Szent György nagyvértanu (ápr. 23.) Dioklécián császár alatt szenvedett
vértanúságot. Halála előtt megkérte szolgáját, hogy holttestét
Palesztinában vigye, és ott temesse el. A szolga megtette, és György
holttestét Ramlában temette el.
Az istenfélő Konstantin császár uralkodása alatt a szent tisztelői
Liddában fényes templomot építettek a nagyvértanú tiszteletére.
Odavitték Ramlából a nagyvértanú épen maradt ereklyéit.
Szent Akepszim és vértanútársai
Mindnyájan
II. Szápor perzsa király alatt szenvedtek vértanúságot a IV. században.
Akepszim Naasszon város püspöke volt. Buzgón terjesztette Krisztus
tanítását, buzgósággal fáradozván ebben. Szápor király
keresztényüldözése idején elfogták, József áldozópappal és Etele
diakónussal együtt. Akepszimet kegyetlenül verték, és 3 éven keresztül a
börtönben tartották. Utána karddal lefejezték. Szent Józsefet és Etelét
pedig agyonkövezték. Szent Etelét szeptember 1-én is említik.
Szent Akepszim atya
Szentünk Szíriából származott. Nagy Teodóz császár uralkodása idején
élt. (379-95.) Egy kis cellába zárkózva 60 évet töltött el, hideget és
forróságot állhatatosan tűrve. Tápláléka vízzel kevert lencse, itala
pedig forrásvíz volt. Szűk barlangjában az imádságnak és böjtnek élt.
Később, sok kérésre részült a püspöki rendben. Sok csodát téve békésen
adta vissza lelkét Istennek.
Szent Attikosz és vértanútársai
Szent Attikosz, Eudoksziosz, Kateriosz és Isztukariosz együtt lettek
katonák Deciusz császár idején az örményországi Szebasztiában. Mivel
terjesztették a keresztény hitet, Markellosz hadvezér elfogatta és
sokféle kínzás alá vetette őket. Ezután elővezették Isztukarioszt
Paktovioszt, és Niktopoliont, akik bátran megvallották Krisztust. Ezért
elítélték, karókkal verték őket, és más kínzásokat is el kellett
szenvedniük. Végül mindnyájukat tűzben égették meg 25o körül.
Szent Hubert püspök és hitvalló, † 727.
Boldog Ida özvegy, † 1226.
Enselmini Boldog Ilona szűz, † 1242.
PORRES SZENT MÁRTON
Boldog Ida özvegy, † 1226.
Enselmini Boldog Ilona szűz, † 1242.
PORRES SZENT MÁRTON
*Lima, 1569. december 9. +Lima, 1639. november 3.
Márton
atyja, Juan de Porres Burgosból származó spanyol lovag volt. Előkelő
család sarjaként az Alcantarai Lovagrend tagjai közé tartozott, s mint
sokan mások, ő is útra kelt a nemrég fölfedezett Amerika felé, hogy
gazdagságot és hírnevet szerezzen magának. Amikor a hódító harcok
befejeződtek, Juan lovag Panamában telepedett le, valószínűleg egy
indián falu ura lett. De nem volt megelégedve helyzetével, ezért
hamarosan Peru felé vette útját és Limában próbált szerencsét. Útjára
elkísérte egy néger leány, Anna Velázquez, akinek a lovag megígérte,
hogy feleségül veszi. Ennél szebb álma egy színes bőrű leánynak nem is
lehetett, de az álom soha nem valósult meg.
1569-ben érkeztek
meg Limába, és az egyik külvárosi házban Anna december 9-én egy kisfiút
hozott a világra, akit a Martinico, Márton névre kereszteltek. Édesanyja
annyi gonddal nevelte Mártont és nővérét, hogy a gyermekek hamarosan a
szomszédok mintaképei lettek.
Juan lovag azonban egyszer csak
megjelent a nyomorúságos kis lakásban: a gyermekeiért jött. Mindkettőt
adoptálta és magával vitte őket Guayaquilba, ahová az alkirály rendelte
őt. Diego de Miranda házánál teljesített szolgálatot, s állandóan a
nyomában volt a két kisgyermek. Egyszer csak föltették neki a kérdést:
valójában miért kíséri őt állandóan ez a két kis mulatt? Ez volt az első
alkalom, amikor Márton a megalázó ,,mulatt'' szót hallotta.
Számunkra
a mulatt faji megjelölés: néger és fehér bőrű szülők gyermekét jelenti.
Akkoriban Közép-Amerikában ez nem faji megbélyegzést, hanem nagyon
alacsony társadalmi réteghez való tartozást jelentett. A spanyol
gyarmatokon ugyanis a rangsor ez volt: spanyol, indián, néger, és
utoljára a mulatt. Annát emiatt nem vette feleségül és nem vitte magával
a gyermekek atyja. Sőt, amikor kinevezést kapott a panamai
kormányzóságra, a két gyermeket is visszaküldte Limába, az anyjukhoz.
Márton
egy Mateo Pasto nevű fürdőmesternél tanulta ki a mesterséget, s melléje
sebészi és gyógyszerészi képesítést is szerzett, azaz a mi fogalmaink
szerint orvos lett. A sebesültek és a különböző fekélyektől szenvedő
betegek egyre szívesebben keresték föl a fiatal, segítőkész orvost, hogy
gyógyulást találjanak nála. Márton fáradhatatlan volt a szolgálatban; s
az emberek egyszer csak suttogni kezdték, hogy csodás gyógyításokat is
művel.
Reggelenként Márton a Szent Lázár-plébániatemplomban
misét hallgatott, aztán késő estig a betegeket szolgálta. Rövidesen
akkora híre lett és oly sokan keresték, hogy elhatározta: visszavonul
ebből a népszerűségből. Édesanyja beleegyezésével egy szép reggelen
elindult, hogy fölvételét kérje a domonkosok kolostorába.
A
prior az első percben világosan tudtára adta: befogadják, de számítania
kell arra, hogy a bőre miatt nem lehet sem pap, sem sem teljes jogú
segítő testvér, hanem meg kell elégednie azzal, hogy szolgaként
alkalmazzák és csak a harmadrendben tehet fogadalmat. Maga a prior is
tudta, hogy nem ez illetné Mártont, de az érvényben levő előírások
értelmében nem tehetett mást. Márton is tudatában volt a sérelemnek, ami
érte, s az ereiben csörgedező spanyol vér föl is lobbant, mikor
szaktudására és korábbi népszerűségére gondolt, mégis legyőzte
indulatait és elhatározta, hogy ilyen körülmények között is kéri
fölvételét.
Ezután kilenc év telt el, amíg 1603. június 2-án
végre véglegesen megerősítették a fölvételét: harmadrendi laikus testvér
lett. Közben Márton a kolostorban betegápolóként működött, és fokozott
szeretettel és tapintattal ápolta a rászorulókat. Reggelenként az első
szentmisén vett részt, napközben szolgált, az éjszakák jelentős részét
pedig imádságban és virrasztásban töltötte. Hamarosan az egész konvent
tisztelettel nézett rá, szentnek tartották. Mikor a fölvételét
véglegesítették, kinevezték betegápoló testvérnek. Általános csodálatot
váltott ki odaadása, amellyel szolgálatait végezte.
Limában a
16. század végén tíz kórház működött. Külön kórháza volt a férfiaknak és
a nőknek -- külön-külön a spanyoloknak, az indiánoknak és a négereknek
--, valamint a gyermekeknek s a leprásoknak. A kórházakon belül pedig
minden társadalmi rétegnek külön része volt. Márton munkássága
következtében a domonkosok kolostora hamarosan inkább hasonlított
kórházhoz, mint szerzetesházhoz: szinte minden cellában betegek
feküdtek, minden megkülönböztetés nélkül. Amikor a prior megelégelve a
dolgot kiutasította betegeit, Márton a nővére házát alakította át
kórházzá.
Sikerült ugyanis megnyernie a nővérét, hogy legyen a
segítőtársa. Ugyancsak az ő hatására nyitott egykori mestere, Mateo
Pasto árvaházat, a domonkosok szegénykonyhát nyitottak a konventjükben,
és számtalan más karitatív intézmény nyílt szerte a városban.
Márton
tevékenységi köre pedig egyre bővült: a legszegényebbek éppúgy jöttek
hozzá segítségért vagy legalább jó tanácsért, mint az előkelők. Maga a
perui alkirály is gyakori vendége volt, és e barátság lehetőséget adott
Mártonnak arra, hogy a legnyomorultabbakon is tudjon segíteni.
Megszámlálhatatlan
csodát tulajdonítottak neki, de a legnagyobb csoda alázatossága volt,
amellyel szüntelen imádságban és határtalan szeretetben élt.
Vezeklései,
a szünet nélküli munka, a napi két-három órai alvás fölemésztette
energiáit. 1639 őszén tífuszban megbetegedett. Miközben a láz gyötörte,
életszentségét végre elismerték a városbeliek és a rendje is. Az
alkirály is fölkereste a haldoklót szerzetesi cellájában.
November
3-án halt meg. XVI. Gergely pápa 1837-ben boldoggá, XXIII. János pápa
1962. május 6-án szentté avatta. A Szentszék Márton oltalma alá helyezte
Peru szociális ügyeit, s amikor Peru püspöki kara megszervezte a
,,Perui Szociális Hetek''-et, őt választották patrónussá. A világ
különböző országaiban az egészségügyért dolgozók védőszentjeként
tisztelik. Ünnepe november 5-én volt, 1969-ben áttették november 3-ra.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Szent Mártont az alázat útján elvezetted a mennyei dicsőségbe,
kérünk, segíts, hogy példáját követve mi is méltók legyünk az örök
boldogságra!
Példája:
Nem a származás, vagy szakma fontos!
Az Oltáriszentség az Élet kenyere!
Szent Pimin hitvalló, † ~750.
Szent Szilvia özvegy, † ~570.
Szent Sznandulia vértanúnő
Szent Szilvia özvegy, † ~570.
Szent Sznandulia vértanúnő
Istenfélő
perzsa keresztény nő volt Mivel gazdag volt, sokat tudott segíteni a
börtönben szenvedő keresztényeken. II. Szápor király üldözése alatt
fejezte be vértanúsággal életét 350 vagy 38o-ban.
Szent Vinfrida szűz, † ~660.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése