezték tőle ámulva a katarok. --Mit tettél volna, ha elfogunk?'' ,,Arra kértelek volna titeket -- válaszolta --, hogy ne egy csapással öljetek meg, hanem lassan tépjétek szét a testemet, hogy így részese lehessek a mennyei koronának.''

Még ma is megvan az útmenti kereszt Prouille mellett azon a helyen, ahol a következő történt: Domonkos jámbor énekeket énekelve ment, és beleütközött két rablóba, akik lesben álltak, hogy megöljék. Gondtalansága és nyugalma annyira lenyűgözte őket, hogy bénultan eresztették le a fegyverüket és kereket oldottak.

Egyik missziós útján előkelő asszonyok fogadták be a házukba, akik maguk is hajlottak az albigensek tanítása felé. Mikor látták, hogy eledelül csak kenyeret fogad el, csak vizet iszik és éjszaka a puszta földön alszik, apostoli egyszerűségén úgy megrendültek, hogy megszilárdultak katolikus hitükben.

Amikor Domonkos első társait maga köré gyűjtötte, a toulouse-i székesegyházi iskola magiszterének, a híres Stavensbynek volt egy álma. Reggel, még a tanítás megkezdése előtt a szobájában váratlanul elnyomta az álom az írópultnál. A város egész vidékét látta, teljes éjszakai sötétségben. Hirtelen feltűnt hét csillag, melyek gyorsan mveltek fölfelé az égen, majd egyre több csillag követte őket, s végül az egész táj kivilágosodott. Erre felriadt, összekapkodta a könyveit és sietett az órára, hogy el ne késsen. Mikor belépett a terembe, ott állt előtte Domonkos hat társával. Azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy ők egészen friss igehirdetők, de szeretnék elmélyíteni hitbeli tudásukat, ezért a mester engedje meg, hogy hallgassák őt. A mester úgy fogadta őket, mint az ég küldötteit.

Megrendítő ereje van azoknak a feljegyzéseknek, amelyek Domonkos későbbi imádságos életéről maradtak ránk. Ezek szerint amikor a többi testvér nyugovóra tért, Domonkos megkezdte a maga lelki őrködését a templomban. Körbejárta a templomot: minden oltár és szentkép előtt megállt, mélyen meghajolt, letérdelt, majd leborult a földre úgy, hogy homlokával érintette a kövezetet. Ezt nagyon sokszor elismételte, s ha a szent hév elfogta, kitárt karral imádkozott a templom közepén. Az egész teste -- mondta az egyik testvér -- olyan volt, ,,mint egy lángoló nyíl, amely az Isten által megfeszített íjról száll az ég felé''. Majd visszavonult a templom egyik sarkába, és ostorozni kezdte a vállát és a hátát. Közben kérő imádságokat mondott, olykor annyira hangosan, hogy felhallatszott a testvérek cellájába, s egyik-másik fel is ébredt rá. Ezután az oltár lépcsőjére térdelt, és ott folytatta imádságát. A testvérek többször látták elragadtatásban a föld felett lebegni.

Mindössze két vagy három órát aludt, köpenyébe burkolózva a templom kövezetén vagy az egyik padban. Nem is volt cellája és ágya. Reggel a kórusban ő volt az első. Naponta misézett és az átváltoztatástól az áldozásig hullottak a könnyei. Hosszasan elmerült a Szentírás tanulmányozásában, térdén tartva a hatalmas könyvet, ahogy Fra Angelico is megfestette. Ötvenegy éves volt, amikor egyik nagyon kimerítő apostoli útjáról, Velencéből visszatért Bolognába. Lázas volt, és nagyon fájt a gyomra. A beteget, hogy kínjain könnyítsenek, egy városon kívüli kolostorba vitték, ahol a nyári forróságot nem lehetett annyira érezni. A testvérek összegyűltek köréje, és így kezdett beszélni hozzájuk: ,,Hármas örökséget hagyok rátok: a szeretetet, az alázatosságot és a szegénységet. Ha valaki ezt az örökséget tőlem átveszi, társam lesz a mennyek országának öröklésében. Ne szomorkodjatok amiatt, hogy eltávozom közületek, mert ahová most megyek, ott sokkal inkább a javatokra leszek, mint itt a földön.'' Ezután kérte a haldokló szentségeit.

Akkor feltárult a templom ajtaja, és néhány testvér jött lábujjhegyen, de haragos sietséggel. ,,A plébános -- háborogtak -- azt mondja, hogy aki a templomában hal meg, azt ott is kell eltemetni!'' Erre a haldokló Domonkos felemelkedett fektéből: ,,Soha! Én testvéreim lába alatt akarok nyugodni! Vigyetek ki innét, hogy az utcán halhassak meg, és jogom legyen ahhoz, hogy a saját templomunkban temessetek el!'' Akkor a testvérek hordágyat készítettek, óvatosan ráfektették, és elvitték magukkal a Szent Miklós-templomba. Moneta testvér cellájában készítettek neki helyet, hiszen saját cellája nem volt.

Mikor egészen közelinek érezte a halált, csendesen felsóhajtott: ,,Készüljetek! Kezdjétek!'' Elkezdték mondani a haldoklók imádságát. Mikor ezekhez a szavakhoz értek: ,,Jöjjetek segítségül, Isten szentjei! Jöjjetek, Urunk angyalai! Vigyétek az ő lelkét a Fölséges színe elé!'' Domonkos az ég felé emelte karjait, s mintha két erős kéz ragadná meg és emelné magához, kilehelte lelkét.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Egyházadat arra méltattad, hogy Szent Domonkos életével és tanításával megvilágosítottad, kérünk engedd az ő közbenjárására, hogy földi dolgainkban oltalmat találjunk nálad, lélekben pedig egyre gyarapodjunk Benned!

Példája:
    Szerény igehirdetők nagyobb eredményt érnek el…


Szent Eleutér (Aladár) és Leonid vértanúk

A szent vértanúkat a Krisztusban való hitük megvallása miatt tűzhalállal öltek meg. A vértanúság ideje nem ismert.


Szent Emilián hitvalló

Emilián életéről nagyon keveset tudunk, Kyzikei püspök volt. Az ő eletében is folyt az üldözés a szentképek ellen és tisztelőik ellen. Örmény Leó császár idejében őt is kényszerítették, hogy hagyja abba a szentképek iránti tiszteletet. Ő azonban hűségesen követte a szent atyák tanítását ezen a téren, és nem engedett belőle. Emiatt sok kellemetlenséget kellett elviselnie a tévtanítóktól. 815-ben még száműzetésbe is küldték. Ő azonban mindent türelmesen viselt el, abban a reményben, hogy a földi szenvedésekért eljut az örök életre. A száműzetésben hunyt el.


Szent Largusz      vértanú, † 309           


Szent Miron főpap


Szentünk Kréta szigetéről származott, ott is nevelkedett. Fiatal korában megnősült, és fő foglalkozása a földművelés volt. Okosan művelve földjét, bőségesen segítette a szegényeket és rászorulókat. Családjával megelégedett azzal, amire szükségük volt. Így nagy tiszteletet és elismerést vívott ki az emberek között. Még azt is megtette, hogy a földjéről ellopott holmi zsákját saját maga adta fel a tolvajok hátára. Szent életéért városának áldozópapjává szentelték, később pedig püspökévé. Buzgón tanította Krisztus hitére és a jámborságra szellemi nyáját. Erősítette a vértanúkat és sok csodával ékeskedett élete. 350 körül, 100 éves korában halt meg.

Boldog Fáber Péter     hitvalló, † 168           


Szent Smaragdusz     vértanú, † 309

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése