SZENT BULDUS

+Buda, 1045. szeptember 24.

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Buldust érdemeiért választotta Szent István egri püspöknek, s a püspök mint jó pásztor életét adta egyháza védelméért. Mikor ugyanis Szent István halála után a pogányság sötétsége ismét eltakarta Magyarországot, és a kegyetlen üldözés vihara teljes erővel tombolt a katolikus hit ellen, Buldus önmagával és javaival mitsem törődve -- hogy a rábízott nyájat erői szerint védelmezze -- közvetíteni akart András és Levente királyságért folyó vitájában. Az isteni gondviselés azonban másként határozott: miközben övéinek javát kereste, a katolikus hittől elpártolt martalócok kezébe került, akik Budán először megkövezték, majd látván, hogy még él, karddal és lándzsával átdöfték. Buldus pedig -- miután segítségül hívta Jézus, az Isten Fiának nevét, átköltözött az égbe.

Isten nem hagyta sokáig büntetlenül e gaztettet, mert Leventét is (kinek hatalomvágya a katolikusok elleni düh fölszítója volt), és a gaztett többi végrehajtóját is gyors halál emésztette el. Örök figyelmeztetés lett az utódoknak: Isten nem hagyja büntetlenül a neki szentelt emberek bántalmazását, mert miként ők szüntelenül Isten dicsőségéért fáradoznak, úgy ő mindig éberen virraszt ártatlanságuk védelmében. Andrást bánat fogta el a kegyetlenség láttán, s amiatt, hogy a zűrzavarban nem támogatta a katolikus hitet úgy, amint kellett volna, azért élete hátralévő részében szüntelenül bánkódott, és bocsánatért esedezett, s kétségtelen, hogy ő is a nyomorultan kimúlók sorát gyarapította volna, ha észre nem tér mások vesztén.

SZENT GELLÉRT

*Velence (Itália), 980 körül +Buda, 1046. szeptember 24.

Szentünk azoknak a sorába tartozik, akik nem hazánk földjén látták meg a napvilágot, de életük, működésük és haláluk ide kapcsolja őket. Velence volt a szülőföldje, az a lagúnák szabdalta szigetföld, amelynek első lakói a helyi hagyomány szerint Attila hunjai elől menekültek ide a szárazföld városaiból és falvaiból. Öt éves volt, amikor szülei -- apját Sagredo Gellértnek hívták -- áteveztek vele a Szent Márk-székesegyházzal átellenben lévő San Giorgio-szigetre. Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű kisfiúk (Szent György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és a Szent Benedek rend lelki életébe, fegyelmébe. 15 éves lehetett, amikor édesapja Jézus iránti szeretetből szentföldi zarándoklatra indult. Társaival együtt elérte Palesztina partjait, ahol rabló arabok támadták meg őket. Csatára került a sor, s bár a támadókat megfutamították, édesapja holtan maradt a csatatéren. Így teljesült az a vágya, miszerint abban a földben szeretne pihenni, amelyet a Megváltó vére öntözött... Az ő emlékére vette föl az ifjú György a Gellért nevet. Nem sokkal később az édesanyját is elvesztette, a San Giorgio monostor sírboltjába temették el.

Huszonöt éves korában rendtársai őt tették meg a monostor perjeljévé, majd Vilmos apát javaslatára, tudásának elmélyítése végett, másodmagával Bolognába küldték, hogy később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. 32 évesen tért vissza a Szent György szigeti monostorba, de nem sokáig tanított, mert Vilmos apát halála után őt választották meg szerzetestársai apátnak. Talán édesapja emléke vagy a hithirdetés vágya késztette arra, hogy 3 év múltán lemondjon apáti tisztéről és a Szentföldre induljon.

1015 február vége felé szállt hajóra két társával, hogy Zárába (ma: Zadar) jusson, s onnan továbbhajózzék Palesztina felé. De a kitört tengeri vihar miatt Isztria partjai felé sodródtak. Ott a Parenzo (ma Porec) melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget bencés monostorában találtak menedéket. A több hétre elhúzódott kényszerpihenő közben Gellértnek nem egyszer nyílt alkalma, hogy megbeszélje útitervét az ugyancsak ott időző Razina, más nevén Gaudentius pannonhalmi apáttal, aki szerette volna őt megnyerni magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Gellért azzal a nem titkolt szándékkal engedett unszolásának, hogy Magyarországon keresztül könnyebben eljuthat majd a Szentföldre. Átkelvén a part menti hegyláncokon, majd a Dráván, 1015. május 3-án érkeznek Pécsre, Mór püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal onnan Székesfehérvárra, István királyhoz mennek. Nagyboldogasszony napján járul Gellért a király elé, és találkozásuk hatására István meghívja őt Imre fiának nevelőjéül. Nyolc éves volt ekkor Imre, és szentünk 7 évig nevelte az esztergomi királyi palotában. Tanítványának életszentsége tanúsítja, hogy nevelő, oktató munkája nem veszett kárba!

Ezután következtek a bakonybéli remeteség évei. A monostor melletti erdei kunyhóban tudott leginkább elmélkedni és dolgozni. Ekkor írta szentírásmagyarázó munkáit, többek között a Zsidókhoz írt levélhez és Szent János apostol I. leveléhez. Kár, hogy e munkái mind elvesztek. Kb. 1028-ig örülhetett a monostor csendjének és erdei magányának. Ajtony vezér legyőzése után Szent István hívatta, hogy rábízza a Maros menti egyházmegye megszervezését. Ajtony annak idején a bizánci császárság szomszédjaként görög szertartás szerint vette föl a keresztséget, s telepített Marosvárra néhány görög szerzetest. Csanád vezér ostroma után ugyan elmenekültek, de pl. Oroszlámoson még a 13. sz. elején is voltak.

Gellért az egyházszervezést azzal kezdte, hogy fölosztotta az egyházmegye területét 7 főesperességre, s ezek élére a magával hozott papok közül azokat állította, akik tudtak magyarul. Majd a papi utánpótlás biztosítására káptalani iskolát szervezett, végül templomokat építtetett, köztük a székesegyházat és a bencés monostor Boldogságos Szűz oltalmába ajánlott templomát. Tevékenységét a szent életű király bőkezűen támogatta. E tekintetben, de más, sorsdöntőbb szempontból is, végzetes fordulatot jelentett a király halála 1038- ban. Hiába volt az új király, Péter velencei, akárcsak Gellért, az uralkodáshoz és a magyarság megnyeréséhez nem értett. Idegenpártolása miatt nemzeti forradalom űzte el őt a trónról. Utóda, Aba Sámuel sem vitte sokra. Zsarnoksága miatt 1043-ban a koronát és a húsvét megünneplését is megtagadta tőle Gellért. A fölfordulásnak ezen évei készítik elő vértanúságát is. Ha arra gondolunk, hogy a csanádi püspök e vérzivataros években hittudományos munkákat írt, rádöbbenhetünk, hogy semmiképpen sem kereste a vértanúságot, hanem inkább csak elfogadta azt.

1046 szeptemberében a lengyelországi száműzetésből hazatérő Vászoly fiak, Endre és Levente fogadására igyekezett püspöktársaival, Böddel és Benetával együtt. Mivel a hercegek még nem érkeztek meg Székesfehérvárra, továbbutazik Diósdig. Az éjjelt itt töltvén, reggel a Szent Szabina-templomban mondott miséje közben látomása volt közelgő vértanúságukról. Az ún. pesti révhez közeledve Vatha pogány lázadói kőzáporral törtek rájuk. Kiráncigálták Gellértet a szekeréből, hozzákötötték egy kordéhoz, és a később róla elnevezett Kelenhegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban (a mai Belvárosi Főplébániatemplomban) temették el, később átszállították Csanádra. Szentté avatása Szent László királysága idején történt.

--------------------------------------------------------------------------------

Egy kis részlet Szent Gellért művéből, melyben a tüzes kemencében éneklő három ifjú himnuszát magyarázza. Az itt következő sorokban Gellért azokról beszél, akik hódoltak a bálvány előtt (Hajdu Tibor fordításában):

,,Hogyan is beszélhetnénk a király tetszése ellenére? Megharagszik, indulatba jön, s mi mégis beszéljünk? Inkább színlelik a jókedvet, s vele együtt akár kacagnak, mintsem hogy ki mernék mondani Isten hathatós igéjét. Ezt pedig azért teszik, hogy se rokonaik el ne veszítsék a nekik adott hivatalokat, se őtőlük el ne vegyék a polyvát. Mikor pedig valaki emberi tekintetek, avagy földi dolgokhoz való ragaszkodás miatt fél a halandó embertől, és ilynemű dolgok miatt kíván tetszeni annak, aki ma van, másnap reggel pedig már nyoma sincs a földön, akkor, úgy látszik, semmiben sem különbözik azoktól, akik a babiloni király bálványszobrát imádták.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Gellért püspöknek vértanúságáért megadtad a halhatatlanság koronáját, engedd jóságosan, hogy akinek emlékezetét áhítattal üljük itt a földön, annak szüntelen pártfogása védelmezzen minket a mennyben!

Példája:

    Mindég az állapotbeli kötelességedre összpontosíts!

Szent Kopriosz

Szentünk Nagy Szent Teodóz kolostorának közelében született egy trágyadombon. Édesanyja ott is hagyta, hogy az ellenségtől menekülve a kolostorban oltalmat találjon. Az ellenség elvonulása után a szerzetesek nevelték fel. További életét a kolostorban élte le. Nagy Szent Teodóz különösen megkedvelte őt. Istenfélő életéért hamar a Szentlélek lakásává vált. Még az oktalan állatok is hallgattak rá. Kilencven évet élt és a szerzetesek között úgy ragyogott erényeivel, mint a Nap. Rövid betegség után hunyt el 530 körül.

SZENT PACIFIK (1653-1721)

Közép-Olaszországban, San Severino*-ban született. Korán árvaságra jutott, ekkor egy pap nagybátyja vette magához, de inkább illendoségbol, mint igaz szeretetbol. A cselédek látták, hogy nagybátyja éppen csak megturi, ezért megvetették, bosszantották. Ha valami rosszat tettek, ráfogták. Így gyakori szidásban volt része. O azonban mindezt türelemmel viselte: a béketurés iskolájában edzodött meg az Istennek tetszo életre. Iskolába azért járhatott. Tanítói és társai egyaránt szerették, tisztelték. Jelenlétében nem mertek illetlen szót mondani. Gyóntatóatyjával történt megbeszélés után 17 éves korában jelentkezett ferencesnek. A foranói kolostorban végezte a novíciátust. A szerzetesi fegyelem, a szentek példája nyomán gyorsan haladt az életszentség útján. A fogadalom letétele után bölcseletet és teológiát tanult s készült a papszentelésre. Gyakran fohászkodott: „Én Istenem, én mindenem! Csak tebenned tudok megnyugodni. Te vagy egyedül a Jó, a magasztos. Nálad van a teljes vigasztalás. Te vagy egyedül a szépség és a szeretet. Te a szentség és maga a fölség.” Ez az áradozó, lelkendezo odaadás nyert szentségi megpecsételést az 1677. jún. 4-i papszentelésen. Utána egy ideig a filozófia tanára volt, szíve azonban a lelkipásztorkodás felé vonzotta. Vágya hamarosan teljesült: az Appenninek hegyei közt élo, sokszor templomtól, paptól messze eso nép gondozását bízták rá. Egész lélekkel végezte feladatát, fáradságot nem kímélve járta a vidéket, prédikált, kiszolgáltatta a szentségeket. Pár év múlva lábai felmondták a szolgálatot, ekkor fo feladata a gyóntatás lett. Egy ideig házfonök is volt. A szegénység, alázat jó példájával járt elo szerzettársai elott. 40 éves korában elvesztette hallását, már nem tudott gyóntatni sem. Elfogadta betegségeit, fölajánlotta áldozatul Istennek. Az Úr rendkívüli kegyelmekkél ha1mozta el: a szemlélodés magas fokára jutott, szentmisébe közben gyakran esett elragadtatásba. Ilyenkor arca úgy ragyogott, mint egy szeráfé. Késobb meg is vakult. Most már nem is misézhetett. „Legyen úgy, ahogy az Úr akarja” - mondta. Ekkor legtöbbször a templomban, az Oltáriszentség elott idozött. 1721. szeptemberében érkezett szenvedései végére. Mikor ágyánál a haldoklók imáját mondták: „Költözzél el keresztény lélek” - mosolyogva s a szent engedelmesség nevében indult útnak Isten mennyei országába. 1784-ben boldoggá, 1839-ben szentté avatták.

„Nagy, rendkívüli kegyelmeket kapott Istentol, mégis egyetlen biztos útnak a ferences szabályt tekintette. Meg is tartotta utolsó betuig, másoknak is ezt ajánlotta. Igehirdetésének, lelki irányításának ez volt a témája: huség a mindennapi kötelességek teljesítésében.”

Életrajzából.

Imádság:

Istenünk, te nekünk Szent Pacifikot a béketurés, az apostoli buzgóság és az imádságos lelkület példaképéül adtad. Közbenjárására segíts minket, hogy mindennapi kötelességeinket huségesen teljesítsük és szenvedéseinket türelemmel viseljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Tekla társapostolnő

Szent Pál és Barnabás apostolok, igehirdető útjukban Ikoniumba érkeztek. Oneziforusz házában megszállva, hirdették Jézus tanítását. Élt akkor Ikoniumban egy gazdag és szép leány, akinek Tekla volt a neve. Szülei eljegyezték őt egy gazdag nemes ifjúnak. Tekla, hallgatva az apostol tanítását, és látván a csodákat, hitt Jézus evangéliumának. Anyja és vőlegénye igyekeztek őt eltéríteni a keresztény hittől, de hasztalan volt fáradozásuk. Kínzásokat szenvedett anyjától, sőt az máglyahalálra ítélte. A tűz lángjai szétváltak a leány mellett, egy nagy eső pedig kioltotta a tüzet. Tekla sértetlenül maradva, elment a városból és megkereste Pál apostolt, aki szintén eltávozott már a városból. Üldözői utána mentek Teklának és vadállatok elé vetették. A vadállatok nem tettek semmi kárt a szent szűzben. Sőt, az egyik oroszlán, lábait nyalva, takarta el Tekla meztelenségét.

Tekla, elhagyva földi vőlegényét Krisztusért, mennyei Vőlegényéért, Szent Pál útitársának szegődött. Sok embernek hirdette ő is Jézus tanítását. Sok embert vezetett el a pogányságból a keresztény hitre. Ezért is kapta a „társapostol” elnevezést Egyházunktól. Ezután az izauriai Szeleukia vidékére jött. Ott gyalázatos lelkű fiatalok akartak vele tiszteletlenséget elkövetni. Tekla futásnak eredt, a fiatalok pedig utána futottak. Amikor egy hegynél utolérték, Isten rendeléséből a hegy megnyílt, és befogadta szűzi testét. Ott adta vissza lelkét Istennek, Krisztus születése utáni 40-es években.