2024. január 28., vasárnap

Szent Ágnes     szűz és vértanú        


Szír Szent Efrém atya


Efrém valószínűleg 306-ban született a mezopotámiai Nisibis városában, amely akkor a római birodalomhoz tartozott. Szüleinek nem volt nagy vagyona, de a keresztény szülők fiúkat is gondos keresztény nevelésben részesítették. Legalább 18 éves volt, amikor az akkori idők szokása szerint felvette a keresztséget. Fiatal korában heves természetű és ingerlékeny volt, beszédeiben és tetteiben hiányzott a bölcs megfontoltság. Hamis vád alapján még néhány nap börtönt is viselt. Akkor meggyőződött, hogy Isten gondviselő szeme állandóan őrködik mindenki fölött. Egész fiatalon jutott szülővárosának püspöke, Jakabnak bizalmas körébe. Diakónussá is szentelték, de alázatosságból nem merte felvenni az áldozópapi rendet. Mivel Nisibis határváros volt a római és perzsa birodalom között, a perzsák többször megostromolták. A szent püspök imádságára még halála után is sikertelenül ostromolták. Efrém nagy szolgálatot tett az ostromok idején polgártársainak. Mivel Nisibis a békekötés miatt perzsa uralom alá került, Efrém a lakosság nagy részével elhagyta a várost. Először Amidában, majd végleg Edesszában telepedett le. Egy dombon élt remete életet. Itt keletkezett élete utolsó éveiben írásainak nagy része is. Efrém emellett tanító tevékenységet is folytatott. Összegyűjtötte az ifjúságot és megvetette az edesszai iskola alapjait. Máskor versekben hirdette az igaz tanítást a szintén versekben terjedő tévtanítás ellen. Hosszabb ideig csak egyszer maradt a városban. Amikor éhínség tört ki, Efrém a beszédeivel vigasztalt, de megnyitotta a gazdagok szívét és raktárait is. Szent és munkás élete 373-ban ért véget. Na gyakran imádkozzuk bűnbánati fohászait: „Életek Ura és uralkodója…”


BOLDOG GÁBRIEL MÁRIA ALLEGRA (1907-1976)
Szicíliában, Cataniahoz közel, San Giovanni la Punta városban született nagyon vallásos szüloktol. János István volt a keresztneve. Gyermekkorától kitunt nagy tehetsége a tanulásban. Naponta részt vett a szentmisén, ministrált. 11 évesen a közeli Szeráfi Kollégiumba került, Bronte városban lépett a Ferenc-rendbe és töltötte újoncévét. 1924-ben egyszeru fogadalmat tett, majd tovább folytatta tanulmányait. Kérte, hogy Rómába kerülhessen az Antonianum Kollégiumba, hogy Kínában misszionárius lehessen, s ott erre felkészüljön. 1930-ban szentelték pappá. A római kollégiumban felfigyeltek buzgóságára, misszionárius lelkületére és kiváló tehetségére. Megtudta, hagy az Ószövetség még nincs lefordítva kínai nyelvre. Elhatározta, hogy ezt a feladatot vállalja, bízva a Boldogságos Szuz segítségében. Hamarasan Kínába került. A kínai nyelvet olyan hamar elsajátította, hogy négy hónap múlva már gyóntatott, prédikált kínai nyelven. Kispapok neveloje volt néhány évig. Apai és anyai szeretettel szerette oket. Minden nehézségükben segítségükre volt, lelkületüket eredményesen formálta. 1935-ben hozzákezdett az Ószövetség lefordításához s 1944-re készen lett a nagy munkával. Közben Pekingbe került, az Olasz: Követség káplánjának: A fordítás szövegének kinyomtatása 1961- ben történt. Nemkatolikusok és nemkeresztények is nagy elismeréssel voltak muve iránt. A kilenc év alatt nem csupán a fordítással foglalkozott, hanem lelkipásztorkodott is. Nagy erovel törekedett Isten igéjének hirdetésére, gyakran szolgáltatta ki a bunbánat szentségét. Szeretete minden népfaj felé megnyilatkozott. Különös gondja volt a szegényekre, a betegekre, azok közt is a leprásokra.Kedves leprásai közt érezte igazán jól magát. A kereszténység egységéért kész volt a vértanúságot is elszenvedni. Szívesen vett részt ökumenikus összejöveteleken, ahol általában biblikus témáról beszélt. Nem sokkal halála elott, mint aki érzi a közeli véget, írta: „Lehet, hogy a Halál novér Isten igéje szolgálatában talál, talán éppen egy zsoltár magyarázatánál.” Valóban így is lett. 1976, jan. 26-án az 54. zsoltár magyarázatán dolgozott, amikor szíve felmondta a szolgálatot. Úgy halt meg, ahogy kívánta: munka közben. Többször mondta: „Egy ferences számára, aki nem lehet vértanú, az a legkívánatosabb, ha munka közben fejezi be életét.” Máshol azt írta: „Kínába jöttem, hagy egész szívvel-lélekkel dolgozzam azért, hogy ebben a pogány országban Krisztus egyháza gyökeret verjen, megerosödjön.” II. János Pál 2002-ben avatta boldoggá.

„Isten... elvezetheti a hitre azokat is, akik hibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot - hit nélkül pedig lehetetlen neki tetszeni (Zsid 11,6) - mégis, az Egyháznak kényszeríto kötelessége és szent joga, hogy az evangéliumot hirdesse. Következésképpen a missziós tevékenység ma éppúgy, mint mindenkkor sértetlenül orzi jelentoségét és szükségességét.” II. Vatikáni Zsinat határozata a missziókról.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Gábriel missziós tevékenysége által gyarapítottad Egyházadat. Közbenjárására add meg nekünk, hogy a hit és az életszentség mindig új erovel virágozzék közöttünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.


LU SZENT JEROMOS vértanú
+Ny-Kína, 1858. január 28.
Kína nyugati tartományaiban, mélyen a hegyekben, szétszórva élnek a miaók, a ,,Mennyei Középbirodalom'' öt népcsoportjának egyike. Mint az ország egykori urai, akik a Han-dinasztia elől a hegyekbe szorultak, élték az életüket. Elnyomóikról olyan kevéssé akartak tudni, hogy beletörődtek: azok ,,barbárok''-nak tekintik őket.

A miaók legtekintélyesebb törzseihez tartozott a Lu család, az öreg Lu pedig haladó szellemű férfi volt. Megszabadult népe előítéletétől, és tanítóként arra törekedett, hogy törzse ifjúságát megismertesse a kínai klasszikusok bölcsességével. Ezt a célt mindenekelőtt saját fiánál akarta elérni, akivel nagy tervei voltak: előkészítette a nagy állami vizsgákra, hogy egy napon majd a tekintélyes tudósok sorába léphessen. A fiatal Lu azonban megbukott az állami vizsgán; nem azért, mintha hiányosak lettek volna ismeretei, hanem mivel a ,,barbárok''-hoz tartozott.

De ez az igazságtalan eljárás nem mérsékelte buzgóságát! Amikor az öreg Lu nyugalomba vonult, fia az örökségével együtt átvette apja hivatalát is, és csakhamar első ember lett a falujában. Minden oka meglett volna arra, hogy elégedett legyen magával és életével. Belsejében azonban ürességet érzett, s ez nyugtalanná és ingerültté tette, és végül arra késztette, hogy a pálinkában keressen feledést.

Amikor kijózanodott, még rosszabbul érezte magát. Hogy belső ürességét kitöltse, belépett egy titkos szektába, a forradalmi ,,Fehér Lótusz Mozgalom'' egyik ágába. Szigorúan megtartott minden előírást, boldognak azonban mégsem érezte magát.

Ezután mégis megtörtént a fordulat; kapcsolatba került néhány kereszténnyel, akiket az üldözés Nyugat félreeső hegyeibe űzött. Néhány vallási könyv is volt velük. Lu érdeklődni kezdett irántuk, és minél többet olvasott belőlük, annál inkább felismerte, hogy életének teljességét hamis utakon kereste. Megtért, és 1853-ban Jeromos névre keresztelték.

Számára a keresztség a múltjával való teljes szakítást jelentette. A kereszténységre szóló meghívása egyet jelentett küldetésével. Nemcsak keresztény életre törekedett, hanem másokat is el akart vezetni Krisztus igazságára. Ezek a ,,mások'' elsősorban a háza népe voltak: szülei, felesége és gyermekei. Anyja és felesége kivételével megnyerte őket az új út számára.

Ezután meghalt a felesége. Jeromos csak most ismerte fel, mit jelentett a ház számára: semmi sem ment a háziasszony rendező keze nélkül. A szokásnak megfelelően a házasságközvetítőhöz fordult. Ez elküldte a menekült keresztények hitoktatónőjéhez, Liu Ágotához, aki a kínai keresztény közösségekben a szerzetes nővéreknek megfelelő szüzek közé tartozott, és megneheztelt, amiért egy férfi őt akarta megszerezni. Jeromosnak jóvá kellett tennie hibáját, és bocsánatot kellett kérnie.

Akár büszkeségében, tekintélyes férfiúi helyzetében érezte magát megbántva, akár mert a keresztény családokban nem talált magához illő nőt, mindenesetre feleségül vett egy pogány nőt. Ezzel magára vonta a keresztények felháborodását. Először nem törődött vele, később azonban belátta hibáját, és megkísérelte jóvátételét. Úgy gondolta, a nyilvános bűnbánat nem elég; nem nyugodott addig, míg feleségét is el nem vezette a keresztséghez.

Buzgósága most már nem ismert határt. Idővel több mint kétszáz földijét nyerte meg Krisztus hitének. Egy pajtában gyűjtötte őket össze imádság és oktatás végett; a nők -- kicsinyeiket a hátukra kötve -- az egyik oldalon, a férfiak -- gyakran füstölgő pipával -- a másikon, közöttük pedig Jeromos.

Egy azonban hiányzott ennek a közösségnek: a pap. A szomszédos tartományban, Kvangsziban élt egy francia pap, Boldog Chapdelaine Ágoston (lásd: 115. o.). Amikor Jeromos útnak indult hozzá, nem sejtette, hogy micsoda veszélybe kerül. Chapdelaine atyával együtt letartóztatták és bíró elé állították, végül sikerült visszanyerniök a szabadságot.

Egy évvel ezután Chapdelaine vértanúhalált halt Krisztusért. Eközben Jeromos szüntelenül apostolkodott hazájában. Néha messzebbre ment, mint amennyire az okosság engedte volna. Éppenséggel felingerelt másokat. Bosszút forraltak ellene, és elérkezettnek látták rá az időt, amikor a keresztények hírhedt ellensége, Tai vette át a tartomány kormányzójának hivatalát. Saját nagybátyja, aki unokaöccsének birtokára áhítozott, szolgáltatta ki Lut ellenségeinek. A közösség esti imája alkalmával tartóztatták le egy másik vezető katolikussal együtt. Kihallgatása után ugyan visszatérhetett a családjához, de bizonyos volt abban, hogy ez a halasztás csak ,,kegyelmi időhaladék''. Megtette utolsó intézkedéseit, megvigasztalta feleségét és gyermekeit, s utolsó éjszakai órái alatt elkészült a végsőkre.

A következő reggel csakugyan mindent előkészítettek a kivégzésére. A kormányzó még egy hiábavaló kísérletet tett, hogy elpártolásra késztesse, majd kimondták a halálos ítéletet. 1858. január 28-án Lu Jeromossal és társaival együtt halt meg Liu Ágota hithirdetőnő is a hóhér bárdja alatt.

1909. május 2-án X. Pius pápa szentté avatta a vértanúkat.


BOLDOG FREINADEMETZ JÓZSEF misszionárius (1852-1908)
Tirolban született. Középiskolai tanulmányait Bressanoban végezte. Ugyanitt szentelték pappá, és mint segédlelkész muködött a Szent Márton templomnál. Ez idotájt alakult meg az Isteni Ige Társaság a hollandiai Steyl-ben (B. Janssen Arnold alapította). József atya az elsok között lépett be a rendbe. 1879-ben Kínába küldték. Ápr. hónapban érkezett Hongkongba. Egy év múlva annyira haladt a kínai nyelvben, hogy már tudott gyóntatni. Több missziós helyet bejárt, hogy ismerkedjék Kínával és népével. 1880-tól kínai öltözetben járt. 1882-ben rendtársával, Anzer püspökkel önálló missziós területet kap Dél-Shantungban. A lakosság száma 12 millió, a keresztények száma kb. 200. Itt élte áldozatos missziós életét sok viszontagság közepette. Egyszer (1889- ben) majdnem vértanú lett. Egy jóindulatú kínai vezeto mentette meg a félrevezetett tömeg ütlegelésétol. Máskor meg gyanútlanul imádkozta a breviáriumát egy halmon; nemsokára kínai nok csapatostul vonultak fel olajmécsessel, hogy „az európai ördögtol megsértett istenséget kiengeszteljék.” Az 1900-ban kitört nagy üldözés, a boxerlázadás elol a verbita atyák biztonságos helyre menekültek. Az üldözés elmúltával újra visszatértek missziós helyükre. Ebben az évben József atya lett a missziós területen élo verbiták tartományfonöke. Központi ház építésébe kezdett Taikiában. Nagy bölcsességgel, szelídséggel vezette a rábízottakat. Egyik levelében rendtársát a jókedv megorzésére buzdítja. 1904-ben meghalt Anzer püspök. Rendtársai József atyát szerették volna püspöknek, de más személyek; érdekek másképp döntöttek. 1907-ben a verbita misszió 25. évében így számolt be az elért eredményrol: 25 évvel ezelott 158 kereszténnyel kezdtük. Ma 40 ezer a keresztények száma és ugyanannyi a hitújoncé. Ugyanez év decemberében tífuszban megbetegedett. Mikor közel érezte végét, bocsánatot kért mindenkitol, a nevén lévo ezer márkát szétosztotta a rendtagok között, kérve, hogy ki-ki mondjon érte egy-egy szentmisét. „Teljes bizalommal halok meg az isteni Szív iránt - mondta -, bízva védoszentemben, Szent Józsefben, a haldoklók patrónusában. Összes testvéreimtol kérem a megemlékezést rólam, valahányszor a szentmisét bemutatják. A szép mennyország egyesítsen bennünket mindörökre.” Küzdelmes, szép életét szép halállal fejezte be, VI. Pál pápa avatta boldoggá 1975-ben. Elsosorban a verbita rend tekinti sajátjának, de a ferences III. rend is magáénak mondhatja: életében a ferences III. rendhez tartozónak vallotta magát és ferences erényekkel tündökölt.
József atya Kínáról és a kínai misszióról:
„A kínai nem vallástalan. Ha Európa ma keresztény lenne, mint ahogy lehetne, és lenni kellene, meg vagyok gyozodve: akkor egész Kína keresztény lenne. De Európából a szél nagyon hidegen és gonoszul fúj. Ezért félek, hogy a szegény kínaiak pogányok maradnak, és még rosszabbakká lesznek a pogányoknál. Imádkozzanak ezért Kínáért.”
Egyik levelébol.

Imádság
Istenünk, te megadtad Boldog Józsefnek, hogy Kínában hirdesse Krisztus evangéliumát. Közbenjárására add, hogy egyre jobban megismerjünk téged, minél több jót tegyünk, és az evangélium igazságai szerint éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Boldog (Nagy) Károly     császár, † 814       


Szent Palladiosz remete

Palladiosz egy hegyi barlangban élte pusztai életét, abba bezárkózva, idejét állandó imádsággal, böjttel és virrasztással töltötte el. Egy alkalommal a rablók megöltek egy gazdag kereskedőt, és holttestét a remete barlangja elé vitték. A nép Palladioszt vádolta a gyilkossággal. A remete imájára feltámadt a halott és megnevezte gyilkosait, kimondva a remete ártatlanságát. Isten adományából még több más csodát is művelve békében halt meg a IV. század végén. Több művet is hagyott maga után, ami az emberek lelki üdvösségére hasznos.


NOLASZKÓI SZENT PÉTER rendalapító
*1182 körül. +Barcelona, 1249. (1256.?) december 25.
A koldulórendek bekapcsolódása az egyházi élet megújításába a középkor delelőjén egyidejűleg egy csodálatra méltó mozgalom kibontakozásával járt együtt. Célja a keresztény rabszolgák kiszabadítása volt, és többek között Nolaszkói Szent Péter nevéhez fűződik.

1182 körül született lovagi nemzetségből (Dél-Franciaországban vagy Barcelonában), és szülei halála után fiatalon tekintélyes vagyonhoz jutott. Arra törekedett, hogy elsősorban az albiak elleni háborúban, majd az aragóniai királyi udvarban lovaghoz méltó célt tűzzön az élete elé, végül arra az elhatározásra jutott, hogy minden erejével a szegények megsegítésének és különösen a rabszolgák kiváltásának szenteli életét.

Ismételten Valenciába, a legközelebbi nagy mohamedán városba utazott, sőt Granadáig is eljutott, és minden alkalommal számos keresztény rabszolgának szerezte vissza szabadságát. Házról házra járva gyűjtött erre a célra.

Keserű csalódásokban is volt része, így hát megkérdezte magától: nem tudná-e jobban szolgálni Istent, ha a magányba vonulna. Töprengései közepette 1218. augusztus 1-ről 2-ra virradó éjszaka az általa mindig bensőségesen tisztelt Irgalmas Szűzanya megjelenése arra indította, hogy hívja életre a foglyok kiszabadításának irgalmas rendjét. Megtanácskozta a dolgot az akkor még ifjú Aragóniai I. Jakab (1214-- 1276) királlyal és befolyásos tanácsosával, a később szentté avatott Pennaforti Rajmunddal (lásd: A szentek élete, 34. o.), akik szintén hivatottnak érezték magukat arra, hogy segítsenek a terv megvalósításában. Pennaforti Rajmund felvázolta az alapszabályt. Ez az ágostonos regulát követte, és egy világi lovagokból és papokból álló lovagi rend számára készült. Augusztus 10-én a barcelonai székesegyházban a király, a püspök, a káptalan és a nép jelenlétében ünnepélyesen megalapították az Irgalmas Szűzanya Fogolykiváltó rendjét (hivatalos neve: Ordo Beatae Mariae Virginis de Mercede Redemptionis Captivorum; röviden: mercedáriusok). Szálláshelyül először a székesegyház melletti zarándokszállást kapta meg, majd a nemes Plegamansi Rajmund tágas házat ajándékozott neki, s ez szekularizációjáig (1835) a rend székhelye volt.

A rend lovagi jellege alapítójának személyiségéből adódott, aki a rend mestereként is világi maradt, továbbá a királyi udvar befolyásából és azokból a társadalmi kiváltságokból, amelyek abban az időben megillették a nemességet, és amelyek végső soron jórészt a harcok és a tengeri kalózok által rabszolgává tett foglyok javát is szolgálták. XXII. János pápa (1316--1334) egy határozata alapján a továbbiakban csak papokra bízhatták a rend legfőbb vezetését. Ezért a lovagok ugyan kiváltak a rendből, a lovagi kiváltságok mégis megmaradtak a rend számára 1936-ig.

A városban és vidéken egyaránt kialakult számos testvérület támogatásával Péter Afrikáig is kiterjesztette tevékenységét. Eközben kalózok fogságába került, akik kifosztották, majd egy csónakon kitették a nyílt tengerre, hogy teremtse elő a váltságdíjat túszként visszatartott kísérője és a maga számára. Azt a jelenetet, ahogyan csónakjával partot ért Valenciától északra, Francisco de Zurbarán (1598- -1664) örökítette meg ismert festményén.

A mercedáriusok vagy nolaszkóiak szárazon és vízen gyakran életüket veszélyeztetve váltották ki a foglyokat. Nolaszkói Péter személyesen közel 900, rendtársaival együtt mintegy 2700 foglyot szabadított ki. Főként Spanyolországban és Dél-Franciaországban voltak alapításaik. Megbecsülésük egyre nőtt. Olyan eseteket is tulajdonítottak nekik, hogy önmagukat cserélték ki rabszolgákkal, ha így szabadíthattak ki foglyokat.

Péter Barcelonában halt meg 1249. (1256.?) december 25-én. 1628. szeptember 30-án avatták boldoggá, 1655. június 15-én pedig VII. Sándor pápa felvette a Római Martirológiumba, misszáléba és breviáriumba.

A Fogolykiváltó Rend kisugárzó ereje abban is megmutatkozott, hogy Cervellói Szent Mária 1265-ben életre hívta a mercedáriusok női ágát. Idővel mindkét rend a változott körülményekhez alkalmazkodva a plébániai lelkipásztorkodásnak, a betegeknek és fiataloknak nyújtandó segítség feladatainak szenteli magát.


AQUINÓI SZENT TAMÁS
*Roccasecca, 1226. +Fossanuova, 1274. március 7.
Tamás a nápolyi Aquinói grófok nemzetségéből származott. Már öt éves korában a közeli montecassinói bencés kolostorba adták nevelésre. A kor fölfogása szerint családja és háza fényét kellett volna növelnie, ha nem házasság útján, legalább mint tekintélyes püspök, apát, bíboros vagy mint pápa. A nemes ifjúnak azonban nem ilyesmi forgott a fejében.

Tizennégy éves korában magasabb tanulmányokra Nápolyba küldték, és itt megismerte az akkoriban kivirágzó dominikánusok prédikátor rendjét. Elhatározása, hogy életét a szent tudományoknak áldozza, 1244- ben a nápolyi domonkos kolostorba vezette, ahol a rendbe való fölvételét kérte, bár családja hevesen ellenezte, hogy kolduló szerzetbe lépjen. Rendi elöljárói még ugyanabban az évben továbbirányították tudományos kiképzésre: Rómán és Bolognán át Párizsba kellett volna mennie. Útközben, Rómától északra, testvérei útját állták, az atyai várba hurcolták és ott fogva tartották. Tamás végig ellenállt minden csábításnak, amellyel életre szóló elhatározásának visszavonására akarták bírni. Az imádságnak és a tanulásnak élt, míg végül is tizenöt hónap után a domonkosok segítségével kiszabadult. Johannes Teutonicus általános rendfőnök személyesen kísérte Párizsba.

Tamás 1245-ben érkezett Franciaország fővárosába, és itt találkozott először a rend nagytekintélyű hittudósával, Nagy Szent Alberttal. Három éven át hallgatta Albert előadásait. Amikor a párizsi egyetemes káptalan (1248) Albertet megbízta, hogy Kölnben létesítsen rendi főiskolát, Tamás együtt ment tanárával, és négy évet töltött tanulással a Rajna menti városban.

1252-ben Tamás ismét Párizsban tartózkodott, és akkor már bakkalaureus fokozatú főiskolai tanárként maga is előadásokat tartott. Ebben az időben robbant ki az az elkeseredett harc, amelyet a világi papok közül kikerült párizsi professzorok vívtak a ferences és domonkos rendből való, tudományosságban náluk jelentősebb kollégáik ellen. Tamás rendjének jogait védelmezte. 1256-ban IV. Sándor pápa közbelépésére fölvették a bekebelezett magiszterek sorába, és a Notre- Dame kancellárjától engedélyt kapott, hogy önálló, nyilvános tanító tevékenységet folytathasson mint professzor. Akadémiai előadásaiban elsősorban eredetiségét, nyitottságát és önállóságát dicsérték. E párizsi működése alatt (1252--1259) keletkeztek többek közt kommentárjai (Petrus Lombardus Szentenciás könyvéhez, Izaiáshoz és Boëthiusnak a Szentháromságról írott művéhez), valamint Az igazságról szóló értekezése.

Tamás a hatvanas évek nagyobb részét (1259--1269) hazájában, Itáliában töltötte, itt is teológiát tanított. 1260-ban IV. Orbán a pápai udvarba hívta. A görög császárral folytatott uniós tárgyalásokon Tamásnak kellett a római Egyház álláspontját képviselnie. 1265-ben átvette Rómában a rendi főiskola vezetését, 1267-től 1269-ig pedig VI. Kelemen udvarában tartózkodott. Közben fáradhatatlanul végezte a tudományos munkát. Erről tanúskodik a Pogányok elleni summa, amelyet domonkos misszionáriusok számára írt tan- és tanítókönyvnek, továbbá Az Isten hatalmáról, A fejedelmek kormányzásáról írt művei, s mindenekelőtt a Summa Theologiae, a tudományosság és a gondolati mélység, az összefoglaló látás és a világosság mesterműve, amelynek elrendezése, rendszere és fölépítése csak kora hatalmas dómjaihoz hasonlítható.

1269-ben Tamást rendi elöljárói ismét a párizsi egyetemre szólították teológiai professzornak. A párizsi évek (1269--1272) jelentik tudományos munkásságának csúcspontját. Rendkívül termékeny irodalmi munkásság és súlyos harcok évei ezek. A kolduló rendekkel szemben tanúsított ellenállás még mindig nem csitult el. Brabanti Sigerius a világ keletkezéséről, az emberi lélekről és az akarat szabadságáról olyan nézeteket vallott, amelyeket nem lehetett összeegyeztetni a keresztény dogmával. De parázs vita folyt a -- főképp ferencesek által képviselt --konzervatív ágostonos irányzat valamint Nagy Szent Albert és Aquinói Tamás haladó arisztotelizmusa között is.

1272-ben Tamást rendje visszahívta és megbízta, hogy Nápolyban központi teológiai főiskolát, ún. studium generalét szervezzen. Két évvel később ismét kiragadták ebből a nyugodt tevékenykedésből, amikor X. Gergely pápa a lyoni uniós zsinatra küldte (1274). Súlyos betegsége ellenére Tamás útra kelt, de nem jutott messzire. Március 7-én a kora reggeli órákban meghalt a fossanuovai ciszterci kolostorban. XXII. János pápa 1323-ban szentté avatta. XIII. Leó 1880-ban minden katolikus tanító tevékenység védőszentjévé tette.

Aquinói Szent Tamás, a filozófus és teológus szenvedélyes érdeklődése Isten megismerésére irányult. Nemcsak a hit fényénél kereste Istent, hanem az értelem fényénél, azaz a filozófia eszközeivel is. Tamás ezt a megismerést öt ,,istenbizonyítékba'' foglalta össze, és bennük úgy következtet, hogy a világ úgy, amint van, nem jöhetett létre magától, a benne található rend és célszerűség egy természetfeletti értelmet követel: ,,Hatásaiból belátjuk, hogy van Isten, Ő a többi dolgok oka, és hogy fölülmúl mindent, és maga alatt hagy minden létezőt. És ez a végső és legtökéletesebb ismeretünk ebben az életben.''

Aquinói Tamás teológus volt, Isten ismerője. Végső bölcsességét és legmélyebb ismereteit a hitből merítette: ,,A hit előíze annak a tudásnak, amely a jövőben boldoggá tesz minket.'' A hit és a tudás az ő számára nem ellenkezett egymással: ,,A kegyelem ajándékai oly módon fűződnek a természethez, hogy azt nem szüntetik meg, hanem tökéletesítik. Ezért a hit fénye, amely kegyelemszerűen árad belénk, nem oltja ki a természetes tudás fényét, amely természetes örökségünk.'' Isten ajándékozta az embernek a hit világosságát, és ezzel olyan igazságokat nyilatkoztatott ki, amelyek minden emberi tudást fölülmúlnak. De ugyanaz az Isten kölcsönözte az embernek a megismerő képességet is, s adta vele együtt azt a megbízást, hogy hajtsa uralma alá a földet. A hitnek és az értelemnek tehát Istenben van a forrása, és ezért sohasem kerülhetnek egymással ellentétbe.

A hitnek és a tudásnak ez az egysége Tamás kérdésfeltevéseinek és válaszainak, értekezéseinek és imáinak a kulcsszava. Amit a görög bölcselők és az arabok, amit Szent Ágoston és a többi egyházatyák Istenről és a világról, a kegyelemről és a természetről mondtak, azt mind átfogta, átizzította és egységbe foglalta Tamás világos és mély szelleme.

Azt akarta, hogy az egész ember testestül-lelkestül táruljon ki Isten előtt. Ezért szembefordult azzal az egészségtelen, természetellenes aszkézissel, amely túlzó test-ellenességével a lelki és vallásos élet elkorcsosulásához és elnyomorodásához vezet. ,,Mivel az ember természete lélekből és testből, szellemi és érzéki összetevőkből áll, jó az embernek, hogy teljes egészében az erényt szolgálja, azaz szellemi és érzéki részével, testével egyaránt. És ezért az ember erényességéhez szükséges, hogy az igazságos viszonzás szándéka ne csak a lélek szellemi felében éljen, hanem érzéki felében, sőt magában a testben is, és hogy maga a test is arra törekedjék, hogy az erénynek szolgáljon.''

Tamás azonban csak azért lehetett nagy hittudós, mert nagy imádkozó is volt. Jól tudta, hogy az embernek latba kell vetnie szellemének és akaratának minden erejét: ,,Ha valaki elmulasztja megtenni, ami erejéből telik, és odafentről csodát vár, tulajdonképpen kísérti az Istent.'' Az ember nem ülhet ölbe tett kézzel. A mennyország ugyanis olyan, mint egy kiterjedt tenger, de nekünk kell belévetnünk a hálót; olyan, mint egy értékes gyöngy, de a gyöngyöt nekünk kell megkeresnünk; olyan, mint az elrejtett kincs, de a kincset nekünk kell kiásnunk.

Azt is tudta, hogy minden emberi tudás csak töredék, hogy semmiféle földi képesség sem tudja elvezetni az embert igazi céljaihoz: Istennek kell az ő kegyelmével hozzánk jönnie. Az ember alázatos szívvel csak odaléphet Isten elé, és föltárulkozhat előtte. Tamás tisztában volt azzal, hogy ,,csak a kicsinyek részesülnek kinyilatkoztatásban'': ,,Az alázat teszi az embert alkalmassá Isten befogadására, az teszi képessé a bölcsességre''.

Tudjuk, hogy Tamás valahányszor el akart mélyedni a szellemi világban, a feszülethez vagy a tabernákulum elé lépett és megvilágosításért imádkozott. Az akkori emberek és mi maiak is hódolattal és tisztelettel állunk ennek a hittudósnak és szentnek gigászi teljesítménye előtt, Tamás azonban mindig tudatában volt saját kicsinységének és szegénységének. A legenda elmondja, hogy egyszer a kereszt előtt állva az Úr hangját hallotta: ,,Helyesen írtál rólam, Tamás. Milyen jutalmat szeretnél érte?'' Tamás ezt felelte: ,,Egyedül csak téged, Uram. Minden, amit írtam, előttem csak pelyva.''

Utolsó imája amelyet a halállal szemtől szemben mondott, nagy lelkének szellemét leheli: ,,Téged fogadlak, lelkem váltságdíja. Irántad való szeretetből tanultam, virrasztottam és fáradoztam. Téged prédikáltalak és tanítottalak. Sohasem szóltam ellened semmit. Nem ragaszkodom makacsul nézetemhez, hanem ha bármit is helytelenül szóltam erről a Szentségről, alávetem magam a Szent Római Egyház ítéletének, és az iránta tanúsított engedelmességben távozom ebből a világból.''

Szent Tamás Terracina közelében halt meg, 1274. március 7-én. 1323- ban avatták szentté, s még ebben az évben fölvették ünnepét a római naptárba, halála napjára. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-től január 28-án ünnepeljük, amely napon 1369-ben átvitték az ereklyéit Toulouse-ba.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor Tamás a kölni domonkosrendi főiskola diákja volt, az egyik napon tanára, Albert különösen nehéz kérdést taglalt. Tamás egy lapra jegyzetelve röviden és világosan megfogalmazta a tételt. A papírlap véletlenül a földre esett. Egyik tanulótársa meglátta, és az volt a legsürgősebb dolga, hogy a tanárhoz vigye.

Albert mester elolvasta Tamás lejegyzett gondolatait, s meglepte tanítványának éles értelme. Hogy azonban teljesen megbizonyosodjék, hívatta, és megparancsolta neki, hogy készüljön föl a másnapi nyilvános vitára. Maga a tanár támadta a diák bizonyítási okoskodását. Teljes tudásával igyekezett sarokba szorítani. Amikor a csodálkozástól elnémult hallgatók már azt mondták, hogy megfogta a védekezőt, minden egyes alkalommal kivágta magát egy finom megkülönböztetéssel, és meggyőző módon megvédte tételét.

Végülis azt mondta neki Albert: ,,Tamás testvér, te nem úgy ülsz itt, mint egy diák, aki felel, hanem mint egy tanár, akinek döntenie kell.'' Erre Tamás szerényen így válaszolt: ,,Mester, nem látom, mi mást kellene csinálnom.'' A hallgatókhoz fordulva pedig állítólag így nyilatkozott Albert mester: ,,Ezt az ifjút néma ökörnek neveztük (higgadt megfontoltsága és testes alkata miatt), de ha egyszer majd elbődül a tudományban, az egész világ visszhangozni fog tőle.''

Később, amikor Tamás Rómában élt, és tudásával a pápát és rendjét szolgálta, a következő eset történt:

A kolostorba, amelyhez Tamás tartozott, az egyik napon idegen magiszter érkezett, aki igen tudatában volt hivatala rangjának. Csomagjával a Lateráni bazilikához igyekezett, s körülnézett, hogy ki segíthetne neki. Meglátott egy feszület előtt imádkozó testvért.

,,Hé, te dagadt! -- kiáltott oda a szerzetesnek. -- Elöljáród azt üzeni, hogy kísérj el, és vidd a csomagomat!''

A szerzetes, Tamás, akit az idegen magiszter nem ismert, megfogta és vitte a nehéz útizsákot, mezítláb. Útközben az idegen még szellemeskedett is kísérője rovására, akit együgyűnek nézett.

Ám egyszer csak szembe jött velük a Szent Péter-bazilika plébánosa. Tamáshoz sietett, megcsókolta ruhája szegélyét és fölkiáltott: ,,Tamás atya, mit művelsz te itt?''

A magiszter akkor tudta meg nagy szégyenkezve, hogy kit alázott teherhordó szamarává, s bocsánatot kért Tamástól. Tamás csak annyit mondott: ,,Nincs mit megbocsátanom. Sosem leszek más, mint szolgáló testvér.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Aquinói Szent Tamást az életszentség lángoló szeretetének és a szent tudományban való jártasságnak tükrévé tetted, kérünk, add meg nekünk, hogy értelmünkkel átlássuk, amit tanított, és szívünkkel kövessük, amit cselekedett!


Szent Valér     püspök, hitvalló, † 315   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése