A
szent vértanú Egyiptomból származott. Korán felébredt benne a vágy, hogy
egyedül Istennek szolgáljon. Keresztelő Szent Jánost követve sokáig élt
pusztai magányosságban a peluziumi hegyen. Amikor a keresztények
üldözéséről hallott, bátran bement Alexandriába. A pogány templomban
sokak szeme láttára összetörte a bálványszobrokat. Ezért a pogányok
elfogták és Apellianus helytartóhoz vitték. A helytartó csodálkozott az
egyszerű ruházatú remetén. Megparancsolta, hogy zárják börtönbe, míg
kitalálja számára a megfelelő kínzásokat. A börtönben a keresztényeket
bátorította a végső kitartásra. Kínzói aztán fára függesztették,
vaskampókkal marták testét, de a kínzás közben erős maradt. Végül
lefejezés által nyerte el a vértanúi koszorút 250 körül.
BOLDOG ERZSÉBET SZŰZ
*1292/94. +Töss (Svájc), 1336/38. október 31. vagy május 6.
Erzsébet
atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290-- 1301), anyja a
lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent
Erzsébetet, Szent Margitot, Boldog Kingát, Boldog Jolánt.
Édesanyja
fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy évre rá
újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg
Albert leányát vette feleségül. Gyermekük nem született, így kézenfekvő
volt, hogy Ágnes királyné a magyar trón egyetlen örökösét, a kis
Erzsébetet vegye anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy
Habsburg érdekeket szolgáló tervnek megfelelően -- ami a cseh és magyar
koronát egyaránt a Habsburgoknak biztosította volna -- 1298. február
12-én eljegyeztette II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései
leszármazottjával, Vencellel.
1301. január 11-én gyászba borult
az ország: meghalt András, az utolsóÁrpád-házi király. A temetésen
Erzsébet is részt vett. A hagyomány szerint amikor a király koporsóján
befelé fordították az Árpádok címerét, a kislány ájultan esett össze.
Fölfogta vajon, mit jelentett édesapja halála neki és az országnak?
Megsejtette, hogy Európában ő lett most az egyik legfontosabb személy:
aki őt megnyeri, joggal nyúlhat a magyar koronáért?
Az özvegy
Ágnes királyné kincsekkel megrakodva elhagyta az országot, s magával
vitte a kis Erzsébetet, a Habsburgok politikai terveinek legfontosabb
eszközét.
E tervek azonban egymás után hiúsultak meg. Több
szereplő eltűnt a sakktábláról, gyakran maguk a királyi bábuk is
cserélődtek, s velük együtt a szempontok és érdekek is. Erzsébet egyszer
csak teljesen egyedül találta magát, sőt már útjában volt a Habsburgok
újabb terveinek. Megelégelvén ezt, most már maga akarta kezébe venni
sorsát. Két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit nyomdokait akarta
követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség, a
közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját
választotta. Bár mostohaanyja, Habsburg Ágnes szinte bekényszerítette a
kolostorba, a döntő szót mégis a fiatal Árpád-házi királylány mondta ki.
És e döntésétől kezdve többé nem hagyta magát érzéketlen bábuként
kezelni. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy
mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva,
ország-világ előtt bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta
jegyeséül a Királyok Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként,
hanem önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját.
Döntése
legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának:
haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci
Töss domonkos kolostora lett -- ha nem is hazája, de -- lelki otthona.
Emlékezetében elhalványultak a gyermekkor meleg képei, édesapja szelíd,
édesanyja sugárzó arca, a budai vár pompás termei, az őt meglovagoltató
vitézek biztató mosolya. Szívében elhalkultak a magyar dallamok, ajkáról
lekopott a magyar szó.
A maga választotta szigorú vezeklő
életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos betegségekkel, külső és
belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban töltött 28 év alatt
szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan
teljesen megbénult. Teljes kiszolgáltatottságában, embertelen fájdalmai
közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.
Halálos
ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai
ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány
legnagyobb szenvedése -- külső és belső megpróbáltatásain túl -- maga a
számkivetés volt.
A tössi kolostor lakói nagyon szerették és
tisztelték. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt
biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta
neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért mindhalálig hű
szolgálóleányának.
A halálhír hosszú hónapok múlva jutott el
Magyarországra. Itt akkor már évtizedek óta Anjou Károly Róbert
uralkodott, s nevelte utódát, a fiatal Lajost. Már csak a legidősebbek
emlékeztek a közel négy évtizede elhunyt III. András király száműzetésbe
került leányára. Néhányan azt is tudni vélték, hogy dömés apáca lett,
és Margit módjára vezekelt hazájáért. De azután ezek az utolsó emlékezők
is meghaltak, és Erzsébetre, legalábbis hazájában -- néhány történészen
és hagiográfuson kívül -- senki sem gondolt.
Legendája szerint
Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor
,,harminc hét'' után áthelyezték a ,,királyi méltóságához és
szentségéhez illő'' új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját a
protestánsok pusztították el a virágzó kolostorral együtt. Erzsébet
sírjának fedőlapját ma a zürichi Landesmuseumban őrzik.
A
domonkos rendben boldogként tisztelik május 6-án, de az Egyház hivatalos
eljárást még nem folytatott. Az alábbiakban Árpádházi Boldog Erzsébet
-- a tössi apácák szóbeli és írásos hagyományaira épülő -- legendájából
következnek részletek.
--------------------------------------------------------------------------------
Isten
kegyelme megőrizte nekünk ezt a tiszteletreméltó kincset, amiért
állandóan dicsérnünk kell Őt és hálát adnunk a mindenható Istennek; ő
ugyanis világosan megmutatta csodái által, hogy őt (Erzsébetet) a maga
dicsőségére és nem a világ örömeiért teremtette. Most tehát Annak
dicsőségére és tiszteletére beszéljük el életét, aki a földön az erények
tanítója volt, most pedig az égben megjutalmazója, hogy ily módon
mindenki, aki csak hall róla, jobbá legyen.
Ugyanúgy, amint az
Úr Magyarország földjét és különösképpen a prédikáló rendet a szent és
tiszteletreméltó, ugyanebből a nemzetségből való Szent Margit asszonnyal
díszítette, éppúgy megtisztelte ezzel a nemes fejedelemnővel ezt a
földet és ugyanazt a rendet, különösképpen a tössi kolostort. Dicsérjük
ezért szünet nélkül Isten végtelen jóságát, aki királyi személyének
értékes ajándékát nekünk méltóztatott adni, és elvezette őt e kolostor
lelki közösségébe. Csodálni való az, hogy a Szentlélek tanácsára és az
isteni gondviselés akaratából abból a távoli országból ebbe a kolostorba
jött, de mindebben Annak művét is kell látnunk, aki egyesíti a
hatalmat, a bölcsességet és az akaratot: kegyelmének erejében ő maga
akarta ezt a művet beteljesíteni az általa meghatározott időben.
A
nemes hercegnő a tizenharmadik évében volt, amikor kolostorunkba adták,
és a Rend szabályai szerint az engedelmesség igájába hajtották.
Alázatosan megígérte, hogy önként aláveti magát mindannak, amit Isten és
a Rend követel. Ez a nemes hercegnő volt az első leány, akit az új
alapítás szentségi oltára előtt fogadtak a Rendbe. Az oltárt azután
fölszentelték Miasszonyunk angyali üdvözletének és Szent Erzsébetnek
tiszteletére, aki szintén magyar királynő volt, Türingia és Hessen
őrgrófnője és Erzsébet rokona.
Amikor az erényes hercegnő már
tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja megparancsolta, hogy
idő előtt adják rá a fátyolt, és tegye le az engedelmesség fogadalmát. Ő
alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a friburgi Szent
Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének
a lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva
és kemény asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem
kételkedünk abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt vértanúságot
kellett elszenvednie.
Történt egyszer, hogy Ausztriai Henrik
herceg jött ebbe az országba keresésére. Erzsébet már fölvette a
fátyolt, így már lemondhatott róla. De Henrik nem akart lemondani róla,
és követelte, hogy vezessék elé. Amikor látta, hogy Erzsébet fölvette
már a fátyolt, annyira fölbőszült, hogy lerántotta a fátyolt a fejéről, a
földre dobta és rátaposott, mivel nagyon tetszett neki szeretetreméltó
személye, és nagyon szerette volna feleségül venni: szép volt, arca
nemes vonású, teste igen arányos, a nő minden kelleme megmutatkozott
rajta. Ezért állhatatosan kérte, utazzék vele Ausztriába. Nem akarta
tudomásul venni, hogy ő már szerzetesnő lett és fogadalmat tett.
Erzsébet azt válaszolta, gondolkozni akar. A kórusba ment, térdre hullt a
Legszentebb előtt, és Istenhez könyörgött, mutassa meg neki, hogyan
ismerheti meg drága akaratát, és hogyan kell helyesen tennie. Először az
a gondolata támadt, hogy engedhetne, hiszen a magyar királyságnak ő az
egyetlen és törvényes örököse; de abban a pillanatban Isten megértette
vele, hogy az ő akarata ez: maradjon a kolostorban, szegényen,
száműzötten az ő szerelméért, mint ahogy ő is szegény és száműzött volt
az iránta és az emberi nem iránti szerelemből. Ekkor teljesen
alárendelte magát Isten akaratának, de olyan fájdalmat érzett, hogy
ájultan elterült, szájából és orrából vér folyt. Amikor magához tért,
elutasította Henrik urat: nem megy vele, itt folytat szegény életet
Isten akarata szerint. A mennyei Atya tehát ugyanazt a hozományt adta
neki, mint egyszülött Fiának: száműzetést, szenvedést és szegénységet.
Így élt huszonnyolc évet általában az egész közösség és különösképpen
több személy épülésére, mivel lelki élete annyira kegyelemmel ékes volt,
hogy a nővérek megszentelődtek és megvigasztalódtak általa.
Szavaiban
és tetteiben mindig igen alázatos és szelíd magatartást tanúsított az
egész közösséggel szemben. Mindent szívesen megtett, amit csak kértek
tőle, jóllehet nagy nemessége, fiatalsága és természetes adottságai
miatt szíve oly érzékeny volt, hogy a legkisebb dolgok is nagy belső
fájdalmat okoztak neki. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte;
Urunk Jézus Krisztusért, a tiszta és alázatos szívűek mennyei Jegyeséért
megvetette a világot és annak minden vonzását. Nagy szegénységben is
élt, és megfosztotta magát a mulandó javaktól.
Történt egyszer,
hogy mostohaanyja eljött meglátogatni. (Erzsébet) oly szegény volt, hogy
csak az az egyetlen javított és foltozott ruhája volt, amit viselt.
(Ágnes) térdre esett előtte, és ezt mondta: ,,Nővér, nem szégyelled
magad, hogy bár Magyarország királyának leánya és törvényes örököse
vagy, ilyen rossz ruhát hordasz?'' Mindössze harminc schilling évi
jövedelme volt. Később az ausztriai ház az Öningennek nevezett majort
ajándékozta neki, ami évente negyven mérő gabonát jövedelmezett.
Ez
a magas származású, igen nemes hercegnő és nővér Isten kegyelméből
gyakran és igen alaposan gyónt, közben bőven omlottak könnyei, és mindig
föltárta a gyóntató előtt mindazt, ami szívét szorongatta. Történt egy
napon, hogy egy ünnepre igen goromba gyóntatót küldtek. És minthogy az
egész közösség meggyónt, ő is elment, és alázatosan bevallotta a hibáit
és mindazon szenvedéseit, melyeket a megpróbáltatások és a számkivetés
okozott neki. A gyóntató nem ismerte nemes személyét, ezért durván
megkérdezte a nevét. Ő alázattal válaszolta: ,,Erzsébet nővér Budáról''.
A kérdésre, hogy ott is született-e, így felelt: ,,Igen.'' A gyóntató
erre: ,,Nyomorult, szegény teremtmény lehetsz, hogy olyan messze földről
ide jöttél száműzetésbe.'' Erzsébet pedig nem fedte föl, kicsoda. A
kórusba ment, és az oltár előtt átadta magát Annak, aki minden szív
vigasztalója és segítője, reá bízta minden gondját. A gyóntató, miután
Erzsébet eltávozott, megérdeklődte kilétét. Megmondták, hogy méltóságos
királyi hercegnő, András király leánya. A gyóntató rendkívüli módon
megrémült, és azonnal kérte, vezessék Erzsébethez. Amikor előtte állt,
leborult a lábaihoz, és alázattal kérte, hogy Isten szerelméért
bocsásson meg neki.
Erzsébet alázattal és szeretettel szolgálta a
közösséget az asztalnál; és ezt oly buzgalommal tette, hogy
megsértették volna, ha nem engedik meg... Annyira szorgoskodott, hogy
maga hordta a tálakat, és amikor észrevette, hogy nem akarnak neki
gondot okozni, őszintén sírt, és megvetette azt a megtiszteltetést, amit
így akartak neki adni... Szeretetreméltó volt minden asztaltársa, öreg
és fiatal iránt. Az a nővér is, aki huszonnégy éven át a konyhában
szolgált, azt mondta, hogy bármilyen ételt adott neki, soha nem
panaszkodott, akár egészséges volt, akár beteg, mindent úgy fogadott,
ahogy az Úr küldte.
Jó és hasznos azt is tudni, hogy buzgósággal
adta magát az áhítatos vezeklő imára. Szokása volt, hogy bármi jót tett
is, imádkozott vagy jót cselekedett, azon igyekezett, hogy senki se
beszéljen róla. Mégsem tudta egészen elrejteni; mi láttuk őt imádkozni
elmélkedésében elmerülten, és bár teste tántorgott, olyan kemény imára
kényszerítette magát, hogy csodálkozva kérdeztük, miképpen tudja
elviselni. Különösen nagypénteken mutatott nagy áhítatot és
ájtatosságot. Azon a napon Urunk szenvedésének tiszteletére négyszáz
véniát tett, egész nap semmit sem ivott, ami pedig olyan szenvedést
okozott neki, hogy utána hosszú ideig elgyengült maradt. Néhányszor a
kóruson találtuk az ima alatt annyira elaléltan, hogy úgy kellett onnan
elvinni.
Ugyancsak bensőséges áhítattal viseltetett Miasszonyunk
iránt. Erről sok alkalommal tanúskodott, mivel buzgósággal szolgálta
Miasszonyunkat. De különösen nagy áhítattal ülte meg azt az ünnepet,
amikor az Angyal tudomására hozta Miasszonyunknak, hogy Isten Anyja
lesz. Lelkének egész buzgóságával emlékezett arra az örömre és
dicsőségre, amelyben akkor része volt, és ezen öröm tiszteletére ezer
Ave Mariát mondott ugyanennyi véniával. Ugyanígy Miasszonyunk minden
ünnepén ezer Ave Mariát mondott ezer véniával.
A nemes
hercegnőben megvolt az együttérzés erénye mindazok iránt, akiknek
fájdalmuk volt vagy szenvedtek. Amikor egy ember fájdalmat okozott neki,
és azután hozzá ment elpanaszolni bánatát, tanácsot, segítséget kért
tőle, oly nagy jósággal fogadta, mintha az az ember sohasem okozott
volna neki fájdalmat.
Biztosan tudjuk, hogy az isteni
Gondviselés rendezte el életét. Sok hitelt érdemlő személy
megállapította, hogy Urunk nagy életszentségre és jutalomra teremtette
és választotta ki... Ennek különösen is bizonyságát adta egy szegény
asszony, kinek negyven éve béna volt a keze. Történt egy éjszaka, hogy
egy hangot hallott: ,,Menj Magyarország királynőjéhez, kérd, hogy
érintse meg a karodat, és meggyógyulsz''. Az asszony azt gondolta, hogy
képzelődik, és nem törődött vele, de a következő éjszaka ismét beszélt a
hang, és ugyanazokat a szavakat ismételte. Az asszony azt gondolta,
hogy Magyarországra kell mennie, s minthogy ezt sohasem tudta volna
megtenni, nem volt benne semmi bizalom. De a harmadik éjjel is szólt a
hang, és ezt mondta: ,,A tössi kolostorba kell menned, ott van
Magyarország királyának leánya. Kérd őt, hogy érintse meg a kezedet, és
egészséges leszel.'' Az asszony tehát eljött és elmesélte, hogyan szólt
hozzá háromszor a hang, és nagy állhatatossággal és bizalommal
könyörgött a nemes hercegnő segítségéért, akit Urunk jelölt meg neki. A
nővérek elmentek Erzsébethez, és elmondták ezeket a szavakat. Ő
megrémült, mivel még fiatal volt, és alázatosan azt válaszolta, hogy nem
illendő az ilyen tett, és nagyon nem szívesen tenné. A nővérek azonban
addig unszolták, mígnem beleegyezett. A szegény asszonyhoz ment,
megfogta a kezét, és könyörgött Urunkhoz, jutalmazza meg (az asszony)
hitét, és segítse meg. Urunk meghallgatta ezt az imát, és teljesen
meggyógyította a szegény asszony negyven éve béna kezét. Ugyanez az
asszony később különböző dolgokat hozott, amelyeket meggyógyult kezével
készített, hogy tanúskodjék a csodáról, melyet Urunk ezen irgalmas
hercegnő igaz szeretetének megjutalmazásáért és nagyobb vigaszáért tett.
Urunk szemmel láthatóan fölékesítette őt kegyelmével, hiszen
nemes volt születésére nézve, de még nemesebb volt erényeire nézve,
amelyekkel Istent és az embereket szerette; de különösképpen azért volt
nemes, mivel haláláig kegyetlenül szenvedve, Teremtője nyomdokaiba
lépett. Ezáltal mutatta meg nagy türelmét, bár gyakran jóval erején
felül szenvedett. És mivel Isten nagy szentségre választotta és
teremtette, Ő határozta meg tehát azokat az utakat, amelyeken elő akarta
készíteni az igazi és véget nem érő javak befogadására... Elborította
tehát már ifjúságát mindenféle betegséggel, hosszú és kegyetlen
szenvedésekkel; nem is tudunk mindent elmondani, de azért mégis látni
lehet, hogy Isten csak egy egészen rövid időt hagyott neki különleges
testi vagy lelki szenvedés nélkül.
A sokféle gyötrelmes
szenvedést úgy viselte, hogy soha egyetlen türelmetlen szó sem hagyta el
ajkát... Elveszítette a hallását, olykor a látását is; de ezeket a
bajokat olyan türelemmel viselte, hogy csak csodálni lehetett és épülni
rajta. Egy alkalommal annyira kimerült volt, és hirtelen oly fájdalom
lepte meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő
múltán, amikor a nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a
szentségek, magához tért, s látta, hogy az egyik nővér keservesen sír.
Jóságosan így szólt hozzá: ,,Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb
szenvedést, mint amit el tud viselni''.
Mielőtt azonban
beteljesedett volna az az idő, amelyet Urunk számára ezen a földön
kijelölt, még sokféle szenvedést és rendkívüli betegséget bocsátott rá a
halálát megelőző négy évben. Először heves váltóláza volt, ami
rettenetesen meggyötörte. Amikor már egy ideje viselte ezt a bajt, olyan
fájdalmat okozott neki, hogy rendkívüli módon szenvedett tagjaiban.
Azután halálos betegségbe esett, ami miatt olyan gyötrelmeket és
szükséget szenvedett, mint azelőtt soha. Teste egészen összezsugorodott.
Oly közel jutott a halálhoz, hogy kiszolgáltatták neki a szentségeket,
és minden percben a halálát vártuk. Az orvos, aki betegségét már régóta
ismerte, ezt mondta: ,,Háromféle történhet: vagy meghal, vagy béna
marad, vagy betegsége még súlyosabbra fordul.'' És íme ez történt, ezt
szenvedte el teljes nyomorúságában.
Ettől kezdve állandóan
feküdt, soha többé nem tett egyetlen lépést sem, úgy kellett fölemelni
és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála előtt
két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott
megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott
és újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein
különféle sebek keletkeztek. Ez minden erőt meghaladó vértanúság volt.
Ezek
a fekélyek elterjedtek az egész testén, amelyen legalább tíz nyitott
seb volt. A rettenetes gyötrelemben szívbéli buzgósággal mondta: ,,Uram,
dicsőítlek téged, és hálát adok azért, hogy tagjaimban és egész
testemben béna vagyok a te szerelmedért, hiszen a kereszten te is
tehetetlen akartál lenni tagjaidban és egész testedben az irántam való
szerelmedben''.
Úgy kellett a szájába tenni az ennivalót, mint
egy gyermeknek; mindent alázatosan fogadott a legutolsó konyhalánytól
is.... a betegség szünet nélkül tépte a testét, helye sem maradt benne
az életnek. Ezt oly jól megértette, hogy maga mondta: ,,Elérkeztem
odáig, hogy kívánom azt, amitől minden ember visszariad a természete
szerint: a halált.''
Elérkezvén a pillanat, amikor Isten magához
akarta emelni az élet száműzetéséből, kérte, nyissák ki az ágya
melletti ablakot; az égre tekintett, és buzgón Istenhez fohászkodva, így
szólt: ,,Uram, Istenem, Teremtőm, Megváltóm és örök Oltalmazóm! Tekints
ma rám végtelen irgalmasságodban. Fogadj be az örök hazába, távol e
világ száműzetésétől, kínszenvedésed és fájdalmas halálod érdeme által.
Vedd tekintetbe, hogy annyira távol éltem a világtól, hogy családomból
soha többé nem láttam senkit, mióta elhagytam hazámat.''
Nemcsak
a Rend és a közösség iránti hálájáról tett tanúságot, amelynek utolsó
órájáig köszönte a neki nyújtott tiszteletet és minden kapott jót, hanem
kinyilvánította Isten iránti lángoló szerelmét is: szívének egész
bizalmával hívta Istent, irgalmas jóságának és atyai vigaszának
segítségét kérve tőle.
Ebben az összeszedettségben szállt el
értékes lelke a meggyötört testből. Elhagyta e tünékeny világ nagy
nyomorát az igaz gazdagságért, a könnyek völgyét az örök örömért, a
halandó élet törékenységét a teljes egészségért, e múlékony lét
száműzetését a mennyei királyság örök otthonáért, ahol birtokába vette,
hogy örökké élvezze, az idők kezdetétől neki készített örökséget.
Történt
aztán, hogy amikor a kegyelmekkel ékes hercegnő már hosszú ideig a
földben pihent, faragott sírhelyet akartak neki készíteni. A köveket úgy
rendezték el, hogy értékes maradványai a föld felett nyugodjanak, amint
ez királyi méltóságához és szentségéhez illett. Amikor a sír elkészült,
kiemelték a testét arról a helyről, ahol már harminc hete nyugodott; a
nővérek nagyon kívánták őt újra látni, mivel nagyon szerették őt, de
senki sem merte ezt nekik tanácsolni, attól való félelemben, hogy a test
már teljesen enyészetnek indult, hosszú, fájdalmas betegsége miatt.
Titokban mégis fölnyitották a koporsót, és a testet és a tagokat oly
tökéletes állapotban találták, hogy még a bőr sem változott el, bár
ruházata már szétfoszlott. Ekkor kezénél és lábánál óvatosan megfogták,
és átemelték a fakoporsóból a kőkoporsóba; sem a feje, sem a tagjai nem
sérültek meg, szét sem hullottak. Isten csodája valóban, hogy az a test,
amely életében elviselhetetlen fájdalmakat tűrt, hosszú ideig kár
nélkül szenvedte el a föld nedvességét.
Íme ez a sírjának fölirata:
Anno
Domini MCCC XXXVI pridie kalendas nouembris obiit soror Elisabeth filia
illustrissimi principis domini Andree quondam regis Ungarorum, soror
ordinis nostri, ducens laudabilem vitam in isto conventu Thős XVIII
annis, hic sepulta juxta mayus altare.
(Az Úr 1336. évében,
november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a kiváló
herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére;
huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van
eltemetve a főoltár mellett.)
Isten, aki megjutalmazza
valamennyi szentjét, és fölmagasztalja az alázatos és tiszta szívűeket,
magához vette ezt az erényes és alázatos hercegnőt, és a tűnékeny javak
viszonzásaként az örök dicsőség mindenkor megmaradó kincsét adta neki,
amelynek ő nagy örömben és tökéletes biztonságban fog örvendezni
mindörökké. E tökéletes boldogság ölén hívjuk őt segítségül. Kérjük,
esdjen ki nekünk kegyelmet az Úrnál, hiszen ha földi élete során
szeretetében oly sok kegyelmet eszközölt ki felebarátainak, bizton
reménykedünk abban, hogy most még inkább segít Őmellette, és
meghallgatja imáinkat.''
Szent Sztákisz és apostoltársai.
Szent
Sztákiszt András apostol szentelte fel Bizánc püspökévé.,Tizenhat éven
keresztül működött, és sok hivőt nyert meg az Evangéliumnak. Békén hunyt
el.
Ugyancsak András apostol szentelte fel püspökké Ampliaszt
Dioszpolban, Urbánt pedig Makedoniában. Buzgón hirdették a pogányoknak
Krisztus tanítását és sok pogány templomot leromboltak. Vértanúhalált
szenvedtek a hellénektől és zsidóktól.
Szent Nárcisz Athén
püspöke volt, Apellész Herakleában, Arisztobulosz pedig Britaniában volt
püspök. Mindhárman sok fáradság és áldozat után adták vissza lelküket
Istennek.
FIRENZEI BOLDOG TAMÁS (1375-1447)
Születési
éve bizonytalan. Apja firenzei mészáros. Anyja jámborságra nevelte, de
ifjú korában szenvedélyei rabja lett. Egy romlott erkölcsu gazdag
firenzei férfi szolgálatába fogadta. Tamás meg is tett mindent, amivel
ura megbízta, még életét is kockáztatta. Egyszer súlyos vétek gyanújával
a hatóság elé idézték. Ez esetben ártatlan volt. Gazdájához fordult,
kérve, járjon közben érte. Az azonban ezt nem vállalta, s kijelentette,
szégyell vele az emberek elott találkozni. Tamás ekkor rádöbbent,
mennyire elhibázta életét. Szakított gazdájával és Istennek akart ezután
szolgálni, akiben nem csalódik. Találkozott a szentéletu Stronconei*
János testvérrel, a ferences obszervancia egyik neves képviselojével, az
Fiesolé*-ben fölvette a rendbe segíto testvérnek. Hamarosan az
életszentség feltuno jeleit tanúsította, úgyhogy János társául fogadta
obszerváns rendházak alapításánál s a novíciusok képzésénél. Tamás
kiváló neveltje volt B. Stronconei Antal is, akivel az eretnek
fraticellik ellen prédikált, miután 1420-ban V. Márton pápától erre
megbízást kapott. A firenzei Egyetemes Zsinat évében (1439) Sarteanói
Albert, a pápa megbízottja (komisszáriusa) magával vitte egyptomi útjára
Tamás testvért is, három társával, hogy a keletiek közeledését
elomozdítsa. Albert atya a kopt egyház néhány képviselojével
visszaindult Firenzébe, Tamásnak és társainak pedig azt a megbízást
adta, hogy az abesszin koptokhoz menjen s hívja meg oket a zsinatra.
Rendkívül nehéz útra vállalkoztak: gyalog, pénz nélkül nekivágtak a
hosszú útnak. Kisázsiában kétszer is fogságba kerültek, de
konstantinápolyi kereskedok kiváltották oket. Etiópia határánál újra
elfogták oket, s minden bírói ítélet nélkül száraz kútba dobták a gyanús
európaiakat. El voltak készülve az éhhalálra. Három hét múlva jószívu
emberek naponta vízbe mártott kenyeret dobtak be nekik a verembe.
Fogságuk híre valahogy eljutott Rómába, s IV. Jeno pápa tekintélyes
összeggel kiváltotta oket három havi fogságukból. 1443-ban hazatértek,
de a kiállott szenvedések miatt egymás után haltak meg. Tamás 1447- ben.
XIV. Kelemen avatta boldoggá. Benne a Ferenc-rend a nagy bunbánót és a
vértanúságra kész misszionáriust tiszteli.
Szent Ferenc tanítása:
„Boldogok
azok a férfiak és nok, akik a bunbánat méltó gyümölcseit termik...,
mert megnyugszik rajtuk az Úr lelke s lakóhelyet és szállást készít
náluk magának. És fiai lesznek a mennyei Atyának, akinek cselekedeteit
megteszik.”
Imádság:
Istenünk,
te Boldog Tamást különös módon vezetted a bun útjáról az életszentségre
s a vértanúsággal egyenlo szenvedések vállalására. Segíts, hogy
csodálatos állhatatosságát követni tudjuk s a kitartó huség örök
jutalmát elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
REGENSBURGI SZENT WOLFGANG (FARKAS) püspök
*Schwaben, 924 körül. +Pupping, 994. október 31.
Közepes
jólétben élő, szabad szülők gyermekeként született, s hetedik
életévétől kezdve egy pap oktatta, majd Reichenau akkoriban igen híres
kolostori iskolájába került, ahol hamarosan kitűnt tehetségével, jámbor
komolyságával és szerénységével. A közösen keresett nagy cél hozta össze
itt Wolfgangot Henrikkel, würzburgi Poppo püspök testvérével, a későbbi
trieri érsekkel, akivel egész életre szóló barátságot kötött. Wolfgang
előtt egyedül a ,,vita monastica'' (szerzetesi élet) lebegett célként,
Henriket viszont a világi főpap életpályája vonzotta.
Henrik
rábeszélő művészetével elérte, hogy Wolfgang a würzburgi dómiskolában
tanult tovább, ahol a jó barátok együtt részesültek a kor híres
tanítója, az itáliai Novarából származó István oktatásában. Wolfgangnak a
legkülönbözőbb kérdésekben tanúsított éleslátása sem tanulótársai, sem
mestere előtt nem maradt rejtve. Ő pedig a püspöki város közepette
kezdett mindinkább szakítani a világi becsvággyal. A szerzetesi
fogadalom letétele lett legfőbb vágya, de barátja, Henrik egyelőre más
irányba terelte Wolfgang életútját: amikor 956-ban I. Ottó császár
Henriket meghívta Trier érseki székébe, Wolfgang vele ment, s ott a
katedrális kanonokja és tanára lett. E helyzetében is aszketikusan élt,
fellépésében szerény maradt. Jellemző volt rá, hogy tanítványaitól nem
fogadott el tandíjat, pedig megillette volna. Csakhamar sikerült a
trieri káptalan tagjait visszavezetnie a kánonok szerinti, ,,kanonoki''
életre.
Amikor 964-ben Henrik érsek meghalt, még utolsó órájában
is magas állást akart közvetíteni Wolfgang számára. Ő azonban
elutasította azt, és szerzetes lett Einsiedeln szigorú fegyelméről
ismert kolostorában, ahová mint tanár sok hallgatót vonzott.
970
körül az augsburgi Szent Ulrik (lásd: 335. o.) püspök, aki látogatóként
tartózkodott a kolostorban, pappá szentelte. Életrajzírói erre az időre
vonatkozóan közlik egy látomását, amelyben megjelent neki Szent Otmár
(689 körül--759), s tudatta vele ,,szegényes és ínséges'' vándorlásának
kezdetét és élete utolsó huszonkét évére megjövendölte számára a püspöki
méltóságot.
Wolfgangban felébredt a vágy a missziós tevékenység
iránt; elhagyta a kolostort, Csehországon át Magyarországra vándorolt,
de lelkében szerzetes maradt egész életén át. Annak felismerése azonban,
hogy a kolostor falai mögött nem képes kifejteni képességeit, ismét a
világ nyomorúsága felé fordította.
Magyarországon akkor már
sikeresen megkezdte a térítés munkáját passaui Szent Pilgrim (lásd: A
szentek élete, 879. o.) püspök. Amikor Pilgrim értesült hittérítői
buzgalmáról, magához hívatta Passauba. Személyes találkozásuk feltárta
számára e férfi jelentőségét. Mint már ifjúkorában is, most újból
megkísérelték, hogy Wolfgang képességeit egy püspökség vezetésének
javára kamatoztassák; ezúttal sikerrel. Pilgrim mindent gondosan
elrendezett; 972 karácsonyán I. Ottó császár a még mindig vonakodó
Wolfgangot Regensburg püspökévé nevezte ki; egy olyan püspökségbe,
amelynek cseh területen voltak missziós feladatai. Most kellett hát
megmutatkoznia, hogy éppen ez a helyzet kínált Wolfgang számára
lehetőséget arra, hogy megvalósítsa krisztusi életét. A legszerényebb
igények, mindenféle személyes becsvágytól való mentesség,
szervezőképesség és áldozatkészség, a helyi adottságokba való beleérzés,
valamint szelíd kímélet és irgalmasság jellemezték püspökségét.
Kinevezése
utat nyitott Bajorországban a reformra kész szerzetesség számára.
,,Lennének csak szerzeteseink, minden más bőségesen elegendő lenne'' --
ezekkel a szavakkal foglalta össze a programot, amellyel püspöki
munkáját megkezdte. Bár a püspökségnek pénzügyi hátrányt jelentett, nem
habozott, hogy a regensburgi régi Szent Emmeram kolostort, amely mindig a
püspökséghez tartozott, elválassza tőle, és egy rátermett apát vezetése
alá helyezze. A bencés regula szigorú figyelembevétele volt a püspök
célja székvárosa és egyházmegyéje kolostoraiban. Regensburgban
megalapította a bencés nővérek kolostorát (Közép-Münster), s
megreformálta Felső- és Alsó-Münster két női alapítását; mindezt a
Regensburgban székelő II. Henrik herceg támogatásával. Wolfgang
püspöksége idején Regensburg szellemi életében erős fellendülés
következett be (könyvkészítés, miniatúrafestészet).
A püspök
tettereje és szelídsége, egyszerű prédikációja és szerény életmódja
megszerezte számára népe szeretetét. Jellemző rá egy esemény, amelyről
életrajzírója, Otloh tudósít: egy nyomorúságosan öltözött szegény ember
ellopott egy darabot a püspök értékes ágyfüggönyéből. Az egyik buzgó őr
észrevette, s a szerencsétlent ura elé hurcolta. Wolfgang először azokat
dorgálta meg, akik oly rosszul őrködtek, hogy kísértésbe vitték a
szegény embert. Ezután ,,szívében részvétre indulva'' nagylelkűen
megbocsátott a tolvajnak, s a püspöki ruhatárból ruhákat hozatott
számára.
Széles egyházpolitikai látóköréről tanúskodik önzetlen
együttműködése II. Ottó császárral és Civakodó II. Henrik herceggel,
akinek gyermekeit -- a későbbi Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete,
345. o.) császárt, augsburgi Brúnó püspököt, Boldog Gizellát (lásd: A
szentek élete, 767. o.) és Boldog Brigidát -- egy ideig ő nevelte
Regensburgban.
Mivel a csehországi misszió érdekében Ottó
császár szükségesnek tartotta egy új cseh püspökség felállítását,
Csehország viszont a regensburgi egyházmegyéhez tartozott, küldöttséget
menesztett Wolfgang püspökhöz, és beleegyezését kérte. A regensburgi
klérus ellenezte az új cseh püspökség felállítását, Wolfgang viszont
kinyilvánította, hogy szívesen feláldozza önmagát és minden birtokát,
csak hogy Csehországban szilárd alapot nyerjen Isten országa. Lemondott
Csehországra vonatkozó püspöki jogairól, II. Ottó pedig 976-ban
megalapította a prágai püspökséget.
Wolfgang minden helyzetben
hűséget tanúsított a császár iránt. Amikor Civakodó Henrik felkelt Ottó
császár ellen (976--977), Wolfgang, hogy bebizonyítsa hűségét, a herceg
elől Mondsee kolostorába tért ki, s megreformálta és felvirágoztatta a
kolostort. Itteni tartózkodása képezi bizonyára ama legenda történeti
magvát, amely szerint Wolfgang remeteéletet élt az Abersee, a később
róla elnevezett Wolfgangsee mellett.
Életrajza a nép számára
csodásnak tűnő tetteiből meglehetősen sokat közöl -- valamennyi
irgalmából fakad. E tudósításokból világosan kitűnik, hogy a legkevésbé
sem törődött azzal, hogy csodás tetteivel valamiféle különleges
dicsőséget szerezzen a maga számára; ellenkezőleg: akár szembeteget
gyógyított ki a szenvedéséből, akár megszállottat szabadított meg, a
meggyógyítottat mindig hallgatásra intette, hogy tette ne kerüljön
nyilvánosságra. ,,Kiderül, hogy milyen tudatosan és buzgón menekült a
számára semmit sem jelentő dicsőítés elől, s inkább szigorúnak tűnt,
mint hogy az embereknek akarjon tetszeni!'' -- fűzi hozzá életrajza.
994-ben
egy Duna menti utazása alkalmával a felső-ausztriai Puppingben fejezte
be életét. Újból rávilágít Szent Otmárhoz való kapcsolatára, hogy a
helység templomát az ő tiszteletére emelték; Wolfgang -- huszonkét évvel
említett látomása után -- az oltár elé vitette magát, majd miután
meggyónt és megkapta a szent kenetet, az október 31-ről november 1-re
virradó éjjel meghalt. Holttestét ünnepélyes menetben vitték a
regensburgi Szent Emmeram kolostorba. Még ma is ott lévő sírjánál számos
csoda történt. Szentté avatására 1052. október 7-én került sor Szent
IX. Leó pápa regensburgi látogatása alkalmával.
Példája:
Nagy tudósok is kudarcot vallanak,
de csak emberi mércével!
Nem tudhatjuk, hogy mi lesz a végső eredmény…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése