Szent Aladár (Eleuthériusz) hitvalló
Boldog Emma (Hemma) özvegy, † 1045
Szent Judit
Szent Mária özvegy, † ~50
SZENT PÁL APOSTOL
*Tarzusz (Kilikia) +Róma, 67.
A
világot, amelyben Pál munkálkodott, a keleti-hellénisztikus
szinkretizmus, azaz a nyugati és a keleti kultúrák óriási, állandó
keveredése jellemzi. A legkülönbözőbb vallások találkoznak egymással. Új
vallási közösségek jönnek létre, melyek mind-mind számos követőre
találnak a sors hatalma alól megváltást keresők, isteni oltalmat és
életet remélők között. Keletkezőfélben van a gnózis, az a filozófiai-
vallási mozgalom, amely a 2. században majd halálos fenyegetést jelent a
kereszténységnek. A sztoikus filozófia a világpolgárságot hirdeti. A
római birodalom a Földközi-tenger térségének népeit egyesíti saját
uralma és közigazgatása alatt. Egységes lesz a jog, a pénz, a mérték, a
súly stb. Római utak kötik össze egymással a legtávolibb tartományokat. A
kereskedés és a közlekedés virágkorát éli. Egységes nyelv támad, az
úgynevezett koiné-görög. Mindezeknek a tényezőknek döntő jelentőségük
van Pál életművében, mely az Egyház történelmi jelentőségű fordulatát
jelzi.
Pál akkor tért meg és lett az ősegyház tagja, amikor az
kezdett elszakadni a választott néptől, s hozzálátott a birodalom pogány
népeinek misszionálásához. Az Ószövetséghez ragaszkodó kereszténység
jelentéktelen szektává válik: a küzdelmek idején még megvan, de végül a
harcok áldozata lesz. Pál a Törvénytől függetlenné vált új irányzat
teológusa és előharcosa lett.
Életéről kevés információnk van.
Egyetlen dátumot sem lehet pontosan meghatározni. Egyes adatokat --
mindenekelőtt életének utolsó és mindenképpen legjelentősebb évtizedéről
-- leveleiből és az Apostolok Cselekedeteiből tudhatunk. Maguk a
levelei azonban az apostol egyéniségének, hitének és gondolkodásának
megragadó képét nyújtják.
Pál a világ felé nyitott
diaszpóra-zsidóságból származott. (Mintegy ötmillió zsidó élt akkoriban
Palesztinán kívül.) A kilikiai Tarzuszban született, a Szíriát és
Kisázsiát összekötő út mentén, a szinkretizmus központjában.
Gyaníthatóan a középső társadalmi szinthez tartozott. Atyjától városi és
római polgárjogot örökölt. Jellemző a diaszpóra- zsidóságra és Pál
családjára is a zsidó hagyományokhoz való ragaszkodás (vö. Fil 3,5; Róm
11,1; 2Kor 11,22). A család Benjamin törzsének tagja volt. Lehetséges,
hogy a galileai Giskala volt ősi otthonuk. Pált tulajdonképpen Saulnak
hívták, mint a Benjamin törzséből való első királyt; de már születésekor
megkapta a római Pál (Paulus) nevet is.
Személyiségének
megértésében döntő az a tény, hogy tudatosan a zsidóság szigorú
irányzatához, a farizeizmushoz csatlakozott, és sok kortársánál
buzgóbban ragaszkodott hozzá (Fil 3,5; Gal 1,14). Lehetséges, hogy
Jeruzsálemben az idősebb Gamalielnél tanult (ApCsel 22,3).
Származásával
összhangban áll mozgékony szelleme. Jól beszélt görögül, ismerte a
hellén műveltséget. Úgy látszik, bizonyos mértékig megértette a sztoikus
fogalmakat, ismerte a pogány kultúrákat és a kezdődő gnózist.
Gondolkodásának súlypontja azonban kétségtelenül a zsidó hagyományban
volt. Bizonyításmódja és Szentírás-értelmezése teljesen rabbinisztikus
jellegű. Mindazonáltal a rabbinizmus nem volt teológiai gondolkodásának
egyetlen tényezője. Ahogyan fölfogja a törvényt és a történelmet, az az
apokaliptika hatásáról árulkodik. Gondolkodásának történeti
beállítottsága és abszolút Isten-felfogása tipikus zsidónak mutatja.
Így
helyzete Jézus minden tanítványánál alkalmasabbá tette, hogy a
legkülönbözőbb fölfogású és képzettségű emberek nyelvére lefordítsa az
evangéliumot. Zsidó volt a zsidóknak, görög a görögöknek. Mindenkinek
mindene lett -- így fogalmazta meg egyszer később az igehirdetés máig
érvényes programját (vö. 1Kor 9,20--23). Tökéletes szinten birtokolta a
teológiai érvelés képességét (2Kor 12,1 sk.). Úgy beszélt, mint
környezetének vándor tanítói, himnikus nyelven magasztalta Isten nagy
tetteit (Róm 8,31 sk.) de a korintusi kikötőmunkások nyelvét is ismerte.
Leveleiben vannak bensőséges helyek az egyházközség megnyerésére (2Kor
6,11; 7,2). Van bennük szeretetreméltó kedvesség, amikor ott kér, ahol
követelhetne, hogy egy szökött rabszolga részére lehetővé tegye a
büntetlen visszatérést (Filem). Rideg szarkazmust mutatnak írásai,
amikor a körülmetélés galáciai híveinek azt ajánlja, hogy inkább
kasztráltassák magukat (Gal 5,12).
Levelei azt is elárulják,
hogy küszködött az új megismeréssel és fogalmakkal. Elég gyakran
előfordul, hogy abbahagy megkezdett mondatokat, mert nem sikerült az
először gondoltakat szavakba foglalnia (vö. Róm 5,12 sk.).
Gondolkodásmódjára
jellemző a világosság (2Kor 2,17; 4,2 sk.) és a kérdésfeltevés
radikalizmusa. Ismételten megkísérelte, hogy Isten cselekvéseinek azt a
mindent meghaladó megtapasztalását, amely a Názáreti Jézusban
megnyilvánult, megfelelően kifejezze, és az utolsó következményekig
végiggondolja.
Megtérése (34 körül) megadta élete értelmét. A
Törvényért és az atyai hagyományokért égő buzgólkodása a keresztények
üldözőjévé tette. Hogy mikor és hogyan találkozott velük először, már
nem lehet megállapítani. Az Egyházzal való összeütközése azonban
nyilvánvalóan összefüggésben állt azzal a válsággal, amely Jeruzsálemben
István megkövezéséhez, a jeruzsálemi keresztény közösség hellénisztikus
csoportjának üldözéséhez és elűzéséhez, továbbá a damaszkuszi
egyházközség alapításához vezetett. Úgy látszik, ez az egyházközség -- a
jeruzsálemi egyház törzsrészével ellenkezően -- teljesen elszakadt a
Törvénytől. Pál -- amint a Gal 1,13 sk. és a Fil 3,5 sk. mutatja -- a
szigorú zsidó törvénytiszteletet védelmezte a Törvénytől való
szabadsággal szemben. Nemcsak egy keresztre feszített Messiás
,,botrányáról'' volt szó, hanem arról a kérdésről, hogy a Törvény
érvényes útja-e az üdvözülésnek. A Törvény vagy Jézus Krisztus? -- ez
lett életének döntő kérdése.
És ez időben történt megtérése. Úgy
értelmezte mint Isten tettét, és Jézusnak ezt a megjelenését egy sorba
állította a Föltámadott megjelenéseivel (Gal 1,15; 1Kor 9,1; 15,8). A
megtérést nem lehet lélektani, vallási vagy erkölcsi válságból
levezetni, amint egyesek megkísérelték a Római levél 7. fejezetére
hivatkozva. Pál kényszerítve irezte magát, hogy föladja az üdvösség
útjának, az addig helyeselt jámborságnak értelmezését. Később
igehirdetésében minden embertől megkívánta ezt a megmérettetést: amit
nyereségnek tartott -- a választott néphez, a Törvényhez való tartozást
-- most jelentéktelen dolog lett. ,,Amit előnynek tartottam, azt
Krisztusért hátránynak tekintem... Érte mindent elvetettem, sőt
szemétnek tekintettem, csak hogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá
tartozzam. Hiszen nem a Törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus
Krisztusba vetett hit révén'' (Fil 3,7 sk.). A megfeszített Messiás volt
ténylegesen Isten új és végleges üdvözítő tette. Ez jelentette a
fordulatot; Isten jövője kezdődött meg vele. A Törvénynek, a Törvényhez
való hűségnek és a cselekedetekből való megigazulásnak az útja érvényét
veszítette. Új út nyílott. Az ember az üdvösségét csak Istenben találja
meg, akinek tökéletes bizalommal ki kell szolgáltatnia magát.
Krisztusnak ez a kinyilatkoztatása Pál számára azt is magában foglalja,
hogy Isten mint a zsidók és a (Törvény nélküli) pogány népek Istene
mutatkozik be. A pogányok is hivatalosak a hit útjára.
Meghívatásával
együtt Pál fölismerte, hogy az evangéliumnak a pogányok közötti
hirdetése az ő feladata. Ez a tudat szinte kényszerként nehezedett rá
(vö. Gal 1,16; 1Kor 9,16). A hit útja lett életének témája. A rá
jellemző radikalizmussal járta ezt az utat. Emiatt gyanússá vált saját
keresztény testvérei előtt, s magára vette népének gyűlöletét, pedig a
végsőkig szerette ezt a népet, és megmentéséért a saját üdvét is odaadta
volna (Róm 9,1 sk.).
Megtérése után ,,azonnal'' (Gal 1,16)
megkezdte a missziót, először Arábia területén (Damaszkusztól
délkeletre). Ez a tevékenysége nem sok eredménnyel járt.
Egyházközség-alapításokról nincs szó. Pál visszatért Damaszkuszba, és
kénytelen volt onnan is menekülni egy ellene támadt üldözés elől (2Kor
11,26; vö. ApCsel 9,23 sk.). Csodálatos módon Jeruzsálemmel csak később
-- ,,három év után'' -- és akkor is csak futólagosan vette föl a
kapcsolatot (Gal 1,18--20). Ez mutatja apostolságának önállóságát és
Jeruzsálemtől való függetlenségét, de konkrét nehézségekre is
következtethetünk belőle. Mivel Pál kezdettől fogva a Törvény nélküli
keresztény irányzathoz csatlakozott, ahhoz az irányzathoz tehát, amelyet
Jeruzsálemből elűztek, hosszabb és hivatalosabb jeruzsálemi
tartózkodása kompromittálta volna az ottani egyházat a zsidó hatóságok
előtt. Több éven át működött Pál Szíriában és hazájában, Kilikiában (Gal
1,21). Lehetséges, hogy az ApCsel 13. és 14. fejezetében elbeszélt
missziós utazás erre az időre esett. Barnabás Tarzuszból Antiochiába
hozta, ahol már megalakult egy Törvény nélküli pogány-keresztény
egyházközség (ApCsel 11,19 skk.). E közösség küldötteként vett részt Pál
és Barnabás az ún. apostoli zsinaton (kb. 48/49). Az események menete
nagyon nehezen rekonstruálható (vö. Gal 2,1 sk.; ApCsel 15,1 skk.).
Kétségtelenül
a Törvény nélküli missziózás ügyéről volt szó, amelynek jeruzsálemi
jóváhagyása (talán a zsidó hatóságok hatására) veszélyben forgott.
Pálnak sikerült evangéliumát Jeruzsálemben érvényre juttatnia, és elérte
a zsidó Törvénytől való szabadság elvi elismerését. A missziós
gyakorlat számára kompromisszum született. Inkább taktikai mérlegelésből
-- hogy elkerüljék a jeruzsálemi egyház összeütközését a zsidó
hatóságokkal -- különbséget tettek Pálnak a pogányok közt végzett
Törvény nélküli missziója és Péternek a zsidók körében, a zsidó
gyakorlatot megtartó missziója között. Az evangélium és az Egyház
egysége mellett szilárdan kitartottak. Ennek jelei voltak a jeruzsálemi
szegények javára végzett gyűjtések, amelyeket Pál önként magára vállalt
(Gal 2,10). Ezzel elismerték Jeruzsálemet az Egyház történelmi születési
helyének, a pogány-keresztény közösségeket pedig megvédték attól, hogy a
görög kultuszközösségek módjára egy sereg különálló egyházra
szakadozzanak.
A megegyezésben azért maradt éppen elég alap a
konfliktusokhoz. A vegyesen zsidó-, illetve pogány-keresztény
egyházközségek eltérő gyakorlata az egységet veszélyeztette. Pál maga
beszéli el a Péterrel és Barnabással Antiochiában támadt összeütközését
(Gal 2,11 skk.). Teológiailag megvédte ugyan álláspontját, de a
gyakorlatban gyaníthatóan nem tudta érvényesíteni. Törésre került a sor
Barnabással és az antiochiai egyházzal. Talán e tapasztalatok szolgáltak
alkalmul arra, hogy Pál ezentúl a kimondottan pogány vidékeken
munkálkodjék.
Most kezdődött az ő igazi missziója. Nagyvonalúan
megtervezett útvonalán végigjárta Kisázsiát, Makedóniát és Acháját.
Ekkor keletkeztek a galáciai, a filippibeli, a tesszalonikai és a
korintusi egyházak (kb. 48 és 52 között). Korintust nem számítva, ahol
másfél évig tartózkodott, nem sokáig maradt egy helyen. Az egyház
megszervezését rábízta az újonnan megnyert keresztényekre és
munkatársaira. Ő maga ritkán keresztelt (vö. 1Kor 1,14--17). Valami
tovább űzte őt, mert az igehirdetést érezte küldetésének. Mint minden
nép apostola a birodalom egész területét a maga missziós területének
tartotta (vö. Róm 1,14; 15,16). A nagyvárosokat választotta ki az egyes
tájak középpontjaként, és remélte, hogy maguk a megtértek viszik tovább
az evangéliumot. Ez a nagy igyekezet csak abból az eszkatologikus
várakozásból érthető teljesen, amely a korai kereszténységet eltöltötte.
Mint a jövendő Kyriosz hírnöke minden népet el akart érni.
Ezt a
nagy célt nem tudta rögtön megvalósítani. Palesztinába és Szíriába
visszatérve, a kisázsiai missziót folytatta. Először két éven át
Efezusban, a misztériumvallások városában tartózkodott. Erre az időre
esik rövid korintusi látogatása az ottani egyházban támadt válság
ügyében. Letartóztatása és pörbe fogása, amelyről a Fil 1,12 skk.
beszél, Efezusban is megismétlődött. Az efezusi tartózkodás kapcsán még
egyszer fölkereste Makedóniát és Görögországot. Korintusból indult
körülbelül 55/56-ban Jeruzsálembe a gyűjtött adományokkal, azzal a
céllal, hogy onnan Róma felé veszi útját (Róm 15,28 skk.).
Leveleiből
és az Apostolok Cselekedeteiből kivehetjük, hányféle megterhelésnek
volt kitéve Pál tevékenysége közben. Először is ott voltak azok a
veszedelmek és fáradozások, amelyek az antik világban az ilyen hosszú
szárazföldi (többnyire gyalogos) és tengeri utazásokkal jártak. Pál keze
munkájával maga kereste meg a megélhetését. Csak a filippibeliektől
fogadott el támogatást (vö. Fil 4,10 skk.).
Az egyházközségekről
nem szabad valami nagyot elképzelnünk. Általában kis csoportok voltak,
többnyire az alacsony szociális szintekről jött tagokkal (rabszolgák,
kikötői munkások stb.; vö. 1Kor 1,26 skk.).
Ha Pál azt írja az
apostolokról, hogy ,,mindenek salakjaivá'' lettek (1Kor 4,13), az illik a
valós helyzetre. A kívülállók számára Pál elkeveredett az antik
vándorprédikátorok seregében. Újra és újra bizonyítania kellett igaz
voltát és a többiektől való különbözőségét. Hol és hogyan találhatott a
városokban alkalmat az igehirdetésre? Hiszen megjelenése nem volt
imponáló, és szónoki képességével sem tudta az embereket elbűvölni (2Kor
10,10; 1Kor 2,1). Amivel ügyéért harcba tudott vonulni, az egyedül
meggyőződésének őszintesége és szolgálatának önzetlensége volt. Missziós
útját kezdettől fogva összeütközések, bebörtönzések, igen kemény
büntetések (megvesszőzés, korbácsolás, megkövezés) jellemezték -- így
hordozta magán ,,Jézus jegyeit'' (Gal 6,17; vö. 1Tesz, 2,2; Fil 1,12
skk.; 2,17; 1Kor 4,9 skk.; 15,30 skk; 2Kor 1,4 skk.; 4,8 skk.; 11,23
skk.; Filem 13).
És mindezt beteg emberként teljesítette (Gal
4,14; 2Kor 12,7--10)! Betegségének mibenlétét nem lehet már
megállapítani, de nyilván nagyon megviselte. Úgy vállalta, mint a többi
veszélyt, mert fölismerte, hogy Isten ereje az erőtlenségben érvényesül
tökéletesen. Korlátainak ismeretében tanulta meg, hogy az Istenbe vetett
bizalomból éljen (1Kor 1,9 skk.; 4,7).
Életműve számára a
legveszélyesebb fenyegetések magukból a keresztény egyházközségekből
jöttek. Galáciai, filippibeli és korintusi ellenfeleinek vallástörténeti
besorolása nagyon nehéz, csak a levelekben lévő utalásokból lehet rájuk
következtetni. Nincs kizárva, hogy idővel Pál is megértette őket.
Valószínűleg mindnyájan gnosztikus szektákhoz tartoztak. Jellemző volt
ezekre a csoportokra a világtól elforduló lélek-kultusz, amely a
jelenben birtokolni vélte az üdvösség tökéletességét, s a szentségeket
mágikus módon értelmezte. A keresztény élet történetiségét nem látták.
Számukra az üdvösség a léleknek egy bizonyos égi lét számára való
fölszabadulását jelentette, nem pedig az egész embernek és a világnak a
megváltását.
A kereszténység Törvény alá hajtásának veszélye
ellen alig felülmúlható élességgel védelmezte Pál evangéliumát a
galatáknak írott levelében. Visszanyúl a zsidó ellenfeleivel kapcsolatos
korábbi tapasztalataira. Számára magától értetődik, hogy a hitnek meg
kell valósulnia egy szeretettől meghatározott életben (Gal 5,6; 6,13
skk.). Ott azonban, ahol az Isten előtti megigazulás alapjául az emberi
teljesítményt teszik meg, Krisztushoz való hűtlenséget látott (Gal 5,2-
-4). Az ember nemcsak akkor fordul el Istentől, ha bűnt követ el, hanem
akkor is, ha jámbor tettekkel akarja helyzetét Isten előtt biztosítani.
Akkor még a látszólag jámbor is ,,testi módon'' él, azaz önközpontúan és
evilági módon, Istentől elzárkózva. Hinni annyi, mint radikálisan
komolyan venni azt, hogy az élet értelmét csak Isten tudja megadni, és
Jézusban végérvényesen meg is adta. A Törvény teljesítése nem képes
életet adni. A Törvény azért jött, hogy Krisztushoz vezessen mint
pedagógus (Gal 3,19--28; Róm 5,20). A keresztény Istennek kiskorú fia,
kiskorú leánya, és ezért a Törvény minden szolgaságától szabad (Gal
4,4--7; 5,1). Pál szerint az Egyházban megvalósult a szabadság
alapformája (Gal 4,21--31).
A kereszténység gnosztikus
félreértésével szemben Pál hangsúlyozta, különösképp a filippieknek és a
korintusiaknak írott levelében, a kereszténység történelmi
vonatkozásait. Pál is súlyt helyezett arra, hogy hangoztassa az üdvösség
jelenvalóságát, Istennek a világhoz fordulását, de a ,,már'' mellé
odaállította a ,,még nem''-et, a megváltás jövőbeliségét. A keresztény
lét paradoxonának így találta meg a feloldását: megváltás a
veszélyeztetettségben, szabadság a megkötöttségben, élet a halálban és
Isten a történelemben. A keresztény minden remény ellenére él a
reményben (Róm 4,18). Még nem tökéletes, még úton van, de feledve, ami
mögötte maradt, és nekifeszül annak, ami előtte áll (vö. Fil 3,13).
A
megkeresztelt nem mentesül a helytállástól, ellenkezőleg, a történelmi
döntés lehetősége épp most adott számára (vö. Róm 6). Tevékenysége nem
esik a világon kívül. Testben élni annyit jelent, mint párbeszédben
lenni a világgal és megfelelni kihívásaira. ,,A test az Úrért van, az Úr
pedig a testért'' (1Kor 6,13). A pneumatikus képzelgésekkel szemben Pál
a szeretetet tette meg minden kegyelmi adomány teljesülésének. A
keresztény élet másokra irányul, józan szolgálat a világ
hétköznapjaiban. Megköveteli, hogy tűrjük a feszültségeket, és vállaljuk
saját helyzetünket. Ezekben valósítja meg a keresztény a hivatását. Pál
próbálja ellenfeleit megérteni és meggyőzni. Nem mindig sikerül neki.
Miközben a velük folytatott vitákban az ,,ő'' evangéliumát újra
átgondolja, egy új korszak számára teszi érthetővé Jézus evangéliumát.
Korintusból
írta Pál legjelentősebb levelét a római egyházközséghez. Fordulópontot
rögzít: Pál a birodalom keleti felében lezártnak tekinti a missziót,
Rómán keresztül tovább akar menni, hogy Hispániát térítse. A levél
mindent összefoglal, ami a két évtizedben teológiailag kiérett benne.
Kiegyensúlyozottan kifejti evangéliumát: a megigazulás egyedül csak a
hitből van, a Törvény, a bűn és a halál alól való szabadság Isten műve
Jézus Krisztusban. Hitének középpontja Isten szeretete, amitől semmi sem
szakíthat el (Róm 8,38 sk.). A ,,választott nép'' sorsa felől föltett
kérdés az evangéliumnak megfelelő választ kap: ,,Isten minden embert az
engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön'' (Róm 11,32).
A Rómaiakhoz írott levél teológiai végrendelete lett. Az
Apostolok Cselekedetei szerint Pál mint a római állam foglya érkezett
Rómába. Mi lett missziós terveiből, nem tudjuk. Halálának idejére
vonatkozóan is meg kell elégednünk a találgatásokkal. Régi hagyomány
szerint 67-ben, de talán már 66-ban végezték ki Néró idejében.
Pál
egyházközségei nem vitték tovább evangéliumát. A 2. században
legtöbbjük a gnózisba tévedt. A nagy Egyház is alig tudta
gondolkodásának feszültségét és dinamikáját elviselni. A gyöngeségről
adott tanítás itt ismét igazolta magát. Ha bárhol az egyháztörténelem
folyamán fölfedezték evangéliumát, megmutatkozott üzenetének ereje, a
hit mindig új indításokat kapott és kap belőle. Az általa hirdetett
evangélium igazsága ítéletté válik az emberek rendszerei és törekvései
fölött, amelyek erőt akarnak venni Isten bölcsességén és tettein.
--------------------------------------------------------------------------------
A
népek szent apostolának életéről, aki ,,Isten kiválasztott
eszközeként'' szóval és tettel utat tört az evangéliumnak a világban,
megrendítő tájékoztatást adnak levelei és az Apostolok Cselekedetei.
Kövessük ennek a Krisztus követésében magát fölemésztő életnek a nyomát.
Az átváltozás órájáról, amikor Saulból Pál lett, drámai leírást
ad Szent Lukács: Amikor Saulnak kimerítő lovaglás után kevéssel dél
előtt a távolban feltűntek Damaszkusz tornyai, ,,az égből egyszerre nagy
fényesség vette körül. Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így
szól hozzá: ťSaul, Saul, miért üldözöl?Ť Pál megkérdezte: ťKi vagy,
Uram?Ť Az folytatta: ťJézus vagyok, akit üldözöl. De állj föl, és menj a
városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.Ť Útitársainak
elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit
sem. Saul fölkelt a földről, kinyitotta szemét, de nem látott. Úgy
vezették be Damaszkuszba kézen fogva.'' Itt három napig imádkozott és
töprengett. Akkor az Úr elküldte hozzá Ananiást, és szíve elnyerte a hit
ismeretét. Ezután megnyíltak szemei és látott.
A következő
szombaton határtalan volt a csodálkozás a damaszkuszi zsinagógában,
amikor Saul fölállt, és a farizeus biztos szentírásismeretével
bizonyította az elnémult hallgatóság előtt, hogy a Názáreti Jézus
valóban a megígért Messiás. Azt is elbeszélte nekik, amit maga átélt, és
hogy ő már a Krisztusé. Akkor kitört a fölháborodás vihara, Pálnak
menekülnie kellett. Amikor három év múlva ugyanott áll, életre és
halálra megy a dolog. A megrökönyödött zsidók meg akarják kövezni az
,,árulót''. A keresztények elrejtik, de a város kapuinál őrök állnak,
hogy elfogják. Akkor barátai éjjel kosárban eresztik le a város falának
egyik oldalán. Így kezdi Pál rögös útját, amely az Egyháznak a népekhez
vezető útja lesz.
Pál fölemészti magát ,,az ige
terjesztésében''. A gyenge és beteges ember mintegy hatezer,
fáradságosan megjárt kilométer után végigtekint az Úr keresztútjának
követésében eltelt életén, és így könnyít szíve terhén:
,,Isten
nekünk, apostoloknak az utolsó helyet jelölte ki, mint olyanoknak,
akiket halálra szántak, hogy látványul szolgáljunk a világnak, az
angyaloknak és az embereknek is. Mindmáig éhezünk és szomjazunk, nincs
ruhánk, és verést szenvedünk. Nincs otthonunk, és kezünk munkájával
keressük kenyerünket. Ha átkoznak minket, áldást mondunk, ha üldöznek,
türelemmel viseljük, ha szidalmaznak, szelíden szólunk. Szinte salakja
lettünk a világnak, mindenkinek söpredéke mostanáig. -- Krisztus szolgái
(mások)? Én még inkább. Hiszen többet fáradtam, többször voltam
börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam
életveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet,
háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem
hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam. Sokszor
voltam vándorúton. Veszélyben forogtam a folyóvizeken, veszélyben a
pogányok között; veszélyben városokban, veszélyben a pusztaságban;
veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt. Fáradtam,
gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjaztam, sőt koplaltam,
fagyoskodtam, és nem volt mit fölvennem.''
Amikor az apostol
harmadik apostoli útján Palesztinába visszatérőben megérkezett
Cézáreába, egy Agabusz nevű tanítvány megragadta derék- kötelét,
összekötözte vele kezét és lábát, és így szólt: ,,Azt az embert, akié ez
az öv, a zsidók megbilincselik, és átadják a pogányoknak.'' Így is
lett. Jeruzsálemben az apostolok örömmel fogadták az érkezőt. De arra
kérték, mutassa meg a zsidó néphez való tartozását, és ezért kísérjen
föl a templomba négy férfit, akik ott fogadalmi áldozatot akarnak
bemutatni. Pál velük ment. Ekkor azonban ellenfelei elhíresztelték, hogy
pogányt vitt magával a szentélybe, és így a templomot
megszentségtelenítette. Ezért halál volt a büntetés. A templom kapuit
bezárták, és a fölzajdult tömeg meg akarta Pált kövezni. Az utolsó
pillanatban megjelent a római parancsnok és leállította őket. Pált
hivatalosan letartóztatta, és elküldte Cézáreába a helytartóhoz, hogy
ítéljen fölötte. Akkor Pál kijelentette: ,,Római polgár vagyok. A
császárhoz föllebbezek!'' Rómába vitték. Nem tudjuk, mikor végezték ki
ott, de ismerjük a helyet, ahol lefejezték: a Rómából Ostiába vezető út
harmadik mérföldköve mellett.
Egy régi legenda szól arról, hogy
azon a helyen, ahol szent feje a földre hullt, három forrás fakadt. Mély
értelmű jelképe ez annak az élet-folyamnak, amely Pálon át a világba
áradt.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk,
ki a mai napon Szent Péter és Szent Pál apostol ünnepével ajándékoztál
meg minket, kérünk, segítsd Egyházadat, hogy mindenben kövesse azok
tanítását, akik ott álltak kereszténységünk kezdeténél!
Példája:
Ha az Úr szólít, indulj a hívásra - a hivatásod vegye igénybe minden energiádat!
SZENT PÉTER APOSTOL
*Betszaida +Róma, 67 körül
Az apostolok közül Pálon kívül csak Péterről kapunk igazán plasztikus
képet az újszövetségi forrásokból. Ez annál figyelemre méltóbb, mivel
az újszövetségi könyvekben Péter maga távolról sem jut oly bőségesen
szóhoz, mint nagy apostoltársa a leveleiben.
Péter nem rendelkezett ugyan az egykori rabbi írástudó képzettségével
(mint Pál), mégsem volt kevésbé heves, lelkesedő, odaadó és
szolgálatkész. Ezenkívül olyan ember volt, aki szívét az ajkán hordta,
és ezért természetesen olykor áldozata lehetett saját
meggondolatlanságának és ingatagságának. Péter alakja így,
kendőzetlenül áll előttünk az újszövetségi történések keretében.
Őszinte, emberi módon mondott ,,nem''-et az Üdvözítőnek, amikor az egy
napon a tanítványok körében kijelentette, hogy szenvedés lesz a sorsa.
Hogy Jézus Jeruzsálemben nem nyeri el Dávid trónját, ellenkezőleg,
megvetésre és elutasításra talál, nem, ezt a gondolatot Péter nem tudta
elfogadni arról, akibe minden reményét helyezte. Gyanútlan és hirtelen
kifakadásáért -- ,,Uram, ilyesmi nem történhet veled!'' -- inkább
elviselte Jézus rosszallását (Mt 16,21 sk.), jóllehet a ,,te Sátán''
több volt Jézus szájából, mint bármely köznapi kemény szó.
Pétert miért ne fogta volna el az őszinte düh, hogy kardjával
odavágjon, amikor Mesterének elfogatásától kellett félnie (Jn 18,10;
vö. Mk 14,17)? Még ezen az éjszakán sem hiányzott belőle a ragaszkodás
és a hűség. Módját ejtette, hogy bejusson a főpapi hivatali épület
belső udvarába. Jézus közelében kellett maradnia, látnia kellett, mi
történik. De nyilvánvalóan igen meggondolatlanul, jóval többre
vállalkozott, mint amennyi a megpróbáltatás és saját veszedelmének
órájában tőle telt (Mk 14,29--31.66--72). Vagy talán mégis rá tudta
magát szánni az utolsó pillanatban a férfias megvallásra, amikor egy
szolgálólány árulkodó galileai tájszólására célozott? ,,Erre átkozódni
és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek!''
(Mk 14,71). Nem, természeténél és jelleménél fogva nem volt szikla! És
mégis éppen ez a tanítvány, ez az ember, ,,Simeon'', ahogyan
születésétől fogva nevezték -- vagy ,,Simon'', ahogyan neve görögösen
hangzik az Újszövetségben --, ez az, akit Jézus alkalmasnak talált az
Egyház legfőbb hivatalára, a ,,Kéfa'', a ,,Szikla'' feladatára. Ez
teszi ezt az apostolt emberileg is oly szeretetre méltóvá és
elragadóvá.
Életének története páratlan üdvösségtörténeti jelentőségre emelkedett,
mert ennek a Simonnak, Krisztus főapostolának a története Kéfásnak --
görögül Petrosznak, latinul Petrusnak, magyarul Péternek - - a
történetévé lett. Lényegét nem nehéz fölismernünk.
Simon, egy bizonyos Jona (Johannesz) fia Betszaidából, a Genezáreti tó
partján lévő halászfaluból származott. Házasságkötésekor átköltözött
Kafarnaumba, anyósa házába, akit -- az evangélium szerint -- Jézus
csodája gyógyított meg (Mk 1,29--31). Vajon Jézus parancsoló szava volt
az, amely rávette Simont és testvérét, Andrást, akik együtt dolgoztak a
két Zebedeus-fiúval (Lk 5,10), hogy hálóikat otthagyják a Genezáreti-tó
partján (Mk 1,16--18)? Vagy azért szánta rá magát Simon Jézus
követésére, mert megtapasztalta, milyen siker koronázza Jézus egyetlen
szavát, amint az első tanítványok meghívásának története Lukácsnál
(5,1--11) ezt elbeszéli? Mindkettő, Jézus szava is és tettének hatalma
is hozzájárulhatott sorsfordító döntéséhez. A későbbi hagyomány joggal
tekintette gondviselésszerűnek, hogy Simon foglalkozása szerint épp
halász volt, amint ez az első testvérpár meghívásának történetéből
Lukácsnál kiderül. Ez az elbeszélés teljesen Pétert helyezi a
meghívástörténet középpontjába. Tanítvánnyá való meghívásában már ott
cseng a későbbi meghívás, az emberhalászok között az első, a
mindenkiért felelős emberhalász meghívása, melyben a Föltámadott
részesítette: ,,Ezentúl emberhalász leszel'' (Lk 5,10). A hivatalos
vezetők előtt ez a genezáreti halász természetesen csak egy volt a
,,vidéki emberek'' közül, akik a Törvényt nem ismerték, s ezért csak
megvetésre voltak méltók. A közelgő istenország hatalmas hirdetője
azonban nem szorult rá azok elismerésére, akik magukat igazaknak és
tökéleteseknek tartották. Péter ugyan nem mutatkozott a
legmegbízhatóbbnak Jézus követői között, mégis az Úr három
legbizalmasabb embere közé számított. És Jézus már földi működésének
idején megadta neki társai szószólójának szerepét. A többi tanítvány
nevében Simon cselekedett (Mk 8,32).
A Jézus-hagyomány irodalmi és teológiai sajátsága következtében
jelentéktelen dolog, hogy máig nem lehet biztosan megállapítani, Jézus
milyen alkalommal ígérte Simonnak a ,,Kéfás'' nevet, megmagyarázván
sokat vitatott primátus-ígéretével: ,,Te Szikla vagy, és én erre a
sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui (a halál hatalma) sem
vesznek erőt rajta.'' A döntő az, hogy a különböző összefüggésekben
rögzített hagyomány szerint (Mt 16,18; Mk 3,16; Jn 1,42) Jézus maga
jelölte meg Simon halászt a ,,Kéfás'' névvel. Az arámul beszélő zsidók
előtt azonban ez a szó csak egyszerű megjelölésnek számított, és
semmiképpen sem vonatkozott Simon személyes mivoltára. Ezért Jézusnak
külön meg kellett magyaráznia a név jelképes értelmét. Neki kellett
Simon előtt föltárnia, miért, milyen értelemben nevezte őt sziklának.
Abban az egyházépítő ígéretben, amelyet Máté összekapcsolt a Messiás-
vallomással (Mt 16,18 sk.), ez meg is történik. Ez az ígéret
teljhatalmat és felelősséget foglal magában. Simonnak -- mint a Messiás
Jézus által építendő hívő közösség szilárd alapjának -- kell az Egyház
fennállása és egysége biztosítékának lennie. S mint ilyennek
üdvösségközvetítő teljhatalommal kell rendelkeznie. Ezt bizonyítja a
hozzáfűzött képes beszéd a mennyek országa kulcsainak, az oldás és
kötés hatalmának átadásáról (Mt 16,19). Se teljhatalom átadását erősíti
meg a második nagy meghívás a maga pásztorképével (Jn 21,15-- 17:
Legeltesd bárányaimat...).
Az 1Kor 15,5, Lk 24,34, Mk 17,7 és Jn 21. fejezetének egyöntetű
tanúsága egy rendkívül figyelemreméltó tényt bizonyít: az Úr Simont
részesítette abban a kitüntetésben, hogy neki jelenjék meg elsőnek. A
tanítványokkal elköltött étkezés után kezdődő, ünnepélyes párbeszédet a
Föltámadott kizárólag csak Simonnal folytatta. Simon külön megbízatását
a lukácsi meghívástörténet az emberhalász képével elővételezte. Ezt
most a Föltámadott egy másik képpel mondja ki, amelynek jelentős
előtörténete van az ószövetségi üdvösségvárásban és magában Jézus
igehirdetésében is: ,,Legeltesd juhaimat... Legeltesd bárányaimat.'' A
Föltámadott kiemelt értelemben tette meg Simont nyája pásztorává, tehát
első pásztorrá, nyája főpásztorává. Micsoda felelősségteljes vezetést,
odaadó és önzetlen gondviselést foglal magában ez a keleti és bibliai
kép a pásztorról, még inkább az ószövetségi ígéret a végső idők
pásztoráról! Erre kell gondolni, hogy fölmérhessük e megbízó szónak
teljes, eleven tartalmát, és szembeszállhassunk az ellenvetéssel, hogy
Krisztus az örök üdvösség közvetítését semmiképpen sem szolgáltathatta
ki emberi rendelkezésnek és önkénynek.
A Szentlélek elküldésével jött el a pillanat, hogy a Fölmagasztalt a
Lélek erejével építeni kezdje Egyházát Péterre, a Sziklára.
Természetesen naiv anakronizmus hibájába esne az ember, ha Péter
hivatalának a későbbi évszázadokban bekövetkezett teológiai,
alkotmányjogi és adminisztratív fejlődését tenné meg a Főapostol
helyzetének, Péter primátusának mértékévé. A kezdeti idők egyedülálló
viszonyai ékesszóló nyelven beszélnek itt. Még tevékenyek a föltámadott
Úr által meghívott apostolok. Az Egyház még jól áttekinthető, szinte
családi viszonyok között él. Az emberi fáradozást a Léleknek és a
kegyelmi ajándékoknak rendkívüli hatásai támogatják és egészítik ki. Az
Egyház ápolja az eleven reményt, hogy az Úr hamarosan visszatér, és
megkezdődik Istennek az idők végét jelentő uralma. Ezek a körülmények
nem engedték meg, hogy illetékességi kérdések és egyházszervezési
problémák oly mértékben fölmerüljenek, amilyen mértékben azt a
következő évszázadok megkívánták. Arról sem szabad megfeledkeznünk,
milyen korlátozott mértékben állnak rendelkezésünkre a szűkszavú
források. Az Újszövetség egyes darabjai kimondottan alkalomszerűen és
igehirdető célzattal készültek. Szerzőiknek nem volt szándékában, hogy
megírják a fiatal Egyháznak, misszióinak, életének, vezető
személyiségeinek, tanításának és alkotmányának aprólékos, kimerítő
történetét.
Annál figyelemreméltóbb, hogy mindezek ellenére a legrégibb
forrásainkból kitűnik Péter elsőrangú szerepe a legkülönfélébb
esetekben. Biztos, hogy Péter nem volt olyan teológus, mint az egykori
rabbi, Pál, vagy a zsidóknak írt levél szentírásismerő szerzője. Sem az
alkalomszerű Péter-beszédek az Apostolok Cselekedeteiben, sem az első
Péter-levél, amelyet Silvanus írt le, nem jogosít föl arra, hogy
Péter-féle teológiáról beszélhessünk. Mégis kezdettől fogva ő a vezető
ember az ősegyházban. A második generáció idejében készült Apostolok
Cselekedeteiben számos csodatétel erősíti meg küldetését és Krisztusról
tett tanúságát, sokkal több, mint a pogányok apostolának missziós
működését. A Tizenkettő közül egyedül Péter beszél az Apostolok
Cselekedeteiben. Úgy jelenik meg, mint az ősegyház felelőssége
tudatában lévő, a Lélek hatalmát bíró vezetője, mint az evangélium
sikeres hirdetője és végül mint a pogány-misszió úttörője, akinek éppen
ezért számot kell adnia a ,,körülmetéltségből származó testvérek''
előtt (ApCsel 11,1 sk.).
Pál 37 körül azért megy föl Jeruzsálembe, hogy megismerje Pétert (Gal
1,18). Az apostoli zsinatról (48/49) szóló beszámolójában a törvényhez
hű Jakabot Kéfás előtt említi azok közt a ,,tekintélyesek'' közt, akik
helyeselték, hogy nem követeli meg a szertartási törvények megtartását
(Gal 2,1--10).
Természetesen föl lehet tenni a kérdést, miért vonult vissza Péter az
antiochiai egyházközségben az ottani pogány származásúak
asztalközösségétől, ,,amikor egyes emberek Jakab környezetéből''
odajöttek (Gal 2,11 sk.). Aligha pusztán emberi félelemből, inkább
talán attól félt, hogy újabb veszély származik az egyházra a
törvénytisztelők fanatizmusából. Óvakodni kell, nehogy ezt az ún.
,,antiochiai nézeteltérést'' úgy értelmezzük, hogy Pál nem ismerte el
Péter legfőbb tekintélyét. Éppen mert Péter volt az az ember, aki a
pogányok egyházában is számított, érthető, hogy Pál később Antiochiában
éppen ,,Kéfást'', és csak őt a teljes nyilvánosság elé állította, hogy
szemére hányja az ellentmondást az asztalközösség kérdésében tanúsított
magatartásért.
Az I. Heródes Agrippa alatt (44 körül) támadt, az Apostolok
Cselekedeteiben is elbeszélt egyházüldözéssel mozgalmas időszak
kezdődött Péter életében. Elhagyta Palesztinát, bár egyelőre csak a
birodalom keleti részébe ment. Hogy Korintusban is járt volna, arra
semmiképpen sem lehet abból következtetni, hogy ott létezett egy Kéfás-
párt (1Kor 1,12), a lehetősége azonban mindenképpen megmarad. Az 1Kor
9,5 megjegyzése, amely külön említi Kéfást mind a ,,többi
apostoloktól'', mind az ,,Úr testvéreitől'', apostoli vándoréletet
tételez föl. Az apostoli zsinat utáni időben (49 táján) mindenesetre
Antiochiában találjuk. A kisázsiai egyházközségeknek szánt első Péter-
levél nagy bizonyossággal az apostol kisázsiai tevékenykedését tételezi
föl. Ugyanez a helyzet római tartózkodásával kapcsolatban is (5,13),
amelyet természetesen a Római levél megírása utánra kell helyeznünk.
Bármily kevés konkrét adatot tartalmaznak forrásaink Péter utazásairól
és tevékenységéről életének második periódusában, két jelentős tényt
mégis biztosan meg lehet állapítani belőlük.
Először is Péter az egyetlen az apostolok és más jeruzsálemi
tekintélyek sorából, akit az ApCsel 12,17 által jelzett időpont után
Palesztinán kívül, tehát kimondottan pogány területen lehet találni,
mégpedig életének kései szakaszában, amikor az ,,ősegyházközség'' már
nem reprezentálta az egész egyházat, mint kezdetben. Már ezt is nehezen
lehet összeegyeztetni azzal a különben is bizonyítatlan föltevéssel,
hogy Péter hamarosan lemondott az Egyház vezetéséről, és kizárólag a
zsidók misszionálásának élt, mégpedig teljes függőségben Jakabtól, az
Egyház új fejétől.
A másik körülmény sem kevésbé figyelemreméltó. Bár az apostol úton van,
nincs semmi látható kapcsolata a helyi egyházközségekhez, amint csupán
missziós tevékenység esetében várnunk kellene. Ebben is a főapostolnak,
Simonnak az egész Egyházra szóló jelentősége nyilatkozik meg. Ebből
magyarázható, hogy az egykori betszaidai halász miért jutott el Rómáig,
amit vértanúságának tanúságtevői egyértelműen igazolnak a kilencvenes
évek közepétől kezdve. Üdvösségtörténeti feladata a Szentföldön
kezdődött, Jeruzsálemben, a szent városban, isteni Urának és Mesterének
szövetséget és Egyházat alapító halála helyén. De megbízatása kivezette
a főapostolt a hellénisztikus világba, egészen az akkori világbirodalom
fővárosába, minthogy az Egyház már pár év után átlépte a zsidóság
határait, és döntő lépéseket tett a népek egyháza és a világegyház
felé. Megszületik a vértanúk egyháza. A főapostol erőszakos halála
azonban nem akadályozhatta Krisztus üdvözítő közösségének állandó
épülését és fennmaradását: ,,Te Szikla vagy, és én erre a sziklára
építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.''
Emberi képesség, világi hatalmi eszközök használata, diplomáciai
ügyesség, nagy tanítók bölcsessége avagy éppen erős és szent
egyéniségek kisugárzó ereje volt az, ami az Egyháznak ezt a folytonos
épülését és fennmaradását biztosította? Péter története más választ ad
erre a kérdésre. Nem véletlenül őrizte meg az ősegyház szenvedés-
hagyománya Péter tagadásának történetét. A hűség és a gyöngeség közti
küzdelmet úgy fogta föl az ősegyház, mint minden hívőnek szóló óvást a
csalfa önbizalomtól, s mint az Úr megbocsátó szeretetének vigasztaló
ígéretét. De e tagadás tanulságához más is társult: egy másik
különleges megbízatás, amelyet Jézus legközelebbi tanítványainak
kudarca kapcsán adott Péternek. Előre látta ugyanis tanítványai
megbotránkozását és kiábrándultságát szenvedése és halála miatt, ezért
így intette és biztatta Pétert: ,,Simon, Simon, a sátán hatalmat kért
magának fölötted, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De
imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben. Amikor megtérsz, te
erősíted majd meg testvéreidet'' (Lk 22,31--32). Nem saját erejével
őrizte meg tehát Simon legbensőbb hitének szikráját. Jézus, az
elközelgett istenország teljhatalmú hirdetője maga imádkozta ki a
kegyelmet a személyében elbukó Simonnak, hogy mennybemenetele után
saját különleges feladatának tekintse testvérei megerősítését a hitben.
A mennybe ment Krisztus volt és marad az Egyház tulajdonképpeni
építője, nyájának gazdája és pásztora.
--------------------------------------------------------------------------------
Péter a legyőzhetetlen ,,Szikla'', amelyre Jézus Krisztus Egyházát
építette, a kiválasztott pásztor, akinek az Úr átadta ,,a mennyek
országának kulcsait''. Az Egyházban élő keresztények jól ismerik azt az
erős vonásokkal rajzolt kifejező képet, amelyet újszövetségi iratok
adnak róla. Így hát a következőkben csak egy inkább elbeszélő jellegű
ábrázolásnak adunk helyet.
,,Uram, te egyszer megtanítottál a hullámokon járni, vezess most biztos
lábbal át ezen a kőtengeren, amely felé közeledem'' -- így imádkozott
az apostol, amikor az ostiai kikötő felől vezető úton a főváros felé
vándorolt. Nemsokára átlépte Péter a hatalmas kaput, amely mögött Róma
lármája zúgott. Pazar pompájú hófehér márványpaloták emelkedtek előtte.
Pár utcával odébb azonban a nyomor lakott fojtogató, szűk utcákban.
Mindenütt a szorgos nyüzsgés. Az emberek arcába tekintve meglátta
bennük a rohanást a boldogság és a haszon után, de a munkának és a
gyakran reménytelen életnek a nyomasztó terhét is. Hogyan fogjon hozzá
ebben a városban a keresztről szóló tanítás hirdetéséhez?
A zsidó negyedben kezdett prédikálni. Sokakban kihalt már a lelki
dolgok iránti érzék, ők csak lenézően mosolyogtak különös
honfitársukra. Mások azonban fölfigyeltek a galileai halász szavára,
mert vigasztalóan és boldogítóan érintette lelküket. Péter betért a
viskókba, és betért a sokemeletes bérházakba is. Beszélgetett
rabszolgákkal, akik hajókat rakodtak a Tiberis partján, s csak
pillanatnyi nyugalmuk volt. Itt is, ott is föllobbant egy-egy szikra.
Hónapok teltek el. Róma első keresztényei kezdtek gyülekezni. És íme,
bizonyos napokon virradat előtt különös csapatot lehetett látni, az
egyik szenátor házába igyekeztek: asszonyok és boltosok a zsidó
negyedből, előkelő hölgyek és patríciusok, plebejusok és rabszolgák
mellett. Mindnyájuknak Péter volt az atyjuk, aki megkeresztelte,
tanította őket, és a szent Kenyeret nyújtotta nekik.
Amikor a hivatalos Róma megérezte, hogy az új vallás veszélyes lehet,
mivel az emberek egyenlőségét hirdeti és éli, azonkívül a császárt nem
tiszteli istenként, a keresztények arra kényszerültek, hogy
összejöveteleiket a katakombák föld alatti sírkamráiban tartsák. Az
éjszakai órákban a mécses gyér fényénél Isten pásztora -- aki egykor
megtagadta az Urat a szolgáló előtt -- átadta gyermekeinek a benne izzó
erőt. Azután eltemették néhány testvérüket és nővérüket, akik Néró
kertjében eleven fáklyaként égtek el vagy vadállatok prédájává lettek.
Eljött az a nap, amikor a császár kopói Pétert is elfogták, és a
Mamertinusi börtön sötétjébe vetették. Péter azonban a börtönben is a
fény, a szabadság és az élet üzenetét hirdette. Csendes éjszakákon,
amikor szenvedésének társai tompa álomba merültek, az Úrhoz imádkozott.
Maga előtt látta Mesterét, és hallotta, hogy e szavakat mondja:
,,Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahová akartál.
De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, és oda
visz, ahová nem akarod.'' ,,Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy
szeretlek!'' -- suttogta ismételten maga elé. És súlyos napjai telve
voltak mély békességgel.
Hetek múlva a bíró elé hurcolták Pétert, aki halálra ítélte. Halálra?
Nem! Életre, a Mesteréhez való boldog hazatérésre. Úgy tetszett neki,
hogy meg kell köszönnie a bírónak ezt az ítéletet. Nem sokkal később
korbácsütések csattogtak, és szétroncsolták húsát. Majd fölrángatták,
kihurcolták egy dombra, kemény, éles szegélyű keresztre dobták, amely a
földön hevert. Már rángatták durva fogásokkal tagjait a négy gerendavég
felé, amikor kérő mozdulatot tett az apostol: ,,Barátaim, tegyétek meg
nekem azt a kedvességet, hogy fejjel lefelé feszíttek keresztre!''
Különös kérés! De miért ne? Ez egyszer valami más, új lesz! Legyen meg
az akarata. Úgy szögezték a keresztre, ahogy kívánta, mert
alázatosságában nem tartotta magát méltónak ugyanarra a halálra, mint
amelyet a Mester viselt el.
Órákon át tartott a szenvedés.
Akkor jöttek a hóhérok és doronggal összezúzták a megfeszített lábszárait, amint a római büntető törvény előírta.
Simon, Jónás fia meghalt, Péter azonban nem halt meg. Utódjában,
Linusban Krisztus helyettese ismét ott állt a katakombákban, és
hirdette Urának boldogító üzenetét.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a mai napon Szent Péter és Szent Pál apostol ünnepével
ajándékoztál meg minket, kérünk, segítsd Egyházadat, hogy mindenben
kövesse azok tanítását, akik ott álltak kereszténységünk kezdeténél!
Példája:
Gyengeségünk dacára is kiválaszt az Úr minket nagy feladatokra.
SZENT GEROSA* VINCENCIA* III. r. (1784-I-847) és SZENT CAPITANIO* MARIA BARTOLOMEA III. r., rendalapítók (1807-1833)
Gerosa
Mária Katalin (szerzetesi nevén Vincencia) Brescia közelében Lovere
városkában született. Apja jómódú boráru-kereskedo volt. Fiatal éveit a
szülőiházban töltötte, s csakhamar tagja lett a ferences III. rendnek.
Szülei halála után nagybátyja házában dolgozott 30 éves koráig. Mivel
testvérei elhaltak, o kapta meg a szüloi örökséget. Házát megnyitotta a
szegényeknek: gabonát, ruházatot, pénzt osztott ki közöttük s minden
héten 12 szegényt háromszor látott el ebéddel. Különös gondot fordított a
szegény és beteg fiatal leányokra, s azokra, akik bunös útra tértek.
Amikor a közelben egy házat örökölt, 1823-ban kórházzá alakította. 9
hónappal késobb találkozott Maria Capitanio Bartolomeával.
Bartolomea
szintén Lovere-ben született. Édesanyja jó katolikus volt, de apja
iszákos. Leányának nagy szeretettel sikerült apját kigyógyítania káros
szenvedélyébol. A klarisszák közé szeretett volna lépni, de ezt szülei
ellenezték. Lelkiatyja tanácsára - nem nyilvánosan - tisztasági
fogadalmat tett, Elvégezte a tanítóképzot s gyermekek oktatását végezte.
O is tagja lett a ferences III. rendnek. 25 éves volt, amikor
találkozott Gerosával s közösen határozták el, hogy megalapítják a
Gyermek Máriáról nevezett Szeretet Novérei kongregációt. Fo
tevékenységük az oktatás, betegápolás volt. Egyenlore ketten
tevékenykedtek: Bartolomea tanított, Vincencia pedig a kórházban
tevékenykedett. A helybeli plébános ajánlatára Szent Vince Leányai
szabályát fogadták el. Szerény lakóhelyükön árvákat is neveltek. Közös
megegyezéssel a fiatalabb, Bartolomea lett a fonökno. Hamarosan mások is
csatlakoztak hozzájuk. Bartolomea tüdobajban szenvedett, de nem kímélte
magát, végül már az orvosok tiltották el a munkától. Fennmaradt
jegyzetei, a kezdo novérek számára elmondott beszédei tanúsítják, hagy
az életszentség magas fokára jutott. 1833. júl. 26-án hunyt el. Halála
után Vincencia vette át a vezetést, s „idosebb novérnek” neveztette
magát. Az alázatosságban mindvégig példát adott társainak. Még megérte,
hogy rendje gyors fejlodésnek indult. Tíz év alatt 40 házuk lett csak
Olaszországban, Milánoban, majd külföldön is. Száz év múlva pedig a rend
több, mint 7000 tagot számlált a világ mindan részében. Vincencia 1847.
jún. 29-én hunyt el. Mindkettojüket XI. Piusz avatta boldoggá, majd
XII. Piusz 1950-ben szentté.
„A szerzeteseket... Isten szolgálata
serkentse és tegye erossé az erények gyakorlására: foleg az
alázatosságban, engedelmességben, lelki erosségben és tisztaságban
tunjenek ki; ezekkel vesznek részt Krisztus önkiüresítésében s az o
életében a Lélek által.”
Zsinati határozat a szerzetességrol.
Imádság:
Istenünk,
Szent Vincencia és Bartolomea rendalapító szüzek példája szítsa fel
szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládjuk
tagjaiban is fellobbantottak. Egyházad elmúlhatatlan dicsoségére. A mi
Urunk Jézus Krisztus által.