Istenszülő öltönyének elhelyezése

Nagy Leó császár idejében (457-74) élt Konstantinápolyban két istenfélő szenátor testvér: Galvin és Kandid. Egy alkalommal, császári engedéllyel Jeruzsálembe mentek, hogy a szent helyeket felkeressék. A galileai Názáret városát is felkeresték, ahol az Ige testté lett. Mivel közel volt az este egy idős, férjezetlen zsidó nőnél szálltak meg. Házában észrevették egy szobát, amelyben gyertyák égtek, és betegek feküdtek benne. Amikor érdeklődtek a rendkívüli dolgok miatt, az asszony nagysokára bevallotta, hogy az Istenszülő öltönyét tartja házában, egy dobozban. Miután elmentek Názáretből, Jeruzsálemben egy, ugyanolyan dobozt csináltattak régi fából, és visszatértek Názáretbe. Éjszaka titokban kivitték szekerükre a szent öltönyt tartalmazó dobozt, és ott hagyták helyébe az általuk hozott üres dobozt. Elköszönve az asszonytól, sietve mentek vissza Konstantinápolyba. Ott először maguknál akarták elrejteni a szent ereklyét, de az általa művelt sok csoda miatt nem tudták. Szóltak tehát a császári párnak és a pátriárkának a dologról. Ők pedig sok néptől kisérve, drága dobozba helyezve a szent ereklyét, a blachernei templomba vitték, és ott helyezték el. Ez 474-ben történt.

SZŰZ MÁRIA LÁTOGATÁSA ERZSÉBETNÉL (SARLÓS BOLDOGASSZONY)    

Mária az Angyali üdvözletből értesült arról, hogy rokona, Erzsébet gyermeket vár. Látogatóba indul ekkor a hegyek közé, megkeresni az örömét titkolót, és együtt ünnepelni saját titkát is a rejtekben. Erzsébet segítségre szorult, természetes hát, hogy Mária sietett hozzá.

Megérkezésekor Mária üdvözlő szavaira örömmel repesett a magzat Erzsébet méhében, és mindkét anya boldog énekbe kezdett

. Ezeket a lelkendező áradozásokat az Egyház azóta is ünnepi imáiban ismétli. Minden beteljesült álom ünneplésének alapgondolatai ezek.

Az ünnepet VI. Orbán pápa 1389-ben vezette be a Római Naptárba. de a ferencesek Szent Bonaventúra kezdeményezésére már 1263-óta ünneplik. Az ünnep hosszú ideig parancsolt ünnep volt, IX. Piusz pápa tette másodrendűvé.

Gondolat:

    Járjunk mi is Jézussal a szívünkben...

Szent Juvenál pátriárka

Javénál a jeruzsálemi pátriárkai széket az ifjabb Teodóz császár uralkodása alatt (408-450) foglalta el. Ebben az időben Palesztinában szentéletű atyák remeteskedtek, de ugyanebben az időben az Egyház életében különféle tévtanítások okoztak zavart. Juvenál az igaz hit védője és a tévtanítások ellenharcosa volt. Részt vett az efezusi és a khalkedoni zsinatokon, védelmezve az igaz hitet. Ezért sokat kellett neki szenvednie a tévtanítók részéről, sőt meg főpapi székéből is eltávolították. Ő elment Konstantinápolyba. Egy idő után, a viharok elmúltával, újra visszatért Jeruzsálembe és igyekezett ott rendet tenni. Utolsó éveit békében töltötte el. 458-ban, a főpapi méltóságban eltöltött 38 év után hunyt el.

SZENT KONON vértanú 

+Magüdosz, 251. (vagy a következő évek) március 6.

Az Egyház egy kertészt is vértanúi közé számít: Konont, a kisázsiai Pamfiliában lévő tengerparti város, Magüdosz császári kertjeinek egyszerű munkását.

Konon életéről csak azt tudjuk, hogy Názáretből származott és Jézus rokonai közé számította magát, s hogy jámbor és szilárd jellemű keresztény volt. Egy napon váratlanul kitört a vihar Konon feje fölött. Nem tudjuk, hogy ez még Decius császár uralkodása alatt történt-e, vagy már Valerianus császár alatt. Egy császári helytartó, név szerint Publius hirtelen Magüdoszban termett, hogy a láthatóan túlnyomórészt keresztény városban szigorú razziát tartson. Először hírnökök útján összehívta a lakosokat, ezek azonban nem teljesítették a parancsot, hanem egész vagyonukat hátrahagyva, hanyatt-homlok menekültek a városból, és elrejtőztek a környéken. A törvény fanatikus őre erre körülvette az egész várost, és emberei házról házra, pincétől padlásig mindent átkutattak a keresztények után. A parancs végrehajtása után azonban azt jelentették a helytartó katonái, hogy egy teremtett lelket sem találtak.

Ekkor a város pogány polgármestere, Naodorosz egy pogány tisztviselővel, aki dühös volt a keresztényeknek az állami istenek iránti közömbössége miatt, katonai őrjáratot kért kíséretül a keresztények felkutatására. Melléjük adták Origenészt, a helytartó segédtisztjét egy rendőrcsapattal együtt. Egy Karmena nevű helyen ráakadtak Kononra, aki éppen öntözött a császári kertben. Képmutató szívélyességgel köszöntötték: ,,Jó napot, Konon!'' Ő teljesen gyanútlanul válaszolt: ,,Jó napot, fiaim!'' Erre Origenész: ,,Apóka, a helytartó hívat.'' Konon pedig: ,,Miért van rám szüksége a helytartónak? Idegen vagyok a számára, mindenekelőtt pedig keresztény. Ha magához hasonlókat keres, mást kell keresnie, nem egy szegény földművest, akinek egész nap dolgoznia kell.'' Naodorosz erre ingerülten a lovához köttette Konont, és arra kényszerítette, hogy megkötözve fusson mellette a helytartóhoz. Konon nem ellenkezett, és úgy futott, ahogy csak tudott. Origenészhez fordulva így vélekedett Naodorosz: ,,Vadászatunk nem volt eredménytelen. Megtaláltuk, akit kerestünk. Ennek itt valamennyi keresztényért felelnie kell.'' Ezzel mély igazságot mondott ki. A vértanú mindig közbenjáró is testvérei üdvösségéért.

Amikor megérkeztek a helytartóhoz, Naodorosz pöffeszkedve magyarázta, hogy az istenek kegye folytán, a császári parancsnak megfelelően és szerencsésen megtalálták az istenek keresett barátját, aki kész arra, hogy engedelmeskedjék a törvényeknek és a császári rendelkezéseknek. Konon azonban hangosan tiltakozott és így kiáltott: ,,Ez nem igaz! Csak a nagy Királynak, Krisztusnak engedelmeskedem!'' Origenész erre mintegy bocsánatot kérve a szegényes zsákmányért ezt mondta: ,,Fenséges helytartó, átkutattuk az egész vidéket, de csak ezt az öregembert találtuk a kertben.'' Erre a helytartó: ,,Ember, világosítsál csak fel. Honnan való vagy? Miféle családból? Hogy hívnak?'' Konon: ,,A galileai Názáretből származom, rokona vagyok Krisztusnak, akinek őseimtől kezdve szolgálok, és akit a világmindenség Isteneként ismerek.'' Hogy Konon Jézus rokonai közé tartozott, nagyon is lehetséges. Az Úr tágabb családja a palesztinai keresztény közösségek első buzgó követői közé számított. A helytartót azonban nem érdekelték az ilyenféle összefüggések. Rövid úton kijelentette: ,,Ha elismered Krisztust, akkor ismerd el a mi isteneinket is! És felszólította Konont, hogy vegyen egy csipetnyi tömjént és egy kevés bort, és mondja: ,,Legfölségesebb Zeusz, mentsd meg ezt a népet!'' ,,Hallgass a tanácsomra -- beszélt a helytartó az öregemberhez --, hagyj fel ezzel az istentelen kultusszal! Vess véget ennek a helytelenkedésnek, és élj boldogan velünk együtt!'' Konon azonban feltekintett az égre, halkan elmondott egy imát, majd bátran válaszolt: ,,Hogy merészeled így gyalázni a mindenség Istenét, akinek a kezében van az életed. Bárcsak mindazokkal együtt, akik bátran megvallják az ő nevét, örökké zenghetném és magasztalhatnám őt, az egész világ üdvözítő Istenét!'' Amikor a helytartó látta, hogy sem a rábeszélése, sem heves fenyegetései nem érnek el semmit, röviden tanácskozott a tanácsadóival, majd megparancsolta, hogy verjenek szögeket Jézus Krisztus ártatlan hitvallójának ízületeibe. A zsarnok ezután átszegezett lábakkal futtatta Konont a kocsija előtt, miközben két katona ostorcsapásokkal hajszolta. Konon nem állt ellen, csupán a zsoltárverset imádkozta:

,,Várva vártam az Urat,

ő lehajolt hozzám és meghallgatta kiáltásomat'' (Zsolt 40, 2).

A piactér közelében az ilyen kegyetlenül megkínzott kimerülten roskadt a földre, még egyszer feltekintett az égre, és így szólt: ,,Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet! Ragadj el a vérszomjas kutyáktól! Adj nekem nyugalmat mindazokkal az igazakkal együtt, akik teljesítették az akaratodat! Igen, Istenem, Te vagy az örökkévalóság Királya!'' Ezután keresztet vetett és meghalt.

A keményszívű bírót mélyen érintette, amikor be kellett látnia, hogy ez az egyszerű ember lélekben legyőzte őt. Hamarosan felkerekedett és továbbállt. Így menekült meg a város Konon kertész vértanúsága által.

  

BOLDOG MÁRIA TERÉZIA LEDOCHOWSKA*  III. r., rendalapító (1863-1922)

Az ausztriai Loosdorfban született, apja gróf Ledochowski Antal, anyja Salis Jozefina grófno. A hét testvér közül Terézia az elso. Sokoldalú tehetsége már iskolás korában feltunt (írói, festo, zenei, egyéb tehetségei). 22 éves koráig vallásossága nem haladta meg az átlagot. A család egyébként igen vallásos volt. Bankcsod és más okok miatt a család 1883-ban Krakkó közelébe költözött. Itt Teréziát himlo támadta meg, ennek következtében arca elvesztette szépségét. Másnál ez trágédia lett volna, nála azonban egy új, Istennek szentelt élet kezdete lett. Visszatért Ausztriába s Salzburgban öt évig volt udvarhölgy a toscanai nagyhercegnél; fo feladata a gyermekek nevelése volt. Itt már úgy élt, mint egy szerzetes. Ferences lelkiatyja és a Ferences Mária Misszionárius novérekkel való kapcsolata is közrejátszott abban, hogy 1888-ban a ferences III. rend fogadalmas tagja lett. A következo évben olvasta Lavigerie* bíboros felhívását az afrikai néger rabszolgák felszabadítása és védelme ügyében: ez dönto befolyással lett igazi hivatása felismerésében. Elobb írásaival (Zaida-regény, „Afrikai Visszhang”-folyóirat, levelezés, gyujtések), majd eloadások által nagy eredménnyel támogatta az afrikai missziókat, majd a segítés hatékonysága növelésére megalapította a Kláver Szent Péterrol elnevezett Missziós Intézményt, melynek fo feladata az afrikai missziók anyagi és másféle támogatása, különösen a sajtó útján (propaganda és a missziók ellátása sajtótermékekkel). A társulatnak voltak kültagjai (zelátorok) és beltagjai: ezek szerzetesi fogadalmat tettek. A szerzetes társulat anyaháza elobb Salzburg közelében (Maria Sorg), majd 1902-tol Rómában volt. A római letelepedés évében az alapító anya egészségi állapota olyan volt, hogy az orvosok két évet jósoltak neki. És Isten kegyelmébol még húsz évig fejtett ki nagyon aktív és eredményes munkát. Rómában sok afrikai misszionárius látogatta meg „az afrikaiak anyját.” Lemondott a földi, természetes anyaságról, s a lelki anyaság bámulatos kegyelmében részesült. 1922. júl. 6-án ért véget értékes élete. Halála elott feltuno öröm sugárzott arcáról. Egyesek úgy vélték, abban a pillanatban látta élete muve eredményét: az üdvözült afrikaiak sokaságát. VI. Pál avatta boldoggá 1975. okt. 19-én, missziós vasárnap.

VI. Pál boldoggá avatási beszédébol:

„Mária Terézia azok sorából való, „akikben Isten kegyelme nem volt hiábavaló”. …Szerette Krisztust, és megértette, hogy az Üdvözíto szomjúsága a kereszten a lelkek szomjúsága volt. Ezért az afrikaiak iránti nagy együttérzésbol... minden erejét, egész életét az afrikai missziókért való apostolkodásnak szentelte.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Teréziát kiválasztottad, hogy az afrikai nép javára új missziós társaságot alapítson, add, hogy Egyházad mindig buzgón ápolja a missziós lelkületet és hatékonyan szolgálja a népek evangelizációjának ügyét. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Martianus     vértanú           


Szent Monegund     özvegy, † 570


BAMBERGI SZENT OTTÓ érsek

*Schwaben, 1060 körül +Bamberg, 1139. június 30.

Bamberg érsekségét, illetve püspöki székét még ma is szívesen nevezik Szent Ottóénak. Vele, a nyolcadik püspökkel kezdődik az 1007-ben alapított keleti frank püspökség történetének második korszaka. Máig is ő az, aki a leghosszabb ideig volt ezen a széken. Élete és tevékenysége kiemelte őt elődei és utódai közül. A püspökség császári alapítói, Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) és Szent Kunigunda (lásd: 125. o.) mellett az egyházmegye harmadik védőszentje lett. Sírja a Bamberg melletti egykori bencés kolostor Szent Mihály templomában mindmáig nagyon látogatott kegyhely.

Nagy tekintélyét Ottó nem a szülői házának köszönheti (feltehetően egy kevésbé vagyonos sváb nemesi nemzetségből származott), hanem egyedül személyiségének. Fiatal éveiben összetalálkozott Regensburgban Judittal (1047--1102), IV. Henrik császár nővérével (akinek első férje Salamon magyar király volt), és vele együtt ment udvari káplánként Lengyelországba, amikor az Salamon halála után egybekelt Wratislaw herceggel. Eme összeköttetések révén kapcsolatba került a császári udvarral, sőt magával a császárral is. Henrik császár (1056--1106) személyes szolgálatára akarta megnyerni. Először a lassan haladó speyeri dómépítés felügyeletét bízta rá, s Ottó már ekkor bebizonyította szervezőképességét. Láthatóan meggondolás nélkül állt a kiátkozott császár rendelkezésére, aki 1097-ben királyi káplánná tette, kevéssel utóbb a birodalom kancellárjává, 1102-ben bambergi püspökké emelte.

Ottó ezzel a birodalom papi fejedelmeként és a császárokkal különleges kapcsolatban álló egyházmegye püspökeként belekerült kora nagy küzdelmeibe. Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) óta a császár és a pápa közt nyílt küzdelem tört ki a püspökségek betöltésével kapcsolatban; a császárnak a hagyományból és a birodalmi alkotmányból fakadó igényeivel a pápa szembeállította az egyházi választás előjogát. A viszálykodást -- amelyet a püspöki hivatal jelvényeinek az adományozásáról ,,invesztitúraharc''-nak neveztek -- mindkét oldalon teljes erővel, kölcsönös megalázással és lealacsonyítással, letétellel és átokkal folytatták. Ottó azon fáradozott, hogy ebben a villongásban mindkét féllel szemben igazságosan járjon el és közvetítő is legyen. Egyforma hűséget tanúsított az Egyház és a birodalom iránt. Már a püspöki méltóság átvétele azt mutatja, hogy Ottó nem szándékozott egyoldalúan a pártjára állni egyiknek sem; bár 1102 karácsonyán a császár kinevezte, s gyűrűvel és pásztorbottal is beiktatta, felszentelését addig halogatta, amíg 1106 pünkösdjén Anagniban II. Paszkál (1099--1118) fogadhatta. Ekként a kereszténység mindkét vetélkedő feje törvényesítette a bambergi püspököt. Hasonlóképpen igyekezett távol maradni a politikai zűrzavaroktól, amíg a jogi helyzet nem tűnt számára elég világosnak. Ottó ereje nem valamely párthoz csatlakozásban, hanem a közvetítésben rejlett. Így 1107-ben V. Henrik megbízásából Châlonban tárgyalt az invesztitúra kérdéseiről. Ott volt azon a nevezetes római úton is, amely a császárnak koronázást, a pápának pedig súlyos megaláztatást hozott; Ottó ezúttal is közvetíteni kívánt. Amikor azonban minden fáradozása reménytelennek tűnt, visszavonult a birodalom ügyeitől. Csak 1121-ben, amikor kilátás nyílt a sikerre, fogott hozzá ismét a közvetítéshez. Tekintélye és befolyása végül megérlelte a wormsi konkordátumot, a nagy békeművet, amely 1122-ben kompromisszumos formában véget vetett a küzdelmeknek.

Néhány évvel ezután teljesen személyes és egyházi feladatot bíztak rá. III. Boleszláv lengyel herceg, Judit fia, országába hívta, hogy az éppen meghódított Pomerániát megnyerje a keresztény hitnek. Ottó nagy pompával indult útnak 1124 májusában. Ezen az első missziós útján, amelyen nem hiányoztak a veszélyek és a bajok, prédikált és keresztelt, sok templomot alapított, és művének folytatására missziós papokat hagyott hátra. 1125 márciusában ismét Bambergbe érkezett. Három évvel később másodszor is Pomerániába kellett vonulnia, hogy a hitehagyottakat visszavezesse a hitre. Számos helyen miszszionálva meghozta az országnak a kereszténység végleges megerősítését. Pomerániai vállalkozásaira is jellemző diplomáciai ügyessége; úgy igyekezett eljárni, hogy senkinek a jogait meg ne sértse. Első útja Lengyelországon és érseki székhelyén, Gnieznón, a második a Kelet felé misszionáló német érsekségen, Magdeburgon át vezetett. Ottót joggal nevezik Pomeránia apostolának.

Egyházmegyéje határain messze túl ismert volt mint kolostoralapító és a szerzetesség ügyének előmozdítója. A kor irányzatait anélkül követte, hogy előnyben részesítette volna bármelyiket is az egymással vetélkedő reformirányzatok közül. Támogatta a hirsaui reformot, amely a clunyi mozgalom folytatójaként Németországban az egyházi fegyelem megújításáért küzdött, és teljesen a pápai párt felé fordult; ugyanígy támogatta a ciszterciek és premontreiek új rendjét is. Életrajzírói hét egyházmegyében huszonhét kolostort sorolnak fel, amelyeket Ottó alapított vagy megújított. Hozzá, mint tapasztalt szervezőhöz fordultak, ha valamely régi vagy új kolostor nehézségekkel küzdött. Így segített a bambergi egyházmegyében Michelfeld és Langheim, a würzburgiban Aura és Vessra, az eichstättiben Heilsbronn és a Regensburg melletti Prüfening, a passauiban Aldersbach, Karintiában Arnoldstein és a halberstadti egyházmegyében Reinsdorf megalapításában. Működésének legfőbb területe a bambergi püspökség volt.

Fontos helyeket szerzett meg a bambergi egyház számára: Kronachot, Pottensteint, Gössweinsteint és sok mást. A Rajnától Karintiáig terjedő birtokai meglehetősen független cselekvést tettek lehetővé számára. Mindennél azonban fontosabb az egyházi tevékenysége, a vallási élet megújítása a békétlenség évei után. Ezt a célt szolgálta az 1134-ben és 1137-ben tartott egyházmegyei zsinat mellett a plébániák alapítása és megerősítése vidéken. Bambergben befejezte a dóm építését és az 1117-es földrengés által ledöntött michelsbergi kolostor újjáépítését; az utóbbi egyébként különleges szeretetét és bőkezűségét élvezte. Karitatív gondoskodásának a tanúja volt Bambergben az általa alapított Szent Egyed és Szent Gertrúd kórház. Nagy buzgósággal támogatta az egész birodalomban híressé vált bambergi dómiskolát, és az ő korában virágzott a michelsbergi apátság íróiskolája, amelynek a tagjai közé tartoztak későbbi életrajzírói, Ebo és Herbord (+1168) is.

1139. június 30-án halt meg Bambergben, s a michelsbergi kolostorban helyezték örök nyugalomra. 1189-ben III. Kelemen pápa avatta szentté.

Szent Processus     vértanú           

Szent Áron
           

BOLDOG JUNIPER SERRA misszionárius (1713-1784)

Az Újvilág (Amerika) nagy misszionáriusa. Mallorca szigetén született. Miután belépett a Ferenc-rendbe és pappá szentelték, Mexikóba ment, ott és a szomszédos másik országban végzett igehirdeto munkát. Céljául tuzte ki a bennszülöttek (indiánok) evangelizálását, hogy „ok is legyenek megszentelve az igazságban” (Jn. 17,19). Aztán Kalifornia földjére ment. Abban az idoben kezdtek az Európából jövo vegyes jövevények letelepedni ezen a vidéken. A misszionáriusokra nehéz feladat várt. Juniper nem a világi hatalom segítségével, hanem az ige erejével igyekezett eredményt elérni. Tudatában volt az indiánok kiváló tulajdonságainak (akadtak köztük szentek, mint Tekakwita Katalin). Törekedett elomozdítani muvelodésüket is, amihez a keresztény vallás elfogadása nagyban hozzájárult. A hatalmasokat Szent Jakab szavaival intette, hogy ne nyomják el a szegényeket és a gyengéket. „Feladata teljesítésében Szent Ferenc hu fiának mutatkozott” - mondja róla a szentatya. 1749-ben, amikor rendtársaival megérkezett Kaliforniába, keresztény közösségeket (redukciókat) alapított, melyeknek misszionáriusok voltak a vezetoi s akiknek az indiánok szívesen engedelmeskedtek, különösen, ha az a misszionárius olyan volt, mint Juniper atya: nagy tudományú, szentéletu ember s az indiánok barátja. A hetvenes évek közepe táján kis csapattal behatolt Kalifornia eddig felfedezetlen, északi vidékeire. Igazi felfedezo út volt ez, tele veszéllyel, járvány, ellenséges törzsek s egyéb veszélyekkel. Ezek elol nem hátrált meg, jelmondatához huen: „Csak elore, mindig elore, sohasem hátra!” 1776-ban szept. 17-én (Szent Ferenc sebhelyeinek ünnepén) megalapította San Francisco városát, megadva ezzel Észak-Amerika ferences jellegét. Nem messze a várostól, Monterey-ben halt meg 1784. aug. 28-án. II. János Pál avatta boldoggá 1988-ban.

A szentatya beszédébol (Boldog Juniper sírjánál, a San Carlos misszióban 1987. szept.17-én):

„Isten gyakran támaszt férfiakat és noket, különösen kritikus idokben, akikre nagy jelentoségu szerepet bíz a jövo fejlodést illetoen mind a társadalom, mind az Egyház javára... Örülünk mindig amikor az ilyen személyek muködése életszentséggel párosul, melyet méltán nevezhetünk hosiesnek. Így vagyunk Serra Juniperrel, akit Isten gondviselése Kalifornia apostolául rendelt s kinek muve ennek az országnak és népének lelki örökségét képezi.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Junipert gondviseléseddel Kalifornia téríto apostolául rendelted és a viszontagságok elviselésére erovel övezted fel, add, hogy a hivatásunkkal járó nehézségeket mi is bátran legyozzük és felebarátaink földi és mennyei javáért tevékenykedjünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Kozma és Damján ingyenes orvosok

A szent ingyenes orvosok Rómából származó édestestvérek voltak. Keresztény szülőktől származtak, és keresztény nevelésben részesültek. Fiatal korukban kitanulták a gyógyítás tudományát. Istentől hatalmat kapva az embereknél és az állatoknál előforduló betegségeket sikeresen gyógyították, közben a keresztény hitet is terjesztették. Gyógyításukért pénzt nem fogadtak el senkitől, ezért kapták az ingyenes orvos melléknevet. Gyógyításuk közben a szegényeket is segítették tehetségük szerint, és sok pogányt térítettek meg Krisztus hitére. Irigyeik bevádolták őket a császárnál a hit terjesztése miatt. Ezért Karin császár ítélő széke elé hívta őket. Mivel bátran megvallottak hitüket és vonakodtak a bálványoknak áldozatot bemutatni, a császár meg akarta őket kínoztatni de Isten betegséget küldött rá. A két szent imádságára Isten elvette tőle a betegséget, azért mindkettőjüket szabadon engedte. Ők tovább folytatták áldásos tevékenységüket. 284—ben, egykori tanítóik, akik irigykedtek rájuk sikereik miatt az orvoslás terén, agyonkövezték őket.

Taigi Boldog Anna-Mária     özvegy, † 1837       


Szent Olivér


Szent Pambó     hitvalló, † ~385       


Szent Péter

Péter atya Konstantinápolyban született. Szülei gazdag és nemes emberek voltak, atyja patrícius lett. Péter fiatal korától szerette a tanulást, jól megtanulta a filozófiát és a többi világi tudományt is. Elérve a felnőttkort, házasságra lépett. Atyja halála után elnyerte a patrícius címet. Amikor Nikéfor lett a császár és harcolni kellett a bolgárok ellen, Péter főhadvezér lett. Először a görögök győztek, de Isten úgy rendelkezett, hogy a bolgárok legyőzték a görögöket. Fogságba ejtették többedmagával, és börtönben őrizték. Éjszaka megjelent szent János apostol, kiszabadította, és Rómába vitte őt. Innen az Olimposz hegyére ment és remete életet élt. 34 évet töltött itt el Nagy Joannik atya vezetése alatt. Visszatérve Konstantinápolyba, még 8 évig élt szigorú önmegtagadásban. Meghalt 865-ben. Az általa alapított kolostorban temették el.

Szent Potit vértanú

Szentünk Antonin császár uralkodása alatt élt. Mint fiatal pogány ismerkedett meg a kereszténységgel és titokban megkeresztelkedett. Haragvó atyja elzárta egy szobában és megtiltotta a háziaknak, hogy ételt adjanak neki. Később, atyjával való beszélgetése őt is az igaz hitre vezette. Potit bátran hirdette az embereknek a keresztény hitet. Szavaival és az eközben művelt csodáival sok pogányt térített Krisztus hitére, ezért elfogták, nyelvét kivágták, szemeit kivájták és végül lefejezés által nyerte el a vértanúságot a II. század közepén.

Szent Teobald     remete és hitvalló † 1066

A tizenkét apostol ünnepe

Á 12 szent apostolt Jézus különböző időben és különböző élethivatásokból hívta meg Magához. Apostoloknak, azaz küldötteknek nevezte el őket, azért, mert őket akarta mennybemenetele után a világba küldeni, hogy folytassák művét és Evangélium hirdetését. Emberhalászoknak nevezte őket, és a pünkösdi tropár szerint általuk hálójába ejtette az egész földet. A 12 apostol neveit pontosan ismerjük a Szentírás felsorolásából. András és Péter testvérek, Jakab és János testvérek, Zebedeus fiai, Fülöp, Bertalan, Tamás, Máté, Jakab, Alfeus fia, Júdás-Tádé, Simon a buzgó. A Szentírás utolsónak hozza a karióti Judás nevét a megjegyzéssel: aki áruló lett. Az ő helyébe választották meg az apostolok Jézus mennybemenetele után Mátyás apostolt, hogy újra tizenketten legyenek. Bár a 12 apostolt az év folyamán külön-külön is ünnepeljük, Egyházunk ősi időktől fogva a mai napot rendelte közös ünnepüknek.


RÓMA ELSŐ VÉRTANÚI
+64.
Róma városának vértanúi a város égését (64. július 17--23.) követően haltak meg, csak azért, mert Krisztus hívei voltak. Nevüket nem ismerjük, valamennyien Szent Péter és Szent Pál tanítványai voltak. Valószínűleg az ő szenvedésükre utal Szent Péter, amikor első levelében ezt írja az Asia tartományában élő keresztényeknek: ,,Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul érnek titeket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulásának napján majd ujjongva örülhessetek'' (1Pét 4,12--13).

Magáról az eseményről Tacitus római történész (54--120) ad egészen pontos tudósítást:

Egy általános megbotránkozást keltő orgia után ,,következik a csapás (a tűzvész), véletlenül-e, vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan, de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal tűzvészek során megesett. A cirkusznak azon a részén lobbant föl a tűz, amely a Palatinus és a Caelius heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt fölhalmozva. Egyszerre több ponton kezdődött, és azonnal erőre kapva s a széltől szítva a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok, vagy egyéb akadályok nem voltak a közben. Rohamával a tűzvész először a sík területeket száguldotta végig, majd magasra fölcsapott, és a baj, ismét az alacsonyabban fekvő részeket pusztítva, gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk, ide-oda kanyargó utcáival és házsoraival ki volt neki szolgáltatva -- már amilyen a régi Róma volt... némelyek elvesztvén minden vagyonukat, egy napra való eleségüket is, mások szeretteik miatt, akiket kimenteni nem tudtak, még ha nyitva állott is a menekülés útja, a halált választották. De gátat sem mertek vetni a tűznek, mert sok ember sűrűn fenyegetőzve az oltást tiltotta, mások meg nyíltan csóvákat hajigáltak, s hangoztatták: ťVan, aki ezt parancsolta!Ť -- akár, hogy annál szabadabban rabolhassanak, akár valóban parancsra...

Néró vigasztalásul a kizavart és menekülő népnek megnyittatta a Marsmezőt és Agrippa épületeit, sőt még a maga kertjeit is, és sebtében épületeket huzatott a nélkülöző sokaság befogadására; Ostiából és a közeli községekből közszükségleti cikkeket szállíttatott föl, s a gabona árát mérőnként három sestertiusra csökkentette. Bármennyire népszerű, mégis hiábavaló intézkedések voltak ezek, mert híre terjedt, hogy miközben a Város lángokban állott, ő házi színpadán lépett föl, és Trója pusztulását énekelte, a csapást a hajdani szerencsétlenség párjaként tüntetve föl.

Végül a hatodik napon (július 17-től számítva) az Esquilinus alján véget vetettek a tűznek... Ez a tűz több mendemondára adott alkalmat, mivel Tigellinus aemilianai birtokain tört ki, s az volt a látszat, hogy Néró új és önmagáról elnevezendő város alapításának dicsőségére pályázik. Mert Róma tizennégy kerületre oszlik; ezek közül négy maradt épen, három a föld színéig lerombolódott, a többi hétben is kevés épület maradt fenn, csonkán és félig leégetten.

Az elpusztult paloták, háztömbök és templomok számát nem volna könnyű meghatározni; de az az ősök óta tisztelt szentély, amelyet Servius Tullius Lucinának, és a nagy oltár s a templom, melyet az ott megjelenő Herculesnek az arcadiai Euander szentelt, s a Iuppiter Stator-szentély, Romulus fogadalma s Numa királyi háza és Vesta szentélye a római nép házi isteneivel együtt -- mind elégett. Azután az oly sok győzelemmel szerzett kincsek és a görög művészet remekei; továbbá nagy írók műveinek régi és hiteles példányai, melyeket -- bár az újjászülető város annyi szépsége közepette az idősebbek sok mindenre emlékeztek -- pótolni nem lehetett...

Néró egyébként hasznot húzott hazája romlásából, s olyan palotát építtetett, amelyben nem annyira a gyöngyöt és az aranyat lehetett csodálni, e rég megszokott és a fényűzés következtében közönségessé vált dolgokat, mint inkább a tavakat, mezőket és -- mint magányos vidékeken -- erdőket, nyílt térségeket és kilátóhelyeket. Severus és Celer kezdeményezte és tervezte az egészet, akikben volt annyi tehetség és merészség, hogy művészetükkel még azt is megkíséreljék, amit a természet megtagadott: azt is megígérték, hogy az Avernus tótól a terméketlen tengerpart mentén vagy az útba eső hegyeken keresztül hajózható csatornát fognak ásatni a Tiberis torkolatáig...

Egyébként a várost nem összevissza építették föl, hanem kimérték a házsorokat, széles utcákat vágtak, s korlátozták az épületek magasságát, továbbá szabadon hagytak udvarokat és hozzájuk csarnokokat, hogy a háztömbök homlokzatát védjék. Ezeket a csarnokokat a maga pénzéből fogja fölépíttetni, s a telkeket megtisztogatva fogja tulajdonosaiknak átadni -- ígérte Néró. Megtoldotta ezt jutalmakkal, kinek-kinek rendje és vagyoni állapota szerint, s megszabta, mennyi időn belül nyerik el jutalmukat -- ha befejezik a palotákat vagy a háztömböket. A törmelék befogadására az ostiai mocsarakat rendelte, s hogy a hajók, amelyek gabonát szállítottak föl a Tiberisen, ilyen törmelékkel megrakodva menjenek vissza; valamint, hogy maguk az épületek bizonyos magasságig ne gerendákból, hanem Gabiiból vagy az albai hegyről való sziklakőből készüljenek, mivel ezt a követ a tűz nem járta át...

De sem az emberi szó, sem a princeps ajándékai, sem az istenek engesztelése nem volt képes fölszámolni azt a gyalázatos hiedelmet, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Néró másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt, és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus prokurátor kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Júdeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál.

Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt a vallást vallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve és amikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Néró a kertjeit ajánlotta föl e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből -- bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték -- szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett elpusztulniuk.'' (Tacitus összes művei II. 398--403. ford. Borzsák István. Magyar Helikon, 1970)

Római Szent Kelemen levele szerint a zsidók féltékenységének és irigységének is része volt abban, hogy a császár és a nép a keresztények ellen fordult.

Vértanúságuk helye a Vatikán dombjának déli lejtője volt. A római egyház, mivel e vértanúk az Apostol-fejedelmek tanítványai voltak, Szent Péter és Szent Pál ünnepe körül emlékezett meg róluk: a 12--13. században június 22-én, a 16. század végén június 24-én. Az újabb időkben, 1900 óta a Vatikánban, a Camposanto Teutonico, a német temető templomában ünnepelték különös fénnyel e vértanúkat. 1969-ben június 30-ra tették a napjukat.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a római egyház gazdag vetését vértanúk sokaságának vérével tetted termékennyé, kérünk, engedd, hogy szenvedésükből erőt merítsünk, és hősi győzelmüknek mindenkor örvendhessünk!

Gondolat:
    Az életeddel tanúskodj hitedről,
        élj példamutatóan, Isten gyermekéhez méltóan!


Szent Lucína     özvegy, † ~90       


BOLDOG RAJMUND (Raymundus Lullus) III. r. (1232-1316)
Mallorka* szigetén Palma városban született. Az aragóniai király apródja, majd udvarnagya lett. Megnosült, két gyermeke volt. 30 éves koráig könnyelmu életet élt. Ekkor életét megváltoztatta. Nagy hatással volt rá a szenvedo Krisztus látomása és egy szentbeszéd Assisi Szent Ferencrol. Zarándokútra indult Francia- és Spanyolországba, majd visszatért hazájába s belépett Szent Ferenc III. rendjébe. Családja beleegyezésével ezután a Randa-hegy magányába vonult, ahol kilenc évet töltött. Tanulni kezdett, arab nyelven is megtanult, hogy jövo hivatására, a hitetlenek megtérítésére felkészüljön. Oly nagy tudományra tett szert, hogy egyháztanítói címmel (doctor illuminatus) illették. Muveket is kezdett írni: filozófiai, bölcseleti és misztikus írásokat. Legtöbbre az Arc generalis c. muvét tartotta, ebben a hitetleneket a természetes ész érveivel igyekszik meggyozni Krisztus igazságáról. Hazájában II. Jakab király támogatásával kolostort alapított ferences hithirdetok képzésére. Korát megelozve szorgalmazta a missziósképzést; annyit elért, hogy a pápa késobb (1311 után) öt missziós nyelviskola alapítását rendelte el. Élete másik felében (40 évig) a missziókért élt és dolgozott. Bejárta a Földközi-tenger mellékét, Örményországot, Szíriát, Palesztinát, Észak-Afrikát és hirdette a keresztény hitet. Bugiában (Tunisz közelében) a szaracénok meg akárták kövezni. Felkereste ezután a pápát, majd Szép Fülöp francia királyt, hogy megnyerje oket a Szentföld visszafoglalása eszméjének. Nem ért el sikert. Szicíliában a zsidók megtérítésén fáradozott. 1315. decemberében a vértanúság vágyától indíttatva újra Bugiába ment. A feldühödött moszlimok beszéde közben megragadták s a városon kívül megkövezték. Nem halt bele sérüléseibe. Genovai hajósok rátaláltak s magukkal vitték. Még elérték Mallorcát, ahol 1316. márc. 25-én meghalt. Teste Mallorca de Palma Szent Ferenc templomában nyugszik. Tiszteletét Mallorcán X. Leó pápa hagyta jóvá, IX. Pius pedig a Ferenc-rend részére engedélyezte a boldog vértanú tiszteletét.
Idézet Boldog Rajmund „Imádónak és imádottnak könyve” muvébol (ez a muve magyar nyelven is megjelent):
„Mondd, te szeretet bolondja, mit tennél, ha Imádottad többé nem szeretne? Azt válaszolta, hogy továbbra is szeretné ot, mert nem szeretni - halál; és szeretni - élet.” „Kérdezték az imádót, mi a boldogság. Ezt válaszolta: gyötrelem, amit valaki szeretetbol elvisel.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Rajmund vártanúban felkeltetted a hitterjesztés vágyát; könyörgésére és közbenjárására add, hogy a kegyelmedbol kapott hitet mi is mindhalálig állhatatosan megorizhessük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Aladár (Eleuthériusz)     hitvalló       


Boldog Emma (Hemma)     özvegy, † 1045       


Szent Judit


Szent Mária     özvegy, † ~50       


SZENT PÁL APOSTOL
*Tarzusz (Kilikia) +Róma, 67.
A világot, amelyben Pál munkálkodott, a keleti-hellénisztikus szinkretizmus, azaz a nyugati és a keleti kultúrák óriási, állandó keveredése jellemzi. A legkülönbözőbb vallások találkoznak egymással. Új vallási közösségek jönnek létre, melyek mind-mind számos követőre találnak a sors hatalma alól megváltást keresők, isteni oltalmat és életet remélők között. Keletkezőfélben van a gnózis, az a filozófiai- vallási mozgalom, amely a 2. században majd halálos fenyegetést jelent a kereszténységnek. A sztoikus filozófia a világpolgárságot hirdeti. A római birodalom a Földközi-tenger térségének népeit egyesíti saját uralma és közigazgatása alatt. Egységes lesz a jog, a pénz, a mérték, a súly stb. Római utak kötik össze egymással a legtávolibb tartományokat. A kereskedés és a közlekedés virágkorát éli. Egységes nyelv támad, az úgynevezett koiné-görög. Mindezeknek a tényezőknek döntő jelentőségük van Pál életművében, mely az Egyház történelmi jelentőségű fordulatát jelzi.

Pál akkor tért meg és lett az ősegyház tagja, amikor az kezdett elszakadni a választott néptől, s hozzálátott a birodalom pogány népeinek misszionálásához. Az Ószövetséghez ragaszkodó kereszténység jelentéktelen szektává válik: a küzdelmek idején még megvan, de végül a harcok áldozata lesz. Pál a Törvénytől függetlenné vált új irányzat teológusa és előharcosa lett.

Életéről kevés információnk van. Egyetlen dátumot sem lehet pontosan meghatározni. Egyes adatokat -- mindenekelőtt életének utolsó és mindenképpen legjelentősebb évtizedéről -- leveleiből és az Apostolok Cselekedeteiből tudhatunk. Maguk a levelei azonban az apostol egyéniségének, hitének és gondolkodásának megragadó képét nyújtják.

Pál a világ felé nyitott diaszpóra-zsidóságból származott. (Mintegy ötmillió zsidó élt akkoriban Palesztinán kívül.) A kilikiai Tarzuszban született, a Szíriát és Kisázsiát összekötő út mentén, a szinkretizmus központjában. Gyaníthatóan a középső társadalmi szinthez tartozott. Atyjától városi és római polgárjogot örökölt. Jellemző a diaszpóra- zsidóságra és Pál családjára is a zsidó hagyományokhoz való ragaszkodás (vö. Fil 3,5; Róm 11,1; 2Kor 11,22). A család Benjamin törzsének tagja volt. Lehetséges, hogy a galileai Giskala volt ősi otthonuk. Pált tulajdonképpen Saulnak hívták, mint a Benjamin törzséből való első királyt; de már születésekor megkapta a római Pál (Paulus) nevet is.

Személyiségének megértésében döntő az a tény, hogy tudatosan a zsidóság szigorú irányzatához, a farizeizmushoz csatlakozott, és sok kortársánál buzgóbban ragaszkodott hozzá (Fil 3,5; Gal 1,14). Lehetséges, hogy Jeruzsálemben az idősebb Gamalielnél tanult (ApCsel 22,3).

Származásával összhangban áll mozgékony szelleme. Jól beszélt görögül, ismerte a hellén műveltséget. Úgy látszik, bizonyos mértékig megértette a sztoikus fogalmakat, ismerte a pogány kultúrákat és a kezdődő gnózist. Gondolkodásának súlypontja azonban kétségtelenül a zsidó hagyományban volt. Bizonyításmódja és Szentírás-értelmezése teljesen rabbinisztikus jellegű. Mindazonáltal a rabbinizmus nem volt teológiai gondolkodásának egyetlen tényezője. Ahogyan fölfogja a törvényt és a történelmet, az az apokaliptika hatásáról árulkodik. Gondolkodásának történeti beállítottsága és abszolút Isten-felfogása tipikus zsidónak mutatja.

Így helyzete Jézus minden tanítványánál alkalmasabbá tette, hogy a legkülönbözőbb fölfogású és képzettségű emberek nyelvére lefordítsa az evangéliumot. Zsidó volt a zsidóknak, görög a görögöknek. Mindenkinek mindene lett -- így fogalmazta meg egyszer később az igehirdetés máig érvényes programját (vö. 1Kor 9,20--23). Tökéletes szinten birtokolta a teológiai érvelés képességét (2Kor 12,1 sk.). Úgy beszélt, mint környezetének vándor tanítói, himnikus nyelven magasztalta Isten nagy tetteit (Róm 8,31 sk.) de a korintusi kikötőmunkások nyelvét is ismerte. Leveleiben vannak bensőséges helyek az egyházközség megnyerésére (2Kor 6,11; 7,2). Van bennük szeretetreméltó kedvesség, amikor ott kér, ahol követelhetne, hogy egy szökött rabszolga részére lehetővé tegye a büntetlen visszatérést (Filem). Rideg szarkazmust mutatnak írásai, amikor a körülmetélés galáciai híveinek azt ajánlja, hogy inkább kasztráltassák magukat (Gal 5,12).

Levelei azt is elárulják, hogy küszködött az új megismeréssel és fogalmakkal. Elég gyakran előfordul, hogy abbahagy megkezdett mondatokat, mert nem sikerült az először gondoltakat szavakba foglalnia (vö. Róm 5,12 sk.).

Gondolkodásmódjára jellemző a világosság (2Kor 2,17; 4,2 sk.) és a kérdésfeltevés radikalizmusa. Ismételten megkísérelte, hogy Isten cselekvéseinek azt a mindent meghaladó megtapasztalását, amely a Názáreti Jézusban megnyilvánult, megfelelően kifejezze, és az utolsó következményekig végiggondolja.

Megtérése (34 körül) megadta élete értelmét. A Törvényért és az atyai hagyományokért égő buzgólkodása a keresztények üldözőjévé tette. Hogy mikor és hogyan találkozott velük először, már nem lehet megállapítani. Az Egyházzal való összeütközése azonban nyilvánvalóan összefüggésben állt azzal a válsággal, amely Jeruzsálemben István megkövezéséhez, a jeruzsálemi keresztény közösség hellénisztikus csoportjának üldözéséhez és elűzéséhez, továbbá a damaszkuszi egyházközség alapításához vezetett. Úgy látszik, ez az egyházközség -- a jeruzsálemi egyház törzsrészével ellenkezően -- teljesen elszakadt a Törvénytől. Pál -- amint a Gal 1,13 sk. és a Fil 3,5 sk. mutatja -- a szigorú zsidó törvénytiszteletet védelmezte a Törvénytől való szabadsággal szemben. Nemcsak egy keresztre feszített Messiás ,,botrányáról'' volt szó, hanem arról a kérdésről, hogy a Törvény érvényes útja-e az üdvözülésnek. A Törvény vagy Jézus Krisztus? -- ez lett életének döntő kérdése.

És ez időben történt megtérése. Úgy értelmezte mint Isten tettét, és Jézusnak ezt a megjelenését egy sorba állította a Föltámadott megjelenéseivel (Gal 1,15; 1Kor 9,1; 15,8). A megtérést nem lehet lélektani, vallási vagy erkölcsi válságból levezetni, amint egyesek megkísérelték a Római levél 7. fejezetére hivatkozva. Pál kényszerítve irezte magát, hogy föladja az üdvösség útjának, az addig helyeselt jámborságnak értelmezését. Később igehirdetésében minden embertől megkívánta ezt a megmérettetést: amit nyereségnek tartott -- a választott néphez, a Törvényhez való tartozást -- most jelentéktelen dolog lett. ,,Amit előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem... Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csak hogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam. Hiszen nem a Törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén'' (Fil 3,7 sk.). A megfeszített Messiás volt ténylegesen Isten új és végleges üdvözítő tette. Ez jelentette a fordulatot; Isten jövője kezdődött meg vele. A Törvénynek, a Törvényhez való hűségnek és a cselekedetekből való megigazulásnak az útja érvényét veszítette. Új út nyílott. Az ember az üdvösségét csak Istenben találja meg, akinek tökéletes bizalommal ki kell szolgáltatnia magát. Krisztusnak ez a kinyilatkoztatása Pál számára azt is magában foglalja, hogy Isten mint a zsidók és a (Törvény nélküli) pogány népek Istene mutatkozik be. A pogányok is hivatalosak a hit útjára.

Meghívatásával együtt Pál fölismerte, hogy az evangéliumnak a pogányok közötti hirdetése az ő feladata. Ez a tudat szinte kényszerként nehezedett rá (vö. Gal 1,16; 1Kor 9,16). A hit útja lett életének témája. A rá jellemző radikalizmussal járta ezt az utat. Emiatt gyanússá vált saját keresztény testvérei előtt, s magára vette népének gyűlöletét, pedig a végsőkig szerette ezt a népet, és megmentéséért a saját üdvét is odaadta volna (Róm 9,1 sk.).

Megtérése után ,,azonnal'' (Gal 1,16) megkezdte a missziót, először Arábia területén (Damaszkusztól délkeletre). Ez a tevékenysége nem sok eredménnyel járt. Egyházközség-alapításokról nincs szó. Pál visszatért Damaszkuszba, és kénytelen volt onnan is menekülni egy ellene támadt üldözés elől (2Kor 11,26; vö. ApCsel 9,23 sk.). Csodálatos módon Jeruzsálemmel csak később -- ,,három év után'' -- és akkor is csak futólagosan vette föl a kapcsolatot (Gal 1,18--20). Ez mutatja apostolságának önállóságát és Jeruzsálemtől való függetlenségét, de konkrét nehézségekre is következtethetünk belőle. Mivel Pál kezdettől fogva a Törvény nélküli keresztény irányzathoz csatlakozott, ahhoz az irányzathoz tehát, amelyet Jeruzsálemből elűztek, hosszabb és hivatalosabb jeruzsálemi tartózkodása kompromittálta volna az ottani egyházat a zsidó hatóságok előtt. Több éven át működött Pál Szíriában és hazájában, Kilikiában (Gal 1,21). Lehetséges, hogy az ApCsel 13. és 14. fejezetében elbeszélt missziós utazás erre az időre esett. Barnabás Tarzuszból Antiochiába hozta, ahol már megalakult egy Törvény nélküli pogány-keresztény egyházközség (ApCsel 11,19 skk.). E közösség küldötteként vett részt Pál és Barnabás az ún. apostoli zsinaton (kb. 48/49). Az események menete nagyon nehezen rekonstruálható (vö. Gal 2,1 sk.; ApCsel 15,1 skk.).

Kétségtelenül a Törvény nélküli missziózás ügyéről volt szó, amelynek jeruzsálemi jóváhagyása (talán a zsidó hatóságok hatására) veszélyben forgott. Pálnak sikerült evangéliumát Jeruzsálemben érvényre juttatnia, és elérte a zsidó Törvénytől való szabadság elvi elismerését. A missziós gyakorlat számára kompromisszum született. Inkább taktikai mérlegelésből -- hogy elkerüljék a jeruzsálemi egyház összeütközését a zsidó hatóságokkal -- különbséget tettek Pálnak a pogányok közt végzett Törvény nélküli missziója és Péternek a zsidók körében, a zsidó gyakorlatot megtartó missziója között. Az evangélium és az Egyház egysége mellett szilárdan kitartottak. Ennek jelei voltak a jeruzsálemi szegények javára végzett gyűjtések, amelyeket Pál önként magára vállalt (Gal 2,10). Ezzel elismerték Jeruzsálemet az Egyház történelmi születési helyének, a pogány-keresztény közösségeket pedig megvédték attól, hogy a görög kultuszközösségek módjára egy sereg különálló egyházra szakadozzanak.

A megegyezésben azért maradt éppen elég alap a konfliktusokhoz. A vegyesen zsidó-, illetve pogány-keresztény egyházközségek eltérő gyakorlata az egységet veszélyeztette. Pál maga beszéli el a Péterrel és Barnabással Antiochiában támadt összeütközését (Gal 2,11 skk.). Teológiailag megvédte ugyan álláspontját, de a gyakorlatban gyaníthatóan nem tudta érvényesíteni. Törésre került a sor Barnabással és az antiochiai egyházzal. Talán e tapasztalatok szolgáltak alkalmul arra, hogy Pál ezentúl a kimondottan pogány vidékeken munkálkodjék.

Most kezdődött az ő igazi missziója. Nagyvonalúan megtervezett útvonalán végigjárta Kisázsiát, Makedóniát és Acháját. Ekkor keletkeztek a galáciai, a filippibeli, a tesszalonikai és a korintusi egyházak (kb. 48 és 52 között). Korintust nem számítva, ahol másfél évig tartózkodott, nem sokáig maradt egy helyen. Az egyház megszervezését rábízta az újonnan megnyert keresztényekre és munkatársaira. Ő maga ritkán keresztelt (vö. 1Kor 1,14--17). Valami tovább űzte őt, mert az igehirdetést érezte küldetésének. Mint minden nép apostola a birodalom egész területét a maga missziós területének tartotta (vö. Róm 1,14; 15,16). A nagyvárosokat választotta ki az egyes tájak középpontjaként, és remélte, hogy maguk a megtértek viszik tovább az evangéliumot. Ez a nagy igyekezet csak abból az eszkatologikus várakozásból érthető teljesen, amely a korai kereszténységet eltöltötte. Mint a jövendő Kyriosz hírnöke minden népet el akart érni.

Ezt a nagy célt nem tudta rögtön megvalósítani. Palesztinába és Szíriába visszatérve, a kisázsiai missziót folytatta. Először két éven át Efezusban, a misztériumvallások városában tartózkodott. Erre az időre esik rövid korintusi látogatása az ottani egyházban támadt válság ügyében. Letartóztatása és pörbe fogása, amelyről a Fil 1,12 skk. beszél, Efezusban is megismétlődött. Az efezusi tartózkodás kapcsán még egyszer fölkereste Makedóniát és Görögországot. Korintusból indult körülbelül 55/56-ban Jeruzsálembe a gyűjtött adományokkal, azzal a céllal, hogy onnan Róma felé veszi útját (Róm 15,28 skk.).

Leveleiből és az Apostolok Cselekedeteiből kivehetjük, hányféle megterhelésnek volt kitéve Pál tevékenysége közben. Először is ott voltak azok a veszedelmek és fáradozások, amelyek az antik világban az ilyen hosszú szárazföldi (többnyire gyalogos) és tengeri utazásokkal jártak. Pál keze munkájával maga kereste meg a megélhetését. Csak a filippibeliektől fogadott el támogatást (vö. Fil 4,10 skk.).

Az egyházközségekről nem szabad valami nagyot elképzelnünk. Általában kis csoportok voltak, többnyire az alacsony szociális szintekről jött tagokkal (rabszolgák, kikötői munkások stb.; vö. 1Kor 1,26 skk.).

Ha Pál azt írja az apostolokról, hogy ,,mindenek salakjaivá'' lettek (1Kor 4,13), az illik a valós helyzetre. A kívülállók számára Pál elkeveredett az antik vándorprédikátorok seregében. Újra és újra bizonyítania kellett igaz voltát és a többiektől való különbözőségét. Hol és hogyan találhatott a városokban alkalmat az igehirdetésre? Hiszen megjelenése nem volt imponáló, és szónoki képességével sem tudta az embereket elbűvölni (2Kor 10,10; 1Kor 2,1). Amivel ügyéért harcba tudott vonulni, az egyedül meggyőződésének őszintesége és szolgálatának önzetlensége volt. Missziós útját kezdettől fogva összeütközések, bebörtönzések, igen kemény büntetések (megvesszőzés, korbácsolás, megkövezés) jellemezték -- így hordozta magán ,,Jézus jegyeit'' (Gal 6,17; vö. 1Tesz, 2,2; Fil 1,12 skk.; 2,17; 1Kor 4,9 skk.; 15,30 skk; 2Kor 1,4 skk.; 4,8 skk.; 11,23 skk.; Filem 13).

És mindezt beteg emberként teljesítette (Gal 4,14; 2Kor 12,7--10)! Betegségének mibenlétét nem lehet már megállapítani, de nyilván nagyon megviselte. Úgy vállalta, mint a többi veszélyt, mert fölismerte, hogy Isten ereje az erőtlenségben érvényesül tökéletesen. Korlátainak ismeretében tanulta meg, hogy az Istenbe vetett bizalomból éljen (1Kor 1,9 skk.; 4,7).

Életműve számára a legveszélyesebb fenyegetések magukból a keresztény egyházközségekből jöttek. Galáciai, filippibeli és korintusi ellenfeleinek vallástörténeti besorolása nagyon nehéz, csak a levelekben lévő utalásokból lehet rájuk következtetni. Nincs kizárva, hogy idővel Pál is megértette őket. Valószínűleg mindnyájan gnosztikus szektákhoz tartoztak. Jellemző volt ezekre a csoportokra a világtól elforduló lélek-kultusz, amely a jelenben birtokolni vélte az üdvösség tökéletességét, s a szentségeket mágikus módon értelmezte. A keresztény élet történetiségét nem látták. Számukra az üdvösség a léleknek egy bizonyos égi lét számára való fölszabadulását jelentette, nem pedig az egész embernek és a világnak a megváltását.

A kereszténység Törvény alá hajtásának veszélye ellen alig felülmúlható élességgel védelmezte Pál evangéliumát a galatáknak írott levelében. Visszanyúl a zsidó ellenfeleivel kapcsolatos korábbi tapasztalataira. Számára magától értetődik, hogy a hitnek meg kell valósulnia egy szeretettől meghatározott életben (Gal 5,6; 6,13 skk.). Ott azonban, ahol az Isten előtti megigazulás alapjául az emberi teljesítményt teszik meg, Krisztushoz való hűtlenséget látott (Gal 5,2- -4). Az ember nemcsak akkor fordul el Istentől, ha bűnt követ el, hanem akkor is, ha jámbor tettekkel akarja helyzetét Isten előtt biztosítani. Akkor még a látszólag jámbor is ,,testi módon'' él, azaz önközpontúan és evilági módon, Istentől elzárkózva. Hinni annyi, mint radikálisan komolyan venni azt, hogy az élet értelmét csak Isten tudja megadni, és Jézusban végérvényesen meg is adta. A Törvény teljesítése nem képes életet adni. A Törvény azért jött, hogy Krisztushoz vezessen mint pedagógus (Gal 3,19--28; Róm 5,20). A keresztény Istennek kiskorú fia, kiskorú leánya, és ezért a Törvény minden szolgaságától szabad (Gal 4,4--7; 5,1). Pál szerint az Egyházban megvalósult a szabadság alapformája (Gal 4,21--31).

A kereszténység gnosztikus félreértésével szemben Pál hangsúlyozta, különösképp a filippieknek és a korintusiaknak írott levelében, a kereszténység történelmi vonatkozásait. Pál is súlyt helyezett arra, hogy hangoztassa az üdvösség jelenvalóságát, Istennek a világhoz fordulását, de a ,,már'' mellé odaállította a ,,még nem''-et, a megváltás jövőbeliségét. A keresztény lét paradoxonának így találta meg a feloldását: megváltás a veszélyeztetettségben, szabadság a megkötöttségben, élet a halálban és Isten a történelemben. A keresztény minden remény ellenére él a reményben (Róm 4,18). Még nem tökéletes, még úton van, de feledve, ami mögötte maradt, és nekifeszül annak, ami előtte áll (vö. Fil 3,13).

A megkeresztelt nem mentesül a helytállástól, ellenkezőleg, a történelmi döntés lehetősége épp most adott számára (vö. Róm 6). Tevékenysége nem esik a világon kívül. Testben élni annyit jelent, mint párbeszédben lenni a világgal és megfelelni kihívásaira. ,,A test az Úrért van, az Úr pedig a testért'' (1Kor 6,13). A pneumatikus képzelgésekkel szemben Pál a szeretetet tette meg minden kegyelmi adomány teljesülésének. A keresztény élet másokra irányul, józan szolgálat a világ hétköznapjaiban. Megköveteli, hogy tűrjük a feszültségeket, és vállaljuk saját helyzetünket. Ezekben valósítja meg a keresztény a hivatását. Pál próbálja ellenfeleit megérteni és meggyőzni. Nem mindig sikerül neki. Miközben a velük folytatott vitákban az ,,ő'' evangéliumát újra átgondolja, egy új korszak számára teszi érthetővé Jézus evangéliumát.

Korintusból írta Pál legjelentősebb levelét a római egyházközséghez. Fordulópontot rögzít: Pál a birodalom keleti felében lezártnak tekinti a missziót, Rómán keresztül tovább akar menni, hogy Hispániát térítse. A levél mindent összefoglal, ami a két évtizedben teológiailag kiérett benne. Kiegyensúlyozottan kifejti evangéliumát: a megigazulás egyedül csak a hitből van, a Törvény, a bűn és a halál alól való szabadság Isten műve Jézus Krisztusban. Hitének középpontja Isten szeretete, amitől semmi sem szakíthat el (Róm 8,38 sk.). A ,,választott nép'' sorsa felől föltett kérdés az evangéliumnak megfelelő választ kap: ,,Isten minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön'' (Róm 11,32).

A Rómaiakhoz írott levél teológiai végrendelete lett. Az Apostolok Cselekedetei szerint Pál mint a római állam foglya érkezett Rómába. Mi lett missziós terveiből, nem tudjuk. Halálának idejére vonatkozóan is meg kell elégednünk a találgatásokkal. Régi hagyomány szerint 67-ben, de talán már 66-ban végezték ki Néró idejében.

Pál egyházközségei nem vitték tovább evangéliumát. A 2. században legtöbbjük a gnózisba tévedt. A nagy Egyház is alig tudta gondolkodásának feszültségét és dinamikáját elviselni. A gyöngeségről adott tanítás itt ismét igazolta magát. Ha bárhol az egyháztörténelem folyamán fölfedezték evangéliumát, megmutatkozott üzenetének ereje, a hit mindig új indításokat kapott és kap belőle. Az általa hirdetett evangélium igazsága ítéletté válik az emberek rendszerei és törekvései fölött, amelyek erőt akarnak venni Isten bölcsességén és tettein.


--------------------------------------------------------------------------------

A népek szent apostolának életéről, aki ,,Isten kiválasztott eszközeként'' szóval és tettel utat tört az evangéliumnak a világban, megrendítő tájékoztatást adnak levelei és az Apostolok Cselekedetei. Kövessük ennek a Krisztus követésében magát fölemésztő életnek a nyomát.

Az átváltozás órájáról, amikor Saulból Pál lett, drámai leírást ad Szent Lukács: Amikor Saulnak kimerítő lovaglás után kevéssel dél előtt a távolban feltűntek Damaszkusz tornyai, ,,az égből egyszerre nagy fényesség vette körül. Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: ťSaul, Saul, miért üldözöl?Ť Pál megkérdezte: ťKi vagy, Uram?Ť Az folytatta: ťJézus vagyok, akit üldözöl. De állj föl, és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.Ť Útitársainak elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit sem. Saul fölkelt a földről, kinyitotta szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba kézen fogva.'' Itt három napig imádkozott és töprengett. Akkor az Úr elküldte hozzá Ananiást, és szíve elnyerte a hit ismeretét. Ezután megnyíltak szemei és látott.

A következő szombaton határtalan volt a csodálkozás a damaszkuszi zsinagógában, amikor Saul fölállt, és a farizeus biztos szentírásismeretével bizonyította az elnémult hallgatóság előtt, hogy a Názáreti Jézus valóban a megígért Messiás. Azt is elbeszélte nekik, amit maga átélt, és hogy ő már a Krisztusé. Akkor kitört a fölháborodás vihara, Pálnak menekülnie kellett. Amikor három év múlva ugyanott áll, életre és halálra megy a dolog. A megrökönyödött zsidók meg akarják kövezni az ,,árulót''. A keresztények elrejtik, de a város kapuinál őrök állnak, hogy elfogják. Akkor barátai éjjel kosárban eresztik le a város falának egyik oldalán. Így kezdi Pál rögös útját, amely az Egyháznak a népekhez vezető útja lesz.

Pál fölemészti magát ,,az ige terjesztésében''. A gyenge és beteges ember mintegy hatezer, fáradságosan megjárt kilométer után végigtekint az Úr keresztútjának követésében eltelt életén, és így könnyít szíve terhén:

,,Isten nekünk, apostoloknak az utolsó helyet jelölte ki, mint olyanoknak, akiket halálra szántak, hogy látványul szolgáljunk a világnak, az angyaloknak és az embereknek is. Mindmáig éhezünk és szomjazunk, nincs ruhánk, és verést szenvedünk. Nincs otthonunk, és kezünk munkájával keressük kenyerünket. Ha átkoznak minket, áldást mondunk, ha üldöznek, türelemmel viseljük, ha szidalmaznak, szelíden szólunk. Szinte salakja lettünk a világnak, mindenkinek söpredéke mostanáig. -- Krisztus szolgái (mások)? Én még inkább. Hiszen többet fáradtam, többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam életveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam. Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam a folyóvizeken, veszélyben a pogányok között; veszélyben városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt. Fáradtam, gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjaztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam, és nem volt mit fölvennem.''

Amikor az apostol harmadik apostoli útján Palesztinába visszatérőben megérkezett Cézáreába, egy Agabusz nevű tanítvány megragadta derék- kötelét, összekötözte vele kezét és lábát, és így szólt: ,,Azt az embert, akié ez az öv, a zsidók megbilincselik, és átadják a pogányoknak.'' Így is lett. Jeruzsálemben az apostolok örömmel fogadták az érkezőt. De arra kérték, mutassa meg a zsidó néphez való tartozását, és ezért kísérjen föl a templomba négy férfit, akik ott fogadalmi áldozatot akarnak bemutatni. Pál velük ment. Ekkor azonban ellenfelei elhíresztelték, hogy pogányt vitt magával a szentélybe, és így a templomot megszentségtelenítette. Ezért halál volt a büntetés. A templom kapuit bezárták, és a fölzajdult tömeg meg akarta Pált kövezni. Az utolsó pillanatban megjelent a római parancsnok és leállította őket. Pált hivatalosan letartóztatta, és elküldte Cézáreába a helytartóhoz, hogy ítéljen fölötte. Akkor Pál kijelentette: ,,Római polgár vagyok. A császárhoz föllebbezek!'' Rómába vitték. Nem tudjuk, mikor végezték ki ott, de ismerjük a helyet, ahol lefejezték: a Rómából Ostiába vezető út harmadik mérföldköve mellett.

Egy régi legenda szól arról, hogy azon a helyen, ahol szent feje a földre hullt, három forrás fakadt. Mély értelmű jelképe ez annak az élet-folyamnak, amely Pálon át a világba áradt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a mai napon Szent Péter és Szent Pál apostol ünnepével ajándékoztál meg minket, kérünk, segítsd Egyházadat, hogy mindenben kövesse azok tanítását, akik ott álltak kereszténységünk kezdeténél!

Példája:
    Ha az Úr szólít, indulj a hívásra - a hivatásod vegye igénybe minden energiádat!


SZENT PÉTER APOSTOL
*Betszaida +Róma, 67 körül
Az apostolok közül Pálon kívül csak Péterről kapunk igazán plasztikus képet az újszövetségi forrásokból. Ez annál figyelemre méltóbb, mivel az újszövetségi könyvekben Péter maga távolról sem jut oly bőségesen szóhoz, mint nagy apostoltársa a leveleiben.

Péter nem rendelkezett ugyan az egykori rabbi írástudó képzettségével (mint Pál), mégsem volt kevésbé heves, lelkesedő, odaadó és szolgálatkész. Ezenkívül olyan ember volt, aki szívét az ajkán hordta, és ezért természetesen olykor áldozata lehetett saját meggondolatlanságának és ingatagságának. Péter alakja így, kendőzetlenül áll előttünk az újszövetségi történések keretében.

Őszinte, emberi módon mondott ,,nem''-et az Üdvözítőnek, amikor az egy napon a tanítványok körében kijelentette, hogy szenvedés lesz a sorsa. Hogy Jézus Jeruzsálemben nem nyeri el Dávid trónját, ellenkezőleg, megvetésre és elutasításra talál, nem, ezt a gondolatot Péter nem tudta elfogadni arról, akibe minden reményét helyezte. Gyanútlan és hirtelen kifakadásáért -- ,,Uram, ilyesmi nem történhet veled!'' -- inkább elviselte Jézus rosszallását (Mt 16,21 sk.), jóllehet a ,,te Sátán'' több volt Jézus szájából, mint bármely köznapi kemény szó.

Pétert miért ne fogta volna el az őszinte düh, hogy kardjával odavágjon, amikor Mesterének elfogatásától kellett félnie (Jn 18,10; vö. Mk 14,17)? Még ezen az éjszakán sem hiányzott belőle a ragaszkodás és a hűség. Módját ejtette, hogy bejusson a főpapi hivatali épület belső udvarába. Jézus közelében kellett maradnia, látnia kellett, mi történik. De nyilvánvalóan igen meggondolatlanul, jóval többre vállalkozott, mint amennyi a megpróbáltatás és saját veszedelmének órájában tőle telt (Mk 14,29--31.66--72). Vagy talán mégis rá tudta magát szánni az utolsó pillanatban a férfias megvallásra, amikor egy szolgálólány árulkodó galileai tájszólására célozott? ,,Erre átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek!'' (Mk 14,71). Nem, természeténél és jelleménél fogva nem volt szikla! És mégis éppen ez a tanítvány, ez az ember, ,,Simeon'', ahogyan születésétől fogva nevezték -- vagy ,,Simon'', ahogyan neve görögösen hangzik az Újszövetségben --, ez az, akit Jézus alkalmasnak talált az Egyház legfőbb hivatalára, a ,,Kéfa'', a ,,Szikla'' feladatára. Ez teszi ezt az apostolt emberileg is oly szeretetre méltóvá és elragadóvá.

Életének története páratlan üdvösségtörténeti jelentőségre emelkedett, mert ennek a Simonnak, Krisztus főapostolának a története Kéfásnak -- görögül Petrosznak, latinul Petrusnak, magyarul Péternek - - a történetévé lett. Lényegét nem nehéz fölismernünk.

Simon, egy bizonyos Jona (Johannesz) fia Betszaidából, a Genezáreti tó partján lévő halászfaluból származott. Házasságkötésekor átköltözött Kafarnaumba, anyósa házába, akit -- az evangélium szerint -- Jézus csodája gyógyított meg (Mk 1,29--31). Vajon Jézus parancsoló szava volt az, amely rávette Simont és testvérét, Andrást, akik együtt dolgoztak a két Zebedeus-fiúval (Lk 5,10), hogy hálóikat otthagyják a Genezáreti-tó partján (Mk 1,16--18)? Vagy azért szánta rá magát Simon Jézus követésére, mert megtapasztalta, milyen siker koronázza Jézus egyetlen szavát, amint az első tanítványok meghívásának története Lukácsnál (5,1--11) ezt elbeszéli? Mindkettő, Jézus szava is és tettének hatalma is hozzájárulhatott sorsfordító döntéséhez. A későbbi hagyomány joggal tekintette gondviselésszerűnek, hogy Simon foglalkozása szerint épp halász volt, amint ez az első testvérpár meghívásának történetéből Lukácsnál kiderül. Ez az elbeszélés teljesen Pétert helyezi a meghívástörténet középpontjába. Tanítvánnyá való meghívásában már ott cseng a későbbi meghívás, az emberhalászok között az első, a mindenkiért felelős emberhalász meghívása, melyben a Föltámadott részesítette: ,,Ezentúl emberhalász leszel'' (Lk 5,10). A hivatalos vezetők előtt ez a genezáreti halász természetesen csak egy volt a ,,vidéki emberek'' közül, akik a Törvényt nem ismerték, s ezért csak megvetésre voltak méltók. A közelgő istenország hatalmas hirdetője azonban nem szorult rá azok elismerésére, akik magukat igazaknak és tökéleteseknek tartották. Péter ugyan nem mutatkozott a legmegbízhatóbbnak Jézus követői között, mégis az Úr három legbizalmasabb embere közé számított. És Jézus már földi működésének idején megadta neki társai szószólójának szerepét. A többi tanítvány nevében Simon cselekedett (Mk 8,32).

A Jézus-hagyomány irodalmi és teológiai sajátsága következtében jelentéktelen dolog, hogy máig nem lehet biztosan megállapítani, Jézus milyen alkalommal ígérte Simonnak a ,,Kéfás'' nevet, megmagyarázván sokat vitatott primátus-ígéretével: ,,Te Szikla vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui (a halál hatalma) sem vesznek erőt rajta.'' A döntő az, hogy a különböző összefüggésekben rögzített hagyomány szerint (Mt 16,18; Mk 3,16; Jn 1,42) Jézus maga jelölte meg Simon halászt a ,,Kéfás'' névvel. Az arámul beszélő zsidók előtt azonban ez a szó csak egyszerű megjelölésnek számított, és semmiképpen sem vonatkozott Simon személyes mivoltára. Ezért Jézusnak külön meg kellett magyaráznia a név jelképes értelmét. Neki kellett Simon előtt föltárnia, miért, milyen értelemben nevezte őt sziklának. Abban az egyházépítő ígéretben, amelyet Máté összekapcsolt a Messiás- vallomással (Mt 16,18 sk.), ez meg is történik. Ez az ígéret teljhatalmat és felelősséget foglal magában. Simonnak -- mint a Messiás Jézus által építendő hívő közösség szilárd alapjának -- kell az Egyház fennállása és egysége biztosítékának lennie. S mint ilyennek üdvösségközvetítő teljhatalommal kell rendelkeznie. Ezt bizonyítja a hozzáfűzött képes beszéd a mennyek országa kulcsainak, az oldás és kötés hatalmának átadásáról (Mt 16,19). Se teljhatalom átadását erősíti meg a második nagy meghívás a maga pásztorképével (Jn 21,15-- 17: Legeltesd bárányaimat...).

Az 1Kor 15,5, Lk 24,34, Mk 17,7 és Jn 21. fejezetének egyöntetű tanúsága egy rendkívül figyelemreméltó tényt bizonyít: az Úr Simont részesítette abban a kitüntetésben, hogy neki jelenjék meg elsőnek. A tanítványokkal elköltött étkezés után kezdődő, ünnepélyes párbeszédet a Föltámadott kizárólag csak Simonnal folytatta. Simon külön megbízatását a lukácsi meghívástörténet az emberhalász képével elővételezte. Ezt most a Föltámadott egy másik képpel mondja ki, amelynek jelentős előtörténete van az ószövetségi üdvösségvárásban és magában Jézus igehirdetésében is: ,,Legeltesd juhaimat... Legeltesd bárányaimat.'' A Föltámadott kiemelt értelemben tette meg Simont nyája pásztorává, tehát első pásztorrá, nyája főpásztorává. Micsoda felelősségteljes vezetést, odaadó és önzetlen gondviselést foglal magában ez a keleti és bibliai kép a pásztorról, még inkább az ószövetségi ígéret a végső idők pásztoráról! Erre kell gondolni, hogy fölmérhessük e megbízó szónak teljes, eleven tartalmát, és szembeszállhassunk az ellenvetéssel, hogy Krisztus az örök üdvösség közvetítését semmiképpen sem szolgáltathatta ki emberi rendelkezésnek és önkénynek.

A Szentlélek elküldésével jött el a pillanat, hogy a Fölmagasztalt a Lélek erejével építeni kezdje Egyházát Péterre, a Sziklára. Természetesen naiv anakronizmus hibájába esne az ember, ha Péter hivatalának a későbbi évszázadokban bekövetkezett teológiai, alkotmányjogi és adminisztratív fejlődését tenné meg a Főapostol helyzetének, Péter primátusának mértékévé. A kezdeti idők egyedülálló viszonyai ékesszóló nyelven beszélnek itt. Még tevékenyek a föltámadott Úr által meghívott apostolok. Az Egyház még jól áttekinthető, szinte családi viszonyok között él. Az emberi fáradozást a Léleknek és a kegyelmi ajándékoknak rendkívüli hatásai támogatják és egészítik ki. Az Egyház ápolja az eleven reményt, hogy az Úr hamarosan visszatér, és megkezdődik Istennek az idők végét jelentő uralma. Ezek a körülmények nem engedték meg, hogy illetékességi kérdések és egyházszervezési problémák oly mértékben fölmerüljenek, amilyen mértékben azt a következő évszázadok megkívánták. Arról sem szabad megfeledkeznünk, milyen korlátozott mértékben állnak rendelkezésünkre a szűkszavú források. Az Újszövetség egyes darabjai kimondottan alkalomszerűen és igehirdető célzattal készültek. Szerzőiknek nem volt szándékában, hogy megírják a fiatal Egyháznak, misszióinak, életének, vezető személyiségeinek, tanításának és alkotmányának aprólékos, kimerítő történetét.

Annál figyelemreméltóbb, hogy mindezek ellenére a legrégibb forrásainkból kitűnik Péter elsőrangú szerepe a legkülönfélébb esetekben. Biztos, hogy Péter nem volt olyan teológus, mint az egykori rabbi, Pál, vagy a zsidóknak írt levél szentírásismerő szerzője. Sem az alkalomszerű Péter-beszédek az Apostolok Cselekedeteiben, sem az első Péter-levél, amelyet Silvanus írt le, nem jogosít föl arra, hogy Péter-féle teológiáról beszélhessünk. Mégis kezdettől fogva ő a vezető ember az ősegyházban. A második generáció idejében készült Apostolok Cselekedeteiben számos csodatétel erősíti meg küldetését és Krisztusról tett tanúságát, sokkal több, mint a pogányok apostolának missziós működését. A Tizenkettő közül egyedül Péter beszél az Apostolok Cselekedeteiben. Úgy jelenik meg, mint az ősegyház felelőssége tudatában lévő, a Lélek hatalmát bíró vezetője, mint az evangélium sikeres hirdetője és végül mint a pogány-misszió úttörője, akinek éppen ezért számot kell adnia a ,,körülmetéltségből származó testvérek'' előtt (ApCsel 11,1 sk.).

Pál 37 körül azért megy föl Jeruzsálembe, hogy megismerje Pétert (Gal 1,18). Az apostoli zsinatról (48/49) szóló beszámolójában a törvényhez hű Jakabot Kéfás előtt említi azok közt a ,,tekintélyesek'' közt, akik helyeselték, hogy nem követeli meg a szertartási törvények megtartását (Gal 2,1--10).

Természetesen föl lehet tenni a kérdést, miért vonult vissza Péter az antiochiai egyházközségben az ottani pogány származásúak asztalközösségétől, ,,amikor egyes emberek Jakab környezetéből'' odajöttek (Gal 2,11 sk.). Aligha pusztán emberi félelemből, inkább talán attól félt, hogy újabb veszély származik az egyházra a törvénytisztelők fanatizmusából. Óvakodni kell, nehogy ezt az ún. ,,antiochiai nézeteltérést'' úgy értelmezzük, hogy Pál nem ismerte el Péter legfőbb tekintélyét. Éppen mert Péter volt az az ember, aki a pogányok egyházában is számított, érthető, hogy Pál később Antiochiában éppen ,,Kéfást'', és csak őt a teljes nyilvánosság elé állította, hogy szemére hányja az ellentmondást az asztalközösség kérdésében tanúsított magatartásért.

Az I. Heródes Agrippa alatt (44 körül) támadt, az Apostolok Cselekedeteiben is elbeszélt egyházüldözéssel mozgalmas időszak kezdődött Péter életében. Elhagyta Palesztinát, bár egyelőre csak a birodalom keleti részébe ment. Hogy Korintusban is járt volna, arra semmiképpen sem lehet abból következtetni, hogy ott létezett egy Kéfás- párt (1Kor 1,12), a lehetősége azonban mindenképpen megmarad. Az 1Kor 9,5 megjegyzése, amely külön említi Kéfást mind a ,,többi apostoloktól'', mind az ,,Úr testvéreitől'', apostoli vándoréletet tételez föl. Az apostoli zsinat utáni időben (49 táján) mindenesetre Antiochiában találjuk. A kisázsiai egyházközségeknek szánt első Péter- levél nagy bizonyossággal az apostol kisázsiai tevékenykedését tételezi föl. Ugyanez a helyzet római tartózkodásával kapcsolatban is (5,13), amelyet természetesen a Római levél megírása utánra kell helyeznünk.

Bármily kevés konkrét adatot tartalmaznak forrásaink Péter utazásairól és tevékenységéről életének második periódusában, két jelentős tényt mégis biztosan meg lehet állapítani belőlük.

Először is Péter az egyetlen az apostolok és más jeruzsálemi tekintélyek sorából, akit az ApCsel 12,17 által jelzett időpont után Palesztinán kívül, tehát kimondottan pogány területen lehet találni, mégpedig életének kései szakaszában, amikor az ,,ősegyházközség'' már nem reprezentálta az egész egyházat, mint kezdetben. Már ezt is nehezen lehet összeegyeztetni azzal a különben is bizonyítatlan föltevéssel, hogy Péter hamarosan lemondott az Egyház vezetéséről, és kizárólag a zsidók misszionálásának élt, mégpedig teljes függőségben Jakabtól, az Egyház új fejétől.

A másik körülmény sem kevésbé figyelemreméltó. Bár az apostol úton van, nincs semmi látható kapcsolata a helyi egyházközségekhez, amint csupán missziós tevékenység esetében várnunk kellene. Ebben is a főapostolnak, Simonnak az egész Egyházra szóló jelentősége nyilatkozik meg. Ebből magyarázható, hogy az egykori betszaidai halász miért jutott el Rómáig, amit vértanúságának tanúságtevői egyértelműen igazolnak a kilencvenes évek közepétől kezdve. Üdvösségtörténeti feladata a Szentföldön kezdődött, Jeruzsálemben, a szent városban, isteni Urának és Mesterének szövetséget és Egyházat alapító halála helyén. De megbízatása kivezette a főapostolt a hellénisztikus világba, egészen az akkori világbirodalom fővárosába, minthogy az Egyház már pár év után átlépte a zsidóság határait, és döntő lépéseket tett a népek egyháza és a világegyház felé. Megszületik a vértanúk egyháza. A főapostol erőszakos halála azonban nem akadályozhatta Krisztus üdvözítő közösségének állandó épülését és fennmaradását: ,,Te Szikla vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.''

Emberi képesség, világi hatalmi eszközök használata, diplomáciai ügyesség, nagy tanítók bölcsessége avagy éppen erős és szent egyéniségek kisugárzó ereje volt az, ami az Egyháznak ezt a folytonos épülését és fennmaradását biztosította? Péter története más választ ad erre a kérdésre. Nem véletlenül őrizte meg az ősegyház szenvedés- hagyománya Péter tagadásának történetét. A hűség és a gyöngeség közti küzdelmet úgy fogta föl az ősegyház, mint minden hívőnek szóló óvást a csalfa önbizalomtól, s mint az Úr megbocsátó szeretetének vigasztaló ígéretét. De e tagadás tanulságához más is társult: egy másik különleges megbízatás, amelyet Jézus legközelebbi tanítványainak kudarca kapcsán adott Péternek. Előre látta ugyanis tanítványai megbotránkozását és kiábrándultságát szenvedése és halála miatt, ezért így intette és biztatta Pétert: ,,Simon, Simon, a sátán hatalmat kért magának fölötted, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet'' (Lk 22,31--32). Nem saját erejével őrizte meg tehát Simon legbensőbb hitének szikráját. Jézus, az elközelgett istenország teljhatalmú hirdetője maga imádkozta ki a kegyelmet a személyében elbukó Simonnak, hogy mennybemenetele után saját különleges feladatának tekintse testvérei megerősítését a hitben. A mennybe ment Krisztus volt és marad az Egyház tulajdonképpeni építője, nyájának gazdája és pásztora.


--------------------------------------------------------------------------------

Péter a legyőzhetetlen ,,Szikla'', amelyre Jézus Krisztus Egyházát építette, a kiválasztott pásztor, akinek az Úr átadta ,,a mennyek országának kulcsait''. Az Egyházban élő keresztények jól ismerik azt az erős vonásokkal rajzolt kifejező képet, amelyet újszövetségi iratok adnak róla. Így hát a következőkben csak egy inkább elbeszélő jellegű ábrázolásnak adunk helyet.

,,Uram, te egyszer megtanítottál a hullámokon járni, vezess most biztos lábbal át ezen a kőtengeren, amely felé közeledem'' -- így imádkozott az apostol, amikor az ostiai kikötő felől vezető úton a főváros felé vándorolt. Nemsokára átlépte Péter a hatalmas kaput, amely mögött Róma lármája zúgott. Pazar pompájú hófehér márványpaloták emelkedtek előtte. Pár utcával odébb azonban a nyomor lakott fojtogató, szűk utcákban. Mindenütt a szorgos nyüzsgés. Az emberek arcába tekintve meglátta bennük a rohanást a boldogság és a haszon után, de a munkának és a gyakran reménytelen életnek a nyomasztó terhét is. Hogyan fogjon hozzá ebben a városban a keresztről szóló tanítás hirdetéséhez?

A zsidó negyedben kezdett prédikálni. Sokakban kihalt már a lelki dolgok iránti érzék, ők csak lenézően mosolyogtak különös honfitársukra. Mások azonban fölfigyeltek a galileai halász szavára, mert vigasztalóan és boldogítóan érintette lelküket. Péter betért a viskókba, és betért a sokemeletes bérházakba is. Beszélgetett rabszolgákkal, akik hajókat rakodtak a Tiberis partján, s csak pillanatnyi nyugalmuk volt. Itt is, ott is föllobbant egy-egy szikra.

Hónapok teltek el. Róma első keresztényei kezdtek gyülekezni. És íme, bizonyos napokon virradat előtt különös csapatot lehetett látni, az egyik szenátor házába igyekeztek: asszonyok és boltosok a zsidó negyedből, előkelő hölgyek és patríciusok, plebejusok és rabszolgák mellett. Mindnyájuknak Péter volt az atyjuk, aki megkeresztelte, tanította őket, és a szent Kenyeret nyújtotta nekik.

Amikor a hivatalos Róma megérezte, hogy az új vallás veszélyes lehet, mivel az emberek egyenlőségét hirdeti és éli, azonkívül a császárt nem tiszteli istenként, a keresztények arra kényszerültek, hogy összejöveteleiket a katakombák föld alatti sírkamráiban tartsák. Az éjszakai órákban a mécses gyér fényénél Isten pásztora -- aki egykor megtagadta az Urat a szolgáló előtt -- átadta gyermekeinek a benne izzó erőt. Azután eltemették néhány testvérüket és nővérüket, akik Néró kertjében eleven fáklyaként égtek el vagy vadállatok prédájává lettek.

Eljött az a nap, amikor a császár kopói Pétert is elfogták, és a Mamertinusi börtön sötétjébe vetették. Péter azonban a börtönben is a fény, a szabadság és az élet üzenetét hirdette. Csendes éjszakákon, amikor szenvedésének társai tompa álomba merültek, az Úrhoz imádkozott. Maga előtt látta Mesterét, és hallotta, hogy e szavakat mondja: ,,Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, és oda visz, ahová nem akarod.'' ,,Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!'' -- suttogta ismételten maga elé. És súlyos napjai telve voltak mély békességgel.

Hetek múlva a bíró elé hurcolták Pétert, aki halálra ítélte. Halálra? Nem! Életre, a Mesteréhez való boldog hazatérésre. Úgy tetszett neki, hogy meg kell köszönnie a bírónak ezt az ítéletet. Nem sokkal később korbácsütések csattogtak, és szétroncsolták húsát. Majd fölrángatták, kihurcolták egy dombra, kemény, éles szegélyű keresztre dobták, amely a földön hevert. Már rángatták durva fogásokkal tagjait a négy gerendavég felé, amikor kérő mozdulatot tett az apostol: ,,Barátaim, tegyétek meg nekem azt a kedvességet, hogy fejjel lefelé feszíttek keresztre!'' Különös kérés! De miért ne? Ez egyszer valami más, új lesz! Legyen meg az akarata. Úgy szögezték a keresztre, ahogy kívánta, mert alázatosságában nem tartotta magát méltónak ugyanarra a halálra, mint amelyet a Mester viselt el.

Órákon át tartott a szenvedés.

Akkor jöttek a hóhérok és doronggal összezúzták a megfeszített lábszárait, amint a római büntető törvény előírta.

Simon, Jónás fia meghalt, Péter azonban nem halt meg. Utódjában, Linusban Krisztus helyettese ismét ott állt a katakombákban, és hirdette Urának boldogító üzenetét.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki a mai napon Szent Péter és Szent Pál apostol ünnepével ajándékoztál meg minket, kérünk, segítsd Egyházadat, hogy mindenben kövesse azok tanítását, akik ott álltak kereszténységünk kezdeténél!

Példája:
    Gyengeségünk dacára is kiválaszt az Úr minket nagy feladatokra.


SZENT GEROSA* VINCENCIA* III. r. (1784-I-847) és SZENT CAPITANIO* MARIA BARTOLOMEA III. r., rendalapítók (1807-1833)
Gerosa Mária Katalin (szerzetesi nevén Vincencia) Brescia közelében Lovere városkában született. Apja jómódú boráru-kereskedo volt. Fiatal éveit a szülőiházban töltötte, s csakhamar tagja lett a ferences III. rendnek. Szülei halála után nagybátyja házában dolgozott 30 éves koráig. Mivel testvérei elhaltak, o kapta meg a szüloi örökséget. Házát megnyitotta a szegényeknek: gabonát, ruházatot, pénzt osztott ki közöttük s minden héten 12 szegényt háromszor látott el ebéddel. Különös gondot fordított a szegény és beteg fiatal leányokra, s azokra, akik bunös útra tértek. Amikor a közelben egy házat örökölt, 1823-ban kórházzá alakította. 9 hónappal késobb találkozott Maria Capitanio Bartolomeával.
Bartolomea szintén Lovere-ben született. Édesanyja jó katolikus volt, de apja iszákos. Leányának nagy szeretettel sikerült apját kigyógyítania káros szenvedélyébol. A klarisszák közé szeretett volna lépni, de ezt szülei ellenezték. Lelkiatyja tanácsára - nem nyilvánosan - tisztasági fogadalmat tett, Elvégezte a tanítóképzot s gyermekek oktatását végezte. O is tagja lett a ferences III. rendnek. 25 éves volt, amikor találkozott Gerosával s közösen határozták el, hogy megalapítják a Gyermek Máriáról nevezett Szeretet Novérei kongregációt. Fo tevékenységük az oktatás, betegápolás volt. Egyenlore ketten tevékenykedtek: Bartolomea tanított, Vincencia pedig a kórházban tevékenykedett. A helybeli plébános ajánlatára Szent Vince Leányai szabályát fogadták el. Szerény lakóhelyükön árvákat is neveltek. Közös megegyezéssel a fiatalabb, Bartolomea lett a fonökno. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk. Bartolomea tüdobajban szenvedett, de nem kímélte magát, végül már az orvosok tiltották el a munkától. Fennmaradt jegyzetei, a kezdo novérek számára elmondott beszédei tanúsítják, hagy az életszentség magas fokára jutott. 1833. júl. 26-án hunyt el. Halála után Vincencia vette át a vezetést, s „idosebb novérnek” neveztette magát. Az alázatosságban mindvégig példát adott társainak. Még megérte, hogy rendje gyors fejlodésnek indult. Tíz év alatt 40 házuk lett csak Olaszországban, Milánoban, majd külföldön is. Száz év múlva pedig a rend több, mint 7000 tagot számlált a világ mindan részében. Vincencia 1847. jún. 29-én hunyt el. Mindkettojüket XI. Piusz avatta boldoggá, majd XII. Piusz 1950-ben szentté.
„A szerzeteseket... Isten szolgálata serkentse és tegye erossé az erények gyakorlására: foleg az alázatosságban, engedelmességben, lelki erosségben és tisztaságban tunjenek ki; ezekkel vesznek részt Krisztus önkiüresítésében s az o életében a Lélek által.”

Zsinati határozat a szerzetességrol.

Imádság:

Istenünk, Szent Vincencia és Bartolomea rendalapító szüzek példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládjuk tagjaiban is fellobbantottak. Egyházad elmúlhatatlan dicsoségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Cirusz és János ingyenes orvosok

Szent Cirusz és János az alexandriai Konope városában szenvedtek vértanúságot. Erről január 31-én emlékeztünk meg. Manuthin városában volt egy pogány templom, és ez a hely nagyon gyötrelmes hely volt. A tisztátalan lelkek sokat háborgatták az embereket. Szent Cirill alexandriai érsek sokat imádkozott Istenhez, hogy űzze el onnan a gonosz szellemeket, megjelent neki egy angyal, és kérte, hogy vigyék arra a helyre a két szent ingyenes orvos ereklyéit és helyezzék el azokat a szent apostolok templomában. Amikor ez megtörtént, a tisztátalan lelkek támadásai és ártalmai megszűntek azon a helyen. A szent vértanúk ereklyéiből sok csodálatos gyógyulás fakadt. Ez nagy örömet okozott a város lakóinak és ettől kezdve ünnepelték a szent ereklyék oda vitelének napját. Ez 412-ben történt.


SZENT IRÉNEUSZ
*Szmirna, 115--150 között +Lyon, 202/203. február 28. (?)
Iréneusz az volt, amit görög neve jelent: a békesség embere. A béke a keresztények számára kezdettől fogva annak az üdvösségnek a foglalata, amit Krisztus hozott. Iréneusz egész élete folyamán a béke helyreállítása és megerősítése érdekében dolgozott, ennek szentelte minden erejét. A békesség szeretete és a békítés képessége nyilvánvalóan egészen személyes karizmája volt. Az Egyház békéjéért és egységéért folytatott szüntelen küzdelem tette életét gazdaggá, s állított neki örökké áldott emléket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Iréneusz gyönge, ,,minden áron való békességet'' akart. Ellenkezőleg! Férfias harcot folytatott mindazokkal szemben, akik az Egyház békéjét veszélyeztették vagy megrendítették. A béke szolgálatában cáfolta korának tévedéseit, és igazi teremtői tett gyanánt elsőként hagyott ránk egységes keresztény tanítást. Ezzel a keresztény teológia elismert megalapítója, és ,,a katolikus dogmatika atyja'' lett.

Iréneusz azon kisázsiai keresztény közösségek egyikéből származott, amelyekben az apostolok munkájának emléke különös elevenséggel élt, és hűségesen ápolták is azt. Születésénél fogva görög volt és keresztény. Ifjúságától kezdve széles körű szellemi képzésben részesült. Ennek köszönhette a Szentírás és az őskeresztény irodalom ismeretén kívül bámulatos olvasottságát a kortárs filozófiában és irodalomban. Ezenkívül abban a szerencsében volt része, hogy mint serdülő fiatalember az apostol-tanítvány, Polikárp püspök lábainál ülhetett, s szívébe fogadhatta tanítását, amint később erről maga tanúskodott. Polikárp személyisége oly mély benyomást gyakorolt Iréneuszra, hogy még idős korában is emlékezett e tiszteletreméltó püspök föllépésének és tevékenységének minden mozzanatára. Szó szerint idézni tudta Polikárp szavait János apostolról és a Jézus környezetébe tartozó más férfiakkal való találkozásairól.

Férfikorában Dél-Galliában, Lugdunum (Lyon) városában találjuk Iréneuszt. Presbitere volt egy kisázsiai kivándorlókból álló egyházközségnek, akik azért telepedtek ott le, hogy továbbépítsék a római birodalom keleti és nyugati tartományai között már régen fennálló kereskedelmi kapcsolatokat. Lyon akkoriban fejlődött Gallia legnépesebb városává, melyben a keresztények Potheinosz püspökük vezetésével meglehetősen elszigetelten éltek. A bevándorlóknak Iréneusz az ő testvéri közösségükben készített maradandó működési teret. Hamarosan ki kellett állnia papi munkájának tűzpróbáját is. 177- ben ugyanis Lyon bennszülött lakossága szenvedélyes gyűlölettel üldözni kezdte a keresztényeket. Potheinosz püspököt és közösségének több tagját bebörtönözték és szörnyű módon megkínozták.

Iréneuszra hárult a törődés a foglyokkal és annak biztosítása, hogy kapcsolatot tarthassanak egyházközségükkel. Hogy mekkora bizalmat élvezett, kivehetjük a következőkből: Egy napon Potheinosz püspök a többi fogolytársával egyetértésben Eleutherius pápához küldte őt követségbe. Az volt a feladata, hogy Krisztus vértanújelölt hitvallóinak nevében szelídebb eljárásra bírja a pápát a kisázsiai montanistákkal szemben, akiknek hibája tulajdonképpen csak szenvedélyes fanatizmusuk volt. Küldetését Iréneusz sikerrel fejezte be.

Római küldetésének köszönhető, hogy Iréneusz nem osztozott püspökének és többi bebörtönzött lyoni testvérének és nővérének sorsában, kik az ő távolléte alatt mindannyian vértanúhalált szenvedtek. A nyolcvan éves Potheinosz püspököt nyilvános kihallgatása alkalmával oly súlyosan bántalmazták, hogy két nappal később meghalt. A tekintélyes Vettius Epagathus (aki a keresztények védelmére jelentkezett, s azonnal letartóztatták), Vienne-i Sanctus diákonus, az éppen megkeresztelt Maturus, Alexander orvos, a hős Blandina rabszolganő, a tizenöt éves bátor Ponticus, Pergamoni Attalus (,,aki mindig oszlopa és támasza volt a testvéreknek'') és a lyoni egyházközség más tagjai, összesen negyvennyolcan, iszonyú kínzások után az amfiteátrumban haltak meg egy népünnepély alkalmával.

Amikor Iréneusz visszatért Rómából, elárvult és megfogyatkozott egyházközséget talált, amely most őt, ,,Krisztus szövetségének'' általánosan tisztelt és szeretett, buzgó apostolát választotta püspökévé. Az üldözési hullám közben némileg alábbhagyott, ezért Iréneusz felelősségteljes hivatalát bizonyos mértékig akadálytalanul láthatta el. A következő években mégis állandó kísérője volt a gond és az aggodalom, hogy váratlanul ismét kitörhet egy letartóztatási hullám.

Püspöki tevékenységéről kevés hírünk van. Minden jel arra mutat, hogy nem elégedett meg egyházközségének vezetésével, hanem buzgón fáradozott Gallia további misszionálásán, s hithirdetőket küldött az ország különböző részeibe. Addig Dél-Gallia nehezen hajlott a megtérésre, most egymás után keresztény közösségek támadtak Tours-ban, Chálons-ban és Autunben, és valószínűleg Besançonban, Dijonban és Langres-ban is virágozni kezdett a keresztény élet. A lyoni vértanúk vére nyilvánvalóan nem hullott hiába. Szent magvetés gyanánt ezerszeres termést hozott a gall kereszténységben, amely Iréneusz püspöksége alatt pompásan felvirágzott.

Mintegy tizennégy évvel az Eleutherius pápához történt küldetése után Iréneusz még egyszer békekövetként lépett föl a pápa és a kisázsiai egyházközségek közt. Victor pápa ugyanis a húsvét ideje fölött támadt vitában ki akarta zárni a kisázsiai püspököket az egyetemes Egyházból, mivel ,,eretnek módon eltérnek a közösségtől és az Egyháztól''. Ekkor Iréneusz ,,a kormányzása alatt álló gall testvérek nevében'' írást intézett Victor pápához, melyben tisztelettel és nyomatékosan kérte, hogy ,,ne zárja ki Isten egyházait, amelyek az ősi, áthagyományozott szokásokhoz ragaszkodnak'', hanem ,,lépjen föl a béke, az egység és a szeretet érdekében''. Euszébiosz ezzel kapcsolatban megjegyzi Egyháztörténetében (V. 24), hogy Iréneusz ezúttal igazi békeszerzőként viselkedett, méltón a nevéhez. A közvetítő fáradozásait ezúttal is siker koronázta: a vitatkozó felek véglegesen kibékültek.

A püspök -- felelőssége tudatában -- új feladatra vállalkozott, amikor gall egyházmegyéjében is megjelentek és nagy károkat okoztak a terjeszkedő gnosztikus tévtanok. Egy barátja tájékoztatást kért ezekről az úgynevezett gnosztikusokról. Ez adott alkalmat Iréneusznak, hogy terjedelmes művet írjon A hamis gnózis leleplezése és cáfolata (Adversus haereses) címmel. Megcáfolta azt a téves tanítást, hogy az anyag rossz, és az emberek csak megfelelő megvilágosodás és tudás segítségével nyerhetik el az üdvösséget. Az üdvösség nem a tanultság következménye, hanem Krisztus követéséből születik.

A szeretet tette Iréneuszt az Egyház egységének és békéjének szószólójává. A püspökök egysége -- akik tanításukban egyöntetűen az apostolokra és Krisztusra visszamenő hagyományra támaszkodnak -- az igehirdetés megbízhatóságának csalhatatlan jele volt számára. Szinte ujjongva mutat rá, hogy az Egyház ezt az összhangot ,,nagy gondossággal őrzi, mintha egyetlen házban lakna, és mintha csak egy szíve, egy lelke és egy szája volna''.

Iréneusz a keresztény hit egységégének benső okát is világosan fölismerte Krisztusban, aki ,,önmagában mindenkit és mindent egybefoglal''. Krisztus, akiért az egész teremtés van, velünk ,,jár az egész üdvösségtörténeten át'', köztünk és bennünk van, hogy megváltottainak közösségét egyre jobban egybefűzze.

Minden, amit Iréneusz írt, kizárólagosan a keresztény hit oktatásának szolgálatában állt. Jellemző rá, hogy nem akart mesteri szónoknak föltűnni, mert semmi mással nem törődött, csak a rábízott lelkek üdvösségével. Sajnos egyéb írásaiból csak egyetlen egy maradt ránk: az apostoli igehirdetés kifejtése, melyben a keresztény jóhír igazságát az ószövetségi ígéretekkel való belső összefüggésből mutatja ki.

Írásait már életében is mindenfelé olvasták és terjesztették. Az egyházatyák és régi írók elhalmozták dicséretekkel, s ,,Nyugat fényességének'' nevezték. Mivel tökéletes igazságszeretetében sohasem mondott többet, mint amit megbízható forrásokból merített, állításai a mi kritikus korunkban is megállják a helyüket, és megőrizték időszerűségüket azok számára, akik hitbeli ismereteiket el akarják mélyíteni.

Sajnos semmi pontosat nem tudunk arról, hogyan végezte életét a béke és egység eme előharcosa. Egy tiszteletreméltó régi hagyomány szerint vértanúként halt meg egyházközségével együtt Septimius Severus császár idejében: egy nap császári parancsra katonák zárták körül a várost, minden keresztényt elfogtak és megöltek. Súlyos bántalmazások után Iréneuszt is meggyilkolták. Úgy látszik, hogy már Jeromos is tudott erről, mert kifejezetten vértanúnak mondja a szent püspököt. Tényszerű adatokat Tours-i Szent Gergely közöl Iréneusz püspök vértanúhaláláról. Erre a hagyományra alapozva az Egyház vértanúnak tiszteli és ünnepli Iréneuszt.

A Jeromos-féle martirológium a 202. évben június 28-ra teszi Szent Iréneusz vértanúságát. A római kalendáriumba 1920-ban vették fel az ünnepét, június 28-ra, de 1960-ban Szent Péter és Pál vigíliája miatt áttették július 3-ra. 1969-ben, mivel a vigília megszűnt, visszakerült június 28-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Néhány, főleg a gondolkodására utaló vonást fel tudunk idézni ennek a 2. században élt teológusnak és békeszerzőnek az életéből, aki megkapta a ,,katolikus dogmatika atyja'' és a ,,nyugati egyház fényessége'' megtisztelő címet.

Egy ránk maradt levélrészletben Iréneusz visszaemlékezik ifjúságára, is ezt írja egyik barátjának: ,,Láttalak téged, amikor még gyermek voltam, Polikárpnál. Jobban emlékszem az akkori időkre, mint arra, ami csak az imént történt. Mert amit az ember ifjúságában tapasztalt, lelkével növekszik, és megmarad vele egyesülten.

A Szent Polikárppal való találkozás egész életére rányomta bélyegét. Ezt írja: ,,Szavait az Istentől kapott kegyelem révén akkoriban nagy buzgósággal fogadtam; nem papírra, hanem a szívembe írtam be azokat.''

Adversus haereses című munkája elején ezt írja a finom lelkű és igen tanult Iréneusz: ,,Nem szoktam hozzá ugyan az íráshoz, és nincs gyakorlatom az írásművészetben -- a szeretet mégis hajt engem.''

Azután kifejti, hogy Krisztus megváltó műve nem a tudomány közvetítésében áll, amely senkit sem tud boldogítani, hanem kizárólagosan az Üdvözítő önzetlen, szerető tettében, halálig menő önfeláldozásában. Iréneusz hangsúlyozza, hogy az Urat ebben kell követnünk, és hogy ,,jobb és hasznosabb dolog őszinte egyszerűségben keveset tudni és a szeretetben Istenhez közeledni, mint fölhalmozott tudásunkkal magunkat tanultaknak tartva istenkáromlásban és Isten ellenségeiként élni.''

Istenre és az Egyházra vonatkozó kijelentései olyan élőek, szívből jövőek, hogy még ma is megragadják az embert. Úgy tartotta, gyakran nevetni kellene az eretnekek ötletein, ,,a valóságban azonban sírni kell, ha látjuk, mennyire visszaélnek az igazság szentségével és nagyságával, ezzel a kimondhatatlan hatalommal.''

Iréneusz írta le az első pápanévsort Pétertől kezdve, s a maga korában koronatanúja a római püspök primátusának. Így hangzik a klasszikus megfogalmazás: ,,A római egyházzal, sajátos rangja révén, minden egyháznak összhangban kell lennie.'' És mégis abban a vitában, amely a húsvét ünneplésének időpontja miatt föllángolt a római püspök és a keleti egyházak között, Iréneusz nem állt egyértelműen a pápa mellé. Keleten húsvétot az első tavaszi holdtölte napján -- ezért gyakran hétköznap -- ünnepelték, s a hagyományra hivatkoztak. Rómában (ugyanúgy, mint ma) az ünnepet az első tavaszi holdtöltét követő vasárnap tartották meg, és Viktor pápa is a hagyományra hivatkozott. Mivel a keleti egyházak nem akarták átvenni a római gyakorlatot, a pápa kizárta őket az Egyház közösségéből. Ekkor lépett színre Iréneusz.

Levelet írt Viktor pápának, és nyomatékosan kérte, hogy ne járjon el túlságosan szigorúan. Inkább hagyja, hogy a különbözőség megmaradjon, mint hogy az egyháznak egy része elszakadjon az egésztől. A pápa visszavonta a kiközösítést, és a keleti egyházak a 3. században önként átvették a húsvét római időpontját.

Egy régi kézirat elbeszéli, hogyan nevezte meg Iréneusz nem sokkal vértanúsága előtt utódjaként Zakariás papot. Mindketten végigimádkoztak egy éjszakát. Akkor megjelent az Úr angyala, és fölszólította Iréneuszt: gondoskodjék róla, hogy Zakariás az üldözők elől elrejtőzzék, mert neki kell a jövőben az ő munkáját folytatnia, számára pedig hamarosan elérkezik a beteljesedés órája. Akkor a szent püspökké szentelte Zakariást, és meghagyta, hogy rejtőzzék el. Miután Iréneusz áldozata beteljesült, Zakariás első püspöki tette az volt, hogy eltemette a szent holttestét.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Iréneusz püspöknek megadtad, hogy erősíthette az igaz tanítást és a békét Egyházadban, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy a hitben és a szeretetben megújuljunk, és őrizhessük magunkban a te igazságodat és békédet!


Példája:
    Az üldözésből erőt kell meríteni a békésebb időszakra!
        Ez igaz a bántásokra, szeretetlenségekre is.


VEDRUNAI SZENT JOACHIMA III. r., rendalapító (1783-1854)
Barcelonában fonemesi családban született. Hét testvérével együtt vallásos nevelést kapott. Gyermekkorában kármelita apáca szeretett volna lenni, de apja akaratából 16 éves korában férjhez ment De Mas Tivadar ügyvédhez. Mindketten beléptek a ferences III. rendbe. 17 évig tartó házasságuk alatt nyolc gyermekük született, akiket istenfélelemre neveltek. Amikor Napóleon elfoglalta Spanyolországot, Tivadar, aki a spanyol hadseregben szolgált, Vic*-be vitte családját. A franciák elol egy idore el kellett menekülniök, de a háború után újra visszatértek. Tivadar itt halt meg 1816-ban. Joachima 33 évesen özvegyen maradt. Nevelte gyermekeit, betegeket ápolt, közben érlelodött szerzetesi hivatása. Szigorú önmegtagadó életet élt, a harmadikrendi ruhát viselte mindennapi öltözeteként. 1820-ban egy gyóntató – gyónását meghallgatva – azt a tanácsot adta neki, hogy alapítson új szerzetet. 1823-ban, amikor két gyermeke megházasodott, gyermekei nevelése biztosítva volt, sor került terve megvalósítására. Ferences gyóntatója segítségével összeállította a Szabályzozott III. Rend Ferences Novérei szabályzatát. A Vic-i püspök azonban, aki kármelita volt, átváltoztatta a szabályzatot és a közösség jellegét is, így 1826-ban mint Kármelita Szabályozott Harmadik Rend lett a kongregáció elnevezése. Taregában megnyílt az elso kórházuk. A kedvezotlen politikai helyzet (karlista háború 1834-40) miatt s az uralmon lévo liberális kormány egyházüldözo intézkedései miatt Joachima anyát 5 évig börtönben tartották, majd 1843-ig számkivetésben élt néhány novérével. De utána egymás után épültek kolostorok, iskolák, kórházak egész Katalóniában. 1851-ben a betegség miatt lemondott az elöljáróságról, egyre jobban megbénult. „Haszontalanná és megvetendové” lett az emberek elott – ahogy ezt Jézustól kérte. Halálakor a kongregációnak 27 háza volt, az 1990-es években közel 300 a világ több országában. 1940-ben boldoggá, 1959-ben pedig szentté avatták.
Ünnepe máj. 22-én van.
Joachima anya mondásai:
„Aki engedelmeskedik, mindig jól cselekszik.”
„Ne törekedjetek arra, hogy gazdagabbak legyetek, mint a Volegényetek, mert az szégyenletes lenne.”
„Isten jó atya, olvas a szívekben. Siessünk hozzá tiszta szándékkal, s O mindig megvigasztal minket.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Joachimát viszontagságos idokben arra segítetted, hogy a betegek gondozására új szerzetcsaládot alapítson. Add, hogy erényeit követve a Krisztus-követés útján állhatatosak legyünk és az örök életre eljussunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Laura     vértanú, † 864       


Szent II. Leó    pápa és hitvalló, † 683       


Szent Pál orvos

Pál atya Korintusból származott keresztény szülőktől. Gyermeküket keresztény szellemben nevelték. Fiatal korában elment az egyik kolostorba, ott szerzetessé lett, és szigorú életet élt, Egy alkalommal, egy asszony házasságtöréssel vádolta meg a szerzetest, néhány nappal azelőtt született gyermekét elvitte hozzá. Az emberek előtt, a néhány napos gyermek megnevezte atyját így kiderült Pál ártatlansága. Ettől kezdve Isten a gyógyítás ajándékát adta Pálnak. Elhunyt a VII. században.


Szent Potamiéna és társai,     vértanúk, † ~230       


Szent Szerénusz és társai,     vértanúk, † ~230