Szent Ipoly és vértanútársai
Ipoly
Rómában volt a börtönben felügyelő. Látva Szent Lőrinc vértanú
állhatatosságát a kínzások között, ő maga is Krisztus híve lett. Ezért
megvadított lovakhoz kötözték és úgy vonszolták. Eközben adta vissza
lelkét Istennek. Idős dajkáját Konkordiát vastűkkel vagdalták. Szent
Irén és Abundasz azért szenvedtek vértanúságot, mert tisztelettel
eltemették szent Ipoly testét. Mindnyájan Rómában szenvedtek
vértanúságot 258-ban.
BOLDOG XI. INCE PÁPA
*Como, 1611. május 19. +Róma, 1689. augusztus 12.
A
Comóból származó Odeschalchi Benedek nagyon gyors és sikerekben gazdag
egyházi pályát futott be. Kezdetben katonatiszt akart lenni, Nápolyban
jogi doktorátust szerzett, majd elhatározta, hogy pap lesz. 1645-ben,
mindössze harmincnégy esztendősen bíboros lett. Közismert volt példás
élete: tisztasága, egyszerűsége, fáradhatatlan jótékonysága. A
harmincéves háború utolsó éveiben Ferrarában volt pápai követ. Miközben a
mindenfajta népből való csapatok átvonultak a velencei köztársaság
területén és nyomorgatták az egyébként is éhező népet, Benedek ,,a
szegények atyja'' nevet vívta ki magának. XIV. Lajos királlyal és
udvarával szemben mindvégig a pápa oldalán állt, amit a király nem
felejtett el neki. 1670-ben ugyanis, mikor a pápaválasztáson Odeschalchi
kapta a legtöbb szavazatot, vétót jelentett be és megakadályozta
megválasztását. Hat évvel később, mikor ismét konklávét tartottak, a
választás újra Odeschalchira esett. Két hónapig tartottak a tárgyalások,
míg XIV. Lajos hozzájárult a koronázáshoz. XI. Ince ilyen körülmények
között foglalta el Szent Péter székét.
A pápa Versailles
erkölcstelen légkörével szemben az élő lelkiismeret volt. Isten
törvényeit képviselte, és útjáról sem hízelgéssel, sem fenyegetésekkel
nem tudták letéríteni. Védte az Egyház szabadságát a király önkényével
és az állam mindenhatóságával szemben. Kitért minden diplomáciai fogás
elől, és egyetlen felség, a felséges Isten előtt hajolt meg. A korabeli
laza erkölcsi fölfogást, melyet teológusok és erkölcstan-professzorok is
védelmeztek, hatvanöt tételben foglalta össze és ítélte el. A
keresztényektől erőik teljes megfeszítését kívánta a törvény megtartása
és üdvösségük érdekében. Ilyen tételekről volt szó: ,,Isten nélkülünk
akar működni bennünk, ezért minden egyéni cselekedet rossz, amit valaki
magától végez. A lelki élet abban áll, hogy elhagyva mindent, Istenre
hagyatkozik az ember, mellőzve a bűnbánatot, a szentek tiszteletét, az
imádságot; még a kísértésekkel sem kell törődni.'' A pápa ilyen
kérdésekben nem volt elnéző a híres római lelkivezetővel, de még a pápai
szenátus tagjával sem: a spanyol Molinát bebörtönöztette, Petrucci
bíborosnak pedig vissza kellett vonnia tanítását.
Legnagyobb
összecsapása a francia királlyal, XIV. Lajossal volt. A harc nem az
Egyház hatalmi vagy területi követelései, hanem szabadsága körül folyt.
Amikor két francia püspök -- akiket a király elmozdított hivatalukból,
mert nem ismerték el beavatkozási jogát -- Rómába föllebbezett, Ince úgy
látta, lépnie kell, hogy megakadályozza Franciaország fokozatos
elszakadását Rómától. Három hivatalos levelet küldött a királynak,
mondván: szeretné megőrizni őt az ég haragjától, de semmi áron sem
hajlandó álláspontján változtatni, s inkább hajlandó az igazságért
mindent elviselni. A király válasza az volt, hogy összehívta a francia
papságot, s a gyűlésen megfogalmazták az úgynevezett Gallikán
Artikulusokat, melyekben leszögezték a francia egyház függetlenségét a
pápával szemben. Kinyilvánították, hogy a király világi dolgokban
teljesen független az egyházi hatalomtól, s a pápának nincs joga a
király letételére.
A pápa hatalmát az egyetemes zsinatok és a
gall egyház szokásai korlátozzák, s tanítás dolgában is, ha dönteni
akar, szüksége van az egész Egyház beleegyezésére. A pápa így kezdte
válaszlevelét: ,,Anyám fiai ismét reám támadtak'', és teljes
határozottsággal elutasította a törvénycikkeket. A pápai tiltakozás
rendkívüli hatást váltott ki a hívő francia nép körében. A nép zöme
ugyanis nem állt az udvar által kinevezett püspökök oldalára, de a
király hatalmi kormányzásával szemben nem merték nyíltan megvallani
fölfogásukat. A király a püspökjelölteket meg akarta esketni a négy
törvénycikkre, a pápa ellenben megtagadta a kinevezéshez való
hozzájárulást, így nem kevesebb mint harmincöt püspöki szék maradt
hamarosan betöltetlen. Amikor a francia küldöttek egyre követelőzőbben
léptek föl Rómában, a pápa kiközösítéssel válaszolt, s közölte a
királlyal, hogy rá is vonatkozik az egyházi büntetés. XIV. Lajos végül
is engedett, de csak két évvel Ince halála után.
Ha a pápa
föltétel nélkül engedett volna a királynak, s főként támogatta volna I.
Lipót császár elleni támadásait, talán megnyerhette volna a Napkirály
segítségét saját nagy célja szolgálatára. A pápa életének nagy célja
ugyanis, melyért halála pillanatáig küzdött, az volt, hogy megszabadítsa
a török veszedelemtől a Nyugatot. Ez nemcsak az egykori fiatalember
romantikus terve volt, aki szívesen szállt volna hadba a török ellen,
hanem mint pápa, ebben látta az egyetlen ellenszerét annak a
veszedelemnek, amely Isztambul felől leselkedett a kereszténységre. Ince
megválasztásával majdnem egyidőben ugyanis új nagyvezír került az
oszmán haderők élére, Kara Musztafa, kinek terveiről szörnyűségeket
regéltek. Meg akarta hódítani Pozsonyt, Bécset, Prágát, majd
Németországon keresztül el akarta érni a Rajnát, hogy leszámoljon XIV.
Lajossal, majd Itáliába vonulva legyőzze Rómát, és szultáni istállóvá
alakítsa a Szent Péter-templomot. 1683 tavaszán mintegy 160.000 fős
török sereg indult el, hogy Thököly csapatai segítségével megdöntse a
Habsburgok birodalmát, s utána diadalmas hadjáratokat folytasson nyugat
és dél felé.
A pápa tudott erről a veszedelemről. Többéves
tárgyalással sikerült I. Lipót és Sobieski János lengyel király között
létrehoznia a szövetséget, melyhez később Velence és Olaszország is
csatlakozott. Franciaországtól csak szép szavakat és a tervei
meghiúsítására folytatott titkos aknamunkát kapott. Lajos király
fölbujtotta a törököket Ausztria ellen; megpróbálta minden áron távol
tartani a lengyel királyt a szövetségből, s a maga oldalára állítani a
legerősebb német választófejedelmeket, pl. Brandenburg és Bajorország
fejedelmeit. Közben a pápa fáradságot nem ismerve dolgozott a keresztény
erők összefogásáért, és minden módon próbálta megteremteni a hadviselés
anyagi feltételeit.
XI. Ince pápa személyes odaadása, melyet a
papság általános lelkesedése kísért, az egész világot fölrázó intelmek s
a szüntelen imádság végül nem maradt eredménytelen. A török sereg
július 12-én elérte és ostrom alá vette Bécset. A császár, a lengyel
király és a birodalmi rendek, valamint a királyi Magyarország egyesült
serege, mely a Bécs melletti Kahlenbergen táborozott, két hónap múlva
fölszabadította a várost. A törökök teljesen fölbomlott hadrendben
menekültek, s kb. tízezer embert veszítettek.
A győzelem
alkalmából veretett éremre a pápa ezt íratta: ,,A te jobbod, Uram,
lesújtott az ellenségre''. Örök időkre elrendelte, hogy hálaünnepként
szeptember 12-én Mária nevét ünnepeljék a keresztények a Nyugat
megszabadulása emlékére. Néhány ütközet erejéig próbáltak a törökök
ellenállni, de a győztes hadjárat folytatódott, s egymás után szabadult
föl Esztergom, Buda, Belgrád. A pápa keresztes hadjárata a törökök ellen
így teljes sikert aratott.
Ince pápa 1689. augusztus 2-án halt
meg. A 18. század végén indították el boldoggáavatási eljárását, melyet a
franciák tiltakozása miatt félbe kellett szakítani, így a boldoggá
avatásra csak 1956. október 7-én kerülhetett sor.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki Boldog XI. Ince pápát megerősítetted, hogy biztosítsa Egyházad
szabadságát, győzelmet arasson a hit ellensége fölött, s a hívekben
megújítsa az erényes életet, közbenjárására, kérünk, engedd, hogy mi is
erős hittel diadalmaskodjunk a gonosz lélek cselvetésein, és elnyerjük
Tőled az örök élet jutalmát!
BERCHMANS SZENT JÁNOS jezsuita növendék
*Diest, 1599. március 13. +Róma 1621. augusztus 13.
1619.
november 23-án írta a húszéves János atyai barátjának, Froymont
kanonoknak Rómából: ,,Mégiscsak szeretném tudni mielőbb, hogy pontosan
mennyi idős vagyok; mindeddig ugyanis nem tudom.'' Ezután megkérte, hogy
nézessen utána a diesti keresztelési anyakönyvben, és az eredményt
közölje majd vele. A fiatal flamand ezt megelőzően nyilván nem került
olyan helyzetbe, hogy válaszolnia kellett volna a korára vonatkozó
kérdésre. Először Rómában kívánták tudni pontosan személyi adatait.
Rövid életének adatait tekintve mi jobban értesültek vagyunk.
Apja
cipész volt, anyja, az akkori polgármester leánya, Van den Hove
Erzsébet viszont a városi nemességből származott. A család csak hosszú
ellenállás után egyezett bele házasságukba. János 1599. március 13-án
született a brabanti Diestben, és a következő napon megkeresztelték a
Saint Sulpice-templomban. Jánost még három fiú és egy leány követte. A
család kitűnt jámborságával és hithűségével. Az iskolában János élénk,
tehetséges ifjúnak mutatkozott. Ennek ellenére -- anyagi okokból -- apja
mégsem akarta taníttatni. Végül azonban megoldódott ez a nehézség: egy
ismerős pap gondjaiba vette. Először szülővárosa latin iskolájába járt.
Még ebből az időből maradt meg egy jó latinsággal írt dolgozata a
tanulásban való kitartásról. János e szavakkal zárta sok idézettel
megtűzdelt fejtegetéseit:
,,Amit egyszer megragadtatok,
tartsátok is meg állhatatosan!'' E munka több volt, mint csupán egy
szorgalmas tanuló fogalmazványa. Kitűnik már belőle annak az ifjúnak
jelleme, akinek egész élete e latin munka záró szavainak beteljesítése
lett. 1612-től Mechelenben tanult. Hogy gondoskodjék életfenntartásáról,
egy fiúintézetben vállalt szolgai munkát. Emellett a város Grande
École-jába (nagy iskolájába) járt. E nagyon jó hírnévnek örvendő
nyilvános iskola mellett 1615-ben jezsuita kollégiumot létesítettek. Itt
tanult János utolsó iskolaévében, és csaknem minden tárgyból első lett.
Buzgó tagja volt a kollégiumban működő Mária-kongregációnak, és
világosan felismerte hivatását: pappá és a Jézus Társaság tagjává kell
lennie.
Amikor döntését először közölte, apja utánament, hogy
eltérítse szándékától, János azonban kitartott. Életének nagy döntése
volt ez, és töretlenül hű is maradt hozzá. 1616. szeptember 24-én
Mechelenben belépett a noviciátusba. Két hónappal később elvesztette
hosszú ideje betegeskedő édesanyját. Apja elhatározta, hogy felszámolja
üzletét, és maga is pappá lesz. Csak kiskorú gyermekeiről való
gondoskodása tartotta vissza attól, hogy kövesse legidősebb fiát, és
maga is jezsuita legyen. Így a mecheleni érsekség szolgálatába lépett,
és rövid tanulás után pappá szentelték. Fia, János is tanúja volt a
mecheleni székesegyházban 1618. április 14-én felszentelésének.
Jánost
a kétéves noviciátus után Antwerpenbe küldték, hogy megkezdje
bölcseleti tanulmányait, de ebből csak egy nagyon rövid, átmeneti
tartózkodás lett. Október 18-án a növendékház rektora közölte vele, hogy
tüstént Rómába kell indulnia, s majd ott folytatja bölcseleti
tanulmányait. Két nappal később meg is kezdődött a hosszú út, amelyet
János egy másik növendékkel együtt gyalog tett meg. Útközben meg akarta
még látogatni Diestet, de Mechelenben arról értesült, hogy apja néhány
nappal azelőtt meghalt. Így hát csak levélben búcsúzott el rokonaitól.
A
római zarándokok útja Párizson és Lyonon át Savoyába vitt. Rövid
milánói pihenő után Piacenzán és Bolognán át Loretóba mentek, ahol a
názáreti szent házat tisztelik. (Az akkoriban északról Rómába tartó
jezsuiták nem mulasztották el az alkalmat, hogy Loretón át tegyék meg az
utat.) A kis csoport éppen december 24-én érkezett oda, így a
karácsonyt a zarándoktemplomban ünnepelhette meg. December 29-én
nekivágtak útjuk utolsó szakaszának, és 31-én este Rómába érkeztek. A
fiatal növendékeket szívélyesen köszöntötte a rend generálisa, Mutius
Vitelleschi. Nem mindennapi az antwerpeni provinciálishoz írt levele:
,,Levelét átadta Berchmans János, aki egészségesen érkezett meg Rómába
december 31-én. Dicsértessék érte Isten! Már első pillantásra, és a
módból, ahogyan köszöntött engem, könnyen megállapíthattam, hogy amit Ön
ajánlásául írt nekem, teljesen megfelel az igazságnak. Erősen bízom
benne, hogy mind az erényben, mind a tudományban nagy előrehaladást tesz
majd, amennyiben egészségben be tudja fejezni tanulmányait.''
A
Római Kollégium XIII. Gergely (1572--1585) által emeltetett épületében
akkoriban több mint 2.000 növendék tanult. E legnagyobb és legjobb
tanulmányi intézet nemcsak a jezsuita rend főiskoláinak, hanem az egész
Egyház főiskoláinak mintaképe volt. Jézus Társasága -- gyakran nem
csekély áldozattal -- a legjobb erőit bocsátotta a filozófiai és
teológiai oktatás rendelkezésére. Az itáliaiak mellett csaknem minden
európai rendtartományból válogatott fiatal jezsuiták végezték
tanulmányaikat a Római Kollégiumban. Közéjük tartozott Berchmans János
is, aki előtt egy új világ tárult fel a nemzetközi társaság és a
nagyszerű lehetőségek közepette.
A kollégiumban még elevenen
emlékeztek a három évtizeddel azelőtt elhunyt Gonzaga Szent Alajosra
(lásd: A szentek élete, 274. o.), akinek élete és halála a növendékek
számára csodált, követésre méltó eszménnyé vált. János naplójában és
leveleiben gyakran szó esik a már mintegy szentként tisztelt Alajosról,
akinek egykori szobája éppen neki jutott. Ez szinte előjel volt.
Csakhamar elkezdték ugyanis a kollégiumban Jánost összehasonlítani
Alajossal, és annyi megegyezést állapítottak meg köztük, hogy csakhamar
második Alajosnak nevezték.
Az élet a növendékházban tervszerűen
és különösebb események nélkül folyt. Amit János tett, alaposan tette.
Naplója, amely olvasmányai kivonatait, elmélkedéseinek rövid pontjait,
egyes beszélgetések számára különösen fontosnak tűnő megjegyzéseit és
saját, teljesen határozott szándékait tartalmazza, beszédes bizonyítéka
egy céltudatos, nemes lelkű törekvésnek. Csak néhány példa: ,,Ha most,
ifjú koromban nem leszek szent, sohasem leszek az.'' -- ,,A legkisebbre
is mint nagyon fontosra kell ügyelni!'' -- ,,Kevés beszéd, inkább
cselekvés!'' -- ,,Az vagy a valóságban, amilyen Isten előtt vagy, nem
pedig amilyennek az emberek szemében látszol.'' -- ,,Sohase tedd azt,
ami másokban nem tetszik neked, hanem tedd azt, ami tetszik másokban!''
János
számára mindez nem üres beszéd, és nem is pillanatnyi fellángolás,
hanem a mindennapokba átültetett program volt. Tanulmányaiban is
sikereket ért el, és a legtehetségesebbek egyikének tartották. Így a
hároméves filozófiai oktatás lezárásaként 1621 nyarán kijelölték, hogy
nyilvános vitában, úgynevezett actus publicus-ban védjen meg egy sor
tantételt a professzorok és más tanulók ellenvetéseivel szemben. Ez volt
élete első és utolsó ragyogó, kifelé megnyilvánuló tette. Néhány héttel
később vérhasjárvány áldozata lett. 1621. augusztus 13-án halt meg. A
rend generálisának rendelkezésére oda temették el, ahol az időközben már
boldoggá avatott Alajos koporsója állt. Mindkét szent földi maradványai
a római Szent Ignác templomban nyugszanak. -- Jánost 1865-ben boldoggá,
1888. január 1-én pedig szentté avatták.
Szent Kasszián vértanú, † 304
Szent Makszim hitvalló
Szent Makszim hitvalló
Szentünk 622. augusztus 13-án hunyt el. A mai napon ereklyéinek átvitelét ünnepeljük.
SZENT PONTIANUS PÁPA és SZENT HIPPOLITUS PAP
+Szardínia szigete, 235.
Nyolc
évvel Callistus pápa vértanúsága után I. Orbán pápát követte a római
püspöki székben Pontianus. Öt évig volt pápa (230--235). Maximus Thrax
császár (235--238) -- elődjének kereszténybarát politikájától eltérően
-- törvényekkel fordult a keresztények ellen, és elsősorban a papokat, a
püspököket és a pápát vette célba. Ennek az üldözésnek lett áldozata
Pontianus pápa is.
Nem végezték ki, hanem Szardínia szigetére
száműzték. Ő, annak érdekében, hogy a nyáj pásztor nélkül ne maradjon,
235. szeptember 28- án lemondott a pápaságról. Így lehetőség nyílt az
utód megválasztására. Ez a pápaság történetében az első olyan esemény,
amelyet krónikások nap szerinti dátummal rögzítettek.
A szigeten
a száműzötteket bányában dolgoztatták. A bánásmód kegyetlenségére utal
az is, hogy akkoriban csak a Halál szigetének hívták. Pontianus pápa
holttestét Fábián pápa idejében (236--250) Rómába vitték, és a
Callistus-katakombában temették el.
A római naptár Pontianusszal
együtt említi Hippolitust is, aki pap volt, és a pápával együtt a
számkivetésben halt meg. A történészek számára azonban nem könnyű
feladat tisztázni, hogy ki is ez a Hippolitus.
