BOLDOG BONFADINI ANTAL (1400-1482)

Tiszteletre méltó és vallásos szülőktől született Ferrarában. 1439-ben lépett be Szent Ferenc rendjébe s oly nagy buzgósággal látott hozzá a hittudományok elsajátításához, hogy nemsokára mint kiváló teológust tartották számon. Pappá szentelése után a környéken több éven át igen eredményesen hirdette Isten igéjét, amellett szeretettel időzött a Megfeszített képe előtt. Igen vágyott a missziókba: végül megengedték neki, hogy külföldre menjen s a pogányoknak hirdesse az evangéliumot. Életrajzai szerint Keletre ment. Hogy hol működött, ezt a rövid életrajzi adatok nem jelzik, így csak következtetésekre vagyunk utalva. A 15. század közepén egyébként lecsökkent a missziós tevékenység. Ennek egyik oka a török hatalom előretörése: 1453-ban a törökök bevették Konstantinápolyt s ez bénítólag hatott a missziókra. A 30-as években, a firenzei egyetemes zsinat (1439) előtt IV. Jenő pápa Sarteanoi Albert ferences atyát Keletre küldte mint pápai követet. O 40 misszionáriussal elindult s Konstantinápolyon keresztül eljutott Perzsiába, Indiába, Jeruzsálembe, Egyiptomba. A misszionáriusok természetesen a missziós területeken maradtak. Antal atya tehát e helyek valamelyikén muködött, valószínuleg Egypitomban. Az már biztos, hogy hazafelé utaztában meglátogatta az Úr Jézus életével megszentelt helyeket, Palesztinát, itt szeretete megnövekedett az Úr Jézus iránt s ezentúl még inkább szolgálta a megváltás nagy muvét. Mint igazán engedelmes szerzetes, elöljárói rendelkezésének megfeleloen Cottignolá*-ba ment (Ferrara közelében), s élete hátralévo idejét itt szentelte az apostolkodásnak. Itt is fejezte be életét 82 éves korában 1482. dec. 1-én. Életszentségérol annyira meg voltak a hívek gyozodve, hogy a városban és a környéken mindjárt halála után közbenjárását kérték. Tisztelete évszázadokon át fennállt, ezért XIII. Leó pápa ot a boldogok sorába iktatta.

„Föltétlenül engedelmes akarok lenni a testvéri közösség miniszter generálisának, és annak a gvárdiánnak, akit o jónak látott mellém rendelni. Fogolyként akarok az o kezei közt lenni, s az o engedélye és akarata ellenére egy lépést sem kívánok tenni, sem mást cselekedni. Mert uram o nekem.” Szent Ferenc Végrendeletébol.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Antal hitvallódnak megadtad, hogy a pogányok között hirdesse Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. Közbejárására erosítsd bennünk a hitet, melyet az o apostoli igehirdetése terjesztett és lelkipásztori gondoskodása védelmezett. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Elígius (Eloy)     püspök és  hitvalló, † 659       


Könyörületes Szent Filaret

Szentünk a kisázsiai Amniában élt. Gazdag és istenfélő ember volt. Mivel nagyon jószívű volt, szívesen ajándékozott gazdagságából segítséget a szegényeknek, özvegyeknek és árváknak. Egy rászoruló sem ment el tőle üres kézzel. Ezért kapta a „könyörülő” melléknevet. Adakozásában addig ment, hogy őmaga is szegénnyé lett. Még ebben az állapotban is igyekezett segíteni a rászorulókon. Egy alkalommal felső ruháját vette le magáról és adta más szegénynek. Isten újra gazdagsággal jutalmazta meg Filaretot. Egyik unokája Biborban született Konstantin császár felesége lett. Filaret újra gazdag lett és ezzel együtt előkelő is. Késő öregségben halt meg és Konstantinápolyban temették el 792-ben. Sírjánál sok csoda és gyógyulás történt.

Szent Náhum próféta

A próféta a galileai Elkosból származott, Simeon törzséből. Ezekiás és Manasszes királyok uralkodása alatt jövendölt Krisztus születése előtt 664-612 között Júdeában. Jövendölésében Ninive teljes pusztulásáról írt. Ő a hetedik a „kis próféták” között.

Szent Natália     özvegy, † ~310       


BOLDOG CAMPION ÖDÖN jezsuita, vértanú

*London, 1540. január 25. +London,1581. december 1.

Egy könyvkereskedő fiaként született Londonban 1540-ben; korai gyermeksége még VIII. Henrik (1509--1547) uralkodásának idejére esik, aki Anglia egyházát elszakította a pápától és az Anyaszentegyháztól. A vallási helyzetre az jellemző, hogy a pápához hű férfiak, mint az egykori kancellár, Morus Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 284. o.) felségsértőkként haltak meg a vérpadon, miközben a reformátorok tanainak követőit eretnekségért fenyegették halállal.

A körülmények megváltozása egybeesett Ödön tanulmányi éveivel. VI. Eduárd idejében (1547--1553) a kontinens protestáns teológusai -- az egykor domonkos Martin Bucer (1491--1551) és az egykor kapucinus generális Bernardino Ochino (1487--1564) -- hatására kezdtek tért hódítani a reformáció eszméi. Csakhamar megindult a visszahatás.

Ödönt a kereskedőcéh támogatta abban, hogy tanulhasson. Tanárai büszkeségére ő köszönthette az új királynőt, Tudor Máriát bevonulásakor. Melléknevei, amelyeken ez a királynő bevonult a történelembe, jól megvilágítják ellentmondásos, de a korra jellemző tevékenységét: mint ,,katolikus'' Mária szenvedélyesen fáradozott Anglia újra katolikussá tételén; mint a ,,véres'' Mária keménységével és kegyetlenségével teljesen elveszítette a nép bizalmát, még katolikus alattvalóiét is. Ötéves uralma (1553--1558) alatt 273 protestáns -- köztük az angol egyház öt püspöke -- végezte életét eretnekként a máglyán. Házassága V. Károly fiával, aki II. Fülöp néven foglalta el a spanyol trónt, odahatott, hogy az angol katolikus egyházat belevonta a magas politika örvényébe. Nem volt csoda, hogy a katolikus restauráció korai véget ért a királynő halálával. Nagy tehetségű féltestvére, I. Erzsébet királynő (1558--1603), akinek meg kellett védenie utódlását a katolikusok által támogatott Stuart Máriával szemben, kezdeti habozás után az angol államegyház mellett döntött. Ily módon megpecsételődött a reformáció győzelme Angliában. A kortársak közül sokan nem fogták fel azonnal az esemény fontosságát. Közéjük tartozott Ödön is, aki időközben a doktori vizsgával befejezte tanulmányait az oxfordi egyetemen. Az akkor modern humanista tanulmányokért lelkesedve, és a tanult vezető réteg egyik kiemelkedő tagjaként először nem látott semmit abban, hogy szüleivel, barátaival és pártfogóival együtt letegye az Erzsébet által kívánt esküt az angol korona egyházfőségére. Mi több: Gloucester püspökének tanácsát követve diákonussá szenteltette magát az angol egyházban.

Feladatköre azt hozta magával, hogy humanista érdeklődése (kora tudósaihoz hasonlóan mesterien elsajátította a latin, görög és héber nyelvet) Vergiliusról és Homéroszról áttevődött az előző idők lelki és egyházi irodalmára. Mindenekelőtt a nagy egyházatyákkal foglalkozott. E tanulmányai során egyre jobban tudatosult benne, hogy az anglikán vallás mennyire eltér az áthagyományozott hittől, és hogy Erzsébet államegyháza milyen kevéssé felel meg a régi Egyháznak.

Súlyos lelkiismereti konfliktusba került. A kereskedők céhe megbotránkozott azon, hogy védence ,,pápista hajlandóságot'' mutat, és megvonta tőle a támogatását; másrészt egy barátja igyekezett rábeszélni, hogy menjen az észak-franciaországi Douai-ba, ahol szemináriumot alapítottak az Angliából emigrált teológiai hallgatók számára.

Ödön más kiutat választott: az új dublini egyetemen akart magántanári képesítést szerezni. Könyvet írt az egyetemi hallgatókról De Juvene academico címmel, továbbá megírta Írország történetét is, ez azonban nem sikerült valami jól, és még Dublinban is alig talált visszhangra.

Egyre sürgetőbbé vált számára az a kérdés, nem kell-e elszakadnia Erzsébet egyházától. Nyíltan kifejtette gondolatait és kételyeit. 1570- ben Szent V. Pius pápa (lásd: A szentek élete,187. o.) kiközösítette a királynőt, s feloldotta alattvalóit a hűségeskü alól. Erzsébet hatékony ellencsapással válaszolt. Ödön is ,,gyanús személlyé'' vált. Álruhában tért vissza Angliába, s ott átélte Boldog Storey János (1504 körül-- 1571) perét és kivégzését, s véglegesen eldöntötte, hogy Douai-ba megy. Csak nehezen tudott kitérni a letartóztatás elől, de második kísérletére sikerült átjutnia a csatornán. Douaiban Anglia fiatal katolikusainak színe-java körében otthon érezte magát. Aquinói Szent Tamást (lásd: A szentek élete, 67. o.) tanulmányozta és szónoklattani tanfolyamokon vett részt. Miután szubdiákonussá szentelték, Rómába ment, s felvételét kérte Jézus Társaságába.

Brünni noviciátusa után rövid ideig szónoklattant és filozófiát tanított, majd 1579-ben pappá szentelte Prága érseke. Az angol William Allenkre (1532--1594), a douai angol szeminárium és a még ma is fennálló római Angol Kollégium alapítójára nagy hatást gyakoroltak a jezsuitáknak az ellenreformáció során Európa különböző országaiban elért sikerei, és arra kérte XIII. Gergely pápát (1572--1585), hogy Angliába is küldjön jezsuitákat. Ödön és Robert Persons (1546--1610) kapta meg elsőnek a parancsot, hogy menjen Angliába. Campion Prágából való elutazása előtti estén egy rendtársa a cellája ajtajára írta: P. Edmundus Campianus vértanú.

Az angol katolikusok egy része félt, hogy a jezsuita atyák jövetele újabb nehézségeket hoz majd a katolikusoknak. Mindenekelőtt azt hitték -- még a katolikus körökben is --, hogy a ,,jezsuita invázió'' politikai célokat szolgál. Campion az angol koronatanács tagjaihoz intézett írásában helyesen tárta fel az ügyet: ,,Mi, jezsuiták azért alkottunk Társaságot, hogy örömmel hordozzuk a keresztet, amelyet ti a vállunkra helyeztek. Bízunk a megtéréstekben, amíg csak egyikünk is életben van, hogy részesüljön Tyburnötökben (Tyburn volt London vesztőhelye). A költségeket számba vettük (vö. Luk 14, 28), a munka megkezdődött; Istené az, és nem lehet abbahagyni. Így plántálódott el a hit, így kell helyreállítani is.''

Campiont 1580. június 25-én Londonban letartóztatták, de csakhamar szabadon engedték. Vidékre ment, s prédikációival számos megtérést ért el.

,,Mindennap máshova megyek -- írta a generális atyának Rómába. -- Az aratás csodálatosan nagy... Tartósan azonban nem tudom elkerülni az eretnekek kezét... Ruházatom magamnak is nevetséges; gyakran változtatom, éppúgy, mint a nevemet is. Olykor magam olvasom levelekben azokat a híreket, hogy Campiont elfogták, és ha odaérkezem, annyit hallok magamról, hogy a rettegés miatt elmúlik az aggodalmam.''

Persons-szal Londonban folytatott megbeszélése után Lancashire-be ment, és csaknem naponta prédikált ott nagy sikerrel. Eközben állandóan besúgók vették körül, és gyakran csak nagy üggyel-bajjal tudott tőlük megszabadulni.

Campion atya ez alatt az egész idő alatt dolgozott egy hitvédelmi művön, amelynek a Decem rationes (Tíz indok) címet adta. Egy titkos sajtóban nyomtatták ki, s az oxfordi egyetem hallgatói egy reggel négyszáz példányt találtak belőle az egyetemi templom padjain. Az eset nagy port vert fel az egész országban, a kormányzat pedig megkettőzte erőfeszítéseit, hogy szerzőjét letartóztassa. Ez három héttel később sikerült is. Campion atyával megértették, hogy Norfolkba kell menekülnie; útközben egy hűséges katolikus család házában misézett mintegy negyven személy előtt, akik között azonban akadt egy Eliot nevű áruló. A következő tizenkét órában háromszor kutatta át a házat a rendőrség, s a harmadik alkalommal megtalálták Campiont két másik pappal együtt. ,,Most bizonyára haragszik rám'' -- vélte Eliot. ,,Nem, megbocsátok Önnek -- válaszolta Campion. -- Bizonyságul iszom az egészségére. Ha megbánja, még fel is oldozom, előbb azonban derekas elégtételt rovok ki Önre.'' Campiont Londonba vitték; a kalapjára feliratot tettek: ,,Campion, a lázadó jezsuita.'' Először olyan kínzás alá vetették, amelyet ,,little ease''-nek, ,,kis kényelmetlenségnek'' neveztek; ez abból állt, hogy bedugták egy lyukba, amelyben sem feküdni, sem állni nem tudott. Három nap múlva felajánlották neki a hitehagyást. Több lord, sőt vélhetően maga a királynő is felszólította erre, de szilárd maradt. Attól kezdve naponta a kínpadra vonták. Amikor egyszer gúnyosan megkérdezték tőle, hogy érzi magát, így válaszolt: ,,Éppen nem rosszul, egyáltalán nem érzem magamat.''

1581. november 14-én más papokkal együtt megkezdődött a pere. A vád az volt ellenük, hogy Róma megbízásából összeesküvést akartak szőni. Amikor megkérdezték, hogy a vádlottak közül ki vallja magát ártatlannak, Campion a sok kínzás következtében nem volt már képes arra, hogy felemelje a kezét; a szomszédjának kellett magasba tartania. E gyengesége ellenére Campion mégis védekezett, és védte vádlott társait is okosan és talpraesetten. A halálos ítéletet ugyan nem sikerült elhárítania, de meggyőzően igazolta, hogy az összeesküvés vádja csupán ürügy, és hogy végső soron a hitük miatt üldözik őket.

Mialatt a fogságban a kivégzésére várakozott, meglátogatta nővére, s még egyszer eléje tárta a megtiszteltetés és a gazdagság csábító ajánlatát, arra az esetre, ha megtagadja hitét. Egy másik látogatója az áruló Eliot volt. A per alkalmával is Campion ellen vallott, és most félt a katolikusok bosszújától. Campion ajánlást adott neki egy németországi nemes barátjához, akinél biztonságban lehet.

Egy borús, esős decemberi napon végezték ki Campiont három másik pappal együtt. Amint akkoriban szokásos volt, két ló farkához erősített Iétrafélén vonszolták a vesztőhelyre.

Nyomorúságos állapota ellenére szilárdan és töretlenül csengett a hangja, amikor a Korinthusi levélből idézett: ,,Látványosságul szolgálunk a világnak, az angyaloknak és az embereknek is; oktalanok vagyunk Krisztusért.'' Ezután megkérte a jelenlévő katolikusokat, hogy imádkozzák el vele együtt a Hitvallást.

Mint minden papot, őt is barbár halálnemre ítélték: felakasztásra, beleinek kitépésére és felnégyelésre. A hóhér mégis némi emberiességet tanúsított iránta: függve hagyta, míg meg nem halt, és csak ezután kezdte el a mészárlást. Vére ráfröccsent egy fiatal költőre, a későbbi Boldog Walpole Henrikre (1558--1595). Ő is Jezsuita lett, és vértanúságot szenvedett hitéért.

A haldokló Campion az Urhoz hasonlóan imádkozott tévelygő testvérei bűneinek bocsánatáért: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.''

Campion Ödönt 1886. december 29-én avatták boldoggá.

SZENT ANDRÁS APOSTOL
+Petra, 60.

Szent János elbeszélése szerint András egyike annak a két tanítványnak, akik először követték Jézust. Kezdetben Keresztelő János tanítványai közé tartozott, de amikor meggyőződött róla, hogy Jézusban megtalálták a Messiást, hozzá csatlakozott. Ezért vitte el Jézushoz a testvérét, Simon Pétert is (Jn 1,35--42).

A Márk-evangélium szerint Jézus maga hívta meg Simonnal és Zebedeus fiaival, Jakabbal és Jánossal együtt a Galileai-tó partján (1,16--20; vö. Mt 4,18--22). András jelen van, amikor Péternek, Jakabnak és Jánosnak az utolsó időkről beszél Jézus az Olajfák hegyén (Mk 13,3), és Fülöppel ő viszi a pogányokat Jézushoz az utolsó napokban (Jn 13,22).

Az újszövetségi apokrif iratok, különösen az András Cselekedetei sok részletet közölnek az apostol életéből, de ezek történeti hitelessége nagyon kérdéses. Az apostolok szétválása után András Kisázsia tartományban a Fekete-tengertől délre fekvő vidéken, Thrákiában és Görögországban hirdette az evangéliumot. Biztosnak látszik a hagyománynak az az adata hogy 60-ban az achaiai Petra városában keresztre feszítették. Keresztjének szárait nem derékszögben, hanem átlósan ácsolták, ezért nevezik András-keresztnek ezt a formát.

Ereklyéit a 4. századtól Konstantinápolyban őrizték, 1208-ban erőszakkal vitték át Amalfiba. II. Pius pápasága idején, 1462-ben a fejet Rómába vitték. 1964-ben, a keleti és nyugati Egyház kiengesztelődésének jeleként a pápa átadta a konstantinápolyi pátriárkának, és Petrába, vértanúsága helyére került vissza.

Ünnepét a naptárak november 30-ra teszik. Rómában a 6. század óta ünneplik.

--------------------------------------------------------------------------------

András életéről -- aki az elsők között követte Krisztus hívó szavát: ,,Jöjjetek utánam, én emberhalásszá teszlek titeket!'' -- az evangéliumokból keveset tudunk meg. Annál többet mond el az András Cselekedetei című apokrif könyv. Elbeszéli, hogy milyen viszontagságok közepette vitte Krisztus örömhírét András apostol Örményország napégette pusztaságain, Kurdisztán szakadékos hegyein át a Fekete- tenger partjáig. Feltűnik a szkíták földjén is, és hirdeti az evangéliumot a nomád pásztorok és vadászok sátraiban. Végigjárja Thrákiát és Görögországot, míg végül Achaiában Aegeas prokonzul elé állítják.

A helytartó megkérdezte tőle: ,,Te vagy az az András, aki lerontod a bálványok templomát, és az embereket abba a babonás szektába csábítod, amelynek kiirtására a római császárok parancsot adtak?'' András így válaszolt: ,,A római császárok még nem ismerték föl, hogy Isten Fia minden ember üdvösségéért jött el'', és meggyőző tanúságot tett Jézus mellett.

Aegeas kifakadt: ,,Csodálkozom rajta, hogy értelmes ember létedre hogyan tudsz olyan valakit követni, akiről magad mondod, hogy keresztre feszítették.'' Erre András elmagyarázta, hogy Jézus kereszthalála misztérium, és hajlandónak mutatta magát arra, hogy e misztériumról többet is elmondjon, ha a helytartó hallani akarja. Aegeas így felelt erre: ,,Én türelemmel meghallgatlak, de ha te utána nem teszed meg engedelmesen, amit mondok neked, magad is megtapasztalhatod a kereszt misztériumát!''

András egy nagy beszédben föltárta a kereszt által történt megváltást. A helytartó egyre türelmetlenebbül hallgatta. Végezetül börtönbe küldte, hogy András rájöjjön: teljesen értelmetlen dolog önként a kereszthalált vállalni és kitenni magát a legszörnyűbb kínoknak. Amikor a legválogatottabb kínzások sem törték meg, parancsot adott, hogy feszítsék keresztre.

Amikor András megpillantotta a számára készített keresztet, hangosan fölkiáltott: ,,Üdvözlégy, szeretett kereszt! Te szépséget és ragyogást nyertél az Úr tagjaitól. Mert mielőtt az Úr fölszállt volna reád, a föld rémülete voltál, most azonban rajtad keresztül az én Uramhoz megyek!''

Miután megfeszítették, két napig függött András a fán, s a legenda szerint ő maga tartotta vissza az embereket attól, hogy levegyék. A harmadik napon véget értek kínjai. Halála pillanatában csodálatos fény ragyogta körül, és Krisztus hűséges vértanúja látta, hogy dicsőségében jön el érte az Úr.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Andrást apostoloddá és vértanúddá tetted itt a földön, kérünk, engedd, hogyEgyházad állandó pártfogója legyen a mennyben!

Példája:

    hallgasd a hívást, és kövesd azt még veszély esetén is!

Szent Frumentiosz etiópiai püspök

Nagy Konstantin császár uralkodása alatt egy Meropiosz nevű keresztény ember Indiába akart utazni. Két unokaöccsét: Frumentioszt és Edesszioszt is magával vitte a hajóútra. Hajótörés után Abesszínia földjére vitték őket fogságba. A királynak megtetszett mindkét ifjú és neveltette őket. A király halála után fiatal fiának uralkodása alatt Frumentiosz nagy méltóságra jutott. Testvérével együtt megkezdték a keresztény hitet hirdetni az országban. Egy idő után Frumentiosz felkereste Alexandriában Szent Atanázt. Ő püspökké szentelte és visszaküldte Abesszíniába. Tovább folytatva felvilágosító tevékenységét, keresztény hitre térítette az uralkodót és sok főembert. Az országban templomokat épített, és a Szentírást igyekezett az emberek nyelvére fordíttatni. Buzgó és áldásos működés után szent Frumentiosz 380 körül halt meg.

BISIGNANOI* SZENT HUMILISZ (1582-1637)

Azok közé a kicsinyek közé tartozott, akiket Isten arra választott ki, hogy zavarba ejtse a világ okosait. A dél-olaszországi Bisignanoban született. Már gyermekkorában mindenki csodálta buzgóságát. Naponta járt szentmisére, gyakran áldozott, s a mezei munka közben az Úr szenvedésérol elmélkedve imádkozott. Kanonizációs eljárásá során egy jellemzo eset is felszínre került: A falu foterén kapott hatalmas pofoncsapásra úgy válaszolt, hogy szó nélkül odatartotta másik arcát is. 18 éves korában hivatást érzett a szerzetesi életre, de különbözo okok miatt csak kilenc év elmúltával válthatta valóra tervét. 27 éves korában belépett a közeli ferences kolostorba. Itt kapta a Humilisz (alázatos) nevet. Már a novíciátban kitunt lelki érettségével, alázatával és a rendszabályok tisztelétével. Boldogan osztozott ferences testvéreivel a közösségi élet örömeiben. Fogadalomtétéle (1610) után még nagyobb buzgósággal végezte szolgálatait (alamizsnagyujtés, oltárszolgálat, kerti s egyéb munkák), és egyre inkább elmélyült lelkében az életszentség vágya. Mindenhol, ahova került, azt kereste, miben lehet mások szolgálatára. Különös készséggel vállalta a nehéz vagy kevésbé szívesen vállalt munkákat. A Boldogságos Szüzet nagyon tisztelte. Határtalan szeretetével meghódított minden embert. Boséges lelki adományait Isten nagyobb dicsoségére osztogatta. Már egészen fiatalon része volt misztikus elragadtatásokban, melyek miatt azonban megpróbáltatásokat és megaláztatásokat kellett elviselnie. Elöljárói ugyanis kezdetben nem hittek neki. Megkapta a lélekbelátás, a prófétálás, a csodatevés adományát. Bár sem írni, sem olvasni nem tudott, olyan meglátásai voltak a szentírás és a katolikus tanítás területén, hogy tudós teológusok is elámultak rajta. Emiatt mind jobban elismerték életszentségét. A rend generálisa magavál vitte vizitációs körútjaira. Még a pápák, XV. Gergely és VIII. Orbán is kitüntette bizalmával. Többször Rómába hívatták, tanácsait, imáit kérték. Éveket töltött Rómában többnyire a „Parti” Szent Ferenc kolostorban (S. Francesco a Ripa). Nápolyban is idozött egy ideig, itt Boldog Duns Scotus tiszteletének terjesztésén fáradozott. 1628-ban kérte, hogy misszióba mehessen. Elöljárói azonban nem engedték el, így saját népe között folytatta szolgálatát, ápolta a betegeket, gondját viselte a szegényeknek. Utolsó éveit betegen újra szülofalujában töltötte. Szenvedéseit nagy türelemmel viselte. 55 évesen költözött az örökkévalóságba. XIII. Leó pápa 1882-ben boldoggá, II. János Pál pedig 2002-ben szentté avatta.

Imádság:

Szelid és alázatos szívu Jézus, te Szent Humilisz hitvallódat az alázatosság és szelídség példaképéül adtad; add, hogy ellene mondjunk az élet kevélységének és egyedül neked szolgáljunk. Ki élsz és uralkodol mindörökké.

Szent Konstanciusz     hitvalló, † ~418.   

Szent Bazil és vértanútársai

Konstantinosz Kopronimosz császár uralkodása alatt sok igazhitű katona otthagyta a katonai szolgálatot és szerzetessé lett. Az istentelen császár sokat összefogatott belőlük és megöletett. Egy Bazil nevűt megvakíttatott. A megvakított, tiszteletet mutatott a szentképek iránt, azért a hóhér gyomrába döfte kardját. Ebben az időben halt vértanúi halált az előbb említett Új Szent István vértanú is. Börtönbe került két Gergely nevű ember másokkal, ahol befejezték életüket. Szent Jánost Konstantinápoly elővárosába Dafnába űzték, ott a császár parancsára ütni kezdték. Ebben halt vértanúihalált.

Szent Hugó     püspök és hitvalló, † 1200.             


Szent Irénarch vértanú

Az örményországi Szebaszté városából származott. Fiatal éveiben hóhér volt, aki kínozta a szent vértanúkat. Amikor hét asszonyt kínozott, Isten kegyelme megvilágosította. Bátran kereszténynek vallotta magát. Ezért a mocsárba dobták, de sértetlenül jött ki belőle. Aztán a tüzes kemencébe vetés sem okozott benne kárt. Végül karddal fejezték le 303-ban.

Új Szent István vértanú

Konstantinápolyi születésű volt. Két leánygyermek után született a nagyon várt fiúgyermek. Nagyszombaton keresztelte meg a pátriárka, Szent István fődiakónus nevét kapta a keresztségben. A gyermek növekedve, megtanulta a Szentírást olvasni, buzgón olvasta a szent könyveket. Különösen Aranyszájú Szent János műveit. Szülei Jánoshoz adták a Konstantinápoly melletti szent Auxentiosz hegyen élő remetének. Ebben a kolostorban élve kitűnt szent életével és a jótétemények buzgó gyakorlásával. Amikor Konstantinosz Kopronimosz lett a császár, ő harcot hirdetett a szentképek ellen. István sokat szenvedett ebben az időben a szent képek tisztelete miatt. Börtönbe zárták, aztán kegyetlenül verték. Végül Konstantinápoly utcáin vonszolták, úgy, hogy egyes tagjai leváltak testéről és az úton maradtak. Miközben gerendával halálos ütést mértek fejére, visszaadta lelkét Istennek. Ez 767-ben történt.

MARCHIAI SZENT JAKAB

*Monteprandone, 1394. szeptember +Nápoly, 1476. november 28.

Gangali Antonio és Antonia asszony gyermeke volt. A keresztségben a Domonkos nevet kapta. Hat vagy hét éves korában egy nyáj őrzését bízták rá. Egy titokzatos farkas napjában többször is szétkergette a nyájat, anélkül, hogy ártott volna a bárányoknak. A kis Domonkos szabadulni akart a pásztorságtól, de nem hittek neki. Mindenki fantáziaképnek tartotta a farkast, Domonkos ezért megszökött és a szomszédos Offidában egy rokon papnál keresett menedéket. A pap befogadta és tanítani kezdte. Családja később beleegyezett tanulásába és Ascoliba küldték, ahol abban az időben a ferences és domonkos kolostor mellett iskola működött.

1404 körül Domonkos Perugiába ment, ahol jogi és orvosi tanulmányokat végzett. 1414 körül egy perugai nemes maga mellé vette jegyzőnek. Így több hónapig Firenzében és Bibbiénában tartózkodott, ahol megismerkedett a ferencesekkel. Elhatározta, hogy szerzetes lesz; 1415 nagypéntekén született meg benne a döntő elhatározás. Belépett a marchiai S. Maria degli Angeli ferences kolostorba, 1416. augusztus 1- én tett fogadalmat, s a rendben a Jakab nevet kapta. A novíciátus után Firenzébe küldték tanulni, ahol hét évvel később pappá szentelték. 1422-től élete végéig legfontosabb feladata a prédikálás volt. Az első években Toszkána, Umbria és Marchia tartományban tevékenykedett. Később bejárta Kelet- és Közép-Európát. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 12 évet töltött külföldön. V. Miklós, III. Callistus és IV. Jenő pápa megbízásából háromszor járt Magyarországon. 1458-tól csak Itáliában tevékenykedett. A pápa fölkínálta neki a milánói érsekséget, de nem fogadta el. Nápolyban halt meg 1476. november 28- án. Maradványait a nápolyi Santa Maria la Nova templomában őrzik. Bár a nép már életében is szentnek tartotta, a hivatalos szentté avatása csak 250 évvel később történt meg. 1624-ben boldoggá, 1726-ban pedig szentté avatták.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Szent Jakabot kiváló igehirdetővé tetted, hogy általa a jók üdvözüljenek, a bűnösök pedig visszataláljanak az erény útjára, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy mi is megtisztuljunk minden bűntől, és eljuthassunk az örök életre!

Imádság:

Istenünk, te Szent Jakabot az Evangélium kiváló hirdetőjévé tetted a lelkek javára és a bűnösök megtérítésére, hogy őket a bűnök éjszakájából az erények fénylő ösvényére vezessed. Közbenjárására fordíts el minket minden bűntől, és add meg nekünk az örök életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Szosztenész     hitvalló, † ~80.     

Sinai Akakiosz atya

Lépcsős szent János tett róla említést. Volt egy gyenge jellemű idős atya, akinek Akakiosz tanítványa volt. Tőle sok testi szenvedést is tűrnie kellett. A fiatal szerzetes 9 éven keresztül tűrte ezeket. Miután meghalt és eltemették, az atya megkérdezte tőle sírjánál, hogy meghalt-e? Az a felelet jött a sírból, hogy aki megszokta az engedelmességet, nem halt meg. A szigorú atya bűnbánatot tartott, és tanítványa sírja mellett vezekelt rosszaságaiért. Ez a VI. század első felében történt.


Szent Filumen vértanú

Filumen a galáciai Ankirában élő keresztény volt. Kenyerek eladásával foglalkozott. Félix helytartó előtt bevádolták keresztény hite miatt. Bátran megvallva hitét, sokat szenvedett. Felfüggesztették, verték, tüzes kemencébe dobták, de sértetlenül kijött be. Végül, 273-ban kezébe, lábába, fejébe szögeket vertek és így halt meg.


Szent Lipót     őrgróf és hitvalló, † 1136   


Szent Paramon vértanú

Décius császár uralkodása alatt Aquilin a bithiniai fejedelem 370 keresztény katonát kényszerített arra, hogy áldozzanak a pogány istennek. Sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta erre a katonákat rávenni. Mellettük ment el egy Paramon nevű keresztény férfi. Látva a vértanújelölteket, ártatlanoknak nevezte őket, majd folytatta útját. A fejedelem visszahozatta Paramont, kivágatta nyelvét, és lándzsával átszúratta. A többieket pedig karddal lefejeztette 250 körül.

Szent Szaturnin     püspök és vértanú, † 257.   

FASANI* SZENT FERENC ANTAL minorita (1681-1742)

A dél-itáliai Apulia Lucera* városában született szegény szüloktol. 14 éves korában lépett be a minorita rendbe. A teológiai tanulmányokat Assisiben végezte, a közeli San Quirico*-ban szentelték pappá. Lelkipásztori helye Lucera lett, ahol 35 éven át apostolkodott. Kiváló szónoki képességgel és magas teológiai képzettséggel rendelkezett. Rómában elnyerte a Magister Theologiae címet, ezért élete végéig „Padre Maestro”* néven szólították. Igen sok embert vezetett a bun útjáról az erényes életre. Naponként órák hosszat ült a gyóntatószékben. A püspök a börtönlelkészi feladatot is rábízta. A foglyoknak nemcsak lelki vigasza, de anyagi támasza is volt. Szívén viselte a szegények sorsát. Ha egy hiányos öltözetu megjelent a kolostorban, végigjárta a cellákat, ki tud egy ruhadarabot nélkülözni. A betegeket szorgalmasan látogatta. A Harmadik Rend helyi közösségét igazi evangéliumi szellemre vezette. Ekkora buzgalma ellenére voltak irigyei, akik rávették tartományfonökét, hogy helyezze el. Számuzetése nem tartott sokáig, a rendi generális hamar visszahelyezte Lucerába. Utána régi jóbarátja, Antonio Lucci* (boldoggá avatva) lett a tartományfonök, aki kijárta a generálisnál, hogy Ferenc Antal legyen az utóda (1720). Három évig volt tartományfonök, ezalatt az ido alatt a Sant Angelo tartomány nagy lelki megújuláson ment át. Utána novíciusmester lett, majd gvardián. Nagy Mária-tisztelo volt. A Szeplotelen Fogantatás tiszteletének apostola. Hét, a Mária- ünnepekre elokészíto kilencedet is írt. A szakadatlan munka, a sok önmegtagadás és imádságos virrasztás felorölte erejét. 1742. nov. 29-én halt meg - az érte imádkozó rendtársai körében. A lucerai Szent Ferenc templomban temették el. XII. Piusz 1951-ben boldoggá, II. János Pál 1986-ban szentté avatta. Emléknapja nov. 27-én van.

„Hiszek Istenben, s hiszem mindazt, amit kinyilatkoztatott úgy, ahogy azt Szuz Mária hitte. Remélem, hagy elnyerem az örök életet - úgy, ahogy azt Szuz Mária remélte. Szeretem a végtelenül jó Istent - úgy, ahogy ot Szuz Mária szerette.”

Részlet a Szeplotelen Szuz kilencedbol.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ferenc Antalt, a buzgó szerzetest és lelkipásztort sokféle kegyelmi adományoddal kituntetted. Add, hogy példáját követve tökéletesedjünk, közbenjárására pedig minden rossztól megszabaduljunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Perzsiai Szent Jakab nagyvértanú

Szentünk Perzsiában született keresztény szülőktől. Jámbor nevelést kapott tőlük. Keresztény nőt vett féleségül, akivel gazdagságban és tiszteletben éltek. Izdigerd perzsa királynál és utódánál is kegyben állott. Ez utóbbi udvara vezetőjévé tette. Ezek miatt, elkábulva a világi tisztségektől, keresztény hitét megtagadta és imádta a bálványokat. Anyja és felesége levelet írtak neki, hogy megszakítanak vele minden közösséget. Ezt elolvasva, megszomorodott és nagy bűnbánatot is tartott hitehagyása miatt. A király előtt újra kereszténynek vallotta magát. A király hiába próbálta hitében megingatni, nem ért el semmi sikert. Ezért különös kínzást gondolt ki számára nehogy a többi perzsa is elforduljon a bálványoktól. Megparancsolta, hogy testének minden tagját egyenkint vágják le róla és szaggassák darabokra Szent Jakab Krisztusért ezeket a szörnyű kínokat is elszenvedte, és imádsággal ajkain halt meg 421-ben.

PIGNATELLI SZENT JÓZSEF MÁRIA jezsuita

*Zaragoza, 1737. december 27. +Róma, 1811. november 15.

A nápolyi királyság dinasztikus kapcsolatai révén évszázadokon át a legszorosabban kapcsolódott Spanyolországhoz. Jellegzetes példa erre a Pignatellik családjának története. Itáliában éppúgy, mint Spanyolországban jelentős helyeket foglaltak el a család tagjai, hiszen a római birodalom hercegei közé számítottak, és a 12. század elejétől lehet őket nyomon követni Nápolyban.

A 17. század végén a család egyik tagja, Antonio Pignatelli egészen a pápai székig emelkedett, és XII. Inceként 1691-től 1700-ig vezette az Egyházat. A pápa fivére volt a szent nagyapja; nagyanyja az Aragóniai házból származott.

Giuseppe Maria Pignatelli a hetedik gyermek volt családjában. Már négyévesen elvesztette anyját. 1744-ben az apa a gyermekekkel együtt Nápolyba költözött, ahol két év múlva meghalt. Legidősebb nővére vette magához az árvákat. 1749-ben Józsefet legfiatalabb testvérével együtt visszaküldte Zaragozába, hogy ott a jezsuita kollégiumban tanuljanak. A két testvér -- József 1753-ban, testvére valamivel később -- belépett a jezsuita rendbe. József Tarragonában eltöltött noviciátusa után tanulóévek következtek Manrézában, Calatayudban és Zaragozában, ahol 1762-ben pappá szentelték. Tanulmányai befejezése után latintanárként kezdte meg munkáját a zaragozai kollégiumban.

1759-ben a jezsuitákat kiutasították Portugáliából és távoli gyarmatairól is, majd két évvel később Franciaországban is megkezdődött üldözésük, végül 1764-ben valamennyi jezsuitát kiutasították az országból. Ebben az évben a két Pignatelli jezsuita atya idősebb testvére Spanyolország követeként érkezett a francia udvarba; erősen befolyásolta a felvilágosodás korának szelleme, és úgy tűnt, hogy inkább Voltaire követőinek és az enciklopédistáknak szellemi rokona, mint fivéreinek. Mialatt a spanyol kormányzat látszólag barátságos magatartást tanúsított a jezsuiták iránt, a legszigorúbb titoktartás mellett előkészítették valamennyi házuk megszüntetését és a rendtagok kiutasítását. Az erről szóló határozatot 1767. február 27-én írta alá III. Károly. Április 2-áról 3-ára virradó éjjel egész Spanyolországban megszállták a rendházakat, és letartóztattak minden jezsuitát. Portugáliai mintára a foglyokat az Egyházi Államba száműzték. A szállítóhajók viszont nem kaptak kikötési engedélyt, és csak a túlzsúfolt, primitíven felszerelt hajókban megtett negyvennapos tengeri út után tudtak a száműzöttek végül partra szállni Korzikában, miután még tíz napig kellett Bastia előtt a kikötőben várakozniok.

A provinciális már Spanyolországban rábízta az egész csapat vezetését Pignatelli Józsefre, aki Korzikából ezt írta egy római barátjának: ,,A fogságban és az olyannyira hosszú tengeri utazás alatt biztos, hogy érezhető volt sok nehézség, de Urunk és Istenünk jósága olyan nagy, hogy minden nehézséget megédesít; s valamennyien teljesen nyugodtak vagyunk, és valódi öröm tölt el minket, amely visszatükröződik atyáink és testvéreink tekintetében. Így hát Szent Ignác igaz fiainak mutatkoznak.

Ne nyugtalankodjék tehát, amiért ilyen nehézségek szakadnak ránk! Nem is ijeszthetnek meg hát minket, amíg az Úr szolgái mellett áll, s mindent az ő nagyobb dicsőségére és anyánkként szeretett rendünk javára fordít.''

Újabb nehézségek támadtak aztán olyan oldalról, ahonnan éppen nem várták volna. A diplomáciai szolgálatot teljesítő Pignatelli a spanyol királyhoz fordult, és írásában két dolgot hangsúlyozott: sok szóval mentegetőzött amiatt, hogy két testvére a király által betiltott rendhez tartozik, és azt bizonygatta, hogy soha nem értett egyet öccseivel. Megígérte továbbá: minden hatalmában álló eszközzel megkísérli, hogy testvéreit rávegye a rendből való kilépésre. Ilyen értelemben írt Józsefnek, és biztosította: egész befolyását latba veti Rómában, hogy a pápa megadja a szükséges engedélyt a rendből való kilépésre. József válasza határozott volt: ,,Nem látok okot arra, hogy elhagyjam a rendet; el vagyok szánva arra, hogy benne éljek és haljak.''

Az életpályája és a családi ,,becsület'' miatt aggódó testvért mégsem győzte meg ez a válasz. Mivel nem tudta elérni, hogy testvérei elhagyják a jezsuita rendet, megérlelődött benne az a terv, hogy befolyását más irányban érvényesíti. Azon munkálkodott ugyanis a francia udvarban, hogy a katolikus államok közösen lépjenek fel a pápánál a gyűlölt rend végleges feloszlatása érdekében. És lehet, hogy ennek a később csakugyan foganatosított tervnek az első kigondolása tőle származott.

Időközben a spanyol jezsuitáknak el kellett hagyniok Korzikát, mert a sziget francia tulajdonba került. Most hát az Egyházi Államban találtak menedéket. Pignatelli, aki még mindig a csoport elöljárója volt, rendtársait el tudta helyezni Ferrarában, és ott szerény körülmények között rendezett közösségi életet tudtak élni. XIV. Kelemen (1769-- 1774) idejében a rend élethalálharcát vívta, míg aztán 1773. augusztus 16-án (július 21-i dátummal) a rend megszüntetéséről kiállított okmány napvilágot látott.

Ezzel tehát Pignatelli, mint minden rendtestvére is, megszűnt jezsuita lenni. Egyszerű világi pap lett, akinek azonban a feloszlató rendelet szerint tilos volt a lelkipásztori tevékenység mindenféle formája. Visszavonult Bolognába, mint világi pap ismét felvette eredeti nemesi címét, és idejét újabb tanulmányoknak szentelte. A spanyol király neki és vele együtt élő testvérének is kegydíjat juttatott, úgyhogy biztosítva volt állapotuknak megfelelő életmódjuk. Ez a kegymegnyilvánulás bizonnyal idősebb testvérük közbenjárására történt, aki 1772-ben elhagyta Franciaországot, és azóta Madridban élt. Míg a fiatalabb testvér az új körülmények között csakhamar megfeledkezett egykori eszményeiről, és elvált Józseftől, hogy nagyvonalúbban élhessen, József a Spanyolországból számára érkező anyagi eszközökkel egykori rendtársait támogatta, akik a legnagyobb ínségben tengették életüket. Az itáliai főnemességhez fűződő rokoni kapcsolatait is arra használta fel, hogy kiterjessze segítségét. Az Egyházi Állam északi részében élő, volt spanyol jezsuitákról történő gondoskodás lett a következő évtizedekben Pignatelli József voltaképpeni és kiemelkedő feladata.

A jezsuiták egy kis csoportja az egykori lengyel vidékeken és Fehér- Oroszországban a megszokott módon élte tovább közösségi szerzetes életét, mert II. Katalin cárnő a pápai rendelet semmibevételével megtartotta a rendet Oroszországban. Az ottani jezsuiták számára, akik a rend feloszlatása után voltaképpen már nem is léteztek, nem kis problémát jelentett ez a helyzet. VI. Pius (1775--1799) még a Bourbon udvarok nyomása alatt állt, s ezek semmiféle engedékenységet nem akartak tanúsítani a jezsuita rend feloszlatásának kérdésével kapcsolatosan. Csak amikor a francia forradalom hatására alapvetően megváltozott egész Európa politikai helyzete, tudta a pápa a Fehér- Oroszországban még meglevő házakat formálisan jóváhagyni, és engedélyezni számukra, hogy más országokból származó volt jezsuiták ismét csatlakozhassanak a rendjükhöz. 1797. július 6-án tette meg Pignatelli József ezt a lépést.

1799-ben Pármában megalakult azoknak a jezsuitáknak közössége, akik még mindig a rend fehér-oroszországi ágához tartoztak. Csakhamar akadtak olyan fiatalemberek, akik a társasághoz akartak csatlakozni. Pignatelli lett az első újoncmester. 1803-ban a rend fehér-oroszországi általános helynöke Itália provinciálisává nevezte ki. 1806-tól kezdve Pignatelli József Rómában élt, miután előzően két évet töltött Nápolyban.

1808-ban francia csapatok elfoglalták Rómát, és 1809-ben formálisan megszűnt az Egyházi Állam, a pápát elhurcolták, és betiltottak minden szerzetet. Ezekben az években Pignatelli Rómában keresett lelkipásztor volt, és vigyázott kis közösségére.

Ott is halt meg hetvennégy éves korában. Bámulatos, hogy gyenge egészségi állapota mellett el tudta érni ezt a magas kort. Élete nagy kívánságának beteljesülését: rendjének végleges és általános visszaállítását nem érte már meg. Elég jelentős volt azonban a pápa szándéka, hogy az 1773-ban kikényszerített határozatot visszavonja. A körülmények, mindenekelőtt elhurcolása azonban nem tették ezt lehetővé. Szükség volt még a felszabadító háború nagy eseményeire, Napóleon bukására és a pápa Rómába való visszatérésére. Csak ezután, 1814. augusztus 7-én teljesedett Pignatelli és oly sokan mások kívánsága: a Sollicitudo omnium Ecclesiarum bullával VII. Pius (1800--1823) visszaállította a feloszlatott Jézus Társaságot.

Pignatelli József személye és életműve áthidalja az 1773--1814 közötti 40 esztendőt. A ,,régi'' Jézus Társaságból való volt, hiszen húsz évet eltöltött a rendben feloszlatása előtt. Az ,,új'' Jézus Társaság pedig joggal tekinti őt atyjának, aki egyike volt azoknak, akik hűségesek maradtak a rend szelleméhez, és továbbadták azt az új nemzedéknek.

Józsefet 1933-ban boldoggá, 1954-ben szentté avatták. Teste a római Gesů templomban nyugszik, ahol a rend alapítójának síroltára is áll.

Csodatevő Szent Román

A szíriai Antiochia közelében Roszban született az V. században. Idős korában beköltözött Antiochiába. A város falain kívül egy szűk kunyhóban élt vezeklő életet. Eledele kenyér, só és víz. Vezeklő életéért Isten a betegségek gyógyító adományával ruházta fel. Sokan keresték fel, és ő mindenkinek tudott útmutatást adni, ami az ő életéhez volt különösen alkalmazva. Késő öregségben hunyt el.

Szent Virgil     püspök és hitvalló, † 784.   

Oszlopos Szent Alip atya

A paflagoniai Adrianopoliszban született. Egy idő után meghalt édesapja, édesanyja ezután egyedül nevelte. Később nevelésre a helybeli püspökre, Teodorra bízta. Előhaladva főleg a Szentírás ismeretében és minden jó erkölcsben és viselkedésben, kedves lett Isten és az emberek szemében. Ezért a püspök diakónussá szentelte. Egy idő után a magányosságra vágyott és elhagyta szülővárosát. Püspöke kerestette és így kénytelen volt visszatérni házába. Ezután újra kereste a magányosságot. Egy, városon kívüli sírboltban lakott, és kiűzte az ott tartózkodó gonosz szellemeket. Ezután egy oszlopon élt 53 esztendeig. Tűrte a hideget és hőséget és más kellemetlenségeket, harcolva a szenvedélyekkel. Nagy tökéletességre jutván, félelmetes lett a gonoszlelkek számára. Sok csodát tett és a jövendőbe is belelátott. Halála előtt 14 évvel lábai úgy megbetegedtek, hogy nem tudott állani, hanem feküdt. Herakléosz császár uralkodása idején (610-41) fejezte be életét.


Szent Jakab remete

Szíriában élt remete életet az V. században. Először egy remeténél élt valamennyi ideig, és tőlük tanulta el a vezeklő élet szabályait. Aztán külön ment tőlük egy kis házba és egy ideig ott élt magányosan. Miután azt érezte, hogy nagyobb vezeklésre is vállalkozhat, egy kis, terméketlen, lakhatatlan hegyen töltötte el vezeklések között élete utolsó idejét. A szabad ég alatt élt, kitéve a természet szeszélyeinek. Mindent türelemmel viselt. Isten megáldotta őt csodatevő, látnoki képességekkel. Sok csodát tett ezek segítségével, még az általa megáldott víz is gyógyító erővel bírt. Híre messzire elterjedt. Az emberek mindenféle fajtája kereste őt áldásért, jó tanácsért és gyógyulásért, 457 után halt meg.


Szent Konrád     püspök és hitvalló, † 975.             


PORTO MAURIZIÓI SZENT LÉNÁRD ferences népmisszionárius (1676-1751)
*Imperia, 1676. december 20. +Róma, 1751. november 26.
Leonardo da Porto Maurizio Észak-Itáliában, a mai Imperiában született. Az északi hegyvidék lakóiról azt tartják, hogy kemény, komoly emberek. Lénárd szülei, Domenico Casanuova és Anna Maria Benza továbbadták e tulajdonságokat fiúknak, Paolo Girolamónak. Paolo volt ebből a házasságból az egyetlen gyermek; anyja két évvel fia születése után meghalt. Apja második házasságából hét gyermek született; közülük ketten követték Lénárdot a ferences rendbe.

Paolo öt évig tanult a jezsuiták római kollégiumában. 1697. október 2- án belépett a ferencesek közé. Ekkor kapta a Lénárd nevet. Novíciusi évét a Szabin hegyekben lévő Santa Maria in Ponticelli kolostorban töltötte. Tanulmányait a római Szent Bonaventura kolostorban fejezte be és 1702. szeptember 23-án pappá szentelték. Ezután a filozófia tanára lett, nemsokára azonban súlyosan megbetegedett. Levegőváltozásra Nápolyba, majd szülőföldjére küldték, ahol meg is gyógyult. Ígéretet tett, hogy minden erejét az akkoriban virágkorát élő népmisszió szolgálatába állítja.

1704-től 1709-ig a szülőföldjén tevékenykedett, majd a haláláig, több mint negyven éven át népmisszionárius volt. Végigjárta egész Észak- és Közép-Itáliát. Egy ideig a Firenze melletti San Francesco al Monte kolostorhoz tartozott. 1715-ben Firenze közelében megalapította a Santa Maria dell'Incontro házat. 1730-tól Rómában volt a székhelye.

Teljes odaadással törekedett arra, hogy hivatása eszményeit megvalósítsa. Amint korának aszketikája megkívánta, számtalan aszketikus gyakorlatot végzett, de fő célja mindig Isten tetszésének elnyerése volt, a fő eszköz hozzá pedig a belső kapcsolat Istennel. Szerfelett fontosnak tartotta a szemlélődést. Szüksége volt a Valdarno kimagasló csúcsán épült Incontro magányosságára, amelyhez mindig visszatért. Incontrót olyan helynek nevezi, ,,amely félelmet és egyben áhítatot lehel''; félelmet a bűnösségével való szembesülésben, áhítatot az Isten szeretetével való találkozásban. A félelem és a szeretet felkeltése igehirdetésének a két sarkpontja volt. Lénárd szívbeli jósága felejthetetlen élményt jelenthetett mindazok számára, akik előzően meghallgatták gyakran ijesztő prédikációit. Úgy hírlik, hogy szeretetre méltó módján még a legmegátalkodottabb bűnöst is meg tudta nyerni. Amikor a gyóntatószékben tanúsított szelídsége miatt kérdőre vonták, így válaszolt: ,,Jézustól tanultam.''

Nem volt sem a tudomány mestere, sem elragadó szónok, de mint lelkipásztor olyan sikereket ért el, mint korának legjobb igehirdetői. Apostoli buzgóságának szenvedélyes heve betöltötte szónoki és tudományos hézagait, és pótolta azokat a hiányosságokat, amelyek befelé fordultságából adódtak. Erőssége a lelkipásztorkodás alázatosan végzett munkája és az önátadásban való hűség volt.

Bár tevékenysége meglehetősen szűk területre korlátozódott (alig hagyta el Észak- és Közép-Olaszországot), személyisége mégis szélesebb körben hatott. Pápák, bíborosok és fejedelmek versengtek érte. A kiemelkedő jelentőségű XIV. Benedek pápa nála gyónt és heti látogatásai döntően ösztönözték; nem mulasztotta el, hogy a beteg misszionáriust meglátogassa a Palatinuson lévő szűk cellájában. A Ferenc-rend reformjának feléledését, Róma városa vallási megújulását, a Genovai Köztársaság szabadságát, a vérbosszú és a genovaiak által megnyomorított Korzika szigete a békét köszönhette Lénárdnak, aki lelki segítséget nyújtott Toszkána nagyhercegségének és az ott uralkodó utolsó Medicieknek is.

Lelkipásztori tevékenységének legjelentősebb területe a népmisszió volt. A barokk kor embereként ő is szerette a pátoszt, a drámai megjelenítést kereszttel, töviskoronával és ostorral, de jezsuita tanítómestereivel ellentétben több teret és nyugalmat engedett a belső megtérésnek. Missziói legfeljebb három hétig tartottak. A ,,szavak missziója'' után következett a ,,szentség missziója''. Utolsó prédikációja után még kb. egy hétig a helységben maradt, hogy segítőivel, akikkel együtt ,,úton lévő kolostort'' alkotott, még gyóntasson és további alkalmat nyújtson a szentáldozásra.

Apostolkodásának további területe a keresztút terjesztése volt, amely általa nyerte el mai alakját. Rövid keresztúti prédikációival rendszeresen összekötötte a keresztúti ájtatosságot; közülük kilencven maradt ránk. Ezek a beszédek újdonságot jelentettek a prédikáció történetében; misztikus kegyelmekkel megáldottnak, a Szentíráshoz kötődőnek, szeretetre méltónak, atyainak és a néphez közel állónak mutatják Lénárdot. XII. Kelemen (1730--1740) és XIV. Benedek (1740-- 1758) legjelentősebb búcsúengedélyei reá vezethetők vissza. 572 keresztút felállítása fűződik nevéhez; ezek közül 42 Rómában állt. Leghíresebb a római Kolosszeum keresztútja.

A barokk kor számos vallási gyakorlatát ápolta Lénárd: a lelkigyakorlatokat, amelyeket gyakran valamely falu egész népének tartott; a Jézus Neve tiszteletét; pompás körmeneteket és sokrétű testvériség-apostolkodást. Valamennyiben kora gyermeke. Cselekedeteit és beszédeit beragyogta krisztusi jámborsága. A népmissziók sikerét azok a missziók határozták meg, amelyeket maga tartott magának a kolostorban, mint maga mondta. Élni akarta Krisztust, mielőtt hirdette volna. Életét saját szavaival így foglalhatjuk össze: ,,Hivatásom a misszió, hogy odaadjam magamat Istenért, és a magány, hogy odaadjam magamat Istennek.'' 1751. november 26-án este egy olasz postakocsi haladt Róma felé a Via Flaminianán. Az öreg Lénárd halálos betegen ült a kocsin, és egyre jobban siettette. Nyugtalanul kérdezgette az őt kísérő Diego testvérétől, hogy melyik állomásra érkeztek, és hogy meddig tart még az utazás. Előző nap délben indultak el Bolognából a bevégzett misszió után. Lehetőleg gyorsan vissza akart térni csendes kolostorába, ahogy a pápának megígérte. Amikor megérkezett a Palatinuson lévő cellájába, jelentették barátjának, XIV. Benedek pápának, hogy a Porto Maurizió-i misszionárius megtartotta ígéretét; misszióját befejezte, most pedig haldoklik.

1796-ban boldoggá avatták, 1867. június 29-én IX. Pius a szentek sorába iktatta Lénárdot. Amikor az egyházi törvénykönyv kötelezővé tette minden tíz évben a népmissziókat, XI. Pius 1923-ban a népmissziók védőszentjévé avatta.

Szent Lénárd a keresztútról:
„Ó mennyi üdvös világosságot ébreszt a lélekben, mekkora szívbeli megindultságot eredményez, milyen legyőzhetetlen erőt kölcsönöz a léleknek az Isten Fia keserű szenvedéséről való állandó elmélkedés! A mindennapos gyakorlat győzött meg arról, hogy a jámbor imádság ezen formája az emberi erkölcsöket milyen gyorsan megjavítja.”

Imádság:
Mindenható és irgalmas Istenünk, te Szent Lénárdot a kereszt misztériumának kiváló hirdetőjévé tetted; közbenjárására add meg nekünk, hogy a kereszt gazdagságát megismerjük itt a földön, a megváltás gyümölcsét pedig elnyerjük a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Alexandriai Szent Péter     püspök és vértanú, † 311.    


Szent Szilveszter     apát, † 1267.       


Szent Szirícius     pápa és hitvalló, † 399.             


Szent Viktória

BOLDOG JÓ ERZSÉBET szűz, III. r. (1386-1420)

Családi neve: Elsbeth Achler*. Lakóhelye után: Elisabeth von Reute*. A Bódeni tótól északra fekszik szülovárosa, Waldsee és Reute község is. Szülei egyszeru takácsok voltak, de gyermekeiket vallásosan nevelték. Erzsébetet már gyermekkorában „jó Erzsébet”-nek nevezték, ez az elnevezés késobb is lelkivezetoje tanácsára felvételét kérte a szabályozott harmadikrendiek kolostorába, Reute-ba. Arra törekedett, hogy a legkisebb teendoit is a legtökéletesebben végezze. Szinte soha nem mozdult ki kolostorából, ezért remetének is nevezték. A misztikus szentek közé tartozik. Isten rendkívüli kegyelmi adományokkal halmozta el (extázisok, a szív titkainak ismerete, jövobelátás), de rendkívüli megpróbáltatásokat is kellett elviselnie: a gonosz lélek zaklatásait, lelki betegségeket, nagy megaláztatásokat. Novértársai egy része álszentnek tartotta. Szeretete, alázata és türelme révén elérte, hogy elismerték életszentségét. Nagy áhítattal volt az Úr Jézus szenvedése iránt. Szent Ferenchez hasonlóan o is kívánta, hogy ugyanazokat a fájdalmakat érezze, mint az Üdvözíto. Ezt el is nyerte, mégpedig a látható stigmák viselése által. Élete végéig bánkódott azon, hogy fiatalabb korában nem foglalkozott eléggé az Úr szenvedéseivel. Kedves áhítatgyakorlata volt továbbá a jószándék gyakori felindítása és a szenvedo lelkekért való közbenjárás. A nagy egyházszakadás idején megjövendölte, hogy az nemsokára végetér, ez 1417-ben következett be. Élete utolsó tizenkét évében semmiféle táplálékot nem tudott magához venni, csak az Oltáriszentséggel táplálkozott. 35. születésnapján hívta magához az Úr 1420. nov. 25-én. Haláltusája alatt kérte, hogy az Úr szenvedéstörténetét olvassák fel neki. E szavakra: „Jézus hangosan fölkiáltott és kilehelte lelkét”, o is bevégezte. Halála után szentként kezdték tisztelni, ezt a tiszteletet XIII. Kelemen pápa erosítette meg 1766-ban, amikor ot boldoggá avatta.

„Ó ti mindnyájan, kik jártok-keltek az úton, nézzetek ide és lássátok, van-e olyan fájdalom, mint az én fájdalmam?”

„Elosztották maguk között ruhámat, és köntösömre sorsot vetettek... Átlyuggatták kezemet-lábamat, megszámlálták minden csontomat.” (Az Úr misztériumainak zsolozsmájából)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Erzsébetet szent Fiad szenvedése iránti szeretete jutalmául a szent sebhelyek karizmájával kituntetted. Növeld bennünk a Krisztus szenvedése iránti szeretetet, mely legyen mindig kegyelemforrás számunkra. Krisztus, a mi Urunk által.

ALEXANDRIAI SZENT KATALIN

+4. század eleje

Katalin, a szép királylány az egyiptomi Alexandriában élt, és műveltségével kitűnt kortársai közül. Amikor Maxentius császár (305-- 312) Alexandriába látogatott, halálos ítélettel fenyegették meg mindazokat, akik nem áldoznak a bálványoknak. Katalin a császár elé lépett, és a keresztet vetve értésére adta, hogy keresztény. Bátran vallomást tett arról, hogy egyedül az Úr Jézus Krisztust követi, mert a filozófusok és a költők műveinek tanulmányozása során fölismerte e világ bölcsességének hiábavalóságát.

A császárnak tetszett Katalin okos beszéde, de kényszeríteni akarta, hogy mutassa be az áldozatot a bálvány-isteneknek. Katalin ezt megtagadta és lehetőséget kért a császártól, hogy tudományos vitában védje meg hitét. Maxentius ezért sürgősen Alexandriába hívatta birodalma leghíresebb ötven bölcselőjét. A tudományukra hiú bölcselők azonban egymás után hajoltak meg Katalin érvelése előtt. A császár dühében máglyára ítélte valamennyit. Amikor ezeket jajgatások közepette a vesztőhelyre vitték, Katalin azzal biztatta őket, hogy a tűzhalál pótolhatja a keresztséget, és ha hisznek, elnyerik az örök életet.

A császár ezután fölkínálta Katalinnak a császárnői trónust, s ezzel burkoltan a házasságot, azzal az ígérettel, hogy minden városban szobrot állíttat neki. Katalin egyértelműen visszautasította ezt. Ezután Maxentius erőszakhoz folyamodott: letépette Katalinról ékes ruháját és ólmos ostorokkal megostoroztatta. Börtönbe vetették, de az ott töltött tizenkét napot Katalin térítésre használta föl: amikor a kíváncsi császárné eljött, hogy esetleges ellenfelét megnézze, a kíséretében lévő testőrtisztre Katalin olyan hatással volt, hogy az kétszáz katonájával együtt keresztény lett.

Ekkor a császár halállal kezdte fenyegetni Katalint. Készíttetett egy késekkel fölszerelt kerekekből álló kínzószerkezetet, ami félelmetes zajt keltett. Katalin azonban nem rémült meg. Amikor meg akarták ölni, angyalok mentették meg, és a széttört kerekek darabjai sok katona halálát okozták. A látványtól megrémült tömeg tiszteletet adott ,,a keresztények hatalmas Istenének'', s a császárné kérlelte urát, hogy hagyjon föl a harccal, amelyet Isten ellen folytat. Maga is megvallotta, hogy hisz Krisztusban. Erre a császár őt is megkínoztatta, majd a testőrtiszttel és a kétszáz katonával együtt lefejeztette, s kiadta a parancsot, hogy Katalint is fejezzék le.

A vesztőhelyen Katalin arra kérte az Urat, hogy mindazok, akik Krisztus szeretetéért megemlékeznek róla (Katalinról), bőséget lássanak kenyérben és borban, testük egészséget nyerjen és minden földi jóban részesüljenek. Akik tisztelik őt, azokat óvja meg Isten a természeti katasztrófáktól, betegségtől, s főleg a hirtelen haláltól. Aki segítségül hívja az ő nevét, testének tagját el ne veszítse, egészséges gyermeket szülhessen és meg ne haljon gyermekágyban. Utoljára bűnbocsánatot kért az őt segítségül hívók számára. Miután a mennyből hang hallatszott, amely jelezte, hogy kérései teljesülni fognak, fejét a hóhér kardja alá hajtotta.

Ami ezután történt, az a legenda szerint nyilvánvalóvá tette, hogy Katalin kiragadtatott e földi világból: amikor feje lehullott, testéből nem vér, hanem tej folyt. Majd angyalok jöttek, fölemelték a testét és elvitték, hogy a Sinai-hegyen temessék el.

A 6--7. században görögül írt Katalin-passiót valószínűleg a képtisztelet vitái és a képrombolás elől nyugatra menekülő szerzetesek vitték magukkal Rómába, ahol a 14. században kiegészítették gyermekkorának történetével. Eszerint Katalin a ciprusi király leánya, akit szülei csodás ajándékként kaptak Istentől. Miután fölserdült és megkeresztelkedett, másnap megjelent neki látomásban a Szűzanya ölében a kicsi Jézussal, aki eljegyezte Katalint magának.

A középkorban széles körben és nagyon bensőségesen tisztelték szüzességéért és bölcsességéért. Mivel a hit igazságát oly hatásosan védte, a teológusok, filozófusok és ügyvédek védőszentje lett. A párizsi Sorbonne egyetem pecsétjébe is őt vésették. Ebből következően a középkori főiskolák, könyvtárak, tanárok és tanulók, szónokok és később a nyomdászok védőszentjükként tisztelték. Mivel utolsó imádságában Katalin a betegeknek és haldoklóknak is segítséget ígért, a késő középkorban gyakran a kórházak patrónájaként is megjelenik; s mert a börtönben oly sokáig kínozták, és volt ereje elviselni, a foglyok is hozzá folyamodtak szabadulásért. Mivel pedig a kínzására szerkesztett késes kerekek összetörtek, mindazok az iparosok, akik kerékkel foglalkoztak, szintén segítségül hívták. A házasságra készülő fiatal lányok is segítségét kérték, hogy jó vőlegényre találjanak. A tizennégy segítő szent közé sorolták.

Szent Masztridia szűz

Alexandriából származott. Jámbor keresztény életet élt, sok jótettet gyakorolt. Az ördög sugallatára egy fiatal emberben felébredt a rendetlen vágy a szűz iránt. Amikor a templomba ment imádkozni, elkísérte az úton, zavarva Masztridiát. A szűz elhivatta az ifjút magához és megkérdezte, hagy mi tetszik neki benne. Az ifjú a szemét dicsérte nagyon. A leány azonnal kivájta szemét, emlékezve Jézus szavaira. (Mk. 9,47.) Az ifjú ezt látva megrémült, megszállta az istenfélelem és bűnbánatot tartott. A pusztába vonult és szigorú vezeklő életet élt. Masztridia így megmenekülve a bűntől, tovább szolgált Istennek.

Szent Merkur vértanú

Décius és Valeriánus császárok alatt szenvedett vértanúságot a kappadókiai Cezareában. A római birodalomra rátörtek a barbárok. A császárok Rómába gyűjtötték az egész hadsereget. A hadseregben volt Merkur katona is, aki titokban keresztény volt. Az ütközet előtt angyal jelent meg neki, bátorította és egy kardot adott neki a győzelemre. A barbárok legyőzése után Merkur nem akart részt venni a pogány hálaadó áldozaton. A császár előtt kereszténynek vallotta magát. A császár megverette, tüzes parázsra fektette, a tűz kialudt a vértanú vérétől. A császár nem akarta, hogy gyorsan meghaljon, azért börtönbe záratta, és újabb kínzások után lefejeztette. Testéből jó illat, illatos myro áradt és sok csoda történt. Ezért sokan hittek Krisztusban. Testét tisztelettel eltemették illő helyen, ahol sok csodás gyógyulás történt.

Szent Mózes     vértanú, † 251.