Szent Arnold     hitvalló, † 800


Szent Arnulf     püspök és hitvalló, † 640       


Szent Emilián vértanú

A hitehagyott Julián császár idején a miziai Dorosztol városába a kegyetlen Kapitolin került helytartónak, aki bemenve a városba, kikérdezte a lakosokat, hogy van-e közöttük keresztény? Mivel senkiről sem mondták, a helytartó nagy ünnepséget rendezett számukra. Volt akkor ott egy Emilián nevű titkos keresztény, egy vezető pogány ember szolgájáé. A nagy lakomázás alatt kalapáccsal bement a bálványtemplomba, összetörte a bálványszobrokat és mindent, amit ott talált, utána elment. Ezután, aki először ment be a templomba és látta mi történt, jelentette a dolgot a helytartónak. Ő kerestette a tettest, és elfogtak egy mezőről hazajövő embert. Ezt ütlegelni kezdték és vitték a helytartó elé. Emilián akkor kijelentette, hogy Ő volt a tettes. Ezért elfogták, kihallgatták, végül tűzhalálra ítélték. A Duna partján nagy máglyát raktak és a tűzbe dobták a vértanút. A tűz a haját sem perzselte meg. A tűzben imádkozva megpihent az Úrban akkor, amikor már a tűz kialudt, 363-ban.


Szent Frigyes     püspök és vértanú, † 838           


SZENT HEDVIG
*1373. december vége és 1374. február közepe között +Krakkó, 1399. július 17.
Boldog Hedvig lengyel királynő, Nagy Lajos magyar és lengyel király, valamint Erzsébet boszniai hercegnő harmadik gyermeke volt. Egy szerződés értelmében, melyet atyja, Lajos király Lipót ausztriai herceggel kötött, Lipót fia, Vilmos hitvesének szánták. A házasságkötés szertartását a négy éves Hedvig és a nyolc éves Vilmos között 1378. június 15-én Haimburgban Demeter bíboros, ostrzyhomiai érsek végezte. A két gyermeket ezután együtt nevelték Bécsben.

Amikor Hedvig 6 éves lett, hazahozták Magyarországra, hogy itt készüljön föl a tényleges házasságkötésre. Atyja, Nagy Lajos Vilmossal együtt a magyar trónra szánta, de a király halála után az özvegy Erzsébet királyné és a nemesek az idősebb leányt, Máriát ültették a magyar trónra, Hedviget pedig a lengyel trónra rendelték. Hedvig 1384 őszén érkezett Krakkóba, és október 15-én, védőszentjének, Sziléziai Szent Hedvignek ünnepén koronázta meg Bodzanta gnieznói érsek. A lengyelek azonban, akik Hedviget királynőjükké választották, Vilmost nem akarták a trónon látni. Ezért amikor Jagelló László követeket küldött, hogy megkérje Hedvig kezét, szívesen fogadták, meghallgatták kérését, főként mert ígéretet tett arra, hogy vele együtt az egész litván nép megkeresztelkedik és egyesül Lengyelországgal.

A Habsburgok azzal válaszoltak a lengyel tervre, hogy Krakkóba küldték Vilmost, aki be akart törni Wawel várába. A Haimburgban megkötött házasság ugyanis nem kívánt újabb házasságkötést, csupán meg kellett volna a jegyeseknek erősíteniük a korábban kötött házassági szerződést. A lengyelek azonban fölfedezték a tervet, és Vilmost kiűzték az országból.

Hedvig, aki gyermekkorától kezdve nagyon hűséges volt a kegyelemhez, bár teste-lelke tiltakozott az új házasság ellen, mégis beleegyezését adta, mert Isten akaratát látta benne. László 1386. február 12-én érkezett Krakkóba, s három nap múlva testvéreivel és kíséretével együtt megkeresztelkedett. Február 18-án megtartották az esküvőt. A Habsburgok, kiknek reményei ezzel szertefoszlottak, hamis híreket kezdtek terjeszteni Vilmos és Hedvig korábbi együttéléséről. Hedvig a Wawel katedrálisában a papság és Bodzanta érsek jelenlétében nyilvánosan visszavonta a gyermekkorában tett házassági ígéretét. VI. Orbán pápa személyesen vizsgálta ki az ügyet, nemcsak a lengyelektől kapott jelentés alapján, hanem legátusa, Maffiolo Lampugnano érsek által is, akit csak ezért küldött 1386-ban Lengyelországba. Később Bonaventura padovai bíboros is vizsgálatot folytatott. A pápa, meggyőződvén Vilmos vádjainak alaptalanságáról (miután Vilmos meg se jelent Rómában a kánoni tárgyaláson, melyet ő kezdeményezett), 1388. április 18-án bullát intézett Jagelló Lászlóhoz. Ebben dicséri megtérését és szól a házasságáról, melynek érvényességéhez nem fér kétség. VI. Orbán szívélyes kapcsolatot tartott fenn később is a királyi párral, utóda, IX. Bonifác pedig elfogadta, hogy keresztapja legyen születendő gyermeküknek. Mindez elképzelhetetlen lett volna, ha a házasság érvényessége felől bármi kétség maradt volna fenn.

Hedvig tevékenyen részt vett az állam életében, s mindent megtett az ország nagyságának és hatalmának biztosítása érdekében. Tevékenysége nem korlátozódott a szokásos királynői tevékenységre: egyszerű és tiszta életvitele (melyet nem könnyen rendelt alá a kor szokásainak és eszméinek), vele született értelmessége és széles körű műveltsége révén sok emlékezetes dolgot művelt rövid élete folyamán. Mindenekelőtt elérte azt, amit sem törvény, sem fegyver nem tudott elérni: a pogány Litvániát a kereszthez vezette. Mint Litvánia Istentől vezetett apostola gondoskodott megfelelő személyek kiműveléséről, kik értették a megkeresztelt nép nyelvét, lelkületét, adottságait és jellemét: Prágában 1397-ben kollégiumot alapított litván teológusok számára.

Sokat fáradozott az elszakadt Ruténia megtérítéséért is. Tudván, hogy a ruténok ragaszkodnak a keleti nyelvhez, fölismerte, hogy csak akkor nyerheti meg őket az Egyháznak, ha meghagyják nyelvüket és gazdag szertartásaik használatát. Ezért a szláv bencésekhez fordult és kérte, nyissanak Krakkóban novíciátust. Rómában elérte, hogy a pápa engedélyezze a krakkói egyetemen a teológiai fakultás megnyitását. IX. Bonifác 1399. január 11-én adta meg az engedélyt.

Hedvig szívén viselte a betegek, árvák, szegények, elesettek sorsát. Gyakran látogatta a kórházakat, és ápolta betegeiket. Sokat próbálkozott a parasztság nyomorának enyhítésével.

Szentség hírében halt meg. Nem a Wawel-katedrális kriptájába temették el, mint a többi királyokat, hanem a főoltár alá, azzal a meggyőződéssel, hogy csak kis ideig marad ott, addig, míg föl nem emelik az oltár dicsőségébe. Már 1426-ban megalakította Wojciech Jastrzembiec gnieznói érsek az első bizottságot, melynek feladata Hedvig életszentségének kivizsgálása volt. Föltételezhető, hogy az eljárás akkor szakadt félbe, amikor Jagelló Kázmér 1454-ben feleségül vette Habsburg Albrecht leányát, Erzsébetet, akinek nagyatyja Vilmos herceg testvére volt. Erzsébettel és kíséretével a Wawelben otthont kapott a Hedvig iránti ellenszenv is.

A boldoggáavatási eljárás több évszázadig tartó megszakadása ellenére is a nép szívében elevenen élt Hedvig tisztelete és emlékezete. Bizonyítja ezt az ikonográfia, hiszen a lengyel szentek és boldogok között őt is ábrázolták. Pótolhatatlan veszteséget jelent e szempontból a waweli Szent Kereszt-szárnyasoltár pusztulása, melynek képeit csak egy 1670-es leírásból ismerjük. Az oltárszekrény külső oldalán négy alak volt látható: Sziléziai Hedvig, Boldog Kinga, Szent Brigitta és Boldog Hedvig a következő aláírással: ,,Boldog Hedvig királynő, Jagelló László hitvese, meghalt 1399-ben''. A képen Hedvig a feszület előtt térdelt királyi ruhában, feje körül glóriával.

A lengyel püspöki kar 1933. szeptember 29-én Czestochowában tartott ülésén egyhangúlag elhatározta, hogy ismét kéri Hedvig -- vagy ahogy a lengyelek mondják: Jadwiga -- boldoggá avatását. Az eljárást 1950-ben fölújították.

Példája:
    Nagyon nehéz eldönteni mi az igazi hivatásunk,
        de ha eldöntöttük, maximális igyekezettel dolgozzunk a beteljesítésén!


Szent Jácint vértanú

Amasztrisz volt a szülővárosa Paflagóniában, Szülei istenfélő emberek voltak. Idős ember volt már, amikor meglátta, hogy pogány polgártársai egy szilfa alatt bálványimádást folytatnak. Titokban kivágta a fát. A haragvó emberek megkínozták, és bíró elé hurcolták, megostorozták, fogait kitörték, testet marcangolták. Közben beesteledett. Jácint testét fényözön vette körül és ő egészségesnek érezte magát, Végül börtönbe zárták ahol csendesen elhunyt az Úrban 310-ben.


Szent Kamill     hitvalló, † 1614       


Szent Pámbó atya

Pámbó öreg koráig a nitriai puszta remetéje volt. Remete szent Antal kortársa volt, de egyben tanítványa is. Amit tőle látott és hallott, azt igyekezett az életében is követni. Élete imádságból és munkából állt, önmegtagadásokkal fűszerezve. A munka a kosarak fonását jelentette. Eladta, szerény megélhetésére fordított árából valamennyit, a többit szétosztotta a szegényebb testvérek között. Nagyon tudta a nyelvét fékezni. Mindent megtett, hogy Istennek szolgáljon. Szent Atanáz kérésére elment Alexandriába is, hogy védelmezze a hitet az ariánusok ellen. 385 táján mintegy 70 eves korában, elaludt az Úrban. Betegség, és az öregkor gyöngesége egyáltalán nem gyötörte.


BOLDOG CRISCI (CRESCI*) PÉTER III. r. (+1323)
A 13. század második felében Foligno*-ban született. Mint Szent Ferenc, o is gazdag kereskedo fia volt s fiatal éveiben világias életet élt. Bár szülei arra törekedtek, hogy jó keresztényt neveljenek belole, o léha életu társaival kicsapongó életet folytatott. Harminc éves korában gyökeresen megváltoztatta életét. Szüleit ebben az idoben veszítette el s ez mélyen megrendítette. Ekkor lépett be a ferences III. rendbe. Az isteni kegyelem hatása alatt belátta a földi élvezetek haszontalanságát. Eladta gazdag örökségét s a pénzt teljes egészében a szegényeknek adta. Munkájával szerzett keresetébol tartotta fenn magát, de annak nagy részét is a szükséget szenvedoknek adta, maga pedig nagyon szukösen élt. Sokszor hetekig kenyéren és vizen böjtölt. Nem lévén saját lakása, éjszakára rendszeresen a templom harangtornyában húzta meg magát. Gyakran elzarándokolt Rómába, Assisibe. Különösen kedves volt számára a Porciunkulai kápolna. A nép nagy része épült megváltozott élete példáján, de régi rossz barátai nem tudták neki megbocsátani, amiért elhagyta oket, megfosztva az ingyen evéstol-ivástól és szórakozásoktól. Egy helybeli bíróságnál eretnekséggel vádolták be. De ártatlansága hamar beigazolódott és magaviselete a legnagyobb dícséreteket érdemelte ki. Isten csodákkal is megmutatta, mennyire kedvét lelte Péter életében. 1323. júl. 18- án bekövetkezett halála után Foligno népe mindjárt mennyei közbenjáróként kezdte tisztelni. Hivatalosan VI. Orbán pápa erosítette meg tiszteletét 1385-ben.
A Ferences Martyrologium ezt írja róla:
„Folignoban Boldog Crisci Péter hitvalló a III. rendbol, aki egyszeruségével, bunbánatával, a könnyek adományával és csodáival tunt ki, kinek ünnepét apostoli engedéllyel ugyanott szentmisével júl. 19-én ünneplik meg.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Pétert a világias életbol Szent Ferenc atyánk követése útjára vezetted, add, hogy bunbánó és erényes élete példáját követve eljussunk a mennyei dicsoségbe. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Szimforoza és hét fia     vértanuk,        

SZENT ANDRÁS és SZENT BENEDEK

*Lengyelország, 10. század +Szkalka, 1010 körül

A fehér kámzsás pálosok Czestochowájába vasúton utazó magyar zarándok többnyire a Vág folyó völgyének veszi az útját. A vonat ablakán kitekintve Lipótvár (Leopoldov) vasúti csomópontjától kezdve egyik várrom a másikat éri. Ezek sorában a folyó jobb partján Trencséntől nem messze a Fehér-Kárpátok hegyvonulatában található a szkalkai klastromrom és a hajdani bencés apátságnak ma is használatban levő, kéttornyú temploma. Július 17-én, majd különösen az ezt követő vasárnapon közeli és távolabbi zarándokok lepik el e búcsújáró helyet.

András és Benedek életét Boldog Mór pécsi püspök írta meg. Eszerint Szent István királyunk uralma idején jöttek lengyel hazájukból Magyarországra. Zoerardus (Szvorad, magyarosan: Szórád) lengyel hagyomány szerint már odahaza is remeteként élt a Dunajec folyó mellett, ami nem valószínűtlen adat, ha figyelembe vesszük, hogy Ottó császár Boleszláv lengyel fejedelem kérésére Szent Romuáldnak, a kamalduliak későbbi rendalapítójának egyik Ravenna környéki szigetmonostorából küldött hithirdető szerzeteseket. Magyarországon előbb a Szent István alapította zoborhegyi bencés apátság tagjai lettek, Nyitra vára közelében. Ott adta Fülöp apát Zoerardusnak az András nevet. Úgy látszik azonban szíve itt is a korábban megszokott remeteélet felé vonzotta, mert Fülöp apát engedélyével remeteségbe vonult a Trencsénnel átellenben emelkedő Szkalka (= kis szikla) barlangjába. Az ilyen remeteséget nem úgy kell elgondolnunk, hogy a kolostori közösséggel minden kapcsolat megszakadt. András időnként megjelent Zoborhegyen, hogy részt vegyen a közös ünnepi zsolozsmán és konventmisén, de avégett is, hogy Fülöp apát kezéből átvegye a kopott helyett az új rendi ruhát, vagy a nagyböjt 40 napjára való 40 darab kókuszdiót. Másrészt a szerzetestársai is meg-meglátogatták őt szkalkai magányában. A nem messze fakadó hőforrás vize is odavonzhatta azokat, akiknek köszvényére vagy más ízületi bajára hasznos volt ez a kénes hévíz. (Ma kiváló fürdőhely Trencsénteplic, szlovák nevén Trencianske Teplice.) Különösen barátja és tanítványa, Benedek volt gyakori vendége.

András nemcsak ételben s italban tartott szigorú mértéket. A testének szükséges alvást is minden módon megkurtította. Pihenőhelye egy tölgy laposra faragott törzse volt. Ezt azonban sövénnyel fonta körül, a sövényt pedig teletűzdelte kihegyezett nádszálakkal, hogy fölébredjen, ha elszundítva oldalt dől és a sövényhez ér. A feje fölé fából faragott korongot helyezett, s négy nagy követ függesztett föl rá, hogy a feje ezekbe ütközzék, ha előredől vagy hátrahanyatlik szunyókálás közben. Az önfegyelmezésnek ezen eszközeivel szokták őt később ábrázolni.

Bizonyára a favágás is a hazájából és korábbi földműves életmódjából magával hozott készsége volt. Ezt szkalkai magányában is kiadósan gyakorolhatta, hiszen akkoriban az a terület még a gyepük (korabeli országhatár) előtti őserdő volt. András szerette ezt a munkát, de a sok böjtölés miatt hiányzott hozzá a testi ereje, s ezért nemegyszer elájult munkája közben. Mindez csakhamar felőrölte életerejét, úgyhogy egy alkalommal a tisztelői holtan találtak rá barlangjában. Tüstént értesítették a zoborhegyi bencéseket, akik a holttestét Nyitrára szállították, s ott a Szent Emmerám tiszteletére épült székesegyházban temették el.

A történtek után Benedek vonult el a szkalkai magányba... De csak 3 évvel élte túl mesterét. Rablók támadtak rá kincseket keresve rejtekében. Mikor rájöttek, hogy csalódtak számításukban, agyonütötték, holttestét lehurcolták a Vág partjára, és a sebes folyóba vetették. Később a hívek megtalálták, Nyitrára szállították, s az ottani székesegyházban mestere, Szent András mellé temették.

Az említett szkalkai bencés apátságot Jakab nyitrai püspök alapította 1224-ben. A két remete koporsója azonban a nyitrai székesegyházban van, a keresztlevétel oltára mögötti kápolnában, s ide, valamint a zoborhegyi kolostor romjaihoz kegyelettel zarándokolnak a város és környéke szlovák és magyar katolikusai. Személyük és működésük így három közép-európai ország helyi egyházának összekötő hídja.

--------------------------------------------------------------------------------

Boldog Mór püspök így ír a szent remetékről legendájukban (Vargha Damján fordításában):

,,Egyszer a vadonban tanyázó rablók egy erdőben összekaptak, és a hosszas verekedésben egyikük súlyosan megsebesült. Az összecsapás után, minthogy a sebesültet társai nem akarták az erdőben elhagyni; meghányták-vetették a dolgot, és úgy határoztak, hogy a fentebb említett András (ez volt Zoerard szerzetesi neve) barlangjába viszik, akinek híre ekkor már a környéken mindenfelé elterjedt. Minthogy azonban a helye még jó messze volt, a rabló útközben kiszenvedett. A holttestet mindazonáltal elcipelték a barlanghoz, és ott letették. Mikor azután úgy éjféltájt a hullát el akarták földelni, a lélek visszatért a halottba, és kezdett fölemelkedni. Erre a jelenlevők szörnyen megrémültek, és ijedtükben futásnak eredtek. De az újra életre ébredt visszahívta őket, mondván: Barátaim, ne féljetek, ne fussatok el, engem Szent Zoerard támasztott föl életre a halálból. Azok pedig örömükben sírva fakadtak, és kérték, hogy menjen velük. Ő azonban kijelentette, hogy ebből a barlangból sohasem távozik el, hanem mindvégig ott szolgál Istennek és Szent Zoerardnak. Úgy is cselekedett, ahogy megfogadta, és egész haláláig ott maradt.''

--------------------------------------------------------------------------------

Urunk és Istenünk, ki megörvendeztetsz minket Szent András remete és Szent Benedek vértanú ünnepével, kérünk, segíts, hogy az örök boldogságban velük együtt dicsőíthessünk Téged!

SZENT ANDRÁS Példája:

    Imádhoz keress csendes magányos helyet - akár egy templomban.

SZENT BENEDEK Példája:

    A Világ képtelen megérteni, hogy a mi számunkra Isten a legnagyobb kincs!

Szent Elek     hitvalló,        


Szent IV. Leó    pápa és hitvalló, † 855       


Szent Marcellina     szűz, † 397       


POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA rendalapító, apáca

*Barfleur, 1756. november 28. +Saint-Sauveur-le-Vicomte, 1846. július 16.

Marie-Madeleine Postel 1756. november 28-án született Barfleurben. Mivel születésekor csaknem meghalt, szükségkeresztségben részesült; a Julie-Françoise-Catherine nevet kapta. Már gyermekkorában feltűnt nagy jámborságával, felebaráti szeretetével és önsanyargatásaival. Megengedték neki, hogy már kilencévesen az első szentáldozásához járulhasson. Később a valognes-i bencés nővéreknél kapott rendkívül gondos nevelést. A szerzeteséletre nem érzett hivatást, így tizennyolc évesen visszatért családjához, és Barfleurban nevelőintézetet nyitott. Mint kiváló nevelő csakhamar nagyszerű eredményt ért el. Ebben az időben kezdett vezeklő életmódjához haláláig hű maradt. Teljes megtartóztatást és szigorú böjtölést vállalt; ostorozta magát, vezeklőövet és vasfűzőt hordott.

A forradalom zűrzavarai közepette határozott ellenállást tanúsított Barfleur új plébánosával szemben, aki letette az alkotmányos esküt. Julie Postel saját házában oratóriumot rendezett be, s megszerezte az engedélyt, hogy ott őrizhesse az Oltáriszentséget, sőt áldoztathasson is. Ismételten csak hajszálnyira kerülte el a letartóztatást. A vallásszabadság visszaállítása Barfleurben nem jelentette a béke idejét, mert a körülmények különleges találkozása folytán a plébánia két plébános viszálykodásának tárgya lett; Julie Postel befolyása nagymértékben hozzájárult az egység helyreállításához.

Julie Postel régóta olyan kongregáció alapítására gondolt, amely az oktatást és a betegápolást szolgálja. Amikor 1805-ben felajánlották, hogy Cherbourg-ban vegyen át egy iskolát, lelkivezetőjéül és tanácsosául a szent életű Cabart abbét választotta, aki hajlandóságot mutatott terve iránt. Sikerült megnyernie három jelentkezőt, és a püspök is bátorította szándékában. A kis közösség, amely a ,,Pauvres Filles de la Miséricorde'' (Irgalmasság Szegény Nővérei) nevet kapta, 1807. szeptember 8-án tette le első fogadalmait. Julie Postelt Mária- Magdolna rendi nevén főnöknővé nevezték ki. A nővérek száma lassanként növekedett, és így végre átvehették Octeville iskoláját. Rövid idő múlva azonban a Gondviselés Nővérei Cherbourgban ismét megnyitották azt az iskolát, amely a forradalom előtt az övék volt. Postel anya erre visszavonult, és 1810 végén kis csoportjával együtt elhagyta a várost. 1811 szeptemberében Tamerville-ben berendezkedtek egy volt iskolában, s legelőször is maguk köré gyűjtöttek egy tucat árva gyermeket. A helybeli tanítónőnek, aki versenytársait vélte bennük, sikerült ellenük hangolnia a városi tanácsot. A nővérek ezért elhagyták Tamerville-t, és Valognes-ban alkalmi munkákból tengették életüket, meglehetős szűkösen. Ebben az időben a több haláleset által megtizedelt kis közösségnek már csak hat tagja volt, ezért Cabart abbé a feloszlatásukat javasolta. Rendíthetetlen bizalmában azonban Mária-Magdolna anya elutasította ezt a javaslatot.

Végül sikerült megvetniök a lábukat egy Tamerville közelében lévő faluban, ahol 1816 júliusában a polgármester rájuk bízott egy iskolát. A főnöknő megszervezett itt egy virágzó nevelőintézetet, és a törvény követelményei szerint hatvanhárom évesen még vizsgákat is tett, hogy megkapja a tanítási engedélyt. Utánpótlásuk növekedett, s így lehetővé vált néhány további alapítás létrehozása a közelben. Anyaház céljára sikerült megvásárolniok az egykori Saint-Sauveur le Vicomte apátság elhanyagolt épületeit. Idővel azután sikerült itt a közösséget némiképp megfelelő módon elhelyezni. 1837-ben a kongregáció elöljáróul kapta Delamare abbét, a későbbi luçoni püspököt, aki nagy segítséget jelentett a főnöknő anyának. A nővéreknek végleges alkotmányt adott, amely a keresztény iskolatestvérek szabályzatának mintájára készült. Ekkor a kongregáció minden tagja noviciátust végzett, majd 1838. szeptember 21-én új fogadalmakat tettek. Az új regula ellenére Delamare abbé megengedte az idős Postel anyának, hogy folytassa addigi vezekléseit. Postel anya ezután nemsokára olyan munkához fogott hozzá, amelyet nagyon a szívén viselt: a szép, de romokban heverő apátsági templom helyreállításához. Szegénységük ellenére határozottan kezdett munkához, és akkor sem hagyta abba, amikor 1842. november 24-én egy forgószél ledöntötte a nagy tornyot, és tönkretette az addigi eredményeket. A nővérek gyűjtögettek és koldultak, s az alapítónő halála után sikerült befejezni a művet.

Mária-Magdolna anya utolsó éveit egy fájdalmas összeütközés árnyékolta be. Saint-Sauveur plébánosa elismerte ugyan az anya kiváló erényeit, de különös módon irigykedett rá, és mindent megtett, hogy nehézségeket gördítsen eléje. Így a falu iskoláját először más nővéreknek, majd egy laikus tanítónőnek adatta át; gondja volt rá, hogy a helyi közigazgatás megtagadja az árva gyermekek részére alapított otthontól a szerény anyagi támogatást is. Mindezek a zaklatások sem voltak képesek megakadályozni a kongregáció további fejlődését.

1841-ben és 1842-ben is tizenhét új nővér tett fogadalmat. Halálakor Mária-Magdolna anya harminchét alapítására tekinthetett vissza, közülük egy Párizsban volt.

Az iránta megnyilvánult tisztelet egészen szokatlan volt. Alázatossága ellenére sem maradtak rejtve nővérei előtt természetfölötti adományai, s az életében előfordult rendkívüli jelenségek sem: csodák, jelenések, jövendölések, a szellemek megkülönböztetése, eksztázisok. Mindig egyszerű, barátságos, jóságos, tapintatos és figyelmes tudott lenni. 1846 elején észrevehetően lehanyatlott ereje és egészsége. Miután előre megmondta halála napját, 1846. július 16-án elhunyt. Sírja csakhamar sok zarándok célja lett. 1908. január 22-én boldoggá, 1925. május 24-én szentté avatták.

Imádság:

Add, Urunk, Istenünk, hogy Szent Mária Magdolna szűz példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott Egyházad elmúlhatatlan dicsőségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Marina nagyvértanúnő

Marina a - piszidiai Antiochiában született, nemes de pogány szülőktől. Atyja pogány pap volt. Hamar elveszítve anyját, atyja nevelőnőre bízta rá, Felserdülve szép külsejű és szép lelkű leány lett belőle. Ebben az időben a keresztények ellen, nagy üldözést rendeltek el. A papok és akik gyöngének érezték magukat a kínzásokra, elrejtőztek, és titokban tanítottak és a pogányságból sokat vezettek Krisztus hitére. Marina is hallott Jézusról, hitt benne, de nem volt alkalma, hogy a vízkeresztségben részesüljön. Kívánta, hogy vére ontásával keresztelkedjen meg. Atyja, hallván, hogy leánya hivő lett, kitagadta, Dioklécián császár alatt Marinát elfogták és kegyetlenül megkínozták. Kampókkal marcangolták testét, csontjai is kilátszottak. A helytartó is elfordította erre arcát, de a vértanúnő állhatatosán tűrt. De sem a tűz, sem a víz, sem a beléje vert szögek nem ingatták meg hitében. Példájával sok pogányt terített a keresztény hitre. Végül a piszidiai Antiochiában fejezték le a III. század végén, vagy a IV. század elején.

SZENT SPERATUS és TÁRSAI vértanúk

+Karthágó, 180. július 17.

Kereszténynek lenni azt jelenti: egyszerűnek lenni. A zsoltár szava szerint: ,,Isten az én védőpajzsom, Ő menti meg az igaz (egyszerű) szívűeket'' (Zsolt 7,11). Már az Ószövetség népében, majd még inkább az ókeresztény közösségekben éppen a kisemberek, a szegények, együgyűek és elnyomottak voltak azok, akik különleges bensőséggel tartottak ki hitük mellett. Földi javaktól mentesen inkább tudták magukat fenntartás nélkül átadni Isten szolgálatára, mint a gazdagok, hatalmasok és tekintélyesek. Már az Úr tanítványai is csaknem kivétel nélkül a ,,szegények'' és a ,,kicsik'' osztályából származtak, és Jézus áldotta mennyei Atyját, mert elrejtette mindezt az okosak és a bölcsek elől, a kicsinyeknek viszont kinyilatkoztatta.

Speratus és társai is ilyen tekintély, rang és állás nélküli emberek voltak, és éppen ezért választotta ki őket Krisztus megbízható tanúivá. ,,Africa Proconsularis''-nak (a mai Tunéziának) ma már nem létező, Scili nevű városkájából származtak. Ebben a római fennhatóság alatt álló afrikai tartományban a gazdag rómaiak hatalmas földbirtokokat vásároltak össze vagy béreltek, s megművelésükre -- rabszolgákként vagy bérlőkként -- a bennszülött lakosságot vonták be, és municípiumokban (állami igazgatású kisvárosokban) egyesítették őket.

Ilyen környezetből származhatott Krisztusnak az a tizenkét vértanúja is, akikről a keresztény irodalom legrégibb latin dokumentuma tudósít.

Marcus Aurelius császár fia, Commodus (180--192) csak néhány hónappal előbb foglalta el a trónt, amikor Africa provincia prokonzula, Saturninus elé vezettek Karthágóban hét férfit és öt nőt, mert kereszténynek vallották magukat. Letartóztatásuk okát nem ismerjük. A fiatal Commodus császár, akinek a kedvese, Marcia maga is a keresztény hitre tért, az új vallással szemben közömbös volt, és nem adott ki keresztényellenes rendelkezéseket. Scili város elöljáróit valószínűleg pogányok feljelentése késztette ezeknek a keresztényeknek az őrizetbe vételére. A feljelentés jogi alapját Marcus Aureliusnak akkor még érvényes ediktuma képezhette.

A scilibeliek kihallgatásának és vértanúságának története egy tömören megfogalmazott jegyzőkönyvben maradt fenn, amelyről a keresztény közösség másolatot készített. A prokonzul eszerint a bírósági eljárást ezekkel a szavakkal kezdte: ,,Visszanyerhetitek urunk, a császár kegyét, ha észre tértek.'' Speratus, a szószólójuk valamennyiük nevében visszautasította az állítást, mintha valamiféle jogtalanságot követtek volna el: ,,Sohasem tettünk semmi jogelleneset, és nem foglalkoztunk helytelen dolgokkal. Senkit nem átkoztunk, inkább megköszöntük, ha rosszul bántak velünk. Császárunknak is megadtuk a köteles tiszteletet.'' A prokonzul visszavágott: ,,Mi is jámborok vagyunk.'' (Ez közvetve arra utal, hogy foglyai nyilvánvalóan jámbor emberek voltak.) Meg is kísérelte, hogy római módon jámbornak mutatkozzék, s ezt kívánatossá tegye azzal, hogy kilátást nyújt szabadon bocsátásukra. ,,Kultuszunk egyszerű: urunk, a császár géniuszára esküszünk, és imádkozunk a jólétéért; nektek is ezt kell tennetek.''

Római felfogás szerint minden embernek megvan a géniusza, a védőistene. A római polgárnak a császár védőistenéhez kellett imádkoznia, hogy áldja meg a császárt, és meg kellett esküdnie erre a géniuszra, hogy hűséges lesz az uralkodóhoz és az államhoz, amelyet a császár képvisel. A keresztényeknek az ilyenféle esküvéseket meg kellett tagadniok, mert semmiféle ,,géniuszt'' nem tisztelhettek istenként. A prokonzul felhívása, hogy imádkozzanak a császár ,,jólétéért'', azon a módon, ahogy ezt az imádságot megkívánták, a keresztények számára szintén teljesíthetetlen volt. A rómaiak felfogása szerint ugyanis csak a római állam által elismert istenséghez, nem pedig a keresztények Istenéhez imádkozhattak hatékonyan a császár jólétéért. Az államtól idegen istent ugyanis, akit nem vettek fel a római istenek Pantheonjába, az ,,állam ellenségének'' tekintették.

Speratus mindjárt rátért a prokonzul által el nem várható követelésre, és válaszában annak előbbi állításához csatlakozott: ,,Kultuszunk egyszerű.'' Hozzátette: ,,Ha egyszer majd nyugodtan meghallgatsz, megismertetlek az egyszerűség misztériumával.''

Speratus válaszával arra utalt, hogy a kereszténység kultusza sokkal egyszerűbb minden pogány rítusnál. A prokonzul azonban attól tartott, hogy Speratus megvetően akar nyilatkozni a római kultuszról, ezért azt mondta:

,,Ha bírálni akarod a kultuszunkat, akkor nem hallgatlak meg. Esküdj inkább urunk, a császár géniuszára!'' Speratus így válaszolt: ,,Nem ismerem el e világ istencsászárságát; sokkal inkább szolgálok annak az Istennek, akit ember még nem látott, és nem is láthat.'' Saturninus prokonzul erre a többiekhez fordult: ,,Hagyjátok el ezt a babonát!'' Speratus visszavágott: ,,Az a babona rossz, amely gyilkosságra és hamis tanúságra ösztönöz.'' Saturninus, megint csak a többiekhez fordulva: ,,Ne legyetek bűntársak ilyen esztelenségben!''

A tizenegy férfi és nő közül még négyen válaszoltak röviden és velősen; a többi hét némán csatlakozott szószólójához. Cittinus ezt mondta: ,,Senkit sem félünk Urunkon, Istenünkön kívül, aki a mennyben van.'' Donáta így szólt: ,,Nagy tisztelet illeti meg a császárt mint császárt, de egyedül Istent féljük.'' Vestia megvallotta: ,,Keresztény vagyok.'' Secunda ezt mondta: ,,Ami vagyok, az akarok lenni.''

A prokonzul megkérdezte Speratustól: ,,Kitartasz hát amellett, hogy keresztény maradsz?'' Speratunus így felelt: ,,Keresztény vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele. Saturninus erre azt kérdezte: ,,Akartok még egy kis gondolkodási időt?'' Speratus: ,,Ilyen igaz ügyben nincs szükség már megfontolásra.'' Saturninus még egy kérdést tett fel: ,,Mi van a dobozotokban?'' (A letartóztatáskor nyilván lefoglaltak egy szentírási kéziratokat tartalmazó dobozt.) Speratus: ,,Pálnak, egy igaz férfiúnak a könyvei és levelei.'' Saturninus: ,,Harmincnapi haladékot kaptok. Fontoljátok meg még egyszer!'' Speratus elismételte: ,,Keresztény vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele. A prokonzul ezután kihirdette az ítéletet: ,,Speratus, Narcalus, Cittinus, Donáta, Vestia, Secunda és a többiek megvallották, hogy a keresztény rítus szerint élnek. Bár megkapták a lehetőséget a római kultuszhoz való visszatérésre, megmakacsolták magukat. Ezért elhatározom és kihirdetem: karddal kell őket kivégezni.''

Speratus felkiáltott: ,,Köszönjük Istennek!'' Erre a hallgatagon egyetértők és elítéltek csoportjából Narcalus ötödikként vette át a szót és ezt mondta: ,,Ma mint vértanúk a mennyben leszünk. Istennek legyen hála!'' A prokonzul ezután kikiáltatta a hírnökkel: ,,Megparancsoltam, hogy Speratust, Narcalust, Cittinust, Veturiust, Félixet, Aquilinust, Laetantiust, Januariát, Generosát, Vestiát, Donátát és Secundát vezessék el (kivégzésre).

Mindnyájan felkiáltottak: ,,Istennek legyen hála!''

A bírósági jegyzőkönyv keresztény másolója záradékul még hozzáfűzte: ,,Valamennyien azonnal megkapták a vértanúság koronáját, most pedig az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt uralkodnak mindörökké. Amen.''

KÁRMEL-HEGYI BOLDOGASSZONY        

A Bibliai Kármel hegye ősidők óta szent tiszteletben állt. Illés próféta is védelmezte itt az élő Istenbe vetett hit tisztaságát. Már egy 570 táján írt tudósítás említ egy Elizeusról nevezett kolostort a hegyen. 1160-ban Illés próféta kolostora és a prófétaiskolának nevezett barlang leírása szerepel emlékeink között.

A 12. században néhány remete erre a hegyre vonult el a világtól. 1212-ben Brocard (aki francia szülőktől Jeruzsálemben született remete) alapszabályt kért Albert apostoli kiküldött és jeruzsálemi pátriárkától. Ezekkel az alapszabályokkal alakult meg az Istenszülő Szűzanya pártfogása alatt a szemlélődő életet élő karmeliták rendje. Szent Bertold és Szent Brocard erényei sok hivatást és fogadalmat eredményeztek, a karmelita szerzetesek elterjedtek egész Európában.

Az angol Stock Szent Simon húsz évig élt egy öreg fatönk odvában remete életet. Szűz Mária megjelenése nyomán a karmelita rendbe lépett, és a Szentföldre zarándokolt. Hat évet töltött a Karmel-hegyi kolostorban. Hazatérése után a rend generálisává választották. Egy újabb látomásban a Szűzanya skapulárét, vagyis egy vállruhát mutatott neki. Ennek viselete ezután rendkívül gyorsan terjedt. 1245-ben megalapította a Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréja társaságát.

A skapuláré ünnepét a Karmel-hegyi Boldogasszony ünnepe címen V. Szixtusz pápa, majd XIII. Benedek pápa hagyták jóvá.

Gondolat:

    Gyakorold a csendben, magányban végzett elmélkedő imát!

Szent Antioch vértanú

Szentünk szebasztiai származású volt. Az orvosi hivatást gyakorolta, és a különféle betegségekben levőket gyógyította. A keresztény hitre testvére szent Pál térítette meg. Sok kínzás után fejvesztésre Ítélték. Cirjék katona, aki levágta fejét, utána bátran kereszténynek vallotta magát. Ezért neki is fejét vették, és Antiochhal együtt temették el. Haláluk éve nem ismeretes.

Szent Athenogén és vértanútársai

Athenogén Pidachtoé város püspöke volt. 10 társával együtt egy kis kolostorban élt. Amikor a város lakói nem akartak áldozni a bálványoknak, a pogány katonák sok keresztényt megöltek. Először elfogták utána börtönbe vetették Athanogén 10 társát. Utána Athenogén is a kezükre került. Szebaszté városában kihallgatás után a börtönbe került társaihoz. Újra a helytartó elé kerültek, és mivel nem akartak a pogány isteneknek áldozni, azért először a, 10 embert fejezték le. Athenogén azt kérte, hogy őt kolostorában fejezzék le. Ez így is történt 311-ben.

Boldog Csezló (Cseszlauz)     hitvalló, † 1242       


Szent Eusztáchiusz     püspök és hitvalló, † 338       


Szent Jácint     vértanú, † ~310


Szent Júlia vértanúnő

Júlia nemes, kartáhói születésű leány volt. Amikor a perzsák elfoglalták a várost, Júlia is rabságra jutott. Egy pogány kereskedőnek adták el szolgálónak. Júlia a rabságban is őrizte tisztaságát és azokat a keresztény szokásokat, amiket otthon megtanult. Minden munkát elvégzett, ami tisztaságával nem ellenkezett. Urával együtt Korzika szigetére került. Egy pogány ünnep alkalmával, nem akart áldozni az isteneknek. Ezért, ütlegelték, haját kitépték, vagdosták testét, és végül keresztre feszítették 640 körül.

Szent Pál és vértanútársai

Pál, és két nőtestvére: Aleutina és Khionia Egyiptomból származtak. Miután elfogták őket Cezáreába vitték. Kihallgatásuk alkalmával mindnyájan megvallottak keresztény hitüket. Különféle kínzások után a két leányt tűzben égették el, Pált pedig lefejezték 308-ban.

Szent Abudim vértanú

Szentünk Tenedosz szigetén született. Dioklécián császár alatt szenvedett hitéért.

BOLDOG JAVOUHEY ANNA-MÁRIA apáca, rendalapító

*Jallanges, 1779. november 10. +Párizs, 1851. július 15.

1779. november 10-én született Jallanges-ban, amely Seurre plébániájához tartozik. Szülei jómódú, sőt gazdag parasztok voltak. Tíz gyermek között az ötödik volt. A család mélyen vallásos életet élt. Anna-Máriát valamennyi nővére követte a szerzetesi élet útján, és megbízható támaszai voltak. 1786-ban a család átköltözött Chamblanc-ba. 1789-ben, a forradalom előestéjén járult első áldozásához. A forradalom zavaros idejében korához képest kiemelkedő bátorságot tanúsított: tevékenyen közreműködött az üldözött papok számára búvóhely keresésében, sőt titokban katekizmusoktatást tartott. Jövőjét azonban még nem látta tisztán.

Egyik sógora nőül akarta venni, ő azonban rábeszélte, hogy legyen trappista. Tizenhat éves korában különleges kegyelmeket kapott, sőt többször is megjelent neki a Szűzanya, s ekkor tárult fel számára életútja: a szerzetesi élet a felebaráti szeretet szolgálatában. 1798. november 11-én egész családja jelenlétében a szegények és gyermekek szolgálatára szentelte magát.

Először fizetés nélkül tanítónőként tevékenykedett. 1800 novemberétől nyolc hónapig Besançonban a szeretet nővéreinél élt, majd elhagyta őket. Ebben az időben prófétai látomása volt: úgy látta, hogy szobáját minden népből való gyermekek sokasága tölti be. 1803-ban Augustin de Lestrange (1754--1827) mellett a trappista apácák életmódjával próbálkozott, de ez sem az ő útja volt. 1804-ben visszatért Chamblanc- ba, ahol apja egy kis iskolát alapított, s mellette Anna három nővérével bizonyos szerzetesi közösséget hozott létre. Hamarosan áttelepültek Chalon-sur-Saőnba, ahol a Párizsból hazatérőben lévő VII. Pius pápa 1805 húsvétján áldását adta Anna kezdeményezésére.

1806-ban Chalonban Szent József Társulata néven nyitott iskolát, s még ez év decemberében Napóleon császártól is jóváhagyást nyert a társulat. 1807. május 12-én a chaloni Szent Péter templomban Anna, négy testvére és négy másik nővér beöltözött, fogadalmat tett. Annát választották főnöknővé. Ezután Javouhey anya Chalonban megnyitott néhány alapfokú iskolai osztályt. 1809-ben a közigazgatás három évre átengedte neki az egykori autuni nagyszemináriumot, ő pedig megalapított benne egy másik iskolát, nevelőintézettel együtt. Ezen kívül átvette az egyházmegye számos vidéki iskolájának gondozását is. Végül apja 1812-ben megszerezte számára Clunyben a rekollekták (szigorú szabályzatú ferencesek) egykori konventjét. Itt helyezte el kongregációjának anyaházát. Közössége attól kezdve a Clunyi Szent József Nővérek néven vált ismertté. Nevelőintézete csakhamar széles körben igen jó hírnévnek örvendett. Kevéssel utóbb, 1814-ben házat alapított Párizsban, s ott d'Astros abbé, a későbbi toulouse-i érsek támogatását élvezte. Az új belépők száma gyorsan növekedett: 1819-ben az alapítónőnek egy másik noviciátust is meg kellett nyitnia Bailleul- sur-Thérainben, Beauvais közelében, s ugyanott átvette a városi kórházat is. Ugyanebben az évben kongregációja számára megszerezte a kormányzat hivatalos elismerését, de csak 1827-ben kapták meg az alapszabályzat állami és egyházi jóváhagyását.

Nagyon korán kezdett foglalkozni Javouhey anya a missziós apostolsággal is. Első alapítása 1817-ben valósult meg a Bourbon- szigeten, 1822-ben azonban éppen ezen alapítása miatt különleges gondja támadt. Egy bizonyos Thaďs nővér a polgári hatóság és a papság támogatásával megkísérelte, hogy szétbomlassza a kongregációt. 1818-ban nagyon nehéz körülmények között jött létre egy alapítása Szenegálban; a nővéreknek tizennyolc hónapon át mindenféle papi támogatás nélkül kellett maradniok. A következő években további házaik nyíltak meg francia gyarmatokon. Javouhey anya pedig égett a vágytól, hogy személyesen vegyen részt művének távoli országokban történő megvalósulásában. 1822-ben Szenegálba utazott, s onnan csak 1824-ben tért vissza, miután saját maga létesített új alapításokat Gambia és Sierra-Leone angol gyarmaton.

Bár nem talált olyan férfikongregációt, amely fáradozásaiban segítségére lehetett volna, örülhetett annak, hogy gondoskodása révén néhány évvel később három bennszülött papot szenteltek. 1822-től a Szent József Nővéreknek már Cayenne-ben is volt házuk; 1828-ban pedig az alapítónő nagy kísérettel utazott el, hogy a guayanai Manában egy új települést építsen föl. Ez azonban igen nehéz vállalkozásnak bizonyult, s a már ott lakó francia telepesek rosszindulata még inkább megnehezítette. A nővéreknek az új település területén nagy számban élő színesbőrű iránti jósága és szeretetreméltósága oda vezetett, hogy ezek a szegény emberek nagyon tisztelték őket, maga az alapítás pedig valamiféle kis köztársasággá lett, s vitathatatlan feje Javouhey anya volt. Miután még leprásotthont is alapított, és meglátogatta az Antillákon levő alapítványait, 1833 augusztusában visszatért Franciaországba. Jelenléte időközben rendkívül sürgőssé vált: nagyszámú új házuk épült Párizsban, a kongregáció viszont nem volt már abban a helyzetben, hogy valamennyit szervesen magába tudja olvasztani. Másrészt pedig megkezdődött hosszadalmas vitájuk az autuni d'Héricourt püspökkel, aki mint Cluny területileg illetékes püspöke, joghatóságot követelt a kongregáció felett.

1835 decemberében a főnökanyának ismét Guayanába kellett utaznia, mert a Manában kialakult helyzet megkövetelte jelenlétét. Itt a legnagyobb nehézségek tárultak eléje. A nővéreknek a színesbőrűek felszabadítása érdekében végzett fáradozásai a fehér telepesek előítéleteibe ütköztek, mert csak rabszolgát láttak bennük, és a helyi papság is támogatta a telepeseket. Az apostoli prefektus nehézségei ürügyén Javouhey anya ellen nyilatkozott Autun püspökének. D'Héricourt azután 1841-ben megtagadta az alapítónőtől, hogy a szentségekhez járulhasson: évekig gyónás és áldozás nélkül kellett maradnia, és mindenfelé a leggonoszabb rágalmakat szórták rá. Végül 1843 augusztusában visszatért Franciaországba.

Szerencsétlenségére azonban ott sem talált békére. Már 1835 áprilisában elutazása előtt megkísérelte d'Héricourt püspök, hogy a Szent József Nővérek ismerjék el őt általános elöljárójuknak, sőt az alapítónőtől megfélemlítéssel ilyen értelmű írást csikart ki; a kongregáció tanácsa azonban azonnal tiltakozást jelentett be. Az autuni püspök a maga oldalára állította de Quélen párizsi érseket; ő azután a nővérek párizsi kápolnáját egyházi átok alá helyezte. Clunyben megakadályozták az új beöltözéseket és fogadalmakat, a novíciáknak pedig azt tanácsolta a lelkészük, hogy hagyják el a kongregációt. 1845. augusztus 26-án azonban teljesen váratlanul betoppant a főnökanya, s a növendékházat Párizsba helyezte. A clunyi kápolnát hasonlóképpen egyházi átok alá helyezték, és Affre püspök éppúgy járt el Párizsban, hogy hivatali testvérét támogassa. Ugyanebben az időben az autuni püspök Javouhey anya ellen egy sértő vitairatot tett közzé, és mellékelte hozzá az apostoli prefektus értesítését. Az alapítónőnek át kellett élnie, hogy régi barátai közül többen cserbenhagyták, köztük P. Libermann[14] is; de számos olyan püspök is akadt aki nyíltan mellé állott.

Viszonylagos nyugalom után a vita újból tetőpontra hágott, amikor a főnöknő 1849-ben Párizsban új noviciátust állított föl, és az anyaházat is oda helyezte. Semmi sem tudott hatni a püspökre, hogy a kongregációval szembeni előítéleteit és intézkedéseit megváltoztassa. Egy héttel Javouhey anya előtt halt meg, anélkül, hogy belátást tanúsított volna. Amaz sem engedett viszont, de a kongregáció nemhogy nem szenvedett kárt, hanem tagjainak száma hatalmasra szökött. Javouhey anya élete végéig rendíthetetlenül a helyén maradt. 1851 tavaszán megbetegedett, majd július 15-én hirtelen meghalt. 1950. október 15-én avatták boldoggá. [14] Libermann, François-Marie-Paul, tiszteletre méltó (Zabern,

1802--Párizs, 1852) francia aszketikus író. Egy rabbi konvertita fiaként 1826-ban keresztelték meg. 1841-ben szentelték pappá. 1841- ben alapította afrikai hittérítésre a Mária Szent Szíve Kongregációt.

Boldog Bernát     hitvalló, † 1458

SZENT BONAVENTURA püspök, egyháztanító

*Bagnoregio, 1217/18. +Lyon, 1274. július 15.

Szülővárosa, Civita akkoriban püspöki székhely volt, ma Bagnoregio egyik kerülete. Atyja, Giovanni di Fidanza híres orvos volt, édesanyját Maria di Ritellónak hívták. Születésének évét a források pontosan nem közlik, de olyan adatokat tudunk, hogy 53 éves korában halt meg, vagy -- és ez látszik a legpontosabbnak -- hogy harmincöt éves volt, amikor 1253-ban Párizsban teológiai doktor lett. Ez utóbbi adat alapján visszafelé számolva jutunk az 1217/18-as születési évhez. A keresztségben a János nevet kapta.

Saját visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kisgyermek korában súlyos betegségbe esett. Édesanyja akkor fogadalmat tett: ha meggyógyul, a ferencesek kolostorába adja nevelésre. A hagyomány szerint Assisi Szent Ferenc a városban járt, ölébe vette a gyermeket, és ezt mondta róla: ,,Buona ventura!'', azaz ,,szép jövő'', és meggyógyította. A fogadalom értelmében a kis János valóban a ferencesek kolostorában nevelkedett. 1236/38 táján a párizsi egyetemre ment, ahol filozófiai tanulmányait 1242/43-ban fejezte be.

Huszonöt évesen, érett megfontolással lépett a ferences rendbe, ahol a Bonaventura nevet kapta. 1243--48 között végezte a teológiát a rend híres párizsi főiskoláján Halesi Alexander irányítása mellett, akit ,,tanárom és atyám''-nak nevezett. 1248-tól az akkori tanulmányi rendnek megfelelően tanítani kezdett, és 1253-ban nyerte el a doktori fokozatot, mely után négy évig a rendi főiskola tanára volt. Éppen ezekben az években folyt a vita Párizsban, hogy a kolduló rendek tagjai taníthatnak-e az egyetemen, vagy sem. Mire a vitának IV. Sándor pápa véget vetett (1257. augusztus 2.), Bonaventura már nem volt Párizsban: február 2-án Rómában a rendi káptalan megválasztotta a ferences rend általános főnökének, generális miniszternek.

Tizenhat éven át viselte ezt a tisztséget a rend történetének nehéz időszakában. A második ferences nemzedékben ugyanis nagyon élesen felmerült a kérdés: szó szerint kell-e venni Szent Ferenc reguláját, s egyáltalán megvalósítható-e a teljesen szegény, apostoli életforma? A renden belül és kívül sokan voltak, akik azt mondták, hogy akiben nincs meg Szent Ferenc karizmatikus lelkülete, márpedig a második nemzedékben már nincsen, az nem élhet úgy, mint a rendalapító, tehát a bencés vagy ágostonos kolostorok mintájára át kell szervezni a rendet. Mások ellenben eretnekségig menő szélsőséggel hirdették, hogy az igazi Egyház az eredeti szentferenci életformában él, s aki azt feladja, a kereszténységet árulja el.

Bonaventurának nem annyira szervező- és kormányzókészségével, mint bölcsességével és szelíd életszentségével sikerült úrrá lennie a széthúzó erők felett. Egységben tudta tartani az akkoriban mintegy harmincezer főt számláló hatalmas, túl hirtelen felduzzadt szerzetet. A legtöbbet nem szavával, hanem példájával érte el: szegénységben és tudásban, józanságban és tökéletes engedelmességben élte szerzetesi életét.

Rendfőnöki székhelye Párizsban volt, de szükség szerint sokat utazott. Bejárta Itáliát, Galliát, 1258-ban és 1265-ben Britanniában járt, 1259-ben Flandriát, 1264-ben a német birodalmat és Hispániát kereste föl. Ahol megfordult, mindenütt prédikált a népnek, de beszélt királyok és pápák előtt is. Ugyanakkor figyelemmel kísérte a párizsi egyetem életét. 1267 és 1268 nagyböjtjén maga is tanított. 1273 húsvétja után tartotta híres előadásait a teremtéstörténetről (Hexaëmeron).

1265-ben a pápa felkínálta neki a yorki püspökséget, de Bonaventura nem fogadta el. Más rendek főnökeivel együtt dolgozott a II. lyoni zsinat előkészítésén, miközben 1273. május 28-án a pápa kinevezte bíborossá és a Róma közelében lévő Albano püspökévé. A kinevezés hallatára Bonaventura a pápához indult, akivel Firenze közelében találkozott, majd vele együtt Lyonba ment. A zsinatot előkészítő bizottság elnöke volt. Az üléseket 1274. május 7-től július 17-ig tartották. Közben a pünkösd vigíliáján megtartott rendi káptalan fölmentette a rendfőnökség alól. A zsinaton két híres beszédet mondott, és sok fáradozása gyümölcseként július 6-án megszületett az unió a görögökkel.

Bonaventurára egyaránt jellemző a valóságérzék és a lélek mélyére látás, a teljesítőképesség és a szolgálatkészség, a szervezni tudás és a melegszívűség. Tanítója, Halesi Alexander mondta róla, hogy olyan, mintha benne Ádám nem vétkezett volna. Némelyek hiányolják nála a rendkívüli önsanyargatásokat. Bonaventura aszkézise ugyanis átlagos volt és emberi. Az általa olyannyira tisztelt rendalapítót nem igyekezett a szigorú vezeklésben követni. Neki nem az elemi erő kitörését kellett állandósítania; az ő történelmi feladata az volt, hogy a lelkekbe vigye át ezt az erőt.

Szíve minden rezdülését, a Világ Urának minden dicséretét, és az Örök Atya minden segítségül hívását rendszerint -- szüntelenül forgó - - agyának munkája kísérte. És ugyanígy vagy még inkább: nem volt olyan gondolata, amelyet át ne járt volna a szív melege; értelmi munkája az imádságban gyökerezett. Utak Istenhez című munkája élén a következőket olvashatjuk: ,,Azzal kezdem, hogy segítségül hívom az örök Atyát, az Őskezdetet, akitől a megvilágosítások alászállnak, a Világosság Atyját, akitől minden jó adomány és minden ajándék származik (Jak 1,17); a Fia, Urunk, Jézus Krisztus által hívom segítségül, hogy nyissa meg a szememet, és lábunkat igazítsa a béke útjára.''

Tudás és hit Bonaventuránál nem zárja ki, ellenkezőleg: kölcsönösen föltételezi egymást: a hit adja értelmünknek azt a tisztaságot és azt az irányt, amely képessé tesz minket arra, hogy Istenről és az emberekről helyesen gondolkodjunk. Nézete szerint veszélyes dolog a filozófiai gondolkodást a hitigazságoktól és a teológiától elszakítani, mert nem az értelmünk, hanem a hitünk ad választ lelkünk legmélyebb kérdéseire, a létünket, utunkat és célunkat illető kérdésekre. Ha a hitnek ezekre nem volna válasza, vagy mondhatjuk: ha Krisztus nem adna választ, akkor az ember nagyon könnyen eltévelyedne, és a végén kételyei támadnának afelől is, hogy egyáltalán birtokába kerülhet-e valaha az igazságnak. Értelmünket az ősbűn elhomályosította, így Istent, valamint a lét és az élet értelmét csak mintegy törött tükörben látjuk. A hitből erőt merítve és a hit világosságánál azonban meglátjuk Istent a bennünket körülvevő világban, a saját lelkünkben, és mindenben, ami fölöttünk van.

Bonaventura előtt a világ kinyílik, mint egy könyv, és úgy tud benne olvasni, hogy mindenütt Isten nyomait fedezi fel.

,,Akiben a teremtett dolgok nem gyújtanak világosságot, az vak; aki hangos szavukra nem ébred fel, az süket, aki a teremtett dolgokért nem áldja az Istent, az néma; aki ezek tanúságát figyelmen kívül hagyja és nem ismeri el az Őskezdetet, az őrült. Nyisd hát ki a szemed, fülelj, ajkaid mozduljanak és legyen készséges a szíved, hogy minden teremtményben Istenedet láthasd és dicsőítsd, szeresd, tiszteld és áldjad.'' (Itinerarum)

Az örök Atyának Jézus Krisztus, a megtestesült Ige a tiszta képmása. Ő a központja életünknek, tárgya szeretetünknek és megismerésünknek. Bonaventura kedvenc gondolata az őskeresztény igazság, hogy ti. Krisztus által és Krisztusban úton vagyunk az örök Atya felé: ,,Ezen a központon (Krisztuson!) át térünk vissza, és kapjuk -- az élet forrásánál -- az életet'' (Hexaëmeron).

Aki azonban Krisztust meg akarja ismerni, annak ahhoz a forráshoz kell nyúlnia, amelyet az Egyház évszázadokon át hűségesen megőrzött, a Szentíráshoz. A Biblia Bonaventura számára Isten megismerésének kimeríthetetlen forrása. A tiszta víz folyamának nevezi, amely átszeli a történelmet; máskor kertnek mondja, ahol életet tápláló eledel terem; vagy Isten szívének, szájának, nyelvének, palavesszőjének. Minden, amit Bonaventura ír vagy mond, azt nemcsak áthatja a Szentírás, hanem sokszor úgy is fogalmaz, ahogy a Szentírásban találja. A Szentírásban fölleli azt, amit a filozófiában nem talál: a tudást, amely nemcsak az értelmet gazdagítja, hanem egész létünket újjáalakítja és megeleveníti. Ezért Bonaventura nemcsak a filozófiai műveket nézi bizalmatlanul, hanem a teológiaiakat is: soha nem tartalmazzák a teljes és tiszta igazságot. A Szentírás tiszta borába nem volna szabad -- mondta egyszer -- túl sok filozófiai vizet keverni, nem volna szabad a benne foglalt életet az értelemmel túlságosan felvizezni: ,,Rossz csoda volna, ha a bor vízzé válna.''

Így Bonaventura a világból, a megtapasztaltakból és a Szentírásból létrát épít, amelyen felér az Istenhez. Az istenismeret legfelső lépcsőfoka azonban, amelyre földön az ember egyáltalán fölléphet, átvezet mindeneken túl a kifürkészhetetlenbe, Isten sötétségébe. Bonaventurát sem mint teológust, sem mint embert nem ismernénk, ha nem vennénk tekintetbe személyiségének ezt a misztikus magvát, szívének sajátos szenvedélyét, amely végül a gondolkodásnak és a tudománynak egész fegyverzetét elveti. ,,Ha azt kérdezed, hogyan lehet az istenismeretnek erre a legmagasabb fokára eljutni, akkor ne a tudományt kérdezd, hanem a kegyelemtől várj választ.'' És: ,,A léleknek sokféle képessége van arra, hogy valamit elsajátítson: az érzékelés, a képzelőerő, az ítéletalkotás és a megértés képessége. Ezekre mind kell támaszkodni. A csúcson azonban a szeretet teremt egységet, amely mindent felülmúl.''

Bonaventura nem szánt sok időt teológiai gondolatainak rendszerezésére és írásba foglalására. Ereje zömét lekötötték az egyházi teendők és a rend nagy felelősséggel járó vezetése. Ennek ellenére a modern latin kiadásban kilenc nagy kötetet tesznek ki művei.

Bonaventura, akit az utókor a Doctor Seraphicus, 'Szeráfi doktor' címmel tisztelt meg, a görögökkel létrejött megegyezés másnapján megbetegedett, és egy héttel később, 1274. július 15-én, vasárnap hajnalban meghalt. Temetésén a pápa az egész zsinattal együtt jelen volt. Sírja a lyoni Szent Ferenc-templomban van. 1482-ben avatták szentté, 1533-tól tiszteljük mint egyháztanítót. Ünnepét a szentté avatáskor felvették a római naptárba, július második vasárnapjára. 1568-ban áthelyezték július 14-re, 1969-ben pedig a halála napjára, július 15-re.

--------------------------------------------------------------------------------

A rend második alapítójáról, a szeráfi doktorról mindenekelőtt saját írásai és a rendi hagyományok alapján alkothatunk képet.

A fiatal teológusról a párizsi egyetem híres kancellárja, Johannes Gerson így vélekedett: ,,A tanítása mélyenszántó, biztos, jámbor, igaz, áhítatos. Felgyújtja a szívet és az akaratot. Jobb volna, ha leírná műveit, mintsem hogy tovább folytassa őket. Mert ez a tanítás elég.''

Aquinói Szent Tamás, aki Bonaventurának professzortársa volt, egy alkalommal meglátogatta kollégáját. A szobájában nem látott mást, mint egy íróasztalt, rajta néhány felütött könyvet, mellette egy vastag fóliánsokkal tele könyvespolcot, amelynek tetején egy koponya állt, a könyvek mellett pedig egy függönyt. Ahogy a könyveket szemügyre vette, nem talált köztük semmi különöset. Azt gondolta, talán a függöny mögött őrzi barátja azokat a kincseit, amelyekből tanítását meríti, amelyek tanításának mélységet és izzást kölcsönöznek. Szent Tamás kérésére Bonaventura elhúzta a függönyt, és látogatója -- nem kis ámulatára -- nem látott ott egyebet, mint egy keresztet. Bonaventura mosolyogva mutatott rá: ,,Ez az én könyvtáram!''

Egy másik alkalommal tudományos vitája volt a két nagy teológusnak. Bonaventura a Megfeszítettre való hivatkozással oldotta meg a nehézségeket, aki minden rejtélynek a kulcsa. Tamás látta, hogy barátja feje fölött megjelenik a kereszt, sugarak törtek elő belőle és beragyogták Bonaventura száját. Ettől kezdve Tamás ,,Krisztus iránti tiszteletből'' nem szállt vitába Bonaventurával.

Tamástól származik az a szép mondás is, hogy ,,Hagyjuk, hadd dolgozzék a szent a szentért!'' Arról értesült ugyanis, hogy Bonaventura Assisi Szent Ferencről ír.

Bonaventura lényének legszembetűnőbb vonása a jóság volt. Egy szép példa: amikor mint rendfőnök Assisi felé tartott a káptalanra, betért a folignói kolostorba. Mindenki szeretett volna beszélni vele, tanácsot kérni, vigaszt kapni. Csak egy testvérre nem került sor -- túlságosan rövid volt az idő. Ez előresietett az úton, és egy olyan helyen várakozott, ahol Bonaventurának és kísérőinek el kellett haladniuk. Minden elfogódottság nélkül, bátran megszólította elöljáróját: ,,Atyám, lelkem vigasztalására beszélnem kell veled. Kérlek, ne utasítsd el alattvalódat!'' A szent azonnal kivált kísérői közül, leült az útszélre, és türelmesen hallgatta. A dolog sokáig tartott, mert a barátnak sok minden nyomta a szívét. A kísérői már türelmetlenek voltak, de Bonaventura hagyta, hadd beszéljen, aztán szeretettel vigasztalta, úgyhogy az boldogan tért vissza a kolostorba. Kísérői szemrehányást tettek neki, hogy úgy megvárakoztatta őket, s hogy egy egyszerű barát kedvéért leült az útszélre. Bonaventura ezt válaszolta: ,,Nem tehettem másképp. Én a szolga vagyok, ő az úr. Gyakran gondolok a szabályra: Az elöljáróknak jóságosan és szeretettel kell a testvéreket fogadniuk, és bizalmat kell bennük ébreszteniük, hogy úgy viselkedhessenek és úgy beszélhessenek vele, mint úr a szolgáival.''

Bonaventura egy alkalommal ellátogatott a perugiai kolostorba Szent Ferenc ismert kísérőjével, Egyed testvérrel. Az mindjárt rákezdte: ,,Ti sok kegyelmet kaptok Istentől, atyám! De mi szegény, műveletlen barátok ugyan mit tehetnénk lelkünk megmentésére?'' Bonaventura így válaszolt: ,,Ha Isten ad kegyelmet szeretni, akkor az elég.'' A barát: ,,De hát szerethet-e úgy egy műveletlen, mint egy művelt?'' Bonaventura: ,,Egy öreg anyóka jobban szeretheti Istent mint a teológia professzora.'' Erre Egyed Isten szeretetétől lángra gyúlva a városba rohant, és az emberek nem kis meglepődésére túláradó örömmel egyre csak azt kiabálta: ,,Te szegény, együgyű anyóka örülj, mert még Bonaventura testvért is felülmúlhatod!''

Bonaventura alázatos testvér maradt akkor is, amikor tekintélye elérte tetőfokát. Amikor kinevezték kardinálisnak és úton volt Róma felé, Bosco a Fratiban pihenőt tartott, s szokása szerint segített mosogatni. Épp ekkor érkeztek meg a pápai követek, akik a bíborosi kalapot hozták. Bonaventura egy fára akasztotta a kalapot és befejezte a mosogatást. Azután fogta a kalapot, s elinduláskor így szólt: ,,Az egy testvérnek volt a munkája, most a kardinálisé következik. Az üdvös volt, és örömet szerzett, ez a mostani terhes és veszélyes.''

Bonaventura az írásaiban használt képekkel, stílusával nem mindennapos költőiségről tett tanúságot. A hagyomány szerint Itinerariuma Dantét is megihlette, az Isteni színjáték ugyanis hasonló gondolatokat tartalmaz, csak versben.

Az Istenhez vezető útról minden időre érvényesen így foglalta össze tapasztalatait: ,,Titokzatos és mélyen elrejtett, és senki nem ismeri, aki nem élte át, aki nem vágyik rá, és senki nem vágyik rá, akit a Szentlélek tüze egészen föl nem gyújt. A kereséstől kevés függ, a fölkenéstől sok; a nyelvünk szerepe kicsi, a belső örömé nagyon nagy.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Bonaventura hitvallódat és püspöködet csodálatra méltó tanítóként adtad Egyházadnak, engedd kegyesen, hogy bölcsessége gazdagítson, irántad való szeretete pedig gyújtson lángra minket!

Imádság:

Mindenható Istenünk, add meg nekünk, akik Szent Bonaventura püspök égi születésnapját ünnepeljük, hogy kiváló tudásából gyarapodjunk, lángoló szeretetét pedig szüntelenül kövessük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:

Ne csak szüleink jószándéka vezessen az életbe,

        tehetségeinket is hasznosítsuk tudatosan!

Szent Cirjék és Julitta vértanúk

Julitta Ikoniumba való gazdag özvegyasszony volt. Amikor Dióklécián császár rendeletére szülővárosában üldözni kezdték a keresztényeket, három éves fiával Cirjékkel együtt elmenekült. Tarzusban azonban a kormányzó elé vitték mint keresztényt. Mivel nem akart áldozni a bálványoknak, megostorozták. Kisfia ezt látva folyton anyja után kiáltott. A pogány kormányzó próbálta hízelgéssel megnyugtatni, de nem tudta. Erre lelökte a márványlépcsőn. A kisgyermeknek szétloccsant a feje. A kínokat szenvedő anya hálát adott Istennek, hogy gyermeke hamarabb lett vértanú mint ő. Az anyát tovább kinozták. Felfüggesztették, éles vassal szaggatták testét, sebeire forró szurkot öntöttek, végül 305-ben lefejezték.

BOLDOG FLORIDA CEVOLI* szűz, II. r. (1685-1767)

Pisa*-ban született grófi családból. Keresztneve Heléna volt. Az ottani klarissza novérek kolostorában nevelkedett öt éven át, itt alakult ki szerzetesi hivatása. 18 éves korában belépett a kapucinus klarissza novérek kolostorába Citta di Castello*-ban, ahol Giuliani Szent Veronika volt az újoncmesterno. A Florida nevet kapta. Mindjárt kezdetben megnyerte a szent novér bizalmát. A megalázó munkákat is tökéletes engedelmességgel és szívesen vállalta. 1716- ban, amikor Veronikát apátnové választották, o lett a helyettese. 1727-ben pedig, Veronika halála után o lett utódja 42 évesen. Feladatát kifogástalanul látta el. Amit rendtársaitól megkövetelt, azt elso sorban saját maga gyakorolta. Szorgalmazta a gyakori szentáldozást, szentségimádást, az elmélkedéseket. Nagy súlyt helyezett a ferences szegénység minél tökéletesebb megvalósítására. Tanácsaival, leveleivel is igyekezett sokak segítségére lenni. Gyóntatójának parancsára 20 füzetbe leírta lelki élményeit, a kapott természetfeletti megvilágosításokat. (Ezeket gyóntatója halála után elégette, nem akart hírnévre szert tenni.) Belelátott az emberek lelkébe. Életének utolsó húsz évében sokat szenvedett. Krisztus egyszer közölte vele, hogy megosztja vele szívsebét és sebeit, miként Szent Veronikával tette. Florida ezeket meg is kapta, de nagy alázattal kérte, hogy a sebhelyek láthatatlanok legyenek, a fájdalom maradjon meg. Így is történt. Haláláig hosi fokban viselte a fájdalmakat, felajánlotta ezeket engesztelésül sokak vétkéért. 1767. június 12-én halt meg 82 éves korában. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1993-ban.

Boldog Florida tanítása a lelki sötétségrol:

„A léleknek úgy tunik, hogy elvesztette az Istent... Epedve vágyakozik utána, szeretné megtalálni. Ez a szeretet ilyen körülmények között nagy haladást idéz elo a lélekben. Úgy tunik, hogy Isten kohóba veti, mint az arannyal teszi az, aki meg akarja tisztítani... A léleknek nem kell tennie semmi mást, mint ráhagynia magát a mester kezére, hagyni, hogy jól megtisztuljon a szeretet tüzében.”

Imádság:

Istenünk, üdvösségünk szerzoje, te Boldog Floridát szereteted tüzével lángra lobbantottad és az önmegtagadás keresztútján az evangéliumi tökéletességre vezetted. Add meg nekünk, hogy hasonló szeretettol lelkesedve elore haladjunk a kereszt titkának ismeretében. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Jakab     püspök és hitvalló, † 338       


Pirotti Boldog Mária Pompiliusz     hitvalló, † 1756       


Szent Swithin     püspök és hitvalló, † 862       


KIJEVI SZENT VLADIMIR hitvalló

*Budutino, Kijev mellett, 960 előtt. +Kijev, 1015. július 15.

Azoknak a szláv törzseknek, amelyek a Dnyeper vidékén és az Ilmen-tó környékén telepedtek le, sokat kellett szenvedniök a skandináv normannok pusztításai miatt. Az északi behatolóknak azonban, akiket vélhetően Rurik vezetett, pozitív szerepük is volt: a Skandináviából Bizáncba vivő kereskedelmi utak jobb kihasználására ösztönöztek és a szláv törzsek egyesítő tényezőjévé lettek.

A Rurik nemzetségből való, elszlávosodott, ötödik fejedelem Vladimir volt, Szvjatoszlávnak és Malfredának (aki Szent Olga nagyfejedelemnő kíséretéhez tartozott) a fia. Apja a nagybátyjával együtt Novgorod helytartójává tette, a testvérei azonban elűzték. Arra kényszerült, hogy ősei hazájába meneküljön; csak két év múlva tért vissza skandináv csapatok kíséretében, és elfoglalta az egész kijevi birodalmat. 978. július 11-én vonult be Kijevbe. Az északi Ladoga-tótól a délen folyó Dnyeper középső folyásáig, a Kárpátoktól az Oka vidékéig terjedő területen minden törzs adót fizetett neki.

Vladimirnak a fivérén, kijevi Jarapolkon aratott győzelme a pogányság védekezése volt a növekvő kereszténységgel szemben. Az új fejedelem először a bálványimádás buzgó előmozdítójaként lépett fel. A pogány kultuszok újjáélesztése azonban a 10. század második felében anakronizmus volt. Vladimir megérezte az új hit hívását, de politikai okok is közrejátszhattak abban, hogy ő és vele együtt orosz népe is felvette a kereszténységet.

Megtérésének belső folyamatát csak gyanítanunk lehet. A királyi nemzetségből való nők nagy érdemeket szereztek a korai középkorban a pogány népek kereszténnyé tételében. Hasonlót tételezhetünk fel Vladimir esetében is.

A kereszténység felvételére a külső ösztönzést talán a görögökkel kötött szerződés szolgáltatta. Amikor a bizánci császárokat, II. Bazilioszt és VIII. Konstantinoszt súlyosan szorongatta egy vetélytársuk, a kijevi nagyfejedelemhez fordultak katonai segítségért. Támogatása jutalmazásaképpen Vladimir nőül vehette Annát, az uralkodó császár nővérét azzal a feltétellel, hogy megkeresztelkedik. Vladimir a keresztséget vagy Kersonban, a krími görög településen, vagy már előzően Kijevben a görögökkel folytatott tárgyalásaitól függetlenül vette fel 989-ben. Megkeresztelkedése után Vladimir a bálványképeket a folyóba vettette, és mindenfelé templomokat emeltetett; egyet a fővárosban az Istenanya tiszteletére. Új gondolkodásmód és cselekvésének új normái hatották át.

A kereszténység államvallás lett. A fejedelem felfegyverzett kísérete és Kijev lakói egyaránt felvették a keresztséget. A krónikás a nagy eseményt így foglalja össze: ,,A boldog Vladimir fejedelem megszabadult az ördög szolgálatából, és Istenhez, Krisztushoz, az Urához tért, hozzá vezette népét és megtanította Isten szolgálatára.''

A források, amelyek alig tartalmaznak konkrét tényeket, gazdagok a Vladimir dicséretéről szóló beszédfordulatokban: új népet alakított ki, új korszakot indított el az orosz föld számára. Zavartalan öröm és naiv derűlátás ragyog át minden tudósításon. Éjszaka volt, de a keresztséggel felragyogott a nappal, és a tizenegyedik órában az orosz nép részesült Krisztus kegyelmében. A hálás újonnan kereszteltek Ilarion metropolita szájával szóltak elismerően, aki Vladimirral bizonyára ifjúkorában találkozott: ,,Általad pillantottuk meg a Szentháromság világosságát.''

Nem lenne helyes a régmúlt idők embereinek szentségét a mi fogalmaink szerint számon kérni. Nem Vladimir személyes erényessége, hanem az isteni kegyelem túláradó ereje ejtette ámulatba az akkori keresztényeket, és keltett bennük szent tiszteletet. A krónika realisztikusan mondja el a fejedelemnek megtérése előtti érzékiségét és kegyetlenségét, hogy annál jobban előtűnjön a kegyelem ereje.

Megtért népe nem tudott nagyobb dicséretet mondani fejedelméről, mint azt, hogy második Konstantinnak nevezték: Vladimir az első keresztény császár tökéletes mása lett.

Szent Akvilász apostol

Az apostol pontuszi származású zsidó volt. Feleségével Priszcillával Romában élt, de a Klaudiaaz császár idején kitört üldözéskor Korintusba költözött. Ekkor már keresztények lehettek. Sátorkészítéssel foglalkozott. Szent Pál apostol második missziós útján náluk lakott. (Apcs. 18, 2-) Efezusba is elkísértek szent Pált. Itt magukhoz hívták Apollót és segítették a megtérésben (18, 18-) A keresztény közösséget is ők fogadták be házukba. (I.Kor. 16, 19.). Később Efezusból Rómába tértek viasza. A hagyomány szerint Heraklea püspöke volt és vértanúhalált halt. A hitetlenek verték agyon 65-ben.

Szent Elliosz atya

Elliosz az egyiptomi pusztákban volt remete. Gyermekkorától a kolostorba adták Isten szolgálatára. A kietlen pusztába vonulva élte magányos életét, sokat küzdött a test vágyaival szemben. Igyekezett szokat önmegtagadásaival legyőzni, Erényes életéért Isten már ifjúkorától a jövőbelátás és a csodatevés adományaival tüntette ki. A IV. században hosszú élet után hunyt el.

Szent Heraklás     püspök és hitvalló, † 246


SZOLÁNÓI SZENT FERENC misszionárius (1549-1610)

*Montilla, 1549. március 10. +Lima, 1610. július 14.

Spanyolország forró, földközi-tengeri részén, amelyet csak röviddel azelőtt foglaltak vissza az araboktól, Córdoba közelében Mateo Sánchez Solanónak és feleségének, Ana Ximeneznek 1549. március 10-én fia született, akit a Ferenc névre kereszteltek. Szülőfalujában, Montillában olyan szellemi légkör uralkodott, amely kedvező volt a missziós mozgalmak számára. Gyakran esett szó Afrika hitetlen muzulmánjairól és a nemrég felfedezett Amerika népéről. A közeli Sevillából kormányozták Új-Spanyolországot (Mexikót) és Perut, s Cádizból futottak ki a hajók, hogy eljussanak ezekbe az országokba.

Ferenc a jezsuitáknál részesült az alapfokú oktatásban, s értelmessége, határozott akarata, felebaráti szeretete és jellemszilárdsága miatt csakhamar elnyerte társai és tanítói nagyrabecsülését. 1569-ben belépett szülőfaluja ferences kolostorába, ugyanabban az évben, amelyben Alonso de Bárzena (1529 körül--1598) Córdobában a jezsuitákhoz lépett be; vele együtt azután húsz év múlva megnyerte a hit számára a lulokat (az észak-argentínai Tucumán közelében levő indió törzset). Fogadalma letételéig, amint a 16. század Spanyolországában szokásos volt, hihetetlenül szigorúan vezekelt. 1570- ben szerzetesi fogadalmat tett, majd két évre a Sevilla közelében levő Nuestra Senora de Loretóba küldték, ahol pappá szentelték.

Nemsokára újoncmester lett a Córdoba közelében fekvő San Francisco del Montéban. Tanítványait egyszerűségre, alázatosságra, imádságos és felebaráti szeretettől áthatott magatartásra nevelte; ha pedig hibázott valamelyikük, ő maga vezekelt érte. 1583-ban Sierra Morenába helyezték szintén novíciusmesternek, majd gvárdián lett. Amikor a közeli Montoro városban pestis tört ki, elment ápolni a betegeket. Később a Granada közelében lévő zubiai Szent Lajos kolostorba küldték, ahol hamarosan kedvelt népszónok, s a betegek és foglyok apostola lett.

Afrikai misszióba kérte magát, hogy elmeneküljön a népszerűség elől, ehelyett Amerikába küldték. 1589. február 28-án szállt hajóra tizenegy társával együtt. A missziós csoportot az argentínai Tucuman tartományfőnöke vezette. Májusban kötöttek ki a kolumbiai Cartagenában, majd Ferenc gyalog vágott át Panamán, hogy a Csendes-óceánon ismét hajóra szálljon Peru felé. A hajó azonban Kolumbia nyugati partja előtt viharba került és elsüllyedt. Az utasok, köztük 80 néger rabszolga, egy szigetre vetődtek, ahol Ferenc két hónapig atyja volt az egész hajótörött csoportnak, s a négereket, akiket már a hajón oktatni kezdett, megkeresztelte. Két hónap múlva egy hajó fedélzetére vette és Peru északi partjára vitte mindnyájukat. Ferenc azonban Limába ment, ahonnan Tucumánba küldték. Az Andokon át vezető kb. 3.000 km-es utat gyalog tette meg.

Tucumán 1578-ban kapta az első olyan püspököt, aki hivatalba is lépett: Francisco Vitoriát. Az előzően kinevezettek ugyanis vagy nem foglalták el helyüket, vagy nehéz utazásuk közben meghaltak.

1585-ben kapta meg Francisco Vitoria püspök az első jezsuitákat, köztük Alonso de Bárzenát, aki azután nyelvtant, szótárt, katekizmust, lelkitükröt és prédikációs gyűjteményt szerkesztett a tonokoták nyelvén, templomot emelt Santiago del Esteróban, és több mint 3.000 bennszülöttet megtérített. Egyre érezhetőbbé vált a hithirdetők nagy hiánya. A ferencesek provinciálisa Ferencet küldte erre a missziós előőrsre.

Ferenc rövid idő alatt elsajátította a tonokota nyelvet. Tizenöt évig tartó szakadatlan missziós munkával hirdette Amerika első apostolainak módszerével az Evangéliumot sok ezer indiónak, és meg is keresztelte őket. La Rioja tartománytól Paraguayig (jó ezer kilométeres körzetben), mindenekelőtt a Magdolna folyamnál és a Socotonio mellett levő falvakban. Betegeket gyógyított, tanácskozott törzsfőnökökkel, prédikált a népnek, és mindenki Isten küldöttének tekintette. Még napjainkban is tisztelik a meszticek (a spanyolok és az indiánok közti kapcsolatból származók) azt a helyet, ahol a szent lakott, étkezett vagy éppen hegedült: azoknak a kunyhóknak a romjait, amelyekben tartózkodott; konventjében levő celláját; azt a narancsfát, amely alatt imádkozott vagy muzsikált.

Tizenöt éven át járt-kelt ezen a földön, ahol a spanyolok nem mindig mutatták a legjobb példát. 1584. április 6-án azt állapította meg a püspök, hogy ,,a tartományban és szomszédságában lakó 150.000 indió közül csak mintegy 25.000 a keresztény'' (Vitoria püspök levele II. Fülöphöz). Amikor Ferenc -- már a 17. század elején -- elhagyta e vidéket, hogy visszatérjen Limába, a környék valamennyi indiója részesült a keresztségben.

Ferenc 1595-ben a limai Recolección de Nuestra Seńora de los Angeles ferences kolostor első gvárdiánja lett. Élete utolsó éveiben rendkívül nagy volt a hatása Limában; hozzájárult ehhez, hogy mindenkit bámulatba ejtettek állandó csodatettei, amelyekért az Újvilág csodatevője névvel illették. Tettereje az imádságból, a ferences alázatosságból és a teljes szegénységből táplálkozott. Szenvedélyesen tisztelte rendjének atyját, Assisi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Szent Bonaventurát (lásd: A szentek élete, 352. o.); őket akarta utánozni. 1610. július 14-én halt meg a limai nagy konvent miséje alatt, ezekkel a szavakkal: ,,Egyedül Istennek legyen tisztelet és dicsőség!''

Egyszerű önátadása, amellyel a felebaráti szeretetet gyakorolta, csodálatot keltett egész Amerikában. Lima városi tanácsa a nép sürgetésére 1629. június 26-án különleges patrónusának hirdette ki. Ezután még sok dél-amerikai város választotta patrónusává. Argentína, Uruguay, Chile és Peru köztársaságai apostoluk- és oltalmazójukként tisztelik.

VIII. Orbán pápa 1625. február elsején megindította szentté avatási perét. 1675-ben X. Kelemen boldoggá, 1726-ban XIII. Benedek szentté avatta.

Imádság:

Istenünk, te a dél-amerikai pogányok közül sokakat vezettél Szent Ferenc által az Anyaszentegyház kebelébe. Érdemeiért és könyörgésére szívünket vond magadhoz szeretettel, a pogányoknak pedig, akik még nem ismernek téged, add meg kegyesen szent neved félelmét és szeretetét. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Jusztusz vértanú

Szentünk római származású pogány katona volt. Egy kristálykereszt megjelenésének csodálatos látványa kereszténnyé tette. Sok kínt szenvedett hitéért, végül tűzhalálra ítélték. Meghalt a tűzben úgy, hogy a haját sem pörkölte meg a tűz. Ez az I. században történt.

LELLISI SZENT KAMILL

*Bucchianico, 1550. május 25. +Róma, 1614. július 14.

Kamilló egy abruzzói katonatisztnek és a nála öt esztendővel idősebb feleségének volt a -- későn született -- fia. ,,Nehéz'' gyermeknek számított. Édesapja ritkán volt otthon, édesanyját pedig korán, tizenkét éves korában elvesztette.

Édesapja iskolába küldte, de Kamillónak nem fűlött a foga a tanuláshoz. Inkább csavargott, kockázott és kártyázott. Ezért az édesapja arra gondolt, hogy katonának adja. Ebben az időben szinte csak zsoldos csapatok voltak, amelyek különféle kalandos vállalkozások céljára verbuválódtak; ha nem kellett harcolniok, valahol elszállásolták őket, s játékkal, verekedéssel üthették el az idejüket.

Az apa is, a fiú is ahhoz a sereghez állt be, amelyiknek a törökkel való hadakozás volt a feladata. Ancona felé tartva, ahol hajóra kellett volna szállniuk, Lellisi hadnagy meghalt. Kamilló is megbetegedett, lázas volt. A jobb bokáját is felhorzsolta, és a seb, mivel nem vetett rá ügyet, begyulladt és kezdett gennyedni. Egy szál magában a világon, pénz nélkül, betegen -- Kamilló megfogadta, hogy ferences lesz. De amikor állapota jobbra fordult, elfelejtette az egészet.

Mielőbb vissza akart kerülni a sereghez, amely Lepantónál ragyogó győzelmet aratott. De a seb a lábán ezt nem tette lehetővé. Így Rómába ment, hogy a Szent Jakab-kórházban kezeltesse magát. Ez nem a mai értelemben vett kórház volt. A betegápolók az öregek otthonaiban, az árvaházakban és a hajléktalanok menhelyein is dolgoztak, és teljesen képzetlenek voltak; a legtöbbjük maga is beteg volt, csak éppen nem fekvő, és így akartak némi hasznot hajtani; vagy olyan emberek voltak, akik semmi más munkára nem voltak alkalmasak, sőt nemegyszer betörők, akik itt húzták meg magukat. A kezelés idejére Kamilló is beállt betegápolónak, de mert összeférhetetlennek, fegyelmezetlennek bizonyult, és szenvedélye volt a szerencsejáték, hamarosan elbocsátották.

A velencei sereghez szegődött, és Cattaro előtt harcolt a törökök ellen. Utána a spanyolokhoz állt be, akik Afrika ellen indítottak hadat. Az átkeléskor nagy vihar támadt. Kamillónak eszébe jutott a fogadalma, és megismételte, de megint nem tartotta meg, ehelyett egész zsoldját, sőt még a kabátját és az ingét is elkockázta.

Azt remélte, hogy Manfredoniában újra a velenceiek szolgálatába állhat, de csalódott, így koldulásra kényszerült. Végül egy ember, látva, hogy erős, jól megtermett fiatalember, szerzett neki munkát: a kapucinus kolostor építésében kellett segítenie. Eleinte nem ízlett neki a munka, de lassan kezdte magát jól érezni ebben a környezetben. Majd egy szomszédos kolostor meglátogatásakor igazi megtérést élt át. Annyira feltűnő volt a megváltozása, hogy a kapucinusok fölvették posztulánsnak. A bűnbánat jegyében és az alázat szellemében folytatta az építést. De mégis el kellett küldeni, mert a lábán kiújult a seb.

Ismét Rómába ment, a Szent Jakab-kórházba. Több mint három esztendőbe telt, míg lábán a seb végre összeforrt. Kamilló úgy élte végig ezt a három évet, mintha novícius lett volna a kapucinusoknál. Ám amikor végre visszatérhetett a kolostorba, a seb ismét felnyílt, így nem engedték meg neki, hogy belépjen. Visszatért a Szent Jakab- kórházba, de most már végérvényesen. Örömmel fogadták, majdnem megválasztották a ház vezetőjévé. Nagy szeretettel ápolta a betegeket és fájt neki, hogy a többi ápoló szeretetlenül bánt velük.

Embereket kellene találni -- jutott újra meg újra eszébe --, akik készek volnának embertársaikban Krisztust látni és szolgálni. S valóban, nem sokkal később talált öt embert, négy világit és egy papot, akik hasonlóképpen gondolkodtak és szívesen lettek volna tagjai egy közösségnek. Csakhogy a kórházban nem nézték a dolgot jó szemmel. Ellenkezőleg, Kamillónak szemére vetették, hogy széthúzást szít, és hatalomra törekszik. Gyóntatója, Néri Szent Fülöp gőgnek minősítette, hogy világi létére közösséget akar vezetni. Kamilló tehát harminckét évesen beült az iskolapadba, és elkezdett latint tanulni. Két év múlva pappá szentelték. A gyóntatója azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Kamillónak nincs küldetése arra, hogy közösséget alapítson. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyházban igenis szükség van ilyen társaságra (a női betegápoló közösségek ebben az időben még nem léteztek).

A Szent Jakab-kolostorban is mindent elkövettek, hogy akadályokat gördítsenek elé. Kamilló végül társaival elment onnan, így ,,a betegeket szolgálók társasága'', ahogy magukat nevezték, legalább szabaddá vált, és módja nyílt rá, hogy más kórházakban vagy magánházaknál a betegek és a haldoklók szolgálatára szentelje magát.

Eleinte a társaságnak csak két helyisége volt a Tiberis mellett, az is nedves; utána került egy több szobás lakás, végül a Mária Magdolna- templomnál otthonra találtak. Emellett ugyanis volt egy elhanyagolt épület, amely valamikor kórház volt. Ezt helyreállíthatták maguknak.

Hogy fel lehessen ismerni a betegeket szolgálók társaságát, Kamilló egy vörös keresztet tett a ruhájukra. (Amikor Henri Dunant 300 évvel később megalapította a Nemzetközi Vöröskeresztet, ezt a jelet vette át.) Rómában hamarosan felfigyeltek a közösség tagjaira és önzetlenségükre. Kivált Kamillóra, aki elöl járt a jó példával: semmilyen munka nem volt számára lealacsonyító vagy taszító, ha arról volt szó, hogy könnyíthet a betegek szenvedésein.

1591-ben XIV. Gergely pápa jóváhagyását adta a betegeket szolgáló kongregációhoz; Kamillót egyhangúlag megválasztották generálisnak. Csakhamar másutt is szívesen látott vendégek lettek a betegeket szolgáló közösségének tagjai -- Nápolyban, Genovában, Milánóban, aztán lassanként Itália minden nagyobb városában. Sok fiatal, aki látta munka közben Kamillót és társait, vonzódott hozzájuk, és a betegápolást választotta hivatásul. Különös adományuk volt a betegeket szolgálóknak a haldoklók előkészítéséhez. Innen érthető, hogy a nép a ,,jó halál testvérei''-nek nevezte őket.

Sokan szolgálatuk ellátásába haltak bele: Nolában öten elkapták az általuk ápolt betegektől a pestist, amikor pedig Nápolyban tífuszjárvány tört ki, negyvenheten lettek tífuszosok, s közülük tizenöten bele is haltak.

Még súlyosabb próbatételt jelentett, hogy Campagnában éhínség támadt, és a teljesen lesoványodott, összeaszott emberek, akikben már alig-alig volt élet, ezrével tódultak Rómába. A túlnépesedett városban kiütéses tífusz (flekk-tífusz) tört ki, s a megbetegedettek ápolása közben a betegápoló testvéreknek mintegy a fele életét vesztette.

1598 telén Rómában nagy árvíz volt, s Kamilló hat társával kétszáz betegnek mentette az életét: ahogy a víz egyre magasabbra emelkedett, ők hordták őket a meredek csigalépcsőn egy emelettel mindig följebb.

A sok új alapítvány miatt Kamillónak egyre többet kellett utaznia. Az utakat többnyire gyalog vagy lóháton tette meg -- ez emberfelettien nagy megerőltetést jelentett a beteg embernek: a lábán a seb még mindig gennyedt, és nagy fájdalmakat okozott neki, ehhez járult egy súlyos csonttörés, továbbá vese és gyomorbántalmai.

A sok külső és belső gond élete vége felé még tetéződött. Kamillónak az volt az álláspontja, hogy közössége tagjainak mindenféle munkára készen kell állniuk a betegek körül. Ezzel a kórházak eléggé visszaéltek, így előfordult, hogy papok súrolták a padlót és mosták a szennyest. Ez ellenkezést váltott ki a közösségen belül. De elégedetlenkedés támadt amiatt is, hogy Kamilló egyre újabb kórházak átvételével tetemes adósságot csinált.

1607-ben lemondott a generálisi tisztségről, az utazásokkal és a betegápolással azonban nem hagyott fel. Még ha teljesen kimerült volt is, odavonszolta magát az általa annyira szeretett betegekhez. S ha a társai arra kérték, mondjon nekik valamit, akkor újra meg újra ezt mondta: ,,Szeretet, szeretet! A legszívesebben meghalnék, amikor mindig csak azt mondom nektek: ťSzeretet, szeretet!Ť De nem tehetek róla, nem tudok mást mondani.''

1614. július 14-én Kamilló meghalt. A virágzó közösségeket, amelyeket hátrahagyott, a következő századokban újra meg újra megtizedelték a járványok. Tizenhárom tartományban még ma is mintegy kétezer tagja van ennek a kongregációnak.

Lellisi Kamillót 1746-ban avatták szentté, s 1886-ban lett a kórházak, a betegek és a haldoklók védőszentje; neve ott szerepel azokban az imákban, melyeket az Egyház a haldoklókért mond; 1929-ben XI. Pius az ő oltalma alá helyezte a betegápolói hivatást.

Ünnepét 1762-ben vették fel a római naptárba, július 18-i dátummal. 1969-ben áthelyezték július 14-re.

--------------------------------------------------------------------------------

Állítólag mielőtt Kamilló megszületett volna, az édesanyjának álma volt. Látott egy nagy csapat fiú élén valakit, aki messze kiemelkedett a többi közül, s az összes fiúnak piros kereszt volt a mellén. Így azt remélte, hogy fia fog születni, akiből egyszer majd híres keresztes vitéz vagy szerzetes, sőt szent lesz. Jóllehet eleinte nem sok remény volt rá, az álom mégis valóra vált: 1595-ben lehetett először vörös keresztet látni a törökök elleni hadjárat alkalmával az egyik csatatéren, mégpedig nem a harcra buzdítás, hanem az életmentés szolgálatában. Kamilló nyolc társa is hadba vonult, és mindkét tábor sebesültjeit ápolták.

Egy alkalommal a pápa meglátogatta a Szentlélek-kórházat, ahol Kamilló a legszívesebben dolgozott. Amikor megérkezett, szemrehányást tettek Kamillónak, amiért abban a köpenyben fogadta, amelyben a betegeket is ápolta. Erre ő így válaszolt: ,,Hogyan? Amikor magával Krisztussal vagyok elfoglalva (a betegeire gondolt!), akkor miért öltöznék át a helytartója tiszteletére?''

Kamilló szeretete és áldozatkészsége nem ismert határokat: egyaránt gondja volt a bűnözőkre, a csavargókra, a szegényekre és a társadalom legkülönfélébb kitagadottjaira. Buzgalmában tette ezt a számunkra furcsán hangzó kijelentést: ,,Ha nem volnának szegények, ki kellene ásni a közepéig a földet, hogy találjunk néhányat!'' Egy nap úgy déltájban megjelent a szakács, és közölte, hogy nem tud főzni, mert a házban nincs semmi ehető. ,,Azért csak csengess ebédre -- mondta Kamilló --, majd segít az Isten.'' Alighogy kiejtette ezeket a szavakat, megállt a kapu előtt egy szekér, tele finom liszttel -- egy jótevőjük küldte. Gyorsan nekiálltak sütni, és -- ha kicsit késve is - - asztalhoz ülhettek.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kamill áldozópapodat a betegek rendkívüli szeretetének kegyelmével ékesítetted, kérünk, érdemeiért áraszd szívünkbe szereteted lelkét, hogy testvéreinkben neked szolgáljunk, és halálunk óráján biztonsággal költözhessünk Hozzád!

Példája:

    Segítséget nyújtva embertársainknak, Krisztusnak nyújtunk segítséget!

Szent Kunigunda (Kinga)     özvegy, † 1292       


Szent Onezim atya

Sok csodát téve, Dioklécián császár alatt szenvedett hitéért. A kisázsiai Magnéziában halt meg, ahol kolostort alapított.