A pápa október 23-án avatja szentté Boldog Alberto Hurtado jezsuita szerzetest

Vatikán/Santiago de Chile: Angelo Sodano bíboros-államtitkár a chilei püspöki konferenciához intézett szerdai levelében tájékoztatta a főpásztorokat XVI. Benedek pápa azon döntéséről, hogy Boldog Hurtado jezsuita atya szentté avatására – II. János Pál előzetes tervének megfelelően – ez év október 23-án kerül sor. Ez lesz az első szentté avatás XVI. Benedek pápasága alatt.

Alberto Hurtado Cruchaga 1901-ben született a chilei Viña del Marban. 1923-ban belépett a jezsuita rendbe, ahol főleg a szegények, hajléktalanok apostolaként szolgált 1952-ben bekövetkezett haláláig.

II. János Pál pápa 1994. október 16-án avatta boldoggá, majd a 2005. február 24-én tartott konzisztóriumon jelentette be, hogy ez év október 23-án másik négy boldoggal együtt a szentek közé emeli a chilei jezsuitát. A mostani bejelentés tehát lényegében az eddigi konzisztóriumi döntés megerősítése az új pápa részéről.

A vatikáni döntést Camilo Vial atya, Boldog Hurtado szentté avatási bizottságának elnöke szerdán jelentette be Chilében a következő szavakkal: „Az egy héttel ezelőtti földrengés szomorú időszakában a kanonizációs dekrétum megerősítése a reménység ajándéka számunkra”.

A chilei kormány a katolikus egyház intézményeivel karöltve már számos ünnepi programot készített az alkalomra.

Boldog Alberto Hurtado ünnepét eddig augusztus 18-án tartották, amely Chilében a szolidaritás napja – ezzel is elismerve példaadó munkásságát és tanítását.

Zenit/VR/MK

„Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok”

Paolo Nigro 1940-ben fejezte be egyetemi filozófiatanulmányait. Meggyőződéses ateista volt, felesége azonban, akit árvaként kármelita nővérek neveltek, mélyen hívő. Tarantóban kezdték közös életüket. Paolo néhány év múlva súlyos mellhártyagyulladást kapott, olyannyira, hogy 1950 tavaszán az orvosok lemondtak róla.   

Áprilisban egy szombat este 10 órakor két férfi kopogtatott. Bemutatkoztak, és azt mondták, Pio atya küldte őket, hogy elmondjanak egy rózsafüzért az itt lakó súlyos betegért. Az asszony soha nem hallott még Pio atyáról, ráadásul Paolónak két hete magas láza volt, időnként delíriumos állapotba került, és ott volt a két kicsi gyerek. Férjével megbeszélve végül mégis beengedte az idegeneket.       

A két férfi letérdelt, és áhítattal imádkozta a rózsafüzért. A beteg azonban nyugtalanul azt mondogatta a feleségének: „Maria, küldd el azt a csuklyás szerzetest az ágy végétől!” Az asszony úgy vélte, férje a magas láztól hallucinál. Az ima végeztével a két férfi kérte az asszonyt, hogy fogadjon el egy kis pénzt. „Pio atya küldi. Szükségük lesz rá jövő héten a San Giovanni Rotondó-i utazáshoz, mert Pio atya szeretne találkozni a férjével. A többi meg a gyógyszerekre.”   

Hétfőre a beteg sokkal jobban lett, lement a láza; az orvosok álmélkodtak. Csütörtök reggel már annyira jól volt, és annyira szeretett volna találkozni Pio atyával, hogy a két férfi taxival kivitte őt az állomásra. Estére értek San Giovanni Rotondóba. Másnap, pénteken, amikor Pio atya végzett a gyóntatással és kilépett a gyóntatószékből, Paolo azonnal felismerte, hogy ő állt az ágya lábánál. Odalépett hozzá, és zokogva térdre vetette magát. A Padre felsegítette, és – Paolo tájszólásában – azt mondta: „Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok.”

Másnap Paolo meggyónt a szentnél, akinek lelki gyermeke lett. Lánya, Santina vallomása szerint apja „más ember lett. Ettől kezdve naponta járt szentmisére és áldozott. Pio atya továbbra is mellette maradt. Olykor eljött hozzánk (lelkileg, bilokációval), hogy meglátogassa. Lábadozása idején apám néha azt mondta: 'Santina, Pio atya a fejedre tette a kezét'. Később sokszor láttam, hogy sír a korábbi bűnei miatt. Hogy jóvá tegye, sokakat vezetett Istenhez és Pio atyához.”   

(Santina Nigro vallomása, San Giovanni Rotondo, 2005. május 10.)

Szintén a Magyar Nemzetben (Munkáslány boldoggá avatás előtt 14.o.) Szécsi Ferenc plébános nyilatkozik abból az alkalomból, hogy Litéren a közeljövőben szobrot kap a 60 éve vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolna. A 24 éves leányt 1945. március 23-án gyilkolta meg egy szovjet katona, amiért a korábban örök szüzességi fogadalmat tevő Magda nem engedett az erőszaknak. Szécsi Ferenc elmondta: a vértanúvá lett litéri munkáslány Fűzfőgyártelepen, a Nitrokémiánál dolgozott. Erős vallásossága kolostorba, valamelyik női rendbe vitte volna, de ezt a családi körülmények lehetetlenné tették. Õ azonban föltalálta magát: gyári munkásnőként szolgálta egyházát. Nehéz sorsú, sokszor durva munkásemberek között kellett megélnie a vallást, segítenie a rászorulóknak. Megszervezte a Katolikus Dolgozó Lányok Szövetségének fűzfői csoportját. Ki akart menni a frontra a sebesült fiúkat ápolni, de a gyár nem engedte, szükség volt rá, ezért otthon segített: a DL-tagokkal eljárt a rászorulókhoz (például beteg asszony helyett főzni, takarítani), maga is tartott lelkigyakorlatot, együtt fordultak imával Istenhez népünkért, vitte a segélyszállítmányt a füredi katonai kórházba. Élete arra is példa, hogy nem vallásos közösségben is lehet vallásos emberhez méltó módon élni – mondta Ferenc atya. Azt is közölte: mivel Bódi Magdolna vértanúságának emléknapja 2005-ben nagyszerdára esik, később tartják a megemlékezést. Április 2-3-án, az évforduló alkalmából Litéren fórumot rendeznek a XX. század boldoggá avatott és boldoggá avatás előtt álló magyarjairól, utcát neveznek el Bódi Magdáról, a vértanúság helyén fölavatják a tiszta és bátor katolikus munkáslány szobrát, a lelövés helyét emlékfával jelölik. Emlékkiállítás is lesz, a templomban fölszentelik a Bódi Mária Magdolna életét ábrázoló festett üvegablakokat.

Magyar Kurír

IV. Károly tiszteletének jelei Magyarországon

A boldoggá vagy szentté avatás minden esetben akkor indul el, ha egy szentéletű embert halála után a hívők közössége kifejezett és tartós tiszteletben részesít, példaképül választja a különböző élethelyzetekben – olvasható Érszegi Márk Aurél történész IV. Károly boldoggá avatására írt jegyzetében. Egyúttal emlékeztet rá: hazánkban több helyen imádkoztak eddig is IV. Károly boldoggá avatásáért, illetve kérték az ő közbenjárását. Így például Cirákon, Zalaegerszegen, vagy a pesti domonkosok templomában. A történész sajnálatosnak tartja, hogy Károly király tisztelete az elmúlt időszakban nem kapott nagyobb nyilvánosságot, és úgy véli, mintha a magyar egyház is zavarban volna vele kapcsolatban. „Hiszen könnyű őt, mint Habsburg-királyt az osztrák elnyomással, uralkodását a trianoni tragédiával azonosítani, magyarországi szerepléseiről pedig keveset és sokszor meglehetősen egyoldalúan adott át az elmúlt évtizedek történetírása. Mára Károly király szerepét a történetírók is kezdik másként megítélni, de a hívők számára az a fontos, amiért az egyház őt most az oltár dicsőségére emeli. A békére való szüntelen törekvése, a rábízottak sorsa iránt érzett felelőssége, hitvesi szeretete és családi életének szentsége, de legfőképpen az Isten iránti mindenekfeletti szeretete és a Gondviselésbe vetett töretlen bizalma az, amely őt a szentatya szándékának megfelelően a magyar katolikusok számára is példaképpé teszi.” Érszegi Márk hangsúlyozza: IV. Károly királynak korai halála után rögtön kialakult tisztelete a hívők körében. Nemcsak Madeirán, ahol eltemették, s ahol a helyi egyház nagy épülésére szolgált rövid ottani jelenléte és szent halála, vagy Ausztriában, amelynek szintén uralkodója volt, de Magyarországon is. Magyarországhoz egy különleges szakrális kötelék is fűzi őt, amelyet a Szent Koronával történt megkoronázása és a koronázási eskü jelent. Ha nyomon követjük Károly király magyarországi tartózkodásának helyszíneit, ma is az iránta megnyilvánuló tisztelet több tárgyi emlékével találkozhatunk. Például emléktáblákkal, mint a soproni Pejachevich-ház falán, ahol gyermekkorában nevelkedett, vagy Baján, ahonnan a végleges száműzetésbe indult, de a budaörsi csatára utaló márványtáblán is egy tőle vett idézet olvasható. A szombathelyi püspöki palotában pedig nemcsak márványtábla hirdeti: „letiport nemzete régi dicsőségét feltámasztani” érkezett oda 1921 nagyszombatján, és később „töviskoronával tért vissza szomorú számkivetésbe”, de megőrizték a szobát is, amelyben megszállt. A Tihanyi Apátságban szintén márványtábla jelöli a királyszobákat, ahol a sikertelen visszatérési kísérlet után fogva tartották. Leginkább persze az egyházi épületek bizonyítják, hogy Károlyban a kortársak és az utókor nemcsak a királyt látták, de a szentet is: Tihanyban a kálváriát 1927-ben azért emelték, hogy emlékeztessen a király tragikus sorsára. Hasonló sors jutott osztályrészül a kálváriának is, hiszen 1960-ban a hatalom leromboltatta, és csak a ‘90-es években sikerült helyreállítani. Dénesfa és Cirák között 1931-ben emeltek kör alakú kápolnát azon a helyen, ahol Károly király gépe 1921 októberében földet ért. Homlokzatára az a szentírási idézet került, amely a király akkori kísérletére is jól illik: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”. Károly repülőgépe egyébként ma is megvan, a budapesti Közlekedési Múzeumban. Az egyházi tisztelet kiemelkedő példája a zalaegerszegi ferences templom, amelyet 1927-ben az akkori plébános, a későbbi Mindszenty bíboros IV. Károly emlékére építtetett, egyik mellékkápolnájában a király képét is elhelyezve. Talán joggal nevezhetjük az egyik legbecsesebb Károly-ereklyének a budavári Mátyás-templomban őrzött trónszéket, amelyet Károly a koronázáskor használt. MK

Szenttéavatások a Szent Péter téren

II. János Pál pápa május 16-án, vasárnap délelőtt 10 órai kezdettel ünnepélyes szentmise keretében szentté avatott hat boldogot: Luigi Orionét, Paola Elisabetta Ceriolit, Annibale Maria di Franciát, Josep Manyanet y Vivest Nimatullah Kassab Al-Hardinit és Giovanna Beretta Mollát. Erre a rendkívüli eseményre a Szent Péter-bazilika előtti lépcsősor és emelvény virágos rétté alakult át az „Il Camino” nevű virágkertész-csoport keze munkájának köszönhetően.

A teret betöltő zarándokok közül 15 ezren érkeztek Szent Don Orione tisztelői. Az egész szertartást élőben követték Messina város lakói, a Szent Orione nevét viselő téren, illetve hivatásokért végzett ima szentélyében fölállított óriáskivetítőkön. A hivatások apostolaként, valamint az árvák és szegények atyjaként tisztelt szent alakja állt a középpontjában az elmúlt napokban megrendezett számos kezdeményezésnek, amelyeken neves személyiségek vettek részt, így egyházi részről Giovanni Battista Re, Roger Etchegaray, Javierre Ortas bíborosok, a világiak képviseletében pedig Giulio Andreotti szenátor.

A RAI UNO olasz közszolgálati televíziós csatorna vasárnap reggel 9 órakor dokumentumfilmet mutatott be Szent Annibale Maria Di Francia alakjáról, amelyet Joseph Ratzinger bíboros és Lino Banfi színész, az UNICEF nagykövete hozzászólásai követtek.

Az új szentek életrajza

Szent Paola Elisabetta, eredeti nevén Costanza Cerioli, 1816-ban született az olaszországi Cremona város közelében, gazdag, nemes családban. 19 éves korában szülei tanácsára férjhez ment egy jóval idősebb férfihez, akitől négy gyermeke született. Gyermekei korán meghaltak, egyetlen fia, Carlo érte meg a 16 évet, ám 1854-ben ő is távozott az élők sorából és még ugyanabban az évben férje is meghalt. Costanza ekkor 38 éves volt. Mérhetetlen fájdalmának haldokló gyermeke szavai adtak értelmet és célt: „Ne sírj közelgő halálom miatt, anyám, mert Isten sok más gyermekkel ajándékoz meg.”

A fiatal özvegy ettől kezdve a szeretet cselekedeteinek szentelte életét. Megértette, hogy fia szavainak értelme a Szent Család misztériumában rejtőzik, abban, hogy részt kell vállalnia az Atya üdvözítő tervében, Mária és József példája nyomán. Figyelme elsősorban az elhagyott gyermekek felé fordult. 1857. december 8-án – immár Paola Elisabetta nővérként – megalapította Bergamo közelében, Comonte di Seriate-ban a Szent Család Szerzetesnők kongregációját. Álma akkor vált teljessé, amikor később létrejött a kongregáció férfi ága is.

Paola Elisabetta nővér kolostorokat és iskolákat alapított, szándéka az volt, hogy a családból kiindulva az oktatáson, nevelésen keresztül az egész társadalom gyarapodjék. Mindig szem előtt tartotta azoknak a gyermekeknek a sorsát, akiknek nem volt családja. Paola Elisebetta nővér 1865-ben, karácsony vigíliáján hunyt el, intenzív szeretetszolgálatban töltött élet után. Az életét beárnyékoló nagy szenvedés, özvegysége és mind a négy gyermekének halála a rászorulók iránti anyai szeretetben oldódott fel. II. János Pál pápa 1994-ben avatta boldoggá.

Luigi Orione és Annibale di Francia
Don Orione az észak-olasz Piemonte tartomány szülötte. 1872-ben látta meg a napvilágot, s már fiatalon megmutatkozott a szegények iránti különös érzékenysége. Torinói tanulmányai idején Bosco Szent János volt lelki vezetője, majd Latin-Amerikában működött misszionáriusként. Õ alapította meg 1903-ban az Isteni Gondviselés Kis Művét, amely sok kisebb csoportot tömörít magában. Idővel megalapította a Szeretet Misszionárius Kisnővérei elnevezésű társulatot is. A különböző társulatok tagjai ma a világ számos pontján jelen vannak.

Annibale di Francia 1851-ben, a szicíliai Messinában született, nemesi családból. Papszentelése után szembesült az olasz nagyváros nyomorával, a széles néprétegek elszegényedésével. 1882-ben így megalapította az Antoniánus árvaházát, amely nemcsak befogadta a gyermekeket, hanem fel is nevelte őket, és szakmát adott a kezükbe. Tevékenysége nyomán a messinai nyomornegyed összes lakójának lett szakmája és munkája. P. di Francia alapította meg az Isteni Buzgóság Leányainak Társulatát és a hivatások ügyének előmozdítására a rogacionista rendet.
A két szent 1908-ban találkozott egymással, s kölcsönös tisztelet és barátság fűzte egybe őket.

Nimatullah Kassab Al-Hardini
A libanoni maronita szerzetes az 1800-as évek első felében élt, a közel-keleti ország harmadik szentje. Nimatullah – neve annyit jelent, mint Isten ajándéka – tökéletesen megvalósította a szerzetesi élet legfőbb szabályát: ora et labora – imádkozzál és dolgozzál. Tanárként, könyvkötőként és szabóként tevékenykedett. 1830-ban tette le szerzetesi fogadalmát, majd filozófiai és teológiai tanulmányai befejezése után pappá szentelték. Élete végéig tanárként működött. Napjai két részből álltak: a nap első felében a szentmise bemutatására készült, második felében pedig hálát adott a eucharisztikus áldozat ajándékáért. Összekötötte a szemlélődő és a tevékeny életmódot, több ingyenes iskolát létesített gyermekek számára. Ezeket hagyományosan a „tölgyfa alatti iskolának” nevezte el. Népével együtt szenvedett az 1840-es és 45-ös libanoni polgárháborúk során, amelyek előkészítették az 1860-as év véres eseményeit: a katonák számos kolostort felégettek, templomokat romboltak le és sok maronita keresztényt meggyilkoltak. Az ottomán hódítás alatti rendkívül nehéz időkben Nimatullah felajánlotta magát áldozatként Libanonért és a maronita rendért. Hiteles tanúvallomások szerint saját magával rendkívül kemény és szigorú volt, míg másokkal türelmes és irgalmas. Legfőbb támaszának a Szűzanyát tekintette, az ő közbenjárásáért imádkozott Libanonért és rendjéért. Szüntelenül imádkozta a rózsafüzért, szombatonként és a Mária-ünnepek vigíliáján a Szűzanyáért ajánlotta fel böjtölését, különösen nagy tisztelettel adózott a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának, amelyet az egyház 1854-ben hirdetett ki. 43 éves korában, 1845-ben, a Szentszék a maronita rend általános asszisztensévé nevezte ki, mivel kifogástalanul tiszteletben tartotta és életében megvalósította a monasztikus élet szabályait. Életszentsége az isteni erények érvényre juttatása volt, arra törekedett, hogy testvérei asztalán a szeretet tápláléka legyen. Tanítói tevékenysége mellett nagy gondot fordított a könyvkötésre, különös tekintettel a liturgikus kéziratokra. A nagyszemináriumban teológiát tanított, tanítványai között volt Charbel Maklouf szerzetes, akit VI. Pál pápa 1977-ben a szentek közé iktatott.

50 éves korában, tüdőgyulladás következtében halt meg, kezében egy Szűzanya ikont tartva, és így fohászkodva: „Mária, Rád bízom lelkemet”. Rendtársai tanúsága szerint halála pillanatától kezdve ragyogó fény világította meg néhány napig celláját, amelyet különlegesen finom illat töltött meg.

Az életszentség hírében halt meg, II. János Pál pápa 1998. május 10-én avatta boldoggá. Posztulátora, Paolo Azzi atya szerint Szent Nimatullah életpéldája a szeretet, a béke és a remény üzenete. A libanoni nép történelmében szüntelenül a nagyhét kínszenvedéseit éli. Ez a mostani szentté avatás nyílt levél Libanonhoz: a sokat szenvedett libanoni nép, amelynek szüksége van a békére, illetve a vértanú közel-keleti térség akkor küzdheti le a kétségbeesést, ha Szent Nimatullah nyomán a remény útját választja.

Szent Josep Manyanet y Vives
A spanyolországi Leida tartomány egy kis falujában született, 1833 január 7-én, ugyanezen a napon meg is keresztelték. Nagyszámú és vallásos család gyermeke, és ahhoz, hogy tanulhasson, már egész fiatalon munkát vállalt. A leidai és urgelli szemináriumokban tanult filozófiát és teológiát, majd 1859-ben pappá szentelték. Eleinte a püspök közvetlen munkatársa volt, de hívást érzett a szerzetesi élet felé, és társakat gyűjtve maga köré, 1864-ben megalapította a Szent Család Fiainak kongregációját, majd tíz évvel később egy női ágat, a Názáreti Szent Család missziós lányainak kongregációját. Szent Josep Manyanet karizmája abban rejlik, hogy felismerte a nevelés fontosságát, és társaival a katolikus nevelésnek szentelte életét. Hite szerint a keresztény szellemben nevelt gyermekek lesznek a jövő családjainak megteremtői. Az általa alapított iskolák ma is a szegény gyermekeket oktatják világszerte. Azt hirdette, hogy minden keresztény családnak a Szent Családhoz kell igazodnia, példaként követnie. Ezt akarta elősegíteni a ma is fennálló, „A Szent Család” című folyóirat megalapításával. 1901-ben súlyosan megbetegedett, és az év december 17-én a szentség hírében halt meg. A következő szavakkal búcsúzott földi életétől, és ajánlotta magát a Szent Család oltalmába: „Jézus, József és Mária, fogadjátok el lelkemet, amikor meghalok.”

Szent Gianna Beretta Molla
A hat szent közül korunkhoz legközelebb álló, mélyen hívő, olasz gyermekorvosnő, Gianna Beretta Molla negyedik gyermekét várta, amikor fölfedeztek a méhén egy rosszindulatú daganatot, amit azonnal el kellett volna távolítani – ez azonban a magzat életébe került volna. Õ lemondott saját életéről: csak a gyermeket mentsétek meg! – kérte. 1962 nagyszombatján egészséges leánygyermeknek adott életet, majd a szülés után egy héttel nagy szenvedések közepette meghalt. Utolsó szavai ezek voltak: „Jézus, szeretlek.” Ekkor 39 éves volt.

2004-ben tiszteletére templomot szenteltek Rómában, ahol a fiatal párok, leányanyák, kisgyermekek és idősek lelkigondozásával foglalkoznak.

VR/MK

Kühár Flóris: Mit jelent Szent Tamás személye és műve korunknak?

Amióta 1323-ban Aquinói Szent Tamást az Egyház oltáraira emelte, a halandóság porát levetvén, fr. Thomas a történelem sodró árja fölé emelkedett és a liturgia a múlandóság forgó körében évről-évre elénk állítja azt, ami benne örök érték és eszmény, akárhogy cserélődnek a nemzedékek, akárhogy forog a világ kereke, akármerre járnak az emberi gondolatok, vélemények, bölcseleti rendszerek és hittudományi állásfoglalások szellemútjai. Úton járó vándora, mint amilyen Szent Tamás szó szoros és teológiai értelemben is volt — gyalogos vándora a Nápoly-Róma-Párizs közti útnak — és alig ötven éves vándora az életútnak, mely a földről új égbe vezette, nagyobb záloga a történelem fölé emelkedésnek nincs, mint a szentté avatás. Ebben az örök élet szempontjai szerint pecsételik meg Tamás testvér földi pályájának küzdelmeit, eredményeit, eszményeit és erényeit.

Mi az, ami Szent Tamásban örök érték, követésre méltó minta, lelkeket vonzó eszmény marad? A szentek elsősorban egyéniségük győzelmes harcaival, erényeiknek Krisztust másoló vonásaival győzik le a feledést. Az aquinói grófok sarja Montecassinón nevelődik bele az Istenszolgálat és krisztusi katonáskodás elemeibe. Mikor élete döntő fordulatához érkezik, teljes elszántsággal választja a császárszolgálat helyett — ami családjának ősi hivatása volt — Krisztust, Szent Domonkos apostolkodó szerzetében. A hivatásáért és a tisztaságáért vívott nehéz küzdelem családjának erőszaka és csábítása ellen, a teljes szakítás mindennel, ami elvonhatta volna attól, hogy alázatosan, szegényen kövesse a Mestert, nem nézve jövőre, emelkedésre, méltóságra és javadalomra — Tamást a válaszútra került ifjúság szentjévé avatja, Szent Imrének, Alajosnak, Szaniszlónak társává teszi. Ahogy egy életen át viseli a Regula és szerzetesi fegyelem súlyos igáját, ahogy szeme fénye lesz szerzetének alázatosságban, munkában, a közösség szellemének megőrzésében, szerzete védelmében, ahogy feltűnést kerülve valósítja meg önmagán a derűt sugárzó, a lélek Istenbékéjét élvező szentség eszméjét, ahogy nemcsak angyali doktorrá, hanem angyali erények hordozójává válik — abban mindig követésre méltó mintája marad azoknak, kik az Istentől ugyanazt a hivatást kapták.

Szent Tamás élete Köln, Párizs, Róma egyetemeinek padjaiban, majd katedráján telik el. Úgy is mint tanuló, úgy is mint tanár megmutatta, hogy a tudományhoz kell a tehetség, kell a bos mutus (néma ökör) belefekvése a munka igájába, kell az olvasmány és elmélyedés, nagy mesterek követése és önálló úton járás: de mindezek mellett és fölött kell az önfegyelem, a szellemi erőinek összpontosítása az igazság gyűjtőlencséjébe. Aszkézis, a test és lélek megfeszítése kell a tudományhoz. «Légy hallgatag — írja egy tanítványának — ne menj szívesen a beszélőszobába! Legyen gondod lelkiismereted tisztaságára. Maradj örömest celládban, hogy a tudomány borospincéjébe juthass. Szüntelenül imádkozzál! Ne törődj mások dolgaival, a világiak beszéde és cselekvése maradjon tőled távol». Ma már alig tudjuk megérteni, hogyan volt elég az a három évtized, amely Szent Tamás életéből a tudományos alkotásra jutott, harminc kötetnyi munkáinak megírására. Szent Tamás az imádság hegyéről indult el és a munka szentjévé vált. Rendje külön kísérőt, társat adott melléje, akinek az volt a feladata, hogy figyelmeztesse őt az evésre, a pihenésre, mert a mester az igazság kenyerétől megfeledkezett a testi táplálékról.

A tudomány sokak számára kenyérkereset. Szent Tamás számára fontosabb a mindennapi kenyérnél. Mások a tudomány által rangot, előmenetelt keresnek. Neki az a legfőbb imádsága, hogy egyszerű szerzetes maradhasson, szolgálja a tudományt és általa az Isten országát. Felajánlották neki a nápolyi érsekséget. Elhárítja. Van tudomány, mely az apostol szerint felfuvalkodottá tesz, Szent Tamás megmutatta, hogy az igazi tudomány a lelket az alázatosság fundamentumán építi naggyá és szentté.

A tudósoknak gyakori jelzője az, hogy száraz tudós. Mintha az élet sok példáját mutatná az élettől idegen, szikkadt kedélyű könyvmolyoknak, akikben a betű megölte a szellemet. Szent Tamás a skolasztikus gondolkozás száraz kenyerétől se száradt ki, mert az Élet kenyerével táplálta szívét-lelkét, mert az Eucharisztia napsugara ragyogott be szürke cellájába és ennek fénye, melege járta át benső világát. Jellemző, hogy a tudósok sorsa elérte őt is: műveiből — pedig mennyi gondolatát vette át szóról-szóra az Egyház hivatalos katekizmusa, a Trienti katekizmus — a szakemberek is keveset ismernek alaposan, a világiak tán tudják, hogy két Summát írt és a tömegek tán a nevét sem ismerik. Világszerte nem tudós iratai, hanem az Eucharisztia áhítatával szíveket lángra gyújtó himnuszai, a Pange lingua, Adoro te devote, Lauda Sion, Sacris sollemniis, Verbum supernum (O salutaris hostia) kelnek szárnyra milliók ajkán. Raffael óta megszoktuk, hogy Szent Tamást a Disputa szentjének tekintsük, pedig Raffael Disputája is — nem eszmetorna, hanem a Nagy Szentség adorációja.

Amikor a Benedicite-zsoltár felsorakoztatja az Isten minden műveit az Isten magasztalására, az eget, földet, tengert, hegyet, völgyet, folyót, állatot, embert — nem említi az Istenmagasztalók sorában a tudóst és a tudományt. Az ókeresztény katakombák orante-alakjának látásakor se gondol senki a scientia adorans szimbólumára. Szent Tamás érdeme, hogy a tudományt térdre kényszerítette az Isten előtt és a lelkiség csodás gazdagságú eszményseregébe odaállította az Eucharisztiát imádó tudományt, a scientia adoranst.

Horatius az alkotásban látja a mulandóságnak alávetett életet meghaladó, ércnél maradandóbb emléket. A krisztusi értékrendnek más a mérőeszköze, a személyi értékeket helyezi a tárgyiak fölé; a lélek maga több mint a múmiát őrző piramis, a történelem nem ad igazi halhatatlanságot, bármilyen alkotásokban, sikerekben nyilatkozzék is meg. Azért állítottuk elsősorban az embert, a tudóst, a szentet magunk elé Szent Tamásban.

Nem mintha ezzel azt akarnók mondani, hogy műveinek, gondolatainak, századokra sugárzó bölcseleti és hittudományi rendszerének csak történelmi, tehát múló és nem idő feletti az értéke. Mert minden tudományos rendszer annyiban idő feletti, amennyiben megközelíti, magába foglalja, kisugározza az örök igazságot. Évszázadok győződtek meg róla, hogy Szent Tamás eszméi az örök bölcselet és örök hittudomány termékeny magvai, hogy a két Summa nemcsak záróköve a keresztény gondolkozás addig tizenkét százados múltjának, hanem iránytűje a természet és kegyelem, Isten és a világ, hit és tudomány problémáiban előrehaladni akaróknak. Szent Tamás művei sohasem kerülnek pusztán múzeumi, szellemtörténeti érték gyanánt az Egyház könyvtári gyűjteményébe, Szent Tamás nem átmeneti állomás az igazság felkutatásának, birtokbavételének útján, hanem maga a pálya, melyről letérni céltévesztés veszélye nélkül alig lehet.

Azt mondhatná valaki, messze áll a mi korunk Szent Tamásétól, mások az igényei, mások a feladatai. Akkor delelőjén állt a középkor, az ég és a föld közt gótikus dómok tornya volt a híd, a középkor emberét az imádság gesztusa jellemezte, a mai embert a munka gépies üteme. Akkor a hit uralkodott a tudás fölött, ma a hitet legyőzte a tudomány. Akkor az Egyház, a pápa szabott törvényt, életformát a világnak, ma a gyárkémények a tornyok fölé emelkednek és mindent belépő kormuk a mai ember lelkére is rászáll, hogy a régi eszmények ragyogását elfödje és az új embert belekényszerítse a falanszter eszménytelen, szürke unalmába, zsarnoki uralmába. Szent Tamás annak a világnak szólt. Tud-e mondani valamit a mienknek is?

Igaz, hogy korok és korok közt ellentétek feszülnek, de az ellentétek olyanok, mint a hullámhegy és hullámvölgy váltakozása. A hullámvonalban maga az élet, a történelem, a világ szellemjárása sodródik tova és időben távol álló korok szellemi alkatuk, történelmi tartalmuk szerint közelebb állnak egymáshoz, mint amelyek szomszédosak egymással.

Szent Tamás korát és a mienket egyaránt a történelmi válság apokaliptikus borúja fedi be. A nagy válságok, változások, korfordulók vérrel és nyomorral öntik tele a világot. A középkor nagy harca a pápaság és a császárság közt épp Szent Tamás életében ért döntő fordulatához. Szent Tamás azért menekül Cassinóból, mert II. Frigyes seregei a monostort feldúlták; míg ő hivatásáért küzd, Európára a végveszélyt zúdítja a tatárjárás. Mikor 1245-ben Párizsban megkezdi tanulmányait, a lyoni zsinaton IV. Ince úgy jellemzi korát, hogy az Egyház öt sebből vérzik. Pogányok uralkodnak a Szentföldön, Bizáncot a törökök fenyegetik, Magyarországot rombolja a tatár, az Egyházat eretnekségek és erkölcsi foltok csúfítják, az Egyház védője, a császár — az Egyházat üldözi. II. Frigyes elbukott, az utolsó Hohenstaufnak Nápoly piacán feje hullott, de a középkori Európa egysége is széthullott, az egyetemes keresztény monarchiát az új nemzetállamok váltották fel, a pápaság pedig néhány évtizeddel a császárságon aratott győzelme után megkezdte avignoni «fogságát».

Míg Szent Tamás Párizsban tanít, Szent Lajos francia király Európa részvéte nélkül küzd és vérzik a középkor keresztes eszményeiért. Ezek az eszmények azonban már fénytelenekké válnak. Az arab, zsidó szellem fegyverrel és bölcselettel törekszik Európa szíve felé, II. Frigyes pogányokat fogad seregébe, hogy a kiközösítés fegyvere kicsorbuljon rajtuk, a párizsi egyetem bölcseleti karán Arisztotelész nyomán Brabanti Siger szembeállítja a bölcseletet a hittel és rejtett pogánysággal mételyezi a lelkeket. A szentatyák hagyománya összeütközik a haladó arisztotelészi iránnyal. Nagy Szent Albert és tanítványa, Szent Tamás, mondhatni kopernikuszi fordulattal terelik át a keresztény tudományt Arisztotelész útjára, megtisztítják rendszerét a pogány elemektől és a benne rejlő természetes igazságok köveit rakják alapul a keresztény bölcselet dómjába, hogy azt beboltozzák Szent Ágoston hitével.

A politikai és szellemi válsággal párhuzamos volt a társadalmi erők egyensúlyának eltolódása a lovagságról a polgárságra, a várakról a városokra, a terménygazdálkodásról a pénzre. A középkori bolsevizmust Szent Ferenc és Szent Domonkos állították meg és Szent Tamás eszmei téren szabta meg azokat a vonalakat, melyek a keresztény társadalmi rendet mindez ideig védték.

Nem szükséges részletekbe menni és kisarkítani azokat a mozzanatokat, melyekben Szent Tamás kora a mienkkel néha oly csattanósan egyezik, csakhogy a fegyvercsattogás zaját a mai világ inkább robbanásokban tapasztalja meg. Szellemi, társadalmi téren ugyanaz a forrongás, átállítás folyik és a világ ma is sok sebből vérzik.

Szent Tamás élete és műve megmutatta a maga korának a válságból kivezető utat. Élete azzal, hogy visszakacsintgatás nélkül lépett ő, az aquinói gróf — Krisztus szegényeinek útjára. Művei pedig azzal, hogy bennük és általuk is érvényesült himnuszának hangja:

Recedant vetera — Nova sint omnia

Corda, voces et opera.

Szent Tamás egészséges lelke a történelemben is, a szellemjárásban is az egészséges fejlődés útjain halad. Nem akarja megmerevíteni a szellemet a régiben, hanem merészen, néha mondhatni elszánt lendülettel száll szembe azokkal, akik az új utak és feladatok elől elzárkóztak. Bölcselete a maga korában annyira új volt, hogy saját rendjében is, azon kívül is sokan támadták, egyházi elítéltetését szorgalmazták, egyes tételeit cenzúrázták. Mivel azonban fenntartás nélkül az igazságot kereste, a régiben, az áthagyományozottban úgy, mint az újban, mert azt, ami új, nem újszerűen feltűnő volta, eredetisége miatt hirdette, hanem mert igaznak tanította, azért a harc az ő győzelmével dőlt el — halála után.

Szent Tamás szellemi épületének dómja úgy épül fel, hogy benne a természetes alapok, az ember, a természet, a világ értékelése az emberi értelem erejével súlyos, kimozdíthatatlan bázist adnak a hit magasba szökő, Istent érintő íveinek, a természetfölötti világszemlélet tornyainak. Az értelem hatókörét nem csökkenti le, nem menekül agnoszticizmusba, viszont a hitet nem racionalizálja, megrendült áhítattal borul le a misztérium, a titok előtt. Ahol elér a misztériumhoz: praestat fides supplementum sensuum defectui — pótolják a rest érzéket a merész hit szárnyai.

A tudomány, a bölcselet és a hittudomány Szent Tamásnál az igazság szolgálatára törnek. Az igazság pedig, amit Szent Tamás szolgál, nem a vágyak és érzelmek posztulátuma, nem a kedély megnyugtatásának eszköze, hanem a természetre, emberre, világra átsugárzó örök igazság, mely a teremtéssel a kinyilatkoztatással az Istenből forrásozik.

Szent Tamás sohasem egyoldalú, nem részletekben pepecselő, hanem az egészben látja a részt, a történelemben az eseményt, az Istenben az eszmét és eszményt, a valóság sokoldalú vonatkozásaiban az embert, a testben, anyagban a halhatatlan lelket. Realizmus és kidolgozott összhang az ő világa, melyben a valóság, az értékek rendje hierarchikus összecsengésben árad az ősokból, hogy a megértés és hit útján visszalendítse ősforrásához az Isten felé nyugtalankodó embert.

Ezért jelentette Szent Tamás a maga korának a válság megoldását, ezért lettek gondolatai, eszméi az újkor csírái, ezért bomlik vissza a káoszba minden törekvés, mely az ő útjáról letér.

Ezzel egyúttal tanítómestere a mi korunknak is. Hogy az apokaliptikus időkben, amikor a Nyugat, sőt Európa vesztének előjeleit látjuk, ne kapaszkodjunk az óvilág pusztulásra szánt deszkáiba, hanem keressük meg a fejlődés irányvonalait és járjunk rajtuk bátran. Az ót az újjal most is a természet alapjai és a kegyelem viaduktjai kötik össze, ne romboljuk az alapokat, mert megtörnek a rájuk épített ívek. Pártcélok, hírverés, pillanatnyi érdekek, személyi ellentétek ne befolyásoljanak az igazság kutatásában.

Míg a mai eszmei irányok bölcseletben, természettudományban, a társadalom gyakorlati kérdéseiben a részben maradoznak el és ezért legfeljebb féligazságokat termelnek, mi Szent Tamás egészlátásával gyökereztessük bele az ősokba a természetet, Istenbe az embert, az örök Igazságba a szellemet.

A mai tudomány ugyan sokat elért, sok kérdést megoldott, de egészében úgy járt, mint a híres sebész, aki először hajtott végre műtétet a rákos betegen. A rákot kioperálta, de a beteg szíve nem bírta. A műtét sikerült, a beteg meghalt. Azok a műtétek, miket a mai rendszerek végeznek a beteg emberiségen: forradalmakkal, ilyen meg olyan izmusokkal, társadalmi, gazdasági átállításokkal, világ- és kultúrapusztítással végzetes operációkká válnak, ha a műtétre vállalkozók nem alkotnak pontos és körültekintő diagnózist emberről és kultúrájáról, társadalomról és világról az örök igazságok fényében. Szent Tamás műve ezért marad ma is korszerű: az emberalakításban, a társadalom újjászervezésében, a világ helyes rendjében, a bajok gyógyításában. 

(amdg.betiltva.com)

Három új szentet avatott a pápa

Vatikán: II. János Pál pápa október 5-én, vasárnap ünnepi szentmisét mutatott be a Szent Péter téren, amelynek során három új szentet adott az egyháznak. Mindhárman a XIX. és a XX. század fordulóján éltek és nagy missziós egyéniségek voltak: Daniele Comboni olasz püspök Afrika apostolaként ismert, két szerzetes kongregációt alapított: a Szent Szív Fiai és a Négerség Kegyes Anyái Szerzetes Intézetet, ám ma már egyszerűen komboniánus szerzeteseknek és szerzetesnőknek nevezik őket. A német Arnold Janssen Hollandiában alapította meg az Isteni Ige Társaságát. Ma inkább verbita néven ismerik őket. A dél-tiroli Joseph Freinademezt a verbita alapító egyik első lelki gyermeke, a távoli Kínában hirdette Krisztus örömhírét.
A vasárnapi szertartáson a világ minden részéből érkezett 30 ezer hívő vett részt. Comboni Szent Daniele tiszteletére különösen sok afrikai zarándok érkezett Rómába, míg Ázsiát Kínából jött papok és verbita nővérek által vezetett indiai énekkar képviselte. A több mint kétórás szertartás során afrikai és indiai liturgikus táncokban és énekekben gyönyörködhetett a nagyszámú hívősereg, annak jelképeként, hogy a katolikus hit távoli kultúrákban is otthonra talált.
Homíliájában a szentatya hangsúlyozta: a három új szent egész életével az evangéliumot hirdette, tanúságot téve arról, hogy ez az egyház elsődleges szolgálata minden egyes ember és az egész emberiség számára. A három szent értékes öröksége azt bizonyítja, hogy az evangelizálás mindig Krisztus hirdetését jelenti, minden emberi segítségnyújtáson túl. Napjainkban is sürgető feladat az ad gentes misszió. Szükség van Daniele Comboni püspök lelkesedésére és szenvedélyes apostoli buzgóságára, aki Afrikában hirdette az Evangéliumot. A pápa szeretettel és aggodalommal utalt a fekete földrész lakosságára. A gazdag emberi és lelki erőforrások földje, Afrika, továbbra is számos nehézséggel és problémával küzd. Bárcsak a nemzetközi közösség tevékenyen segítené, hogy építhesse a remény jövőjét – mondta a pápa, Szent Daniele Comboni közbenjárásáért fohászkodva.
A szentatya ezután németül folytatta szentbeszédét, méltatva Szent Arnold Janssen fáradhatatlan apostolkodását. Most az égből segíti szerzetescsaládját, hogy tovább haladjon az általa kijelölt úton, amely az egyház evangelizáló küldetésének örökérvényűségéről tanúskodik.
Végül a pápa a harmadik szent, Josef Freinademetz hitvallomását idézte: „Evangelizáló küldetésemet nem Istennek felajánlott áldozatnak, hanem az Istentől kapott legnagyobb kegyelemnek tekintem.” A szeretetnek ez a tanúja önmagát ajándékozta testvéreinek Kínában, ahol missziós küldetését végezte. Szeretetből és szeretettel vállalta életkörülményeit, mivel meggyőződése volt, hogy az Evangélium hirdetése hiábavaló, ha nem szeretettel végezzük. Az evangéliumi inkulturáció példaképe volt, mivel Jézust követve megosztotta életét azokkal az emberekkel, akiknek elvitte az üdvösség hírét.
„A három új szent arra emlékeztet bennünket, hogy az Evangélium hirdetése minden megkeresztelt elhivatottsága. Ahhoz azonban, hogy Krisztus hiteles tanúi legyünk, arra van szükség, hogy szüntelenül törekedjünk az életszentségre” – mondta a pápa, majd Mária, az új-evangelizálás csillaga közbenjárásáért fohászkodott a Rózsafüzérnek és a misszióknak szentelt hónapban.
A vasárnapi szentmisével 477-re emelkedett a II. János Pál által kanonizált szentek száma. Boldoggá 1320 személyt avatott a pápa, köztük két magyart: Apor Vilmost és Batthyány-Strattmann Lászlót. A következő boldoggá avatás Kalkuttai Teréz anyáé lesz, október 19-én. VR/MK