SZENT CIPRIÁN KARTHAGÓI PÜSPÖK

*Karthagó, 200/210. +Karthagó, 258. szeptember 14.

Ciprián püspök, teljes nevén Thascius Caecilius Cyprianus az ősegyház azon kevés szentje közé tartozik, akikről részletes életrajzi adatok maradtak ránk. Jelentőségét azonban nem szabad csak a külső adatok alapján értékelni. Épp ellenkezőleg! Isten nagyon nehéz időben választotta ki az észak-afrikai egyház vezetőjének. Feladatának teljesen átadva magát, nagyon viharos időszakban tartotta kézben hajójának kormányát, és higgadt reménységgel vezette nyugodtabb vizek felé, ahová ő maga ugyan nem érkezett meg, de övéi biztonsággal eljuthattak.

A 3. század első felében az üldözések egy időre szüneteltek, s a beállt nyugalomban a keresztények ellanyhultak, elveszítették a vértanúk halálmegvető bátorságát és lendületes hitét. Ciprián igaz ember volt, alkalmas arra, hogy az elgyengült nyáj mellé álljon, s az újabb üldözésben támasza és bátorítója legyen.

Előkelő karthagói családból származott, s kiváló neveltetésben volt része. Tanulmányai végeztével mint ügyvéd és a retorika tanára kezdett dolgozni szülővárosában, nagy sikerrel. Gazdagsága lehetővé tette számára, hogy az élet minden örömét megízlelje, de tapasztalta, hogy minden földi öröm közepette is a szívében valami üresség van. Volt egy Caecilius nevű pap barátja, akivel bensőséges kapcsolatot tartott. Az ő hatására hívő lett, és valószínűleg 246 húsvétján megkeresztelkedett. Ad Donatus című munkájában, amelyet már keresztényként írt, örvendezve beszéli el, hogy a keresztségkor teljesen szakított korábbi életével, hogy Krisztusban új életet kezdjen: ,,Második születésében új emberré változott''.

Megtérését Ciprián kezdettől fogva igen komoly vette. Még katechumen volt, amikor letette a tisztasági fogadalmat; vagyona jelentős részét eladta és szétosztotta az Egyház szegényei között. Ezenkívül lemondott a pogány szerzők olvasásáról, és kizárólag a Szentírás tanulmányozásának szentelte idejét. Az egykor híres rétor buzgósága nem maradt véka alá rejtett világosság: a hívők fölfigyeltek rá, és Donatus püspök hamarosan pappá szentelte. 248-ban, Donatus halála után pedig -- minden tiltakozása ellenére -- megválasztották a város püspökének. Mivel Karthagó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Ciprián nemcsak a város püspöke, hanem a közel százötven tagot számláló afrikai püspökkollégium feje is lett.

Püspökségének tíz esztendeje szüntelen szenvedés és harc volt. Tudta, hogy a béke következtében a hívők és a papok körében egyaránt visszaélések harapóztak el. A bajokkal szemben elsősorban a saját példáját állította a többiek elé. Emellett megfontoltan szervezte a szeretet különféle szolgálatait, és józan ítélőkészséggel találta meg a középutat mindig a kegyetlen szigor és a lazaság között.

Épp hogy átvette azonban a püspökséget, amikor Decius üldözése lecsapott az Egyházra. A császár a keresztényeket a birodalom ellenségeinek tekintette, és eltökélte magában, hogy kiirtja őket. Az üldözés elsősorban a papság ellen irányult, abból a megfontolásból, hogy a pásztor nélkül maradt nyáj könnyen felszámolható. 250-ben Decius rendeletet bocsátott ki, mely szerint a provinciák helytartóinak kényszeríteniük kellett a keresztényeket, hogy áldozatot mutassanak be a császári állam pogány isteneinek. Aki a megszabott határidőig ezt nem tette meg, azt bebörtönözték, és kegyetlenül megkínozták.

Ciprián úgy látta, nem szabad magára hagynia a nyájat azzal, hogy mindjárt másnap vértanú lesz, ezért elhagyta a várost, és egy éven át rejtőzött a környéken, s onnan irányította híveit. Az üldözés következtében a hívők sorai valóban megritkultak: egy részük életét adta a hitéért, mások hűséges hitvallóként állták a kínzásokat, de sokan voltak olyanok, akik megrettentek a rájuk váró szenvedésektől, és bemutatták a kötelező áldozatot. Végül olyanok is voltak, akiknek sikerült bizonyítványt szerezniük az áldozatbemutatásról, anélkül, hogy azt valóban megtették volna, s így a börtönt és a kínzást elkerülték.

Azok száma, akik valóságosan vagy csak a kiállított bizonyítvány szerint, tehát látszólag megtagadták a hitüket, oly nagy volt, hogy visszafogadásuk később komoly kérdés elé állította az Egyházat, sőt szakadás oka is lett. Ciprián e visszatérőknek komoly vezeklést rótt ki engesztelésül és hitük erősítésére.

Vele szemben viszont egy diákonusa, Felicissimus pártot alakított azokból, akik úgy vélték, hogy a püspök nem elég szigorú, és 252-ben egy Fortunatus nevű pap személyében ellenpüspököt is állítottak a városban. E csoport egyik papja, Novatus Rómába utazott, és az ellenpápa, Novatianus pártját erősítette. Akkor a római szakadárok közül néhányan útra keltek, lementek Karthagóba, és egy újabb ellenpüspököt választottak a fanatikus Maximus pap személyében.

Így a karthagói egyháznak egyszerre három püspöke volt: a törvényes Ciprián, valamint Fortunatus és Maximus ellenpüspökök. Ciprián eleinte türelemmel és szeretettel próbálta ellenfeleit meggyőzni, de erőszakosságukkal szemben nem jutott semmire. Ekkor zsinatot hívott össze, és kiközösítette őket. Ugyanezen a zsinaton úgy határoztak, hogy a hittagadók, amennyiben újabb üldözés törne ki vagy életveszélybe kerülnek, akkor is megáldozhatnak -- azaz visszatérhetnek az Egyház közösségébe --, ha addig nem telt volna le a kiszabott vezeklési idő. Ezzel Ciprián a sokat vitatott kérdést az irgalmasság útjára terelte, amely irgalmasság egyébként annyira jellemző volt egész püspökségére.

252--254 között két esztendeig pestis dúlt az egész római birodalomban, és Észak-Afrikában is sokan meghaltak e betegségben. Ciprián oly nagylelkűen és bölcsen szervezte meg a betegápolást és a nyomorba jutottak megsegítését, hogy pogány kortársai is őszinte csodálattal adóztak neki. De olyanok is voltak, akik a járványért a keresztényeket tették felelőssé, mondván: azért sújtják az istenek e csapással a birodalmat, mert ezek az istentelen keresztények megsértették őket. És levonták a következtetést: ,,Cipriánt az oroszlánok elé kell vetni!''

Amikor Gallus császár 252-ben újabb üldöző rendeletet adott ki, Ciprián egy afrikai zsinat nevében kinyilvánította, hogy a hittagadók vezeklési ideje befejeződött. Ismét fölvehetők az eucharisztikus közösségbe, hogy ,,a következő harcra jól fölkészülhessenek'', és ,,erőt meríthessenek Krisztus testéből és véréből''. ,,Mert -- mondta -- hogyan kívánhatnánk, hogy igyanak az Úr szenvedésének kelyhéből, ha megtagadnánk tőlük azt a jogot, hogy részük lehessen az Úr kelyhéből az Egyházban?'' (57. levél).

Ciprián mindezekről a nehézségekről értesítette Kornél pápát. A pápa és a szent ,,Ciprián atya'' -- ahogy a rómaiak nagy tisztelettel emlegették őt -- nagy egyetértést tanúsított a kérdéses ügyekben. Kornél pápa vértanúsága (252) után azonban heves véleménykülönbség támadt a birodalom két központja, Róma és Karthagó, István pápa és Ciprián között.

A vita ezúttal az eretnekségből megtértek keresztségének érvényessége körül lángolt föl. Ciprián és az összes afrikai püspök ugyanis újra megkeresztelte az eretnekségből megtérőket, mert korábbi keresztségük legtöbbször érvénytelen volt. A pápa ezt a gyakorlatot nem helyeselte. Azért nem, mert azok a szakadárok, akikkel neki Rómában volt dolga, érvényesen kereszteltek, mivel nem hitbeli, hanem fegyelmi kérdések miatt váltak külön az Egyháztól. Ciprián azt az álláspontot védte, hogy ebben a kérdésben a helyi egyházak körülményeihez kell igazodni. Végül is sikerült elérnie, hogy a pápa legalább hallgatólagosan tudomásul vette az afrikaiak újrakeresztelő gyakorlatát. Később pedig, mikor körülményeik a rómaihoz hasonlók lettek, az afrikai püspökök is átvették a római gyakorlatot.

De unitate Ecclesiae (Az Egyház egységéről) c. értekezése mutatja, hogy a püspököt mennyire áthatotta az Egyház egységének hite és féltése. Egyéb írásaiban is a jó pásztor beszél, akinek legnagyobb gondja a nyáj egysége és belső békéje.

Ám azok az évek, amelyekben ezen a belső egységen munkálkodhatott, gyorsan elmúltak. 257-ben Valerianus császár újabb üldözési hullámot indított el. Ciprián az elsők között volt, akiket 257. augusztus 30-án Aspasius Paternus prokonzul elé állítottak, aki a püspököt száműzetésre ítélte, és egy távoli kisvárost, Curubist jelölte ki számára tartózkodási helyül.

Száműzetése helyén Ciprián töretlen erővel folytatta munkáját, mígnem egy álomból tudomására jutott, hogy Krisztus vértanújává kell lennie.

258 nyarán Valerianus ismételten kiadta a keresztényüldöző rendeletet, sőt, súlyosbított rajta. Az új prokonzul ezért Cipriánt visszavitette Karthagóba, hogy adott alkalommal ismét ítéletet tartson felette. Ciprián pedig, annak jeléül, hogy bármikor kész a halálra, nem hagyta el házát és kertjét. Minden percben várta a bíró embereit. Hamarosan le is tartóztatták. Galerius Maximus prokonzul közben megbetegedett, és a város közelében, Sextiben tartózkodott. Ide vitette maga elé a püspököt 258. szeptember 14-én.

A kihallgatást a prokonzul fölényesen kezdte: ,,Te vagy Thascius Cyprianus?'' ,,Én vagyok'' -- hangzott a válasz. ,,Te voltál az atyja (latinul: pápája) ennek az istentelen társaságnak?'' ,,Igen én.'' A helytartó: ,,A legszentebb császár parancsolja neked, hogy mutass be áldozatot!'' Ciprián így felelt: ,,Nem teszem.'' ,,Ajánlom neked'' -- fenyegetőzött a helytartó. A püspök most így válaszolt: ,,Tedd, amit parancsoltak neked. Egy ennyire nyilvánvaló ügyben nincs értelme a töprengésnek!''

Akkor a helytartó tanácsot tartott ülnökeivel, majd reszketeg hangon --pár nap múlva belehalt betegségébe -- kihirdette az ítéletet: ,,Hosszú időn át szentségtörő érzülettel gyűjtötted magad köré pártütő társaidat. Ezért elrettentő például kell szolgálnod azok számára, akik csatlakoztak hozzád. Véreddel fogod helyreállítani a megsértett fegyelmet. Az ítélet formuláját egy írótábláról olvasta föl: ,,Thascius Cyprianusnak kard által kell meghalnia.'' A püspök így felelt rá: ,,Istennek legyen hála!''

A jelenlevő keresztények, akik végighallgatták a pert, mind fölkiáltottak: ,,Vele együtt akarunk meghalni!'' Nagy zűrzavar támadt. Tömeg kísérte Cipriánt a vesztőhelyre, és a Sextus mezején lefejezték.

A Depositio Martyrum tanúsága szerint Cipriánt Kornél pápával együtt már a 4. század közepén ünnepelték Rómában. Napját IX. Gergely pápa helyezte át szeptember 16-ra a Szent Kereszt fölmagasztalása és Kisboldogasszony oktávája miatt.

--------------------------------------------------------------------------------

A karthagói keresztényekkel együtt Ciprián is fájdalommal szemlélte, mily sokan tagadták meg a hitüket. A hatóságok meghatároztak egy napot, amelyen a város fórumán kellett jelentkezniük azoknak, akik nyilatkozatot tesznek, hogy többé nem keresztények. Ciprián szomorúan ír erről a napról: ,,Meg sem várták, hogy elfogják őket. Már a csata előtt vesztesek lettek, és még az összecsapás előtt elterültek a földön. Még csak azt a mentséget sem lehet fölhozni mellettük, hogy kényszerítették őket a bálványok előtti áldozásra, hiszen szabad akaratukból futottak a fórumra. Úgy siettek a lelki halálba, mintha már régóta várták volna ezt a napot, és most nem akarnák elszalasztani a várt lehetőséget. A fórumon oly sokan tolongtak, hogy az est beállta miatt sokuknak másnap újra meg kellett jelenniük, mert nem került rájuk sor.''

Ciprián ekkor rejtekében volt, s a szomorú hírek mellett azt is hallotta, hogy vannak hős hitvallók, sőt vértanúk is. Bátorító leveléből sugárzik az öröm: ,,Vigadozom és örvendek, és szerencsét kívánok nektek, bátor és áldott testvéreim, mert jelentették nekem hiteteket és hősiességteket. Már az is becsületére és dicsőségére vált anyánknak, az Egyháznak, hogy a hitvallók tétovázás nélkül vállalták, hogy ítéletet üljenek felettük. De a ti hitvallástok még ragyogóbb, mert nagyobb a szenvedéstek. Ha hevesebb a harc, nagyobb a győzelem dicsősége... Ó, mily boldog a mi Egyházunk a becsület miatt, amely Isten kegyelméből a vértanúk véréből árad napjainkban! Egyházunk eddig csak fehér ruhát viselt a testvérek jótettei miatt, de most a vértanúk vére bíborba öltözteti. És virágokkal is ékes, melyek közül nem hiányoznak sem a liliomok, sem a rózsák!''

A Valerianus-féle üldözésben Cipriánt is elfogták és Paternus prokonzul elé vitték. Ránk maradt a bírósági jegyzőkönyv, amelyben rögzítették a kihallgatást és az ítéletet. Ezt a hívők akkoriban megszerezték, és terjesztették maguk között.

A prokonzul e szavakkal nyitotta meg a kihallgatást: ,,A szentséges császárok, Valerianus és Gallianus levelet intéztek hozzám, amelyben megparancsolják, hogy mindazokat, akik önként nem vesznek részt az állami kultuszban, kényszeríteni kell a szertartás elvégzésére. Jelentéseket kaptam felőled. Mit válaszolsz?''

Ciprián így felelt: ,,Én keresztény vagyok és püspök. Semmiféle más isteneket nem ismerek, csak az egy, igaz Istent, aki az eget, a földet is a tengert, s mindazt teremtette, ami ezekben van. Ennek az Istennek szolgálunk mi, keresztények, hozzá imádkozunk éjjel és nappal minden emberért, a császár jólétéért is.''

A helytartó megkérdezte: ,,Kitartasz elhatározásodban?''

Ciprián: ,,Az Isten mellett szóló igaz döntésen nincs mit változtatni!''

A helytartó: ,,Kész vagy-e arra, hogy Valerianus és Gallianus parancsa értelmében számkivetésbe menj Curubisba?''

Ciprián: ,,Elmegyek.''

A helytartó: ,,A császárok levele nemcsak a püspökre, hanem a papokra is vonatkozik. Ezért hallani akarom tőled a város papjainak nevét!''

Ciprián: ,,Törvényetek nagyon helyesen tiltja a feljelentgetéseket. Ezért én sem árulhatom el őket. A közösségeikben megtalálhatjátok őket.''

A helytartó: ,,Meg is fogom őket találni!'' -- és hozzáfűzte: ,,A császárok azt is megtiltották, hogy bárhol összejöveteleket tartsatok vagy hogy látogassátok a temetőket!''

Ciprián: ,,Tedd, amit parancsoltak neked!''

Számkivetése helyén álmot látott, amelyet így ír le: ,,Már lefeküdtem, de egészen még nem aludtam el, amikor megjelent előttem egy rendkívül magas ifjú. Úgy jött felém, mintha a bírói széken ülő helytartó elé akarna vezetni. Mikor odaértünk a bíró elé, az íróvesszővel fölírta egy táblára az ítéletemet, anélkül, hogy bármit kérdezett volna tőlem. Az ifjú, aki közben a bíró háta mögé került, beletekintett az írásba, és jellel tudtomra adta, mi áll benne: a kezét kinyújtotta, és olyan mozdulatot tett, mint amikor karddal sújtanak le valakire. Én csak néhány napot kértem, hogy dolgaimat elrendezhessem. Ekkor a bíró ismét írt valamit a táblára, és az ifjú jelezte nekem, hogy kérésem teljesült.''

Pontosan egy évvel ez álom után halt vértanúhalált Ciprián. A halála pedig így történt: Amikor megérkeztek a kijelölt helyre, Ciprián letette piros palástját és letérdelt imádkozni. Majd levetette dalmatikáját és átadta diákonusának. Vászoningben várta a hóhért. Mikor az megérkezett, a püspök megparancsolta, hogy adjanak neki huszonöt aranyat annak jutalmául, hogy a vértanúság koronájához segíti őt. Saját kezűleg kötötte be a szemét, majd odanyújtotta a kezét, hogy Julianus nevű papja és a szintén Julianus nevet viselő szubdiákonus kösse meg. A hívők egy fehér leplet terítettek a földre, hogy az fogja föl a vérét. Egy pillanat alatt meghalt.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd, hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház egységén szüntelenül munkálkodjunk!

Példája:

Tehetségedet úgy bontakoztasd ki, hogy ebben társaid is sikeresek legyenek!

Szent Dorotheosz pusztalakó

Thébából származott. 50 éven keresztül az Alexandria melletti pusztában lakott. Ott kitűnt munkaszeretetével, virrasztásaival és önmaga iránti szigorúságával. Palladiosz elenopoliszi püspök, egykori tanítványa mondta el életéről az őt jellemző dolgokat. Nappal a tenger partján követ gyűjtött, hogy abból cellát építsen. Éjjel pálmalevelekből kosarakat font, alatta ajkaival és szívében imádkozott. A kosarak eladásából szerezte meg egyszer táplálékát. Az V. sz. táján fejezte be életét.

Szent Edit     szűz † 984


Szent Eufémia nagyvértanúnő

Szent Eufémia, Filotron szenátor leánya, Kalcedonban szenvedett vértanúságot 304-ben, Dioklécián császár uralkodása alatt. Egy pogány ünnepen, a város keresztényei nem akarván áldozatot bemutatni Mars pogány istennek, elrejtőztek. A prokonzul kerestette a rejtőzködőket. Megtudta, hogy egy házban 49 keresztény rejtőzködik, és keresztény istentiszteleteket végeznek. Katonákat küldött értük és mindenkit elfogtak. Köztük volt Eufémia is. A prokonzul maga elé idézte őket. A szüzesség erényével ékes Eufémia nem félt az üldöző kegyetlenségétől. Az asszonyi gyöngeséget félretéve, bátran vallotta magát kereszténynek. Mivel ellenállt minden csábításnak és rábeszélésnek, először börtönbe került, majd így kínozták egy kínzó kocsihoz kötötték, amelyen éles kések voltak. Egy idő után a kocsi megállt, Isten angyala pedig meggyógyította Eufémiát minden sebtől. Ezután a prokonzul égő kemencébe dobatta. Viktor és Szosztenész katonáknak kellett volna őt bedobni. Isten angyala megjelent nekik, figyelmeztetve, hogy hozzá ne nyúljanak Eufémiához. Ezért ők a parancsot nem merték végrehajtani. Inkább börtönt vállaltak, majd vadállatok elé dobták őket. A vadak nem tettek bennük kárt, ők pedig Istennek adtak lelküket. Eufámiát két másik katona dobta be a kemencébe, belőle kitörő lángok azonnal hamuvá égették őket. A vértanúnőt Jézus Krisztus oltalmazta meg sértetlenül. Végül a prokonzul arra ítélte, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A vértanúnő, Istennek ajánlva lelkét lépett az arénába. A reá eresztett vadállatok nem bántották, sőt a lábait nyalták. Isten megelégelte hű szolgálójának szenvedéseit és az arénában magához vette lelkét. Rögtön utána nagy földrengés rázta meg az egész várost, és nagy rombolást tett benne. Sokat szenvedett lányuk holttestét szülei vitték el és temették el. Később a szent ereklyék Konstantinápolyba kerültek, majd Lemnosz szigetére, aztán újra Konstantinápolyba.

CAMPOROSSÓI SZENT FERENC MÁRIA kapucinus testvér

*Camporosso, 1804. december 27. +Genova, 1866. szeptember 17.

Giovanni Croese, amint Ferenc testvért hívták családi nevén, 1804-ben született a Ventimiglia melletti Camporossóban. Mivel már nagyon korán segítenie kellett a paraszti munkában apjának és testvérének, nem járhatott iskolába. Húszévesen belépett a kapucinus rendbe, és ekkor kapta a Ferenc Mária nevet. Ezt a szegény, egyszerű pásztort választotta ki Isten, hogy elvigye az örömhírt a szegényeknek. Először a konyhán dolgozott és betegápoló testvér volt, utána pedig koldulóbarátként járta Genova utcáit, hogy a testvérek és sok szegény számára összekoldulja az életük fenntartásához szükségeseket.

Csakhamar megmutatkozott, hogy a szegény koldus voltaképpen nagy ajándékozó. Alig tudott eleget tenni a sok tanács- és segítségkérésnek. Mihelyt reggelente kilépett a kolostor kapuján, máris körülfogták, s déli hazatérésekor is sokan vártak már rá: magas- és alacsonyrangúak, szegények és gazdagok. Az egyszerű testvér hathatós imájába ajánlotta magát sok pap és prelátus, köztük a későbbi genovai bíboros, Alimonde és a novarai Gentile püspök is. ,,Tizennégy éven át láttam hazatérni -- tanúsítja egy szerzetestársa --, gyakran szakadt róla az izzadság, bőrig ázott, télen didergett a hidegtől, de Ferenc Mária testvér kimeríthetetlen türelemmel hallgatott meg minden kívánságot.'' Mindehhez járult még annak terhe, hogy számtalan levélre kellett válaszolnia. Nemsokára pedig egyre több rendkívüli kegyelemadomány nyilvánult meg Ferencen: jóslatai beteljesedtek, belelátott az emberek lelkébe, közbenjáró imádsága gyógyulásokat idézett elő. Csakhamar mindenfelé beszéltek róla. Szent életmódja miatt csak Padre Santo-nak, szent atyának nevezték.

Szegények körében végzett apostolkodása során példaképe és serkentője az Úr volt, akit azért küldött Isten, hogy a szegényeknek elhozza az örömhírt (Lk 4, 18), és aki a kereszthalál önkiüresítésével végbevitte a megváltás művét. Ferenc arra törekedett, hogy megfeszített Mestere nyomdokába lépjen. Egy tányér leves és némi kenyérmaradék elegendő volt neki táplálékul. A hús, gyümölcs és édesség fényűzésnek tűnt számára. Mivel az Emberfiának nem volt hová lehajtania fejét, ő is a legszegényesebben rendezte be celláját: kicsi és csupasz volt, csupán egy nagy kereszt függött a falon. Ágyát, amelyben sem matrac, sem szalmazsák nem volt, durva takaró födte, párnaként egy fahasáb szolgált. Szenvedett amiatt, hogy a nap folyamán olyan kevés ideje jut imádságra. Számtalan ügyért kellett imádkoznia, imádkozott hát koldulás közben, s ezt többször megszakította, hogy valamelyik közeli templom szentségháza előtt imádságban töltsön el egy órát. A csupasz kövezeten térdelt csaknem mozdulatlanul, kezeit összekulcsolva, szemét rezzenéstelenül a tabernákulumra szegezte. Ha megszaporodtak a figyelmébe ajánlott ügyek, éjszakáit is közbenjáró imákra kellett fordítania. Talány marad, hogy volt képes feltört és daganatoktól kínzott lábán és térdein egész éjszakákat is átvirrasztani imádkozva.

Genova pánikba esett, amikor 1866 augusztusának első napjaiban kitört a pestis. A kórházak csakhamar zsúfolásig megteltek, és gazdagon aratott a feketehalál. A város népének szenvedése és aggodalma nagyon a szívére nehezedett a ,,Padre Santo''-nak, mivel huszonnyolc éven át mint koldulóbarát teljesen összeforrott ezzel a néppel. Amikor rendtestvérei átvettek egy nagy járványkórházat, szerette volna a betegeket szolgálni. Felettesei gyenge egészségi állapota miatt elutasították kívánságát, de azt megengedték, hogy a betegeket felkeresse a városban. Ferenc testvér buzgósága sem kíméletet, sem félelmet nem ismert: házról házra, ágytól ágyig sietett, és éppen a legelhagyatottabbakra fordított különleges gondot. Jól ismerte Genova életét, bűnös üzelmeit. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy ez a pestis Isten büntető ítélete. Elhatározta tehát, hogy e szegény emberekért engesztelésül ajánlja életét Istennek. Isten pedig szaván fogta a szentet. Néhány nappal később súlyos betegen vitték a betegek cellájába. ,,Isten hív -- mondta környezetének --, engedjétek, hogy hozzá menjek! Készen vagyok, és ezerszeresen boldognak érzem magam, ha Isten elfogad áldozatul.'' Három nappal ezután hazatért Istenhez Ferenc testvér, halála után pedig a pestis nem szedett több áldozatot.

Halálát követően csakhamar emlékművet állított Genova polgársága ,,Padre Santo''-jának a híres temetőben. Hogy mindenki, még a legszegényebbek is részt vehessenek az emlékmű felállításában, egy-egy embernek csupán négy fillérrel kellett hozzájárulnia. Talapzatának felirata így hangzik: ,,Krisztus kis szegénye, aki egyaránt boldog volt az adakozásban és az elfogadásban, mindenki fájdalmára és ínségére juttatott kenyeret, tanácsot és vigasztalást. Szigorú és szent szerzetesi életét engesztelő halálával koronázta meg az 1866. évi járvány kezdetén.''

A szegények apostolát 1929-ben boldoggá avatták. 1962. december 9-én, a II. Vatikáni zsinat első ülésszakának végén XXIII. János pápa a világ csaknem valamennyi püspökének jelenlétében avatta szentté.

Boldog III. Győző (Viktor)     pápa hitvalló † 1087

SZENT KORNÉL PÁPA

+Centumcellae, 253. szeptember

A 3. század elején mintegy ötven esztendeig a keresztények aránylag nyugodt körülmények között élhettek, de a váratlanul kitört Decius- féle üldözés ismét nehéz időket hozott az Egyházra. Fábián pápa vértanúsága után csak egy év elteltével került sor az új pápa megválasztására: 251-et írtak, amikor Kornélt a római papság köréből megválasztották. Nehéz örökséget vett át. Ráadásul Novatianus, ez a nagyon tehetséges római pap ellenpápaként lépett föl, és minden befolyását latba vetette Kornéllal szemben. Róma város hívő népe is megoszlott. A különbséget egy gyakorlati kérdés oldása okozta kettőjük között: hogyan kell az Egyháznak viselkednie azokkal szemben, akik az üldözés idején gyengének bizonyultak, megtagadták a hitüket, de most vissza akarnak térni az Egyház közösségébe? Kornél a szelídebb véleményen volt, mely szerint a bűnbánók előtt meg kell nyitni az Egyház kapuját; Novatianus ellenben a szigorú nézetet képviselte, és elutasította e bűnbánókat. A pápa zsinatot hívott össze a kérdés tisztázására, s amikor Novatianus makacsul ragaszkodott merev álláspontjához, kiközösítették.

Kornél gyakran váltott levelet Karthagó püspökével, Cipriánnal, aki igen tisztelte a pápát. A ránk maradt levelekből látható, mennyire aggódtak mindketten az Egyház egységéért. A pápának azonban nem állt sok idő a rendelkezésére: Gallus császár alatt az ismét föllángoló üldözésben elfogták, és Centumcellae-be (a mai Civitá Vecchiába) száműzték, ahol 253. szeptember 14-én vagy 15-én meghalt. A többi vértanú pápa mellé temették a Callistus-katakombába. A 4. sz. közepe óta együtt emlékeztek meg róla Rómában Ciprián püspökkel. Ünnepüket IX. Gergely pápa (1370--1378) szeptember 16-ra tette, mert 14-ét a Szent Kereszt fölmagasztalása, 15-ét Kisboldogasszony oktávája foglalta le.

--------------------------------------------------------------------------------

A legenda elmondja, hogy amikor Kornél pápa már számkivetése helyén volt, az egyik vezető ember kérte, jöjjön el hozzá, és imádkozzék évek óta bénán fekvő feleségéért. A pápa követte az embert, imádkozott a beteg felett, és az meggyógyult. E csoda hatására a házaspár megtért, megkeresztelkedett, s velük együtt húsz katona is keresztény lett. Mikor a császár ezt megtudta, parancsot adott, hogy valamennyien mutassanak be áldozatot Mars templomában. Az újonnan megkereszteltek azonban ezt megtagadták, ezért Kornéllal együtt ólmos ostorokkal halálra verték őket.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd, hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház egységén szüntelenül munkálkodjunk!

Példája:

    Lankadatlanul kell dolgoznunk, támogassuk ebben egymást!

Szent Melitina vártanúnő

A vértanúnő a thrákiai Markianopoliszból származott. Antonius Pius római császár idején, Antonin antiochiai elöljáró idején élt és szenvedett. Sok csodát tett. Imáira pl. bálványszobrok törtek össze. Az elöljáró feleségét is az igaz hitre térítette. Ezért fejét vették. Szent teste először temetetlen maradt. Aztán egy Ákos nevű makadon férfi szerezte meg a testet és csónakon elvitte, hogy hazájában eltemesse. Útközben a tengeren meghalt. Amikor a csónak kikötött Lemnosz szigetén, ott temették el a szent vértanúnő testét. Közelében temették el Ákost is.

(BOLDOG) FOLIGNO*-I TAMÁS III. r. (1327-1377)

Születési helye az Assisitol nem messze eso Nocera* vagy annak környéke. A Ferences Martirológium kiemeli: „kitunt önmegtagadó életével, csodatételeivel és prófétáló tehetségével.” Már kiskorában megengedték neki, hogy ferences (III. rendi) ruhában járjon. 24 évesen megismerkedett a szentéletu Gualdi Péter III. rendi remetével, aki mestere volt az életszentségre vezeto úton. 1367- ben a mester a tanítvány karjai közt hunyt el. Tamás ezután beköltözött Péter szuk cellájába. Hétfon és csütörtökön étkezett, a többi napokon böjtölt. A sátán zaklatásait nagy lelki erovel viselte el. A püspöknél bevádolták, hogy különös szokásokat követ s nem engedelmeskedik az egyházi vezetoknek. Tamás elment, térdre vetette magát a püspök elott, aki meggyozodve engedelmességérol, hazabocsátotta. Egyszer látomása volt: Szent Ferenc atyát és a Rendszabály huséges megtartóit látta a szentek dicsoséges seregében. Ez a látomás akkora hatással volt rá, hogy nagy lelkesedéssel nekiindult s a környéken hirdette a bunbánatot. Mint engedelmes férfiú, ezt mindenképpen fölöttesei engedélyével tette. Versbe is szedte mondókáját s szavalva adta elo az embereknek. A szokatlan prédikáció nagy hatást váltott ki mindenütt. Az egyházhoz, a pápához való huséget is hirdette - erre a legenda szerint angyal biztatta - bár ez nem volt hálás feladat abban az idoben, amikor a pápá távol, Avignonban* élt s a pápai államban (Umbria is ide tartozott) idegen kormányzók zsoldos hadseregei garázdálkodtak. Nagy volt az elkeseredés, itt-ott lázadás is felütötte fejét, mint pl. Firenzében. Befejezve küldetését Folignoba tért egy remeteségbe s ott halt meg. (Más változat szerint Folignoban betegek ápolása közben mosolygó arccal fogadta a Halál novért 50 éves korában.) Tamást a nép Tomasuccio*-nak, Tamáskának nevezte. Ez azt jelzi, hogy közkedveltségnek örvendett. Nem viselt rangot, még csak papi méltóságot sem, szavai utat találtak a nép szívéhez. Természete a maga egyszeruségével, vidámságával Szent Ferencre emlékeztetett. S ha az egyház nem is avatta hivatalosan boldoggá, a nép Folignoban boldogként tisztelte és tiszteli máig is.

Ilyen buzdítást tarthatnak a testvértek az Úr áldásával:

Féljétek és dicsoítsétek és áldjátok, adjatok hálát és imádjátok az Urat, mindeneknek Teremtojét. Tartsatok bunbánatot, teremjétek a bunbánat méltó gyümölcseit, mert hamar meghalunk. Boldogok, akik bunbánatot tartva halnak meg, mert a mennyek országába jutnak.”

Meg nem erosített Regula.

Imádság:

Istenünk, te Tamás testvér szent életével, imáival és lelkes szónoklataival Umbria népét a hitben és egyházhuségben megerosítetted, add, hogy erényeit követve eljussunk. az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Szebasztiána vértanúnő

Domicián császár uralkodása alatt élt. Szent Pál apostolnak volt tanítványa. György elöljáró megkötöztette őt Markianopoliszban. Ólmos végül korbáccsal ütötték és megtüzesített kemencébe dobták, de mindezek között sértetlen maradt. Aztán Herakleába vitték. Ott fára függesztették, majd vadállatok elé vetették. A kínzások közt ismét sértetlen maradt. Végül lefejezték. Testéből vér helyett tej folyt ki.