FOURNET SZENT ANDRÁS-HUBERT
*Saint-Pierre-de-Maillé 1752. december 6. +La Puye, 1834. május 13.
András-Hubert
Fournet, a lelkipásztorok mintaképe és a Szent Andrásról nevezett
keresztes nővérek kongregációjának alapítója gyermekkorában még
semmiféle jelét nem mutatta különleges hivatásának. 1752. december 6-án
született Perusse-ben, a poitoui Maillé közelében, egy jómódú polgári
család gyermekeként, amelyből már több pap származott. Anyja, aki igen
jámbor asszony volt, azt a kívánságát táplálta, hogy kövesse
nagybátyjait a papság útján, a gyermek azonban semmiféle hajlandóságot
nem tanúsított ilyen irányban. Chavignybe, majd Chatellerant-ba küldték
iskolába. Igen nehezen maradt meg itt, sőt egyszer meg is szökött. A
poitiers-i kollégiumban -- ahová 1769-ben lépett be -- sem volt valami
jó tanuló, és csak hogy lehetővé tegyék egyházi benefíciumhoz jutását,
részesítették ugyanebben az évben december 23-án a tonzúrában. Azt
hitték, hogy filozófiát tanul majd; valójában azonban alig tanult,
inkább társas rendezvényeken és lovagjátékokon vett részt.
1772-ben
beiratkozott a poitiers-i egyetem jogi fakultására; úgy látszik
azonban, ott sem látogatta az előadásokat. Majd egy hirtelen ötletét
követve, anélkül, hogy bárkivel is beszélt volna róla, belépett a
hadseregbe, hogy azután új egyenruhájában álljon családja elé.
Nagybátyja, Antoine Fournet, Saint Pierre plébánosa, akinél útközben meg
akart szállni, nem volt hajlandó fogadni. András-Hubert nem is merte az
apjával közölni ezt az utolsó lépését. Anyja vette végül kezébe az
ügyét, és elérte, hogy visszatérhetett Poitiers-be, és kötelezettségeit
visszamenőleg is rendezte. Mivel azonban semmiféle szakmai képesítéssel
nem rendelkezett, lehetetlen volt állást találnia; vissza kellett térnie
Saint-Pierre-be. Miután eltelt néhány hét, nagybátyja, Jean Fournet
haimsi plébános kijelentette, hogy kész őt magához venni. A plébánia
nyugalmában, s egy derék, hivatásának élő pap körében eltöltött hónapok
lassanként teljesen megváltoztatták. Idővel megértette, hogy itt van az ő
feladata is, ezért 1774. március 26-án belépett a poitiers-i
Saint-Charles szemináriumba.
Saját személyéről szóló
megnyilatkozásaiban egész életén át igen mértéktartó volt, ezért semmit
sem tudunk szemináriumi éveiről. Csak azt tudjuk, hogy szokatlanul
buzgón végezte tanulmányait, és hogy rendkívüli belső feszültsége miatt
1775-ben megbetegedett. Ebben az évben június 10-én szubdiákonussá, 1776
szeptemberének kántorböjti napjaiban pedig pappá szentelték. Ezt
követően Haimsbe küldték nagybátyjához káplánnak; az ő vezetésével
jártasságot szerzett a lelkipásztori munkában. 1779-ben került
káplánként a mailléi Saint- Pierre-be, ahol 1782. február 10-én
nagybátyjának plébános utóda lett.
Papi életének eme első
éveiben jó pap volt ugyan, de az akkor gyakori és szokásos módon;
jámbor, de -- anélkül, hogy bármiféle bűnt követett volna el --
fellépésében előkelő, világias volt, szívesen fordult meg a szalonokban,
jól élt, s kényelmes és értékes bútorzattal vette körül magát. Amikor
anyja és nővére, Catherine elmentek hozzá, úgy találták mégis, túllépi
az egyházi illendőség határát, és ezt gyengéden a szemére is vetették.
1783-ban M. Guillont kapta káplánjául, akinek szigorú és egyszerű
életvitele nagy hatást tett rá. A döntő fordulat azonban 1784-ben
következett be. Egy nap vendégeket várt; asztala gazdagon volt terítve
ezüst evőeszközökkel és drága edényekkel. Ekkor egy szegény ember
érkezett hozzá és alamizsnát kért. Mivel a plébános éppen nem talált
pénzt a zsebében, így szólt hozzá: ,,Nincs pénzem.'' - - ,,Nincs pénze
-- mondta a szegény --, az asztalát mégis ezüst borítja.''
Ezek a
szavak úgy hatottak András-Hubertre, mintha sokk érte volna. Néhány
nappal ezután lelkigyakorlaton vett részt, és teljesen megváltozva tért
vissza. Ettől kezdve olyan életet élt, amilyen az arsi plébánosé volt
később. Eladta berendezését és csak a legszükségesebbekre korlátozta.
Anyjával, nővérével és káplánjával annyira igénytelen volt ételben és
italban, hogy napjai állandó böjthöz hasonlítottak. Emellett kemény
testi vezekléseket végzett. Ehhez a szigorúsághoz társult csakhamar
ragyogó felebaráti szeretete és kimeríthetetlen nagylelkűsége,
olyannyira, hogy plébániája az egész környék valamennyi szegényének és
nyomorultjának menedékhelye lett. Lassanként egyházközsége is követte
kezdeményezését, és a hatékony keresztény élet gyújtópontjává lett, a
szentként élő plébános példája pedig az egész vidék lelkiségét tartósan
befolyásolta; csakhamar szeretettel és tisztelettel vették körül
testvérei és hívei egyaránt.
1789-ben úgy érezte Fournet
plébános, hogy nehéz idő áll előtte, és hétnapos magábaszállásra vonult
vissza a nagyszemináriumba. Nem is sejtette azonban, hogy micsoda
tragédiába keveredik. Miután kategorikusan megtagadta, hogy a ,,civil
alkotmány'' által a papság számára megszabott esküt letegye, 1791. május
8-án kiutasították plébániájáról, és olyan papot tettek a helyébe, aki
hajlandó volt letenni az esküt. Mégis a helységben maradt és a neki
menedéket nyújtó családoknál elrejtőzve titokban végezte veszélyes
szolgálatát. Ismételten feljelentették és keményen üldözték, végül 1792
nagypéntekén letartóztatták, de a lakosság heves tiltakozására hamarosan
kiengedték. Megértette azonban, hogy lehetetlen lenne most már biztos
menedéket találnia. Visszavonult és 1792 utolsó napjaiban kivándorolt
Spanyolországba.
Először San Sebastianban húzódott meg, később
Los Arcosba ment. Amikor egy királyi határozat megtiltotta a francia
papoknak hivatásuk gyakorlását, felvételét kérte a sarutlan
kármelitákhoz; ezek azonban elutasították végleges felvételét. Amikor
aztán 1797-ben visszatért Maillébe, apostolkodását ismét teljes titokban
kellett végeznie. A szentmisét Marsyllis egy félreeső parasztudvarának
pajtájában mutatta be. Ott ismerte meg 1798 elején Bichier des Ages
Szent Johanna- Erzsébetet (lásd: 454. o.), és ráeszmélt, hogy rendkívüli
lélekkel találkozott. 1803-ban, csatlakozva béthinesi egyházközségének
missziójához, vele együtt lerakta a Szent Andrásról nevezett keresztes
nővérek kongregációjának alapját, amelynek feladata főként a szegények
tanításából és a betegek gondozásából állott. Ez az alapítás képezte
ettől kezdve legfőbb gondját, de megmaradt Maillé plébánosának, 1805.
július 1-én ünnepélyesen ismét beiktatták hivatalába. Apostolkodása a
legegyszerűbb módszerekre korlátozódott. Mivel nem sok érzéke volt a
liturgiához, csaknem teljesen lemondott az ünnepélyes misékről, és a
terjedelmes prédikációkkal kísért csendes vagy énekes miséket
részesítette előnyben. Bár szigorú volt és sokat kívánt, megnyerte
híveit szentségével és emberi jóságával. Kongregációjához szükséges
néhány utazástól eltekintve Maillében élte le az életét. Csak 1820-ban
mondott le plébánosságáról, hogy teljesen a nővéreinek éljen. Plébánosi
is elöljárói kettős tisztsége, összekapcsolva vezeklési gyakorlataival,
nagyon kimerítette, és ismételten súlyosan megbetegedett.
1830-tól
ereje kezdett észrevehetően lankadni, 1832 novemberében elöljárói
tevékenységéhez koadjutort kapott. Amikor érezte, hogy közeledik a
halála, 1833 pünkösdjén megtartotta utolsó lelkigyakorlatát. 1834-ben
egészségi állapota válságosra fordult, és keresztes nővéreinek körében,
La Puyeben, ahol 1820 óta az anyaházuk volt, meghalt.
1926. május 16-án boldoggá, 1933. június 4-én pedig szentté avatták.
BOLDOG MAGYAR ANTAL III. r. (XIV. sz. első fele - 1398.)
Amit
tudunk róla, azt Hevenesi Gábor 1692-ben írt muvébol (A magyar szentek
üveges szekrénye) tudjuk. Eszerint: Antal magyar volt: 1350-ben Rómába
zarándokolt a szentévi búcsú elnyerése végett. Egy ideig Rómába maradt,
hogy a szent helyeket felkeresse, közben fölgyulladt benne a
tökéletesebb élet utáni vágy. Ezért belépett Szent Ferenc III. rendjébe,
majd Assisibe ment, hogy fölkeresse Szent Ferenc sírját. Miután itt
befejezte ájtatosságát, visszatéroben Folignoban megbetegedett.
Befogadták a Szentlélek kórházba s olyan nagy szeretettel bántak vele,
hogy megfogadta, ha meggyógyul, a beteg zarándokok ápolására szenteli
életét. Istennek tetszett a fogadalom, Antal meggyógyult és teljesítette
ígéretét. Ezután már nem önmagának, hanem Istenért másoknak akart élni,
éjjelét és nappalát a betegek ápolásának szentelte. Mint anya a fiait,
kedvesen bátorította, vigasztalta és segítette oket, mígnem o maga is
ismét súlyos betegségbe esett, hogy Isten ezáltal tegye tökéletessé
erényeit. Betegségét nemcsak állhatatosan, hanem vidám türelemmel
viselte, és soha nem panaszkodott. Végül érdemekben gazdagon, 1398.
május 1-én elnyerte fáradalmainak és fájdalmainak jutalmaként a jámbor
halált. Testét annak a kórháznak a kápolnájában temették el, ahol
szolgált, s a nép szüntelenül zarándokolt hozzá. Tisztelete nagyon
megnövekedett, amikor 1608-ban fölnyitották a sírját és testét épségben
találták. Új koporsóba tették, s a fooltárra helyezték. Csodák is
történtek a sírjánál. Habár hivatalosan nincs boldoggá avatva, de
Folignoban boldogként tisztelik. Illo, hogy hazánkban is tiszteljük.
Szent Ferenc intelme a betegekhez:
„Kérve
kérem a beteg testvért, hogy mindenért adjon hálát a Teremtonek, és
olyan kívánjon lenni, amilyennek az Úr akarja: akár egészséges, akár
beteg, mert az Úr mindazokat, akiket az örök életre rendelt,
betegségekkel és lelki gyötrodésekkel alakítja és formálja. Miként az Úr
mondja: „Akiket szeretek, azokat javítom és fenyítem.”
Meg nem erosített Regula. 10.
Imádság:
Istenünk,
te boldogemléku Antal testvért zarándokútján a betegek szolgálatára
vezetted, s a maga betegségének türelmes elviselésére. Példája
ösztönözzön bennünket egyszülött Fiad huséges követésére. A mi Urunk
Jézus Krisztus által.
Szent Glykéria vértanúnő
Szentünk
Makariosznak az egykori városparancsnoknak leánya volt, A thrák
Trajanopolisz városában élt. Antonius Pius császár /138-61/ rendeletet
adott ki, hogy az isteneknek áldozatot mutasson be mindenki. Amikor a
parancs elérkezett Trajanopoliszba, és meghatározták az áldozatbemutatás
napját, Glykéria megjelent a bálványtemplomban és imádságával szétzúzta
Jupiter bálványszobrát. A város parancsnoka megkínoztatta érte a
leányt. Éheztette, vasdarabokkal szaggatta testét, tüzes kemencébe
dobatta, és más kínzások után arra ítélte, hogy vessék vadállatok elé.
Mielőtt azonban az állatok szétmorzsolták volna, tőlük nem érintve
elhunyt 177 körül.
Szent György hitvalló
Szentünk
Konstantinápolyban született. Mivel s szentképek tisztelője volt,
Teofil császár elé vitték. A császár nem tudta rábeszélni magatartásának
megváltoztatására, azért először kigúnyoltatta, börtönbe záratta,
minden vagyonától megfosztotta és végül feleségével, Irénnel és
gyermekeivel számkivetésbe küldte, ahol meg is halt. Ez a IX. században
történt.
Szent Imelda
HALLGATAG SZENT JÁNOS püspök, remete
HALLGATAG SZENT JÁNOS püspök, remete
*Nikopolisz, 454. január 8. +Szent Szabbász lavra, Jeruzsálem mellett, 558.
Származásánál
fogva János inkább a politikai vagy a szellemi életben való vezető
szerepre rendeltnek látszott, mint arra az útra, amelyet már korán,
szívének mélységes hajlamából kezdett követni. Szülei gazdag és
politikailag nagyon befolyásos polgárok voltak Nikopolisz örmény
városban. Családja körében, ahol testvéreivel együtt felnőtt, keresztény
nevelést kapott. Szüleit meglehetősen korán elvesztette, s haláluk után
csakhamar szétosztotta apai örökségét a szegények között, felépített
egy templomot, és -- mindössze tizennyolc évesen -- kolostort alapított,
amelyben tíz hozzá hasonló fiatalemberrel együtt szerzeteséletet élt.
Ezekről az évekről nem sokat tudunk. Mérséklettel és céltudatosan
gyakorolta a rábízottakkal együtt a test és lélek megfékezését, melynek
szükségszerűen meg kell előznie minden lelki életet; egyúttal teológiai
tanulmányokat is folytatott. Korán kifejlődött tanítói bölcsessége
ismertté tette, és így történt, hogy az örményországi Kolonia püspökének
halála után a közösség alig huszonnyolc évesen püspökéül kérte.
Felszentelése
után kilenc éven át helytállt hivatalában anélkül, hogy szerzetesi
életmódját feladta volna. Áldásos hatása közvetlen környezetén túl a
császári udvarban magas politikai méltóságokat viselő rokonára is
kiterjedt. Sógora, Paszinikosz viszont, aki időközben az ország
legnagyobb hatalmi méltóságába jutott, minden módon zaklatta az örmény
egyházat, s a püspök végül jobbnak látta, hogy elhagyja Örményországot
és Konstantinápolyban panaszt tegyen a császárnál. Miután
Konstantinápolyban Zénó császárral és Eufémiosz érsekkel közölte az
örmény egyház helyzetét, titokban a Szentföldre utazott.
Kiválóan
értett hozzá, hogy eltűnjön az emberek szeme elől; évtizedekig tartott,
amíg felfedezték titkát. Rövid ideig Jeruzsálemben tartózkodott az
öregek otthonában, ezután megtalálta az utat Szent Szabbász (lásd: 618.
o.) nem messze, Júda pusztaságában fekvő, első virágkorát élő nagy
lavrájához. Amint később elbeszélte életrajzírójának, Szküthopoliszi
Kürillosznak, egy látomás irányította oda, egy ,,fénykereszt alakú''
csillag.
Szabbász, aki semmit sem sejtett János múltjáról és
püspöki méltóságáról, a gondnokra bízta a novíciust, aki a legalantasabb
szolgálatra osztotta be, ő pedig önátadó buzgósággal szolgált a lavra
minden szerzetesének, vizet hordott a patakról, segített a sütés-
főzésben és mindenekelőtt a fejlődő kolostor építkezéseiben. Minden
munkában olyan jól bevált, hogy rábízták a vendég- és konyhamester
felelősséggel teli tisztségét. Nemcsak a számos kolostorlakó
szükségleteiről gondoskodott, hanem azoknak az építőmunkásoknak az
ellátásáról is, akik a lavrától nem messze egy kis kolostor felépítésén
dolgoztak.
Egy év múlva Szabbász szerzetesének, akit most már a
lelki életben a haladók közé számított, kijelölte a lavra egy
remetecelláját (egy barlangot vagy egy kunyhót egy közeli szakadékban).
Rendszerint hétfőtől péntekig tartózkodott ott, és csak a szombati,
vasárnapi közös szentmisére tért vissza a testvérek közösségébe. Három
év múlva még egyszer kiragadták a csendes szemlélődésből: Szabbász
rábízta a gondnok tisztségét, amely mindenféle kolostori beosztás közül
talán leginkább követeli meg a foglalkozást a kolostoron kívüli
világgal. János feladatát olyan körültekintéssel, önátadással és
szeretettel látta el, hogy a lavra felvirágzott gondos irányítása alatt.
Szabbász, aki még mindig nem tudta, hogy micsoda ,,kincset''
rejteget kolostora falai között, most már elérkezettnek látta az időt,
hogy szerzetesét pappá szenteljék. Nehéz helyzetében János megosztotta
titkát a pátriárkával, aki a Golgota dombján az Anasztaszisz-templomban
akarta pappá szentelni. Könyörgésére, hogy ne árulja el kilétét, a
pátriárka röviden közölte Szabbásszal, hogy a papságra javasolt
szerzetest nem szentelheti fel, majd elbocsátotta mindkettőjüket.
János
ezután teljesen visszahúzódott cellájába, és még hét végén sem tért
vissza a lavrába; többé nem is vett részt a testvérek istentiszteletén.
Négy éven át teljes elhagyatottságban és magányosságban élt. Amikor
503-ban forrongás tört ki a Szabbász- lavrában, János elhagyta celláját,
és a Holttenger nyugati partjánál levő Ruban-pusztaságba ment.
Hat
évet töltött el egy barlangban. Vadon termő gyümölcsökkel és
gyökerekkel táplálkozott, alkalmilag pedig jó emberek adományaival is
élt.
Életrajzírója, Kürillosz, aki Jánost idős korában ismerte
meg, ezeket az éveket így foglalja össze: ,,Arra vágyódott, hogy a
nyugalomban Istennel kerüljön kapcsolatba, és lelki szemét megtisztítsa a
nagy bölcsesség által, hogy leplezetlen tekintettel sugározza vissza az
Úr dicsőségét, és azon fáradozott, hogy dicsőségről dicsőségre haladjon
előre a legnagyobb iránti vágyakozásban.'' Az Istennel való eme
kapcsolat kívülállóval meg nem osztható ,,édessége'' kárpótolta minden
nehézségért, amelyet a minden emberi melegségtől és védettségtől távoli,
vadállatoktól és félvad nomádoktól fenyegetett kősivatagi élet hozott
magával. A veszély jelentősen megnőtt, amikor a perzsák meghódították
Amidát, és a Holt-tenger melletti sivatagi sávot nomád szaracén hordák
tették bizonytalanná.
Amikor Szabbász újból átvette kolostora
vezetését, felkereste Jánost magányában, mivel aggódott érte. Azzal
érvelt, hogy János már eléggé rábízta magát Isten gondviselésére, most
már engedjen teret az emberi gondoskodásnak is, és térjen vissza a
testvérek oltalma alá. János engedelmeskedett: otthagyta szeretett
magányosságát, és a Szabbász- lavrától nem messze, egy előreugró szikla
alatt egy parányi cellába záratta be magát. Ekkor már kb. ötvennyolc
éves volt.
Haláláig még negyvenhat évig élt -- nem hagyta el
többé celláját, még mesterének, Szabbásznak halálakor sem. E hosszú
évekből nagyon kevés ismeretes: életének néhány epizódja, csodás
gyógyításai (különösen megszállottakon). János most sem szakadt el a
világtól. Cellájának ablakán nemcsak tanítványai és lavrabeli testvérei
kopogtattak, hanem mindenfelől érkező segítség- és tanácskérők; és senki
sem távozott tőle vigasz nélkül. Gyógyító erő áradt ki kezéből és
imádságából. Krisztus ereje volt ez, akihez hosszú, lemondásban gazdag
élete folyamán mindig hasonlóbbá igyekezett válni.
Szent Laodikiosz vértanú
Laodikiosz őr volt abban a börtönben, ahol Glykériat őrizték. Amikor
látta, hogy a megkínzott leány minden sebe begyógyult, ez a látvány
arra indította, hogy Krisztus hitének követője legyen. Ezért karddal
lefejezték.
TISZTELETREMÉLTÓ BOGNER MÁRIA MARGIT
*Melence (Torontál vármegye), 1905. december 15. +Érd 1933. május 13.
A
Szeplőtelen Fogantatás ünnepének nyolcadnapján született, a
keresztségben az Etelka Mária Anna nevet kapta. Édesapja, Dr. Bogner
János adóügyi jegyző volt. Édesanyja, Schiller Etelka hat gyermeknek
adott életet. Bognerék mélyen vallásos, bensőséges családi életet éltek.
Az apró termetű, örökmozgó, örökvidám Etelka a ház napsugara volt, és
az maradt mindhalálig, korán megözvegyült édesanyja és -- sokszor a
mindennapi megélhetéssel küszködő -- nővértársai számára egyaránt.
Édesapját
1906-ban Torontál-Tordára helyezik, így Etelka itt kezdi meg elemi
tanulmányait. Az iskolában korán kitűnik rendkívüli értelmi
képességeivel.
1914 őszén súlyos vörhenyen esik át. Közvetlenül
utána nem látszik, hogy nyoma maradna a betegségnek, egy év múlva
azonban nem tudja behajlítani a térdét. Az orvos csípőcsontgyulladást
állapít meg. Tíz hónapig nyújtott lábbal kell feküdnie, kifeszített
lábát háromkilós homokzsák húzza. Így végzi az elemi iskola negyedik
osztályát. Vidám természete most sem hagyja cserben: kézimunkázik,
énekelget, olvas, kérésére édesanyja kinyitja az ablakot, amikor társai a
ház előtt játszadoznak, hogy lássa őket. Nem panaszkodik, szomorúság
nem látszik rajta. Máskor a szomszéd kislányok veszik körül, és a sok
játékkal, babával az ő ötletei, utasításai szerint játszanak. A babáknak
imádkozniuk is kell: amelyik kislány tartja a babát, az imádkozik
helyette. De azért lassan telnek ezek a hónapok, és az eleven kislány
már alig várja, hogy ismét pajtásai között ugrálhasson. Négy hónapig
gipszet visel, utána is csak géppel tud járni. Betegsége hét évig tart,
jobb lába egész életére merev marad.
1915. október 17-én -- Etus
későbbi szerzetesi névünnepén -- meghal az apa. A család megélhetési
gondok miatt Nagybecskerekre költözik, Etus itt kezdi meg a polgárit a
Miasszonyunkról nevezett Iskolanővéreknél. Otthon, amiben csak tud,
segít édesanyjának, kismamaként gondozza két öccsét, legtöbbet azonban
derűs természetével és rendíthetetlen lelkierejével ad sokat nélkülöző
és gondok között őrlődő anyjának és környezetének.
A négy
polgári után kereskedelmi szaktanfolyamot végez. Merev lába ellenére a
legelevenebb diákok közé tartozik. A kamasz Etus nem különösebben
vallásos. Előfordul, hogy a diákmise alatt megbeszélik a napi
eseményeket. Megtörténik, hogy hiába várja édesanyja otthon az ebéddel:
tudja, Etust már megint bezárták, mert ismét rossz fát tett a tűzre.
Saját őszinte bevallása szerint ilyesmiket csinált: fölírta a táblára,
hogy elmarad az óra, és a tanár üres tantermet talált; rendetlenkedett
az énekórán; cigarettázott; eljegyzési kártyákat gyártott és betette a
társnői padjába; utánozta a tanárt, és ezzel megbontotta a fegyelmet.
Mégis
mindenki szereti. Tudják róla, hogy félárva, hogy súlyos anyagi
gondokkal küszködnek, mégis mindig megosztja tízóraiját a nála is
szegényebbekkel, ha észreveszi, hogy nincs ennivalójuk. Az előző napi
csínytevések feledtetésére rendszerint nagy csokor virággal (és huncut
mosollyal) jelenik meg az illető tanár előtt. Otthon hosszasan meséli az
iskolai szenzációkat, és akkor boldog, ha mindenki nevet.
Ezen a
,,kis úton'' 1923. június 1-e, Etus bérmálásának napja mérföldkövet
jelent. A Szentlélek veszi birtokába a tizennyolc éves lány lelkét, hogy
előkészítse a kegyelem csodáját, Bogner Etelka megtérését. Fölhangzik
szívében a hívás: ,,Kövess engem!'' -- és ő visszavonhatatlan Igennel
válaszol.
1924-től lelki élete rendezettebbé válik. Többet
imádkozik, állandó gyóntatót választ, teljes odaadással végzi a zárdában
szokásos lelkigyakorlatot. És amint Isten felé fordul, úgy mind jobban
megismeri önmagát és minden hibáját: hiú, sok benne a tetszeni vágyás,
szeret szórakozni, öltözködni... a kötelességteljesítésben felületes,
szétszórt... feledékeny, s ezzel másoknak sok bosszúságot okoz...
gyakran önfejű. Bánattól és szeretettől indítva -- lelkiatyja, a
jezsuita Csávossy Elemér bátorítására -- két örök és egy ideiglenes
fogadalmat tesz: örökös tisztaságot fogad, és kötelezi magát, hogy
utolsó leheletéig küzdeni fog a tökéletességért, azaz ,,mindenben azt
teszi, ami Jézusnak jobban tetszik''. Ettől kezdve (1926 május) minden
törekvése szeretetből vállalt fogadalmának megtartására irányul. Arra,
hogy mindig hűséges legyen Jézushoz. Jelmondatául választja a két szót:
SEMPER FIDELIS.
Még mielőtt a frissen megtértek hibáiba esne és a
megtérése előtti évek miatt aggályossá válna, kezébe kerül Lisieux-i
Szent Teréz önéletrajza, akit 1925-ben avatott szentté XI. Pius pápa.
Biztos ösvényen érzi magát: ,,Bizalommal tettem kezem az övébe, hogy
vezessen... és ujjongó örömmel követem az én kis égi újoncmesternőmet,
lélegzetvisszafojtva hallgatom tanítását. Mindig mellettem van. Mindig
mondja, hogy mit tegyek. Ó, Teréz tudja, hogy az ő kis testvérkéje
nagyon gyönge, gyarló, hogy egyedül éppen semmire sem képes, hát
szorosan mellé áll, hogy a mennyei Jegyes karjaiba vezesse. Megtanítja,
hogy soha egy pillanatra sem szabad elcsüggedni.
Lelki életének
központja az eucharisztikus Jézus lesz. Szeretne meggyógyulni, hogy
szerzetes lehessen: hosszú és nehéz küzdelmébe kerül, hogy elfogadja
fizikai gyengeségét, amely leküzdhetetlen akadályt jelent, akár
legnagyobb álmáról, a Kármelről, akár más szerzetes intézményről legyen
is szó. De fogadalma értelmében nemcsak vállalja az áldozatot, hanem
szorosan magához is ölel minden keresztet. Egyet kér csak: erőt.
A
nyári hónapokat rendszerint Zsidópusztán töltik. Itt Etusnak még az
Oltáriszentséget is nélkülöznie kell. Hosszú órákat tölt imádságban,
mindenkitől félrehúzódva elmélkedik.
1926 a lelki
megpróbáltatások éve. Nagy kísértések érik, úgy érzi, a reménytelenség
és a kétségbeesés útján jár. Naplójában nem részletezi a kísértések
mibenlétét, csak annyit mond, hogy nem volt olyan oldal és mód, ahonnan
és ahogyan az ördög ne támadta volna. Aztán bénító fáradtság vesz rajta
erőt. Ekkor, ilyen állapotban teszi le a tökéletességre törekvés örök
fogadalmát (eddig alázatból csak ideiglenes fogadalma volt).
Közben
édesanyja megkeresi a lelkiatyját: térítse észre Etust, aki csak a
lelkiekkel törődik, pedig a jövőjére kellene gondolnia. Hiszen ők
szegények, Etusnak magának kell majd gondoskodnia megélhetéséről, testi
fogyatékossága miatt úgysem számíthat arra, hogy szerzetes lehet. Páter
Csávossy, aki már több éve lelkivezetője Etusnak, biztos a lány
hivatásában, megkísérli tehát a lehetetlent. Beajánlja Etust a pesti
angolkisasszonyoknak. A főnöknő első benyomásai a találkozást követően
igen kedvezőek, de az orvos véleménye lesújtó: ilyen egészséggel Etus
pár hónap alatt kidőlne a szerzetben. Krisztus lélekben már eljegyzett
menyasszonya csak később vallja be: szenvedése szinte elviselhetetlen
volt. De szeret, és ezért most is hűséges. Megéli a nagy istenszeretők
tapasztalatát: minél közelebb kerül Krisztushoz, annál szenvedélyesebben
vágyódik utána. ,,Igen, Jézusom, én nem akarok mást, csak azt, amit te.
Csak vonj szorosan magadhoz a kereszten, olyan szorosan, hogy soha
gyengeségből vagy gyarlóságból el ne hagyhassalak'' -- írja Naplójában.
Kilencedet
kezd Kis Szent Terézhez, kérve, adjon valami jelet, szerzetes lehet-e
valaha, vagy sem? A kilenced után álmot lát: látja magát fiatalon a
ravatalon, szerzetesi ruhában. Nagyon örül, de unokanővérén kívül
senkinek sem beszél a dologról. Édesanyja csak a halála után tudja meg.
1927
elején megbetegszik. A spanyolnátha és a mellhártyagyulladás annyira
legyöngíti, hogy ismét Zsidópusztán kell erőre kapnia. Jót tesz neki a
levegőváltozás és a titkolt remény. S amikor Zsidópusztáról visszatér,
megkapja az értesítést, hogy beléphet a vizitációs nővérek thurnfeldi
kolostorába.
1927. augusztus 6-án búcsúzik a szülői háztól,
melyet soha többé nem lát viszont. Hazáját is el kell hagynia, idegen
nyelven kell majd imádkoznia. Örömmel, sőt ujjongva hagyja el a világot,
de szíve nem érzéketlen szeretteinek fájdalma iránt; és áldozata ezzel
nem kevésbé tökéletes. Augusztus 10-én érkezik a tiroli Thurnfeldbe,
este fél kilenckor lépi át új otthona küszöbét. Édesanyjának hosszú és
részletes levélben számol be az útról és új életének első napjairól.
Levelei
mindig csak örömöt sugároznak. Belső küzdelmeiről, próbatételeiről csak
Naplójának sorai sejtetnek valamennyit. Küszködik a honvággyal,
nehézségei vannak a nyelvvel (melyet sohasem tanult meg tökéletesen), de
kifelé mindig csak mosolyog. Úgy, amint ezt a rend alapítója, Szalézi
Szent Ferenc ünnepén megígéri: ,,Jézusom, én megígérem neked, hogy
mindig vidám mosolyt láthatsz arcomon a te segítségeddel. Én nem akarok
soha sírni, ha mégoly nehéz keresztet küldesz is. Mindig arra gondolok,
te a tabernákulumból figyelsz szívszorongva, mennyire tudlak szeretni...
akkor lesz erőm mosolyogni''. Épp e szavai sejtetik azt, amiről ő
konkrétan sohasem beszélt, hogy Adelhaid nővérnek (mint a rendben
hívták) minden boldogsága mellett megvoltak a maga kis keresztjei.
Míg
ő a beöltözés nagy napjára (1928. április 10.) készül, a Vizitáció
Magyarországon való megtelepítésének három évtizedes terve teljesedőben
van. Az Úr őt választotta ki arra, hogy a Szűz Mária látogatásáról
nevezett női szerzetesrend első magyarországi kolostorában az első
novícia, az első fogadalmas nővér és a szeretet első áldozata legyen. A
beöltözéskor a Mária Margit nevet kapja Alacoque Szent Margit Mária
tiszteletére, de nevét megfordították, mert a vele együtt Érdre készülő
főnöknőnek is Margit Mária a neve.
A kis csapat augusztus 2-án
hagyta el Thurnfeldet és 4-én, Havas Boldogasszony vigíliájának estéjén
érkezett meg Érdre. Az új kolostor felavatása előtt nyolcnapos
lelkigyakorlatot tartanak. Mária Margit Naplója sejteti, mennyire
fölfokozta Isten lelkében a vágyat a vele való tökéletes egyesülés és
örök találkozás után: ,,Oh, Jézusom, én nem akarom kutatni a te szent
terveidet, hisz tudod, hogy egy pillanattal sem szeretnék előbb menni
hozzád, mint ahogy te akarod, de valahogy úgy érzem, közeleg életem
hajnala... Oh, Jézusom, az én életem hajnala.. amikor a nevemen
szólítasz: Mária!... és én szomjazom erre a szóra... Jézusom, ugye hamar
szólítasz, ugye hamar hívsz.. ,, Ezt követően hozza meg élete -- saját
szavai szerint -- legnagyobb áldozatát: egészségéért aggódó lelkiatyja
és elöljárói szavára fölajánlja magát Isten előtt a hosszú életre.
Az
új alapítás meglehetősen sok tennivaló elé állítja az egész közösséget.
Az intézet egy része majd nevelőotthon lesz, ahol Mária Margit is
tanítani fog (gyorsírást és franciát). Egyelőre azonban mindenki azt
teszi, amire szükség van, keményen dolgoznak reggeltől estig. Margit
lába egyszer fölmondja a szolgálatot, attól kezdve csak a kevésbé
megterhelő munkákat végezheti. Változatlanul vidám és boldog leveleiben
szent gyakorlatiassággal számol be napjaikról: ,,Képzeld (mamám),
konyhamesternői méltóságra emelkedtem pár hét alatt. No csak ne
rémüldözz. Nem is vagyok olyan rém ügyetlen, még különösebb bakot nem
lőttem'', bár: ,,Tisz. anyánk azt állítja, hogy fukar vagyok. De ez
nincs így. Igaz, nehéz 26 emberről gondoskodni, és méghozzá csak egy
tehenünk van, amely a tejadással igazán fukar, bizony sóhajtozok néha
még egy tehénért. De azért mégis szép olyan szegénynek lenni, mint a
Szent Család. Őnekik még kevesebb volt. Nekünk meg igazán elegünk van.
Én is megtértem, bízom, te is meg lennél elégedve, annyit eszem. A
gyorsírás is vígan megy a gyerekeimmel, akik azonban nagyobbak, mint
én.''
1932. május 16-án, Pünkösdhétfőn teszi le örök fogadalmát.
Naplójába, melyet három éve nem vett a kezébe, e napon írja az utolsó
szavakat: ,,Én Istenem... és mindenem...!''
Eddig csodálatosan
kitartó egészsége hirtelen gyöngülni kezd, az orvos szerint mindkét
tüdeje meg van támadva, de különösen a bal. Szeptember 10-én lelkiatyja
kezéből fölveszi az utolsó kenetet. Az Úr azonban nem siet. Mária
Margitnak -- mint példaképének Kis Szent Teréznek is -- a hosszú
szenvedés kelyhét kell kiinnia.
Betegségében mindig ugyanolyan
vidám, nyájas, sőt tréfás. Csak a legutolsó időkben, mikor fájdalmai
elviselhetetlenekké válnak, esedezik enyhülésért. Türelmetlennek,
követelőzőnek sohasem látta senki.
Édesanyját, rokonait
refrénszerűen vigasztalja s készíti föl átköltözésére: ,,Legjobb mindent
a Szent Szívre bízni''. Közben azonban egész szívével átérzi édesanyja
fájdalmát: utolsó napjaiban nem tud szabadulni a gondolattól, hogy anyja
nem éli túl az ő halálát.
Mikor a főnöknője figyelmezteti, hogy
örök fogadalmának évfordulója következik, így szól: ,,Ezt már az égben
szeretném megülni''. És az Úr teljesítette vágyát.
Május 13-ra
virradóan ezt mondta: ,,Ez lesz az utolsó napom''. Reggel áldozik, aztán
megkezdődik haláltusája. ,,Embertelen kínokat szenvedek'' --sóhajtja,
azután segítséget kér. Délután öt körül szólal meg utoljára:
,,Már nem látok többé!'' És néhány perccel később: ,,Köszönöm!''
Május 15-én temették el, sírjára ez a felirat került: ,,BOGNER MÁRIA MARGIT NŐVÉR. Élt 28 évet. 1933.V.13.''
Sírja ma az érd-óvárosi templom kertjében van.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki az alázatosakat fölmagasztalod és a téged szeretőket
viszontszereted, tekints kegyesen Mária Margit alázatára és szeretetére,
és add, hogy őt mihamarább mint a szeretet és a hűség példaképét
oltárainkon tisztelhessük. Általa ajánlom neked jelen ügyemet... Kérlek
mutasd meg, hogy közbenjárása kedves előtted! (Ima a boldoggá avatásért)
Szent Pauszikakiosz püspök
Szentünk
Apameából származott, szent, istenfélő nemes családból. Ifjúkorától
szerette a böjtölést, később szerzetessé lett. Istentől megkapta a
gyógyítás adományát, testet és lelket egyaránt gyógyított. Híre eljutott
a konstantinápolyi érsekhez is, aki őt Szinadé város püspökévé
szentelte. Püspöksége alatt is sok csodát tett gyógyításaival. Istenfélő
és sokakat megszabadító élet után békében hunyt el 606-ban.
Bellarmin Szent Róbert egyházdoktor, † 1621.
Szent Sándor vértanú
Szent Sándor vértanú
Sándor Rómában volt katona Makszimián császár alatt. Amikor egy napon a
császár áldozatot mutatott be egy pogány istennek, a katonák sietve
mentek, hogy a császár mellett legyenek. Sándor, a gyermekkorától
keresztény szellemben nevelkedett katona nem ment el a többiekkel.
Ezért különféle kínok alá vetették. A hóhérok arra kényszerítették,
hogy menjen Rómától Bizáncig azon a hosszú utón. Nem jutott el a
végcélig, mert a thrák Drizipár városában karddal lefejezték életének
18. évében a III. század végén vagy a IV. század elején.
Szent Szervác püspök és hitvalló, † ~360.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése