A tizenkét apostol ünnepe

Á 12 szent apostolt Jézus különböző időben és különböző élethivatásokból hívta meg Magához. Apostoloknak, azaz küldötteknek nevezte el őket, azért, mert őket akarta mennybemenetele után a világba küldeni, hogy folytassák művét és Evangélium hirdetését. Emberhalászoknak nevezte őket, és a pünkösdi tropár szerint általuk hálójába ejtette az egész földet. A 12 apostol neveit pontosan ismerjük a Szentírás felsorolásából. András és Péter testvérek, Jakab és János testvérek, Zebedeus fiai, Fülöp, Bertalan, Tamás, Máté, Jakab, Alfeus fia, Júdás-Tádé, Simon a buzgó. A Szentírás utolsónak hozza a karióti Judás nevét a megjegyzéssel: aki áruló lett. Az ő helyébe választották meg az apostolok Jézus mennybemenetele után Mátyás apostolt, hogy újra tizenketten legyenek. Bár a 12 apostolt az év folyamán külön-külön is ünnepeljük, Egyházunk ősi időktől fogva a mai napot rendelte közös ünnepüknek.


RÓMA ELSŐ VÉRTANÚI
+64.
Róma városának vértanúi a város égését (64. július 17--23.) követően haltak meg, csak azért, mert Krisztus hívei voltak. Nevüket nem ismerjük, valamennyien Szent Péter és Szent Pál tanítványai voltak. Valószínűleg az ő szenvedésükre utal Szent Péter, amikor első levelében ezt írja az Asia tartományában élő keresztényeknek: ,,Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul érnek titeket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulásának napján majd ujjongva örülhessetek'' (1Pét 4,12--13).

Magáról az eseményről Tacitus római történész (54--120) ad egészen pontos tudósítást:

Egy általános megbotránkozást keltő orgia után ,,következik a csapás (a tűzvész), véletlenül-e, vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan, de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal tűzvészek során megesett. A cirkusznak azon a részén lobbant föl a tűz, amely a Palatinus és a Caelius heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt fölhalmozva. Egyszerre több ponton kezdődött, és azonnal erőre kapva s a széltől szítva a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok, vagy egyéb akadályok nem voltak a közben. Rohamával a tűzvész először a sík területeket száguldotta végig, majd magasra fölcsapott, és a baj, ismét az alacsonyabban fekvő részeket pusztítva, gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk, ide-oda kanyargó utcáival és házsoraival ki volt neki szolgáltatva -- már amilyen a régi Róma volt... némelyek elvesztvén minden vagyonukat, egy napra való eleségüket is, mások szeretteik miatt, akiket kimenteni nem tudtak, még ha nyitva állott is a menekülés útja, a halált választották. De gátat sem mertek vetni a tűznek, mert sok ember sűrűn fenyegetőzve az oltást tiltotta, mások meg nyíltan csóvákat hajigáltak, s hangoztatták: ťVan, aki ezt parancsolta!Ť -- akár, hogy annál szabadabban rabolhassanak, akár valóban parancsra...

Néró vigasztalásul a kizavart és menekülő népnek megnyittatta a Marsmezőt és Agrippa épületeit, sőt még a maga kertjeit is, és sebtében épületeket huzatott a nélkülöző sokaság befogadására; Ostiából és a közeli községekből közszükségleti cikkeket szállíttatott föl, s a gabona árát mérőnként három sestertiusra csökkentette. Bármennyire népszerű, mégis hiábavaló intézkedések voltak ezek, mert híre terjedt, hogy miközben a Város lángokban állott, ő házi színpadán lépett föl, és Trója pusztulását énekelte, a csapást a hajdani szerencsétlenség párjaként tüntetve föl.

Végül a hatodik napon (július 17-től számítva) az Esquilinus alján véget vetettek a tűznek... Ez a tűz több mendemondára adott alkalmat, mivel Tigellinus aemilianai birtokain tört ki, s az volt a látszat, hogy Néró új és önmagáról elnevezendő város alapításának dicsőségére pályázik. Mert Róma tizennégy kerületre oszlik; ezek közül négy maradt épen, három a föld színéig lerombolódott, a többi hétben is kevés épület maradt fenn, csonkán és félig leégetten.

Az elpusztult paloták, háztömbök és templomok számát nem volna könnyű meghatározni; de az az ősök óta tisztelt szentély, amelyet Servius Tullius Lucinának, és a nagy oltár s a templom, melyet az ott megjelenő Herculesnek az arcadiai Euander szentelt, s a Iuppiter Stator-szentély, Romulus fogadalma s Numa királyi háza és Vesta szentélye a római nép házi isteneivel együtt -- mind elégett. Azután az oly sok győzelemmel szerzett kincsek és a görög művészet remekei; továbbá nagy írók műveinek régi és hiteles példányai, melyeket -- bár az újjászülető város annyi szépsége közepette az idősebbek sok mindenre emlékeztek -- pótolni nem lehetett...

Néró egyébként hasznot húzott hazája romlásából, s olyan palotát építtetett, amelyben nem annyira a gyöngyöt és az aranyat lehetett csodálni, e rég megszokott és a fényűzés következtében közönségessé vált dolgokat, mint inkább a tavakat, mezőket és -- mint magányos vidékeken -- erdőket, nyílt térségeket és kilátóhelyeket. Severus és Celer kezdeményezte és tervezte az egészet, akikben volt annyi tehetség és merészség, hogy művészetükkel még azt is megkíséreljék, amit a természet megtagadott: azt is megígérték, hogy az Avernus tótól a terméketlen tengerpart mentén vagy az útba eső hegyeken keresztül hajózható csatornát fognak ásatni a Tiberis torkolatáig...

Egyébként a várost nem összevissza építették föl, hanem kimérték a házsorokat, széles utcákat vágtak, s korlátozták az épületek magasságát, továbbá szabadon hagytak udvarokat és hozzájuk csarnokokat, hogy a háztömbök homlokzatát védjék. Ezeket a csarnokokat a maga pénzéből fogja fölépíttetni, s a telkeket megtisztogatva fogja tulajdonosaiknak átadni -- ígérte Néró. Megtoldotta ezt jutalmakkal, kinek-kinek rendje és vagyoni állapota szerint, s megszabta, mennyi időn belül nyerik el jutalmukat -- ha befejezik a palotákat vagy a háztömböket. A törmelék befogadására az ostiai mocsarakat rendelte, s hogy a hajók, amelyek gabonát szállítottak föl a Tiberisen, ilyen törmelékkel megrakodva menjenek vissza; valamint, hogy maguk az épületek bizonyos magasságig ne gerendákból, hanem Gabiiból vagy az albai hegyről való sziklakőből készüljenek, mivel ezt a követ a tűz nem járta át...

De sem az emberi szó, sem a princeps ajándékai, sem az istenek engesztelése nem volt képes fölszámolni azt a gyalázatos hiedelmet, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Néró másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt, és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus prokurátor kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Júdeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál.

Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt a vallást vallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve és amikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Néró a kertjeit ajánlotta föl e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből -- bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték -- szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett elpusztulniuk.'' (Tacitus összes művei II. 398--403. ford. Borzsák István. Magyar Helikon, 1970)

Római Szent Kelemen levele szerint a zsidók féltékenységének és irigységének is része volt abban, hogy a császár és a nép a keresztények ellen fordult.

Vértanúságuk helye a Vatikán dombjának déli lejtője volt. A római egyház, mivel e vértanúk az Apostol-fejedelmek tanítványai voltak, Szent Péter és Szent Pál ünnepe körül emlékezett meg róluk: a 12--13. században június 22-én, a 16. század végén június 24-én. Az újabb időkben, 1900 óta a Vatikánban, a Camposanto Teutonico, a német temető templomában ünnepelték különös fénnyel e vértanúkat. 1969-ben június 30-ra tették a napjukat.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a római egyház gazdag vetését vértanúk sokaságának vérével tetted termékennyé, kérünk, engedd, hogy szenvedésükből erőt merítsünk, és hősi győzelmüknek mindenkor örvendhessünk!

Gondolat:
    Az életeddel tanúskodj hitedről,
        élj példamutatóan, Isten gyermekéhez méltóan!


Szent Lucína     özvegy, † ~90       


BOLDOG RAJMUND (Raymundus Lullus) III. r. (1232-1316)
Mallorka* szigetén Palma városban született. Az aragóniai király apródja, majd udvarnagya lett. Megnosült, két gyermeke volt. 30 éves koráig könnyelmu életet élt. Ekkor életét megváltoztatta. Nagy hatással volt rá a szenvedo Krisztus látomása és egy szentbeszéd Assisi Szent Ferencrol. Zarándokútra indult Francia- és Spanyolországba, majd visszatért hazájába s belépett Szent Ferenc III. rendjébe. Családja beleegyezésével ezután a Randa-hegy magányába vonult, ahol kilenc évet töltött. Tanulni kezdett, arab nyelven is megtanult, hogy jövo hivatására, a hitetlenek megtérítésére felkészüljön. Oly nagy tudományra tett szert, hogy egyháztanítói címmel (doctor illuminatus) illették. Muveket is kezdett írni: filozófiai, bölcseleti és misztikus írásokat. Legtöbbre az Arc generalis c. muvét tartotta, ebben a hitetleneket a természetes ész érveivel igyekszik meggyozni Krisztus igazságáról. Hazájában II. Jakab király támogatásával kolostort alapított ferences hithirdetok képzésére. Korát megelozve szorgalmazta a missziósképzést; annyit elért, hogy a pápa késobb (1311 után) öt missziós nyelviskola alapítását rendelte el. Élete másik felében (40 évig) a missziókért élt és dolgozott. Bejárta a Földközi-tenger mellékét, Örményországot, Szíriát, Palesztinát, Észak-Afrikát és hirdette a keresztény hitet. Bugiában (Tunisz közelében) a szaracénok meg akárták kövezni. Felkereste ezután a pápát, majd Szép Fülöp francia királyt, hogy megnyerje oket a Szentföld visszafoglalása eszméjének. Nem ért el sikert. Szicíliában a zsidók megtérítésén fáradozott. 1315. decemberében a vértanúság vágyától indíttatva újra Bugiába ment. A feldühödött moszlimok beszéde közben megragadták s a városon kívül megkövezték. Nem halt bele sérüléseibe. Genovai hajósok rátaláltak s magukkal vitték. Még elérték Mallorcát, ahol 1316. márc. 25-én meghalt. Teste Mallorca de Palma Szent Ferenc templomában nyugszik. Tiszteletét Mallorcán X. Leó pápa hagyta jóvá, IX. Pius pedig a Ferenc-rend részére engedélyezte a boldog vértanú tiszteletét.
Idézet Boldog Rajmund „Imádónak és imádottnak könyve” muvébol (ez a muve magyar nyelven is megjelent):
„Mondd, te szeretet bolondja, mit tennél, ha Imádottad többé nem szeretne? Azt válaszolta, hogy továbbra is szeretné ot, mert nem szeretni - halál; és szeretni - élet.” „Kérdezték az imádót, mi a boldogság. Ezt válaszolta: gyötrelem, amit valaki szeretetbol elvisel.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Rajmund vártanúban felkeltetted a hitterjesztés vágyát; könyörgésére és közbenjárására add, hogy a kegyelmedbol kapott hitet mi is mindhalálig állhatatosan megorizhessük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.