Korunk vértanúi: Alexander Meny, a kommunista Szovjetunió üldözöttje

Alexander Meny ortodox papot 1990. szeptember 9-én ölték meg Moszkva egyik külvárosában.  Az ateista Szovjetunióban a keresztény ellenállás egyik vezéralakja volt.

Fél életét vonaton töltötte, mert sürgető vágyat érzett, hogy tanúskodjon Krisztusról. Krisztusról, aki a hit által kerül közel hozzánk és akit elménk ébersége által ismerhetünk meg. Alakjára emlékezett halála évfordulóján az Avvenirében Lorenzo Fazzini.

Moszkvában született 1935-ben, abban az időben, amikor az egyház a legkeményebb üldöztetéseket szenvedte el.  Testvére, Pável vallomása szerint Alexander már 12 évesen megkérdezte anyját, hogyan lehetne belőle pap. Mivel zsidó származású volt, nem járhatott egyetemre, de végül a leningrádi teológiai szemináriumban sikerült diplomát szereznie. 1960-ban szentelték pappá. A szovjetek már diákkorában kémkedtek utána, próbálták ellenőrzésük alatt tartani. Ennek ellenére már első plébániáján létrehozott egy bibliaolvasó csoportot, amelynek létezéséről éveken keresztül nem tudott a KGB. Szolzsenyicin rendszeresen járt hozzá és a híres orosz költő, Oszip Mandelstam is a plébániájához tartozott. Sokakat magával ragadott tanúságtétele, erőteljes, tiszta érvelése, mély gondolkodása és életszeretete: mindig mosolygott, az üldöztetések ellenére boldogság sugárzott belőle.

Képes volt saját korát is tisztán megítélni: „Nem létezik ideális társadalom, legfeljebb igazságosabb társadalom. De ehhez az kell, hogy az embert magát tegyük rendbe. Itt (a Szovjetunióban) éppen ellenkezőképpen gondolják. A testvériséghez azonban az kell, hogy legyen egy Atyánk. Ha elvetjük ez utóbbit, minden összeomlik. Ily módon összeomlik minden civilizáció” – írta. Szilárdan állt saját egyházában, de nagyon nyitott volt az ökumenizmusra. Szóbeli előadásain kívül számos könyvet írt, melyeknek középpontjában a közösségi dimenzió és a szentségi élet áll. 1988-ban, amikor megnyílt számára az út, hogy élete munkáját az emberek elé vigye, két éven belül kétszáz konferenciát tartott.

A hatalom egyre ellenségesebben tekintett Meny munkásságára: ismertségre tett szert nyugaton, vonzotta a fiatalokat, biblikus-teológiai szótárt írt, igaz emberségről tett tanúságot. Moszkvától egyórányi autóútra fekvő házába tömegek érkeztek, hogy hallgassák tanítását. Nem tetszett a rendszernek az általa képviselt értékrend, amelyet ezzel a mondattal foglalhatnánk össze: „lelkiismeret, tisztaság, gondolkodás, érzelmek, reménység, hit, szeretet – ezeket a dolgokat nem temethetjük el”.

1990. szeptember 9-én két ember fejszével támadt rá lakásától néhány méterre. Haláláról nincsenek biztos adatok, támadóit soha nem azonosították. Fia, Mihail szerint már nem sok remény van a gyilkosság felkutatására, mert túl sok idő telt el, a tanúk meghaltak. Meny korábban így írt a halálról: „Krisztus nélkül a halál gyűlöletes dolog, Krisztusban a halál szabadulás a bűntől és átmenet az örök életbe.” A gyilkosság helyszínén egy emléktábla áll a követező felirattal: „Itt kapta meg a vértanúság koszorúját Alexander Meny atya”. Lorenzo Fazzini az Avvenirében megjelent írásában így jellemzi őt: „az állam vallássellenességgel elpusztított, kopár földjein Krisztus jó illatát szórta szét”.

Az interneten két dokumentumfilm mutatja be az ortodoxia e különleges tanúságtevőjének alakját:

Egy félórás, angol nyelvű filmből (a honlapon orosz nyelven is megtalálható) bővebben megismerheti Meny atya életét, idéznek homíliáiból, beszédeiből, a vele készült interjúkból.

A Net for God TV is készített róla filmet, amelyet magyarul is meghallgathatnak az érdeklődők. A honlapon az Alexander Men - Word of a Martyr címet kell kikeresni és a magyar nyelvet kiválasztani.

Magyar Kurír

Pio atya bilokációja Mindszenty bíborosnál - interjú a mozaikkészítő P. Rupnik jezsuitával

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, szeretném megköszönni a magyar hívek nevében is, hogy a Pio atyának tulajdonított 150 bilokáció közül éppen azt választotta, amikor a kapucinus szent Mindszenty bíborosnak jelent meg. Miért ez a választás?

P. Rupnik: Nagyon fiatal voltam, amikor Londonban részt vettem Mindszenty bíboros egy miséjén, ami nagy hatással volt rám. Azt hiszem, hogy a magyar nép, csakúgy, mint Közel-Kelet-Európa minden népe, sokat szenvedett, főleg a keresztények, az elmúlt évszázad utolsó évtizedeiben. Amikor tanulmányoztam Pio atya bilokációit, és közöttük Mindszenty bíborosnál tett jelenését, rögtön gondoltam, hogy talán ez a legrendkívülibb az egész spirituális teológia történetében. A bilokálás teológiailag a Szentlélek ajándéka az egyháznak, néhány szent, néhány spirituális személy által. Célja, hogy megerősítse a híveket a feltámadásba vetett hitükben. A nyolcadik nap, vagyis a Feltámadás napjának elővételezése, amelyben a test megszabadul a tér és idő kötelékeitől, és feloldva ettől a két dimenziótól, valóban pneumatikus, spirituális lesz. Pio atya Mindszenty bíborosnál tett bilokációjakor magával vitte a szentmise minden kellékét. Ez azért rendkívüli, mert általában a bilokáció alkalmával a szentek, a személyek változtatnak helyet. Ő azonban tárgyakat is magával vitt. Mint az előbb mondtam, a nyolcadik nap, vagyis a Feltámadás, Krisztus napjának elővételezéséről van szó. Felmerül a kérdés: a világ melyik anyaga alkotja már most a nyolcadik nap részét? A szentségekkel kapcsolatos matéria. Ezért vitte tehát magával Pio atya a kenyeret és a bort, mert azok olyan anyagok, amelyek az Eucharisztiában Krisztus Testévé válnak. Rendkívüli dolog, hogy Pio atya Mindszenty bíboroshoz megy, segít neki a szentmise bemutatásában, amelyre olyan nagyon vágyott a bíboros. Ezt maga Pio atya mondja el szó szerint a „Positio”-ban. A bíboros nagyon szeretett volna szentmisét bemutatni, de természetesen nem engedték meg neki. Pio atya azt is elmondja, hogy sokáig, hosszasan beszélgettek. Az a személy (Angelo Battisti, a Szenvedés Enyhítése Házának gondnoka, Pio atya egyik legközvetlenebb munkatársa), aki Pio atyát az esettel kapcsolatban faggatta, többek között azt is megkérdezte: „Pio atya, gondolja, hogy a bíboros felismerte Önt?”. És a válasz: „Milyen ostoba kérdés! Sokáig beszélgettünk. Természetes, hogy felismertük egymást!” – mondta Pio atya.
Számomra rendkívüli, hihetetlen tanúságtételről van szó. A jelenetet jobb és baloldalon arany mozaikokból kirakott, négy méter magas keret szegélyezi, mintegy belátunk a bíboros börtöncellájába, amelynek asztalán jelen vannak a szentmise kellékei. Szent Pio atya kapucinus csuhában, glóriával, míg Mindszenty bíboros rabruhában, fején püspöki sapkával látható.

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, Mindszenty bíboros kánonilag még nem tartozik a boldogok közé…

P. Rupnik: Meg vagyok győződve róla, hogy szent ember volt, nagy hitvalló, aki tanúságot tett a Krisztushoz és az egyházhoz való hűségéről, valóban nap mint nap megmutatta, hogy számára Krisztus fontosabb az életénél is.

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, vasárnap XVI. Benedek pápa megáldotta az Ön által készített hatalmas és csodálatos mozaikokat. A Szentatya megállt a bilokációs epizód előtt.

P.Rupnik: Igen, megállt a jelenet előtt, mert nem tudott erről a tényről. Megálltunk és beszéltünk Pio atya Mindszenty bíborosnál tett jelenéséről. Beszéltünk az Eucharisztiának erről a valóságáról is, arról, hogy az anyag a szentmisében Krisztus Testévé válik, és amelyet Pio atya magával vitt.
Rendkívülinek tartom a Szentatya látogatását. Számunkra, művészek számára kézzelfogható kegyelem volt. Ez a helyes kifejezés: Isten, az Egyház kézzelfogható kegyelme Pio atyának és annak a helynek is, ahol nyugszik, de művészetünknek is, amelyet ismét szeretnénk felfedezni. Ez liturgikus művészet, amely kapcsolódik az egyház nagy hagyományához.

Vatikáni Rádió: Láthatók valamilyen kiadványban, vagy akár interneten ezek a mozaikok? Hozzáférhetők a magyar hívek számára?

P. Rupnik: Nem tudom, a kapucinus atyáktól függ. Nekik készítettem el a művet. Azonban már megjelent egy szerény kiadvány a Lipa kiadó gondozásában. Az a címe, hogy „Az új ember útja”. Megtalálható benne Pio atya és Mindszenty bíboros rendkívüli epizódjának teológiai, spirituális és történelmi magyarázata is.

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, nagyon szépen köszönöm egyrészt témaválasztását, másrészt az interjút. Reméljük, hogy talán Magyarországon is láthatjuk hamarosan valamelyik alkotását.

P. Rupnik: Köszönöm szépen, nagyon örülnék neki, mert sokszor átutazom Magyarországon kelet felé haladva, és nagyon otthonosan érzem ott magam. Szeretettel köszöntök minden magyarországi hallgatót.

http://storico.radiovaticana.org/ung/storico/2009-06/297329_pio_atya_bilokacioja_mindszenty_biborosnal_interju_a_mozaikkeszito_p_rupnik_jezsuitaval.html

Bolondok Krisztusban

A Krisztus kedvéért való ostobaság, vagy ahogy az orosz mondja, a „jurodsztvo”, a „keresztig való szeretetnek” egyik kifejeződési formája. Ezt sehol máshol nem tapasztalhatjuk olyan mértékben, mint Oroszországban.

A „jurodsztvo” a legnagyobb önátalakítások egyike, melyet az ember magán végbevihet. Alapja, hogy a lélek átérzi Istennel szemben elkövetett félelmetes hibáit. Ez az érzés gátolja azután, hogy örüljön evilág javainak, kényszeríti, hogy szenvedjen: részt vegyen Krisztus passiójában. Ennek a „podvig”-nak (hőstett) a sajátsága abban áll, hogy az ember önként, szabadon vállalja a megaláztatásokat, hogy növekedjék szelídségben és alázatosságban és hogy szeretete – ellensége és üldözői iránt is – egyre tökéletesebben kibontakozhassék. Ez életre- halálra szóló küzdelem: nemcsak a bűnnel, hanem annak legmélyebb gyökereivel szemben is, melyek nem mások, mint az emberiség.

A „Krisztusban való bolond” a kereszthordozó Krisztust akarja követni és világátformáló életet szeretne élni. De jól tudja, hogy ez szentségre való hivatás, mely önszeretetének hízeleg és bensőjében talán a „kiválasztottság gőgjét” ébreszti fel; és ez a legveszélyesebb szírt az igazi életszentségre vezető úton.

Elkerülendő, hogy szentnek nézzék, a „jurogyivij” elveti a békés méltóságnak azt a külső látszatát, mely az emberek figyelmét keresi. Ezzel szemben csak egy szegény, tökéletlen teremtmény akar lenni, aki csak gúnyolódásra és brutális bánásmódra ad okot. Önsanyargatásai, melyeket magára kiró és önmegtagadásai csak akkor érnek valamit, ha céltalannak, keresetlennek, érdemtelennek tűnnek a tömeg szemében és csak megvetést váltanak ki.

Ez lemondást jelent minden emberi méltóságról, sőt mindenféle lelki értékről is. Az alázatosság hősiességgé válik, megfeledkezik minden mértékről. De a keresztre és a keresztrefeszítettre való emlékezés és az Úr arculütéseire, leköpdösésére és megkorbácsolására való gondolás eleven szívében és kényszeríti, hogy Krisztus kedvéért bármikor bármennyi szégyent és üldöztetést eltűrjön.

Így hitte aztán néhány „jurogyivij”, hogy az emberi társadalommal, annak normáival és erkölcseivel szemben a legelemibb kötelezettségeket is le kell ráznia magáról, hogy mégjobban provokálhasson. A világról való lemondásukat nemcsak mezítelenségükkel és piszkosságukkal hirdették, hanem még látszólagos erkölcstelenségükkel is.

A „Krisztusban való bolond” nem keresi az emberek tiszteletét és szeretetét; semmit sem számít neki, hogy személyéről milyen emléket őriznek meg. Ebben az alapmagatartásban van mindannak az erőnek és bátorságnak a forrása, amelyet a „jurogyivij”-ek földi száműzetésük útján tanúsítanak, és melyet mindig bevetettek az igazságtalanság ellen; tekintet nélkül az elkövető méltóságára és rangjára.

Tekintsük át vázlatosan ennek a „podvig”-nak paradox jellemzőit:

1. A lelki gőg megvetése, amely a legnagyobb veszélyt jelentheti a tökéletességre vezető úton. (Ebben az esetben a „Krisztusban való bolondság” látszat-ostobaság és erkölcstelenség, hogy magukra vehessék az emberek „betegségeit”.)

2. Az igazi keresztény igazságosság, az erkölcsi törvények és az általános evilági észjárás közti ellentmondás felfedezése azzal a szándékkal, hogy kinevessék a világot, mint szent Pál is tette (1Kor 1,18-31).

3. Nemcsak szavuk és tettük beszél, hanem a lélek ereje által is szólnak: azaz személyiségük kisugárzása által, melyet gyakran prófétai erők is támogatnak.

Csaknem minden jurogyivijnek valamilyen prófétai adományt tulajdonítanak. A „jövőbe látás” (second signt) adománya, a sugalmazások „mélyebb megértése” kárpótlásnak tűnik az „emberi értelem” megvetéséért. Hasonlóképpen kapcsolható össze a csodatevés adománya a test sanyargatásával: a szent oly fokban uralkodik a világ erőin, mint saját testén.

A „Krisztusban való bolondság” nemcsak az orosz jámborságban fedezhető fel. Csupán a görög egyházban hat ilyen szentet tisztelnek. Az aszkézisnek ez a formája nem is Bizáncon át jutott el Oroszországba, hanem a latin nyugatról egy ritka kerülő úton Novgorodon át. Oroszország első szent „bolondja”, usztjug-i Prokop (+1302), ha hihetünk egy 16. századból való életleírásának, német volt: „egy kereskedő nyugat felől, latin nyelvvel német földről.”

A 14. századtól kezdve a „jurdsztvo” Isten tiszteletének és a társadalom szolgálatának különleges formájává lett. A 16. században érte el csúcspontját. A „Krisztusban való bolondokat” az egyház olyan magas rangra emelte, mint a „szent vezéreket”, akik Krisztus igazságának a győzelméért harcoltak a nyilvános életben. A 16. század után fokozatosan széthullott a „jurodsztvo”, jóllehet a szent bolondok sohasem tűntek el az orosz jámborság krónikáiból. A 18., századtól az egyházi hatóságok többé nem ismerték el a szentségnek ezt a fajtáját.

A „jurodsztvo” mint láttuk, tulajdonképpen nyugatról ered. És miért mégis, hogy pont orosz földön terjedt el ennyire? Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Isten „szolgálatának” ez a módja rezonált az orosz lélekkel és a nép vallásos felfogásával is tökéletes összhangban állt.

Már azok a külföldi utazók, akik a l6. században Oroszország felé mentek, beszélnek leírásaikban olyan „különleges emberekről, akik lobogó hajjal járnak az utcákon, nyakukban vasláncot vonszolnak magukkal és meztelenségüket csak egy csípőjükre tekert vászonlepedő takarja” (Fletcher). Vagy ahogy Herbertsteinnél olvassuk: „Ezeket a bolondokat, mint prófétákat tisztelik. Mindent vásárolhatnak a boltokban, amire csak szükségük van, és a kereskedők lelkendezve hálálkodnak, ahelyett, hogy bármit is fizettetnének velük”.

Ez arra enged következtetni, hogy a 16. század Moszkvájában számos jurogyivij élt, sajátos réteget képezve. A tisztelet, mellyel általában őket körülvették, természetesen nem zárta ki a gúnyolódást, mindenekelőtt a gyerekek részéről. Ez a tisztelet és a láncok, melyeket tüntető látványul hordtak, teljesen megváltoztatták „podvig”-juk sajátos értelmét. Már hiányzott az alázat. A „jurodsztvo” a „prófétai szolgálat” egy fajtájává vált, – hasonlóan mint az ószövetség hivatásos prófétáinak esetében – és szigorú aszkézissel kapcsolódott össze. Ezeket a „szenteket” többé már nem gyalázta a világ; ők voltak azok, akik bolondnak tartották a világot.

A vallásos élet általános hanyatlása a l6. század második felétől a „jurodsztvo”-ra is megtette kellő hatását. E bolondok kozül az utolsó szentekkel a l7. században találkozunk: Vologdában, Kargopolban, Vjatkában és Archangelszkben. Magában Moszkvában az egyházi és állami hatóságok általánosan bizalmatlanokká váltak velük szemben. Felfedeztek köztük „hamis” jurogyivij-eket, közönséges bolondokat és csalókat. Nagy Péter óta felhagyott azzal a Szent Szinodus (172l-1917), hogy kanonizálja ezeket. Elvesztették a papság támogatását is, és a rendőrség csavargásaik, koldulásuk és munkamegtagadásuk miatt üldözte őket. De továbbra is megmaradt az egyszerű nép jóindulata, mely még mindig az Istennek tetsző hősiesség hamisítatlan tanújelét fedezte fel bennük.

A jurogyivij-ek viselkedésében sajátos vonásnak megmaradt abszolút individualiuzmusuk.

Már láttuk, hogy az első „Krisztusban való bolond”, akiről Oroszországban tudunk, bizonyos Prokop volt. A 14. század kezdetén jött Németországból és latinul beszélt. Hogy ténylegesen német származású volt-e, vagy csak a német birodalomból jött, máig sem tudjuk Novgorodon keresztül vándorolt be, és Usztjugban állapodott meg.

Ott „játszotta” a bolondot. Fantasztikus önsanyargatásoknak vetette alá magát. Mezítelenül aludt a templom előtti kövön és egész éjjel imádkozott „a városért és az emberekért”. Csak szegényektől fogadott el táplálékot; a gazdagokat megvetette. Gyalázták és verték, de végülis mindenki becsülését kivívta. Halála után nagy tiszteletnek örvendett. Egy század múlva Usztjug lakói egy kápolnát akartak neki szentelni, de a papság ellenezte és abbamaradt az elkezdődött építkezés.

Ennek ellenére tovább tartott a helyi tisztelete és ezt Moszkvában a Szinodus 1347-ben meg is erősítette.

A „jurodsztvo”-nak ezt az első példáját továbbiak követték. Hosszú ideig úgy tünt, hogy Oroszország északi provinciái és különösen a nagy, félig európai kereskedőváros, Novgorod, mely nyugattal közvetlen kapcsolatban állt, ezeknek az újfajta szenteknek az otthona.

Példaként idézzük itt a „Minea” (szentek életrajzgyűjteménye) szövegét május 14-ről, mely Jurogyivij Izidorról (+1474) szól: „Boldog Izidor római nyelvű nyugati vidékekről származik és ősei németek voltak. Az igaz hitet mindennél jobban szerette, elhagyta házát, levetette ruháit és bolond életet kezdett élni Krisztusért szent András és Simon példája nyomán, akik Istent bolondságukkal szolgálták; ez ugyan az emberek szemében ostobaságnak tűnik, de Isten szemében minden emberi bölcsességet felülmúl. Így hagyta el a boldog otthonát és szülőföldjét és jutott el keletre. Számtalan betegséget és bántalmat állt ki és türelemmel viselte a tél hidegét és a nyári nap izzadását: mezítelenül, testét sanyargatva. És így jutott el Rosztov városáig.” Ezt az életrajzi feljegyzést Izidor jövendöléseiről és csodatetteiről szóló beszámolóhoz kapcsolták.

A 16. századi Moszkvában találjuk bolond Vaszilij Blazsenuijt és Ivánt, akinek a mellékneve: „a Nagy Sapka” (Bolsoj Kolpak). Vaszilij alakját a nép legendái őrízték meg. Ez a hagyomány dagad ugyan a történeti valótlanságoktól, azonban az egyetlen forrás, amelyből megismerhetjük az orosz nép véleményét egy „blazsennij”-ről, egy „boldog bolondról”.

E legenda szerint Vaszilijt gyerekkorában egy suszterhez adták tanulni. Már akkor birtokában volt a „jövőbe látás” adományának. Így gúnyolt ki egyszer egy kereskedőt, aki új csizmát csináltatott. Röviddel rá a kereskedő meghalt. Nemsokkal később Vaszilij elhagyta mesterét és csavargó életet kezdett. Meztelenül járt Moszkva utcáin és éjszakáit egy bojár özvegyének a házában töltötte. A piacon felborította az árukat, ha a tisztességtelen kereskedőket meg akarta büntetni. Bármit tett, mindig volt egy titkos „bölcs értelme”, amint a legenda mondja.

Néha köveket dobált a jómódúak házába vagy megölelte azoknak a házaknak a külső falait, melyekben „istentelen dolgok” történtek. Első esetben azért tette ezt, mert ördögöket pillantott meg a falakon belül, a második esetben pedig, mert angyalokat látott sírni a falakon kívül. Egy napon elajándékozta azt az aranyat, melyet a cártól kapott. De nem a koldusoknak adta, hanem egy jólöltözött kereskedőnek; tudta ugyanis, hogy az illető elvesztette vagyonát és éhezik, azonban koldulni nem mer.

A sátánt mindenütt leleplezte, bárhol is rejtőzött, bármilyen álarcot öltött magára. Szüntelenül üldözte a gonoszt. Nem egy alkalommal még Rettenetes Ivánt is kérdőre vonta, hogy még a templomban is a Verebek- hegyére gondol, ahol egykor palotát építtetett. Vaszilij már 1555-ben meghalt; nem érte meg azokat a rettenetes időket, amikor a cár Moszkvában teljesen megvadult. 1588-ban avatták boldoggá. Az a templom, amelyben eltemették, eredetileg a Szent Szűznek volt szentelve. A nép azonban „Szent Vaszilij katedrálisnak” nevezte el Ez az a híres Vaszilij Blazsennij templom a Vörös téren a Kreml bejárata mellett.

A 16. század óta a jurogyivij-ek íratlan joga, hogy a cárt és a birodalom nagyjait kérdőre vonhatják. Ennek egy csattanós példáját hagyta ránk a krónika. Egy drámai párbeszédet őrzött meg, mely Rettenetes Iván és pszkovi szent Nyikoláj között folyt le.

1570-ben Pszkovot ugyanaz a rossz fenyegette, mint Novgorodot: a feldúlás. A helytartóval egyetértésben Nyikoláj asztalokat állíttatott fel az utcákon kenyérrel és sóval megrakva, hogy a cárt orosz szokás szerint üdvözölhesse. Amikor Iván az istentisztelet után a szenthez ment és áldását kérte, Nyikoláj véres húst tálalt és enni hívta a vendéget.

„Én keresztény vagyok és semmilyen húst nem eszem böjti időben!” – ellenkezett a cár.

„De a keresztények vérét, ugye azt jóízűen megiszod?” – válaszolt Nyikoláj.

Nem véletlen, hogy a „jurodsztvo” a 16. században szociális és politikai karaktert vett fel. Az a korszak volt az, amelyben az egyházi hierarchia a politikára való tekintettel eltért kötelessége teljesítésétől, hogy az üldözöttekért közbejárjon és fellépjen az igazság mellett. Most a jurogyivij-ek vették át ezt a feladatot, amelyre korábban szent püspökök és szerzetesek éreztek magukban hivatást.

Moszkva fejedelmei erős és szilárd államot hoztak létre. De ennek az államnak az alapja a hatalomtól való félelem és mindenki szolgálatra kényszerítése volt. Többé már nem kívánta meg az önkéntes áldozat szellemét, mely szentségre vezethetett. Az egyház a világi hatalomra bízta a nemzeti állam létrehozását és megformálását, amelyben korább maga is oly elevenen közreműködött. Azonban az igazságtalanság, mely – mint mindenütt a világban – a moszkvai államban is uralkodott, a keresztény lelkiismeret szerint korrektúrára szorult, hogy a dolgok állása helyrebillenjen. Ez a lelkiismeret annál nagyobb szabadsággal és tekintéllyel tudott ítélni, minél kevésbé volt a világ foglya, minél radikálisabban tagadta azt meg.

A „Krisztusban való bolondokat” úgy fogadta az Egyház, mint Krisztus igazságáért küzdőket a nyilvános életben. Az egyház harminchatot nyilvánított közülük szentnek. Azok száma, akik nem lettek kanonizálva, ennél sokkal több.

Az orosz irodalom is megformázta a „Krisztusban való bolond” típusát. Puskin „Borisz Godunov”-jában a Jurogyivij Ivánt, a „Bolsoj Kolpak”- ot a színpadra is bevezeti. Moszkvában élt Rettenetes Iván fiának, Feodor Ivanovics cár idején.

Mesélik, hogy „szívesen szemlélte a napot és közben az Igazság Napjára (Sol Iustitiae) gondolt”. A gyerekek kigúnyolták, de ő nem büntette meg őket, hanem csak nevetett és előre megmondta nekik jövőjüket. Tolsztoj „Gyermekkor és ifjúság”-ában Jurogyivij Grisával ismerkedhetünk meg. Gyönyörűek az oldalak, melyek a csavargó éjszakai imáját írják le és Dosztojevszkij Szoszima sztarecének bemutatásához hasonlítanak. Tolsztoj vázolja a bolond Vászenyka portréját is. A 19. század első felében élt Tula kormányzóságban és szentség hírében állt.

Mindezekből jogosan következtethetjük, hogy a jurogyivij-ek szentsége jobban elénk tárja az orosz ember nemzeti és lelki sajátságát, mint bármi más. Krisztus és keresztjének szeretete ott él minden orosz szívében, aki valóban hisz Krisztusban. Ezt a szeretetet élték meg ezek a szent bolondok a legvégső határokig.

A szellemi-lelki nomádság és a korlátlan individualizmusnak a szabadsága teljessé vált ezeknek a „bolondoknak” az életében. Minden forma és mérték megvetése, mindenben az „abszolút” utáni sóvárgás, minden „jó szokás”, örökérvényű szabály, kispolgári szellem elleni gyűlölet mindenféle formája jól nyomon kísérhető a „jurodsztvo”-ban. Épp ez az orosz ember legtitkosabb hajlamainak szintézise és csak így magyarázható a „Krisztusban való bolondok” sikere és emberfeletti önátformálódása.

Csak Oroszországban volt sikerük? Kétségbe vonható. Az első jurogyivij nyugatról jött orosz földre. És amikor sok más lelket lángra lobbantott, elterjedt Oroszország határain túl is. Az újabbakban is hasonló vonzalom támadt Krisztus szeretete és keresztje iránt, ami aztán hasonló tettekre is sarkallta őket. Gondoljunk csak szent Ulfra, aki a 8. században élt vagy Assziszi Szent Ferenc aszkétikus kezdeményezéseire, vagy Istenes Szent Jánosra, vagy Néri Szent Fülöp „ritka ötleteire” a 16. században!

Egy 17. századi gyűjteményben – „Lelki énekek az isteni Szeretetről” – találjuk a következő kis verset:

Dalom egy Nagy Szakadékból kell küldenem, melynek mélyébe belehulltam: Feneketlen és partnélküli állapot; Kevesek értik majd dalom. Ó, szerencsés hajótörés! Ha visszatérek, A Királyi Trón elé akarok majd járulni, Vadul akarok megjelenni a világ előtt: Kinevetem törvényét és megvetem. Semmi mást nem akarok, mint a bolondságot utánozni; Ennek a Jézusnak őrültségét, aki a kereszten Odaadott tisztességet és életet, Aki mindent megengedett: mert szeretett.

Ebben a dalban vannak talán költői hibák, de érezzük benne a Lélek igazi erejét. Aki olvassa, önkéntelenül is a 16. század Moszkvájában érzi magát, egy Vaszilij Blazsennij-i atmoszférában. Ám e dal Bordeauxban keletkezett és megfogalmazója egy jezsuita: Josef Surin (1600 körül). És mégis alig találhatunk máshol hasonlóan világos és kimerítő bemutatást a jurogyivij-ről.

Akármit is mondanak egyes ortodox teológusok: vannak olyan nüanszbeli különbségek a nyugati és keleti vallási magatartás között, amelyek népi karakterből adódnak, de alapvető különbség nincs közöttük. Honnan is lenne? Hisz mindkét áramlatnak egy és ugyanaz a forrása: az Atya, aki magához vont, a Fiú, aki megmutatja az utat és a Szentlélek, aki egyesít!

Forrás: Das andere Russland, MAINZ Verlag - München 1968. (pp 241-248)

Megvan a csoda Boldog II. János Pál szenttéavatásához?

Egy volt kolumbiai polgármesterről Boldog II. János Pál pápa halálának évében állapították meg, hogy megtámadta szervezetét a Parkinson-kór, írta a spanyol katolikus hírügynökség (ACI) és a szintén spanyol Religión en Libertad. A most 68 éves Marco Fidel Rojas történetét a legolvasottabb kolumbiai lap, az El Tiempo foglalta össze. A szenttéavatási eljárás megindításához csak hazájában már 300 tanúságtétel gyűlt össze, de két perdöntő bizonyíték is mellette szól. A hitvalláson kívül az orvosi szakvélemény, amely ékesszólóan igazolja, hogy már valóban nincs nyoma az egyébként gyógyíthatatlan és degeneratív betegségnek. Mint emlékezetes: a francia apáca, Marie Simon-Pierre is ebből a betegségből gyógyult, ki, és az ő tanúságtétele döntően befolyásolta II. János Pál gyors boldoggáavatását. Rojas 2005. december 9-én kapott agyvérzést, és ennek egyik következménye lett a Parkinson-kór. A kezelések közben 2010. december 27-én eszébe jutott, hogy a lengyel pápa is sorstársa volt ezen a téren, és gyakori utazásai során egyszer még rövid ideig beszélt is vele. Azon nyomban kínálkozott a kézenfekvő megoldás: hozzá fohászkodott, és arra kérte, hogy gyógyítsa meg őt. Azon az éjszakán már nyugodtan aludt, másnap frissen ébredt, és legnagyobb örömére már nem kínozta tovább a kór. Attól kezdve nyugdíjának egy részét az utazó pápa népszerűsítésére fordítja, és tavaly szeptemberben már megkapta a tekintélyes neurológus, Antonio Schlesinger Piedrahíta szakvéleményét is, aki megállapította róla, hogy már egészséges.

Magyar Kurír

Az első keresztényüldözés története

Pontosan 1948 évvel ezelőtt, időszámításunk szerint 64-ben tűz ütött ki Rómában a július 18-ról 19-ére virradó éjszakán. A lángok hat napig tomboltak, de a gyújtogatással megvádolt Nero haragja még rettenetesebb volt, és ehhez bűnbakokat is talált: elindította a történelem első keresztényüldözését. A történteket Dominic Sandbrook brit történész, a BBC History állandó szerzője idézi fel.

Senki nem tudja, hogy kezdődött a római tűzvész. Sokan gyújtogatókra fogták, mások egy különös keleti szekta tagjaira. Megint mások pedig egyenesen arra vetemedtek, hogy magát a császárt hibáztassák. Néhány évtizeddel később Tacitus arra a következtetésre jutott, hogy a tűz a Palatinus-dombhoz közel, a hatalmas Circus Maximus területén ütött ki.

Az aréna nem tartozott éppen a tűzbiztos helyek közé: Tiberius uralkodása idején a lelátó déli oldala alatt, egy kosárfonó üzletében csaptak fel a lángok, majd átterjedtek a többi, fából készült helyiségre is. Akkoriban a császár maga kártalanította a kereskedőket az elszenvedett károkért. Ám ezúttal sokkal nagyobb volt a pusztítás. „A cirkusznak azon a részén lobbant fel (a láng) – írta Tacitus –, amely a Palatinus- és a Caelius-heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt felhalmozva, egyszerre kezdődött a tűz és máris erőre kapva és a széltől szítva, a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok vagy egyéb akadályok nem voltak közben.” (A Tacitus-idézeteket Borzsák István fordította.)

Fél évszázaddal korábban Augustus császár azt a szellemességet engedte meg magának, hogy ő Rómát téglából épült városnak ismerte meg, ám márványvárosként adja tovább. Ám ez távol állt a valóságtól: a város nagy része továbbra is düledező viskókból állt, amelyek között szűk sikátorok kanyarogtak. Az elképzelhető legrosszabb környéken tört hát ki a tűzvész, és a rettegés azonnal pánikba csapott át.

Hat napig égett

Tacitus szerint „…a félénk asszonyok jajveszékelése, a megfáradt öregek és tapasztalatlan gyermekek, és akik magukkal és akik másokkal gondoltak, miközben vonszolják az erőtleneket, vagy várakoznak rájuk, egy részük a késlekedéssel, más részük a kapkodással mindent megakadályozott. És míg hátratekintenek, oldalról vagy elölről gyakran már körül is voltak véve; és ha a legközelebbi helyre kijutottak, a tűz azon is elharapózott, így a távolinak hitt részeket is ugyanolyan veszedelemben találták. Végül nem tudván, hogy mit kerüljenek, merre igyekezzenek, megtöltötték az utcákat, elterültek a földeken; némelyek elvesztvén minden vagyonukat, egy napra való eleségüket is, mások szeretteik miatt, akiket kimenteni nem tudtak, még ha nyitva állott is a menekülés útja, a halált választották. De gátat sem mertek vetni a tűznek…”

A tűzvész Róma legkedvezőtlenebb arcát tárta fel. Mindenhol fosztogattak, és a krónikás szerint a felfegyverkezett bandák nem csupán akadályozták az oltást, hanem még fáklyákat is hajigáltak, hogy tovább táplálják a lángokat.

A tűz hat napig tombolt Rómában. Házak, szentélyek, szórakoztatásra rendelt csarnokok, műhelyek mind-mind áldozatul estek a tűzvésznek, vagy súlyosan megrongálódtak, és sok százan maradtak fedél nélkül. A 26 éves Nero császár a tűz kitörésekor éppen antiumi villájában pihent. A rosszindulatú pletykák szerint csak akkor tért vissza a fővárosba, amikor már a saját palotája forgott veszélyben. „De vigasztalásul a kizavart és menekülő népnek megnyittatta a Mars-mezőt és Agrippa épületeit – írja a javára Tacitus –, sőt még a maga kertjeit is, és sebtében épületeket húzatott a nélkülöző sokaság befogadására; Ostiából és a közeli községekből közszükségleti cikkeket szállíttatott fel s a gabona árát mérőnként három sestertiusra csökkentette.”

Állatbőrbe varrva, lángoló kereszten

Nero minden törekvése ellenére pocsék volt a közhangulat. Városszerte az a hír járta az ivókban, hogy mialatt egekig csaptak a lángok, a császár felhágott palotájának tetejére, a tűzben gyönyörködött, sőt még a lantját is elővette, és a Trója pusztulásáról szóló dalt énekelte, Róma vesztéhez hasonlítva azt. Olyanok is voltak, akik szerint maga Nero állt a gyújtogatás mögött, hogy teret nyerjen gigantikus építkezéseihez, a Domus Aurea, azaz az Aranyház felhúzásához. Az elfogulatlansággal korántsem vádolható Suetonius azt írta, Nero kóccal és fáklyával felszerelkezett szolgákat küldött a tervezett Domus Aurea tőszomszédságába, ám néhány kőből épült terményraktárt előbb hadigépekkel kellett összerombolni, mielőtt felgyújthatták volna.

Ezek a híresztelések azonban minden valószínűség szerint hamisak voltak, ám Nero számára mégis komoly fenyegetést jelenthettek. Tekintetét hát egy kicsiny keleti szekta felé fordította, amely sokak szemében szálka volt. A kedélyek lecsillapítása érdekében a császár „a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett”. Összefogdostak közülük jó néhányat, majd „az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá”, állítja Tacitus.

A halálra ítélteket állítólag vadállatok bőrébe burkolták és a kutyák elé vettették, vagy keresztre feszítve meggyújtották, így biztosítva éjszakai világítást. Egyesek szerint Nero maga szembetűnő élvezettel szemlélte a kivégzéseket. Ám Tacitus úgy gondolja, a császár kissé túllőtt a célon. Ugyanis – jegyzi meg a történetíró – „ebből, bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.”

Az első keresztényüldözés tehát korántsem érte el célját: a keresztény vallásnak egyre több híve támadt a Római Birodalomban, Nerón pedig máig rajtaragadt a gyújtogatás vádja.

(BBC History Magazin)

A Szentatya elismerte Bogner Mária Margit nővér hősies erényeit

Június 28-án, csütörtökön fél kettőkor tették közzé a hírt, hogy XVI. Benedek pápa számos dekrétum között engedélyezte annak a kihirdetését is, amely elismeri Isten Szolgálója, Bogner Mária Margit vizitációs nővér hősies erényeit.

A szerzetesnő a vajdasági Melencén született 1905. december 15-én, és 1933. május 13-án hunyt el Érden. 1932. május 16-án, pünkösdhétfőn tette le örök fogadalmát. Bogner Mária Margit minden törekvése szeretetből vállalt fogadalmának megtartására irányult. Mindig hűséges akart maradni Jézushoz. Ezért jelmondatául a következő két szót választotta: Semper fidelis.

A gyermekkorában mozgássérültté vált Margit komoly lelki életet élt, bérmálkozása igazi megtérés. Magánfogadalmakat tett és hosszas, súlyos betegség után 1927-ben belépett a vizitációs nővérek thurnfeldi (Tirol) kolostorába. 1928-ban a rend első magyarországi zárdájában, Érden ő az első novícia. A zárda kiemelkedő egyénisége, aki kisugárzásával és lelki erejével sokak csodálatát nyerte el. 1932-ben tett örök fogadalmat, amely után mindkét tüdejét megtámadta a gyilkos kór. A szenvedés iskolájában edzette az Úr. Türelemmel viselt betegségek után egy évvel később, fiatalon halt meg. A szerzetesrend első magyarországi kolostorában az első fogadalmas nővér a szeretet első áldozata lett. Sírja ma is zarándokhely az érd-óvárosi templom kertjében. Benne beteljesedett Krisztus mondása: „aki odaadja életét, megtalálja azt” (Részlet Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök korábbi beszédéből, amelyet a 2011 május 15-én tartott, Bogner Mária Margitra emlékező szentmisén mondott). 

A Székesfehérvári Egyházmegye papjai és hívei minden szentmisében imádkoznak Bogner Mária Margit boldoggáavatásáért.

Magyar Kurír

Pio atya stigmái és a karbolsav-vád -- mi az igazság?

A nyomtatott és az elektronikus média kritikátlanul szajkózza az alaptalan vádat, mely szerint Pio atya karbolsavval idézte elő az oldalán és a végtagjain látható sebeket. A tényszerű cáfolatot Frank M. Rega cikke alapján ismertetjük.

2011. november 15-én a Montréal Gazette hírül adta: egy Pio atyáról szóló könyv szerzője lehetségesnek tartja, hogy Pio atya maga idézhette elő karbolsavval a stigmáit. Másnap a brit Telegraph már szinte tényként közölte, hogy „az olasz Pio atya karbolsavval hozta létre a kezén lévő sebeket – olvasható egy nemrég megjelent könyvben.”

A híradást nyomtatott és online cikkek tízezrei követték – még katolikus oldalakon is –, amelyek kétségbe vonták Pio atya stigmáinak hitelességét. Sok katolikus elbizonytalanodott Pio atya szentségét illetően – pedig a vádról már évtizedekkel ezelőtt, alig egy évvel a stigmák megjelenése után bebizonyosodott, hogy hamis: 1919-ben egy kevéssé publikált „gyógyítási” kísérlet gyakorlatilag kizárta a vegyszeres beavatkozás lehetőségét.

Szent Pio sebeinek három egymástól független, hivatalos orvosi vizsgálata volt, mindhármat 1919-ben végezték. Az egyik orvost, dr. Amico Bignamit, a Regia Università di Roma patológus professzorát a kapucinus rend általános prokurátora hívta meg a Szentszék kérésére, hogy vizsgálja meg Pio atya stigmáit, és mondjon szakvéleményt.¹

Bignami ateista és pozitivista volt, vagyis kizárólag tudományosan bizonyítható vagy természetes módon magyarázható jelenségeknek adott hitelt. Először visszautasította a felkérést, majd amikor megtudta, hogy a Szentszék kérésére történt, mégis elfogadta, azzal a feltétellel, hogy senki ne tudjon róla.² 1919 júliusában érkezett San Giovanni Rotondóba, Pietro Ischitella kapucinus provinciális kíséretében. Mindössze néhány napot töltött a rendházban; ezalatt többször megvizsgálta Pio atyát.

A vizsgálat

1919. július 26-án kelt szakvéleményében Bignami azt írja: Pio atya arca „csupa jóság és őszinteség, ami nagyon vonzóvá teszi... szemmel látható gyengesége ellenére jól tűri a fáradságot. Például 15-16 órán át tud gyóntatni, evés nélkül. Általában keveset eszik... Tekintete élénk, szelíd, olykor elrévedő.”³

Az ötoldalas jelentés részletesen leírja Pio atya sebeinek anatómiai és szövettani jellemzőit.⁴ Az orvost meglepte a „sérülések” szimmetriája, vagyis az, hogy a sebek a jobb és a bal kéz- és lábfejen pontosan ugyanott helyezkedtek el. Az oldalsebet felszíni hámsérülés következményének tekintette. A sebek körül jódtinktúrától származó elszíneződést figyelt meg, ami felkeltette gyanakvását. Kérdésére Pio atya elmondta, hogy hetente többször használ jódot fertőtlenítésre és vérzéscsillapításra.

Szakvéleményében a professzor három hipotézist állított fel a sebek eredetére vonatkozóan. Kizárólag természetes magyarázatot keresett, bármiféle természetfeletti beavatkozás lehetőségét kizárta. A három hipotézis szerint a sebek (1) mesterségesen, szándékosan előidézett sérülések; (2) patologikus eredetűek (stato morboso); (3) részben patologikus eredetűek, részben mesterségesek.

Az első lehetőséget Bignami kizárta. Mint írta, Pio atya „annyira őszintének látszott”, hogy szándékos előidézés fel sem merülhet.⁵ A második feltételezést illetően úgy véli, a végtagsebek valóban patologikusak: neurotikus eredetű sejtelhalásnak (necrosi neurotiche) tulajdoníthatóak; ez azonban nem magyarázza meg a sebek meglepő szimmetriáját. Marad hát a harmadik hipotézis, amelyet továbbfejleszt: „Úgy vélhetjük, hogy a sebek eredetileg patologikus jellegűek: sokszoros neurotikus eredetű bőrelhalás, ami - talán tudattalan önszuggesztió nyomán - szimmetrikus formát öltött, és azóta vegyi anyagok, például jódtinktúra hatására maradt fenn.”⁶

Vagyis háromszakaszos folyamatot feltételez: az eredet patologikus, a szimmetrikus elhelyezkedés önszuggesztió hatására jön létre, a tartós fennmaradást pedig vegyi anyag okozza. Fontos megjegyezni: Bignami nem vádolja Pio atyát azzal, hogy vegyszerekkel szándékosan idézi elő a stigmákat. Szakvéleménye végén megállapítja: „Ez tűnik az általam megfigyelt tények legmegbízhatóbb magyarázatának. Mindenesetre megerősíthetjük, hogy a leírt bőrelváltozások egyike sem olyan, ami ne lehetne megbetegedés következménye és közismert vegyszerek hatása.”⁷

A kezelés

Orvosként Bignami meg volt győződve róla, hogy Pio atya sebei klinikailag kezelhetők. Hogy minden kétséget kizáróan bebizonyítsa, hogy a „sérüléseknek” van természetes magyarázata, és jód, illetve karbolsav alkalmazása miatt maradnak meg, egyszerű eljárást javasolt, melytől a sebek gyógyulását remélte.

Javaslata szerint először is minden fellelhető vegyszert el kell távolítani Pio atya szobájából (csak jódot találtak). Majd a végtagokon és a mellkason látható sebeket be kell pólyálni, és a kötést megbízható tanúk jelenlétében le kell pecsételni, hogy a manipulálás lehetőségét kizárják. A kötést nyolc egymást követő napon ki kell cserélni, majd újra lepecsételni. A kezelés előrehaladását folyamatosan dokumentálni kell. Ha a sebeket vegyszer tartja fenn, akkor a kötés védelme alatt a vérzésnek és a sebek méretének jelentős csökkenése várható, így a kezelés végére a sebeknek jó úton kell lenniük a gyógyulás felé.

Míg Bignamit elsősorban a jód foglalkoztatta, addig Paolino da Casacalenda atya, a házfőnök úgy vélte, Pio atya karbolsavval (acidum fenicum) próbálta gátolni a vérzést.⁸ A kolostorban valóban használtak akkoriban karbolsavat a spanyolnátha elleni oltás injekciós tűinek fertőtlenítésére.⁹

A kapucinus tartományfőnök, Pietro Ischitella beleegyezett az eljárásba. Az engedelmesség nevében elrendelte, hogy Paolino atya és néhány pap segédkezzen Bignami doktor kezelése során. Pietro atya megeskette a szerzeteseket, hogy precízen követik az utasításokat. A kapucinusok szívesen vállakoztak a feladatra, hiszen végre saját szemükkel láthatták a stigmákat, amelyeket Pio atya még rendtársai elől is gondosan rejtegetett. A három megbízható tanú Placido, Ludovico és Basilio atya lett.

Paolino atya később azt írta: „Miután a provinciális atya elutazott, másnap reggel a tanúk jelenlétében segítettem Pio atyának levenni a csuhát, az alsó trikót és a zoknikat. A többi atyával együtt tisztán láttuk a mellkasán, a kezein és a lábain a sebeket. Nyolc napon át ugyanígy minden reggel, miután megbizonyosodtunk róla, hogy a pecsét érintetlen, levettük és kicseréltük az előző napi kötést; így jól megfigyelhettük a stigmákat.”¹⁰ A pecséteket és a kötéseket minden reggel érintetlennek találták.

Az eredmény

A sebek nemhogy nem forrtak össze, de a gyógyulás legkisebb jelét sem mutatták. Az utolsó napon a vérzés erősebb volt, mint valaha. A tanúk írásos vallomása szerint mindennap élénkpiros vér ömlött nemcsak a kézfejekből, hanem a többi sebből is.¹¹ „Soha nem véreztek annyira a sebek, mint azokban a napokban” - írta visszaemlékezésében az egyik tanú, Placido atya.¹² „Reggel, mielőtt misézni ment az oltárhoz, levettük a kötést a kezéről, és hogy át ne vérezze a miseruhát és az oltárterítőt, többször leitattuk a sebeket.” A nyolcadik napon annyi vér folyt Pio atya kezeiből mise közben, hogy zsebkendőkkel kellett felitatni. Paolino szerint „Isten ezzel a félreérthetetlen jellel cáfolta Bignami professzor érveit.”¹³ Az, hogy a stigmák vegyi anyagoktól elzártan is megmaradtak, minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy állapotukat nem jód, karbolsav vagy más anyag tartja fenn.

Dr. Bignami a kísérlet befejezése előtt elhagyta a rendházat. Hogy hogyan reagált a történtekre, nem ismeretes. Bernard Ruffin jeles Pio atya-életrajzában azt írja, „sohasem látogatta meg többé Pio atyát, bár állítólag évek múlva, amikor stroke következtében lebénult, Pio atya imáit kérte.”¹⁴ Ruffin azt is megjegyzi, hogy „míg a stigmák sohasem gyógyultak be, Pio atya minden más sebe normálisan gyógyult.”¹⁵

Alig két évvel azután, hogy Bignami gyógyítási kísérlete csődöt mondott, a Szentszék Raffaello Carlo Rossi püspök személyében apostoli vizitátort küldött San Giovanni Rotondóba; ő foglalkozott a Vatikán részéről hivatalosan Pio atya ügyével. Amikor rákérdezett, hogy használt-e valaha hígított vagy tiszta karbolsavat saját magán, Pio atya a Bibliára tett eskü alatt vallotta: „Nem, kivéve amikor az orvos karbolsavval fertőtlenített fecskendővel adott injekciót.”¹⁶ A vizitátor jelentésében, amely a kiegészítő dokumentumokkal együtt közel 200 oldalt tett ki, kijelentette: „Leszögezhetjük, hogy [a sebeket] nem fizikai vagy kémiai eszközökkel hozták létre vagy tartották fenn - ami végső soron szöges ellentétben állt volna Pio atya bizonyított erényeivel.”¹⁷

Pio atya stigmáinak igazságát csak az érti meg, aki a hit szemével szemléli. Ő maga leghíresebb, 1918. október 22-én kelt levelében így számolt be a stigmatizáció eseményéről lelkivezetőjének, Benedetto atyának, a sant’angelo-foggiai kapucinusok tartományi elöljárójának: „Mit is felelhetnék kérdésére, hogyan ment végbe keresztre feszíttetésem? Istenem, mennyire felkavar és megaláz, hogy el kell mondanom, amit e nyomorult teremtményedben véghezvittél! Múlt hónap huszadikán reggel történt, szentmise után, a karzaton: egyszerre olyan nyugalom szállt rám, mintha édes álomba szenderültem volna. Külső és belső érzékeim, de még lelki képességeim is leírhatatlan nyugalomba merültek. Mélységes csend volt körülöttem és bennem; hirtelen nagy békesség töltött el; ráhagyatkoztam arra, hogy mindentől teljesen meg vagyok fosztva, és elnyugodtam ebben a kiüresedésben. Mindez egy szempillantás alatt történt. Közben egy titokzatos lényt láttam magam előtt, olyat, mint augusztus 5-én, de most vérzett a keze, a lába és az oldala. Nagyon megrémültem. Ki sem tudom fejezni, mit éreztem abban a pillanatban; olyan volt, mintha meghalnék, s meg is haltam volna, ha az Úr közbe nem lép, és meg nem erősíti szívemet, amely csak úgy dörömbölt a mellkasomban. Azután eltűnt az a lény, és észrevettem, hogy mindkét kezem, lábam és az oldalam át van szúrva és vérzik. Elképzelheti, milyen gyötrelmet éltem át akkor, és élek át azóta is egyfolytában, szinte mindennap. Az oldalsebből állandóan szivárog a vér, főleg csütörtök estétől szombatig. Atyám, meghalok a fájdalomtól, oly zaklatott és elgyötört a lelkem. Félek, hogy elvérzem, hacsak az Úr meg nem hallgatja szegény szívem sóhajtozását, és el nem veszi ezt tőlem.”¹⁸

Nem, Pio atya nem volt csaló, aki stigmákat „hamisított” volna. A szent sebeket Isten ajándékaként kapta, hogy különleges módon részesedjék Krisztus szenvedésében saját megszentelődésére, a lelkek megmentésére és Isten nagyobb dicsőségére.

Ménesi Krisztina/Magyar Kurír 

Jegyzetek:

1. Di Flumeri, Padre Gerardo, Le Stigmate di Padre Pio da Pietrelcina, San Giovanni Rotondo, Edizioni Padre Pio da Pietrelcina, 1995, p. 173.
2. Saldutto, Gerardo, Un Tormentato Settennio Nella Vita di Padre Pio da Pietrelcina, San Giovanni Rotondo, Edizioni Padre Pio da Pietrelcina, 1986, p. 115.
3. Cruchon, Giorgio, The Stigmata of Padre Pio, in Acts of the First Congress of Studies on Padre Pio’s Spirituality, San Giovanni Rotondo, Edizioni Padre Pio da Pietrelcina, 1973, p. 124.
4. Le Stigmate, pp.. 173-179.
5. Ibid., p. 177.
6. Ibid., p. 178.
7. Ibid., pp. 178-179.
8. Ibid., p. 81.
9. Rega, Frank M., Padre Pio and America, Rockford, TAN Books and Publishers, 2005, p. 55.
10. Le Stigmate, p. 83.
11. Ibid., p. 64.
12. Ibid., p. 72.
13. Ibid., p. 84.
14. Ruffin, C. Bernard, Padre Pio: The True Story, Huntington, Our Sunday Visitor, 1991, p. 177.
15. Ibid., p. 165.
16. Ibid., p. 204.
17. Castelli, Francesco, Padre Pio Under Investigation, San Francisco, Ignatius Press, 2011, p. 118.

18. Pio atya levelei – egy misztikus szent vallomásai lelkivezetőihez, MÉCS, Budapest 2008. p. 18.