Általában arra
gondolnak, hogy az a római teológus, aki Callistus pápával szemben
lépett föl. Egy fontos írása ránk maradt, amelyben szembeszáll a
korabeli eretnekségekkel. Kezdetben csak teológiai és lelkipásztori
kérdésekben volt más véleményen mint a pápa, később azonban a
szembenállás odáig fajult, hogy ellenpápa lett, és szembenállását még
Pontianus idejében is folytatta. Csak a számkivetésben tért meg és
nyújtotta kezét kiengesztelődésre.
A római martirológium ezzel
szemben másnak tudja Hippolitust: Valerianus császár idejében fogták el
Rómában. A dajkájával együtt hittagadásra akarták kényszeríteni. Mikor
kitartottak keresztény voltuk mellett, kegyetlen kínzás után ló farkára
kötötték, és addig vágtattak vele, amíg meg nem halt. (A Hippolitus név
görögül Hippolytosz, s annyit jelent: 'aki betöri a lovat'.)
Prudentius,
a hispániai költő (+ 405 után) a két történetet ötvözte, és drámai
hőskölteményt írt Hippolitusról, aki előbb szakadár, majd hős vértanú
lett.
Pontianus pápa ünnepét a 12. században vették fel a római
naptárba, november 19-re. 1969 óta mindkettőjüket augusztus 13-án
ünnepeljük, azon a napon, amelyen a Depositio Martyrum (354-ben)
átvitelükről emlékezik
meg.
--------------------------------------------------------------------------------
A
szent pápa életéről oly kevés adat maradt fenn, hogy még a legendák sem
tudnak róla jóformán semmit. Az egyik legenda úgy tudja, hogy botokkal
verték halálra; egy másik szerint a gyilkos éghajlat és a malária ölte
meg hosszú, kínos szenvedés után.
Szent Hippolitus Pontianus
pápa társa lett a szenvedésben és a halálban. Úgy ölték meg, hogy
kezét-lábát összekötve egy vízzel teli gödörbe dobták.
Ha a
római vértanú történetét hallgatjuk a legendából, akkor megtudjuk, hogy
katonatiszt volt, annak a börtönnek a parancsnoka, amelyben Lőrinc
diákonust tartották fogva. Lőrinc megtérítette és megkeresztelte.
Hippolitus temette el a vértanú testének maradványait. Amikor kiderült,
hogy Hippolitus keresztény, bíróság elé állították. Megfosztották
ruháitól, és különféle kínzásokkal arra akarták kényszeríteni, hogy
áldozzon a bálványoknak. Dajkája, Concordia, akit a háznép többi
tagjával együtt elfogtak, így válaszolt a bírónak: ,,Inkább akarunk
urunkkal együtt tisztességben meghalni, mint becstelenségben élni!'' A
bíró így dühöngött: ,,Ezt a szolganépet nem lehet másként jobb belátásra
bírni, csak durva büntetéssel'', és ólmos ostorokkal verette meg
Concordiát. Hippolitus pedig így biztatta övéit: ,,Testvérek, ne
féljetek! Van nekünk egy nagyon jó Urunk!'' Erre a bíró egész házanépét a
szeme láttára lefejeztette, Hippolitust pedig egy ló farkára köttette,
majd tövises bozótban addig nyargaltak vele, amíg ki nem lehelte lelkét.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
kinek szemében drága a szentek szenvedése, kérünk, Szent Pontianus és
Hippolitus vértanúid érdemeiért a szeretetet gyarapítsd, a hitet pedig
tedd egyre erősebbé a szívünkben!
SZENT PONCIÁNUSZ Példája:
Békében, üldözésben, mindent a helyzetnek megfelelően, Isten nagyobb dicsőségére!
SZENT HIPPOLITUSZ Példája:
A lelkiismeretünk tévedhet, de mindég rá hallgatva cselekedjünk!
SZENT RADELGUNDIS apáca
*Thüringia, 518 körül. +Poitiers, 587. augusztus 13.
Gyermekkorát
véres testvérharcok és háborúk árnyékolták be. Apját, Berthachárt, a
thüringiai tartomány királyát saját testvére, Hermanefried ölte meg;
anyja és csaknem minden testvére árulás folytán vesztette életét. Csak
Radelgundis és egy öccse menekült meg a vérfürdőtől, s apjuk gyilkosa
magával vitte őket a várába. Röviddel ezután a Meroving királyok,
Theuderik és Klothár zsákmányoló és bosszúhadjáratot indítottak
Thüringiába. Pusztították az országot, elűzték a királyi családot, a
tizenkét éves Radelgundist és testvérét hadifogolyként vitték magukkal.
Klothár, Neustria királya Radelgundist koronabirtokára küldte, hogy ott a
jövendő királynővé neveljék. Talán csak ekkor keresztelkedett meg.
Mindenesetre itt tárult fel számára a keresztény hit mélysége.
Jártasságot szerzett az ókori műveltségben: tanult latinul, görögül,
olvasta a Szentírást, az egyházatyákat és a latin klasszikusokat.
Tizenkilenc
éves koráig tartott ez a békés élet, ekkor a király esküvőre
parancsolta Soissons-ba. Jól tudta, hogy ki az a Klothár, akihez férjhez
kellett mennie: legkegyetlenebb a rémes Meroving nemzetségből.
Tönkretette a hazáját, rokonait elűzte vagy megölte, saját kezével
szúrta le két kis unokaöccsét. Fáradhatatlan hatalomvággyal és
alattomosan halmozott gonosztettet gonosztettre. Az anyakirályné, Szent
Klotild elhagyta udvarát, és visszavonult Tours-ba. Klothár palotájában
két ágyasa és ezek gyermekei vetélkedtek uruk kegyéért. Radelgundis
menekülni próbált, de elfogták és Soissons-ban megünnepelték lakodalmát.
A király bizonyára nagyon szerette. Nagyszerű nászajándékkal,
gazdag ingatlanokkal ajándékozta meg. Ajándékokkal azonban nem lehetett
betölteni azt a szakadékot, amely a házastársak között tátongott.
Radelgundis ezzel a rémes emberrel, akit megkereszteltek ugyan, a
szívében azonban megtéríthetetlen pogány maradt, aki ma durván és
kegyetlenül kínozta, másnap meg ékszerrel és drága ruhákkal akarta
mosolyra kényszeríteni, több mint tíz évig élt olyan házasságban, amely
vértanúság lehetett számára. Bizonyára azt akarta Isten, hogy Klothár
mellette tanulja meg -- még ha csak sejtelemszerűen is --, hogy
milyennek kell lennie voltaképpen a kereszténynek. Látta az
istentiszteleten és a Szentírás olvasásakor, amint felgyúlt benne a hit
és a szeretet. Kemény vezeklései, éjszakai imádsága, böjtjei nem
maradhattak tartósan rejtve előtte, s azt is gyanította, hogy az ő
bűneiért engesztel. Ajándékait továbbadta a szegényeknek és a
nyomorgóknak. Átélte, hogy milyen szelíden fogadta mohóságát,
szeszélyeit és keménységét, de csak rosszkedvűen morgott: ,,Apácával
kötöttem házasságot, nem királynővel.''
Egy napon azután
Radelgundis megtudta, hogy Klothár megölte a testvérét; az egyetlent,
aki nemzetségéből megmaradt, aki a legközelebb állt hozzá és akit a
legjobban szeretett, akiben még megbízhatott, akivel anyanyelvükön
tudták megérteni egymást. Ez több volt, mint amit el tudott viselni.
Minden felgyülemlett benne, s ezekben az órákban úgy érezhette, hogy
elsüllyedt egész addigi élete. A rémítő ürességbe követelően beledobbant
a vérbosszú ősi kötelezettségének hangja. Csak két lehetőséget látott
maga előtt: vagy megöli testvérének gyilkosát, vagy elhagyja, és ezzel a
meneküléssel ment meg mindent, ami hazája elvesztése óta betöltötte az
életét. Elmenekült. Noyon templomában térdre vetette magát Szent Medárd
(560 körül) püspök előtt, és a remegő idős embertől kikényszerítette az
áldást, amely Istennek szenteltté tette őt, és kivonta az őrjöngő király
hatalma alól. A felkiáltás, amellyel Radelgundis a püspököt
megindította, kinyilvánította, mennyire veszélyeztetettnek érezte
kereszténységét ebben a pillanatban: ,,Ha most nem szentelsz fel, egykor
Isten tőled kéri majd számon a lelkemet.'' Jellemző a kor különös
ellentmondásosságára, hogy Klothárt, akinek politikai cselekvéseiben nem
számított egy gyilkosság, a hitvese Istennek szenteltsége előtt olyan
mély tisztelet fogta el, hogy lemondott minden erőszakról, csak
kérlelésekkel és tárgyalásokkal próbálkozott, végül pedig teljesen békén
hagyta. Nagylelkű hangulatában később még neki ajándékozta Poitiers
kolostorát is. Egyebekben azonban a király élete végéig folytatta
kicsapongó és erőszakos életét. 561-ben halt meg csodálkozó szavakkal az
ajkán: ,,Micsoda Úr lehet a mennynek ez az Istene, hogy meg mer ölni
olyan hatalmas embert is, mint a frankok királya!''
Radelgundis
egy ideig Tours-ban és Saix-ben élt, ápolta a betegeket, különösen a
bélpoklosokat, és ekkoriban adta el minden személyes vagyonát. Utolsó
ékszerdarabját, egy pompás arany tűt elcserélte egy remetével
vezeklőruháért. Végül belépett a Miasszonyunk poitiers-i kolostorába.
Attól kezdve csak kenyéren és zöldségféléken élt, keveset aludt, és
mindig a csupasz földön; ostorozta magát, és nehéz vezeklőláncokat
hordott. Saját megtisztulásáért folytatott küzdelmének hősies
megfeszítettsége sejteni engedi: azon fáradozott, hogy elhagyott férjét
is képviselje Isten előtt.
A frankok egész országából áramlottak
asszonyok és lányok Radelgundis kolostorába. Az őt emésztő önátadás
mint tűzjel hatolt bele a vad és mégis az üdvösségre annyira éhes, sötét
korba. Már akkor is, mint a halála után is, egyre több csodájáról
tanúskodtak. Alázatos határozottsággal intézte kolostora ügyeit. Miután
az arles-i Szent János-kolostorban, ahol Szent Caesarius (lásd. 459. o.)
reguláját követték, meggyőződött ennek az életmódnak az előnyeiről,
kérte és meg is kapta az ottani apátnőtől, Szent Caesariától a regulát
az apácái számára. Saját személyében lemondott minden rangról, és
engedelmesen meghajolt a fiatal Szent Ágnes apátnő vezetése előtt,
akinek a megválasztását ő tette lehetővé.
Radelgundis végre
békében, Isten csendjében, olyan világban élt, amelyre voltaképpen a
kiválasztása szólt. Kolostorából titokzatos erőtér lett, amely egy napon
a nagy tehetségű Szent Venantius Fortunátust (530 körül--600 után) is
magához vonzotta, akit a kor nyugtalansága és saját nyughatatlan
szelleme hosszú utakra űzött, át egész Itálián és Gallián, egészen eddig
a kolostorkapuig. Ott maradt, és a szent anyai barátsága szelíden, de
ellenállhatatlanul átalakította ezt a kóborló költőt. Pap, majd Poitiers
püspöke lett. A római liturgia értékes énekszövegeket köszönhet neki,
és ő állította össze Radelgundis életrajzát is.
A Szent Kereszt
nagy ünnepe lehetett Radelgundis életének csúcspontja. I. Jusztiniánusz
bizánci császár (527--565) Poitiers királyi apácájának ajándékozta a
Szent Kereszt egy részecskéjét. Amikor az ereklyét ünnepélyes
körmenetben vitték a kolostor templomába, első ízben csendültek fel
Venantius kereszthimnuszai: a Vexilla regis prodeunt (Királyi zászló jár
elöl) és a Pange lingua (Mondj éneket, zengő nyelvem).
Radelgundis
587-ben halt meg. Tours-i Szent Gergely (538--594) temette el
poitiers-i kolostorában. Sírtemploma még ma is az ő nevét viseli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése