2023. június 23., péntek

Szent Ágripina     vértanú


Szent Ediltrúd (Aetheldritha, Audry)     szűz, † 679       


CAFASSO SZENT JÓZSEF pap
*Castelnuovo d'Asti, 1811. január 15. +Torino, 1860. június 23.
A szentnek, aki egy jómódú gazda fiaként Chieriben járt iskolába, kezdetben sokat kellett szenvednie tanulótársaitól kis termete és púpossága miatt, de csakhamar a tenyerükön hordozták állandóan egyforma jósága és barátságossága miatt. A szeminarista Giuseppe Cafasso egy mondása eltörölhetetlen benyomást gyakorolt Bosco Szent Jánosra (lásd: A szentek élete, 72. o.): ,,Aki pap lesz, az Úrnak adja magát, ezért semmi sem köti e világhoz, csak Isten nagyobb dicsősége és a lelkek üdvössége.'' Így megértjük jelmondatát is: Szentnek lenni, hogy a mennybe jussunk, és lehetőleg sokakat magunkkal vigyünk.

Miután 1833 őszén pappá szentelték, képzésének kiegészítésére Torinóba ment. A janzenizmus, a szigorúság és államegyháziság szelleme azonban, amely az érseki szemináriumban és az egyetemen uralkodott, nem volt kedvére. Szellemi és lelki otthonát az Assisi Szent Ferenc templománál levő papi konviktusban találta meg, amelyet a tiszteletre méltó Lanteri Pius Bruno (1759--1830) és a teológiai professzor, Luigi Guala alapított, s amely mintegy hatvan továbbtanuló papot tudott felvenni. Itt nem a janzenista félelem és beszűkültség vált uralkodóvá, hanem Szalézi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) szelleme. Az erkölcsi szigorúsággal szemben Ligouri Szent Alfonzot (lásd: A szentek élete, 395. o.) követték, az állami abszolutizmussal szemben pedig, amely megbéklyózta az Egyházat, az egészséges szabadság alapelveit képviselték.

Kiválóan végzett tanulmányai után Cafasso az erkölcstan professzora, majd Guala halála után, 1848-ban rektor lett ebben az intézetben. A papok legveszedelmesebb ellenségének tekintette az Evangélium szellemével szemben álló világiasságot. Feladata nem volt könnyű ebben a forradalmi időben különböző politikai felfogású papjai között. Mivel azonban semmi mást nem keresett, csak Istent és a lelkeket, s egész lénye jóságot és szeretetet sugárzott, s mivel a legnehezebb helyzetekben is rendíthetetlen maradt Istenre alapozott nyugalma, sikerült elérnie, hogy papjai egy szív és egy lélek lettek és maradtak is.

Cafasso tevékenysége a piemonti egyházmegye egész papi nemzedékének tanítója- és nevelőjeként kétségtelenül nagyon áldásos volt. Legfontosabb küldetésének mégis a lelkivezetés látszik. Mindennap sok órát töltött a gyóntatószékben. Boldoggá avatási aktáiban ez olvasható: ,,Kortársai közül (az arsi plébános kivételével) távolról sem mérhető senki Don Cafassóhoz a tanácsadás nehéz hivatalában, mégpedig a tanácsát kérők tömege és különfélesége miatt, azután az ügyek sokfélesége miatt, amelyekben hozzá fordultak és végül annak rendje- módja szerint, ahogyan ezt a szeretetszolgálatot gyakorolta.'' Az utolsó szavak gyors és világos felfogására, csodálatosan éles meglátásaira céloznak, továbbá tömör, pontos válaszaira, amelyeket szemmel láthatóan felsőbb világosság által megvilágítva, nagy jósággal adott a nehéz kérdésekre. Cafasso húsz éven át volt Don Bosco lelkivezetője, aki gyakran kinyilvánította: ,,Neki köszönhetek mindent. Atyám és tanácsadóm, vezetőm és segítőm volt.'' Giovanni Cagliero (1838- -1926) bíboros pedig, Don Bosco szaléziánusainak első püspöke ezt mondta: ,,Don Bosco erényei és bölcsessége Don Cafasso dicsősége.''

Különös részvétet érzett Cafasso a fegyencek iránt; buzgón látogatta és papjaival is látogattatta őket. Az elítéltekről való gondoskodása miatt sokan az ,,akasztófák papjá''-nak nevezték. Hatvannyolc halálraítéltet kísért el utolsó útján, és valamennyiüket olyan jól előkészítette a halálra, hogy nagy nyugalommal és Isten akarata iránti teljes megadással haltak meg. Gyakran mondta a vesztőhelyről visszatérőben: ,,Istennek hála, megint egy lélekkel több imádkozik értünk az égben.'' Ha ezen csodálkoztak, így szólt: ,,Igen, biztosan sokat vétkeztek, de Isten nem becsüli-e nagyra bánatukat és töredelmes lelkületüket, amellyel halálukat gonosztetteikért való engesztelésül fogadták? A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy az ilyen ember számára nincs már tisztítótűz sem.'' Szívesen nevezte őket ,,felakasztott szentjei''-nek, és közbenjárásukat kérte.

Tőle származik ez a csodálatos imádság: ,,Uram, Istenem, már most teljes megadással és készséggel elfogadom a halál bármilyen fajtáját minden aggodalmával, szenvedésével és fájdalmával együtt úgy, amint neked tetszeni fog.'' Megértjük, hogy ott, ahol ez a készség valóban tökéletes, mint ,,felakasztott szentjei'' közül sokakban volt, nincs már nagy szükség a tisztítótűzre sem.

Cafasso 1860. június 23-án halt meg Torinóban. Első életrajzírója, Don Bosco ezt közli: ,,Hiszem, hogy még a szentek között is ritkán található olyan, aki személyében annyi bölcsességet, az emberi dolgokban annyi tapasztalatot, nagylelkűséget, erőslelkűséget, mértékletességet, az Isten dicsőségéért és a lelkek üdvösségéért való buzgóságot egyesít, mint amennyi Cafasso papból sugárzik ki.''

Cafassót 1925-ben boldoggá, 1947. június 22-én szentté avatták.

Imádság:
Istenünk, te Szent Józsefet csodálatos szeretettel és fogyhatatlan türelemmel ruháztad fel mint lelkiatyát. Add, hogy szívünkön viseljük felebarátaink üdvét s tudjunk irgalmas szívűek lenni a bűnösök iránt. Krisztus, a mi Urunk által.


OIGNIES-I (WILLENBROECKI) SZENT MÁRIA szűz
*Nivelles, 1177. +Oignies, 1213. június 23.
Vitry Jakab (1180--1254), a csalhatatlan ítéletű és igaz férfiú, a későbbi bíboros jegyezte fel életrajzát. Ő maga is lelki fiának nevezte magát. 1208-tól röviddel a halála előtti időkig tanúja volt szokatlan életének, és ebben az időben valószínűleg a gyóntatója is lehetett.

Mária Nivelles-ben született egy nagyon gazdag brabanti család lányaként. A gyermekben korán felébredt az ellenérzés a túlságosan evilági, túlságosan bővelkedő és pénzére büszke jómóddal szemben, amelyet a felvirágzó városok polgárai élveztek. Az a lelkület ez, amely körülbelül ugyanabban az időben Assisiben Ferencet arra késztette, hogy felháborodott apja lába elé vesse értékes ruháit, hogy szegényen kövesse a szegény Krisztust. Mária anyjának is volt elegendő oka arra, hogy kétségbeesetten tördelje a kezét, mert a leányka állhatatosan vonakodott attól, hogy olyan pazarlóan engedje magát cicomázni és csinosítani, mint ahogy az megfelelt volna a család vagyonának és tekintélyének. Az anya igyekezete, hogy tizennégy éves lányát megfelelően férjhez adja, végül sikerrel járt. Mária ifjú hitvese telve volt szeretettel és megértéssel. Teljesen meghiúsította a szülők várakozását, mert már röviddel a házasságkötés után nyílt titok lett, hogy Máriával nemcsak imádságait és kemény vezekléseit osztotta meg, hanem hogy -- Krisztus szeretetének ugyanattól a lángjától hevítve -- a fiatalok megfogadták, hogy megtartóztatóan élnek. Családjuk rémületére szép, jól berendezett házukból a hajléktalanok valamiféle menhelyét hozták létre, és rövid idő alatt olyan pazarló nagylelkűséggel használták fel gazdagságukat a szegények és betegek szolgálatában, hogy azt a nivelles-i polgárok botránynak érezték, és mindkettőjüket mint a társadalom ellenségeit kerülték, vagy mint őrülteket nyíltan kinevették és ócsárolták. Az ifjú pár -- miközben lelki egyesülésük olyan mértékben nőtt, amilyen mértékben mindketten feláldozták földi kedvteléseiket -- attól a kívánságtól vezérelve, hogy Krisztushoz váljon hasonlóvá, tovább haladt ezen a keresztúton, és végül Nivelles városának peremén, Willenbroeck lepratelepén kötött ki. Ez volt az utolsó állomás, amelyre együttesen értek el. Amikor kitörtek a hagyomány és a biztonság szorításából, mindig Mária volt a merészebb, a mértéktelenebb és hevülőbb. Férje némiképp az ő árnyékába húzódott, de hallgatag áldozatkészségével is méltó társa, éber őre, soha nem csüggedő támasza és erősítője volt a nyílt megvetés vesszőfutásában.

Mindketten bevonultak a leprások közé egy kis kunyhóba, és ápolták a bélpoklosokban a misztikus test legborzasztóbban szenvedő tagjait.

Vitry Jakab tanúsítja, hogy Mária a Megfeszített szemléléséből nyerte az erőt hősies áldozatához. Az Úr szenvedése volt szemlélődésének csaknem egyedüli tárgya, miután -- még útja kezdetén -- egyszer olyan mélységes megrendülést élt át a kereszt előtt, hogy könnyek áradatát hullatta, utána pedig hosszú ideig nem tudott Krisztus szenvedésére gondolni anélkül, hogy az együttérzéstől el ne veszítette volna eszméletét. Lelkismeretének nagy gyöngédsége és szívének csodálatos tisztasága a kereszt iránti szeretetéből fakadt. Mivel az Úrhoz hasonló akart lenni, s mivel fájdalmát az ő megváltó szenvedésével akarta egyesíteni, vezeklő buzgóságát az elviselhetőség határáig fokozta: keményen ostorozta magát, csak egyszer evett napjában, és húst sohasem fogyasztott, bort sohasem ivott, gyakran a hét felén át sem vett táplálékot magához, vagy egész hónapon át megelégedett csupán vízzel és kenyérrel. Szíve mindig egyesült Istennel, munka közben is imádkozott. Gyakori és hosszan tartó elragadtatásai közepette a természetfölötti valóság is közvetlenül látható és megtapasztalható lett számára. Vitry Jakab csodálja azt a belső biztonságot és világosságot, amelyet eközben tanúsított, és amellyel a démoni képeket meg tudta különböztetni a valódi mennyei látogatásoktól. Korában teljesen szokatlan volt bensőséges tisztelete az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztus iránt. Életrajza előtt nincs az egyháztörténelemben ennek az ájtatosságnak írásos bizonyítéka. Éjjel-nappal sok órát töltött imádkozva az Oltáriszentség előtt, amely akkoriban egy rendszerint galamb alakú szentségtartóban láncon függött az oltár fölött. Egyszer egy nagy lelki ínségében hozzá forduló férfinak azt tanácsolta, hogy lépjen egészen közel a jelenlevő Úrhoz, és neki panaszolja el bánatát. A férfi azután átélte, hogy a galamb a szentséggel együtt a fejére szállott, és csodálatosan megvigasztalta az Úr közelsége. Valahányszor csak megengedték Máriának -- s ez az akkori időkben nagyon ritkán történt meg --, magához vette az Úr testét. Isten utáni éhségének és szomjúságának van egy megrendítő bizonysága: néha megkérte a papot, mise után hagyja kint az üres kelyhet, hogy rátekintve felüdülhessen.

A willenbroecki kis kunyhót idővel gyakran ellepték a kíváncsiskodók és a segítséget keresők, Mária pedig belső parancsot kapott a magányra. Hűséges társa beleegyezett az áldozatba, hogy ne lássa már többé maga mellett a csöndes, szeretett arcot az imádság, a szűkös étkezés és az együttes munka alkalmával. Mária 1208-ban visszavonult a félreeső Oignies-be, a Szűzanya Namur egyházmegyében lévő kis szentélyébe. Az itteni kegykép már akkor az évenkénti bűnbánó zarándoklatok célja volt, amelyeket a legkeményebb télben is mezítláb szoktak megtenni. Itt telepedett le Mária néhány jámbor nővel együtt az ágostonos kanonokok mellett, egy beginaházban és itt vette át lelki gondozását Vitry Jakab egészen 1213-ig, amikor is -- röviddel Mária halála előtt -- III. Ince pápa elküldte, hogy keresztes hadjáratot hirdessen az albigensek ellen.

Az utolsó évek Mária számára a misztikus kegyelmek paradicsomát és a rémes testi szenvedések poklát jelentették. Nem sokkal halála előtt a templomba vitette és letétette magát az oltár előtt.

Életrajza szerint utolsó napjaiban már csak ,,énekelt''. Ez azt jelenti, hogy -- a szeretet és a fájdalom eksztázisában -- ritmikus prózában vagy versekben beszélt. 1213. június 23-án eljutott az Istennel való végső egyesülésre. Hivatalosan sohasem avatták szentté, Oignies-ben azonban a halála után azonnal szentként kezdték tisztelni. Ottani kultuszát egyházilag is jóváhagyták. Maradványait 1609-ben V. Pál pápa rendelkezésére kiemelték, és most egy ezüst ereklyetartóban őrzik Oignies templomának oltárán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése