BOLDOG COMPIČGNE-I KÁRMELITA APÁCÁK vértanúk

+Párizs, 1794. július 17.

A compičgne-i (Oise megye) Kármelt 1641-ben alapították. A királyi vár közvetlen szomszédsága, ahol az udvar minden évben eltöltött néhány hetet, különféle előkelő pártfogókat jelentett számukra; közéjük tartozott Ausztriai Anna és Mária Terézia királynő. E befolyásos barátságok ellenére a ház szegény maradt, a szerzetes közösség élete a regulának megfelelően folyt, és a közösség távol maradt a janzenista viszálykodásoktól.

1789-ben a compičgne-i Kármelben tizenhat kórusnővér, három laikus nővér és egy novícia élt. A priornő, Thérčse de Sainte-Augustin Lidoine 1752. szeptember 22-én született Párizsban egy gazdagnak nem mondható családból, és Mária-Antoinette adta a rendi hozományát. Colbert unokahúgának, de Croissy nővérnek a kivételével valamennyien egyszerű származásúak voltak. Erős egységet alkottak, s a házban kölcsönös megértés uralkodott; a priornő, aki önmagával szemben rendkívül szigorú volt, nővérei iránt nagy szelídséget és sok megértést tanúsított; ők pedig nagyon ragaszkodtak hozzá.

Már 1789. október 26-án megtiltották a szerzetesi fogadalmak letételét. Így a ház egyetlen novíciája, Constance Meunier nővér nem tehette le fogadalmát, de megtagadta, hogy visszatérjen a világba. 1790 elejétől kezdve különféle rendelkezések sújtották a szerzeteseket, s helyzetüket napról napra nehezebbé és tarthatatlanabbá tették. 1790. augusztus 4-én a compičgne-i kerület direktóriumának tagjai hozzáfogtak a kolostor ,,nép tulajdonába került'' vagyonának leltározásához. Másnap reggel egyenként kihallgatták a nővéreket, és megkérdezték tőlük, vissza kívánják-e nyerni szabadságukat. Válaszuk jegyzőkönyvi rögzítése azt mutatja, hogy egyhangúan azt közölték: folytatni akarják szerzetesi életüket; ez volt a helyzet egyébként Franciaország csaknem valamennyi kármelita nővérével. 1791. január 11-én megjelent a városi közigazgatás két hivatalnoka, és azt kívánták, hogy a jelenlétükben válasszanak priornőt, és hogy a laikus nővérek is szavazhassanak. Amint várható volt, a tizenhétből (egy idősebb nővér már meghalt, egy másik pedig súlyosan megbetegedett) tizenhat szavazat Teréz anyára esett, aki abban az időben is priornőként maradt hivatalban. A püspöki szék bitorlója, Massieu gyakorlatilag alig törődött az egyházmegyével, csupán birtokokat ragadott ki belőle. Úgy tűnik, hogy nem zavarta a kármelita nővéreket, és feltehetően azt sem kísérelte meg, hogy elismertesse magát velük. A város elég barátságosan viseltetett irántuk, és közös életük utolsó hónapjait viszonylag békésen tölthették el. 1791. augusztus 10-én a kerület direktóriuma biztos kegydíjat ígért nekik. 1792 májusában a priornő még párizsi utazásra is vállalkozott, hogy a kármeliták általános elöljárójától, Rigaud abbétől utasításokat kérjen. A helyzet azonban észrevehetően rosszabbra fordult, különösen amikor számos pap megtagadta, hogy letegye az esküt az alkotmányra. 1792. augusztus 17-én kibocsátották a szerzetesházak kiürítéséről és eladásáról szóló törvényt. A priornő gondoskodott a városban alkalmas lakhelyekről, a nővérek pedig világi ruhát öltöttek, mert a szerzetes öltözet viselése már több hónap óta tiltott volt. Szeptember 12-én parancsot kaptak, hogy a házat ürítsék ki, s a kiürítést 14-ig be is kellett fejezni. Négy csoportra oszlottak, s egymástól nem messze laktak azokon a helyeken, amelyeket a priornő bérbe vett; két kapusnő, aki nem tartozott a rendhez, gondoskodott a kapcsolatukról. Saint- Antoine plébánosa, aki letette az alkotmányos esküt, megengedte a káplánjának, Courouble abbénak, hogy templomának egy kápolnájában misét mutasson be nekik. Mind a négy csoportban a megszokott szabályszerűséggel végezték a közösség lelki gyakorlatait.

1792. szeptember 19-én Compičgne polgármestere aláírás végett eléjük terjesztette a szabadság és egyenlőség esküformáját, amely különbözött az alkotmányos eskütől, és amelynek törvényességét az akkori idők számára számos mértékadó egyházi férfiú elismerte. Ennek a formulának az aláírása néhány hónapig még viszonylagos nyugalmat jelentett számukra. November vége felé azonban Courouble abbénak a mind erősebbé váló fenyegetések elől ki kellett térnie, és száműzetésbe kellett mennie; ettől kezdve a nővérek nagyon nélkülözték a lelki segítséget. Az 1792. szeptember elejétől tartó tömeggyilkosságok nem tápláltak már bennük illúziót, felismerték az őket fenyegető veszélyt, és a piornő vezetésével fogadalmat tettek, hogy -- ha kell -- feláldozzák magukat Franciaországért. 1793 és az 1794-es év első hónapjai, amelyek a rémuralom tetőpontját jelentették, nem sokat változtattak a helyzetükön. A letartóztatások gyakoribbak lettek a vidéken. Nyomatékos családi okok arra késztették az egyik nővért, hogy egy ideig a fivérénél lakjon, egy másik kármelita nővér pedig társául szegődött; 1794 márciusában utaztak el. Májusban egy másik nővérnek, Marie de l'Incarnation Philippnek különféle ügyei miatt Párizsba kellett mennie: ez mentette meg az életét; ő írta meg később rendtársai történetét.

Június 13-án a priornő is a fővárosba utazott, 21-én azonban már visszatért; ezen a napon megérkezett a forradalmi bizottság, és a kármelita nővérek által lakott lakásokban házkutatást tartott. Abban a meggyőződésben, hogy a nővérek fanatikusak és hűek a királyhoz, a következő reggel letartóztatták és a vizitációs nővérek egykori kolostorába zárták be őket. Három nappal később a házkutatás alkalmával talált és a nővérek ellen felhasználható bizonyítékokat, mindenekelőtt forradalomellenes leveleket a Nemzeti Konventhez továbbították. Compičgne-i fogságuk alatt a nővérek visszavonták az új alkotmányra tett esküjüket, mert annak érvényessége iránt erős kételyeik támadtak. Július 12-én a konvent rendelkezésére összekötözött kezekkel több kordén Párizsba szállították, majd a Conciergerie-be internálták őket. Július 17-én meg kellett jelenniök a forradalmi törvényszék előtt. A vádiratból teljes bizonyossággal kiderül, hogy kármelita hivatásukhoz való hűségük volt az ellenük támasztott vád valódi oka. A sommás ítélet halálbüntetésre szólt. Összesen tizenhatan voltak most a novíciával és a két világi kapusnővel együtt. Kordékon a Barričre du Trőne-hoz vitték őket, ott volt felállítva a guillotine.

A vérpad lábánál megújították korábbi fogadalmukat, és elkezdték énekelni a Veni Creator Spiritus himnuszt. Utána letérdeltek, hogy fogadják a priornő áldását. A novíciát elsőként, a priornőt pedig utolsónak végezték ki. Földi maradványaikat tömegsírba vetették, ez ma a Picpus-temető. A kármelita nővéreket 1906. május 13-án boldoggá avatták.

SZENT BORISZ és GLEB vértanúk

és szeptember 5. Ünnepük: május 2. Borisz: +az Alta pataknál, Kijevtől délkeletre, 1015. július 24. Gleb: +Szmolenszk közelében, 1015. szeptember 5.

Kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) birodalmának egy-egy erődítményét még életében fiai vezetésére bízta. Mivel az utódlás rendszere hiányzott, a nagyfejedelem halála (1015) számos utódjelöltben ébresztett politikai becsvágyat. Több vetélytárs jelentette be igényét Kijev trónjára. A krónika szerint turovi Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből; anyjuk egy volgai bolgár nő volt.

Borisz apja halálakor a kijevi oroszföld déli részén tartózkodott, és visszatérőben volt a besenyők elleni hadjáratáról. Mivel tekintélyes hadsereg kísérte, különösen veszélyesnek tűnt féltestvére számára. Borisz határozottan visszautasította kíséretének ajánlatát, hogy hatalommal szerezze meg apja trónját, sőt még el is bocsátotta seregét. Nem hiányzott belőle a bátorság és a személyes vitézség, ám hogy bátyja ellen vonuljon, azt méltatlannak tartotta keresztény nevéhez.

Az ifjú herceg sejtette ugyan, hogy milyen sors vár rá, mégis vonakodott attól, hogy harcba bocsátkozzék, mert nem akarta megsérteni a testvéri szeretet törvényét. Tudta, hogy ,,Krisztus minden tanítványa azért jött a világra, hogy szenvedjen, hogy minden önkéntes vagy ártatlanul vállalt szenvedés Krisztus nevéért elviselt szenvedés''. Kevéssel halála előtt az Üdvözítő ikonja előtt térdelve így imádkozott: ,,Te a mi bűneinkért vetted magadra szenvedéseidet; erősíts meg, hogy én is vállalhassam az enyémet.'' Nemcsak Urunk szenvedéseire gondolt, hanem ,,Szent Nyikita és Szent Vjacseszláv (Szent Vencel, lásd: A szentek élete, 549. o.) szenvedéseire is. Az utóbbihoz akart hasonló lenni. Arra is gondolt, hogy Szent Borbálát saját apja ölte meg''.

Ha Borisz maga nem is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.

Gleb néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el, és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik, közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete. Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte ezt a nevet.

Szolánó Szent Ferenc     hitvalló, † 1613       


ÁRPÁDHÁZI SZENT KINGA szűz, klarissza (1224-1292)

*Magyarország, 1224. +Stary Sacz (Ószandec), Lengyelország, 1292. július 24.

Kinga is láncszeme annak a több évszázadra terjedő kapcsolatnak, amely a Krisztus hitére tért lengyel és magyar nép között szövődött. Pedig élete folyása eleinte egyáltalán nem irányult Lengyelország felé.

IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci császári hercegnő elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot. Testvére volt Árpádházi Szent Margitnak. Szülei és atyai nagynénje, a Türingiába szakadt Erzsébet, valamint nagybátyja, Kálmán herceg és felesége, Szalóme példás hitéletének hatására maga is mélyen vallásos volt gyermekkorától fogva. Főleg Szalóme hatása félreismerhetetlen életének későbbi alakulásában. De megérinthette fogékony lelkét a 13. század nagy egyházi mozgalma, a kolduló rendek alakulása is. IV. Béla udvarában mind a domonkosok, mind a ferencesek szívesen látott lelkivezetők és tanácsadók voltak. Így juthatott Kinga egész fiatalon arra az elhatározásra, hogy szüzességi fogadalommal életét teljesen Istennek szenteli.

Nem is sejtette, hogy életéről mások már tárgyaltak -- nélküle. A lengyel származású Szalóme vetette föl a Boleszláv krakkói és szandomiri herceggel való házasság gondolatát az öt éves Kinga szüleinek. Ők azonban akkor még hallani sem akartak róla: előkelőbb, nagyobb tekintélyű férfit szántak leányuknak. Midőn azonban a tatár hordák vészfelhői tornyosultak az ország egére, többé nem a dinasztikus tervek, hanem a gyorsan és közvetlenül kapható katonai segítség lett a döntő szempont. Így azután 1239-ben igent mondtak a szomszédos lengyel fejedelem leánykérő küldöttségének, és leányuk pár napos vívódás után beleegyezett akaratukba. Talán éppen Kálmán herceg és Szalóme józsefházassága lebegett a szeme előtt, s bízott benne, hogy ha Isten sugallta neki szüzessége fogadalmát, lehetővé teszi majd annak teljesítését az új életformában is. Krakkóba vezető útja az akkori Észak-Magyarországon és Szandecen keresztül valóságos diadalmenet volt, mert életszentségének és szépségének híre ezrek kíváncsiságát ébresztette föl.

Az országra szóló esküvő és lakodalom után nem egykönnyen sikerült királyi férjét rávennie, hogy tartsa tiszteletben szüzességi fogadalmát, sőt, maga is tegyen ilyen fogadalmat. Mindkettejük buzgósága segítette elő 1253-ban Szent Szaniszló, Krakkó hajdani vértanú-püspöke (+ 1079) szentté avatását. A tatárok a muhi csata évében Lengyelországon is végigszántottak. A királyi pár előbb a szepességi Podolinba menekült, majd a Dunajec bal partján épült Csorsztin sziklavárában húzta meg magát. Kinga a tatárok elvonulása után hazalátogatott Magyarországra, s az apjától kapott bányászok segítségével 1251-ben megnyittatta a híres bochniai sóbányákat (Wieliczka).

Férje hosszabb betegeskedés után, 1279-ben meghalt. Temetésén Kinga már a ferences apácák (klarisszák) ruhájában vett részt, így is jelezve élete özvegyi szakaszának irányát és tartalmát. Jolán húga társaságában -- aki fél évvel előbb szintén megözvegyült -- abba az ószandeci klarissza zárdába lépett, amelyet annak idején a férjével együtt építtetett és látott el javadalmakkal. Jótékonykodással és önmegtagadó imaéletben teltek napjai. A nővérek 1284-ben főnöknőjükké választották. 1287-ben egy tatár betörés elől ismét Csorsztin sziklavárába menekült, nővértársaivai együtt. Az ostromlókat Baksa Simonfia György vitéz és maroknyi magyar csapata futamította meg egy éjjeli rajtaütés alkalmával. A szandeci kolostort a tatárok földúlták, és Kingának 63 évesen az újjáépítés munkáját kellett irányítania...

E sok viszontagság bizonyára szintén hozzájárult életereje felőrlődéséhez. 1291 őszén betegeskedni kezdett, és 10 hónapi betegség után 1292 júliusában állapota válságosra fordult. Maga kért papot, hogy szentségekkel megerősítse, majd július 24-én, Szent Jakab apostol vigíliáján befejezte áldásos földi pályáját. Még holtában is ellenséges betörés zavarta a kolostor életét: cseh csapatok garázdálkodtak a környéken. Tőlük való félelmükben a nővérek 3 napig titkolták főnöknőjük halálának hírét... 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta Kingát boldoggá. Öt évvel utóbb pedig XII. Ince Lengyelország egyik védőszentjévé tette.

--------------------------------------------------------------------------------

,,Ne félj, Mária, könyörgésed meghallgatásra talált az Úr előtt. Íme, olyan gyermeket szülsz, aki néked és a népnek mondhatatlanul sok örömet fog szerezni. Mert az Úr ezen gyermek életével, példájával és érdemével szándékozik megvilágosítani és megsegíteni egy veletek szomszédos nemzetet.'' (Kinga édesanyja látomásban hallotta e szavakat, kevéssel a szülés előtt.)

Amikor a tatárjárás után hazalátogatott, édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba is. A kíváncsiság levitte őket az egyik aknaszlatinai tárnába is, amelyet később róla neveztek el Kunigunda-tárnának. Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. De mindjárt eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak sós forrásokból párologtatott, ún. főtt sóval kénytelenek beérni. Felhasználva az alkalmat így szólt atyjához: ,,Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.'' A király tüstént teljesítette leánya kérését. Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokbavételének jeléül a mély aknába dobta. Amikor később megnyitották a wieliczkai sóbányát, az első kitermelt sótömbben megtalálták a királyné gyűrűjét.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Boldog Kingát elhalmoztad édességed áldásával, és szüzességét a házasságban is megőrizted, kérünk, közbenjárására add meg, hogy tiszta életünkkel mindig a tieid lehessünk!

Imádság:

Istenünk, te megismertetted Szent Kingával a kegyelmi élet édességit és arra indítottad, hogy szüzességét a házasságban is megőrizze. Add kérünk, hogy közbenjárására mindenkor tiszta élettel szolgáljunk neked, és őt követve mi is örvendező lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:

    Királynőként, vagy özvegyként, de akár egyszerű tanulóként imádkozz, segíts másokon...!

SZENT KRISTÓF

+250 táján

Kristóf azon szentek sorába tartozik, akiknek a létezését történetileg nem lehet egyértelműen igazolni, mégis oly nagy tiszteletnek örvend, hogy e téren igen sok történetileg bizonyíthatóan létezett szentnek fölötte áll.

A hagyomány szerint Kristóf a 3. század derekán Szamóban (Lükia) adta életét Krisztusért. Az útonjárók patrónusáról, akinek képét ma is sok autós és motoros magával hordja, a Legenda Aurea szerzője rajzolta a legszínesebb képet:

Az óriás Kristófot az a vágy fűtötte, hogy szolgálatait a leghatalmasabb úrnak ajánlja fel. Először egy király szolgálatába állt, de mert ez félt az ördögtől, ott hagyta, és az ördög szolgálatába szegődött. Csakhogy az ördög is félt a kereszt jelétől -- így jutott el Kristóf végül Krisztushoz.

Amikor Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogy ha Krisztussal akar találkozni, keresztelkedjék meg és legyen a felebarátai szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot.

Volt ott egy hatalmas folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt állítsa az emberek szolgálatába, azaz ha a folyóhoz érkezik valaki és fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben. Kristóf megfogadta a tanácsot. Készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat.

Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra.

Ott azután a kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta: ,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.''

És az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanúság koszorújával.

Mert Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket Szamóban. Jó szolgálatot tett neki a botja, amely a földbe szúrva menten kizöldült. Nemcsak azok a katonák tértek meg szavára és csodáira, akiket az elfogatására küldtek, hanem az a két szolgálólány is bátran vállalta a vértanúhalált, akiknek a börtönben el kellett volna őt csábítani.

Miután Kristófnak sem a máglya tüze, sem az izzó sisak nem ártott, kirendeltek négyszáz katonát, hogy nyilakkal célba vegyék, de a nyilak egy kivételével megálltak a levegőben. Az az egy a bíró szemébe repült. Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult tőle a bíró szeme.

Szent Krisztina vértanúnő

Krisztina Tirusból származott. Szülei nemes emberek, de pogányok voltak. Leánygyermeküknek a Krisztina nevet adták nem pogány okoskodásuk alapján, hanem Isten elrendeléséből. Amikor 11 éves lett, rendkívüli szépséggel rendelkezett. Atyja meg akarta óvni minden káros befolyástól és azért külön lakrészben tartotta, a legjobb szolgálókat rendelve mellé. Körülvette leányát arany és ezüst bálványszobrokkal és megparancsolta, hogy mindennap mutasson be előttük áldozatot. Szépsége miatt sok kérője akadt, de az atya senkinek sem adta őt, hanem a pogány bálványok szolgálatára akarta rendelni. A leány, ablakán kinézve sokat gondolkozott az igaz Isten felől. Egy angyal, megjelenvén neki, kioktatta az igaz hitről, de a vértanúságról is. Krisztina buzgóságában összetörte az összes bálványszobrot. Pogány atyja Urbán ezért megkorbácsoltatta és börtönbe vetette. Állhatatosságát sem ő sem hivatali utóda nem tudta megingatni a keresztény hitben. Végül, 12 éves korában karddal és lándzsákkal átszúrva nyerte el a vértanúságot 300 körül.

       

Szent Vladimir     hitvalló, † 1015