2023. szeptember 19., kedd

DE RODAT SZENT EMÍLIA apáca, rendalapítónő
*Saint-Martin de Limouze, 1787. szeptember 6. +Villefranche, 1852. szeptember 19.
Emilia-Maria-Vilma de Rodat ahhoz a vidéki nemességhez tartozott, amelynek a 19. századi Franciaország néhány szeretetre méltó alakját köszönheti. 1787. szeptember 6-án született Dél-Franciaországban, a rodezi egyházmegyében lévő Saint-Martin de Limouze plébánia Druelle nevű családi székhelyén. Kisgyermek korában anyai nagyanyjára bízták, és gyermekségének legnagyobb részét Ginal várkastélyban töltötte. Nevelését nagynénje, Agathe de Pomairols vizitációs nővér vette át, akit a forradalom elüldözött kolostorából. Emília gondos képzést és mélyreható, kissé szigorú vallási nevelést kapott tőle. Már igen fiatalon buzgón szentelte magát az imádságnak, és úgy tűnik, misztikus élményei is voltak. Már akkor erős szeretetet tanúsított a szegények iránt. Tizennegyedik évétől kezdve mégis kifejezetten világias korszakot élt át, és sokféle, bár teljesen ártatlan szórakozás és élvezet ejtette rabul. Ez a korszak 1804 úrnapján ért véget, amikor hirtelen visszatért a korábbinál mélyebb vallási életéhez.

Időközben Emília nagyanyja visszavonult Villefranche-de Rouergue-ba, a madame de Saint-Cyr egykori szerzetesnő által alapított szerzetesházba. 1805 márciusában Emília is ebbe az otthonba költözött. Villefranche szent életű káplánjának, Marty abbénak vezetése alatt bontakozott ki lelki élete. Különféle lelki írók, elsősorban Avilai Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.), és Szalézi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) műveit olvasta, és katekizmusoktatást tartott szegény lányoknak. A szerzetesélet vonzotta, ezért magánfogadalmat tett, anélkül azonban, hogy egy meghatározott szerzetbe kötelezte volna el magát. 1809-ben két sikertelen kísérletet tett, hogy szerzetbe lépjen: az elsőt Figeacban a nevers-i nővéreknél, a másikat Cahors-ban az örökimádó Picpus nővéreknél. Éppoly kevés sikerrel járt 1812-ben a Moissacban újból megalapított irgalmas nővérek rendjében való próbálkozása. Végre 1815 májusában egy szegény nő panaszai (hogy az anyagiakkal nem rendelkező emberek számára nincs ingyenes oktatás) ráébresztették igazi hivatására: eldöntötte, hogy szegény gyermekek nevelésének szenteli életét.

Három leánnyal, akiket Saint-Cyr házában ismert meg, együttesen elhatározták, hogy megalapítják a Szent József Intézetet. (Ez 1822-ben a Szent Család Intézete nevet vette fel.) Klauzúrás kongregáció formájában rendezkedtek be, s a szegény vagy kevéssé ellátott gyermekek ingyenes oktatásának szentelték magukat. Az oktatás alapfokú iskolai szinten mozgott, így nem volt szükséges hozzá semmiféle pedagógiai képzettség. Bár az új létesítmény megfelelt a szegények tényleges szükségletének, Emíliát kezdetben mégis erősen bírálta környezete, és a villefranche-i papságtól sem kapott megfelelő támogatást. 1816. április 30-án társnőivel együtt megtelepedett egy szegényes házban, megnyitott két iskolai osztályt, és befogadott néhány árva gyermeket. Anyagi feltételeik nyomorúságosak voltak, de 1817-ben valamivel jobb körülmények között telepedhettek le, 1819. június 29-én pedig beköltözhettek az egykori ferences kolostorba. Marty abbé lelki vezetésével az új kongregáció fejlődésnek indult, és számos új tag jelentkezett felvételre. A viszonylag sok haláleset azonban, amely bizonyára rossz anyagi feltételeikkel állt összefüggésben, megritkította soraikat. Emília egy ideig arra gondolt, hogy közösségét egyesíti Mária Lányaival; ezt a szervezetet madame de Trenquelléon alapította meg Agen-ban. Az egyesülés előkészítése közben, 1822-ben kiderült, hogy a nővérek nem akarnak mást elismerni elöljárójuknak, mint Rodat anyát.

Emília egyéni életében ez az időszak a nagy próbatétel korszakát jelentette. 1818-ban kinövés keletkezett az orrán, és sokáig azt hitték, hogy rákban betegedett meg. 1821-ben megoperálták, de állapota folytonosan rosszabbodott, és néhány év múlva csaknem teljesen meg is süketült. Ezenkívül 1820. augusztus 9-től heves lelki szenvedés gyötörte, s ez mindenekelőtt a teljes elhagyatottság érzésében és a hit elleni erős kísértésekben nyilvánult meg.

Ez a szenvedés rövid megszakításokkal csaknem élete végéig tarthatott. A megpróbáltatások nem akadályozták meg abban, hogy messzemenően tevékeny elöljáró legyen; a Szent Család Intézet azonban csak nagyon lassan fejlődött. Első elágazása 1822-ben Aubinben valósult meg, s ez egy kisebb nézeteltéréshez vezetett az alapítónő és Marty abbé közt; ez utóbbi egyébként 1823 júniusában Rodez általános helynöke lett. Csak 1832-ben hajtott a kongregáció új sarjat Livinhacban, ahol magába olvasztotta a helybeli kis közösséget, a Nővérek Szövetségét (Soeurs de l'Union). Ugyanebben az évben kapta meg az intézet szabályzatát, amelyet Marty abbé szerkesztett, aki azután 1835. november 15-én meghalt.

Rodat anyának új gondokkal kellett megküzdenie. 1834-ben Decazevilleben, egy csak röviddel azelőtt kialakult bányavidéken új alapítást hoztak létre. Csakhamar megmutatkozott azonban, hogy a bányászok közti apostolság nem egyeztethető össze a klauzúrával. Létrejött tehát egy klauzúra nélküli ág, s ez nagyon hamar fejlődésnek indult. Most azonban magától értetődően számos nehézség támadt a kongregáció két ága közti szervezeti összefüggés miatt. 1835 után gyorsabb ütemben következtek az új alapítások, bár nagyjából csak Aveyonra és a vele szomszédos közigazgatási kerületekre korlátozódtak. Sok új házat nyitottak, ám a szükséges anyagi feltételek nélkül; Emília anya mindenütt ugyanazt az Istenre hagyatkozást és önzetlenséget tanúsította. Kihasználta azt a számos lehetőséget is, amelyet a társulat klauzúra nélküli ága kínált, és az oktatás feladatköréhez új működési területeket csatolt: házi betegápolást, fogolylátogatást, menedéket a bűnbánó nőknek.

A Szent Családról nevezett kongregációnak új válságot kellett kiállnia. A Marty abbé által szerkesztett szabályzat csakhamar nem felelt meg az új helyzetnek, és 1844-ben elengedhetetlenné vált átdolgozása. A feladatot Barthe abbéra, egy rodezi papra bízták, aki azt javasolta, hogy a társulat két ágát olvasszák egybe, és mindkettő számára töröljék el a klauzúrát. Az alapítónő ezzel nem értett egyet, mert határozottan ragaszkodott a klauzúrához. Barthe abbé szerencsére engedett, és a két ág továbbra is elkülönült egymástól. A társulat sok nővére bírálta az alapítónő anyagi kérdésekben tanúsított derűlátását, és feltétlen, szinte kizárólagos bizalmát a gondviselésben. Így hát az 1846-ban fogalmazott új szabályzat szerint teljhatalmát ebben a pontban korlátozta egy tanács; ez azonban csak még inkább növelte a pénzügyi nehézségeket.

1852 márciusában Emília anya bal szemén daganat keletkezett. Ettől kezdve megszűntek lelki szenvedései. Megértette, hogy ez a közelgő vég jele, és alázatosan kérte: szabadítsák meg minden vezető tevékenységtől. Mivel egészségi állapota folytonosan rosszabbodott, augusztus végén teljesítették kérését. Gyóntatóatyjának engedelmeskedve szeptember 7. és 10. között lediktálta életrajzát; ez nagy értékű vallási dokumentum, bár belső életének misztikájáról csak nagyon mértéktartóan nyilatkozik meg benne. 1852. szeptember 19-én halt meg.

1940. június 9-én boldoggá, 1950. április 23-án pedig szentté avatták.


BOLDOG BERZOI INCE k:apucinus áldozópap (1844-1890)
Brescia* közelében Niardo községben született. Pappá szentelése után néhány évig egyházmegyés papként szemináriumi vicerektorként muködött, de szerzetesi hivatása egyre jobban érlelodött benne. 30 éves korában belépett a kapucinusok közé. Több rendházban is lakott, legtöbb ideig Bornoban. Itt a novíciusok segédmagisztere, a jelöltek magisztere volt. Nevelési elve: figyelembe kell venni kinek-kinek adottságát, természetét. Egyiknek több kíméletre van szüksége, mint a másiknak. Van, aki jobban bírja az önsanyargatást, a másik kevésbé. A böjtrol azt vallotta: óvakodni kell az evésben, ivásban a mértéktelenségtol, de a böjtölésben is a túlzástól. A testnek meg kell adni, ami szükséges. Isten irgalmasságot akar inkább, mint áldozatot. A külso önmegtagadásnál fontosabb a belso. A külso szigor belso önuralom nélkül képmutatás és értéketlen zsarnokság, amely elobb utóbb felforduláshoz vezet. Szerette a rábízottakat, s azok is szerették ot. Néha vállalta lelkigyakorlatok tartását (Milánóban, Albinoban, Bresciában. Bergamoban), vagy ha a szükség úgy hozta, az alamizsnagyujtés feladatát is. Alázatos, magánykedvelo szerzetes volt. Szentségének alkotóelemei az ún. „negatív” erények (alázatosság, szegénység, lemondás), de ezek teszik ragyogóvá alakját. Kerülte a külso szereplést, feltunést. Bergamoban halt meg 56 éves korában, de Bornoban temették el. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1961-ben.
Részlet VI. Pál pápának bíboros korában mondott beszédébol:
„Itt egy igaz ferences van, egy igazi fia Assisi Ferencnek, akit 7 évszázad után is csodál a világ… Amitol az emberek félnek, a szegénységben és a földi javakról való lemondásban találjuk szószerinti, szinte fényképszeru megegyezést Szent Ferenc és Ince között – és ez nem kis dolog. Azt jelenti, hogy Boldog Ince valóban belép azon „hitelesek” sorába, akik valóban követték a Ferences Család szent alapítójának példáját.”

Imádság:
Istenünk, te megadtad Boldog Incének a kegyelmet, hogy tökéletesen kövesse a szegény és alázatos Krisztust. Add meg nekünk is, hogy hivatásunkhoz híven éljünk, elnyerjük a.tökéletes szeretetet, amelyet kinyilatkoztattál nekünk Fiadban, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökké.


Hallgató Szent János     hitvalló † 558,


SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI
+Puteoli, 300 körül
A dél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú: Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius voltak a társai abban a dicsőséges küzdelemben, amelyben a Diocletianus-féle üldözés (284--305) alatt győztek Krisztus nevében.

A 7. századi vértanú-akta szerint -- adatai meglehetősen hézagosak, de a legkorábbiak -- egy harminc esztendős misenói diákonus, Sossus megtudta, hogy Pozzuoliba érkezett a beneventói püspök, Januarius a diákonusával, Festusszal és a lektorával, Desideriusszal.

Sossus többször is fölkereste őket, de mindig titokban, mert a cumanai Szibillához zarándokló pogány tömeg veszélyes volt a keresztényekre. Sossust minden óvatossága ellenére fölfedezték, s mint keresztényt Dracontius bíró parancsára bebörtönözték. Ekkor Januarius és két kísérője elment hozzá. Amikor megvallották, hogy ők is keresztények, mindhármukat letartóztatták és a bíró elé vitték. A bíró felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, s mivel nem voltak hajlandók, kimondta az ítéletet, hogy Sossusszal együtt mind a négy keresztényt vessék medvék elé Puteoli amfiteátrumában. Ezt az ítéletet azonban megváltoztatta, és kard általi halálra ítélte őket.

Miközben a vesztőhelyre kísérték a püspököt és három társát, a puteoli egyház diákonusa, Procolus és két hívője, Eutüchész és Acutius tiltakozott az igazságtalan ítélet ellen. Erre elfogták, és velük együtt lefejezték őket is.

A történészek ma azon a véleményen vannak, hogy e vértanúk valóban éltek és vértanúk lettek, de nem egyszerre és nem egy helyen. Valamennyien a Nápoly környékén lévő egyházakhoz tartoztak: Beneventóban halt meg Januarius, Festus és Desiderius; Misenóban Sossus; Eutüchész és Acutius pedig Pozzuoliban.

1936-ban látott napvilágot egy olyan föltevés, mely szerint a Nápolyban tisztelt Januarius azonos a beneventói vértanú püspökkel, aki a szardikai zsinaton (343) védte az igaz hitet, ezért Konstans császár száműzetésbe küldte, s vértanú lett. Egyes történészek elfogadják, más hagiográfusok szerint ennek a föltevésnek semmi történeti alapja nincsen.

A szent vértanúk tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.


--------------------------------------------------------------------------------

A legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet, hogy medvék elé kell vetni a keresztényeket. Januarius meggyógyította, s ekkor változtatta az ítéletet fővesztésre. Januarius nevéhez azonban egy ennél sokkal nagyobb jelentőségű és ma is meglévő csoda kötődik: a vércsoda.

Ez a csodálatos jelenség abban áll, hogy ampullákban őrzött, összeszáradt vére időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek: a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm3 a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm3. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és megmarad nyolc napon át mindkét ünnep után. Utána a megalvadt vér ismét teljesen beszárad.

Természetes módon nincs magyarázat erre a jelenségre, mert a történelem folyamán kiderült, hogy sem időponthoz, sem külső körülményekhez nincs kötve. Nemcsak a fejereklye jelenlétében, nemcsak nagy sokaság körében történik meg, még csak a mondott dátumokhoz sincs kötve, mert máskor is, a fejereklyétől távol és néhány szemlélő szeme láttára is megtörténik. Minden próbálkozás zátonyra fut, amely e jelenséget meg akarja magyarázni. A 16. század óta a legkülönbözőbb okfejtésekkel próbálkoztak kritikus elmék: a csalástól az okkult jelenségekig mindent próbáltak fölhozni a csoda ,,megmagyarázása'' érdekében. Azt is mondták, hogy az egész jelenségnek semmi köze sincs az emberi vérhez. Miután azonban már ismerték a vér összetételét, 1902- ben két professzor a szeptemberi csoda után megvizsgálta a folyadékot, és azt találta, hogy az rendes emberi vér, és alvadása is ugyanúgy történik, ahogy a friss vér szokott megalvadni.

Ráadásul a csoda nemcsak Nápolyban, hanem egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. Sőt, magánszemélyek birtokában is van néhány apró vérrög, amellyel ugyanúgy megtörténik a csoda, mint a főtemplom ampulláiban őrzött vérrel.

A hagyomány szerint ugyanis egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét. Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda: a nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és magukkal vitték Januarius püspök fejereklyéjét. Amikor a két ereklye találkozott, a beszáradt vér folyékony lett.

A csoda első hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki megengedted, hogy Szent Januarius vértanúd emlékezetét megüljük, add meg, kérünk, hogy az örök boldogságban társaságának örvendhessünk!

Példája:
    A szenvedésnek sohasem tudhatjuk az értelmét,
                de bízzunk abban, hogy nem hiábavaló


Carvellói Szent Mária szűz † 1290,


Szent Tódor     püspök hitvalló † 690


Szent Trofim, Szabbát és Dorimedon vértanúk.

A pisidiai Antiochiáhan, a város lakosai e napon nagy ünnepséget rendeztek a pogány Apolló isten tiszteletére. Áldozatokat mutatták be neki, nagy vigasság járt a nyomában és nagy ünneplés. Ekkor érkezett a városba két ismeretlen vándor: a keresztény Trofim és Szabbatiosz. Mivel a helybeliek látták, hogy nem törődnek istenükkel, elfogták és megkötözve a bíró elé vitték őket. Először Trofimot kérdezte ki a bíró. Kereszténynek vallotta magát és nem volt hajlandó hitét megtagadni. A bíró parancsára ruháitól megfosztották, a földön kifeszítették és ütlegelték. Kiomló vérétől piros lett a föld. A verés után börtönbe zárták. A bíró Szabbatioszt is kikérdezte. Ő is állhatatosan kereszténynek vallotta magát. A bíró azzal büntette hitvallásáért, hogy fára függesztették és vassal szaggatták testét. A kínzás után levették a fáról, eközben lelkét visszaadta Istennek.

A bíró újra Trofimot vette elő. Mivel látta, hogy hitében állhatatos, elküldte Szinad városába Dénes kínzóhoz. Lábait hegyes szögekkel kivert vas cipőkbe helyezte, és gyalog kellett neki a lovon ülő katonák mellett menni a kijelölt cél felé. Minden egyes lépésnél új fájdalmat okoztak a cipőkben levő hegyes szegek. Az út három napig tartott. Dénes kínzó, Szinadában. új kínzások alá vetette. Hogy kínjai nagyobbak legyenek, sebeibe ecetet és sót öntöttek, utána, börtönbe zárták.

Élt akkor Szinadé városában egy titkos keresztény szenátor Dorimedon. Gyakran meglátogatta Trofimot a börtönben és gondoskodott róla. Egy napon a városban a pogány Kasztor és Pollux istenek tiszteletére nagy ünnepet rendeztek. Dénes elöljáró, mivel nem látta az ünneplők között Dorimedont, erőszakkal elővezettette, de nem bántotta, csak őrségre bízta. Dénes a kínzó hiába próbálta hittagadásra bírni. Nem volt eredménye. Ruháitól megfosztva verést, fára függesztést szenvedett. Végül Trofimot és Dorimedont arra ítélte, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A rájuk küldött vadállatok szelíden viselkedtek velük szemben. Ezután mindketten lefejezéssel végezték be életüket 276-ban.


Szent Zoszimász remete-vértanú.

Dometián, Cilicia helytartója egy napon vadászni indult. Sok helyen megfordulva, egyik helyen egy embert talált, vadállatoktól környezve és velük beszélgetve. Varázslónak gondolva a férfit, megkötözte és a városba vitte, hogy ítélkezzenek felette. A fejedelem kikérdezte életéről, varázslásairól. Zoszima megmondta a nevét, és azt, hogy ő nem varázsló, hanem a szent atyák életét folytatja a pusztában. Ő keresztény. Amint a fejedelem meghallotta, hogy a „Názáretit” tiszteli, Názáretbe küldte, hogy ott majd megkínoztassa. Názáretben fejjel lefelé felfüggesztették és úgy vallatták. Miután levették a fáról, visszaadta Istennek lelkét. A keresztények tisztelettel temették el holttestét.
   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése