Szent Cirusz és János ingyenes orvosok

Szent Cirusz és János az alexandriai Konope városában szenvedtek vértanúságot. Erről január 31-én emlékeztünk meg. Manuthin városában volt egy pogány templom, és ez a hely nagyon gyötrelmes hely volt. A tisztátalan lelkek sokat háborgatták az embereket. Szent Cirill alexandriai érsek sokat imádkozott Istenhez, hogy űzze el onnan a gonosz szellemeket, megjelent neki egy angyal, és kérte, hogy vigyék arra a helyre a két szent ingyenes orvos ereklyéit és helyezzék el azokat a szent apostolok templomában. Amikor ez megtörtént, a tisztátalan lelkek támadásai és ártalmai megszűntek azon a helyen. A szent vértanúk ereklyéiből sok csodálatos gyógyulás fakadt. Ez nagy örömet okozott a város lakóinak és ettől kezdve ünnepelték a szent ereklyék oda vitelének napját. Ez 412-ben történt.


SZENT IRÉNEUSZ
*Szmirna, 115--150 között +Lyon, 202/203. február 28. (?)
Iréneusz az volt, amit görög neve jelent: a békesség embere. A béke a keresztények számára kezdettől fogva annak az üdvösségnek a foglalata, amit Krisztus hozott. Iréneusz egész élete folyamán a béke helyreállítása és megerősítése érdekében dolgozott, ennek szentelte minden erejét. A békesség szeretete és a békítés képessége nyilvánvalóan egészen személyes karizmája volt. Az Egyház békéjéért és egységéért folytatott szüntelen küzdelem tette életét gazdaggá, s állított neki örökké áldott emléket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Iréneusz gyönge, ,,minden áron való békességet'' akart. Ellenkezőleg! Férfias harcot folytatott mindazokkal szemben, akik az Egyház békéjét veszélyeztették vagy megrendítették. A béke szolgálatában cáfolta korának tévedéseit, és igazi teremtői tett gyanánt elsőként hagyott ránk egységes keresztény tanítást. Ezzel a keresztény teológia elismert megalapítója, és ,,a katolikus dogmatika atyja'' lett.

Iréneusz azon kisázsiai keresztény közösségek egyikéből származott, amelyekben az apostolok munkájának emléke különös elevenséggel élt, és hűségesen ápolták is azt. Születésénél fogva görög volt és keresztény. Ifjúságától kezdve széles körű szellemi képzésben részesült. Ennek köszönhette a Szentírás és az őskeresztény irodalom ismeretén kívül bámulatos olvasottságát a kortárs filozófiában és irodalomban. Ezenkívül abban a szerencsében volt része, hogy mint serdülő fiatalember az apostol-tanítvány, Polikárp püspök lábainál ülhetett, s szívébe fogadhatta tanítását, amint később erről maga tanúskodott. Polikárp személyisége oly mély benyomást gyakorolt Iréneuszra, hogy még idős korában is emlékezett e tiszteletreméltó püspök föllépésének és tevékenységének minden mozzanatára. Szó szerint idézni tudta Polikárp szavait János apostolról és a Jézus környezetébe tartozó más férfiakkal való találkozásairól.

Férfikorában Dél-Galliában, Lugdunum (Lyon) városában találjuk Iréneuszt. Presbitere volt egy kisázsiai kivándorlókból álló egyházközségnek, akik azért telepedtek ott le, hogy továbbépítsék a római birodalom keleti és nyugati tartományai között már régen fennálló kereskedelmi kapcsolatokat. Lyon akkoriban fejlődött Gallia legnépesebb városává, melyben a keresztények Potheinosz püspökük vezetésével meglehetősen elszigetelten éltek. A bevándorlóknak Iréneusz az ő testvéri közösségükben készített maradandó működési teret. Hamarosan ki kellett állnia papi munkájának tűzpróbáját is. 177- ben ugyanis Lyon bennszülött lakossága szenvedélyes gyűlölettel üldözni kezdte a keresztényeket. Potheinosz püspököt és közösségének több tagját bebörtönözték és szörnyű módon megkínozták.

Iréneuszra hárult a törődés a foglyokkal és annak biztosítása, hogy kapcsolatot tarthassanak egyházközségükkel. Hogy mekkora bizalmat élvezett, kivehetjük a következőkből: Egy napon Potheinosz püspök a többi fogolytársával egyetértésben Eleutherius pápához küldte őt követségbe. Az volt a feladata, hogy Krisztus vértanújelölt hitvallóinak nevében szelídebb eljárásra bírja a pápát a kisázsiai montanistákkal szemben, akiknek hibája tulajdonképpen csak szenvedélyes fanatizmusuk volt. Küldetését Iréneusz sikerrel fejezte be.

Római küldetésének köszönhető, hogy Iréneusz nem osztozott püspökének és többi bebörtönzött lyoni testvérének és nővérének sorsában, kik az ő távolléte alatt mindannyian vértanúhalált szenvedtek. A nyolcvan éves Potheinosz püspököt nyilvános kihallgatása alkalmával oly súlyosan bántalmazták, hogy két nappal később meghalt. A tekintélyes Vettius Epagathus (aki a keresztények védelmére jelentkezett, s azonnal letartóztatták), Vienne-i Sanctus diákonus, az éppen megkeresztelt Maturus, Alexander orvos, a hős Blandina rabszolganő, a tizenöt éves bátor Ponticus, Pergamoni Attalus (,,aki mindig oszlopa és támasza volt a testvéreknek'') és a lyoni egyházközség más tagjai, összesen negyvennyolcan, iszonyú kínzások után az amfiteátrumban haltak meg egy népünnepély alkalmával.

Amikor Iréneusz visszatért Rómából, elárvult és megfogyatkozott egyházközséget talált, amely most őt, ,,Krisztus szövetségének'' általánosan tisztelt és szeretett, buzgó apostolát választotta püspökévé. Az üldözési hullám közben némileg alábbhagyott, ezért Iréneusz felelősségteljes hivatalát bizonyos mértékig akadálytalanul láthatta el. A következő években mégis állandó kísérője volt a gond és az aggodalom, hogy váratlanul ismét kitörhet egy letartóztatási hullám.

Püspöki tevékenységéről kevés hírünk van. Minden jel arra mutat, hogy nem elégedett meg egyházközségének vezetésével, hanem buzgón fáradozott Gallia további misszionálásán, s hithirdetőket küldött az ország különböző részeibe. Addig Dél-Gallia nehezen hajlott a megtérésre, most egymás után keresztény közösségek támadtak Tours-ban, Chálons-ban és Autunben, és valószínűleg Besançonban, Dijonban és Langres-ban is virágozni kezdett a keresztény élet. A lyoni vértanúk vére nyilvánvalóan nem hullott hiába. Szent magvetés gyanánt ezerszeres termést hozott a gall kereszténységben, amely Iréneusz püspöksége alatt pompásan felvirágzott.

Mintegy tizennégy évvel az Eleutherius pápához történt küldetése után Iréneusz még egyszer békekövetként lépett föl a pápa és a kisázsiai egyházközségek közt. Victor pápa ugyanis a húsvét ideje fölött támadt vitában ki akarta zárni a kisázsiai püspököket az egyetemes Egyházból, mivel ,,eretnek módon eltérnek a közösségtől és az Egyháztól''. Ekkor Iréneusz ,,a kormányzása alatt álló gall testvérek nevében'' írást intézett Victor pápához, melyben tisztelettel és nyomatékosan kérte, hogy ,,ne zárja ki Isten egyházait, amelyek az ősi, áthagyományozott szokásokhoz ragaszkodnak'', hanem ,,lépjen föl a béke, az egység és a szeretet érdekében''. Euszébiosz ezzel kapcsolatban megjegyzi Egyháztörténetében (V. 24), hogy Iréneusz ezúttal igazi békeszerzőként viselkedett, méltón a nevéhez. A közvetítő fáradozásait ezúttal is siker koronázta: a vitatkozó felek véglegesen kibékültek.

A püspök -- felelőssége tudatában -- új feladatra vállalkozott, amikor gall egyházmegyéjében is megjelentek és nagy károkat okoztak a terjeszkedő gnosztikus tévtanok. Egy barátja tájékoztatást kért ezekről az úgynevezett gnosztikusokról. Ez adott alkalmat Iréneusznak, hogy terjedelmes művet írjon A hamis gnózis leleplezése és cáfolata (Adversus haereses) címmel. Megcáfolta azt a téves tanítást, hogy az anyag rossz, és az emberek csak megfelelő megvilágosodás és tudás segítségével nyerhetik el az üdvösséget. Az üdvösség nem a tanultság következménye, hanem Krisztus követéséből születik.

A szeretet tette Iréneuszt az Egyház egységének és békéjének szószólójává. A püspökök egysége -- akik tanításukban egyöntetűen az apostolokra és Krisztusra visszamenő hagyományra támaszkodnak -- az igehirdetés megbízhatóságának csalhatatlan jele volt számára. Szinte ujjongva mutat rá, hogy az Egyház ezt az összhangot ,,nagy gondossággal őrzi, mintha egyetlen házban lakna, és mintha csak egy szíve, egy lelke és egy szája volna''.

Iréneusz a keresztény hit egységégének benső okát is világosan fölismerte Krisztusban, aki ,,önmagában mindenkit és mindent egybefoglal''. Krisztus, akiért az egész teremtés van, velünk ,,jár az egész üdvösségtörténeten át'', köztünk és bennünk van, hogy megváltottainak közösségét egyre jobban egybefűzze.

Minden, amit Iréneusz írt, kizárólagosan a keresztény hit oktatásának szolgálatában állt. Jellemző rá, hogy nem akart mesteri szónoknak föltűnni, mert semmi mással nem törődött, csak a rábízott lelkek üdvösségével. Sajnos egyéb írásaiból csak egyetlen egy maradt ránk: az apostoli igehirdetés kifejtése, melyben a keresztény jóhír igazságát az ószövetségi ígéretekkel való belső összefüggésből mutatja ki.

Írásait már életében is mindenfelé olvasták és terjesztették. Az egyházatyák és régi írók elhalmozták dicséretekkel, s ,,Nyugat fényességének'' nevezték. Mivel tökéletes igazságszeretetében sohasem mondott többet, mint amit megbízható forrásokból merített, állításai a mi kritikus korunkban is megállják a helyüket, és megőrizték időszerűségüket azok számára, akik hitbeli ismereteiket el akarják mélyíteni.

Sajnos semmi pontosat nem tudunk arról, hogyan végezte életét a béke és egység eme előharcosa. Egy tiszteletreméltó régi hagyomány szerint vértanúként halt meg egyházközségével együtt Septimius Severus császár idejében: egy nap császári parancsra katonák zárták körül a várost, minden keresztényt elfogtak és megöltek. Súlyos bántalmazások után Iréneuszt is meggyilkolták. Úgy látszik, hogy már Jeromos is tudott erről, mert kifejezetten vértanúnak mondja a szent püspököt. Tényszerű adatokat Tours-i Szent Gergely közöl Iréneusz püspök vértanúhaláláról. Erre a hagyományra alapozva az Egyház vértanúnak tiszteli és ünnepli Iréneuszt.

A Jeromos-féle martirológium a 202. évben június 28-ra teszi Szent Iréneusz vértanúságát. A római kalendáriumba 1920-ban vették fel az ünnepét, június 28-ra, de 1960-ban Szent Péter és Pál vigíliája miatt áttették július 3-ra. 1969-ben, mivel a vigília megszűnt, visszakerült június 28-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Néhány, főleg a gondolkodására utaló vonást fel tudunk idézni ennek a 2. században élt teológusnak és békeszerzőnek az életéből, aki megkapta a ,,katolikus dogmatika atyja'' és a ,,nyugati egyház fényessége'' megtisztelő címet.

Egy ránk maradt levélrészletben Iréneusz visszaemlékezik ifjúságára, is ezt írja egyik barátjának: ,,Láttalak téged, amikor még gyermek voltam, Polikárpnál. Jobban emlékszem az akkori időkre, mint arra, ami csak az imént történt. Mert amit az ember ifjúságában tapasztalt, lelkével növekszik, és megmarad vele egyesülten.

A Szent Polikárppal való találkozás egész életére rányomta bélyegét. Ezt írja: ,,Szavait az Istentől kapott kegyelem révén akkoriban nagy buzgósággal fogadtam; nem papírra, hanem a szívembe írtam be azokat.''

Adversus haereses című munkája elején ezt írja a finom lelkű és igen tanult Iréneusz: ,,Nem szoktam hozzá ugyan az íráshoz, és nincs gyakorlatom az írásművészetben -- a szeretet mégis hajt engem.''

Azután kifejti, hogy Krisztus megváltó műve nem a tudomány közvetítésében áll, amely senkit sem tud boldogítani, hanem kizárólagosan az Üdvözítő önzetlen, szerető tettében, halálig menő önfeláldozásában. Iréneusz hangsúlyozza, hogy az Urat ebben kell követnünk, és hogy ,,jobb és hasznosabb dolog őszinte egyszerűségben keveset tudni és a szeretetben Istenhez közeledni, mint fölhalmozott tudásunkkal magunkat tanultaknak tartva istenkáromlásban és Isten ellenségeiként élni.''

Istenre és az Egyházra vonatkozó kijelentései olyan élőek, szívből jövőek, hogy még ma is megragadják az embert. Úgy tartotta, gyakran nevetni kellene az eretnekek ötletein, ,,a valóságban azonban sírni kell, ha látjuk, mennyire visszaélnek az igazság szentségével és nagyságával, ezzel a kimondhatatlan hatalommal.''

Iréneusz írta le az első pápanévsort Pétertől kezdve, s a maga korában koronatanúja a római püspök primátusának. Így hangzik a klasszikus megfogalmazás: ,,A római egyházzal, sajátos rangja révén, minden egyháznak összhangban kell lennie.'' És mégis abban a vitában, amely a húsvét ünneplésének időpontja miatt föllángolt a római püspök és a keleti egyházak között, Iréneusz nem állt egyértelműen a pápa mellé. Keleten húsvétot az első tavaszi holdtölte napján -- ezért gyakran hétköznap -- ünnepelték, s a hagyományra hivatkoztak. Rómában (ugyanúgy, mint ma) az ünnepet az első tavaszi holdtöltét követő vasárnap tartották meg, és Viktor pápa is a hagyományra hivatkozott. Mivel a keleti egyházak nem akarták átvenni a római gyakorlatot, a pápa kizárta őket az Egyház közösségéből. Ekkor lépett színre Iréneusz.

Levelet írt Viktor pápának, és nyomatékosan kérte, hogy ne járjon el túlságosan szigorúan. Inkább hagyja, hogy a különbözőség megmaradjon, mint hogy az egyháznak egy része elszakadjon az egésztől. A pápa visszavonta a kiközösítést, és a keleti egyházak a 3. században önként átvették a húsvét római időpontját.

Egy régi kézirat elbeszéli, hogyan nevezte meg Iréneusz nem sokkal vértanúsága előtt utódjaként Zakariás papot. Mindketten végigimádkoztak egy éjszakát. Akkor megjelent az Úr angyala, és fölszólította Iréneuszt: gondoskodjék róla, hogy Zakariás az üldözők elől elrejtőzzék, mert neki kell a jövőben az ő munkáját folytatnia, számára pedig hamarosan elérkezik a beteljesedés órája. Akkor a szent püspökké szentelte Zakariást, és meghagyta, hogy rejtőzzék el. Miután Iréneusz áldozata beteljesült, Zakariás első püspöki tette az volt, hogy eltemette a szent holttestét.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Iréneusz püspöknek megadtad, hogy erősíthette az igaz tanítást és a békét Egyházadban, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy a hitben és a szeretetben megújuljunk, és őrizhessük magunkban a te igazságodat és békédet!


Példája:
    Az üldözésből erőt kell meríteni a békésebb időszakra!
        Ez igaz a bántásokra, szeretetlenségekre is.


VEDRUNAI SZENT JOACHIMA III. r., rendalapító (1783-1854)
Barcelonában fonemesi családban született. Hét testvérével együtt vallásos nevelést kapott. Gyermekkorában kármelita apáca szeretett volna lenni, de apja akaratából 16 éves korában férjhez ment De Mas Tivadar ügyvédhez. Mindketten beléptek a ferences III. rendbe. 17 évig tartó házasságuk alatt nyolc gyermekük született, akiket istenfélelemre neveltek. Amikor Napóleon elfoglalta Spanyolországot, Tivadar, aki a spanyol hadseregben szolgált, Vic*-be vitte családját. A franciák elol egy idore el kellett menekülniök, de a háború után újra visszatértek. Tivadar itt halt meg 1816-ban. Joachima 33 évesen özvegyen maradt. Nevelte gyermekeit, betegeket ápolt, közben érlelodött szerzetesi hivatása. Szigorú önmegtagadó életet élt, a harmadikrendi ruhát viselte mindennapi öltözeteként. 1820-ban egy gyóntató – gyónását meghallgatva – azt a tanácsot adta neki, hogy alapítson új szerzetet. 1823-ban, amikor két gyermeke megházasodott, gyermekei nevelése biztosítva volt, sor került terve megvalósítására. Ferences gyóntatója segítségével összeállította a Szabályzozott III. Rend Ferences Novérei szabályzatát. A Vic-i püspök azonban, aki kármelita volt, átváltoztatta a szabályzatot és a közösség jellegét is, így 1826-ban mint Kármelita Szabályozott Harmadik Rend lett a kongregáció elnevezése. Taregában megnyílt az elso kórházuk. A kedvezotlen politikai helyzet (karlista háború 1834-40) miatt s az uralmon lévo liberális kormány egyházüldözo intézkedései miatt Joachima anyát 5 évig börtönben tartották, majd 1843-ig számkivetésben élt néhány novérével. De utána egymás után épültek kolostorok, iskolák, kórházak egész Katalóniában. 1851-ben a betegség miatt lemondott az elöljáróságról, egyre jobban megbénult. „Haszontalanná és megvetendové” lett az emberek elott – ahogy ezt Jézustól kérte. Halálakor a kongregációnak 27 háza volt, az 1990-es években közel 300 a világ több országában. 1940-ben boldoggá, 1959-ben pedig szentté avatták.
Ünnepe máj. 22-én van.
Joachima anya mondásai:
„Aki engedelmeskedik, mindig jól cselekszik.”
„Ne törekedjetek arra, hogy gazdagabbak legyetek, mint a Volegényetek, mert az szégyenletes lenne.”
„Isten jó atya, olvas a szívekben. Siessünk hozzá tiszta szándékkal, s O mindig megvigasztal minket.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Joachimát viszontagságos idokben arra segítetted, hogy a betegek gondozására új szerzetcsaládot alapítson. Add, hogy erényeit követve a Krisztus-követés útján állhatatosak legyünk és az örök életre eljussunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Szent Laura     vértanú, † 864       


Szent II. Leó    pápa és hitvalló, † 683       


Szent Pál orvos

Pál atya Korintusból származott keresztény szülőktől. Gyermeküket keresztény szellemben nevelték. Fiatal korában elment az egyik kolostorba, ott szerzetessé lett, és szigorú életet élt, Egy alkalommal, egy asszony házasságtöréssel vádolta meg a szerzetest, néhány nappal azelőtt született gyermekét elvitte hozzá. Az emberek előtt, a néhány napos gyermek megnevezte atyját így kiderült Pál ártatlansága. Ettől kezdve Isten a gyógyítás ajándékát adta Pálnak. Elhunyt a VII. században.


Szent Potamiéna és társai,     vértanúk, † ~230       


Szent Szerénusz és társai,     vértanúk, † ~230       

GUBBIO BOLDOG BENVENUTUSZ (kb. 1192-1232)
A régi Zsolozsmáskönyv olvasmánya közli róla, hogy az umbriai Gubbioból származott. Mint kiváló lovag és katona 1222-ben találkozott Szent Ferenccel Gubbioban, aki ott apostoli úton volt. Annyira hatása alá került, hogy kérte a rendbe való felvételét. Szent Ferenc fel is vette ot a laikus testvérek közé. Így Benvenutusz a katonai övet a kordával cserélte fel. A továbbiakban már a kész szent bemutatása következik... Az ilyen rövid szentek életének az a gyengéje, hogy nem látjuk, milyen úton jutott el szentünk az életszentségre. Mert ez mindig hosszú folyamat, amint ezt pl. Szent Ferenc esetében látjuk. A sorok közt olvasva kíséreljük meg kideríteni Benvenutusz szentté válásának útját! Olvasunk önmegtagadásairól (ételben, italban, stb.), ezek segítették a lelki tisztaság megorzésében. Kedvelte a magányt, ahol Isten az ember szívéhez szól, virrasztásairól az Oltáriszentség elott, szentmisékrol, melyeken buzgón vett részt, különösen, ha azokat Szuz Mária tiszteletére mondták, - e buzgóságának jutalma lett, hogy a kisded Jézust késobb többször is láthatta az Oltáriszentségben. Felvételekor ot Szent Ferenc a leprások gondozására rendelte. Bizonyára idobe telt, amíg legyozte az undort, a szerencsétlenekben Krisztust látta és szolgálta. Elöljáróinak készséggel engedelmeskedett. Minden bizonnyal akadt ezek közt, aki mint lelkivezeto irányította, segítette. A Krisztus-követés útján fokozatosan alakulhatott ki benne az az irgalmas lelkület, mellyel a betegek, szegények felé fordult s velük együttérzett. Végül a súlyos betegség, melyet példaadó türelemmel viselt, megkoronázása volt életszentségre törekvésének. Halála után mindjárt szentként tisztelték, közbenjárására bámulatos csodák történtek. IX. Gergely hamarosan engedélyezte Gubbioban és még néhány helyen, hogy a szent halála napját zsolozsmával, szentmisével ünnepeljék, de hivatalosan XII. Ince pápa avatta boldoggá és engedélyezte tiszteletét az egész szeráfi rendben.
„Míg bunökben éltem, nagyon keseru volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tolük, az, ami elobb keseru volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére.”
Szent Ferenc Végrendeletébol.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Benvenutuszt Szent Ferenc buzgó követojévé tetted és erényekkel ékesítetted. Közbenjárására add, hogy téged mindennél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.


ALEXANDRIAI SZENT CIRILL
*370 körül +Alexandria, 444. június 27.
Alexandria a 4. században az igaz hitért folytatott harccal az egész Egyház figyelmét magára vonta. Szent Atanáz püspök (lásd május 2-án) utódai, miközben őrizték a katolikus hitet, püspöki székük tekintélyét is meg akarták szilárdítani. Arra törekedtek, hogy az egész keleti egyház, még a konstantinápolyi és az antiochiai patriarchátusok fölé is kiterjesszék fönnhatóságukat. Ez a szándék főként Teofilosz alexandriai és Aranyszájú Szent János konstantinápolyi püspök vitájában nyilvánult meg. 403-ban, az úgynevezett tölgyes zsinaton Teofilosz letétette Aranyszájú Szent Jánost (lásd szeptember 13-án). E zsinaton Teofil kísérője unokaöccse, az ekkor már pap Cirill volt.

Cirill iskolázását Teofilosz irányította. Ezután Cirill bizonyos időt a szerzetesek közt töltött, de hamarosan kiderült, hogy életmódjuk nem neki való. Teofilosz 412-ben meghalt. Cirillt választották a helyébe, s több mint harminc éven át volt püspök.

Igazhitűsége és magánélete kifogástalan volt, de Teofiltól nemcsak egyházpolitikai ambícióit örökölte, hanem indulatait is. Így például 418-ig nem volt hajlandó fölvenni Aranyszájú Szent János nevét a püspökök névsorába, akikről a liturgiában megemlékeztek, pedig a pápa ismételten szorgalmazta. Azt válaszolta, hogy annak fölvétele egyenlő volna Júdásnak az apostoli kollégiumba való visszavételével.

Cirill egész életén át a tanulás és a kutatás embere akart maradni. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy a lehető legnagyobb pontossággal meghatározza a Szentírás és a hagyomány tanítását. Kitartó, szorgalmas munkával arra törekedett, hogy a hit misztériumait pontosan és világosan kifejtse. Gondolatait szoros logikával építi, stílusa azonban már nem a klasszikus rétoroké, hanem a bizantinizmus jegyeit (egyhangúság, kissé dagályos bonyolultság) mutatja.

Hű maradt az alexandriai teológiai iskola hagyományaihoz, de Origenésztől elhatárolta magát, s ugyanígy az antochiai iskolától is. Hogy személyiségét és életszentségét megérthessük, soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Cirill inkább lelkipásztor mint tudós, és inkább hadvezér a teológiai közdőtéren mint dialogizáló békekövet.

Alig lett püspök, máris ellentéte támadt Oresztész városprefektussal, aminek véres összecsapások lettek az eredményei. Keményen szembeszállt anovatiánus eretnekekkel, a zsidókkal és a pogányokkal is. Valószínű alaptalanul gyanúsították azzal, hogy 415- ben legalábbis eszmei része volt a város prefektusával jó barátságban lévő Hüpatia, platonikus filozófusnő meggyilkolásában. Egy éjszaka a zsidók rátámadtak a keresztényekre. Amikor megvirradt, a keresztények Cirill biztatására viszonozták a támadást, majd száműzték a zsidókat a városból.

Életének legnagyobb tette Mária istenanyaságának megvédése, ami igazában a krisztológia és a szentháromságtan alaptételeinek megőrzése volt a monofizitákkal és a nesztoriánusokkal szemben. 5 éves küzdelem volt ez, csúcspontja az efezusi zsinat, mely 431-ben dogmaként mondta ki Mária istenanyai méltóságát. Sokan szemére vetették akkor is, később is merev ragaszkodását az igazsághoz és kérlelhetetlenségét ellenfeleivel szemben. De éppen ez vall életszentségéről: fölismerte, hogy amikor a kereszténység szívét és szemefényét éri támadás, akkor nem tárgyalni, hanem harcolni kell.

428-ban az egyiptomi szerzetesek egy csoportja panaszt tettek Cirill szigora miatt Konstantinápolyban Nesztoriosz pátriárkánál, aki korábban szintén szerzetes volt Antiochiában. Erkölcsileg feddhetetlen volt, de tanításában nem egyszer félreérthetően fogalmazott, különösen a Boldogságos Szűznek az akkor már elfogadott istenanyaságával, Theotokosz nevével kapcsolatban.

Cirill levelet írt Celesztin pápának, melyben Nesztoriosz tévedéseit ostorozta. Celesztin erre zsinatot hívott össze, mely elítélte Nesztorioszt, és egyúttal Cirillt bízta meg, hogy kimondja rá a kiközösítést.

Theodoziosz császár azon volt, hogy vonják vissza püspökének elítélését, hiszen kinevezését ő szorgalmazta. Ezért egyetemes zsinatot hívott össze Efezusba. A pápa helyeselte az intézkedést. A császár zsinatot hirdető dekrétuma azt írta elő, hogy minden tartományt néhány püspök képviseljen. Cirill viszont ötven püspökkel, tetemes számú pappal és szerzetessel érkezett.

431. június 21-én Cirill -- 78 püspök tiltakozása ellenére -- másnapra tűzte ki a zsinat megnyitását. Arra szólította föl Nesztorioszt, hogy ,,vádlottként'' jelenjék meg a zsinat előtt, nem pedig arra, hogy foglalja el helyét a zsinaton. Távollétében született meg a döntés: Máriát valóban megilleti a Theotokosz cím, Nesztorioszt pedig megfosztják hivatalától. Cirill ezzel az címzéssel közölte vele: ,,Nesztoriosznak, az új Júdásnak''. Ennek hírére a város, amelyet Cirill egyiptomi kísérete kellően előkészített, hangos örömtüntetést rendezett. Úgy tűnt, hogy a dolognak vége, anélkül, hogy ezt a zsinatot törvényesen megnyitották volna.

Valójában a zsinat még nem fejeződött be. Amikor valamivel később megérkeztek Kelet püspökei, tájékoztatták őket a dolgok állásáról. Azok néhány más olyan püspökkel együtt, akik nem helyeselték Cirill vezetését, összesen negyvenhárman külön ,,zsinatocskára'' gyűltek össze. Cirillt letették az efezusi püspökkel, Memnonnal együtt, katonákat küldtek érte és bebörtönözték. Ezek után érkeztek meg a pápai legátusok, akik jóváhagyták Nesztoriusz letételét. Augusztus első napjaiban végül megérkeztek a császári legátusok is Teodoziosz levelével: ,,Jóváhagyjuk Nesztoriosz, Cirill és Memnon letételét, amint Tisztelendőségtek értésünkre adta.'' -- A zűrzavar teljessé vált.

Nesztoriosz és Memnon engedelmeskedett, Cirill viszont kapcsolatot keresett az udvarral. Teodoziosz gyűlést hívott össze Kalkedonba, és az a zsinatot föloszlatottnak nyilvánította. A püspököknek engedélyezte a hazatérést, Cirillnek és Memnonnak pedig meghagyta, hogy Efezusban várják meg ügyük végét. Cirill azonban már úton volt Alexandria felé. Így végződött az efezusi zsinat.

Rossz érzésekkel telve és a dolgok folyásától némileg megtépázva Cirill belátta, hogy eljött a kompromisszumok és engedmények ideje. Annál is inkább készségesnek mutatkozott, mert Nesztoriosz visszavonult egy kolostorba. Egyezség jött létre, amelyben Cirill föladta egyéni elgondolásait, amelyeket a börtönben tizenkét elítélő tételben fogalmazott meg. Aláírta a hitvallást, amelyet János, antiochiai pátriárka küldött neki. Ezzel helyreállt a béke. Cirillnek egy híres levele örökítette meg számunkra ezt az eseményt.

433-tól Cirillről nem lehetett hallani, pedig még 11 évig volt pásztora Alexandriának, mert tudjuk, hogy 444. június 27-én halt meg.

De éppen ezek a csendes évek jelzik, hogy nem önmagáért kereste a békétlenséget és a harcot.

A kopt és a bizánci egyház június 27-én emlékezik meg Szent Cirill püspök temetéséről. A római kalendáriumba 1882-ben vették föl ünnepét, február 9-i dátummal. 1969-ben áthelyezték június 27-re.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Cirill püspököt a Boldogságos Szűz Mária istenanyasága igazságának győzhetetlen bajnokává tetted, kérünk, engedd, hogy akik a Szűzanyát valóban Isten Anyjának hisszük, Fiad megtestesülése titkában üdvösséget találjunk!


SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY
*Lengyelország, 1046 körül +1095. július 29.
,,Amikor a magyarok meghallották -- olvassuk a gesztaírónál --, hogy Magnus (Géza) király meghalt, egész sokaságuk öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy föl van ruházva a tökéletes virtusokkal, hite szerint katolikus, kiváltképpen kegyes, bőkezű adakozó, szeretettel teljes. Úgy ragyogott föl, mint köd közepette a hajnali csillag, mely elűzi a homályt; és miképpen a telihold világol a maga napjaiban, vagy amiképpen a nap ragyog: fény lett népének közepette.''

Valóban az isteni gondviselés különös intézkedését kell látnunk abban, hogy őt adta a magyar nemzetnek az első szent király halálát követő négy évtizedes viszály után. Uralkodása sorsdöntő volt népe történelmében. Kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső veszedelmek örvényéből, és megmentette a külső ellenségek halált és pusztulást hozó támadásaitól.

A belső viszály és egyenetlenség hozta magával, hogy nem magyar földön, hanem Lengyelországban látta meg a napvilágot. Születésének éve a körülményeket egybevetve 1046-ra tehető. Atyja I. (Bajnok) Béla magyar király (1060--1063) volt, anyja Richéza, II. Miciszláv lengyel király leánya, nőágon II. Ottó császár dédunokája. Két fiú és több leánytestvére volt. Bátyja, Géza 1074--1077 között uralkodott. A leányok közül Zsófia Weimar Ulrik őrgrófhoz ment feleségül, Ilona pedig Zvonimir horvát király felesége lett. László kétszer házasodott. Első felesége, akinek nevét nem ismerjük, valószínűleg magyar főúri leány volt. Ebből a házasságból született leányát Jaroszláv orosz herceg vette feleségül. Majd özvegységre jutva Rheinfeldi Rudolf német ellenkirály leánya, Adelhaid lett a felesége, akitől Iréne nevű leánya született; ezt János görög császár vette el feleségül. Ilyenformán szinte az összes szomszédos uralkodóházzal rokonságba került, beleszámítva a két leghatalmasabbat: a görög és német császári dinasztiát is. Salamon király (1063--1074), László unokatestvére ugyanis Judit német császárleányt kapta feleségül. László egész életét sok küzdelem és megpróbáltatás jellemzi.

Mikoron méglen gyermekded volnál,

Kihoza Béla király jó Magyarországba,

Hogy dicsekednél te két országban,

Magyarországban és mennyországban.

Letelepedél Bihar-Váradon...

-- írja kedvesen a Szent László királyról szóló ének, a régi magyar irodalom e gyöngyszeme.

Vallásos lelkületét anyjától, a vitézséget atyjától örökölte, aki mielőtt a lengyel királyleányt megkapta, párviadalban legyőzte az egyik pamerán vezért. László még jóformán fel sem serdült, máris viszontagságos időket kellett átélnie: a testvérharcot András király és apja, Béla herceg, majd az évekig húzódó viszályt Salamon király és Géza bátyja között. Így korán megedződött az élet iskolájában, s korán előkészült sok harcot magában rejtő uralkodói éveire. Az ő feladata lett ugyanis az ország ,,megállapítása'', mint Hóman Bálint megjegyzi, vagyis a belső rend megszilárdítása és a külső határok biztosítása.

Az ország védelmében még mint fiatal herceg ismételten kitüntette magát. Talán 22 éves lehetett, amikor az úzok (fekete kunok) betörtek az ország keleti részébe Salamon királykodása idejében (1068). A Kerlés melletti ütközetben döntő szerepet játszott a győzelem kivívásában. Ő volt a csata főhőse, különösen azáltal, hogy az egyik menekülő kun vezért, aki egy magyar leányt vitt magával, üldözőbe vette, legyőzte, és a leányt kiszabadította, jóllehet előzőleg már súlyos sebet kapott a csatában. E hőstette valóságos legendával fonta körül alakját, s a következő századokban számtalan magyar templom falán megfestették. Ugyancsak döntő szerepet játszott mint vitéz katona a Salamon király és Géza bátyja közötti testvérharcban: a mogyoródi csatában (1074) bátyját győzelemre segítette, s uralmát biztosította.

1077-et írtak, amikor Lászlónak a nép akaratából, jóllehet Salamon még életben volt, át kellett vennie az ország kormányzását. Lelkületére jellemző, hogy nem koronáztatta meg magát, ,,mert csak békességet kívánt -- mint a krónikás írja --, hogy visszaadhassa Salamonnak az országot, és magának a hercegséget tartsa meg''. Erre azonban nem került sor, mert az egész ország népe egy emberként állt mögötte. ,,Hírneves és fönséges volt'', mivel ,,Magyarországot meggyarapította.'' Nevéhez fűződik Horvátország és Szlavónia meghódítása. De erre nézve is megjegyzi a krónikás: ,,Ezt a király nem kapzsiságból cselekedte, hanem azért, mert a királyi törvény szerint őt illette az örökség'', lévén a megözvegyült királyné a magyar király testvére.

László idejében különösen a Délkeleti-Kárpátokon túl lakó kunok jelentettek állandó veszélyt a magyar népre. Először 1085-ben Kutesk fejedelem indított támadást Salamon izgatására, aki nem tudott belenyugodni országa elvesztésébe. Hatalmas sereggel tört be, de László rájuk rontott, s a kunok úgy menekültek, ,,mint tépett tollú vadkacsák a keselyűk csőrétől''. Sokkal nagyobb veszélyt jelentett az 1091. évi betörés, mert a király akkor éppen Horvátországban tartózkodott. Az ellenség végigpusztította az ország keleti részét, rengeteg rabot és zsákmányt hurcolva magával. Hallván az ország veszedelmét, László sietett vissza népe védelmére. Még idejében sikerült a kunokat utolérnie. Egy ember kivételével az egész sereget megsemmisítette vagy fogságba ejtette. Ekkor történt, hogy a csata hevében egyszer csak fölkiáltott: ,,Atyámfiai! Ne öljük meg ezeket az embereket, hanem csak ejtsük foglyul őket; hadd éljenek, ha megtérnek!''

A többi hadjáratban, Oroszországban, Lengyelországban vagy a nyugati végeken, mindig arra törekedett, hogy azt a részt támogassa, ahol az igazságot vélte. VII. Gergely és IV. Henrik küzdelmében a pápa oldalán állt. A sok háborúság, amit kényszerűségből kellett vállalnia, váltotta ki belőle a montecassinói apáthoz 1091-ben írt levelében a következő vallomást: ,,Bűnös ember vagyok, mivel nincs lehetőség a földi hatalomban sáfárkodni igen súlyos bűnök nélkül.

Az úz, kun és besenyő betörések tapasztalatai arra bírták Lászlót, hogy a végeket megerősítse. Az elnéptelenedett területekre új telepeseket hozott, kiépítette e keleti részeken a közigazgatási szervezetet, ily módon politikai egységgé formálva a későbbi Magyarországot. Ezt a munkát az északnyugati részeken is ő kezdte meg, de Kálmán király fejezte be. Ők ketten építették ki a 72 vármegyéből álló vármegyei rendszert.

A politikai szervezés munkájával párhuzamosan haladt az egyházi élet megújítása, intézményeinek újjászervezése, továbbfejlesztése. A meglévő székesegyházakat, káptalanokat és kolostorokat nagy birtokokkal gazdagította, a megkezdett templomépítéseket befejezte, új egyházak és kolostorok egész sorát alapította. Szentjobban, a Tolna megyei Bátán és a nyitrai Koloson bencés kolostorokat létesített. Somogyvárott francia bencéseknek építtetett monostort; ide még száz év múlva is csak francia szerzeteseket vettek föl. Ugyanilyen bőkezűséggel gondoskodott a püspökségekről is. A váci székesegyházat befejezte. Újakat épített Váradon (,,Templomot rakatál szíz Máriának, Kiben most nyugoszol menden tisztességvel'') és Gyulafehérvárott. A kalocsai érseki egyházmegyét átszervezte, Bácsra helyezte át a székhelyét, ahol 1091-ben új püspökséget alapított Szent István tiszteletére, de a kalocsai érseknek rendelte alá.

Igen fontos szerepet töltött be uralkodásában az igazságszolgáltatás újjárendezése. Az évtizedes testvérharcban és az egyéb belső küzdelmekben erősen megrendült a törvények kötelező ereje. Különösen elhatalmasodott a tolvajlás, és meglazultak az erkölcsi életet szabályozó törvények. Ezt nem tűrhette az a László, akiről a krónikás ilyen jellemzést ad: ,,Minden ítéletében Isten félelmét tartotta szeme előtt.'' Ezért uralkodása második évében, 1078-ban Pannonhalmán a papság és előkelők jelenlétében szigorú törvényeket hoztak a megrendült vagyonbiztonság megerősítésére. Nem kímélték az előkelő és gazdag embereket sem. Aki egy tyúk értékénél többet lopott vagy elorzott, fölakasztották. Az emberölést sem torolták meg ilyen szigorúan. Az 1085 táján hozott újabb törvénykönyvből az tűnik ki, hogy a szigorú rendszabályok hatásosak voltak, s egyiket-másikat enyhíteni lehetett.

A kor szelleme, másrészt László nagy tekintélye és egyházias gondolkodása hozta magával, hogy az egyháziak életviszonyainak szabályozásába is belenyúlt. Az 1092-ben Szabolcsba összehívott zsinaton intézkedtek a papok házassága ügyében, tilalmazták az egyházi javak elidegenítését, s rendezték az ünnepek és böjtök megtartását. Ugyanez a zsinat büntetéssel sújtja a pogány szokásoknak hódolókat, és szabályokat léptet életbe az erkölcsi élet védelmére, mind a házasságon belül, mind azon kívül.

Közismert volt László vendégszeretete. Nem egy királyi vagy fejedelmi sarj talált nála menedékre. Udvarában neveltette fivére, Géza két fiát, Kálmánt és Álmost, valamint András király Dávid nevű fiát, s egy ideig Salamont is udvarában tartotta, mindennel ellátva őt rangjához mérten, amíg csak önként el nem távozott az országból.

A magyar nemzet és az Egyház szolgálata nyilvánult meg abban is, amikor István, Imre és Gellért ereklyéit 1083-ban fölemeltette, az egyházi és világi nagyok, valamint hatalmas néptömeg jelenlétében. Ezzel a magyar népnek a saját nemzetéből adott szent példaképeket.

,,Szinte állandóan a tenyerén hordja, kardja élén hordja az életét: minden pillanatban kész odadobni azt Egyháznak, hazának, egyeseknek -- mindennek és mindenkinek, akikben, amiben azt a két szentséget látja testet ölteni, amelyért élt: a magyar ügyet és az Isten ügyét'' -- írja róla Sík Sándor. Egész élete, eljárásai, intézkedései a szentség jegyét viselik magukon. Már a krónikás is úgy jellemzi, mint aki ,,mindenkor rugalmas volt és szelíd. Vigasztalta a bajtól sújtottakat, fölemelte az elnyomottakat, az árvák kegyes atyja volt. Az ország minden lakosa csak kegyes király néven emlegette. ,,Egyik legszebb jellemvonása a megbocsátás volt. Salamont nem büntette meg a kor szokása szerint, csak fogságra vetette egy időre, s ,,ő maga folyvást imádkozott Salamonért, hogy térjen meg Isten törvényéhez.'' Az ének László külsejét sem győzi dicsérni:

,,Te arcul tellyes, szép piros valál,

Tekéntetedben embereknél kedvesb,

Beszédedben ékes, karodban erős,

Lám, mendent te ejtesz, ki teveled küzdik.

Tagodban ékes, termetedben díszes,

Válladtul fogva mendeneknél magasb;

Csak szépséges császárságra méltó,

Hogy szent korona téged méltán illet.''

Épp így kitűnt lelkével. ,,Testedben tiszta, lelkedben fényes, szívedben bátor, miként vad oroszlán.'' Amikor tehette, szeretett félrevonulni és imádkozni. Imáinak hatásossága nyilvánul meg az alakját körülfonó legendákban is: az üldöző ellenség előtt a szikla meghasad, éhező katonái táplálására szarvascsordák jelennek meg, imájára víz fakad a sziklából, az ellenség elé dobott pénzei kővé változnak... Ugyanígy lesz ,,Szent László füve'' gyógyír a betegség ellen.

Nem csoda, hogy híre a határon túl is elterjedt, benne látták a kor egyik legszebb lovageszményét, s kiszemelték a keresztes hadak vezérének. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert 1095. július 29-én az örökkévalóságba költözött. Egy ideig a somogyvári monostorban nyugodott ,,boldog teste'' (Arany János), később Váradon helyezték végső nyugalomra.

Kultusza halála után hamarosan kifejlődött. Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielőtt az Egyház hivatalosan megtette volna. Seregestől keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. A csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. A szent király ereklyéibe vetett bizalom egyre növekedett; szokássá vált, hogy itt döntsenek el nagy fontosságú pereket, és László oltára előtt tegyenek esküt. Itt tartották az 1134. évi nemzeti zsinatot, s itt döntötték el egy alkalommal a zágrábi püspök perét is. Ezek után az Egyház hivatalos lépése sem váratott soká magára. III. Béla király sürgetésére III. Celesztin pápa 1192-ben László királyt a szentek sorába iktatta.

A szent lovagkirály hatása népe körében az idők folyamán csak növekedett, egyesek szerint még Szent Istvánét is felülmúlta. A nagyváradi székesegyház előtt állították föl híres lovasszobrát, a Kolozsvári-testvérek alkotását, amely -- az ének szerint -- ,,fénylik, mint a nap, ragyog, mint az arany: Nem elégszik senki tereád nézni.'' Állítólag ennek mása a győri székesegyház hermája, amely fenséget, erőt, s egyúttal nyájasságot is sugároz; ez volna a szent király igazi arca. A mindig győzelmes ,,Bátor László'' lett a katonák védőszentje, nevének oltalma alatt vonultak a csatába, s ez volt a csatakiáltásuk: ,,Szent László, segíts!'' 1684-ben, a törökök elleni fölszabadító háború idején egy külföldi fültanú elbeszélése nyomán följegyezték, hogy a katonák a tábortűznél ,,fél óráig zenéltek és magyar víg dalokat mondottak Szent László tiszteletére, kinek épp aznap ünnepe volt'', tehát tisztelete még akkor is elevenen élt!

Vajon miben volt a varázsereje? Talán Prohászka Ottokár fogalmazta meg legkifejezőbben: ,,A magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté... A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nemzet hősévé lett.'' Ilyennek érezte és tudta az énekszerző is:

Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály!

Magyarországnak édes oltalma,

Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,

Csillagok között fényességes csillag!

Szentháromságnak vagy te szolgája,

Jézus Krisztusnak nyomdoka követi;

Te szent léleknek tiszta edénye,

Szűz Máriának választott vitéze.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent László királyunkat, a te hitvallódat csodálatos könyörületességeddel a vétekből a bocsánatba, s mert igaz volt, a dicsőségbe vitted föl, kérünk, add, hogy aki kormányzónk volt a földön, pártfogónk legyen a mennyben!


Példája:
    Szent László ma is segítőnk, kérjük őt népünkért!


Szent Sámson     atya

CHIGNINI SZENT ANTELMUS karthauzi, püspök

*Chignin vára, Chambéry mellett, 1107. +Belley, 1178. június 26.

A köznemesség a középkorban sok fiát ajánlotta fel az Egyháznak, hogy az elsőszülött lehetőleg csorbítatlanul örökölhesse a családi javakat. Azon is fáradoztak tehát, hogy a jövendő papoknak jó nevelést nyújtsanak, és e cél érdekében már nagyon fiatal korukban egyházi iskolákba küldték őket. Bár a későbbiekben nem lett ezeknek a fiatalembereknek mindegyikéből szent, nem is futott be mindegyikük fényes pályát, mint püspök vagy szerzetesrendi elöljáró, de egzisztenciájuk mindenesetre biztosított volt. Kétségtelenül ilyen terveket szőtt Chignini Erluin úr is Antelmus nevű fia születésekor. Saját magának Dauphinében, feleségének pedig Savoyában és Genfben levő kapcsolatai mellett nem lehetett gondja semmire.

Antelmus nagyon korán elhagyta Chambéry vidékét és Genfbe költözött. Ott fejezte be tanulmányait, és szerezte meg nehézség nélkül a kanonokságot, sőt, a székesegyház prépostja lett. Egyidejűleg az akkoriban szokásos hivatalhalmozással a belleyi püspök titkára is volt, aki pappá szentelte. Antelmus szívesen látogatta meg egy rokonát, a Bugeyben levő Portes karthauzi kolostorában. Azután eljött a nap (valószínűleg 1133-ban), amelyen érett megfontolás után elhatározta, hogy ott is marad. Még nem végezte be Portes-ban noviciátusát, amikor a karthauzi kolostor (La Grande-Chartreuse) priorja, a híres I. Guigo (1083--1137) elrendelte, hogy települjön át az anyaházba. Ezt 1132-ben egy lavina eltemette és a kolostor közösségének fele halálát lelte. Olyan férfiakra volt szükség, akik képesek arra, hogy közreműködjenek az újjáépítésben. Feltételezhetjük, hogy Guigo behatóan értesült erről a novíciusról, mielőtt rendelkezését kiadta.

Antelmus tehát szerzetesi fogadalmát Chartreuse-ben tette le. Csakhamar ugyanott prokurátor lett, s egyben a gazdálkodás felelős vezetője. Legfőbb törekvése volt, hogy az épületeket újból felépítse, a kolostor gazdaságát használhatóvá tegye. Mint prokurátor, a laikus testvérek vezetője is volt, akik közé egy napon az édesapját is felvették.

Mindenki által elismert képességei azzal a következménnyel jártak, hogy 1139-ben a kolostor priorjává választották. Nemcsak a könyvtárat gazdagította új kötetekkel, mint elődei, hanem felkarolta Guigo dédelgetett tervét, és összehívta az első általános rendi káptalant, hogy a karthauzi rendet, amelynek elterjesztésén lázas buzgósággal dolgozott, megerősítse. Az 1142-ben összegyűlt 8 prior elhatározta, hogy a chartreuse-i prior lesz mindig az általános rendfőnök, akinek a többi priorok engedelmességgel tartoznak. Így Antelmus lett az első rendfőnök. 1151-ben azonban csatlakozva egy vitához, amely a karthauziakat két csoportra szakította, lemondott megbízatásáról, és megint egyszerű szerzetes lett. Portes kolostora nemsokára priorjává választotta, ettől kezdve ezt a házat, amelybe annak idején novíciusként lépett be, nagy körültekintéssel vezette. Széles körű karitatív tevékenységet fejtett ki, amikor éhínség miatt a szerencsétlen nép csapatosan özönlött a kolostor kapujához.

Amikor a nagy karthauzi kolostor új priorja, Baziliusz szükségesnek tartotta, hogy egy tapasztalt ember tanácsát kérje, Antelmus haladéktalanul elindult hozzá. Amikor arról volt szó, hogy II. Sándort vagy az ellenpápát választja-e, megértette, hogy a szerzeteseket és az egész rendet meg kell nyernie a törvényes pápa ügyének. 1163-ban Sándor, hogy viszonozza melléállását, Belley püspöki székébe emelte.

Antelmusra új megpróbáltatások vártak, s ezek hivatalából adódtak, amely a pápaság és császárság szakadatlan vitájának idejében igen nehéz volt. Grenoble-ban, ahol különösen áttekinthetetlen volt a helyzet, a törvényes püspöknek nem sikerült elfoglalnia püspöki székét. Ekkor Antelmus Baziliusz egyetértésével közbelépett érdekében VII. Lajos királynál. Minden erejével tevékenykedett III. Sándor pápa pártja szószólójaként. Többek között rábízták azt a különleges küldetést is, hogy Anglia királyát és Becket Tamást (lásd: A szentek élete, 738. o.) békítse ki egymással. Barbarossa Frigyes császár azonban keresztülhúzta ennek a tervnek kivitelét. Néhány évvel később a császár mégis felruházta Antelmust a közvetlenség kiváltságával, azaz kegyura a császár lett. Így Belley püspöke megszabadult a Savoya grófjától, Humbertustól való függéstől, és közvetlenül a császár alá került. Nem lehetetlen, hogy Antelmus, akit nyugtalanítottak a savoyai mesterkedései, kifejezetten kérte is ezt a kegyet; emellett szól, hogy ettől a naptól kezdve a gróf még ellenségesebb lett iránta, embereit a püspök ellen bujtogatta, sőt nem riadt vissza Belley egy papjának meggyilkolásától sem. Amikor e gaztette miatt kiközösítés sújtotta, a bűnös kihallgatást kért Rómában, és a pápától el is nyerte a feloldozást. Antelmus meghajolt ugyan a római szó előtt, de elhatározta, hogy visszavonul Chartreuse-be. A pápának nagy fáradozásába került, hogy Antelmus visszatérjen püspöki templomába. Nem maradt azonban ott hosszú ideig: kora (időközben hetvenéves lett) és betegsége felmorzsolta erejét. Halálos ágyán megbocsátott a nyilvános bocsánatkérésre hozzá érkező grófnak.

Antelmust nagyon kedvelték, s halálát megsiratták egyházmegyéjének hívei. Jelek és csodák történtek sírjánál, s évszázadokon át tisztelték ereklyéit (ezek ma is a székesegyházban találhatók). Tisztelete spontán módon és igen gyorsan elterjedt; a karthauziak 1607-től hivatalosan is szentként tisztelik.

BOLDOG HERKULÁN (1309-1451)

A Perugia* közelében lévo Piagale városkában született, elnevezése: Boldog Piagale-i Herkulán (latinosan: Plagario-i). Belépve a Ferenc-rendbe nagy elszántsággal törekedett az erényes életre. Amint pappá szentelték, Krisztus huséges szolgája akart lenni és különösen az igehirdetés által szolgálni a lelkek üdvét. Muködési területe Toszkána és Romagna* városai, községei. Különösen gyakran és nagy hatással beszélt Krisztus szenvedésérol. Az volt a vélemény, hogy ezen a téren korának összes szónokát felülmúlta. Úgy bsezélt, hogy hallgatói legtöbbször hangos zokogásba törtek ki. A toszkánai Aquila városban egy nagypénteken oly szívhez szólóan beszélt, hogy a hívek egész beszéde alatt hangosan zokogtak. Egy nemesasszony, Maria Catalana azonban nem hatódott meg, sot visszatetszo volt számára a nép sírása, ezért felkiáltott: „Elég, Herkulán testvér, elég!” A szónok erre hangosan válaszolt: „Még jobban, Donna Maria, még jobban! Igen! Sírjunk, zokogjunk! Nem tudunk elég könynyet ejteni Krisztus szenvedésén; több vért ontott érettünk az Úr, mint amenynyi könnyet valaha is ejthetünk.” Persze o nemcsak beszélt, hanem imáiban, elmélkedéseiben és vezekléseiben folyton át is élte Urunk szenvedését. Luccában*, ahol nagyböjti prédikációkat tartott, nagy volt a szorongás: ellenség fenyegette a várost és elfogyott a gabona is. Herkulán bátorította oket: bízzanak Isten gondviselésében. S ígérte, hogy a húsvéti idoben megszunik az éhínség és eltávozik az ellenség. Ez be is következett. Áldásos muködése 1451. máj. 28-án ért véget a romagnai Castel-Nuovo*-ban. Állandó tiszteletét IX. Piusz pápa erosítette meg 1860-ban.

„Mivel a világ nem ismerte föl Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy oktalannak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívoket. A zsidók csodákat követelnek, a görögök bölcsességet keresnek. Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak oktalanság, de a meghívottaknak, akár zsidók, akár görögök: Krisztus, Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1 Kor 1,21 sk.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Herkulánt szent Fiad szenvedése iránt különös buzgósággal tuntetted ki. Add, hogy Urunk szenvedésérol elmélkedve mi is iránta való szeretetre gyulladjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent János     vértanú, † 362       

Szent Pál     vértanú, † 362       

Szent Pelágiusz     vértanú, † 825           

Szent Szalviusz     püspök és vértanú, † ~760       

Szent Vigilius (Örs)     püspök és vértanú

Tesszalonikai Dávid     atya


BOLDOG MONTAUI DOROTTYA reklúza
vagy október 30. *Gross-Montau, 1347 +Marienwerder, 1394. június 25.
Dorottya a 14. században élt; olyan időben, amikor úgy látszott, hogy a középkori hit ereje elapadt, és a viszonylag egységes középkori életrend felbomlott; olyan korban, amelyben a kereszténység középpontját mélységesen nyugtalanította a pápák avignoni fogsága éppúgy, mint peremvidékét a földrengésszerű mozgalmak: Wyclifé Angliában, Huszé pedig Csehországban. Nyilvánvalóan Istennek az Egyház iránti gondviseléséből fakad, hogy az ilyen széthullás közepette mindig támadnak nagy szentek, akiknek különleges jámborsága bizonyos mértékben megoldja a korszak bajait. A gyakorlati ateizmust, az elvilágiasodást és a hatalomvágyat, amelyek a 14. században veszélyeztették az Egyházat, éppen legrosszabb, romboló hatásuktól fosztotta meg olyan szent nők eleven, misztikus szemlélődéssé érett hite, alázatos és feltétlen önátadása, akik önmagukat ajánlották fel Isten irgalmának engesztelő áldozatul.

Közéjük tartozik Dorothea von Montau, kinek személyében a késő középkori jámborság történetének egyik legmegragadóbb alakjával találkozunk. Csaknem az utolsó ezek sorában. Előtte csillagként ragyogott Sziénai Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.), Svéd Szent Katalin (lásd:170. o.) és -- akit mintaképeként Dorottya még e kettőnél is jobban szeretett és tisztelt -- Svéd Szent Brigitta (Lásd: A szentek élete, 365. o.), akinek ereklyeszekrénye előtt térdelhetett a montaui lány, amikor a szent ereklyéinek szülőföldjére vitelekor egy ideig Danzigban (Gdansk) állomásoztak. Dorottya Poroszországban nőtt fel, Marienburg (Malbork) árnyékában, ahol abban az időben a német lovagrend egyik leghíresebb nagymestere, Kniprodei Winrich erős kézzel és sikeresen uralkodott, és az egykori szegény országot virágzó jóléttel ajándékozta meg. Dorottyának ezért kemény fáradságába került, hogy a danzigi polgárház jómódú kényelméből kitörjön, és megvalósítsa azt a szegénységet, amelyet az Evangélium boldognak mond. Ezt az eszményt hirdette már egy évszázaddal korábban Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Klára (lásd: A szentek élete, 426. o.), most pedig -- mint valami szent ragály -- a minoriták kolostorából kiindulva áthaladt az előkelő városnegyedeken és felkavarta a gazdagokat.

Dorottya apja, Willem Swartze, holland földműves és gátépítő volt, akit korának vándorlási kedve a Rajna torkolatától a Visztuláig űzött, Montau falujába, ahol azután Dorottya kilenc testvére között nőtt fel egy kis parasztgazdaságban. Már gyermekként szokatlan kegyelmeket kapott, és kemény vezeklésre érzett ösztönzést, úgyhogy a háta -- saját szavai szerint olyan volt, ,,mint ekevassal hasogatott szántóföld''. 1363-ban, tizenhat évesen férjhez adták egy tehetős danzigi kardcsiszárhoz, Adalberthez. A hirtelen haragú, idősebb kézművest fiatal feleségének különleges, számára érthetetlen jámborsága zavarba ejtette és elkeserítette. A durva bántalmazás és az otromba gyöngédség módszerét váltogatva megkísérelte, hogy ezt a szokatlan tulajdonságát kiűzze belőle. Hiába: egyre határozottabb módon tapasztalta Dorottya a természetfölötti betörését behatárolt, kispolgári életébe, amíg azután 1364-ben, nem sokkal esküvője után, első keresztlátomása eltüntette számára a határt a látható és láthatatlan közt, a szíve pedig -- saját szava szerint -- ,,izzó szeretetre lángolt fel''. Emberfelettinek érezte -- mint akit keresztre feszítettek -- családja és misztikus hivatása csaknem összeegyeztethetetlen követelményeit. A házasság vértanúsággá lett számára. Kilenc gyermeket szült, és szerető édesanyjuk volt. Később elmondta gyóntatóatyjának, Marienwerderi Jánosnak, hogy minden templom távoli zugában, legmélyebb elragadtatása közben is érzékelte a leghalkabb gyermeksírást is, amely otthon, a kamrájukban hangzott fel, és hazasietett, hogy megvigasztalja a gyermeket. Négy gyermeke egészen kicsi korában halt meg, további négyet az 1383. évi pestis ragadott el, így csak a legkisebb lánya, Gertrúd maradt életben, aki később bencés apáca lett Kulmban.

Dorottya türelmes szenvedése lassanként kissé megváltoztatta férjének makacs lelkületét is. Gyermekeik halála után elhatározták, hogy közösen nagy zarándokutat tesznek. Aachenen át délre vonultak a Szűzanyának a svájci Einsiedelnben lévő híres zarándokhelyére, ,,Vinsterwaldba'', amint a források közlik. Télen ismét Danzigban tűntek föl, de csak azért, hogy egy sokkal döntőbb utazást készítsenek elő. Adalbert eladta házát és műhelyét, s 1385-ben a kis család ismét az országutat rótta. Ezúttal ponyvás kocsin utaztak, s velük volt az ötéves Gertrúd is. Útonállók elrabolták kis vagyonkájukat, amelyet magukkal vittek, hogy új otthont építsenek maguknak. Einsiedelnben elviselhetetlenné fokozódott a Dorottya szívét marcangoló feszültség. Életének bizonyára nagy kísértése volt az, amelynek egy pillanat alatt engedett, miközben férjét, aki vissza akart térni Danzigba, rábeszélte, hogy utazzon egyedül, őt pedig hagyja ott ,,vinsterwaldi'' remeteségében. Adalbert beleegyezett. Leírhatatlan volt Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a pár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta Dorottyának, hogy férjét kísérje vissza Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedett.

Ami ezután következett, olyan volt, mint valami rossz álom: a téli hazautazás, a megbetegedett Adalbert és a gyermek lovon, Dorottya a térdig érő hóban gázolva, a megérkezés Danzigba, fáradságos szálláskeresés, nyomorúságos hajlék a Katalin-templom mellett egy kunyhóban, a szomszédok gúnyolódása, amely rosszindulatba csapott át, és Dorottyát boszorkánynak, eretneknek bélyegezte. Adalbert állandóan betegen feküdt, felesége hősies hűségére pedig csak lehangoltsággal és még rosszabb állapotával válaszolt. Olyan szegények voltak, hogy Dorottyának időnként össze kellett koldulnia a megélhetésükhöz szükségeseket. Ettől a külső nyomorúságtól látszólag függetlenül, és mégis titokzatos összefüggésben vele, bontakozott ki benső élete, mind mélyebb eggyéválásban a kereszten függő Úrral, mindig teljes nyitottságban a háromságos szeretet áradása számára.

1389-ben nagylelkűségének egy ritka hangulatában Adalbert egy zarándoklattal Rómába küldte Dorottyát. Amikorra visszatért, férje már meghalt és el is temették. Kislányát elhelyezte egy kolostorban, javai maradékát elajándékozta, és áttelepedett Marienwerderbe, s ott a dóm dékánja, a jóságos János pap szolgálatába fogadta. A tudós férfi a prágai egyetemen töltött húszévi tanítás után szülővárosában belépett a német lovagrendbe, és a dóm dékánja lett. Szigorúan próbára tette Dorottyát, s meggyőződött jámborságának őszinteségéről és különleges kegyelmi állapotáról, eloszlatta azt a kínzó gondját, hogy öncsalás és ördögi sugalmazás játékszere. 1393. november 2-án reklúza lett, azaz bezárkózott a dóm falához épített cellába, és kérésére a dékán naponta megáldoztatta, ami akkor hallatlan kiváltság volt. Dorottya szeretettel fogadott itt mindenkit, aki tanácsért vagy segítségért fordult hozzá. Az éjszakákat imádságban töltötte, hogy érjen véget a nagy skizma. 1394. június 25-én reggel halva találták cellájában.

Marienwerderi Jánosnak köszönhetjük Dorottya részletes életrajzát, amelybe beillesztette mindazt, amit a szent nő közölt vele jelenéseiről. Megragadó képet rajzol ennek az egészen egyszerű és képzetlen nőnek lelki világáról, aki a Szentlélek megvilágosító hatására, amelynek készségesen megnyílt, a legnagyobb bölcsességre jutott. Jámborságát a kereszten függő szegény, alázatos Úr iránti bensőséges szeretete alakította ki; eucharisztikus jelenlétét egyre elevenebben tapasztalta meg, amikor saját szenvedő létét egyesítette az ő áldozatával.

Dorottya halála után mindjárt megkezdték az előkészületeket boldoggá avatására, ezek a fáradozások azonban a következő évszázadok háborús zűrzavarai közepette abbamaradtak. Hivatalos kanonizáció nélkül is Poroszország védasszonyaként tisztelte a jámbor nép.


Szent Febrónia     szűz és vértanú, † 304       


BOLDOG CETINAI* JÁNOS és DUENAS* PÉTER vértanúk (1397)
János fiatal korában katonáskodott, azután megváltoztatta életét: magányba vonult, majd a Ferenc-rendbe lépett. Pappá szentelése után egy ideig Barcelonában muködött mint igehirdeto. A hittudományban is igen jártas volt. Amikor hallott a jeruzsálemi négy ferences vértanúról (1391), feltámadt benne a vágy, hogy o is hasonló módon tegyen tanúságot hitérol és lehessen vértanú. Elment Rómába, hogy a Szentszéktol engedélyt kérjen a mohamedánok közti igehirdetésre. Az engedély elnyerése után visszatért hazájába, ahol csatlakozott hozzá rendtársa, Duenas Péter testvér. O szerzetbe lépése elott a királyi udvarban volt apród, onnan lépett be Szent Ferenc rendjébe. Elmentek a mórok megszállta Granadába. Feszülettel a jobb kezükben hirdették Krisztust. Mikor kérdezték, miért jöttek, azt felelték. „Azért, hogy a granadaiak megnyissák szívüket Krisztus elott, Mohamedet pedig számuzzék onnan.” Hamarosan elfogták és börtönbe zárták oket. Ígérgetések, fenyegetések, megvesszozések nem tudták oket megtörni. Akkor az emír kardot ragadott és sajátkezuleg végezte ki oket, mindkettot lefejezte. A vértanúk testét végighurcolták a városon, de késobb a keresztényeknek sikerült megszerezni és tisztelettel eltemetni. XII. Kelemen pápa (1730-1740) avatta oket boldoggá. Vértanúságuk elomozdította a következo században Granada s ezzel egész Spanyolország felszabadítását a mohamedán iga alól.
Cetinai János tanítása Szuz Máriáról:
Duns Scotus nyomán vallja, hogy az ige megtestesülése a Boldogságos Szuz méhében nemcsak azért történt, mert ment volt az eredeti buntol, hanem Isten elore elrendelése és a kegyelem teljes ingyenessége folytán. Mert ha osszüleink nem vétkeztek volna, az emberi természet megdicsoítése végett Krisztus akkor is megszületett volna Máriától, akit Isten minden teremtménynél jobban szeret.

Imádság:

Istenünk, örvendeztessen meg minket Boldog János és Péter vértanúid testvéri közössége. Add, hogy oket ünnepelve hitünkben megerosödjünk, s közbenjárásukban vigasztalást találjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Proszper     hitvalló, † ~463           


Szent Vilmos     apát és hitvalló, † 1142       


Szent Viola

KERESZTELŐ SZENT JÁNOS
*Ain Karim, Kr. e. 7. +Mahérusz vára, Kr. u. 29.
,,Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma kezdődik. Izajás próféta megírta: Nézd, elküldöm követemet, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: ťKészítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!Ť Keresztelő János a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára.'' (Mk 1,1--4). Így hangzik az evangéliumokban és az Apostolok Cselekedeteiben megőrzött régi igehirdetési formulák egybehangzó tanúságtétele: Jézus nyilvános föllépésének kezdetei Keresztelő Jánosnak a Jordán mellett indított bűnbánó mozgalmába nyúlnak vissza. Az evangélisták közül az egyetlen ,,történész'' ennek az eseménynek páratlan üdvösségtörténeti jelentőségét egy hatos tagolású időmeghatározásban fejezi ki határozott vonásokkal (Lk 3,1 sk.): Tiberius császár uralkodásának tizenötödik éve az október 27. és szeptember 28. közötti időre utal, valószínűleg a Krisztus utáni 28/29. évben. Tulajdonképpen ez az egyetlen közvetlen évmegjelölés evangéliumainkban.

Keresztelők -- és keresztelési mozgalmak -- nem voltak ismeretlenek a korforduló zsidósága előtt. De közülük csak egy kapta meg már zsidó kortársaitól ,,a Keresztelő'' nevet. János alakja és keresztsége különös, feltűnő lehetett.

Alakjában semmi sem emlékeztetett az úgynevezett álmessiások viselkedésére, akiknek föllépéséről az újszövetségi hagyomány is beszél. Voltak, akik messiási prófétáknak adták ki magukat, s követőiknek megígérték, hogy megismétlik Izrael eszményi őskorának, a mózesi időknek csodáit. A Lk 2,30 szerint bizonyos, hogy János föllépése előtt a pusztában élt, tehát azon a helyen, amelyhez Izrael végső várakozásai fűződtek. Kumrán jámborai is a júdeai pusztában -- távol a bűnös világtól és az elvilágiasodott templomtól -- akartak fölkészülni akkoriban Isten végső megjelenésére. Még az is lehetséges, hogy János egy bizonyos ideig náluk tartózkodott. Az említett messiás- jelöltekkel szemben ő nem ígért semmiféle megmentő csodát, amely igazolhatta volna őt. A hagyomány egyetlen csodáját sem említi.

A János-evangélium Betániát (1,28), később a Szalim közelében lévő Ainont nevezi meg János működési helyéül. Amikor a zsidók a Jordán déli folyásának steppevidékén meglátták a Keresztelő bőrövvel összefogott teveszőr ruháját és szűkös pusztai étkezését (Mk 1,6), egykori legizzóbb prófétájukra, Illésre kellett emlékezniök, akin ,,szőrruha volt, a derekán pedig bőröv'' (2Kir 1,8), s akinek az akkori zsidóság várakozása szerint a Vég előtt vissza kellett térnie, hogy Jahve vagy a Messiás előfutáraként fölkészítse a népet az üdvösség idejére. Jánosban a régi prófétaság szellemének megfelelő új Illés támadt. Az övénél nem kisebb bátorsággal hirdette meg a régi felszólítást: Tartsatok bűnbánatot! Térjetek egész emberségtekkel Istenhez és az ő eljövendő országához! (Mt 3,2). És Izrael ne ringassa magát álmokba: az Eljövendő nem fogja Isten népét elnyomóitól megszabadítani, nem fogja a világbirodalom fényébe emelni. Az ítélet végső aratását fogja elvégezni: ,,Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti'' (Mt 3,12). Vagy amint János egy másik képpel hirdeti: Az utána jövő Erősebb Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni, azaz Isten népének igaz tagjait megmenti, és a bűnbánattól elfordulókat megsemmisíti (Mt 3,11).

A Keresztelő a nép minden tagját és osztályát, még vezető köreit is, kivétel nélkül megtérésre szólította föl. Már ő sem becsülte semmire, ha egyesek elbizakodottan megvetettek másokat, és vélt igazvoltukkal kevélykedtek. Ezt tette némely elkülönülő csoport, mint a farizeusok és az esszénusok, arra hivatkozva, hogy ők ismerik a törvényt. És arra se hivatkozzék senki vakmerően, hogy az Isten népéhez tartozik, se arra, hogy a nagy ősatya, Ábrahám érdemei mindent eligazítanak: ,,Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! Ne gondoljátok, hagy arra hivatkozhattok: Ábrahám a mi atyánk! Mondom nektek: ezekből a kövekből is tud az Isten Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt!'' (Mt 3,7--10). ,,Aki utánam jön, erősebb nálam'' -- hirdeti János, kinek bűnbánatra felszólító szava a meghirdetett ítélet közvetlen közelsége miatt minden más próféta szavánál súlyosabb.

Ennek a végső fölkészülésnek a kifejezésére szólítja föl az embereket a ,,bűnbánat keresztségére'' (Mk 1,4). Ez a bűnbánati keresztség is új volt Izrael földjén és népében. Semmi köze sem volt az egyébként is csak a későbbi időkből kimutatható prozelita keresztséghez. Azt az önként vállalkozó pogányoknak és nem a zsidóknak kellett fölvenniök, hagy megtisztuljanak rituális tisztátalanságuktól. Különbözött egyes jelentéktelen zsidó közösségek megismételhető keresztségétől is. A prófétai igehirdető csak a megtérésre kész zsidóknak szolgáltatta ki egyszer, kizárólagosan és végérvényesen!

Erről a megtérést követelő keresztségről természetesen Heródes Antipász negyedes fejedelem sem akart tudni. Heródes a bűnbánatot hirdető Jánoshoz térbelileg igen közel, Jerikóban élt, melyet apja téli szállásul újra fölépíttetett. A próféta szózata alól azonban ő sem tudta kivonni magát. Mint Sámuel, Nátán vagy Illés, a Keresztelő is igaz prófétaként emelte föl szavát az Isten parancsát semmibe vevő tartományi fejedelem ellen, aki elcsábította mostohatestvére feleségét, Heródiást (Mk 6,18). Az, hogy Heródes vétkét János oly bátran megnevezte, elfogatásához vezetett. Amint a zsidó történetíró, Josephus Flavius tudósít minket, Mahérusz várába zárták, a Holt- tengertől keletre, ahol Heródesnek pompás palotája volt. Tulajdonképpeni ellenfele, Heródiás csak az alkalmat várta, hogy a kellemetlen erkölcsbírót végleg félretegye az útból. Megtalálta a módját, hogy mostohalányának, Szaloménak tánca révén egy nagy ünnep boros hangulatában csapdába ejtse a kéjsóvár vénembert, és szörnyűséges ajándékot követeljen tőle: a rab János fejét (Mk 6,17-- 29).

A szokatlan, szinte ijesztő külső, amely Jánost a régi próféták tanítványának mutatta, kemény szigorúsága, magával ragadó prédikációja, előrelátó tekintete, amely megértette az idők jeleit -- s mindez a csodálatos emlékekben oly gazdag Jordán rohanó vizei mellett --, nem maradt hatástalan. Az Újszövetség megőrizte a Keresztelő igehirdetésének megrendítő következményeit. A megtérést elutasító farizeusi jámborok meggyanúsították a Keresztelőt komor, aszketikus életmódja miatt (Mt 11,18 sk.). Jeruzsálem vezető körei hivatalosan megkérdezték a Keresztelőt, hogy ő-e a Próféta, azaz a MTörv 18,15-ben megígért üdvözítő (Jn 1,25). Sőt, amint Josephus mondja, Heródes Antipász messiási megmozdulástól, lázadástól tartott. A néptömegben sokaknak elég éber volt a lelkiismerete ahhoz, hogy fogékonyak legyenek a bűnbánat hirdetőjének szavára. Sőt, ha a Keresztelő kivégzése után rögtön elterjedt a hír, hogy föltámadt, és az ő csodatevő ereje működik Jézusban (Mk 6,14), akkor ezek az emberek nyilván meg voltak győződve a Keresztelő isteni küldetése felől.

Még jellemzőbb, szinte végzetes volt János hatása a saját tanítványaira. Hogy Jézus csak a Keresztelő fogságba vetése után kezdett-e tanításával színre lépni és tanítványokat gyűjteni, amint a szinoptikus hagyomány állítja (Mk 1,14 sk.), vagy már János mellett működött, és tanítványaival Jánoshoz hasonlóan kereszteltetett (Jn 3,22; 4,1 sk.), ez nyílt kérdés maradhat. Annyi biztos, hogy a János- evangélium Keresztelő Jánost úgy jellemzi, mint akinek előkészítő és úttörő feladata van az üdvösség idejének elérkezte előtt (Jn 4,27 sk.). Tanítványai azonban, legalábbis néhányan, úgy vélték, hogy halála után is hűségesnek kell maradniok mesterükhöz: azaz nem Jézusban, hanem Jánosban látták Isten végső küldöttét. Lassanként szektás közösséggé alakultak, amely a krisztushívőkkel rivalizált. Jn 3,26 szerint mesterük, János előtt is háborogtak Jézus keresztelésének nagyobb sikere miatt: ,,Mester, aki a Jordánon túl nálad volt, s akiről tanúságot tettél, az most szintén keresztel, és az emberek tódulnak hozzá.'' Szent Pál még Efezus vidékén is talált János- tanítványokat, akik még nem is hallottak a Szentlélek keresztségéről (ApCsel 19,1--7).

Míg az újszövetségi hagyomány egy része a Keresztelőt minden előzmény nélkül lépteti föl, tehát nem ismeri előtörténetét, sem meghívatásának történetét, a Lukács-evangélium elmondja születésének és névadásának csodálatos körülményeit idős szülei, Zakariás zsidó pap és Erzsébet otthonában. Ez -- a 6. századtól nyomon követhető hagyomány szerint -- a Jeruzsálemtől 7,5 kilométernyire nyugatra lévő Ain-Karimban történt. Még fontosabb az, amit egyetlen más prófétáról sem állítottak soha: János anyja méhétől fogva el volt telve Szentlélekkel. Ő volt tehát Jahve végső időkre szánt prófétája, aki születése, beszéde és tettei által meghozza Izrael népének az üdvösség idejét (Lk 1,15--17). Ha igaza van az újabb kutatásnak, a gyermek Keresztelő születéstörténete a Keresztelő körének hagyományára megy vissza, ahol anélkül alakult ki és származott tovább, hogy Jézus történetére gondoltak volna. Csak a keresztény hagyomány egyesítette, és hozta vonatkozásba Jézus fogantatásának és születésének történetével.

A Keresztelő tanítványai félreismerték más prófétáknál hasonlíthatatlanul nagyobb méltóságát. Ennek köszönhető, hogy az ősegyháznak egyre jobban védekeznie kellett János személyének túlértékelése ellen. A Krisztusról szóló igehirdetés kényszerítve érezte magát, hogy tisztázza a Messiás prófétai előfutárának szerepét. ,,A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának vrömhíre terjed...'' (Lk 16,16). Bármily nagy volt is a Keresztelő, ,,aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála'' (Mt 11,11). ,,Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról'' (Jn 1,8). ,,Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára'' (Jn 3,28) -- mondja maga János önmagáról. Egyszer azonban, Jézus Jordán-beli megkeresztelkedésekor föl kellett cserélődnie a szerepeknek: ,,Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz hozzám?'' (Mt 3,14).

Az a tény, hogy a későbbi János-szekta utólag elrajzolta a bűnbánathirdető alakját, mit sem változtat a Keresztelő üdvtörténetileg páratlan jelentőségén. Nem kisebb, mint maga Jézus lett isteni küldetésének és prófétai nagyságának örök tanúja azáltal, hogy fölkereste a Jordánnál, és megkeresztelkedve vallomást tett prófétai igehirdetése és Isten népének fölkészítése mellett (Mk 1,9).

Hallgatóinak kell megvallaniok, mi vitte ki őket a Jordánhoz. Talán egy langyos szélkakas-ember vonzotta őket, aki az emberek szája íze szerint beszél? (Mt 11,7 sk.) Ők tudják, hogy egy prófétához vonultak ki. ,,Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobb... Asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál'' (Mt 11,7-- 11). Miért? Mert ő az utolsó próféta, aki mint közvetlen út-készítő, egészen a kezdődő Istenország küszöbéig vezet. Ezért az ősegyház joggal látta meg benne az újra eljött Illést (Mt 7,10.14). Jézus a maga isteni küldetését annyira összekapcsolja Jánoséval, hogy azoknak, akik János bűnbánati keresztségét elutasították, kijelenti, hogy ezzel vele és küldetésével szemben is döntöttek (Mk 11,27--33; Lk 7,29 sk.). Jézus nemcsak az isteni megbízatás dolgában tudja egynek magát előfutárával, hanem az elutasíttatásban is; hiszen egyaránt félreismerik, s megvetéssel és gyanúval fogadják Jánosnak, az előfutárnak és bűnbánathirdetőnek, valamint Jézusnak, az üdvösség meghozójának életmódját: ,,Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja'' (Mt 11,18--19).

Jézus kétségtelenül útkészítőjének nyilvánította a Keresztelőt. De vajon megfordítva, a Keresztelő is fölismerte Jézusban a megígért Messiást, és tanúságot is tett róla? Erre nem is olyan egyszerű igennel felelni, mint első tekintetre látszik. A Márkus-forrás Keresztelőről szóló híradása beszél ugyan egy eljövendő égi bíróról, de nem úgy, mint a küszöbön álló, a hamarosan elkövetkező Istenország csodatevő meghirdetőjéről. Ha a Keresztelő tanúságot tett volna a már jelenlévő Jézus Messiás-voltáról, akkor János mozgalmának utóélete érthetetlen volna. Nem lehetne mással magyarázni, mint a Jézussal és az ő közösségével való -- a Keresztelő szavaira alapuló -- nyílt szembefordulással. Az viszont nagyon is érthető, hogy a Krisztusra visszatekintő ősegyházi igehirdetés arra törekedett, hogy az eljövendő világbíró prófétáját már az elérkezett, jelenlevő Messiás Jézus tanújává tegye, különösképpen a János-szektával való viták miatt. Ez a törekvés mindenekelőtt a János-evangéliumban szembetűnő. A legrégibb hagyomány szerint a Jordán-parti kinyilatkoztatás eseményei kizárólag Jézusra irányulnak (Mk 1,9--11). A negyedik evangélium viszont Jézus méltóságának különleges, Jánosnak és másoknak szóló tanúságaként értelmezi (Jn 1,30--34). Nyomatékkal mutat rá a Keresztelő a Jordánnál megjelenő Jézusra: ,,Íme, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit!'' (1,29), és maga küldi tanítványait Jézushoz (1,35--51). Hatásosabban és erősebben nem lehetett volna a Jézus és a Keresztelő között fennálló kinyilatkoztatás-történeti viszonyt a Keresztelő- mozgalomnak címezve ábrázolni.

A hagyomány mindenesetre megmutatja nekünk a helyes távlatokat. János igazi próféta volt, az utolsó és a legnagyobb a próféták közül. Nem elég nagyság ez? Az evangélium forrásai szerint a bebörtönzött Keresztelő tanítványai útján megkérdezi Jézust, hogy ő-e ,,az eljövendő'', aki a megjövendölt Bíró lesz, vagy valaki mást várjanak. Jézus az izaiási üdvösség-prófécia szavaival felelt: a vakok látnak, a süketek hallanak, a közelgő istenországát az üdvösség tettei hirdetik. És válaszát az éppoly komolyan intő, mint vigasztalóan ígéretes boldoggá nyilvánítással zárja: ,,Boldog, aki nem botránkozik rajtam'' (Mt 11,2--6). Bizonyos, hogy nem esett ki egyetlen gyöngyszem sem a Keresztelő koronájából, ha a fogságban Jézus működéséről tudomást szerezve kérdést intézett hozzá. Sokáig úgy gondolták, a Keresztelő csak látszat, afféle ,,pedagógiai'' kérdést akart föltenni, hogy maga Jézus szüntesse meg tanítványai kétkedését. Mindazonáltal amennyire alaptalan ennek föltételezése, épp oly helytelen lenne azt állítani, hogy a Keresztelőnek kétségei voltak Jézus küldetését illetően. Joggal tehette föl az említett kérdést egyszerűen csak azért, hogy Jézus erősítse meg őt -- akire küldetése végén a vértanúság vár -- hitében, hogy Jézus megjelenése és cselekedetei az ő próféciáinak beteljesülései.

János semmit sem veszít nagyságából, ha úgy áll előttünk, mint az igaz világosság tanúja -- mely világosság a világba jött --, de nem ő maga a világosság (vö. Jn 1,8--10). Ő még teljesen az ószövetségi prófétaság talaján áll. Még nem tesz különbséget a Messiás első és második eljövetele közt. A végső idők lélek-kiáradását és az ítéletet együtt látja. Még nem tudta, hogy a Messiásnak először Isten kegyelmi idejét kell meghirdetnie, a szenvedésnek és bűnnek alávetett emberiség megváltójaként kell megmutatkoznia, mielőtt újra eljön ítélni, és megszüntetni a világ minden baját és jogtiprását.

Ez a valódi, a Keresztelő saját belső gyötrődéséből született kérdés volt az egyetlen és utolsó tett, amelyet az evangéliumok a haláláig hű prófétáról közölnek. És éppen ebben világosodik meg számunkra történetének sokatmondó, példaszerű jelentése. A Messiás előfutárának is -- aki ,,asszonyok szülöttei közt a legnagyobb'' volt -- szembe kellett néznie a ténnyel, hogy az Eljött más, mint akire számított, üdvözítő műve másképpen kezdődik, mint bárki is várta. Az előfutárnak sincs más útja az egyéni üdvösséghez, mint a hit útja: az Isten -- Názáreti Jézusban adott utolsó -- kinyilatkoztatásába vetett hit útja.


--------------------------------------------------------------------------------

Jánosról, aki az Isten küldötte volt (Jn 1,6), a Szentírás oly világos és fölemelő tanúságot tesz, hogy üdvösségtörténeti jelentőségét semmiféle legendás vagy elbeszélő szöveg nem emelheti. Mégis álljon itt Szent Ágoston szava az Újszövetség súlyos ajkú prófétájáról (Sermo 293,1--3):

,,A megszentelt János születését ünnepli az Egyház. Nincs más az atyák között, akinek földi születésnapját ünneppel ülnénk meg, csak Jánosnak és Jézusnak a születését ünnepeljük. Ez nincs jelentőség híján. Ha talán magyarázatunk a tárgy méltóságához képest rövidnek tetszik is, tartalma mégis annál fönségesebb és termékenyebb.

János meddő öregasszonytól születik, Krisztus fiatal szűz leánytól. Apja nem hisz János születésében, ezért megnémul. Mária hisz Jézusban, is hitben foganja őt.

János olyan mint valami határvonal a két szövetség, az Ó- és az Újszövetség között. Maga az Úr állítja, hogy János valamiképpen határ. Ezt mondja ugyanis: ,,A próféták és a törvény Jánosig tartanak.'' (Mt 11, 13) János a maga személyében az Ószövetséget ábrázolja, de már az újat hirdeti. Mivel az Ószövetség képviselője, azért öregtől születik. Mivel pedig az újat hirdeti, azért már anyja méhében prófétává lesz. Még meg sem született, és Mária érkezésekor anyja ölében repesett az örömtől. Már akkor küldetést kapott, születése előtt. Még mielőtt látta volna őt, nyilvánvalóvá lett, kinek lesz előfutára. Szent összefüggések ezek, és meghaladják a törékeny emberi mértéket. Végül megszületik, megkapja nevét, és apja nyelve megoldódik. Gondold meg, mi történt, mert képszerűen az igaz valóságot jelzi.

Zakariás hallgat, és elveszíti hangját mindaddig, amíg az Úr előfutára, János meg nem születik, és vissza nem adja a hangját. Zakariás hallgatása mi más, mint rejtett, titkos és elzárt prófécia, melyet Krisztus tanítása tesz világossá? Értelme megnyílik az ő eljövetelekor, s ami rejtve volt, napvilágra jön annak megjelenésével, akiről a jövendölés szól. Az a tény, hogy Zakariás szava megjön János születésekor, ugyanazt jelenti, mint a templom függönyének szétszakadása Jézus keresztre feszítésekor. Ha János önmagát hirdette volna, Zakariás ajka nem nyílt volna meg. Megoldódik a nyelv, mert megszületik a hang. Mert János az időben hangzó hang, Krisztus azonban a kezdettől hangzó örök Ige.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki azért küldted Keresztelő Szent Jánost, hogy a népet előkészítse Krisztus Urunk eljövetelére, kérünk, add meg népednek a Szentlélek örömét, és vezéreld híveid szívét az üdvösség és a béke útjára!

Példája:
    Az Úr útját készítjük elő - tartsunk bűnbánatot!


Boldog János     hitvalló, † ~1460       


BOLDOG PATRICK O’HEALY, CONOR O’DEVANY püspökök és társaik ír vértanúk (+1579.08.)
Írország VIII. Henrik angol király idejében veszítette el függetlenségét. Királyi nyomásra az ír parlament megszavazta a király egyházi foségérol hozott törvényt, a püspökök nagy többsége, a papság és az egész nép azonban hosiesen kitartott a katolikus hit mellett. Századokra kihatóan folyt az ír nép elnyomása és üldözése, ahol az egyházüldözok maguk is keresztények voltak, s az ír népet ígérgetésekkel, fenyegetésekkel az Egyháztól való elszakadásra akarták kényszeríteni. S amikor ezt nem tudták elérni, minden emberi és isteni jog lábbal tiprásával kivégezték azokat, akiket eroszakkal sem tudtak megtörni. Azok közül, akik inkább a halált választották, minthogy elismerjék az angol királyt az Egyház fejének, az Egyház 1992-ben tizenhetet avatott boldoggá: 4 püspök, 2 egyházmegyés pap, 4 szerzetespap, egy szerzetes testvér és 6 világi hívo van ezek között. Szent Ferenc rendjét a négy következo vértanú képviseli:
1. Patrick O’Healy püspök,
2. Conn O’Bourke pap, ok egyszerre, 1579. augusztusában haltak vértanú halált. Patrik püspököt elfogása után a védekezés lehetoségétol megfosztva elítélték. A börtönben nagy lelki erorol tett tanúságot, ami a börtönorökre is hatással volt. Mielott kivégezték, buzdította a katolikusokat, hogy maradjanak állhatatosak a hitben, az elszakadtakat pedig intette a megtérésre. Társával, O’Bourke ferences atyával egymást buzdították a vértanúságra s egymást oldozták fel.
3. Conor O’Devany püspök az ír prímás vikáriusa volt. Szent Ignác vértanúhoz hasonlóan halála elott imádkozott a katolikusokért, hogy hitükben kitartsanak, üldözoiért, hogy belássák tévedésüket, a hóhérának kifejezte, hogy megbocsát neki. 1611-ben végezték ki.
4. John Kearney ferences papot eloször 1644-ben vetették börtönbe s kínozták meg, de innét katolikusok segítségével kiszabadult. Másodszor 1653- ban tartóztatták le, börtönbe zárták, majd halálra ítélték, mivel tilalom ellenére szentmisét mondott, szentségeket szolgáltatott ki és a katolikusokat buzdította, hogy maradjanak huségesek a római pápához. A vesztohelyre ferences ruhában, imádkozva, kezében kereszttel és rózsafüzérrel ment, kivégzése elott újra megvallotta hitét sokak elott.
„Ezek a vértanúk, akik hitükrol ragyogó tanúságot tettek, csodálatos példájukkal világoskodnak elottünk, tanítanak bennünket, hogy az evangélium parancsaihoz ragaszkodjunk, azt minden földi érdeknél elobbre helyezzük. Az Egyház közössége örvend tanúságuknak, ugyanakkor újabb ösztönzést nyer nagyobb dolgok véghezvitelére.”
A boldoggá avatási bullából.

Imádság:

Mindenható, örök Isten, te megadtad Boldog Patricknak és társainak a kegyelmet, hogy Krisztusért vértanúságot szenvedjenek. Isteni eroddel támogass minket, esendo embereket, hogy példájukra mi is bátran vállaljuk a hitünk szerinti életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Ágripina     vértanú


Szent Ediltrúd (Aetheldritha, Audry)     szűz, † 679       


CAFASSO SZENT JÓZSEF pap

*Castelnuovo d'Asti, 1811. január 15. +Torino, 1860. június 23.

A szentnek, aki egy jómódú gazda fiaként Chieriben járt iskolába, kezdetben sokat kellett szenvednie tanulótársaitól kis termete és púpossága miatt, de csakhamar a tenyerükön hordozták állandóan egyforma jósága és barátságossága miatt. A szeminarista Giuseppe Cafasso egy mondása eltörölhetetlen benyomást gyakorolt Bosco Szent Jánosra (lásd: A szentek élete, 72. o.): ,,Aki pap lesz, az Úrnak adja magát, ezért semmi sem köti e világhoz, csak Isten nagyobb dicsősége és a lelkek üdvössége.'' Így megértjük jelmondatát is: Szentnek lenni, hogy a mennybe jussunk, és lehetőleg sokakat magunkkal vigyünk.

Miután 1833 őszén pappá szentelték, képzésének kiegészítésére Torinóba ment. A janzenizmus, a szigorúság és államegyháziság szelleme azonban, amely az érseki szemináriumban és az egyetemen uralkodott, nem volt kedvére. Szellemi és lelki otthonát az Assisi Szent Ferenc templománál levő papi konviktusban találta meg, amelyet a tiszteletre méltó Lanteri Pius Bruno (1759--1830) és a teológiai professzor, Luigi Guala alapított, s amely mintegy hatvan továbbtanuló papot tudott felvenni. Itt nem a janzenista félelem és beszűkültség vált uralkodóvá, hanem Szalézi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) szelleme. Az erkölcsi szigorúsággal szemben Ligouri Szent Alfonzot (lásd: A szentek élete, 395. o.) követték, az állami abszolutizmussal szemben pedig, amely megbéklyózta az Egyházat, az egészséges szabadság alapelveit képviselték.

Kiválóan végzett tanulmányai után Cafasso az erkölcstan professzora, majd Guala halála után, 1848-ban rektor lett ebben az intézetben. A papok legveszedelmesebb ellenségének tekintette az Evangélium szellemével szemben álló világiasságot. Feladata nem volt könnyű ebben a forradalmi időben különböző politikai felfogású papjai között. Mivel azonban semmi mást nem keresett, csak Istent és a lelkeket, s egész lénye jóságot és szeretetet sugárzott, s mivel a legnehezebb helyzetekben is rendíthetetlen maradt Istenre alapozott nyugalma, sikerült elérnie, hogy papjai egy szív és egy lélek lettek és maradtak is.

Cafasso tevékenysége a piemonti egyházmegye egész papi nemzedékének tanítója- és nevelőjeként kétségtelenül nagyon áldásos volt. Legfontosabb küldetésének mégis a lelkivezetés látszik. Mindennap sok órát töltött a gyóntatószékben. Boldoggá avatási aktáiban ez olvasható: ,,Kortársai közül (az arsi plébános kivételével) távolról sem mérhető senki Don Cafassóhoz a tanácsadás nehéz hivatalában, mégpedig a tanácsát kérők tömege és különfélesége miatt, azután az ügyek sokfélesége miatt, amelyekben hozzá fordultak és végül annak rendje- módja szerint, ahogyan ezt a szeretetszolgálatot gyakorolta.'' Az utolsó szavak gyors és világos felfogására, csodálatosan éles meglátásaira céloznak, továbbá tömör, pontos válaszaira, amelyeket szemmel láthatóan felsőbb világosság által megvilágítva, nagy jósággal adott a nehéz kérdésekre. Cafasso húsz éven át volt Don Bosco lelkivezetője, aki gyakran kinyilvánította: ,,Neki köszönhetek mindent. Atyám és tanácsadóm, vezetőm és segítőm volt.'' Giovanni Cagliero (1838- -1926) bíboros pedig, Don Bosco szaléziánusainak első püspöke ezt mondta: ,,Don Bosco erényei és bölcsessége Don Cafasso dicsősége.''

Különös részvétet érzett Cafasso a fegyencek iránt; buzgón látogatta és papjaival is látogattatta őket. Az elítéltekről való gondoskodása miatt sokan az ,,akasztófák papjá''-nak nevezték. Hatvannyolc halálraítéltet kísért el utolsó útján, és valamennyiüket olyan jól előkészítette a halálra, hogy nagy nyugalommal és Isten akarata iránti teljes megadással haltak meg. Gyakran mondta a vesztőhelyről visszatérőben: ,,Istennek hála, megint egy lélekkel több imádkozik értünk az égben.'' Ha ezen csodálkoztak, így szólt: ,,Igen, biztosan sokat vétkeztek, de Isten nem becsüli-e nagyra bánatukat és töredelmes lelkületüket, amellyel halálukat gonosztetteikért való engesztelésül fogadták? A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy az ilyen ember számára nincs már tisztítótűz sem.'' Szívesen nevezte őket ,,felakasztott szentjei''-nek, és közbenjárásukat kérte.

Tőle származik ez a csodálatos imádság: ,,Uram, Istenem, már most teljes megadással és készséggel elfogadom a halál bármilyen fajtáját minden aggodalmával, szenvedésével és fájdalmával együtt úgy, amint neked tetszeni fog.'' Megértjük, hogy ott, ahol ez a készség valóban tökéletes, mint ,,felakasztott szentjei'' közül sokakban volt, nincs már nagy szükség a tisztítótűzre sem.

Cafasso 1860. június 23-án halt meg Torinóban. Első életrajzírója, Don Bosco ezt közli: ,,Hiszem, hogy még a szentek között is ritkán található olyan, aki személyében annyi bölcsességet, az emberi dolgokban annyi tapasztalatot, nagylelkűséget, erőslelkűséget, mértékletességet, az Isten dicsőségéért és a lelkek üdvösségéért való buzgóságot egyesít, mint amennyi Cafasso papból sugárzik ki.''

Cafassót 1925-ben boldoggá, 1947. június 22-én szentté avatták.

Imádság:

Istenünk, te Szent Józsefet csodálatos szeretettel és fogyhatatlan türelemmel ruháztad fel mint lelkiatyát. Add, hogy szívünkön viseljük felebarátaink üdvét s tudjunk irgalmas szívűek lenni a bűnösök iránt. Krisztus, a mi Urunk által.

OIGNIES-I (WILLENBROECKI) SZENT MÁRIA szűz

*Nivelles, 1177. +Oignies, 1213. június 23.

Vitry Jakab (1180--1254), a csalhatatlan ítéletű és igaz férfiú, a későbbi bíboros jegyezte fel életrajzát. Ő maga is lelki fiának nevezte magát. 1208-tól röviddel a halála előtti időkig tanúja volt szokatlan életének, és ebben az időben valószínűleg a gyóntatója is lehetett.

Mária Nivelles-ben született egy nagyon gazdag brabanti család lányaként. A gyermekben korán felébredt az ellenérzés a túlságosan evilági, túlságosan bővelkedő és pénzére büszke jómóddal szemben, amelyet a felvirágzó városok polgárai élveztek. Az a lelkület ez, amely körülbelül ugyanabban az időben Assisiben Ferencet arra késztette, hogy felháborodott apja lába elé vesse értékes ruháit, hogy szegényen kövesse a szegény Krisztust. Mária anyjának is volt elegendő oka arra, hogy kétségbeesetten tördelje a kezét, mert a leányka állhatatosan vonakodott attól, hogy olyan pazarlóan engedje magát cicomázni és csinosítani, mint ahogy az megfelelt volna a család vagyonának és tekintélyének. Az anya igyekezete, hogy tizennégy éves lányát megfelelően férjhez adja, végül sikerrel járt. Mária ifjú hitvese telve volt szeretettel és megértéssel. Teljesen meghiúsította a szülők várakozását, mert már röviddel a házasságkötés után nyílt titok lett, hogy Máriával nemcsak imádságait és kemény vezekléseit osztotta meg, hanem hogy -- Krisztus szeretetének ugyanattól a lángjától hevítve -- a fiatalok megfogadták, hogy megtartóztatóan élnek. Családjuk rémületére szép, jól berendezett házukból a hajléktalanok valamiféle menhelyét hozták létre, és rövid idő alatt olyan pazarló nagylelkűséggel használták fel gazdagságukat a szegények és betegek szolgálatában, hogy azt a nivelles-i polgárok botránynak érezték, és mindkettőjüket mint a társadalom ellenségeit kerülték, vagy mint őrülteket nyíltan kinevették és ócsárolták. Az ifjú pár -- miközben lelki egyesülésük olyan mértékben nőtt, amilyen mértékben mindketten feláldozták földi kedvteléseiket -- attól a kívánságtól vezérelve, hogy Krisztushoz váljon hasonlóvá, tovább haladt ezen a keresztúton, és végül Nivelles városának peremén, Willenbroeck lepratelepén kötött ki. Ez volt az utolsó állomás, amelyre együttesen értek el. Amikor kitörtek a hagyomány és a biztonság szorításából, mindig Mária volt a merészebb, a mértéktelenebb és hevülőbb. Férje némiképp az ő árnyékába húzódott, de hallgatag áldozatkészségével is méltó társa, éber őre, soha nem csüggedő támasza és erősítője volt a nyílt megvetés vesszőfutásában.

Mindketten bevonultak a leprások közé egy kis kunyhóba, és ápolták a bélpoklosokban a misztikus test legborzasztóbban szenvedő tagjait.

Vitry Jakab tanúsítja, hogy Mária a Megfeszített szemléléséből nyerte az erőt hősies áldozatához. Az Úr szenvedése volt szemlélődésének csaknem egyedüli tárgya, miután -- még útja kezdetén -- egyszer olyan mélységes megrendülést élt át a kereszt előtt, hogy könnyek áradatát hullatta, utána pedig hosszú ideig nem tudott Krisztus szenvedésére gondolni anélkül, hogy az együttérzéstől el ne veszítette volna eszméletét. Lelkismeretének nagy gyöngédsége és szívének csodálatos tisztasága a kereszt iránti szeretetéből fakadt. Mivel az Úrhoz hasonló akart lenni, s mivel fájdalmát az ő megváltó szenvedésével akarta egyesíteni, vezeklő buzgóságát az elviselhetőség határáig fokozta: keményen ostorozta magát, csak egyszer evett napjában, és húst sohasem fogyasztott, bort sohasem ivott, gyakran a hét felén át sem vett táplálékot magához, vagy egész hónapon át megelégedett csupán vízzel és kenyérrel. Szíve mindig egyesült Istennel, munka közben is imádkozott. Gyakori és hosszan tartó elragadtatásai közepette a természetfölötti valóság is közvetlenül látható és megtapasztalható lett számára. Vitry Jakab csodálja azt a belső biztonságot és világosságot, amelyet eközben tanúsított, és amellyel a démoni képeket meg tudta különböztetni a valódi mennyei látogatásoktól. Korában teljesen szokatlan volt bensőséges tisztelete az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztus iránt. Életrajza előtt nincs az egyháztörténelemben ennek az ájtatosságnak írásos bizonyítéka. Éjjel-nappal sok órát töltött imádkozva az Oltáriszentség előtt, amely akkoriban egy rendszerint galamb alakú szentségtartóban láncon függött az oltár fölött. Egyszer egy nagy lelki ínségében hozzá forduló férfinak azt tanácsolta, hogy lépjen egészen közel a jelenlevő Úrhoz, és neki panaszolja el bánatát. A férfi azután átélte, hogy a galamb a szentséggel együtt a fejére szállott, és csodálatosan megvigasztalta az Úr közelsége. Valahányszor csak megengedték Máriának -- s ez az akkori időkben nagyon ritkán történt meg --, magához vette az Úr testét. Isten utáni éhségének és szomjúságának van egy megrendítő bizonysága: néha megkérte a papot, mise után hagyja kint az üres kelyhet, hogy rátekintve felüdülhessen.

A willenbroecki kis kunyhót idővel gyakran ellepték a kíváncsiskodók és a segítséget keresők, Mária pedig belső parancsot kapott a magányra. Hűséges társa beleegyezett az áldozatba, hogy ne lássa már többé maga mellett a csöndes, szeretett arcot az imádság, a szűkös étkezés és az együttes munka alkalmával. Mária 1208-ban visszavonult a félreeső Oignies-be, a Szűzanya Namur egyházmegyében lévő kis szentélyébe. Az itteni kegykép már akkor az évenkénti bűnbánó zarándoklatok célja volt, amelyeket a legkeményebb télben is mezítláb szoktak megtenni. Itt telepedett le Mária néhány jámbor nővel együtt az ágostonos kanonokok mellett, egy beginaházban és itt vette át lelki gondozását Vitry Jakab egészen 1213-ig, amikor is -- röviddel Mária halála előtt -- III. Ince pápa elküldte, hogy keresztes hadjáratot hirdessen az albigensek ellen.

Az utolsó évek Mária számára a misztikus kegyelmek paradicsomát és a rémes testi szenvedések poklát jelentették. Nem sokkal halála előtt a templomba vitette és letétette magát az oltár előtt.

Életrajza szerint utolsó napjaiban már csak ,,énekelt''. Ez azt jelenti, hogy -- a szeretet és a fájdalom eksztázisában -- ritmikus prózában vagy versekben beszélt. 1213. június 23-án eljutott az Istennel való végső egyesülésre. Hivatalosan sohasem avatták szentté, Oignies-ben azonban a halála után azonnal szentként kezdték tisztelni. Ottani kultuszát egyházilag is jóváhagyták. Maradványait 1609-ben V. Pál pápa rendelkezésére kiemelték, és most egy ezüst ereklyetartóban őrzik Oignies templomának oltárán.