Joaquín Navarro-Valls emlékei II. János Pálról

A már 74 éves orvos-pszichiáter és újságíró, esszéíró spanyol Joaquín Navarro-Valls, aki 22 éven át volt előbb II. János Pál pápa, majd XVI. Benedek szóvivője exkluzív interjút adott a spanyol ABC-nek a vasárnap boldoggá avatandó lengyel pápáról.

Rajta kívül csak Stanislaw Dziwisz bíboros, krakkói érsek ismerte jobban, mert 40 évig volt személyi titkára. II. János Pál 1984-ben azzal az indokkal kérette magához, hogy néhány tanácsot kérjen tőle, azt hitte, csak egy órát lesz nála, de 22 év lett belőle.

A több nyelven beszélő, és több egyetem díszdoktori címével is büszkélkedő orvos-esszéíró az utolsó, szótlan emléket érzi a legintenzívebbnek. Nem sokkal halála előtt szobájában volt, mert tájékoztatnia kellett állapotáról. Mélyen egymás szemébe néztek - a pápa akkor már nem tudott beszélni -, de nem volt szükség szavakra, enélkül is megértették, ez a csendes búcsú. Ugyancsak szemtanúja volt halála pillanatában, hogy a szobában nem imába fogtak a jelenlevők, hanem a hálaadó éneket, a Te Deumot kezdték énekelni, amely gazdag életútjáért adott hálát

A riporter kérdésére, hogy igaz-e, hogy amikor egyedül volt, a pápa a padlón fekve is imádkozott, Navarro-Valls így válaszolt:
Igen, amikor egyszer azt hitte, hogy egyedül van magánkápolnájában, láttam és hallottam, hogy énekel a szentély előtt és nem liturgiákat, hanem lengyel népballadákat. És igen, néhányszor valóban úgy is láttam imádkozni.

Arra a kérdésre, hogy mi volt az elhunyt Szentatya  kommunikációjának titka, a volt szóvivő elmondta: mondandója mindig azért volt hatásos, mert arra figyelt, hogy mit mond és nem arra, hogy hogyan. Mondatainak igazsága kitűnt kifejezésmódjából is.
1987-ben, az Egyesült Államokban egyik útja alkalmából a The New York Times újságírója megjegyezte, hogy a pápa úgy uralja a televíziót, hogy egyszerűen nem vesz tudomást róla. Nem készítette elő a beszélgetéseket, nem volt hajlandó sminkeltetni magát, nem nézett a kamerákba, és a jupiterlámpákba, csak az emberekre figyelt. Az emberekre, akik az ő szemében konkrét személyek voltak a többieken kívül.

II.János Pál megbízott az őt körülvevők szakértelmében – mondta Navarro-Valls. Például 1991-ben részletesen elmagyarázta nekem, hogy az orvosok megállapították, rosszindulatú vastagbéldaganata van. Az Úrangyala imádság után akarta bejelenteni röviden, néhány napra kórházba kell mennie, hogy majd imádkozzanak érte. De hozzátette, hogy mivel én jobban ismerem a részleteket, rám bízza, mit tartok belőle közölhetőnek. Ennyire tudta, hogy megbízhat valamennyiünk ítélőképességében. A 22 év során nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, amikor egy-egy téma alapos átbeszélése után azt mondta volna, „de ezt csak Önnek mondom, és erről ne nyilatkozzon”.

Navarro Valls  sokszor elkísérte a pápát, amikor titokban kiszökött a közeli római hegyekbe imádkozni. Arra hogy milyen volt az ilyen kirándulásokon, a szóvivő így emlékezett:
Kár, hogy nem kirándultunk többet, de óriási volt a munka terhe és a nyolcvanas évek feszült világáért érzett felelőssége. Esténként egy teljesen hétköznapi autóba ültünk, átvágtuk magunkat a rettenetes római csúcsforgalmon, és az autópályán a hegyekben rejtőző kis házikó felé vettük az utunkat. Ott aludtunk, és másnap reggel síelt néhány órát vagy csak sétált. És nem ismerte föl senki, mert el nem tudták volna képzelni a pápát, amint éppen síliftre vár. Csak néhány óra felüdülés volt, de nagyon jólesett neki.

A néhai Szentatya szóvivúje elkísérte őt 160 országot érintő útjaira. Ezeknek az utaknak az előkészítése tovább tartott, mint maguk az utazások – mondta Joaquin Navarro-Valls. Egészen beleásta magát a felkeresendő országok helyzetébe, történelmébe, földrajzába, nyelveibe stb. Hetekig-hónapokig tanulta nyelvüket, még a legnehezebbekét is. Emlékszem, hogy Japánban minden beszédét japánul mondta, még a szentbeszédeket is. Egyszer elmagyarázta nekem, miért utazik annyit: „Azelőtt az emberek mentek a plébániára. Most a plébánosnak kell az emberekhez mennie”.

Hogy melyik volt a legfontosabb útja? Sok fontos út volt, például a lengyelországi. De engem leginkább azerbajdzsáni útja fogott meg. Akkor járt ebben a kaukázusi, volt szovjet köztársaságban, amikor már alig tudott járni és beszélni, elmúlt már 80 éves is, de menni akart. Szerinte ennek a maroknyi, mindössze alig 200 hívőnek is joga van rá, hogy a pápával legyen.
A legveszélyesebb útja valószínűleg a szarajevói volt, mert többször csúszott, és nagyon nehéz volt előkészíteni biztonsági szempontból. Odaérkezés előtt közölték velünk, hogy nem használhatja a pápamobilt, helyette helikopteren kellene a repülőtérről a városközpontba menni, mert az ENSZ-csapatok nem sokkal korábban fedeztek föl nagy mennyiségű robbanóanyagot az egyik hídon. Én megmondtam a pápának, mire ő csak annyit kérdezett: sokan várnak az útvonalon? Az igenlő válaszra közölte, hogy „akkor az eredeti terv szerint megyünk”.

Magyar Kurír