Szent Akvilász apostol

Az apostol pontuszi származású zsidó volt. Feleségével Priszcillával Romában élt, de a Klaudiaaz császár idején kitört üldözéskor Korintusba költözött. Ekkor már keresztények lehettek. Sátorkészítéssel foglalkozott. Szent Pál apostol második missziós útján náluk lakott. (Apcs. 18, 2-) Efezusba is elkísértek szent Pált. Itt magukhoz hívták Apollót és segítették a megtérésben (18, 18-) A keresztény közösséget is ők fogadták be házukba. (I.Kor. 16, 19.). Később Efezusból Rómába tértek viasza. A hagyomány szerint Heraklea püspöke volt és vértanúhalált halt. A hitetlenek verték agyon 65-ben.

Szent Elliosz atya

Elliosz az egyiptomi pusztákban volt remete. Gyermekkorától a kolostorba adták Isten szolgálatára. A kietlen pusztába vonulva élte magányos életét, sokat küzdött a test vágyaival szemben. Igyekezett szokat önmegtagadásaival legyőzni, Erényes életéért Isten már ifjúkorától a jövőbelátás és a csodatevés adományaival tüntette ki. A IV. században hosszú élet után hunyt el.

Szent Heraklás     püspök és hitvalló, † 246


SZOLÁNÓI SZENT FERENC misszionárius (1549-1610)

*Montilla, 1549. március 10. +Lima, 1610. július 14.

Spanyolország forró, földközi-tengeri részén, amelyet csak röviddel azelőtt foglaltak vissza az araboktól, Córdoba közelében Mateo Sánchez Solanónak és feleségének, Ana Ximeneznek 1549. március 10-én fia született, akit a Ferenc névre kereszteltek. Szülőfalujában, Montillában olyan szellemi légkör uralkodott, amely kedvező volt a missziós mozgalmak számára. Gyakran esett szó Afrika hitetlen muzulmánjairól és a nemrég felfedezett Amerika népéről. A közeli Sevillából kormányozták Új-Spanyolországot (Mexikót) és Perut, s Cádizból futottak ki a hajók, hogy eljussanak ezekbe az országokba.

Ferenc a jezsuitáknál részesült az alapfokú oktatásban, s értelmessége, határozott akarata, felebaráti szeretete és jellemszilárdsága miatt csakhamar elnyerte társai és tanítói nagyrabecsülését. 1569-ben belépett szülőfaluja ferences kolostorába, ugyanabban az évben, amelyben Alonso de Bárzena (1529 körül--1598) Córdobában a jezsuitákhoz lépett be; vele együtt azután húsz év múlva megnyerte a hit számára a lulokat (az észak-argentínai Tucumán közelében levő indió törzset). Fogadalma letételéig, amint a 16. század Spanyolországában szokásos volt, hihetetlenül szigorúan vezekelt. 1570- ben szerzetesi fogadalmat tett, majd két évre a Sevilla közelében levő Nuestra Senora de Loretóba küldték, ahol pappá szentelték.

Nemsokára újoncmester lett a Córdoba közelében fekvő San Francisco del Montéban. Tanítványait egyszerűségre, alázatosságra, imádságos és felebaráti szeretettől áthatott magatartásra nevelte; ha pedig hibázott valamelyikük, ő maga vezekelt érte. 1583-ban Sierra Morenába helyezték szintén novíciusmesternek, majd gvárdián lett. Amikor a közeli Montoro városban pestis tört ki, elment ápolni a betegeket. Később a Granada közelében lévő zubiai Szent Lajos kolostorba küldték, ahol hamarosan kedvelt népszónok, s a betegek és foglyok apostola lett.

Afrikai misszióba kérte magát, hogy elmeneküljön a népszerűség elől, ehelyett Amerikába küldték. 1589. február 28-án szállt hajóra tizenegy társával együtt. A missziós csoportot az argentínai Tucuman tartományfőnöke vezette. Májusban kötöttek ki a kolumbiai Cartagenában, majd Ferenc gyalog vágott át Panamán, hogy a Csendes-óceánon ismét hajóra szálljon Peru felé. A hajó azonban Kolumbia nyugati partja előtt viharba került és elsüllyedt. Az utasok, köztük 80 néger rabszolga, egy szigetre vetődtek, ahol Ferenc két hónapig atyja volt az egész hajótörött csoportnak, s a négereket, akiket már a hajón oktatni kezdett, megkeresztelte. Két hónap múlva egy hajó fedélzetére vette és Peru északi partjára vitte mindnyájukat. Ferenc azonban Limába ment, ahonnan Tucumánba küldték. Az Andokon át vezető kb. 3.000 km-es utat gyalog tette meg.

Tucumán 1578-ban kapta az első olyan püspököt, aki hivatalba is lépett: Francisco Vitoriát. Az előzően kinevezettek ugyanis vagy nem foglalták el helyüket, vagy nehéz utazásuk közben meghaltak.

1585-ben kapta meg Francisco Vitoria püspök az első jezsuitákat, köztük Alonso de Bárzenát, aki azután nyelvtant, szótárt, katekizmust, lelkitükröt és prédikációs gyűjteményt szerkesztett a tonokoták nyelvén, templomot emelt Santiago del Esteróban, és több mint 3.000 bennszülöttet megtérített. Egyre érezhetőbbé vált a hithirdetők nagy hiánya. A ferencesek provinciálisa Ferencet küldte erre a missziós előőrsre.

Ferenc rövid idő alatt elsajátította a tonokota nyelvet. Tizenöt évig tartó szakadatlan missziós munkával hirdette Amerika első apostolainak módszerével az Evangéliumot sok ezer indiónak, és meg is keresztelte őket. La Rioja tartománytól Paraguayig (jó ezer kilométeres körzetben), mindenekelőtt a Magdolna folyamnál és a Socotonio mellett levő falvakban. Betegeket gyógyított, tanácskozott törzsfőnökökkel, prédikált a népnek, és mindenki Isten küldöttének tekintette. Még napjainkban is tisztelik a meszticek (a spanyolok és az indiánok közti kapcsolatból származók) azt a helyet, ahol a szent lakott, étkezett vagy éppen hegedült: azoknak a kunyhóknak a romjait, amelyekben tartózkodott; konventjében levő celláját; azt a narancsfát, amely alatt imádkozott vagy muzsikált.

Tizenöt éven át járt-kelt ezen a földön, ahol a spanyolok nem mindig mutatták a legjobb példát. 1584. április 6-án azt állapította meg a püspök, hogy ,,a tartományban és szomszédságában lakó 150.000 indió közül csak mintegy 25.000 a keresztény'' (Vitoria püspök levele II. Fülöphöz). Amikor Ferenc -- már a 17. század elején -- elhagyta e vidéket, hogy visszatérjen Limába, a környék valamennyi indiója részesült a keresztségben.

Ferenc 1595-ben a limai Recolección de Nuestra Seńora de los Angeles ferences kolostor első gvárdiánja lett. Élete utolsó éveiben rendkívül nagy volt a hatása Limában; hozzájárult ehhez, hogy mindenkit bámulatba ejtettek állandó csodatettei, amelyekért az Újvilág csodatevője névvel illették. Tettereje az imádságból, a ferences alázatosságból és a teljes szegénységből táplálkozott. Szenvedélyesen tisztelte rendjének atyját, Assisi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Szent Bonaventurát (lásd: A szentek élete, 352. o.); őket akarta utánozni. 1610. július 14-én halt meg a limai nagy konvent miséje alatt, ezekkel a szavakkal: ,,Egyedül Istennek legyen tisztelet és dicsőség!''

Egyszerű önátadása, amellyel a felebaráti szeretetet gyakorolta, csodálatot keltett egész Amerikában. Lima városi tanácsa a nép sürgetésére 1629. június 26-án különleges patrónusának hirdette ki. Ezután még sok dél-amerikai város választotta patrónusává. Argentína, Uruguay, Chile és Peru köztársaságai apostoluk- és oltalmazójukként tisztelik.

VIII. Orbán pápa 1625. február elsején megindította szentté avatási perét. 1675-ben X. Kelemen boldoggá, 1726-ban XIII. Benedek szentté avatta.

Imádság:

Istenünk, te a dél-amerikai pogányok közül sokakat vezettél Szent Ferenc által az Anyaszentegyház kebelébe. Érdemeiért és könyörgésére szívünket vond magadhoz szeretettel, a pogányoknak pedig, akik még nem ismernek téged, add meg kegyesen szent neved félelmét és szeretetét. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Jusztusz vértanú

Szentünk római származású pogány katona volt. Egy kristálykereszt megjelenésének csodálatos látványa kereszténnyé tette. Sok kínt szenvedett hitéért, végül tűzhalálra ítélték. Meghalt a tűzben úgy, hogy a haját sem pörkölte meg a tűz. Ez az I. században történt.

LELLISI SZENT KAMILL

*Bucchianico, 1550. május 25. +Róma, 1614. július 14.

Kamilló egy abruzzói katonatisztnek és a nála öt esztendővel idősebb feleségének volt a -- későn született -- fia. ,,Nehéz'' gyermeknek számított. Édesapja ritkán volt otthon, édesanyját pedig korán, tizenkét éves korában elvesztette.

Édesapja iskolába küldte, de Kamillónak nem fűlött a foga a tanuláshoz. Inkább csavargott, kockázott és kártyázott. Ezért az édesapja arra gondolt, hogy katonának adja. Ebben az időben szinte csak zsoldos csapatok voltak, amelyek különféle kalandos vállalkozások céljára verbuválódtak; ha nem kellett harcolniok, valahol elszállásolták őket, s játékkal, verekedéssel üthették el az idejüket.

Az apa is, a fiú is ahhoz a sereghez állt be, amelyiknek a törökkel való hadakozás volt a feladata. Ancona felé tartva, ahol hajóra kellett volna szállniuk, Lellisi hadnagy meghalt. Kamilló is megbetegedett, lázas volt. A jobb bokáját is felhorzsolta, és a seb, mivel nem vetett rá ügyet, begyulladt és kezdett gennyedni. Egy szál magában a világon, pénz nélkül, betegen -- Kamilló megfogadta, hogy ferences lesz. De amikor állapota jobbra fordult, elfelejtette az egészet.

Mielőbb vissza akart kerülni a sereghez, amely Lepantónál ragyogó győzelmet aratott. De a seb a lábán ezt nem tette lehetővé. Így Rómába ment, hogy a Szent Jakab-kórházban kezeltesse magát. Ez nem a mai értelemben vett kórház volt. A betegápolók az öregek otthonaiban, az árvaházakban és a hajléktalanok menhelyein is dolgoztak, és teljesen képzetlenek voltak; a legtöbbjük maga is beteg volt, csak éppen nem fekvő, és így akartak némi hasznot hajtani; vagy olyan emberek voltak, akik semmi más munkára nem voltak alkalmasak, sőt nemegyszer betörők, akik itt húzták meg magukat. A kezelés idejére Kamilló is beállt betegápolónak, de mert összeférhetetlennek, fegyelmezetlennek bizonyult, és szenvedélye volt a szerencsejáték, hamarosan elbocsátották.

A velencei sereghez szegődött, és Cattaro előtt harcolt a törökök ellen. Utána a spanyolokhoz állt be, akik Afrika ellen indítottak hadat. Az átkeléskor nagy vihar támadt. Kamillónak eszébe jutott a fogadalma, és megismételte, de megint nem tartotta meg, ehelyett egész zsoldját, sőt még a kabátját és az ingét is elkockázta.

Azt remélte, hogy Manfredoniában újra a velenceiek szolgálatába állhat, de csalódott, így koldulásra kényszerült. Végül egy ember, látva, hogy erős, jól megtermett fiatalember, szerzett neki munkát: a kapucinus kolostor építésében kellett segítenie. Eleinte nem ízlett neki a munka, de lassan kezdte magát jól érezni ebben a környezetben. Majd egy szomszédos kolostor meglátogatásakor igazi megtérést élt át. Annyira feltűnő volt a megváltozása, hogy a kapucinusok fölvették posztulánsnak. A bűnbánat jegyében és az alázat szellemében folytatta az építést. De mégis el kellett küldeni, mert a lábán kiújult a seb.

Ismét Rómába ment, a Szent Jakab-kórházba. Több mint három esztendőbe telt, míg lábán a seb végre összeforrt. Kamilló úgy élte végig ezt a három évet, mintha novícius lett volna a kapucinusoknál. Ám amikor végre visszatérhetett a kolostorba, a seb ismét felnyílt, így nem engedték meg neki, hogy belépjen. Visszatért a Szent Jakab- kórházba, de most már végérvényesen. Örömmel fogadták, majdnem megválasztották a ház vezetőjévé. Nagy szeretettel ápolta a betegeket és fájt neki, hogy a többi ápoló szeretetlenül bánt velük.

Embereket kellene találni -- jutott újra meg újra eszébe --, akik készek volnának embertársaikban Krisztust látni és szolgálni. S valóban, nem sokkal később talált öt embert, négy világit és egy papot, akik hasonlóképpen gondolkodtak és szívesen lettek volna tagjai egy közösségnek. Csakhogy a kórházban nem nézték a dolgot jó szemmel. Ellenkezőleg, Kamillónak szemére vetették, hogy széthúzást szít, és hatalomra törekszik. Gyóntatója, Néri Szent Fülöp gőgnek minősítette, hogy világi létére közösséget akar vezetni. Kamilló tehát harminckét évesen beült az iskolapadba, és elkezdett latint tanulni. Két év múlva pappá szentelték. A gyóntatója azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Kamillónak nincs küldetése arra, hogy közösséget alapítson. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyházban igenis szükség van ilyen társaságra (a női betegápoló közösségek ebben az időben még nem léteztek).

A Szent Jakab-kolostorban is mindent elkövettek, hogy akadályokat gördítsenek elé. Kamilló végül társaival elment onnan, így ,,a betegeket szolgálók társasága'', ahogy magukat nevezték, legalább szabaddá vált, és módja nyílt rá, hogy más kórházakban vagy magánházaknál a betegek és a haldoklók szolgálatára szentelje magát.

Eleinte a társaságnak csak két helyisége volt a Tiberis mellett, az is nedves; utána került egy több szobás lakás, végül a Mária Magdolna- templomnál otthonra találtak. Emellett ugyanis volt egy elhanyagolt épület, amely valamikor kórház volt. Ezt helyreállíthatták maguknak.

Hogy fel lehessen ismerni a betegeket szolgálók társaságát, Kamilló egy vörös keresztet tett a ruhájukra. (Amikor Henri Dunant 300 évvel később megalapította a Nemzetközi Vöröskeresztet, ezt a jelet vette át.) Rómában hamarosan felfigyeltek a közösség tagjaira és önzetlenségükre. Kivált Kamillóra, aki elöl járt a jó példával: semmilyen munka nem volt számára lealacsonyító vagy taszító, ha arról volt szó, hogy könnyíthet a betegek szenvedésein.

1591-ben XIV. Gergely pápa jóváhagyását adta a betegeket szolgáló kongregációhoz; Kamillót egyhangúlag megválasztották generálisnak. Csakhamar másutt is szívesen látott vendégek lettek a betegeket szolgáló közösségének tagjai -- Nápolyban, Genovában, Milánóban, aztán lassanként Itália minden nagyobb városában. Sok fiatal, aki látta munka közben Kamillót és társait, vonzódott hozzájuk, és a betegápolást választotta hivatásul. Különös adományuk volt a betegeket szolgálóknak a haldoklók előkészítéséhez. Innen érthető, hogy a nép a ,,jó halál testvérei''-nek nevezte őket.

Sokan szolgálatuk ellátásába haltak bele: Nolában öten elkapták az általuk ápolt betegektől a pestist, amikor pedig Nápolyban tífuszjárvány tört ki, negyvenheten lettek tífuszosok, s közülük tizenöten bele is haltak.

Még súlyosabb próbatételt jelentett, hogy Campagnában éhínség támadt, és a teljesen lesoványodott, összeaszott emberek, akikben már alig-alig volt élet, ezrével tódultak Rómába. A túlnépesedett városban kiütéses tífusz (flekk-tífusz) tört ki, s a megbetegedettek ápolása közben a betegápoló testvéreknek mintegy a fele életét vesztette.

1598 telén Rómában nagy árvíz volt, s Kamilló hat társával kétszáz betegnek mentette az életét: ahogy a víz egyre magasabbra emelkedett, ők hordták őket a meredek csigalépcsőn egy emelettel mindig följebb.

A sok új alapítvány miatt Kamillónak egyre többet kellett utaznia. Az utakat többnyire gyalog vagy lóháton tette meg -- ez emberfelettien nagy megerőltetést jelentett a beteg embernek: a lábán a seb még mindig gennyedt, és nagy fájdalmakat okozott neki, ehhez járult egy súlyos csonttörés, továbbá vese és gyomorbántalmai.

A sok külső és belső gond élete vége felé még tetéződött. Kamillónak az volt az álláspontja, hogy közössége tagjainak mindenféle munkára készen kell állniuk a betegek körül. Ezzel a kórházak eléggé visszaéltek, így előfordult, hogy papok súrolták a padlót és mosták a szennyest. Ez ellenkezést váltott ki a közösségen belül. De elégedetlenkedés támadt amiatt is, hogy Kamilló egyre újabb kórházak átvételével tetemes adósságot csinált.

1607-ben lemondott a generálisi tisztségről, az utazásokkal és a betegápolással azonban nem hagyott fel. Még ha teljesen kimerült volt is, odavonszolta magát az általa annyira szeretett betegekhez. S ha a társai arra kérték, mondjon nekik valamit, akkor újra meg újra ezt mondta: ,,Szeretet, szeretet! A legszívesebben meghalnék, amikor mindig csak azt mondom nektek: ťSzeretet, szeretet!Ť De nem tehetek róla, nem tudok mást mondani.''

1614. július 14-én Kamilló meghalt. A virágzó közösségeket, amelyeket hátrahagyott, a következő századokban újra meg újra megtizedelték a járványok. Tizenhárom tartományban még ma is mintegy kétezer tagja van ennek a kongregációnak.

Lellisi Kamillót 1746-ban avatták szentté, s 1886-ban lett a kórházak, a betegek és a haldoklók védőszentje; neve ott szerepel azokban az imákban, melyeket az Egyház a haldoklókért mond; 1929-ben XI. Pius az ő oltalma alá helyezte a betegápolói hivatást.

Ünnepét 1762-ben vették fel a római naptárba, július 18-i dátummal. 1969-ben áthelyezték július 14-re.

--------------------------------------------------------------------------------

Állítólag mielőtt Kamilló megszületett volna, az édesanyjának álma volt. Látott egy nagy csapat fiú élén valakit, aki messze kiemelkedett a többi közül, s az összes fiúnak piros kereszt volt a mellén. Így azt remélte, hogy fia fog születni, akiből egyszer majd híres keresztes vitéz vagy szerzetes, sőt szent lesz. Jóllehet eleinte nem sok remény volt rá, az álom mégis valóra vált: 1595-ben lehetett először vörös keresztet látni a törökök elleni hadjárat alkalmával az egyik csatatéren, mégpedig nem a harcra buzdítás, hanem az életmentés szolgálatában. Kamilló nyolc társa is hadba vonult, és mindkét tábor sebesültjeit ápolták.

Egy alkalommal a pápa meglátogatta a Szentlélek-kórházat, ahol Kamilló a legszívesebben dolgozott. Amikor megérkezett, szemrehányást tettek Kamillónak, amiért abban a köpenyben fogadta, amelyben a betegeket is ápolta. Erre ő így válaszolt: ,,Hogyan? Amikor magával Krisztussal vagyok elfoglalva (a betegeire gondolt!), akkor miért öltöznék át a helytartója tiszteletére?''

Kamilló szeretete és áldozatkészsége nem ismert határokat: egyaránt gondja volt a bűnözőkre, a csavargókra, a szegényekre és a társadalom legkülönfélébb kitagadottjaira. Buzgalmában tette ezt a számunkra furcsán hangzó kijelentést: ,,Ha nem volnának szegények, ki kellene ásni a közepéig a földet, hogy találjunk néhányat!'' Egy nap úgy déltájban megjelent a szakács, és közölte, hogy nem tud főzni, mert a házban nincs semmi ehető. ,,Azért csak csengess ebédre -- mondta Kamilló --, majd segít az Isten.'' Alighogy kiejtette ezeket a szavakat, megállt a kapu előtt egy szekér, tele finom liszttel -- egy jótevőjük küldte. Gyorsan nekiálltak sütni, és -- ha kicsit késve is - - asztalhoz ülhettek.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kamill áldozópapodat a betegek rendkívüli szeretetének kegyelmével ékesítetted, kérünk, érdemeiért áraszd szívünkbe szereteted lelkét, hogy testvéreinkben neked szolgáljunk, és halálunk óráján biztonsággal költözhessünk Hozzád!

Példája:

    Segítséget nyújtva embertársainknak, Krisztusnak nyújtunk segítséget!

Szent Kunigunda (Kinga)     özvegy, † 1292       


Szent Onezim atya

Sok csodát téve, Dioklécián császár alatt szenvedett hitéért. A kisázsiai Magnéziában halt meg, ahol kolostort alapított.