BOLDOG ACRI* ANGELUSZ kapucinus (1669-1739)
Acri-ban
született vallásos szüloktol. Gyermekkorában is buzgó, imádságos
lelkületu volt. 18 éves korában lépett be a kapucinusokhoz. Igen súlyos
kísértésekkel kellett küzdenie, ezek miatt kétszer is elhagyta a
novíciátust (habitum bis sumptum bis dimisit). Gyengeségét az ördög
kísértésével magyarázta. De nem adta föl! Leborult a feszület elott és
könyörgött: „Uram, nem bízom már magamban! Ismered gyengeségemet, jöjj
segítségemre!” Harmadszor is megkezdte az újoncévet mindenre elszántan
(vincere aut mori paratus). Ezután már gyozött a kísértés felett. Pappá
szentelték, s igen nagy buzgósággal látott hozzá az apostoli
tevékenységhez. 36 évig muködött mint népmisszionárius Dél-Itáliában, s
mint igehirdeto és gyóntató csodálatos eredményeket ért el. De nemcsak
szavai által, hanem imáival, önmegtagadásai, böjtjei, virrasztásai
által. Egymás után több rendház élére állították, majd tartományfonök
lett. Nagy határozottsággal, okossággal, rendtársai iránti megértéssel
töltötte be hivatalát. A viszálykodók között a béke helyreállításán
sokat fáradozott, ezért „a béke angyalának” nevezték. Egyszer baleset
miatt lába eltörött, de nagy fájdalmak között is megtartotta
szentbeszédét, mintha egészséges lenne. Beszédében alkalmazkodott
hallgatói felfogóképeségéhez, egyszeruen beszélt. Beszédeinek hatását
növelték Isten rendkívüli adományai, elragadtatások, más jelek. Szentség
hírében halt meg 1737-ben okt. 30-án 70 éves korában. XII. Leó avatta
boldoggá 1825-ben. A szónok belesül a beszédbe.
Angelusz atya elso
prédikációja közben történt, hogy a beszéd közepén megakadt és sehogy
sem tudta folytatni. Szégyenkezve el kellett hagynia a szószéket.
Cellájában elkeseredve leborult a térdeplore. Ekkor hallotta Krisztus
szavait: „Ne félj, megadom neked a szó adományát… Ezentúl egyszeru módon
beszélj, hogy mindenki megértsen.” Most tudta meg, hogy el kell hagynia
minden eroltetett, tudálékos szólamot, frázist, ehelyett evangéliumi
egyszeruséggel kell hirdetnie Isten igéjét. Az eredmény nem maradt el.
Imádság:
Istenünk,
te megadtad Boldog Angelusz áldozópapnak a kegyelmet, hogy igehírdetés
és csodák által a bunösöket bunbánatra vezesse. Érdemeiért és imáira add
meg nekünk, hogy méltán siratni tudjuk buneinket és kiérdemeljük az
örök élet elnyerését. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
BOLDOG MONTAUI DOROTTYA reklúza
*Gross-Montau, 1347 +Marienwerder, 1394. június 25.
Dorottya
a 14. században élt; olyan időben, amikor úgy látszott, hogy a
középkori hit ereje elapadt, és a viszonylag egységes középkori életrend
felbomlott; olyan korban, amelyben a kereszténység középpontját
mélységesen nyugtalanította a pápák avignoni fogsága éppúgy, mint
peremvidékét a földrengésszerű mozgalmak: Wyclifé Angliában, Huszé pedig
Csehországban. Nyilvánvalóan Istennek az Egyház iránti gondviseléséből
fakad, hogy az ilyen széthullás közepette mindig támadnak nagy szentek,
akiknek különleges jámborsága bizonyos mértékben megoldja a korszak
bajait. A gyakorlati ateizmust, az elvilágiasodást és a hatalomvágyat,
amelyek a 14. században veszélyeztették az Egyházat, éppen legrosszabb,
romboló hatásuktól fosztotta meg olyan szent nők eleven, misztikus
szemlélődéssé érett hite, alázatos és feltétlen önátadása, akik
önmagukat ajánlották fel Isten irgalmának engesztelő áldozatul.
Közéjük
tartozik Dorothea von Montau, kinek személyében a késő középkori
jámborság történetének egyik legmegragadóbb alakjával találkozunk.
Csaknem az utolsó ezek sorában. Előtte csillagként ragyogott Sziénai
Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.), Svéd Szent Katalin
(lásd:170. o.) és -- akit mintaképeként Dorottya még e kettőnél is
jobban szeretett és tisztelt -- Svéd Szent Brigitta (Lásd: A szentek
élete, 365. o.), akinek ereklyeszekrénye előtt térdelhetett a montaui
lány, amikor a szent ereklyéinek szülőföldjére vitelekor egy ideig
Danzigban (Gdansk) állomásoztak. Dorottya Poroszországban nőtt fel,
Marienburg (Malbork) árnyékában, ahol abban az időben a német lovagrend
egyik leghíresebb nagymestere, Kniprodei Winrich erős kézzel és
sikeresen uralkodott, és az egykori szegény országot virágzó jóléttel
ajándékozta meg. Dorottyának ezért kemény fáradságába került, hogy a
danzigi polgárház jómódú kényelméből kitörjön, és megvalósítsa azt a
szegénységet, amelyet az Evangélium boldognak mond. Ezt az eszményt
hirdette már egy évszázaddal korábban Assisi Szent Ferenc (lásd: A
szentek élete, 566. o.) és Klára (lásd: A szentek élete, 426. o.), most
pedig -- mint valami szent ragály -- a minoriták kolostorából kiindulva
áthaladt az előkelő városnegyedeken és felkavarta a gazdagokat.
Dorottya
apja, Willem Swartze, holland földműves és gátépítő volt, akit korának
vándorlási kedve a Rajna torkolatától a Visztuláig űzött, Montau
falujába, ahol azután Dorottya kilenc testvére között nőtt fel egy kis
parasztgazdaságban. Már gyermekként szokatlan kegyelmeket kapott, és
kemény vezeklésre érzett ösztönzést, úgyhogy a háta -- saját szavai
szerint olyan volt, ,,mint ekevassal hasogatott szántóföld''. 1363-ban,
tizenhat évesen férjhez adták egy tehetős danzigi kardcsiszárhoz,
Adalberthez. A hirtelen haragú, idősebb kézművest fiatal feleségének
különleges, számára érthetetlen jámborsága zavarba ejtette és
elkeserítette. A durva bántalmazás és az otromba gyöngédség módszerét
váltogatva megkísérelte, hogy ezt a szokatlan tulajdonságát kiűzze
belőle. Hiába: egyre határozottabb módon tapasztalta Dorottya a
természetfölötti betörését behatárolt, kispolgári életébe, amíg azután
1364-ben, nem sokkal esküvője után, első keresztlátomása eltüntette
számára a határt a látható és láthatatlan közt, a szíve pedig -- saját
szava szerint -- ,,izzó szeretetre lángolt fel''. Emberfelettinek érezte
-- mint akit keresztre feszítettek -- családja és misztikus hivatása
csaknem összeegyeztethetetlen követelményeit. A házasság vértanúsággá
lett számára. Kilenc gyermeket szült, és szerető édesanyjuk volt. Később
elmondta gyóntatóatyjának, Marienwerderi Jánosnak, hogy minden templom
távoli zugában, legmélyebb elragadtatása közben is érzékelte a
leghalkabb gyermeksírást is, amely otthon, a kamrájukban hangzott fel,
és hazasietett, hogy megvigasztalja a gyermeket. Négy gyermeke egészen
kicsi korában halt meg, további négyet az 1383. évi pestis ragadott el,
így csak a legkisebb lánya, Gertrúd maradt életben, aki később bencés
apáca lett Kulmban.
Dorottya türelmes szenvedése lassanként
kissé megváltoztatta férjének makacs lelkületét is. Gyermekeik halála
után elhatározták, hogy közösen nagy zarándokutat tesznek. Aachenen át
délre vonultak a Szűzanyának a svájci Einsiedelnben lévő híres
zarándokhelyére, ,,Vinsterwaldba'', amint a források közlik. Télen ismét
Danzigban tűntek föl, de csak azért, hogy egy sokkal döntőbb utazást
készítsenek elő. Adalbert eladta házát és műhelyét, s 1385-ben a kis
család ismét az országutat rótta. Ezúttal ponyvás kocsin utaztak, s
velük volt az ötéves Gertrúd is. Útonállók elrabolták kis vagyonkájukat,
amelyet magukkal vittek, hogy új otthont építsenek maguknak.
Einsiedelnben elviselhetetlenné fokozódott a Dorottya szívét marcangoló
feszültség. Életének bizonyára nagy kísértése volt az, amelynek egy
pillanat alatt engedett, miközben férjét, aki vissza akart térni
Danzigba, rábeszélte, hogy utazzon egyedül, őt pedig hagyja ott
,,vinsterwaldi'' remeteségében. Adalbert beleegyezett. Leírhatatlan volt
Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a
pár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a
férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta
Dorottyának, hogy férjét kísérje vissza Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül
engedelmeskedett.
Ami ezután következett, olyan volt, mint
valami rossz álom: a téli hazautazás, a megbetegedett Adalbert és a
gyermek lovon, Dorottya a térdig érő hóban gázolva, a megérkezés
Danzigba, fáradságos szálláskeresés, nyomorúságos hajlék a
Katalin-templom mellett egy kunyhóban, a szomszédok gúnyolódása, amely
rosszindulatba csapott át, és Dorottyát boszorkánynak, eretneknek
bélyegezte. Adalbert állandóan betegen feküdt, felesége hősies hűségére
pedig csak lehangoltsággal és még rosszabb állapotával válaszolt. Olyan
szegények voltak, hogy Dorottyának időnként össze kellett koldulnia a
megélhetésükhöz szükségeseket. Ettől a külső nyomorúságtól látszólag
függetlenül, és mégis titokzatos összefüggésben vele, bontakozott ki
benső élete, mind mélyebb eggyéválásban a kereszten függő Úrral, mindig
teljes nyitottságban a háromságos szeretet áradása számára.
1389-ben
nagylelkűségének egy ritka hangulatában Adalbert egy zarándoklattal
Rómába küldte Dorottyát. Amikorra visszatért, férje már meghalt és el is
temették. Kislányát elhelyezte egy kolostorban, javai maradékát
elajándékozta, és áttelepedett Marienwerderbe, s ott a dóm dékánja, a
jóságos János pap szolgálatába fogadta. A tudós férfi a prágai egyetemen
töltött húszévi tanítás után szülővárosában belépett a német
lovagrendbe, és a dóm dékánja lett. Szigorúan próbára tette Dorottyát, s
meggyőződött jámborságának őszinteségéről és különleges kegyelmi
állapotáról, eloszlatta azt a kínzó gondját, hogy öncsalás és ördögi
sugalmazás játékszere. 1393. november 2-án reklúza lett, azaz
bezárkózott a dóm falához épített cellába, és kérésére a dékán naponta
megáldoztatta, ami akkor hallatlan kiváltság volt. Dorottya szeretettel
fogadott itt mindenkit, aki tanácsért vagy segítségért fordult hozzá. Az
éjszakákat imádságban töltötte, hogy érjen véget a nagy skizma. 1394.
június 25-én reggel halva találták cellájában.
Marienwerderi
Jánosnak köszönhetjük Dorottya részletes életrajzát, amelybe
beillesztette mindazt, amit a szent nő közölt vele jelenéseiről.
Megragadó képet rajzol ennek az egészen egyszerű és képzetlen nőnek
lelki világáról, aki a Szentlélek megvilágosító hatására, amelynek
készségesen megnyílt, a legnagyobb bölcsességre jutott. Jámborságát a
kereszten függő szegény, alázatos Úr iránti bensőséges szeretete
alakította ki; eucharisztikus jelenlétét egyre elevenebben tapasztalta
meg, amikor saját szenvedő létét egyesítette az ő áldozatával.
Dorottya
halála után mindjárt megkezdték az előkészületeket boldoggá avatására,
ezek a fáradozások azonban a következő évszázadok háborús zűrzavarai
közepette abbamaradtak. Hivatalos kanonizáció nélkül is Poroszország
védasszonyaként tisztelte a jámbor nép.
Szent Eutrópia vértanúnő.
Szentünk
gyakran belátogatott a börtönbe, hogy a bezárt keresztényeket
vigasztalja és bátorítsa. Ezért elfogták, fára függesztették és testét
fáklyákkal sütögették. A körülálló emberek a kínzások alatt világosan
láttak egy férfit, aki mindenkit megrémített, kioltotta a tüzet és
harmatot hintett a vértanúnőre. Kínzások közben adta vissza lelkét
Istennek Alexandriában, 260 körül.
SZENT MARCELL vértanú
+Tanger, 298. október 30.
Marcellus
Szent Maximilián (lásd: 142. o.) kortársa volt. Századosként szolgált a
Tingisben (a mai Tanger Marokkóban) állomásozó császári hadseregben.
Mivel Diocletianus császár alatt egyes csoportok számára kötelező volt a
katonai szolgálat, valószínű, hogy Marcell nem a saját akaratából,
hanem a körülmények kényszere folytán lett katona és tiszt. Mint
keresztényt már a felesketés pogány vallási formája nehéz helyzetbe
sodorta. Továbbá kötelezték a katonát a pogány kultuszrendezvényeken, a
nyilvános játékokon és ünnepélyeken való részvételre, amelyek mindig
vallási jellegűek, végső soron bálványimádások voltak.
Amíg az
illetékes fölöttes szemet hunyt, az olyan keresztény tiszt, mint
Marcell, úgy segített magán, hogy hivatalos kötelezettségei ellenére
csendben távol maradt a pogány áldozati cselekményektől. Egyes
keresztény tisztek más kiutat találtak: fizetett helyettest állítottak,
aki ellátta a helyükön a szolgálatot az áldozati ünnepségek alkalmával.
Ez azonban nem sikerült mindig. Feltehetően Marcell számára sem volt meg
ez a lehetőség. Az uralkodó császárok megtiltották az ilyen
türelmességet, és Diocletianus 297. március 31-én a manicheusok elleni
ediktumában világosan és határozottan kifejezte, amit az idegen
vallásokról gondolt: a római állam hagyományával való szakítást látott
bennük, és követésüket bűntettnek minősítette. A császár ennyire
határozott állásfoglalása mellett alig merészelte már megtenni bármely
katonai elöljáró, hogy a keresztényeknek könnyítéseket nyújtson.
298.
július 21-én a Tingisben állomásozó római tiszteknek -- mint a római
birodalomban mindenütt -- részt kellett venniök a Diocletianus,
Maximianus, Constantius és Galerius császár tiszteletére rendezett
,,születésnapi'' ünnepségen. Ez az ünnepség kultuszrendezvény volt az
istenné nyilvánított császárok tiszteletére, akik felvették a
,,Iovius'', vagyis ,,Jupiter fia'' és ,,Herculeus'', vagyis ,,Herkules
fia'' címet, és ennek megfelelően isteni tisztelet illette meg őket. A
császárok istenné nyilvánítása alapjában véve hatalmuk megerősítését
szolgálta.
Marcellnek ezen a napon kikerülhetetlenül szembe
kellett néznie azzal a lelkiismereti kérdéssel, hogy neki mint
kereszténynek hogyan kell viselkednie ilyen helyzetben. Nem akart részt
venni a császárok istenítésén, nyíltan megmagyarázta hát prefektusának,
hogy nem lehet jelen ilyenféle pogány ünnepi cselekményeken. Úgy
látszott, hogy elöljárója eleinte szemet hunyt eme felségsértő
magatartás fölött. Egy héttel később azonban, bizonyára az ünnepélyes
zárórendezvény alkalmával, Marcell újból követte lelkiismerete szavát,
és nyíltan szakított addigi uraival. A római katonai hatóságnak erről az
esetről és következményeiről felvett szűkszavú jegyzőkönyve --
keresztény megformálásban áthagyományozva -- ezeket mondja:
,,Tingisben
történt, Fortunatus prefektus kormányzása idején. A császárok
születésnapját ünnepelték. Az ünnepi lakoma során Marcellus, a
századosok egyike hirtelen kijelentette, hogy nem kíván részt venni
ezeken a szentségtelen ünnepi lakomákon. A légió ott felállított lobogói
elé dobta derékszíját, s röviden és érthetően megvallotta a hitét:
,,Jézus Krisztusnak, az örök Királynak katonája vagyok. Mostantól fogva
nem teljesítek többé hadi szolgálatot a császárotoknak. Megtagadom, hogy
fa- és kőisteneiteket imádjam. Süket és néma bálványok csupán. ,, A
jelenlevő tiszteknek és katonáknak elállt a szava az ilyen magatartás
láttán. Őrizetbe vették Marcellust, és tüstént jelentették a dolgot
fölöttesüknek. Ő azután fogságba vettette. Az ünnepi lakoma végeztével
Fortunatus megparancsolta, hogy vezessék Marcellust az ülésterembe.''
Most
következik a tulajdonképpeni jegyzőkönyv: ,,Marcellus századost
elővezették. Astasius Fortunatus főtiszt így szólt hozzá: ,,Semmibe véve
a katonai fegyelmet övedet, kardszíjadat és a rangjelzésedet miért
dobtad el?'' Marcellus: ,,Már július 21-én, amikor megkezdtétek
császárotok ünneplését, légióitok zászlói előtt nyíltan és
félreérthetetlenül kijelentettem, hogy keresztény vagyok, és nem vehetek
részt ilyen ünnepségen. Csak Jézus Krisztusnak, az Isten, a mindenható
Atya Fiának teljesítek hadi szolgálatot.'' Fortunatus: ,,Vakmerő
fellépésedet nem hallgathatom el. Értesítenem kell róla a császárokat és
a trónörököst, téged pedig át kell hogy adjalak elöljárómnak, Aurelius
Agricolanusnak. Caecilius vezeti le a pert.''
Október 30-án
elővezették Marcellus századost. A vád képviselője azt mondta:
,,Fortunatus prefektus a te joghatóságod elé utalta Marcellus századost.
Íme az akta közlése. Felolvassam?'' Agricolanus: ,,Olvasd!'' Az
államügyész: ,,Fortunatus Agricolanusnak''... és így tovább.
Felolvasása
után így szólt Agricolanus: ,,Azt mondtad-e, amit a prefektus közöl?''
Marcellus: ,,Igen.'' Agricolanus: ,,Reguláris századosként szolgáltál?''
Marcellus: ,,Igenis.'' Agricolanus: ,,Micsoda őrültség kerített a
hatalmába, hogy a katonai rangjeleket eldobtad magadtól, és ilyesmiket
voltál képes beszélni?'' Marcellus: ,,Nem őrültség! Aki Istent féli, az
nem őrült.'' Agricolanus: ,,Mondtad- e mindazt, amit a jegyzőkönyv
közöl?'' Marcellus: ,,Mondtam.'' Agricolanus: ,,Eldobtad a jelvényeidet
és a fegyvereidet?'' Marcellus: ,,Eldobtam őket. Keresztényhez nem illő,
hogy világi katonaságnak szolgáljon. Ő Urának, Krisztusnak a
katonája.'' Agricolanus: ,,Marcellus esete a fegyelmi joghatóság körébe
tartozik. Lezárva és kihirdetve: Marcellus reguláris századosi
szolgálatában nyilvánosan eldobta magától katonai jelvényeit, és azt
állítja, hogy ezek bemocskolják és megalázzák. A bírósági eljárás során
lázító beszédeket is tartott. Halálra ítélem.''
Amikor Marsellust elvezették a kivégzésre, így szólt: ,,Agricolanus, Isten áldjon meg!''
Szent Markián felszentelt vértanú.
Szent
Péter apostol tanítványa volt. Jeleivel és csodáival sok pogányt
térített Krisztus hitére Szirakuzában. A helybeli zsidók megkövezték,
így nyerte el a vértanúságot.
Szent Tertius és három apostoltársa.
Tercius
apostolnak része volt Szent Pál rómaiakhoz írt levelének megírásában.
(16,22.) Ikonium püspöke volt, sok pogányt megtérített. Szent Márk
Barnabás apostol rokona volt, Szent Pál is említi. (Kol. 4,10.) Szent
Jusztusz Eleuteropolis püspöke volt. Szent Artémiosz pedig Lisztrában
volt püspök. (Tit.3,12.) Életükről többet nem tudunk.
Zenobiosz püspök és nővére, Zenobia.
Édestestvérek
voltak. A szülői házban jámbor nevelésben részesültek. Szüleik halála
után tőlük öröklött vagyonukat szétosztották a szegények között. Így,
maguk is szegényekké váltak. Isten azonban bőkezűen gondoskodott róluk.
Zenobiosz Istentől megkapta a gyógyítás ajándékát. Keze rátétele által
minden betegséget meggyógyított, Mindketten erényességben élték
életüket. Szép élete miatt Zenobioszt szülővárosának püspökévé
szentelték. A szent főpap buzgón terjesztette a keresztény hitet a
pogányok között és sok csodát tett.
Ebben az időben Dioklécián
császár üldözést támasztott a keresztények ellen. Egy város első
vértanúja tegnap említett édestestvérek voltak. Ezután Zenobioszt is
megkínozták és keresztre feszítették. Erről Zenobia hírt hallván, bátran
odament testvéréhez. A kínzók előtt ő is kereszténynek vallotta magát.
Mindkettőjüket megkínozva, kardhalálra ítélték. Mindkettőjüket
lefejezték a városon kívül és testüket temetetlenül hagyták. Éjszaka
titokban Hermogenész pap eljött, és testüket közös sírba temette el.
Vértanúi haláluk 285-ben történt, október 30-án.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése