Szent Abudim vértanú

Szentünk Tenedosz szigetén született. Dioklécián császár alatt szenvedett hitéért.

BOLDOG JAVOUHEY ANNA-MÁRIA apáca, rendalapító

*Jallanges, 1779. november 10. +Párizs, 1851. július 15.

1779. november 10-én született Jallanges-ban, amely Seurre plébániájához tartozik. Szülei jómódú, sőt gazdag parasztok voltak. Tíz gyermek között az ötödik volt. A család mélyen vallásos életet élt. Anna-Máriát valamennyi nővére követte a szerzetesi élet útján, és megbízható támaszai voltak. 1786-ban a család átköltözött Chamblanc-ba. 1789-ben, a forradalom előestéjén járult első áldozásához. A forradalom zavaros idejében korához képest kiemelkedő bátorságot tanúsított: tevékenyen közreműködött az üldözött papok számára búvóhely keresésében, sőt titokban katekizmusoktatást tartott. Jövőjét azonban még nem látta tisztán.

Egyik sógora nőül akarta venni, ő azonban rábeszélte, hogy legyen trappista. Tizenhat éves korában különleges kegyelmeket kapott, sőt többször is megjelent neki a Szűzanya, s ekkor tárult fel számára életútja: a szerzetesi élet a felebaráti szeretet szolgálatában. 1798. november 11-én egész családja jelenlétében a szegények és gyermekek szolgálatára szentelte magát.

Először fizetés nélkül tanítónőként tevékenykedett. 1800 novemberétől nyolc hónapig Besançonban a szeretet nővéreinél élt, majd elhagyta őket. Ebben az időben prófétai látomása volt: úgy látta, hogy szobáját minden népből való gyermekek sokasága tölti be. 1803-ban Augustin de Lestrange (1754--1827) mellett a trappista apácák életmódjával próbálkozott, de ez sem az ő útja volt. 1804-ben visszatért Chamblanc- ba, ahol apja egy kis iskolát alapított, s mellette Anna három nővérével bizonyos szerzetesi közösséget hozott létre. Hamarosan áttelepültek Chalon-sur-Saőnba, ahol a Párizsból hazatérőben lévő VII. Pius pápa 1805 húsvétján áldását adta Anna kezdeményezésére.

1806-ban Chalonban Szent József Társulata néven nyitott iskolát, s még ez év decemberében Napóleon császártól is jóváhagyást nyert a társulat. 1807. május 12-én a chaloni Szent Péter templomban Anna, négy testvére és négy másik nővér beöltözött, fogadalmat tett. Annát választották főnöknővé. Ezután Javouhey anya Chalonban megnyitott néhány alapfokú iskolai osztályt. 1809-ben a közigazgatás három évre átengedte neki az egykori autuni nagyszemináriumot, ő pedig megalapított benne egy másik iskolát, nevelőintézettel együtt. Ezen kívül átvette az egyházmegye számos vidéki iskolájának gondozását is. Végül apja 1812-ben megszerezte számára Clunyben a rekollekták (szigorú szabályzatú ferencesek) egykori konventjét. Itt helyezte el kongregációjának anyaházát. Közössége attól kezdve a Clunyi Szent József Nővérek néven vált ismertté. Nevelőintézete csakhamar széles körben igen jó hírnévnek örvendett. Kevéssel utóbb, 1814-ben házat alapított Párizsban, s ott d'Astros abbé, a későbbi toulouse-i érsek támogatását élvezte. Az új belépők száma gyorsan növekedett: 1819-ben az alapítónőnek egy másik noviciátust is meg kellett nyitnia Bailleul- sur-Thérainben, Beauvais közelében, s ugyanott átvette a városi kórházat is. Ugyanebben az évben kongregációja számára megszerezte a kormányzat hivatalos elismerését, de csak 1827-ben kapták meg az alapszabályzat állami és egyházi jóváhagyását.

Nagyon korán kezdett foglalkozni Javouhey anya a missziós apostolsággal is. Első alapítása 1817-ben valósult meg a Bourbon- szigeten, 1822-ben azonban éppen ezen alapítása miatt különleges gondja támadt. Egy bizonyos Thaďs nővér a polgári hatóság és a papság támogatásával megkísérelte, hogy szétbomlassza a kongregációt. 1818-ban nagyon nehéz körülmények között jött létre egy alapítása Szenegálban; a nővéreknek tizennyolc hónapon át mindenféle papi támogatás nélkül kellett maradniok. A következő években további házaik nyíltak meg francia gyarmatokon. Javouhey anya pedig égett a vágytól, hogy személyesen vegyen részt művének távoli országokban történő megvalósulásában. 1822-ben Szenegálba utazott, s onnan csak 1824-ben tért vissza, miután saját maga létesített új alapításokat Gambia és Sierra-Leone angol gyarmaton.

Bár nem talált olyan férfikongregációt, amely fáradozásaiban segítségére lehetett volna, örülhetett annak, hogy gondoskodása révén néhány évvel később három bennszülött papot szenteltek. 1822-től a Szent József Nővéreknek már Cayenne-ben is volt házuk; 1828-ban pedig az alapítónő nagy kísérettel utazott el, hogy a guayanai Manában egy új települést építsen föl. Ez azonban igen nehéz vállalkozásnak bizonyult, s a már ott lakó francia telepesek rosszindulata még inkább megnehezítette. A nővéreknek az új település területén nagy számban élő színesbőrű iránti jósága és szeretetreméltósága oda vezetett, hogy ezek a szegény emberek nagyon tisztelték őket, maga az alapítás pedig valamiféle kis köztársasággá lett, s vitathatatlan feje Javouhey anya volt. Miután még leprásotthont is alapított, és meglátogatta az Antillákon levő alapítványait, 1833 augusztusában visszatért Franciaországba. Jelenléte időközben rendkívül sürgőssé vált: nagyszámú új házuk épült Párizsban, a kongregáció viszont nem volt már abban a helyzetben, hogy valamennyit szervesen magába tudja olvasztani. Másrészt pedig megkezdődött hosszadalmas vitájuk az autuni d'Héricourt püspökkel, aki mint Cluny területileg illetékes püspöke, joghatóságot követelt a kongregáció felett.

1835 decemberében a főnökanyának ismét Guayanába kellett utaznia, mert a Manában kialakult helyzet megkövetelte jelenlétét. Itt a legnagyobb nehézségek tárultak eléje. A nővéreknek a színesbőrűek felszabadítása érdekében végzett fáradozásai a fehér telepesek előítéleteibe ütköztek, mert csak rabszolgát láttak bennük, és a helyi papság is támogatta a telepeseket. Az apostoli prefektus nehézségei ürügyén Javouhey anya ellen nyilatkozott Autun püspökének. D'Héricourt azután 1841-ben megtagadta az alapítónőtől, hogy a szentségekhez járulhasson: évekig gyónás és áldozás nélkül kellett maradnia, és mindenfelé a leggonoszabb rágalmakat szórták rá. Végül 1843 augusztusában visszatért Franciaországba.

Szerencsétlenségére azonban ott sem talált békére. Már 1835 áprilisában elutazása előtt megkísérelte d'Héricourt püspök, hogy a Szent József Nővérek ismerjék el őt általános elöljárójuknak, sőt az alapítónőtől megfélemlítéssel ilyen értelmű írást csikart ki; a kongregáció tanácsa azonban azonnal tiltakozást jelentett be. Az autuni püspök a maga oldalára állította de Quélen párizsi érseket; ő azután a nővérek párizsi kápolnáját egyházi átok alá helyezte. Clunyben megakadályozták az új beöltözéseket és fogadalmakat, a novíciáknak pedig azt tanácsolta a lelkészük, hogy hagyják el a kongregációt. 1845. augusztus 26-án azonban teljesen váratlanul betoppant a főnökanya, s a növendékházat Párizsba helyezte. A clunyi kápolnát hasonlóképpen egyházi átok alá helyezték, és Affre püspök éppúgy járt el Párizsban, hogy hivatali testvérét támogassa. Ugyanebben az időben az autuni püspök Javouhey anya ellen egy sértő vitairatot tett közzé, és mellékelte hozzá az apostoli prefektus értesítését. Az alapítónőnek át kellett élnie, hogy régi barátai közül többen cserbenhagyták, köztük P. Libermann[14] is; de számos olyan püspök is akadt aki nyíltan mellé állott.

Viszonylagos nyugalom után a vita újból tetőpontra hágott, amikor a főnöknő 1849-ben Párizsban új noviciátust állított föl, és az anyaházat is oda helyezte. Semmi sem tudott hatni a püspökre, hogy a kongregációval szembeni előítéleteit és intézkedéseit megváltoztassa. Egy héttel Javouhey anya előtt halt meg, anélkül, hogy belátást tanúsított volna. Amaz sem engedett viszont, de a kongregáció nemhogy nem szenvedett kárt, hanem tagjainak száma hatalmasra szökött. Javouhey anya élete végéig rendíthetetlenül a helyén maradt. 1851 tavaszán megbetegedett, majd július 15-én hirtelen meghalt. 1950. október 15-én avatták boldoggá. [14] Libermann, François-Marie-Paul, tiszteletre méltó (Zabern,

1802--Párizs, 1852) francia aszketikus író. Egy rabbi konvertita fiaként 1826-ban keresztelték meg. 1841-ben szentelték pappá. 1841- ben alapította afrikai hittérítésre a Mária Szent Szíve Kongregációt.

Boldog Bernát     hitvalló, † 1458

SZENT BONAVENTURA püspök, egyháztanító

*Bagnoregio, 1217/18. +Lyon, 1274. július 15.

Szülővárosa, Civita akkoriban püspöki székhely volt, ma Bagnoregio egyik kerülete. Atyja, Giovanni di Fidanza híres orvos volt, édesanyját Maria di Ritellónak hívták. Születésének évét a források pontosan nem közlik, de olyan adatokat tudunk, hogy 53 éves korában halt meg, vagy -- és ez látszik a legpontosabbnak -- hogy harmincöt éves volt, amikor 1253-ban Párizsban teológiai doktor lett. Ez utóbbi adat alapján visszafelé számolva jutunk az 1217/18-as születési évhez. A keresztségben a János nevet kapta.

Saját visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kisgyermek korában súlyos betegségbe esett. Édesanyja akkor fogadalmat tett: ha meggyógyul, a ferencesek kolostorába adja nevelésre. A hagyomány szerint Assisi Szent Ferenc a városban járt, ölébe vette a gyermeket, és ezt mondta róla: ,,Buona ventura!'', azaz ,,szép jövő'', és meggyógyította. A fogadalom értelmében a kis János valóban a ferencesek kolostorában nevelkedett. 1236/38 táján a párizsi egyetemre ment, ahol filozófiai tanulmányait 1242/43-ban fejezte be.

Huszonöt évesen, érett megfontolással lépett a ferences rendbe, ahol a Bonaventura nevet kapta. 1243--48 között végezte a teológiát a rend híres párizsi főiskoláján Halesi Alexander irányítása mellett, akit ,,tanárom és atyám''-nak nevezett. 1248-tól az akkori tanulmányi rendnek megfelelően tanítani kezdett, és 1253-ban nyerte el a doktori fokozatot, mely után négy évig a rendi főiskola tanára volt. Éppen ezekben az években folyt a vita Párizsban, hogy a kolduló rendek tagjai taníthatnak-e az egyetemen, vagy sem. Mire a vitának IV. Sándor pápa véget vetett (1257. augusztus 2.), Bonaventura már nem volt Párizsban: február 2-án Rómában a rendi káptalan megválasztotta a ferences rend általános főnökének, generális miniszternek.

Tizenhat éven át viselte ezt a tisztséget a rend történetének nehéz időszakában. A második ferences nemzedékben ugyanis nagyon élesen felmerült a kérdés: szó szerint kell-e venni Szent Ferenc reguláját, s egyáltalán megvalósítható-e a teljesen szegény, apostoli életforma? A renden belül és kívül sokan voltak, akik azt mondták, hogy akiben nincs meg Szent Ferenc karizmatikus lelkülete, márpedig a második nemzedékben már nincsen, az nem élhet úgy, mint a rendalapító, tehát a bencés vagy ágostonos kolostorok mintájára át kell szervezni a rendet. Mások ellenben eretnekségig menő szélsőséggel hirdették, hogy az igazi Egyház az eredeti szentferenci életformában él, s aki azt feladja, a kereszténységet árulja el.

Bonaventurának nem annyira szervező- és kormányzókészségével, mint bölcsességével és szelíd életszentségével sikerült úrrá lennie a széthúzó erők felett. Egységben tudta tartani az akkoriban mintegy harmincezer főt számláló hatalmas, túl hirtelen felduzzadt szerzetet. A legtöbbet nem szavával, hanem példájával érte el: szegénységben és tudásban, józanságban és tökéletes engedelmességben élte szerzetesi életét.

Rendfőnöki székhelye Párizsban volt, de szükség szerint sokat utazott. Bejárta Itáliát, Galliát, 1258-ban és 1265-ben Britanniában járt, 1259-ben Flandriát, 1264-ben a német birodalmat és Hispániát kereste föl. Ahol megfordult, mindenütt prédikált a népnek, de beszélt királyok és pápák előtt is. Ugyanakkor figyelemmel kísérte a párizsi egyetem életét. 1267 és 1268 nagyböjtjén maga is tanított. 1273 húsvétja után tartotta híres előadásait a teremtéstörténetről (Hexaëmeron).

1265-ben a pápa felkínálta neki a yorki püspökséget, de Bonaventura nem fogadta el. Más rendek főnökeivel együtt dolgozott a II. lyoni zsinat előkészítésén, miközben 1273. május 28-án a pápa kinevezte bíborossá és a Róma közelében lévő Albano püspökévé. A kinevezés hallatára Bonaventura a pápához indult, akivel Firenze közelében találkozott, majd vele együtt Lyonba ment. A zsinatot előkészítő bizottság elnöke volt. Az üléseket 1274. május 7-től július 17-ig tartották. Közben a pünkösd vigíliáján megtartott rendi káptalan fölmentette a rendfőnökség alól. A zsinaton két híres beszédet mondott, és sok fáradozása gyümölcseként július 6-án megszületett az unió a görögökkel.

Bonaventurára egyaránt jellemző a valóságérzék és a lélek mélyére látás, a teljesítőképesség és a szolgálatkészség, a szervezni tudás és a melegszívűség. Tanítója, Halesi Alexander mondta róla, hogy olyan, mintha benne Ádám nem vétkezett volna. Némelyek hiányolják nála a rendkívüli önsanyargatásokat. Bonaventura aszkézise ugyanis átlagos volt és emberi. Az általa olyannyira tisztelt rendalapítót nem igyekezett a szigorú vezeklésben követni. Neki nem az elemi erő kitörését kellett állandósítania; az ő történelmi feladata az volt, hogy a lelkekbe vigye át ezt az erőt.

Szíve minden rezdülését, a Világ Urának minden dicséretét, és az Örök Atya minden segítségül hívását rendszerint -- szüntelenül forgó - - agyának munkája kísérte. És ugyanígy vagy még inkább: nem volt olyan gondolata, amelyet át ne járt volna a szív melege; értelmi munkája az imádságban gyökerezett. Utak Istenhez című munkája élén a következőket olvashatjuk: ,,Azzal kezdem, hogy segítségül hívom az örök Atyát, az Őskezdetet, akitől a megvilágosítások alászállnak, a Világosság Atyját, akitől minden jó adomány és minden ajándék származik (Jak 1,17); a Fia, Urunk, Jézus Krisztus által hívom segítségül, hogy nyissa meg a szememet, és lábunkat igazítsa a béke útjára.''

Tudás és hit Bonaventuránál nem zárja ki, ellenkezőleg: kölcsönösen föltételezi egymást: a hit adja értelmünknek azt a tisztaságot és azt az irányt, amely képessé tesz minket arra, hogy Istenről és az emberekről helyesen gondolkodjunk. Nézete szerint veszélyes dolog a filozófiai gondolkodást a hitigazságoktól és a teológiától elszakítani, mert nem az értelmünk, hanem a hitünk ad választ lelkünk legmélyebb kérdéseire, a létünket, utunkat és célunkat illető kérdésekre. Ha a hitnek ezekre nem volna válasza, vagy mondhatjuk: ha Krisztus nem adna választ, akkor az ember nagyon könnyen eltévelyedne, és a végén kételyei támadnának afelől is, hogy egyáltalán birtokába kerülhet-e valaha az igazságnak. Értelmünket az ősbűn elhomályosította, így Istent, valamint a lét és az élet értelmét csak mintegy törött tükörben látjuk. A hitből erőt merítve és a hit világosságánál azonban meglátjuk Istent a bennünket körülvevő világban, a saját lelkünkben, és mindenben, ami fölöttünk van.

Bonaventura előtt a világ kinyílik, mint egy könyv, és úgy tud benne olvasni, hogy mindenütt Isten nyomait fedezi fel.

,,Akiben a teremtett dolgok nem gyújtanak világosságot, az vak; aki hangos szavukra nem ébred fel, az süket, aki a teremtett dolgokért nem áldja az Istent, az néma; aki ezek tanúságát figyelmen kívül hagyja és nem ismeri el az Őskezdetet, az őrült. Nyisd hát ki a szemed, fülelj, ajkaid mozduljanak és legyen készséges a szíved, hogy minden teremtményben Istenedet láthasd és dicsőítsd, szeresd, tiszteld és áldjad.'' (Itinerarum)

Az örök Atyának Jézus Krisztus, a megtestesült Ige a tiszta képmása. Ő a központja életünknek, tárgya szeretetünknek és megismerésünknek. Bonaventura kedvenc gondolata az őskeresztény igazság, hogy ti. Krisztus által és Krisztusban úton vagyunk az örök Atya felé: ,,Ezen a központon (Krisztuson!) át térünk vissza, és kapjuk -- az élet forrásánál -- az életet'' (Hexaëmeron).

Aki azonban Krisztust meg akarja ismerni, annak ahhoz a forráshoz kell nyúlnia, amelyet az Egyház évszázadokon át hűségesen megőrzött, a Szentíráshoz. A Biblia Bonaventura számára Isten megismerésének kimeríthetetlen forrása. A tiszta víz folyamának nevezi, amely átszeli a történelmet; máskor kertnek mondja, ahol életet tápláló eledel terem; vagy Isten szívének, szájának, nyelvének, palavesszőjének. Minden, amit Bonaventura ír vagy mond, azt nemcsak áthatja a Szentírás, hanem sokszor úgy is fogalmaz, ahogy a Szentírásban találja. A Szentírásban fölleli azt, amit a filozófiában nem talál: a tudást, amely nemcsak az értelmet gazdagítja, hanem egész létünket újjáalakítja és megeleveníti. Ezért Bonaventura nemcsak a filozófiai műveket nézi bizalmatlanul, hanem a teológiaiakat is: soha nem tartalmazzák a teljes és tiszta igazságot. A Szentírás tiszta borába nem volna szabad -- mondta egyszer -- túl sok filozófiai vizet keverni, nem volna szabad a benne foglalt életet az értelemmel túlságosan felvizezni: ,,Rossz csoda volna, ha a bor vízzé válna.''

Így Bonaventura a világból, a megtapasztaltakból és a Szentírásból létrát épít, amelyen felér az Istenhez. Az istenismeret legfelső lépcsőfoka azonban, amelyre földön az ember egyáltalán fölléphet, átvezet mindeneken túl a kifürkészhetetlenbe, Isten sötétségébe. Bonaventurát sem mint teológust, sem mint embert nem ismernénk, ha nem vennénk tekintetbe személyiségének ezt a misztikus magvát, szívének sajátos szenvedélyét, amely végül a gondolkodásnak és a tudománynak egész fegyverzetét elveti. ,,Ha azt kérdezed, hogyan lehet az istenismeretnek erre a legmagasabb fokára eljutni, akkor ne a tudományt kérdezd, hanem a kegyelemtől várj választ.'' És: ,,A léleknek sokféle képessége van arra, hogy valamit elsajátítson: az érzékelés, a képzelőerő, az ítéletalkotás és a megértés képessége. Ezekre mind kell támaszkodni. A csúcson azonban a szeretet teremt egységet, amely mindent felülmúl.''

Bonaventura nem szánt sok időt teológiai gondolatainak rendszerezésére és írásba foglalására. Ereje zömét lekötötték az egyházi teendők és a rend nagy felelősséggel járó vezetése. Ennek ellenére a modern latin kiadásban kilenc nagy kötetet tesznek ki művei.

Bonaventura, akit az utókor a Doctor Seraphicus, 'Szeráfi doktor' címmel tisztelt meg, a görögökkel létrejött megegyezés másnapján megbetegedett, és egy héttel később, 1274. július 15-én, vasárnap hajnalban meghalt. Temetésén a pápa az egész zsinattal együtt jelen volt. Sírja a lyoni Szent Ferenc-templomban van. 1482-ben avatták szentté, 1533-tól tiszteljük mint egyháztanítót. Ünnepét a szentté avatáskor felvették a római naptárba, július második vasárnapjára. 1568-ban áthelyezték július 14-re, 1969-ben pedig a halála napjára, július 15-re.

--------------------------------------------------------------------------------

A rend második alapítójáról, a szeráfi doktorról mindenekelőtt saját írásai és a rendi hagyományok alapján alkothatunk képet.

A fiatal teológusról a párizsi egyetem híres kancellárja, Johannes Gerson így vélekedett: ,,A tanítása mélyenszántó, biztos, jámbor, igaz, áhítatos. Felgyújtja a szívet és az akaratot. Jobb volna, ha leírná műveit, mintsem hogy tovább folytassa őket. Mert ez a tanítás elég.''

Aquinói Szent Tamás, aki Bonaventurának professzortársa volt, egy alkalommal meglátogatta kollégáját. A szobájában nem látott mást, mint egy íróasztalt, rajta néhány felütött könyvet, mellette egy vastag fóliánsokkal tele könyvespolcot, amelynek tetején egy koponya állt, a könyvek mellett pedig egy függönyt. Ahogy a könyveket szemügyre vette, nem talált köztük semmi különöset. Azt gondolta, talán a függöny mögött őrzi barátja azokat a kincseit, amelyekből tanítását meríti, amelyek tanításának mélységet és izzást kölcsönöznek. Szent Tamás kérésére Bonaventura elhúzta a függönyt, és látogatója -- nem kis ámulatára -- nem látott ott egyebet, mint egy keresztet. Bonaventura mosolyogva mutatott rá: ,,Ez az én könyvtáram!''

Egy másik alkalommal tudományos vitája volt a két nagy teológusnak. Bonaventura a Megfeszítettre való hivatkozással oldotta meg a nehézségeket, aki minden rejtélynek a kulcsa. Tamás látta, hogy barátja feje fölött megjelenik a kereszt, sugarak törtek elő belőle és beragyogták Bonaventura száját. Ettől kezdve Tamás ,,Krisztus iránti tiszteletből'' nem szállt vitába Bonaventurával.

Tamástól származik az a szép mondás is, hogy ,,Hagyjuk, hadd dolgozzék a szent a szentért!'' Arról értesült ugyanis, hogy Bonaventura Assisi Szent Ferencről ír.

Bonaventura lényének legszembetűnőbb vonása a jóság volt. Egy szép példa: amikor mint rendfőnök Assisi felé tartott a káptalanra, betért a folignói kolostorba. Mindenki szeretett volna beszélni vele, tanácsot kérni, vigaszt kapni. Csak egy testvérre nem került sor -- túlságosan rövid volt az idő. Ez előresietett az úton, és egy olyan helyen várakozott, ahol Bonaventurának és kísérőinek el kellett haladniuk. Minden elfogódottság nélkül, bátran megszólította elöljáróját: ,,Atyám, lelkem vigasztalására beszélnem kell veled. Kérlek, ne utasítsd el alattvalódat!'' A szent azonnal kivált kísérői közül, leült az útszélre, és türelmesen hallgatta. A dolog sokáig tartott, mert a barátnak sok minden nyomta a szívét. A kísérői már türelmetlenek voltak, de Bonaventura hagyta, hadd beszéljen, aztán szeretettel vigasztalta, úgyhogy az boldogan tért vissza a kolostorba. Kísérői szemrehányást tettek neki, hogy úgy megvárakoztatta őket, s hogy egy egyszerű barát kedvéért leült az útszélre. Bonaventura ezt válaszolta: ,,Nem tehettem másképp. Én a szolga vagyok, ő az úr. Gyakran gondolok a szabályra: Az elöljáróknak jóságosan és szeretettel kell a testvéreket fogadniuk, és bizalmat kell bennük ébreszteniük, hogy úgy viselkedhessenek és úgy beszélhessenek vele, mint úr a szolgáival.''

Bonaventura egy alkalommal ellátogatott a perugiai kolostorba Szent Ferenc ismert kísérőjével, Egyed testvérrel. Az mindjárt rákezdte: ,,Ti sok kegyelmet kaptok Istentől, atyám! De mi szegény, műveletlen barátok ugyan mit tehetnénk lelkünk megmentésére?'' Bonaventura így válaszolt: ,,Ha Isten ad kegyelmet szeretni, akkor az elég.'' A barát: ,,De hát szerethet-e úgy egy műveletlen, mint egy művelt?'' Bonaventura: ,,Egy öreg anyóka jobban szeretheti Istent mint a teológia professzora.'' Erre Egyed Isten szeretetétől lángra gyúlva a városba rohant, és az emberek nem kis meglepődésére túláradó örömmel egyre csak azt kiabálta: ,,Te szegény, együgyű anyóka örülj, mert még Bonaventura testvért is felülmúlhatod!''

Bonaventura alázatos testvér maradt akkor is, amikor tekintélye elérte tetőfokát. Amikor kinevezték kardinálisnak és úton volt Róma felé, Bosco a Fratiban pihenőt tartott, s szokása szerint segített mosogatni. Épp ekkor érkeztek meg a pápai követek, akik a bíborosi kalapot hozták. Bonaventura egy fára akasztotta a kalapot és befejezte a mosogatást. Azután fogta a kalapot, s elinduláskor így szólt: ,,Az egy testvérnek volt a munkája, most a kardinálisé következik. Az üdvös volt, és örömet szerzett, ez a mostani terhes és veszélyes.''

Bonaventura az írásaiban használt képekkel, stílusával nem mindennapos költőiségről tett tanúságot. A hagyomány szerint Itinerariuma Dantét is megihlette, az Isteni színjáték ugyanis hasonló gondolatokat tartalmaz, csak versben.

Az Istenhez vezető útról minden időre érvényesen így foglalta össze tapasztalatait: ,,Titokzatos és mélyen elrejtett, és senki nem ismeri, aki nem élte át, aki nem vágyik rá, és senki nem vágyik rá, akit a Szentlélek tüze egészen föl nem gyújt. A kereséstől kevés függ, a fölkenéstől sok; a nyelvünk szerepe kicsi, a belső örömé nagyon nagy.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Bonaventura hitvallódat és püspöködet csodálatra méltó tanítóként adtad Egyházadnak, engedd kegyesen, hogy bölcsessége gazdagítson, irántad való szeretete pedig gyújtson lángra minket!

Imádság:

Mindenható Istenünk, add meg nekünk, akik Szent Bonaventura püspök égi születésnapját ünnepeljük, hogy kiváló tudásából gyarapodjunk, lángoló szeretetét pedig szüntelenül kövessük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:

Ne csak szüleink jószándéka vezessen az életbe,

        tehetségeinket is hasznosítsuk tudatosan!

Szent Cirjék és Julitta vértanúk

Julitta Ikoniumba való gazdag özvegyasszony volt. Amikor Dióklécián császár rendeletére szülővárosában üldözni kezdték a keresztényeket, három éves fiával Cirjékkel együtt elmenekült. Tarzusban azonban a kormányzó elé vitték mint keresztényt. Mivel nem akart áldozni a bálványoknak, megostorozták. Kisfia ezt látva folyton anyja után kiáltott. A pogány kormányzó próbálta hízelgéssel megnyugtatni, de nem tudta. Erre lelökte a márványlépcsőn. A kisgyermeknek szétloccsant a feje. A kínokat szenvedő anya hálát adott Istennek, hogy gyermeke hamarabb lett vértanú mint ő. Az anyát tovább kinozták. Felfüggesztették, éles vassal szaggatták testét, sebeire forró szurkot öntöttek, végül 305-ben lefejezték.

BOLDOG FLORIDA CEVOLI* szűz, II. r. (1685-1767)

Pisa*-ban született grófi családból. Keresztneve Heléna volt. Az ottani klarissza novérek kolostorában nevelkedett öt éven át, itt alakult ki szerzetesi hivatása. 18 éves korában belépett a kapucinus klarissza novérek kolostorába Citta di Castello*-ban, ahol Giuliani Szent Veronika volt az újoncmesterno. A Florida nevet kapta. Mindjárt kezdetben megnyerte a szent novér bizalmát. A megalázó munkákat is tökéletes engedelmességgel és szívesen vállalta. 1716- ban, amikor Veronikát apátnové választották, o lett a helyettese. 1727-ben pedig, Veronika halála után o lett utódja 42 évesen. Feladatát kifogástalanul látta el. Amit rendtársaitól megkövetelt, azt elso sorban saját maga gyakorolta. Szorgalmazta a gyakori szentáldozást, szentségimádást, az elmélkedéseket. Nagy súlyt helyezett a ferences szegénység minél tökéletesebb megvalósítására. Tanácsaival, leveleivel is igyekezett sokak segítségére lenni. Gyóntatójának parancsára 20 füzetbe leírta lelki élményeit, a kapott természetfeletti megvilágosításokat. (Ezeket gyóntatója halála után elégette, nem akart hírnévre szert tenni.) Belelátott az emberek lelkébe. Életének utolsó húsz évében sokat szenvedett. Krisztus egyszer közölte vele, hogy megosztja vele szívsebét és sebeit, miként Szent Veronikával tette. Florida ezeket meg is kapta, de nagy alázattal kérte, hogy a sebhelyek láthatatlanok legyenek, a fájdalom maradjon meg. Így is történt. Haláláig hosi fokban viselte a fájdalmakat, felajánlotta ezeket engesztelésül sokak vétkéért. 1767. június 12-én halt meg 82 éves korában. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1993-ban.

Boldog Florida tanítása a lelki sötétségrol:

„A léleknek úgy tunik, hogy elvesztette az Istent... Epedve vágyakozik utána, szeretné megtalálni. Ez a szeretet ilyen körülmények között nagy haladást idéz elo a lélekben. Úgy tunik, hogy Isten kohóba veti, mint az arannyal teszi az, aki meg akarja tisztítani... A léleknek nem kell tennie semmi mást, mint ráhagynia magát a mester kezére, hagyni, hogy jól megtisztuljon a szeretet tüzében.”

Imádság:

Istenünk, üdvösségünk szerzoje, te Boldog Floridát szereteted tüzével lángra lobbantottad és az önmegtagadás keresztútján az evangéliumi tökéletességre vezetted. Add meg nekünk, hogy hasonló szeretettol lelkesedve elore haladjunk a kereszt titkának ismeretében. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Jakab     püspök és hitvalló, † 338       


Pirotti Boldog Mária Pompiliusz     hitvalló, † 1756       


Szent Swithin     püspök és hitvalló, † 862       


KIJEVI SZENT VLADIMIR hitvalló

*Budutino, Kijev mellett, 960 előtt. +Kijev, 1015. július 15.

Azoknak a szláv törzseknek, amelyek a Dnyeper vidékén és az Ilmen-tó környékén telepedtek le, sokat kellett szenvedniök a skandináv normannok pusztításai miatt. Az északi behatolóknak azonban, akiket vélhetően Rurik vezetett, pozitív szerepük is volt: a Skandináviából Bizáncba vivő kereskedelmi utak jobb kihasználására ösztönöztek és a szláv törzsek egyesítő tényezőjévé lettek.

A Rurik nemzetségből való, elszlávosodott, ötödik fejedelem Vladimir volt, Szvjatoszlávnak és Malfredának (aki Szent Olga nagyfejedelemnő kíséretéhez tartozott) a fia. Apja a nagybátyjával együtt Novgorod helytartójává tette, a testvérei azonban elűzték. Arra kényszerült, hogy ősei hazájába meneküljön; csak két év múlva tért vissza skandináv csapatok kíséretében, és elfoglalta az egész kijevi birodalmat. 978. július 11-én vonult be Kijevbe. Az északi Ladoga-tótól a délen folyó Dnyeper középső folyásáig, a Kárpátoktól az Oka vidékéig terjedő területen minden törzs adót fizetett neki.

Vladimirnak a fivérén, kijevi Jarapolkon aratott győzelme a pogányság védekezése volt a növekvő kereszténységgel szemben. Az új fejedelem először a bálványimádás buzgó előmozdítójaként lépett fel. A pogány kultuszok újjáélesztése azonban a 10. század második felében anakronizmus volt. Vladimir megérezte az új hit hívását, de politikai okok is közrejátszhattak abban, hogy ő és vele együtt orosz népe is felvette a kereszténységet.

Megtérésének belső folyamatát csak gyanítanunk lehet. A királyi nemzetségből való nők nagy érdemeket szereztek a korai középkorban a pogány népek kereszténnyé tételében. Hasonlót tételezhetünk fel Vladimir esetében is.

A kereszténység felvételére a külső ösztönzést talán a görögökkel kötött szerződés szolgáltatta. Amikor a bizánci császárokat, II. Bazilioszt és VIII. Konstantinoszt súlyosan szorongatta egy vetélytársuk, a kijevi nagyfejedelemhez fordultak katonai segítségért. Támogatása jutalmazásaképpen Vladimir nőül vehette Annát, az uralkodó császár nővérét azzal a feltétellel, hogy megkeresztelkedik. Vladimir a keresztséget vagy Kersonban, a krími görög településen, vagy már előzően Kijevben a görögökkel folytatott tárgyalásaitól függetlenül vette fel 989-ben. Megkeresztelkedése után Vladimir a bálványképeket a folyóba vettette, és mindenfelé templomokat emeltetett; egyet a fővárosban az Istenanya tiszteletére. Új gondolkodásmód és cselekvésének új normái hatották át.

A kereszténység államvallás lett. A fejedelem felfegyverzett kísérete és Kijev lakói egyaránt felvették a keresztséget. A krónikás a nagy eseményt így foglalja össze: ,,A boldog Vladimir fejedelem megszabadult az ördög szolgálatából, és Istenhez, Krisztushoz, az Urához tért, hozzá vezette népét és megtanította Isten szolgálatára.''

A források, amelyek alig tartalmaznak konkrét tényeket, gazdagok a Vladimir dicséretéről szóló beszédfordulatokban: új népet alakított ki, új korszakot indított el az orosz föld számára. Zavartalan öröm és naiv derűlátás ragyog át minden tudósításon. Éjszaka volt, de a keresztséggel felragyogott a nappal, és a tizenegyedik órában az orosz nép részesült Krisztus kegyelmében. A hálás újonnan kereszteltek Ilarion metropolita szájával szóltak elismerően, aki Vladimirral bizonyára ifjúkorában találkozott: ,,Általad pillantottuk meg a Szentháromság világosságát.''

Nem lenne helyes a régmúlt idők embereinek szentségét a mi fogalmaink szerint számon kérni. Nem Vladimir személyes erényessége, hanem az isteni kegyelem túláradó ereje ejtette ámulatba az akkori keresztényeket, és keltett bennük szent tiszteletet. A krónika realisztikusan mondja el a fejedelemnek megtérése előtti érzékiségét és kegyetlenségét, hogy annál jobban előtűnjön a kegyelem ereje.

Megtért népe nem tudott nagyobb dicséretet mondani fejedelméről, mint azt, hogy második Konstantinnak nevezték: Vladimir az első keresztény császár tökéletes mása lett.

Szent Akvilász apostol

Az apostol pontuszi származású zsidó volt. Feleségével Priszcillával Romában élt, de a Klaudiaaz császár idején kitört üldözéskor Korintusba költözött. Ekkor már keresztények lehettek. Sátorkészítéssel foglalkozott. Szent Pál apostol második missziós útján náluk lakott. (Apcs. 18, 2-) Efezusba is elkísértek szent Pált. Itt magukhoz hívták Apollót és segítették a megtérésben (18, 18-) A keresztény közösséget is ők fogadták be házukba. (I.Kor. 16, 19.). Később Efezusból Rómába tértek viasza. A hagyomány szerint Heraklea püspöke volt és vértanúhalált halt. A hitetlenek verték agyon 65-ben.

Szent Elliosz atya

Elliosz az egyiptomi pusztákban volt remete. Gyermekkorától a kolostorba adták Isten szolgálatára. A kietlen pusztába vonulva élte magányos életét, sokat küzdött a test vágyaival szemben. Igyekezett szokat önmegtagadásaival legyőzni, Erényes életéért Isten már ifjúkorától a jövőbelátás és a csodatevés adományaival tüntette ki. A IV. században hosszú élet után hunyt el.

Szent Heraklás     püspök és hitvalló, † 246


SZOLÁNÓI SZENT FERENC misszionárius (1549-1610)

*Montilla, 1549. március 10. +Lima, 1610. július 14.

Spanyolország forró, földközi-tengeri részén, amelyet csak röviddel azelőtt foglaltak vissza az araboktól, Córdoba közelében Mateo Sánchez Solanónak és feleségének, Ana Ximeneznek 1549. március 10-én fia született, akit a Ferenc névre kereszteltek. Szülőfalujában, Montillában olyan szellemi légkör uralkodott, amely kedvező volt a missziós mozgalmak számára. Gyakran esett szó Afrika hitetlen muzulmánjairól és a nemrég felfedezett Amerika népéről. A közeli Sevillából kormányozták Új-Spanyolországot (Mexikót) és Perut, s Cádizból futottak ki a hajók, hogy eljussanak ezekbe az országokba.

Ferenc a jezsuitáknál részesült az alapfokú oktatásban, s értelmessége, határozott akarata, felebaráti szeretete és jellemszilárdsága miatt csakhamar elnyerte társai és tanítói nagyrabecsülését. 1569-ben belépett szülőfaluja ferences kolostorába, ugyanabban az évben, amelyben Alonso de Bárzena (1529 körül--1598) Córdobában a jezsuitákhoz lépett be; vele együtt azután húsz év múlva megnyerte a hit számára a lulokat (az észak-argentínai Tucumán közelében levő indió törzset). Fogadalma letételéig, amint a 16. század Spanyolországában szokásos volt, hihetetlenül szigorúan vezekelt. 1570- ben szerzetesi fogadalmat tett, majd két évre a Sevilla közelében levő Nuestra Senora de Loretóba küldték, ahol pappá szentelték.

Nemsokára újoncmester lett a Córdoba közelében fekvő San Francisco del Montéban. Tanítványait egyszerűségre, alázatosságra, imádságos és felebaráti szeretettől áthatott magatartásra nevelte; ha pedig hibázott valamelyikük, ő maga vezekelt érte. 1583-ban Sierra Morenába helyezték szintén novíciusmesternek, majd gvárdián lett. Amikor a közeli Montoro városban pestis tört ki, elment ápolni a betegeket. Később a Granada közelében lévő zubiai Szent Lajos kolostorba küldték, ahol hamarosan kedvelt népszónok, s a betegek és foglyok apostola lett.

Afrikai misszióba kérte magát, hogy elmeneküljön a népszerűség elől, ehelyett Amerikába küldték. 1589. február 28-án szállt hajóra tizenegy társával együtt. A missziós csoportot az argentínai Tucuman tartományfőnöke vezette. Májusban kötöttek ki a kolumbiai Cartagenában, majd Ferenc gyalog vágott át Panamán, hogy a Csendes-óceánon ismét hajóra szálljon Peru felé. A hajó azonban Kolumbia nyugati partja előtt viharba került és elsüllyedt. Az utasok, köztük 80 néger rabszolga, egy szigetre vetődtek, ahol Ferenc két hónapig atyja volt az egész hajótörött csoportnak, s a négereket, akiket már a hajón oktatni kezdett, megkeresztelte. Két hónap múlva egy hajó fedélzetére vette és Peru északi partjára vitte mindnyájukat. Ferenc azonban Limába ment, ahonnan Tucumánba küldték. Az Andokon át vezető kb. 3.000 km-es utat gyalog tette meg.

Tucumán 1578-ban kapta az első olyan püspököt, aki hivatalba is lépett: Francisco Vitoriát. Az előzően kinevezettek ugyanis vagy nem foglalták el helyüket, vagy nehéz utazásuk közben meghaltak.

1585-ben kapta meg Francisco Vitoria püspök az első jezsuitákat, köztük Alonso de Bárzenát, aki azután nyelvtant, szótárt, katekizmust, lelkitükröt és prédikációs gyűjteményt szerkesztett a tonokoták nyelvén, templomot emelt Santiago del Esteróban, és több mint 3.000 bennszülöttet megtérített. Egyre érezhetőbbé vált a hithirdetők nagy hiánya. A ferencesek provinciálisa Ferencet küldte erre a missziós előőrsre.

Ferenc rövid idő alatt elsajátította a tonokota nyelvet. Tizenöt évig tartó szakadatlan missziós munkával hirdette Amerika első apostolainak módszerével az Evangéliumot sok ezer indiónak, és meg is keresztelte őket. La Rioja tartománytól Paraguayig (jó ezer kilométeres körzetben), mindenekelőtt a Magdolna folyamnál és a Socotonio mellett levő falvakban. Betegeket gyógyított, tanácskozott törzsfőnökökkel, prédikált a népnek, és mindenki Isten küldöttének tekintette. Még napjainkban is tisztelik a meszticek (a spanyolok és az indiánok közti kapcsolatból származók) azt a helyet, ahol a szent lakott, étkezett vagy éppen hegedült: azoknak a kunyhóknak a romjait, amelyekben tartózkodott; konventjében levő celláját; azt a narancsfát, amely alatt imádkozott vagy muzsikált.

Tizenöt éven át járt-kelt ezen a földön, ahol a spanyolok nem mindig mutatták a legjobb példát. 1584. április 6-án azt állapította meg a püspök, hogy ,,a tartományban és szomszédságában lakó 150.000 indió közül csak mintegy 25.000 a keresztény'' (Vitoria püspök levele II. Fülöphöz). Amikor Ferenc -- már a 17. század elején -- elhagyta e vidéket, hogy visszatérjen Limába, a környék valamennyi indiója részesült a keresztségben.

Ferenc 1595-ben a limai Recolección de Nuestra Seńora de los Angeles ferences kolostor első gvárdiánja lett. Élete utolsó éveiben rendkívül nagy volt a hatása Limában; hozzájárult ehhez, hogy mindenkit bámulatba ejtettek állandó csodatettei, amelyekért az Újvilág csodatevője névvel illették. Tettereje az imádságból, a ferences alázatosságból és a teljes szegénységből táplálkozott. Szenvedélyesen tisztelte rendjének atyját, Assisi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Szent Bonaventurát (lásd: A szentek élete, 352. o.); őket akarta utánozni. 1610. július 14-én halt meg a limai nagy konvent miséje alatt, ezekkel a szavakkal: ,,Egyedül Istennek legyen tisztelet és dicsőség!''

Egyszerű önátadása, amellyel a felebaráti szeretetet gyakorolta, csodálatot keltett egész Amerikában. Lima városi tanácsa a nép sürgetésére 1629. június 26-án különleges patrónusának hirdette ki. Ezután még sok dél-amerikai város választotta patrónusává. Argentína, Uruguay, Chile és Peru köztársaságai apostoluk- és oltalmazójukként tisztelik.

VIII. Orbán pápa 1625. február elsején megindította szentté avatási perét. 1675-ben X. Kelemen boldoggá, 1726-ban XIII. Benedek szentté avatta.

Imádság:

Istenünk, te a dél-amerikai pogányok közül sokakat vezettél Szent Ferenc által az Anyaszentegyház kebelébe. Érdemeiért és könyörgésére szívünket vond magadhoz szeretettel, a pogányoknak pedig, akik még nem ismernek téged, add meg kegyesen szent neved félelmét és szeretetét. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Jusztusz vértanú

Szentünk római származású pogány katona volt. Egy kristálykereszt megjelenésének csodálatos látványa kereszténnyé tette. Sok kínt szenvedett hitéért, végül tűzhalálra ítélték. Meghalt a tűzben úgy, hogy a haját sem pörkölte meg a tűz. Ez az I. században történt.

LELLISI SZENT KAMILL

*Bucchianico, 1550. május 25. +Róma, 1614. július 14.

Kamilló egy abruzzói katonatisztnek és a nála öt esztendővel idősebb feleségének volt a -- későn született -- fia. ,,Nehéz'' gyermeknek számított. Édesapja ritkán volt otthon, édesanyját pedig korán, tizenkét éves korában elvesztette.

Édesapja iskolába küldte, de Kamillónak nem fűlött a foga a tanuláshoz. Inkább csavargott, kockázott és kártyázott. Ezért az édesapja arra gondolt, hogy katonának adja. Ebben az időben szinte csak zsoldos csapatok voltak, amelyek különféle kalandos vállalkozások céljára verbuválódtak; ha nem kellett harcolniok, valahol elszállásolták őket, s játékkal, verekedéssel üthették el az idejüket.

Az apa is, a fiú is ahhoz a sereghez állt be, amelyiknek a törökkel való hadakozás volt a feladata. Ancona felé tartva, ahol hajóra kellett volna szállniuk, Lellisi hadnagy meghalt. Kamilló is megbetegedett, lázas volt. A jobb bokáját is felhorzsolta, és a seb, mivel nem vetett rá ügyet, begyulladt és kezdett gennyedni. Egy szál magában a világon, pénz nélkül, betegen -- Kamilló megfogadta, hogy ferences lesz. De amikor állapota jobbra fordult, elfelejtette az egészet.

Mielőbb vissza akart kerülni a sereghez, amely Lepantónál ragyogó győzelmet aratott. De a seb a lábán ezt nem tette lehetővé. Így Rómába ment, hogy a Szent Jakab-kórházban kezeltesse magát. Ez nem a mai értelemben vett kórház volt. A betegápolók az öregek otthonaiban, az árvaházakban és a hajléktalanok menhelyein is dolgoztak, és teljesen képzetlenek voltak; a legtöbbjük maga is beteg volt, csak éppen nem fekvő, és így akartak némi hasznot hajtani; vagy olyan emberek voltak, akik semmi más munkára nem voltak alkalmasak, sőt nemegyszer betörők, akik itt húzták meg magukat. A kezelés idejére Kamilló is beállt betegápolónak, de mert összeférhetetlennek, fegyelmezetlennek bizonyult, és szenvedélye volt a szerencsejáték, hamarosan elbocsátották.

A velencei sereghez szegődött, és Cattaro előtt harcolt a törökök ellen. Utána a spanyolokhoz állt be, akik Afrika ellen indítottak hadat. Az átkeléskor nagy vihar támadt. Kamillónak eszébe jutott a fogadalma, és megismételte, de megint nem tartotta meg, ehelyett egész zsoldját, sőt még a kabátját és az ingét is elkockázta.

Azt remélte, hogy Manfredoniában újra a velenceiek szolgálatába állhat, de csalódott, így koldulásra kényszerült. Végül egy ember, látva, hogy erős, jól megtermett fiatalember, szerzett neki munkát: a kapucinus kolostor építésében kellett segítenie. Eleinte nem ízlett neki a munka, de lassan kezdte magát jól érezni ebben a környezetben. Majd egy szomszédos kolostor meglátogatásakor igazi megtérést élt át. Annyira feltűnő volt a megváltozása, hogy a kapucinusok fölvették posztulánsnak. A bűnbánat jegyében és az alázat szellemében folytatta az építést. De mégis el kellett küldeni, mert a lábán kiújult a seb.

Ismét Rómába ment, a Szent Jakab-kórházba. Több mint három esztendőbe telt, míg lábán a seb végre összeforrt. Kamilló úgy élte végig ezt a három évet, mintha novícius lett volna a kapucinusoknál. Ám amikor végre visszatérhetett a kolostorba, a seb ismét felnyílt, így nem engedték meg neki, hogy belépjen. Visszatért a Szent Jakab- kórházba, de most már végérvényesen. Örömmel fogadták, majdnem megválasztották a ház vezetőjévé. Nagy szeretettel ápolta a betegeket és fájt neki, hogy a többi ápoló szeretetlenül bánt velük.

Embereket kellene találni -- jutott újra meg újra eszébe --, akik készek volnának embertársaikban Krisztust látni és szolgálni. S valóban, nem sokkal később talált öt embert, négy világit és egy papot, akik hasonlóképpen gondolkodtak és szívesen lettek volna tagjai egy közösségnek. Csakhogy a kórházban nem nézték a dolgot jó szemmel. Ellenkezőleg, Kamillónak szemére vetették, hogy széthúzást szít, és hatalomra törekszik. Gyóntatója, Néri Szent Fülöp gőgnek minősítette, hogy világi létére közösséget akar vezetni. Kamilló tehát harminckét évesen beült az iskolapadba, és elkezdett latint tanulni. Két év múlva pappá szentelték. A gyóntatója azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Kamillónak nincs küldetése arra, hogy közösséget alapítson. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyházban igenis szükség van ilyen társaságra (a női betegápoló közösségek ebben az időben még nem léteztek).

A Szent Jakab-kolostorban is mindent elkövettek, hogy akadályokat gördítsenek elé. Kamilló végül társaival elment onnan, így ,,a betegeket szolgálók társasága'', ahogy magukat nevezték, legalább szabaddá vált, és módja nyílt rá, hogy más kórházakban vagy magánházaknál a betegek és a haldoklók szolgálatára szentelje magát.

Eleinte a társaságnak csak két helyisége volt a Tiberis mellett, az is nedves; utána került egy több szobás lakás, végül a Mária Magdolna- templomnál otthonra találtak. Emellett ugyanis volt egy elhanyagolt épület, amely valamikor kórház volt. Ezt helyreállíthatták maguknak.

Hogy fel lehessen ismerni a betegeket szolgálók társaságát, Kamilló egy vörös keresztet tett a ruhájukra. (Amikor Henri Dunant 300 évvel később megalapította a Nemzetközi Vöröskeresztet, ezt a jelet vette át.) Rómában hamarosan felfigyeltek a közösség tagjaira és önzetlenségükre. Kivált Kamillóra, aki elöl járt a jó példával: semmilyen munka nem volt számára lealacsonyító vagy taszító, ha arról volt szó, hogy könnyíthet a betegek szenvedésein.

1591-ben XIV. Gergely pápa jóváhagyását adta a betegeket szolgáló kongregációhoz; Kamillót egyhangúlag megválasztották generálisnak. Csakhamar másutt is szívesen látott vendégek lettek a betegeket szolgáló közösségének tagjai -- Nápolyban, Genovában, Milánóban, aztán lassanként Itália minden nagyobb városában. Sok fiatal, aki látta munka közben Kamillót és társait, vonzódott hozzájuk, és a betegápolást választotta hivatásul. Különös adományuk volt a betegeket szolgálóknak a haldoklók előkészítéséhez. Innen érthető, hogy a nép a ,,jó halál testvérei''-nek nevezte őket.

Sokan szolgálatuk ellátásába haltak bele: Nolában öten elkapták az általuk ápolt betegektől a pestist, amikor pedig Nápolyban tífuszjárvány tört ki, negyvenheten lettek tífuszosok, s közülük tizenöten bele is haltak.

Még súlyosabb próbatételt jelentett, hogy Campagnában éhínség támadt, és a teljesen lesoványodott, összeaszott emberek, akikben már alig-alig volt élet, ezrével tódultak Rómába. A túlnépesedett városban kiütéses tífusz (flekk-tífusz) tört ki, s a megbetegedettek ápolása közben a betegápoló testvéreknek mintegy a fele életét vesztette.

1598 telén Rómában nagy árvíz volt, s Kamilló hat társával kétszáz betegnek mentette az életét: ahogy a víz egyre magasabbra emelkedett, ők hordták őket a meredek csigalépcsőn egy emelettel mindig följebb.

A sok új alapítvány miatt Kamillónak egyre többet kellett utaznia. Az utakat többnyire gyalog vagy lóháton tette meg -- ez emberfelettien nagy megerőltetést jelentett a beteg embernek: a lábán a seb még mindig gennyedt, és nagy fájdalmakat okozott neki, ehhez járult egy súlyos csonttörés, továbbá vese és gyomorbántalmai.

A sok külső és belső gond élete vége felé még tetéződött. Kamillónak az volt az álláspontja, hogy közössége tagjainak mindenféle munkára készen kell állniuk a betegek körül. Ezzel a kórházak eléggé visszaéltek, így előfordult, hogy papok súrolták a padlót és mosták a szennyest. Ez ellenkezést váltott ki a közösségen belül. De elégedetlenkedés támadt amiatt is, hogy Kamilló egyre újabb kórházak átvételével tetemes adósságot csinált.

1607-ben lemondott a generálisi tisztségről, az utazásokkal és a betegápolással azonban nem hagyott fel. Még ha teljesen kimerült volt is, odavonszolta magát az általa annyira szeretett betegekhez. S ha a társai arra kérték, mondjon nekik valamit, akkor újra meg újra ezt mondta: ,,Szeretet, szeretet! A legszívesebben meghalnék, amikor mindig csak azt mondom nektek: ťSzeretet, szeretet!Ť De nem tehetek róla, nem tudok mást mondani.''

1614. július 14-én Kamilló meghalt. A virágzó közösségeket, amelyeket hátrahagyott, a következő századokban újra meg újra megtizedelték a járványok. Tizenhárom tartományban még ma is mintegy kétezer tagja van ennek a kongregációnak.

Lellisi Kamillót 1746-ban avatták szentté, s 1886-ban lett a kórházak, a betegek és a haldoklók védőszentje; neve ott szerepel azokban az imákban, melyeket az Egyház a haldoklókért mond; 1929-ben XI. Pius az ő oltalma alá helyezte a betegápolói hivatást.

Ünnepét 1762-ben vették fel a római naptárba, július 18-i dátummal. 1969-ben áthelyezték július 14-re.

--------------------------------------------------------------------------------

Állítólag mielőtt Kamilló megszületett volna, az édesanyjának álma volt. Látott egy nagy csapat fiú élén valakit, aki messze kiemelkedett a többi közül, s az összes fiúnak piros kereszt volt a mellén. Így azt remélte, hogy fia fog születni, akiből egyszer majd híres keresztes vitéz vagy szerzetes, sőt szent lesz. Jóllehet eleinte nem sok remény volt rá, az álom mégis valóra vált: 1595-ben lehetett először vörös keresztet látni a törökök elleni hadjárat alkalmával az egyik csatatéren, mégpedig nem a harcra buzdítás, hanem az életmentés szolgálatában. Kamilló nyolc társa is hadba vonult, és mindkét tábor sebesültjeit ápolták.

Egy alkalommal a pápa meglátogatta a Szentlélek-kórházat, ahol Kamilló a legszívesebben dolgozott. Amikor megérkezett, szemrehányást tettek Kamillónak, amiért abban a köpenyben fogadta, amelyben a betegeket is ápolta. Erre ő így válaszolt: ,,Hogyan? Amikor magával Krisztussal vagyok elfoglalva (a betegeire gondolt!), akkor miért öltöznék át a helytartója tiszteletére?''

Kamilló szeretete és áldozatkészsége nem ismert határokat: egyaránt gondja volt a bűnözőkre, a csavargókra, a szegényekre és a társadalom legkülönfélébb kitagadottjaira. Buzgalmában tette ezt a számunkra furcsán hangzó kijelentést: ,,Ha nem volnának szegények, ki kellene ásni a közepéig a földet, hogy találjunk néhányat!'' Egy nap úgy déltájban megjelent a szakács, és közölte, hogy nem tud főzni, mert a házban nincs semmi ehető. ,,Azért csak csengess ebédre -- mondta Kamilló --, majd segít az Isten.'' Alighogy kiejtette ezeket a szavakat, megállt a kapu előtt egy szekér, tele finom liszttel -- egy jótevőjük küldte. Gyorsan nekiálltak sütni, és -- ha kicsit késve is - - asztalhoz ülhettek.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kamill áldozópapodat a betegek rendkívüli szeretetének kegyelmével ékesítetted, kérünk, érdemeiért áraszd szívünkbe szereteted lelkét, hogy testvéreinkben neked szolgáljunk, és halálunk óráján biztonsággal költözhessünk Hozzád!

Példája:

    Segítséget nyújtva embertársainknak, Krisztusnak nyújtunk segítséget!

Szent Kunigunda (Kinga)     özvegy, † 1292       


Szent Onezim atya

Sok csodát téve, Dioklécián császár alatt szenvedett hitéért. A kisázsiai Magnéziában halt meg, ahol kolostort alapított.

Az első hat egyetemes zsinat atyáinak emléke

Az I. egyetemes zsinat 325-ben, Nikaiában az ariánusok tévedését ítélte el. Jelen volt 318 atya. A II. egyetemes zsinat Konstantinápolyban Macedonius tévtanítását ítélte el. Jelen volt 150 atya. A III. egyetemes zsinat Efezusban, 431-ben Nesztorius tévtanítása ellen az Istenszülő méltóságát védte meg. Jelen volt 200 atya. A IV. egyetemes zsinat 451-ben Khalkedonban a monofizita tévtanítás elítélésére jött össze. Jelen volt a 30 atya. Az V. egyetemes zsinat, 553-ban Konstantinápolyban szintén a monofizitákkal harcolt. Jelen volt 165 atya. A VI. egyetemes zsinat, 680-ban Konstantinápolyban a monotheléta tévtanítást ítélte el. Jelen volt 170 atya.


Scili vértanúk:

Szent Aquilinusz vértanú, †180       

Szent Citinusz  vértanú, †180       

Szent Donata  vértanú, †180       

Szent Félix  vértanú, †180       

Szent Generosa  vértanú, †180       

Szent Januaria  vértanú, †180       

Szent Laktanciusz   vértanú, †180          

Szent Nartzalus  vértanú, †180       

Szent Secunda vértanú, †180       

Szent Speratus        vértanú, †180       

Szent Vestia        vértanú, †180       

Szent Veturiusz        vértanú, †180       


Szent Anaklétusz    pápa és vértanú, † 90   


MARSCIANOI* Boldog ANGELINA III. r. (1377-1435)

Édesanyja után neve: Marscianoi. Angelina pedig Angyalkát jelent. Édesanyja ültette el lelkében az erények virágait, de o korán meghalt. Angelina nemsokára örök szüzességet fogadott. Apja azonban - az o tudta nélkül - Terni János grófnak ígérte feleségül. Terni gróf viszont megígérte, hogy Angelina fogadalmát tiszteletben tartja. Két évig tartott ez a József-házasság, akkor a gróf meghalt. Angelina felszabadult. Elbocsátotta szolgálóit, felöltötte a ferences III. rendi ruhát. Hasonló származású és nemes eszmékért lelkesedo leányokkal missziós tevékenységbe kezdett. Bejárták az Abruzzók falvait, kastélyait, buzdították az embereket, hogy törodjenek üdvösségükkel; emlékezetükbe idézték hitünk legfobb igazságait. Többen kedvet kaptak a szerzetesi életre is. Bevádolták a nápolyi királynál, hogy eretnekséget hirdet. Ti. hogy elítéli a házaséletet: O ezt nem tette, hanem a szüzesség értékét emelte ki. Egy csodás halottfeltámasztás az o javára fordította a helyzetet: a király elejtette a vádat, de kitiltotta királysága területérol. Angelina erre társnoivel Assisibe távozott. Ott Szent Ferenc sírjánál megvilágosításban részesült, majd Folignoba ment, ahol a jóindulatú püspök engedélyével és támogatásával kolostort alapított. Itt Szent Ferenc III. Rendje szabályzata szerint közös életet kezdett (1397-ben). Ez volt az elso ún. reguláris (szerzetben elo) III. rendi kolostor. Mivel a novérek tevékenysége az imaéleten kívül betegek és szegények gondozása volt, rendjét Árpádházi Szent Erzsébetrol nevezte el. Angelina 16 ilyen kolostort alapított. V. Márton pápa 1428-ban a kolostorokat egy kongregációban egyesítette, ekkor lett generális anya. 59 évesen Folignoban halt meg: A betegek szentségének felvétele után elragadtatásba esett, így költözött át az örök hazába. 67 évvel késobb koporsóját felnyitották: testét épségben találták. XII. Leó (1823-29) avatta boldoggá.

A II. Vatikáni Zsinat tanítása a szüzességrol:

„A legjelesebb evangéliumi tanács, amelyet némelyeknek megad az Atya, hogy szüzességben élve könnyebben tudják osztatlan szívvel csak Istennek szentelni magukat. Ezt a teljes és a mennyek országáért vállalt önmegtartóztatást mindenkor különös tiszteletben tartotta az Egyház, mint a szeretet jelét és a lelki termékenységnek egy egészen sajátos formáját a világban.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Angelinát kitutetted az alázatosság és a szeretet ajándékaival. Add, hogy példáját követve mi is elérjük az örök boldogságot. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Szent Ezdrás     pap       


Szent Gábor főangyal

Gábor főangyal ünnepe Egyházunk szokása szerint az Örömhírvétel után következő napon, március 26-án van. Mivel ez a nap általában Nagyböjtre esik, nem lehetséges, hogy kellő fénnyel megünnepeljék. Egyházunk azért szenteli a mai napot az ő ünnepének, hogy megemlékezzék arról, hogy Isten mit vitt végbe általa. Az Ószövetségben megmagyarázta Dániel prófétának egy látomása értelmét (8, 16-26.), aztán a 70 év jelentését (9, 21-27.). Az Újszövetségben először Zakariás papnak jelenik meg, és közli vele keresztelő szent János születését. (Lk. 1, 11-) Aztán, hírül viszi Názáretbe Máriának Isten Fiának megtestesülését. (Lk. 1, 26-38.).

SZENT II. HENRIK

*Abbach (Regensburg mellett?),973. május 6. +Grona (Göttingen mellett), 1024. július 13.

Szent Henrik császár, akit a német császárok közül egyedül avattak szentté, Szent István feleségének, Gizellának volt a testvére. Mint Civakodó Henrik bajor herceg legidősebb fia aligha számíthatott arra, hogy egyszer a birodalom császára lesz. Az Ottó császár és atyja, Henrik közötti ellentétek miatt ugyanis hosszú időn át még az is kérdéses volt, hogy megkaphatja-e a családi örökséget jelentő hercegséget, mivel atyjától a császár elvette.

A bajor herceget a hildesheimi katedrális iskolájában tanították, és -- --nyilvánvalóan II. Ottó császár utasítására -- a papságra készítették fel. Csak akkor került vissza hazájába, amikor a császár visszaadta atyjának a hercegséget. Tanulmányait Regensburgi Szent Wolfgang püspök irányítása alatt fejezte be. 995-ben, Civakodó Henrik halála után átvette a hercegség vezetését.

Legsürgősebb feladatának azt tekintette, hogy a lehanyatlott kolostori életet a bencés regula szigorú szellemében megújítsa, és ezt -- az érintett kolostorok és a bajor püspökök gyakori tiltakozása ellenére -- végre is hajtotta. Császársága idején is nagy gondja volt az egész birodalom kolostoraira. Támogatása nélkül a clunyi reform nem terjedhetett volna el oly gyorsan és oly nagy területen a birodalomban.

Huszonkilenc éves volt Henrik herceg, amikor 1002-ben III. Ottó császár halálhírét hozták, akinek hívására éppen úton volt Itália felé, hogy seregével segítséget vigyen neki. Az utód személye körül viták támadtak. Henriknek azonban sikerült egymás után megnyernie a választó hercegeket, úgyhogy megválasztották és meg is koronázták. Ellenfelei nem hajtottak előtte fejet harc nélkül, de ő oly ügyesen nyerte meg egyiket a másik után, hogy néhány hónap leforgása alatt az egész birodalom elfogadta császárának. III. Ottó ábrándos külpolitikája után az ő higgadt, tárgyilagos politikája biztosítani tudta, hogy megmaradjon a birodalom egysége.

Hosszú éveken át a legégetőbb kérdés volt a keleti határon Chrobry Boleszláv lengyel herceg fegyveres terjeszkedésének megakadályozása. Határozott fellépéssel attól sem riadt vissza, hogy az akkor még pogány liutizekkel és redarokkal szövetséget kössön. Ezt a szövetséget a kortársak, főleg a papság élesen ellenezte, ugyanis egyik pontja szerint Henriknek le kellett mondania a szövetségesek területén történő katolikus misszionálásról. Ebben az esetben azonban nem volt más választása, hisz az egész ország érdekét szolgálta az egyháziak rosszallása ellenére is. De tudta, hogy kárpótlást kell adnia, ezért több nagy alapítást tett.

A szívós célratörés volt egyik legjellemzőbb vonása. Ez mutatkozott meg nyugat felé vezetett hadjárataiban is, melyekkel a birodalom határait megerősítette, illetve kiterjesztette. Örökösödési szerződést kötött a gyermektelen II. Rudolf burgundi királlyal, s ezzel Burgundia várományosa lett és megteremtette a feltételt ahhoz, hogy Burgundia később, II. Konrád uralma alatt végleg a birodalom része legyen. Hatalmát kiterjesztette Bázelra is, s a várost és annak főtemplomát gazdag ajándékokkal látta el. Itáliában három hadjáratot vezetett: 1004-ben, 1014-ben és 1021-ben. VIII. Benedek pápa 1014-ben Rómában császárrá koronázta.

Bármilyen áldásos volt is II. Henrik császár uralkodása a birodalom gyarapodását tekintve, az Egyház nem emiatt tiszteli a szentek sorában. Szentként azért tiszteljük, mert uralkodói hatalmával teljesen tiszteletben tartotta az Egyház jogait, és feltűnő volt személyes jámborsága és készsége a bűnbánatra. A templomokat és kolostorokat gazdagon megajándékozta. Különösen két nagy alapítás őrzi a nevét: a 981-ben feloszlatott merseburgi püspökség újjáalapítása és a bambergi püspökség megalapítása. Amellett, hogy az uralkodó nagyon reális politikus volt és a birodalom érdekeit állandóan szem előtt tartotta, egyházi alapításai mélységes hitében és egyházhűségében, valamint annak a feladatnak a felismerésében gyökereztek, amelyet szerinte az Egyháznak a világban be kell töltenie.

A merseburgi püspökség 1004-ben történt újjáalapítása megnyitotta az utat a szlávok misszionálása előtt. Nemcsak a korábban egyházi tulajdonban lévő birtokokat adta vissza a püspökségnek, hanem saját javaiból is gazdagon megajándékozta.

Legkedvesebb alapítása, a bambergi püspökség is missziós rendeltetésű volt. A terület ugyanis névlegesen már régen keresztény volt, azonban a püspöki székhely túl messze volt ahhoz, hogy a püspök igazán törődhessen a hívekkel. Henriknek hosszú tárgyalások során sikerült rávennie a würzburgi püspököt, hogy mondjon le a területről, és ezzel tegye lehetővé egy új püspökség alapítását. 1007. november 1- én végre sor kerülhetett a regnitzi püspökség megalapítására, melynek székhelye Bamberg lett. Henrik már három évvel korábban, 1004-ben megkezdte a katedrális építését Bambergben, amely valóban méltó volt arra, hogy püspöki templom legyen. A székesegyházat 1012. május 6-án szentelték fel a Boldogságos Szűz Mária, Szent Péter és Pál apostolfejedelmek, valamint Szent György és Szent Kilián tiszteletére. Sem előtte, sem utána nem volt püspökség, amely alapításakor olyan ajándékokat kapott volna, mint Bamberg. A birtokok, amelyek tulajdonába kerültek, olyan biztos alapokat jelentettek, hogy Bamberg a középkorban végig kiemelkedő szerepet játszott a német püspökségek között.

Bambergben két kolostor is Henriknek köszönheti a létrejöttét. A Szent István vértanú-templom fölszentelésekor, 1020-ban a császár személyesen fogadhatta Bambergben VIII. Benedek pápát, és a húsvétot a pápával együtt ünnepelhette a dómban. Ez volt Henrik uralkodásának egyik csúcspontja. Utolsó alapítólevelében, amellyel a fuldai kolostort alapította, ezt írta: ,,Kötelességünk, hogy az Istentől kapott javakat elsősorban Isten házainak felszerelésére fordítsuk.''

Mindezen uralkodói tevékenységét gyenge egészségű, törékeny emberi testben hajtotta végre Henrik. A források közelebbről nem nevezik meg a betegségét. Luxemburgi Kunigundával kötött házassága gyermektelen maradt. Az a későbbi korok jámbor elképzelése volt, hogy szándékosan és tudatosan vállalt József-házasságban éltek, és ezért igen nagy tisztelettel magasztalták őket. A történészek inkább arra hajlanak, hogy gyermektelensége a betegségével függ össze. Ez azonban életszentségét egyáltalán nem zavarja. Alázattal és belenyugvással hajolt meg Isten akarata előtt, és feleségével egyetértésben minden vagyonát az Egyházra hagyta, mert ,,Krisztust választotta örökösének'', ahogy a bambergi alapítólevélben írja.

Henrik 1024. július 13-án halt meg a Göttingen melletti gronai császári palotában, hosszú betegség után. Holttestét Bambergbe vitték, és a dómban temették el. Felesége, Kunigunda később mellette kapott nyugvóhelyet. A 15. század elején Tilman Riemenschneider faragta a császári szarkofágot, életéből vett jelenetekkel díszítve a sírt. És a szent császár sírjához még ma is zarándokolnak, nemcsak a németek, hanem a franciák is. III. Jenő pápa 1146. március 12-én szentté avatta, miután a nép már hosszú ideje tisztelte. Szent II. Henrik az egyetlen szent német uralkodó. A szentté avatással az Egyház elismerését is kifejezte azért, hogy Henrik minden erejével gyarapította birodalmát, ugyanakkor védelmezte és támogatta az Egyházat, s ezáltal személyében megvalósította a ,,szent birodalmat''.

Ünnepét 1631-ben vették fel a római naptárba, de nem önálló ünnepként, hanem csak megemlékezésként Szent Anaklét mellett. Önálló ünneppé 1668-ban lett, július 15-i dátummal. 1969-ben áthelyezték halála napjára, július 13-ra.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Henriket elhalmoztad kegyelmeddel, és megadtad neki, hogy a földi királyság gondjai közepette az odafönt valókat keresse, kérünk, közbenjárására add meg, hogy kötelességeinket teljesítve siessünk országod felé!

Példája:

    Az állapotbeli kötelességet kell elsősorban teljesíteni!

Szent István atya

István atya Damaszkuszi szent János unokaöccse volt. Tízéves korától szerzetese volt a Szent Szabbász kolostornak. Innen a „szabbaita” mellékneve is. Haláláig vagy ebben a kolostorban, vagy a környékén élt. Cselekedetei és erényes élete annyira Isten tetszésére szolgált, hogy megkapta Tőle a jövőbelátás adományát és a gyógyításét is. Előre megtudva halála idejét, meghalt 794—ben.

Szent Jenő (Eugéniusz)     püspök és vértanú, † 505       


Szent Joél     próféta


Szent Julián vértanú

Egyesek az Evangéliumban említett leprás Simonnak tartják, (Mt. 26, 6,). Szent Péter apostol tanítványa volt. Ő tette meg püspökké a galliai Kenomániában. Buzgó terjesztője volt a keresztény hitnek, Isten erejével nagy csodákat művelt. Betegeket gyógyított, vakokat tett látóvá és halottakat támasztott fel. Elhunyt az I. században, sírjánál sok csoda történt.

   

Szent Markián vértanú

A szent vértanú a likaoniai Ikoniumból származott, és sok pogányt térített Krisztus hitére. Perennius helytartó elé vitetve, bátran megvallotta keresztény hitét és szóvá tette a pogány helytelenséget. Ezért sok kint szenvedett, utoljára tüzes rostélyon sütögették és kivágták nyelvét. Végül lefejezték, miközben a vértanú imádkozva hálát adott Istennek, Ez 258 körül történt.

Szent Petronella


Szent Szerápion vértanú

Szentünk Szevér császár uralkodása idején (193-211) élt. Jámbor életű és erényes ember volt. Amikor elfogták, kereszténynek vallotta magát. Az igaz Istent dicsérve, számos kínzást viselt el, és végül tűzben fejezte be életét 205 körül. Vértanúságának helye nem ismert.

Szent Szilás     hitvalló, † ~90       

A „Tizennégy segítőszent”

 

Július 12-én a tizennégy segítőszentet ünnepeljük:

Ők az első századok keresztény vértanúi, akiket együtt hívnak segítségül a keresztények, általában betegség, ínség esetén.

A tizennégy segítőszent (latin: Quatuordecim Auxiliatores; német: ”Vierzehn Nothelfer”) a katolikusok által tisztelt szentek azon csoportja, akik közbenjárását különösen hatékonynak tartják, főleg a különböző betegségek ellen.

A tizennégyes szám valószínűleg a „szent” hetes szám megkettőzésével jött létre.

A tizennégyes szám feltehetőleg az apostolokra utal:

a tizenkét tanítvány, továbbá Pál és Barnabás. Tiszteletük a középkorban terjedt el, főként német nyelvterületeken és az azokkal szomszédos országokban.

Magyarországi tiszteletükről az első adat a XV. századból való. Radó Polikárp egy kassai misekönyvbe jegyezve miséjük szövegét is megtalálta.

Oltáruk készült Kassán, Csegöldön, Kelénpatakon; oltárképük Liptószentmártonban, Lőcsén, Besztercebányán, Garamszentbenedeken;

a budavári Szent Magdolna-templomban kápolnájuk volt.

Hazai kultuszuk később megszakadt, s csak a XVIII. század német bevándorlói hozták magukkal ismét. Tiszteletükre szentelt kápolnák és templomok helyszínei: Pest (a Kecskeméti kapunál), Etyek, Zsámbék, Pilisvörösvár, Dág, Soroksár, Hajós, Gádor, Dárda, Kisdorog, Pilisborosjenő,

Pest (szervita templom), Kecskemét (piarista templom).

Részlet a litániájukból:

Szent György, te az üldözöttek bátor védelmezője, hatalmas pártfogó a hit elleni kételyekben…

Szent Balázs, te a hízelgés és fenyegetőzés állhatatos meggyőzője, hatalmas pártfogó a torokbajokban…

Szent Erazmus, te iszonyú ütlegeknek alázatos elszenvedője, hatalmas pártfogó az altest fájdalmaiban…

Szent Pantaleon, te nagy orvos és vértanú, Jézus szent nevének erejéért hatalmas pártfogója minden betegnek, ki ájtatosan fohászkodik: Jézus, Mária…

Szent Vitus, te hősies legyőzője a leggyalázatosabb csábítóknak, hatalmas pártfogója az ifjaknak, a szemérem elleni kísértésekben…

Szent Kristóf, te alázatos szolgája a segély nélküli vándoroknak, hatalmas pártfogó a tűz, jég, éhség, döghalál és a gonoszlélek támadásai ellen, halálunk óráján…

Szent Dénes, te az isteni sugallatoknak gyors követője, hatalmas pártfogó a lelkiismeret nyugtalanságában…

Szent Cirjék, te a gonoszlélek hatalmas kiűzője, hatalmas pártfogó a pokoli kígyó incselkedései ellen…

Szent Akácius, te alázatos elszenvedője szégyenteljes ütéseknek, hatalmas pártfogó a kínteljes aggodalomban, mely olykor a halál előtt jelentkezik…

Szent Euszták, te a legváltozatosabb végzetnek türelmes elviselője, hatalmas pártfogó a legzavartabb bonyodalmakban…

Szent Egyed, te a mezíteleneknek jótékony felruházója, hatalmas pártfogó az álszégyen ellen a gyónásban…

Szent Margit, te állhatatos megvetője a pogány vőlegénynek, hatalmas pártfogója az asszonyoknak, kiknek élete gyermekük életével együtt veszélyben forog…

Szent Katalin, te a bálványimádás dőreségének értelmes legyőzője, hatalmas pártfogója a bűnbánóknak a megtérés útján

Szent Borbála, te a leggyengédebb földi érzelmeknek hősies megvetője, hatalmas közbenjáró az utolsó szentségek fölvételére

Könyörögjetek érettünk!

GONZALES FLORES ANAKLÉT vértanú, III. r. (1927. ápr. 1.)
Mexikóban a Calles-féle üldözés elso évében, 1926-ban 147 papot végeztek ki, a következo években még többet. A pap és nem pap vértanúk száma 1926- 35 között kb. 5300 volt. A XI. Piusz pápa által 1925. dec. 11-én elrendelt Krisztus Király ünnepe a mexikói vértanúk számára eroforrást jelentett a Krisztusért vállalt vértanúságra. A vértanúk jelszava lett: „Viva Christo Rey! - Éljen Krisztus Király!” A nem pap vértanúk között van a ferences III. rendi Gonzales Anaklét. 1895-ben született. Ifjú korában már szervezte társait a katolikus hit védelmére (Gonda egyesület). Belépett a ferences III. rendbe, hogy ferences szellemben végezze a katolikus akció feladatait. Különösen fontosnak tartotta a sajtó szerepét. Heti folyóiratot alapított (La Palabra), más katolikus kiadványokban is publikálta írásait. Emiatt többször is börtönbe került. A börtönben is a katekizmust magyarázta s a rózsafüzért imádkozta társaival. Kiszabadulva töretlen buzgósággal és vidámsággal végezte apostoli munkáját. Calles emberei újra elfogták. Rá akarták venni, hogy árulja el az érsek rejtekhelyét. Hüvelykujjánál fogva felkötötték egy gerendára s kegyetlenül megostorozták. Amikor még mindig hallgatott, lábát, majd egész testét átszúrkálták torökkel és késekkel. Hóhérainak azt mondta: „Önzetlenül dolgoztam, hogy Krisztus és Egyháza ügyét védelmezzem. Ti megöltök engem, de tudjátok meg, hogy az ügy velem együtt nem hal meg. Megyek, de azzal a biztos reménnyel, hogy hazámban a vallás diadalmaskodni fog.” Erre egyik katona szuronyával átszúrta Anaklét mellét, majd sorozatlövés vetett véget életének 1827 ápr. 1-én. 33 évesen s délután 3 órakor fejezte be életét, hátrahagyva feleségét és két kisfiát. Temetése diadalmenet volt. Senki sem ejtett könnyet. Lelkes kiáltások harsogták: Viva Christo Rey! (Lehetséges, hogy a hos vértanú boldoggá avatása megtörtént.)
XI. Piusz „Quás Primas” apostoli levelébol:
„Krisztusnak királyi méltósága a fejedelmek és kormányok emberi tekintélyét megszenteli, a polgárok kötelességérzetét és engedelmességét megnemesíti.” A vértanúság Guadalajara városban történt.

Imádság:

Istenünk, Teremtonk! Segíts rajtunk hathatós kegyelmeddel, hogy mi, akik dicsekszünk azzal, hogy Krisztus Király seregében küzdünk, vele együtt az égben egykor dicsoségesen uralkodjunk. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


Szent Eleonóra


Szent Hermagorás     püspök és vértanú, † 66       


Szent Hilár     vértanú


GUALBERT SZENT JÁNOS rendalapító
*Firenze, 1000 körül. +Passignano, 1073. július 12.
Giovanni Gualberto 995/1000 körül született Firenzében a Visdomini család sarjaként. Mint katona, találkozott egy rokonának gyilkosával, aki letérdelt előtte az úton, és karjaival kereszt jelét formálva kegyelmet kért tőle. Bár Jánosnak neveltetése és kora szokása szerint meg kellett volna ölnie, rokonságán pedig bosszút kellett volna állnia, nem vette el a gyilkos életét. Amikor röviddel ezután belépett egy templomba, hogy imádkozzék, az oltárkereszt Krisztusa meghajtotta a fejét annak jeléül, hogy az Úr elismerte irgalmas gesztusát. János erre elhatározta, hogy életét teljesen a Megfeszített szolgálatának szenteli. Ezt követően a firenzei San Miniato bencés apátságban fogadalmat tett.

Amikor néhány évvel később meghalt az apát, utódja pedig megvásárolta hivatalát Firenze érsekétől, Jánosnak lelkiismereti nehézséget okozott, hogy simóniás apátnak kell engedelmeskednie. Egy Teuzo nevű firenzei remete azt tanácsolta neki, hagyja el a kolostort. Ekkor János az Arezzo melletti Camaldoliba ment, hogy csatlakozzék a remetéknek ahhoz a kis közösségéhez, amelyet Szent Romuáld (lásd: A szentek élete, 271. o.) nem sokkal azelőtt alapított.

Itt a Szentlélektől azt a különleges megbízatást kapta, hogy alakítsa ki saját közösségét. Vallombrosába indult hát, ahol Romuáld néhány évvel azelőtt remeteséget alapított a Szent Hilárius kolostor apátnőjének, Ittának a földjén. Két remetét talált még ott, majd hamarosan új tanítványok csatlakoztak hozzá. Camaldoli mintára szervezte meg a közösséget, amelynek a priorja lett. A szerzetesek száma egyre gyarapodott, János egészsége viszont romlott, ezért mint priort tehermentesítették mindennapos adminisztrációs kötelezettségei súlyától.

1038 körül a közösség azt a földet, amelyen élt, ajándékba kapta Itta apátnőtől; Jánost szabályszerűen Vallombrosa apátjává választották.

A közösség Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) regulája, valamint a kiegészítő szabályzatok szerint élt, amelyeket János állított össze a regula szellemében. Az élet Vallombrosában nagyon szigorú volt: a kórustestvérek szigorú klauzúrában éltek és nem kevésbé szigorúak voltak a táplálkozásra, ruházatra, fegyelemre, hallgatásra vonatkozó utasítások.

Amikor a vallombrosai közösség szentségének híre ment, megkérték Jánost, hogy reformáljon meg egyes meglévő kolostorokat, és alapítson újakat, így például Moschetát, Passignanót és a Firenze melletti Szent Salviust. E házak ugyanolyan regula szerint éltek, mint az anyaház, apátjaik pedig a vallombrosai apát alá voltak rendelve, aki ilyképpen a vallombrosai rend általános apátja lett. János elrendelte a szürke habitus viselését, hogy Vallombrosa szerzeteseit már a ruházatukról meg lehessen különböztetni a fekete bencésektől és a fehér kamalduliaktól.

János különös felelősséget érzett a szegények és betegek iránt. Számukra menedékházakat csatoltak minden vallombrosai kolostorhoz, János pedig felszólította a neki alárendelt apátokat, hogy senki se engedje el üres kézzel Krisztus szegényét; ,,inkább Istenbe vessék bizalmukat, mint a tele magtárba''. Az ő idejében nagyon szegény volt a rend, és a testvéreknek gyakran nem volt elég élelmük; János alkalomadtán még a kolostor felszerelését is eladta, hogy a szegényeket táplálhassa.

János minden erejével támogatta a reformapátságot abban a törekvésében, hogy emelje a papság erkölcseit. A világi papokat is arra ösztönözte, hogy közösségben éljenek, és így könnyebben megvalósíthassák a cölibátust. Fő törekvése mégis a simónia elleni harcra irányult. Mivel a San Miniátót egy simóniás apát kinevezése elleni tiltakozásul hagyta el, nem meglepő, hogy ő lett az ellenállás magva Petrus Mezzabarbával szemben, aki II. Sándor pápától (1061--1073) megvásárolta a firenzei püspökséget. A püspök felbőszült a vallombrosaiak részéről őt ért bírálat miatt, és megparancsolta embereinek, hogy a Szent Salvius kolostort égessék fel, hogy ezzel a szerzeteseket elhallgattassa. Ez a gaztett azonban csak még inkább fokozta az ellenállást, úgyhogy végül háromezer firenzei a városi tanács vezetésével felszólította a vallombrosaiakat, hogy a püspök elleni vádjukat vessék alá tűzpróbának. A rend egy szerzetese sikerrel kiállta ezt az ítéletet, ekkor a pápához küldték, aki azután Petrus Mezzabarbát elmozdította a hivatalából.

Ez a küzdelem egész Itáliában megalapozta Jánosnak azt a hírét, hogy ő az egyházreform előharcosa. Élete vége felé pedig a milánóiak arra kérték, hogy küldjön papokat az egyházmegyéjükbe, mert nem akarták a szentségeket elfogadni olyan papoktól, akiket simóniás püspök szentelt fel. János teljesítette kérésüket, és néhány novíciusát Todi püspöke pappá szentelte, hogy kiszolgáltathassák a szentségeket. János, mielőtt szerzetes lett, nem tanult sem írni, sem olvasni, hosszú betegségei alatt azonban közössége tagjaival felolvastatta magának az egyházatyák írásait, és így mély lelki tudásra tett szert. Halálos ágyán a testvérek oktatást kértek tőle a szeretetről. Ez a homíliája fennmaradt.

1073. július 12-én halt meg a passignanói San Michele Archangelo kolostorban. III. Celesztin pápa 1193-ban avatta szentté.


Szent Mária vértanúnő

Szentünk eredeti neve Golenducha volt. Nemes perzsa családból származott, férje is nemes ember lett. Khozroész perzsa király uralkodása alatt kiábrándult a pogány bálványokból. Kereste az igaz hitet, melyet meg is talált. Keresztény lett és a Mária nevet kapta. A perzsa király ezért börtönbe záratta, amelyben 18 éven keresztül szenvedett. A király unokájának trónra lépése után visszanyerve szabadságát sokat fáradozott hazájában a keresztény hit terjesztésén. A VI. század végén hunyt el nem messze Niszibitől.


Szent Maleini Mihály atya

Mihály atya, eredetileg Mánuel, gazdag, nemesi származású és istenfélő szülőktől született Kappadókia nyugati részén. Fiatal korában Konstantinápolyba küldték, hogy tanulja meg a császári udvar nemesi szokásait. Ő azonban szerzetességre vágyott. Titokban elhagyta szülei házát és a bithiniai Kimina városában szerzetessé lett. Szüleinek ez rosszul esett, erőszakkal magukkal vitték, de látva állhatatosságát elűzték otthonról. Visszatért kolostorába és minden feladatot szívesen végezve szolgált társainak. Szülei halála után vagyonát szétosztotta a szegények és felszabadított szolgái között, a maradékot pedig a kolostornak adta. Később a magányos életet választotta Agapiosz nevű rokonával. 962-ben hunyt el. Ereklyéi gyógyító erőt árasztottak.


Szent Proklosz és Vidor atyák

Mindkét szent vértanú Kalipta város környékéről származott, ami Ankyra közelében van. Először Prokioszt fogták el és Traján császár elé vitték. A császár nem talált benne hibát azért átadta Makszim helytartónak. A helytartó kínzások után arra ítélte, hogy feszítsék fára és nyilazzák agyon. Amikor vitték a kivégzésre, találkoztak egy Vidor nevű fiatalemberrel, aki Proklosznak unokaöccse volt. Elfogták és a börtönbe zárták. Prokioszt pedig elvitték a kivégzés helyére, fára feszítették és nyilakkal átlőtték testét. Minden nyíl után Istenhez fohászkodott. Lehajtva fejét, július 12-én halt meg.

Vidor vértanút a kihallgatása és bátor hitvallása után kínok alá vetették, három nappal Proklosz halála után július 15-én lefejezték. A keresztények mindkettőjük testét tisztelettel temették el, 106-ban.

Szent Uguzó (Lúciusz)  

Szent Aldhelm     hitvalló, † 709       

NURSIAI SZENT BENEDEK
*Nursia, 480 körül +Monte Cassino, 547. március 21.
A szerzetesség eszménye, amely ilyen vagy olyan változatban minden nagy vallásban megtalálható, a keresztény Európa számára Benedekben olyan formát öltött, amely másfél évezreden át hatott az egész történelemre. A Benedictus nevet már Nagy Szent Gergely pápa (+604) eredeti jelentésében említi: Istennek ez az embere áldott, akár a nevét, akár az osztályrészéül jutott kegyelmet nézzük. Benedek jóval több mint amire ,,az utolsó római'' vagy ,,a Nyugat atyja'' elnevezés utal. Ezek a címek olyan béklyók, amelyeket minden évszázadban újra széttört. Benedek ,,Istentől áldott'', számtalan szerzetesnek pátriárkája a föld minden részén; miként Ábrahám, ő is sok népnek lett atyja.

Benedek életrajzi adatai Nagy Szent Gergely pápától származnak. Természetesen a pápa -- kora irodalmi igényeit szem előtt tartva -- nem mai értelemben vett életrajzot írt Benedekről. Építő jellegű írásaiban inkább Benedek szellemiségét vázolta, s a szerzetesség prófétai adományokkal megáldott atyja életszentségének rendkívüli vonásait emelte ki. De azért életének főbb eseményeit és szentté válásának útját is nyomon követhetjük a nagy pápa által írt ,,életrajz'' alapján.

Benedek 480 táján született a szabin hegyvidék kis püspöki székhelyén, Nursiában (ma Norcia). A szülők viszonylag jómódúak és elég széles látókörűek voltak ahhoz, hogy fiukat egész fiatalon Rómába küldjék tanulni. Így Benedek abba a városba került, amely még az antik kultúra fényét mutatta, de már apostolok és vértanúk sírja is ékesítette. Már másfél százada állt a lateráni, a Szent Péter-, a Szent Pál- és a nagy Mária-bazilika.

De a kereszténység győzelmének ezek a jelei nem terelték el a fiatalember figyelmét arról, hogy Róma hanyatlásnak indult. Azzal, hogy a császárság székhelye átkerült Konstantinápolyba, Róma szinte vidéki várossá fejlődött vissza. Ezenkívül az 5. századtól állandóan rettegni kellett a barbár germánoktól, de a keleti-gót Theodorich és széles látókörű minisztere, Cassiodorus 526-ig békét biztosított. Ugyanakkor az egyházi helyzet csalódást okozhatott, kivált a kléruson belüli bajok és a498. évi pápaválasztással kapcsolatos viszályok miatt. Baj volt politikai, egyházi, gazdasági, művelődési és erkölcsi szempontból is.

Az ,,örök'' város, az általános élvhajhászás és tanulótársainak lődörgése nem vonzotta Benedeket, ellenkezőleg. Otthagyta hát a várost a tanulmányaival egyetemben -- ez a diákélet nem az Isten szerinti életnek volt az iskolája. Az istenkereső fiatalember Nolai Szent Paulinus (+ 431) tanácsát követte: ,,Ha az ember nem akar Isten országáról lemondani, akkor menekülnie kell Rómából.'' Hogy egyedül Isten keresésének élhessen, mindentől szabaddá vált.

Benedek fokozatosan szakított környezetével, és megismerkedett a monasztikus élet különféle formáival, de Monte Cassino szentjéig még hosszú volt az út. Az első idők csodálatos eseményei tanúsítják -- Nagy Szent Gergely szerint --, hogy a fiatal Benedek hivatása kegyelmével már az első lépéseket is milyen tökéletesen tette meg. Rövid ideig Enfide (Affile) templomának aszkéta életet élő közösségébe tartozott, de csakhamar megvált tőlük. Lehetséges, hogy a keleti szerzetesek szigorú életmódja hatott rá. Mindenesetre Subiaco mellett teljes magányba vonult, és a tökéletes lemondást kereste. Így átélhette a szerzetesség és a lelki fejlődés minden fokozatát. Három esztendeig tarthatott ez az előkészületi idő. Ekkor belső fejlődése fordulóponthoz érkezett: Isten kivezette barlangja sötétjéből a remetét, és ,,odaállította az emberek elé példának, hogy mint a mécses a lámpatartón világítson mindenkinek, aki az Isten házában van''. Nagy Szent Gergely leírta, miként vált meg Benedek a remeteélettől és lett atyja azoknak a nőtlen férfiaknak, akik közösségben kívánták keresni Istent. Nagy Szent Vazul (+ 379) regulájából Benedek megtanulta, hogy a kolostori közösség kicsiben maga az Egyház, mert a tagok egy testként élnek és a fő: Krisztus. A különféle kísértéseket legyőzve megérett arra, hogy a lelki élet tanítómestere legyen.

De e téren is tapasztalatokra volt szüksége. Vicovaro mellett egy szerzetesi közösség élén megkísérelte kolostori fegyelemre nevelni a maguk útján járókat. Ekkor megtanulta, mekkora veszélyei vannak a szerzetesi életnek, ha nincsenek a szabályai rögzítve. Visszatért hát Subiacóba. De a szerzetesek -- meglehetősen sokan voltak! -- ismét arra kérték, legyen szellemi atyjuk. Erre szétosztotta őket tizenkét kolostorba, egy-egy ,,atya'' keze alá rendelte őket, maga pedig a legfőbb irányítást vette át. ,,Az Úr szolgálatának ebben az iskolájában'' a jeruzsálemi ősegyház szelleme élt; főleg a monasztikus erényeket (engedelmesség, imádság, munka) gyakorolva élték az apostoli életet. A szerzetesi közösség felépítésén fáradozva Benedek megtapasztalta, mennyi törődést kíván a regulához igazodó élet lehetőségeinek megteremtése.

Subiacóból Istennek benne lakó Lelke Monte Cassinóra vezette, arra a hegyre, amely szimbólum lett a történelemben, ,,Isten hegyre épített városa''. Tanítványaival nekilátott az új feladatnak. Míg Subiaco a világtól való elfordulás helye volt Benedek számára, addig Monte Cassinón az ,,építő ember'' (W. Nigg) teljesedett ki benne. Megszerezte az önmaga fölötti uralmat, és tanítómestere lett az istenkereső embereknek. Egy régi erődnek és egy hajdani szentélynek a romjaiból kolostort épített, és benne egységes alkotmányhoz igazodó közösséget hozott létre. Ezt is, azt is világos terv szerint monasztikus alapelvekhez igazodva vitte végbe, s közben mindig nyitott maradt kora, az emberek és a feladatok számára. Mindnyájan a közös ,,szent szabály'' szerint éltek, amely épp Monte Cassinón kapta meg végleges formáját. Pontosan meg volt határozva az imádság, az olvasás és a munka, az étkezés és az alvás ideje. Benedek aszketikus elképzelései, amelyeket évek hosszú során át próbált ki, ebben a formában öltöttek testet. Mindnyájan a szeretet közösségében éltek az apát vezetése alatt, és imádkozva, dolgozva törekedtek minden nap újra ,,tökéletes szerzetessé'' válni. Az európai ember természetének megfelelően összekapcsolták a szemlélődő és a tevékeny életet.

Nagy Szent Gergely szerint Benedek mindezeken túl az igét is hirdette, hogy elvezesse a népet a hitre és az Isten házába. Benedek, aki a neve szerint is, a kapott kegyelem alapján is ,,áldott'' volt, kiváló ,,építő ember''-nek, jó vezetőnek bizonyult. Megvolt benne az emberi szív ismeretének adománya. Ennek birtokában nevelte a szerzeteseit, akiknek, az ,,istenszolgálat iskolájában'' egy olyan testvéri közösséggé kellett formálódniuk, amely készen áll Jézus Krisztusnak, az igaz Királynak szolgálatában a harcra, s háborúra. A Regulából látható, milyennek képzelte el Benedek a szentet. A szerzetes a szeretetből erőt merítve, a mindenütt jelenlévő szent Istentől ösztönözve, az alázat és az engedelmesség szellemében az imádságnak és a munkának él a közösségben. Az apát az Atyát és a Jó Pásztort testesíti meg. S mindent áthat a mértékletesség erénye és a megkülönböztetés készsége.

Benedek regulája annyi életbölcsességről, Istennel való töltekezésről és Krisztusnak olyan nagy szeretetéről tanúskodik, hogy 1400 esztendő folyamán -- a szerzeteseken kívül is -- megszámlálhatatlanul sok keresztényt magával ragadott. Ugyanakkor tudjuk: Benedek nagysága és regulájának jelentősége nem az ,,eredetiség''-ben rejlik. Benedek maga is megfogalmazta, hogy reguláját ,,a szerzetességben végbemenő változás'' kezdetének tekinti (73. fejezet), még nem jelenti a kiteljesedést, nem akar mindent felölelni. Az utolsó fejezetben túl is mutat saját magán és a regulán. A regula e nyitottsága révén vonult be oly könnyen a történelembe. A történtekből kiolvashatjuk: milyen lehetőségeket foglal magában a szabályzat.

Történeti értelemben nem volna helyes Benedeket rendalapítónak nevezni, először is azért, mert az akkori aszkéták és közösségek olyan szerzeteseknek nevezték magukat, akik ,,a szent atyák, különösen Szent N. N. szabályai szerint élnek''. Az apát szabta meg az életrendet, s rendszerint nem egy, hanem több szabályzatból merített. Innen érthető módon a ,,szabályzatkeverékek'' időszakáról is szokás beszélni. 600 körül pl. Galliában mintegy húsz, egymással kevert szerzetesi szabályzat volt használatban. Benedek maga egyértelműen utal rá, milyen elképzelései voltak. Nem akarta, hogy szabályzatát abszolútnak és egyedül érvényesnek tekintsék; csak ,,kezdet''-nek ajánlja; s ,,ha valaki a tökéletes szerzetessé válásban gyorsabban halad, annak ott vannak a szent atyák szabályai'' (73. fejezet). Benedek tehát épít Pakhomioszra, Cassianusra, Vazulra és a többi atyára, s nem akarja őket sem mellőzni, sem fölöslegessé tenni. Mégis, Benedek szabályzata hamarosan általános lett, az európai kolostori élet regulájává vált.

547. március 21-én véget ért a szerzetesség Monte Cassino-i pátriárkájának földi élete. Nagy Szent Gergely szerint ,,a templomba vitette magát, és gyengeségében a tanítványaira támaszkodva állt ott - - kezét az ég felé emelte, így lehelte ki imádsággal a lelkét.''

A 9. századtól március 21-én, a temetése napján ünnepelték Szent Benedek apátot. A galliai liturgikus könyvekben azonban már a 8. század végén megjelenik július 11., mint ,,Szent Benedek születésnapja'', de az ünnep eredetéről idáig semmi nem derült ki. Mivel azonban a nagyböjt állandóan akadályozta az ünneplést, 1969-ben mégis áttették július 11-re.


--------------------------------------------------------------------------------

A szerzetesek atyjának, az ,,építő ember''-nek, Isten Egyháza ,,legkiválóbb nevelőjé''-nek életéből Nagy Szent Gergely hagyott ránk Dialógusaiban egy csokorra való történetet. Nem lehet mindig egyértelműen szétválasztani, mennyi a történeti és mennyi a legendás elem, de így is elénk rajzolódik Benedek csodálatos nagysága és jósága.

Gyermek- és ifjúkorában -- írja a szent pápa -- gondos dajkája, Cyrilla állt mellette. Akkor is elkísérte, amikor elhagyta Rómát, és Enfidébe ment. Egy nap Benedek keserves könnyek között találta Cyrillát. Egy cserépedény, amelyet kenyérsütéshez adott neki kölcsön egy asszony, véletlenül kettétört. Benedek fogta a széttört edényt, bement a kis templomba, bizalommal imádkozott, s lám, rövidesen Cyrilla épen adhatta vissza. Ennek híre gyorsan elterjedt, úgyhogy Benedek veszélyeztetve látta alázatát, ezért elment onnét.

Amikor a magányt kereste, egy elhagyatott vadonban rátalált Romanus remetére. Ez mutatott neki egy nehezen megközelíthető barlangot, majd állatbőrökből készített számára ruhát. Benedek ebbe a barlangba vonult vissza, hogy Istennek éljen és megvívja a belső harcokat, amelyeket senki nem kerülhet el, aki tökéletességre törekszik. Romanus ,,böjti maradék''-ából élt, amelyet a vendégszerető remete időről időre kötélen engedett le neki a fölötte lévő barlangból. Benedeket egy kis harang figyelmeztette az élelemre, de egy nap ez is megrepedt. Gergely szerint az ördög megharagudott Benedekre, hozzávágott egy követ a haranghoz, attól repedt szét.

Benedekre egyszerre rátört egy fiatal római nő emléke, akivel diákkorában találkozott. Ez az emlék teljesen megzavarta, és annyira vonzódott egykori ismerőséhez, hogy már-már elhagyta a magányt. Végül, hogy vágyát elhallgattassa, ruhátlanul egy tüskés bokorba vetette magát. (Egy legenda szerint hétszáz esztendővel később Assisi Szent Ferenc mélyen megrendülve állt meg ezen a helyen, és a szúrós bokor helyébe két rózsatövet ültetett.) Három esztendő elteltével vadászok tévedtek a barlang közelébe. Ijedtükben megálltak, mert azt hitték, hogy egy nagy vad rejtőzik a bozót mögött. Óvatosan előre kúsztak, s nagyon meglepődtek, amikor vad helyett egy emberre találtak, aki úgy beszélt nekik az isteni titkokról, ahogy még soha nem hallották senkitől. Amikor hazatértek, sok embernek megmutatták a barlang felé vezető utat.

A szomszédos Vicovaróban a kolostor a hanyatlás jeleit mutatta. Amikor az apát meghalt, a szerzetesek Benedekhez fordultak, hogy legyen az elöljárójuk. A szent remete vonakodott. Arra hivatkozott, hogy életmódjuk annyira eltér egymástól, hogy úgyse tudnának sokáig barátságban élni. Végül mégis teljesítette kérésüket. De hamarosan beteljesedett, amit előre megmondott. Az elkényelmesedett szerzetesek elviselhetetlennek érezték szigorú követeléseit, buzgalmát és csendes lényét, amely állandó szemrehányást jelentett számukra. Voltak, akik elhatározták, hogy elteszik láb alól. Mérget kevertek a poharába, de amikor az apát szokása szerint keresztet vetett rá, kettéhasadt. Benedek ebből megértette, hogy mi volt a szerzetesek szándéka. Nyugodt maradt és komoly: ,,Legyen hozzátok, kedves testvérek, irgalmas a Mindenható Isten -- mondta. Miért akartok rosszat tenni nekem. Nem megmondtam előre, hogy nem vagyunk egymáshoz valók? Menjetek, keressetek magatoknak olyan elöljárót, aki nektek való, nekem nem lehettek tovább a szerzeteseim.'' Ezzel visszatért a barlangba.

Nem sokkal később kialakult egy szerzetes település, amelynek kis kolostoraiban őszinte istenkeresők éltek. Csakhogy nem messze tőlük élt egy különös pap, Florentinus, aki csupa harag és irigység volt, amikor látta, hogy a szent milyen példamutató életet él, s küldött neki egy mérgezett eulogiumot -- azt a kenyeret hívták így, amelyet az akkori szokás szerint a misében áldottak meg, és a barátság jeléül adtak ajándékba. De nem sikerült a terve. Benedeknek volt egy barátja, egy holló. Ez minden étkezéskor odarepült, és csipegetett Benedek kenyeréből. Ezúttal azonban csak a csőrét tátotta ki, és a szárnyával csapkodva körülugrálta a kenyeret, mintha csak ezt mondta volna: ,,Vigyázz, a kenyér nem nekünk való!'' A szent megértette, és nem evett belőle. Florentinus, miután terve balul ütött ki, Rómában felfogadott néhány utcalányt, és elküldte őket, hogy csábítsák el a testvéreket. Benedek, látva, hogy a szerencsétlen papot a gyűlölet fűti személye ellen, néhány társával elhagyta a vidéket. Florentinus kiállt a háza elé, és kárörvendve nézett az elvonulók után. De az egyik támfal megingott, és maga alá temette a szerencsétlent. Benedek visszamaradt tanítványai sietve jelentették mesterüknek, hogy visszatérhet, mert ellensége halott. De ő könnyezett a hír hallatán, és továbbvonult dél felé.

Monte Cassino Benedek nagyszerű regulája nyomán (Imádkozzál és dolgozzál!) csakhamar az istenszolgálat iskolája lett. Nemcsak szerzetesek vagy a szerzetesi életre készülők mentek fel a szenthez. Bárki segítségre talált itt, ha valamiben szükséget látott. Még ha a kolostornak nélkülöznie kellett is, a szent apát inkább odaadta a tartalékát, semmint hogy valakinek, aki rászorult, ne teljesítette volna a kérését. Egy alkalommal a pincemester titokban eldugott egy korsó olajat, az utolsót, ahelyett hogy odaajándékozta volna egy szegény diákonusnak. Benedek nagyon megharagudott, és semmiképp nem akarta, hogy ilyen módon a kolostoré maradjon a korsó olaj. Meghagyta hát, hogy dobják ki az ablakon. De a korsó nem tört össze és az olaj nem folyt ki. Erre Benedek elküldte a diákonusnak.

Egy napon -- írja Gergely -- Benedek ott ült a kolostor előtt egy kőpadon, és olvasott. Egy ariánus gót lovagolt fel a hegyre, és átkozva, ütlegelve egy megkötözött embert hajszolt maga előtt. A gót, név szerint Zella, azt kívánta a paraszttól, hogy adja neki oda elrejtett javait. A szegény ember nem tudott magán másként segíteni, hát arra hivatkozott, hogy mindenét Cassino apátjára bízta. A gót harcos ezért arra kényszerítette, hogy mutassa meg neki az utat Benedekhez. Amikor Zella megpillantotta a szentet, azt gondolta, hogy -- amint az történni szokott -- már a megjelenésével, a hangjával meg fogja rémíteni. Egyenesen odalovagolt hozzá, és követelte tőle a paraszt javait. Benedek mint mindig, most is nyugodt maradt. Lassan fölemelte tekintetét, ránézett először a harcosra, aztán a megkötözött parasztra. A gót megrendülten a földre rogyott. Benedek odaszólította néhány társát, megvendégelte Zellát a kolostorban, és csak búcsúzóul figyelmeztette: óvakodjék attól, hogy védtelen embereket szorongasson.

Megint kőpadján ült Benedek, amikor egy hírnök érkezett, és jelentette, hogy a gótok fejedelme, Totila érkezik. Nem sokkal később fényes menet ért a kolostor kapujához, az élén királyi öltözetű és viselkedésű férfi. De Benedek, ahelyett hogy üdvözölte volna az előkelő vendéget, ezt mondta neki: ,,Tedd le, fiam, amit viselsz, mert nem a tiéd!'' Igaza volt, mert nem a király érkezett, hanem csak a fegyverhordozója, Riggo. Totila ugyanis ki akarta próbálni, vajon csakugyan látnok-e a szent apát, ahogy híre mondta. De néhány nap múlva csakugyan felkereste Benedeket maga is. Amint a győzhetetlen hadvezér messziről megpillantotta a szentet, tisztelete jeléül leborult, és csak akkor kelt fel, amikor Benedek szeretettel fölsegítette. ,,Sok rosszat teszel -- mondta a szerzetesség atyja szemrehányóan Itália ariánus urának --, és már eddig is sok rosszat tettél. Hagyj fel végre az igazságtalansággal. Bevonulsz Rómába, átkelsz a tengeren, kilenc esztendeig uralmon leszel, de a tizedikben meghalsz.'' Ez a jövendölés mindenestül beteljesedett volna, de Totila a szent imáiba ajánlotta magát, és mostantól kíméletesebben bánt a legyőzöttekkel.

Egyszer az egyik szerzetes könnyek közt találta az apátot. Sokáig nem szólalt meg, csak állt -- nem akarta Benedeket zavarni bánatában. Végül mégis megkérdezte, mi az oka, hogy ennyire bánkódik. ,,Ó -- felelte Benedek --, ez az egész kolostor, amelyet építettem, és minden, amit testvéreim számára előteremtettem, a Mindenható akaratából az ellenség kezére kerül. Alig tudtam kiimádkozni, hogy legalább a testvérek életben maradjanak.'' S valóban, egy fél évszázad múlva a longobárdok alapjaiig feldúlták a kolostort Monte Cassinón.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Benedek apátot a szerzetesség kiváló mesterévé tetted, kérünk, add, hogy téged mindennél jobban szeressünk, és nagylelkű szeretettel siessünk feléd parancsaid útján.

Példája:
    Imádkozzál és dolgozzál!


Szent Eufémia nagyvértanúnő

Szent Eufémiáról szeptember 16-án emlékezünk meg. A mai napon azt a csodát ünnepeljük meg, ami. 451-ben történt általa a khalkedoni zsinaton. A zsinati atyák felírták egy-egy papírra az igazhitű hitvallás szövegét, és a monofizita hitvallás szövegét. Mindkettőt belehelyezték Eufémia koporsójába és lepecsételték. Három napon át imádkoztak, hogy Isten mutassa meg melyik hitvallás az igaz. Három nap múlva felbontották a koporsót. Az igazhitű hitvallást Eufémia jobb kezében találták, a téves hitvallást pedig a szent vértanúnő lábai alatt.


Szent Kindeosz vértanú

Kindeosz a pamfiliai Szida helységnek volt papja. Dioklécián császár alatt elfogták és tűzhalálra ítélték. Úton a vesztőhelyig szögekkel kivert cipőben vonszolták. Útközben, egy favágót találtak, akire rátették kényszerből a fát, hogy vigye, A vértanú pénzt adott a favágónak és a maga vállára helyezte és vitte a fát, A máglyán sértetlen, maradt mert egy vihar kioltotta a tüzet. A vihar elmúltával a vértanú imádkozva adta vissza lelkét Istennek.

BOLDOG MANGIN LEÓ-IGNÁC és TÁRSAI vértanúk
*Verny, 1857. július 30. +Csu-kia-ho, 1900. július 20.

A kínai keresztényüldözések a 18--19. században is kifejezetten vallásellenes jellegűek voltak. A vértanúkat félreérthetetlen hittagadásra szólították fel életük megmentése érdekében. Azzal, hogy hűek maradtak keresztény hitükhöz, az életüket kockáztatták. A kínai keresztényeket többnyire száműzetésre ítélték a Falon túlra, az európai hithirdetőket viszont, akik nem csupán csatlakoztak az államilag tiltott valláshoz, hanem az állami tilalom ellenére az országban tartózkodtak és terjesztették ezt a vallást, főként halálbüntetésre, amelynek végrehajtása a pekingi császár megerősítésétől függött. Az 1870. évi ún. ,,tiencsini vérfürdő'' alkalmával, amelynek többek között egy francia és egy kínai lazarista és tíz irgalmas nővér is áldozatul esett, előtérbe került egy olyan elem, amely előzően is megvolt ugyan, csak mindig a háttérben: az idegenek és európaiak gyűlölete. Ez a gyűlölet indította a császárt arra, hogy az 1899-ben kitört úgynevezett bokszerlázadást eszközül használja fel.

Az utóbbi évtizedekben kínai történészek kínai forrásanyagra támaszkodva kimutatták, hogy a bokszerlázadás eredetileg vallási mozgalom volt, és voltaképpen csak mellékesen terelődött politikai mederbe. Hogy kezdettől fogva keresztényellenes volt, mindenekelőtt abból a körülményből adódott, hogy -- kiváltképpen a 19. század folyamán -- a három vallás: a konfucianizmus, a buddhizmus és a taoizmus összefonódott együttélése alakult ki. Korábban a konfuciánus nagybirtokos és művelt réteg volt az üldözések hajtóereje, most pedig mindhárom hívei együtt. Szó szerint ez olvasható egy 1900-beli gyalázkodó iratban: ,,Védjétek meg országunkat, űzzétek ki az idegeneket, és öljétek meg a keresztényeket! Az eretnek tant (kereszténységet) sem az istenek, sem a buddhák nem veszik figyelembe.'' A kormányzat 1900. június 21-i nyilatkozatában, amelyben összekeverednek a politikai és a vallási ügyek, az áll, hogy a keresztények megvetik az isteneket, ezért a derék bokszerek lerombolják templomaikat, a keresztényeket pedig megölik. Erre a nehéz, viharos időre esik az 1955-ben boldoggá avatott délkelet-cselyi (ma Hope tartomány Peking fővárossal) mártírok vértanúsága, akiknek a vezéralakja Mangin Ignác lotharingiai jezsuita volt. Csely tartományt kiemelkedő jelentősége miatt (fővárosa egyben az ország fővárosa is volt) már 1854-ben három apostoli helynökségre osztották. Az északi és nyugati rész a lazarista hithirdetőké maradt, Délkelet-Cselyben a francia jezsuiták misszionáltak.

Ignace Mangin 1857. július 30-án született a Metz melletti Vernyben, egy francia tábornok fiaként. Humán tanulmányai után belépett a jezsuita rendbe. Feltehetően már nagyon korán kérte, hogy küldjék ki a kínai misszióba. Filozófiai-teológiai tanulmányainak befejezése után pappá szentelték, és beosztották a délkelet-cselyi misszióba. Ez a misszió, amelyet már a 17. századtól kezdve a jezsuiták vezettek, a kezdeti nehézségek legyőzése után szép sikereket ért el. 1900-ban az apostoli helynökség területén 50.000 katolikus élt. Közöttük bontakoztatta ki gyümölcsöző apostolkodását Mangin atya is. A csu-kia- hói nagy közösség elöljárójává rendelték, majd segítségül hívták a fenyegetett missziós központba, amely Csang-kia-csuangban, Sien-shien közelében volt található. Kínai katonák segítségével meg tudta menteni a pusztulástól az iskolát, a nyomdát, a kínai nővérek kolostorát és a szemináriumot. Mangin atya ezekről az eseményekről és az előzményekről részletes tudósítást írt a francia jezsuiták folyóiratának, az Études- nek. Tudósításában világosan elmondja, hogy a bokszerek azt hozták fel ürügyül: a meggyengült mandzsu dinasztiát támogatják, de ismételten kifejezi azt a kételyét, hogy a kínai tartománykormányzatok hivatalos szervei meg tudnák-e védeni a hithirdetőket a felkelőkkel szemben. Valójában, s ezt a misszionárius még nem tudhatta, a felkelők alapvetően megváltoztatták politikai nézeteiket. Santung tartományból indultak, de akkoriban a mandzsu dinasztia megbuktatását is a zászlójukra írták. Az energikus és tetterős kormányzónak, Jüansikainak azonban, aki a továbbiakban még jelentős szerepet játszott a kínai történelemben, sikerült a santungi felkelőket már 1899 végén ártalmatlanná tennie és a tartomány határain túlra űznie. Így jutottak el Cselybe, és itt változott meg politikai programjuk. A mandzsuk megbuktatásából a mandzsuk védelme lett. Az európaiak elűzése és a keresztények megölése maradt a fő célkitűzés a továbbiakban. Ennek az új helyzetnek estek áldozatul a csu-kia-hói vértanúk.

Úgy látszik, hogy a bokszerek szándékai a helyi hatóságok számára sem voltak teljesen világosak. Úgy léptek fel ellenük, mint rablóbandák és tolvajok ellen, és felszólították a hithirdetőket: tegyenek meg mindent, hogy keresztényeik segítségével megvédhessék magukat. Ez a felszólítás eljutott a missziós központot védelmező Mangin atyához is. Keresztényeivel földhányásokat emeltetett, gondoskodott a férfiak katonai kiképzéséről, és elegendő élelmiszer összegyűjtéséről a mind nagyobbá váló közösség számára. A bokszereknek a szomszédos közösségekben elkövetett fosztogatása miatt sok keresztény menekült Csu- kia-hóba, s így a katolikus közösség létszáma 300-ról 3.000-re emelkedett a sáncokon belül. Mangin atya meghívta az ,,erődítménybe'' egy francia rendtársát, Denn atyát is, aki már 1872 óta Kínában működött.

Mangin atya minden emberi fáradozás ellenére világosan látta elkövetkező sorsát. 1900. június 10-én egyik utolsó levelében a misszió helyzetének áttekintése után befejezésül ezt írta az Études szerkesztőjének: ,,Ez minden, kedves Atya, amit jelenlegi helyzetünkről mondhatok Önnek, hogy kívánsága szerint új hírekkel szolgáljak. Amint látja, a helyzet nem rózsás, és emberileg tekintve bőven van félnivalónk. Minden reménytelenség ellenére remélünk az isteni Szív mérhetetlen irgalmában. Folytassa imáit értünk és keresztényeinkért!'' 1900. július 28-án fivérének írt levele még többet mond: ,,Életemet áldozatul adom a lelkek üdvéért és egész családunk jólétéért. Ha majd értesülsz a halálomról, imádkozz értem, és köszönd meg Istennek, amiért arra méltatott, hogy kiválasztott a családunkból erre az áldozatra.''

Közben a bokszerek mind közelebb értek, és július 14-én megkezdődtek a támadások; ezeket a keresztények elhárították. Egy napon azután váratlan dolog történt: a kínai császári hadsereg 2.000 jól felfegyverzett katonája Pekingbe vonultában csatlakozott a felkelőkhöz. Bár a keresztények a felkelők és a katonák néhány támadását még kivédték, július 20-án reggel feladtak minden további ellenállást. Aki az előző éjszakán nem menekült el, vagy a védekezés során nem esett el, a templomba húzódott, ahol kereken 1.300 keresztény -- többségben nő és gyermek -- gyűlt össze Mangin és Denn atya köré. Amikor a bokszerek és a katonák betörtek a templomba, mindenkinek felkínálták a szabadságot, ha egy meghatározott ajtón át elhagyja a templomot, s ezzel a tettével mintegy megvallja a keresztény hittől való elszakadását. A papok vezetésével a keresztények elimádkozták a hitvallást és a bánatimát. A felkelők felgyújtották a templomot, s az égő tető nemsokára rázuhant az összegyűlt keresztényekre. Nem volt többé menekülés. Aki nem a bokszerek golyói által vesztette el az életét, az a lángokban halt meg.

A vértanúk között a két hithirdetőn és a bátor Csu-U-chen Márián kívül, akit gyermekével együtt elsőnek öltek meg, amikor meg akarta védeni a misszionáriusokat, boldoggá avattak még két férfit is, akik ugyan nem voltak az összegyűlt közösséggel, hanem a harc során ejtették foglyul, majd este lefejezték őket.

Az 1955. április 17-én boldoggá avatott ötvenhat vértanú csak egy kis csoport a 3.000 áldozatból, akiket a bokszerfelkelés követelt a tartományban. Mivel Mangin atya nemcsak az egyik legjelentősebb missziós állomás elöljárója volt, hanem egy nagy kiterjedésű kerületé is, joggal áll e vértanúk élén.


Szent Makrina     szűz, † 379       


Kijevi Szent Olga     hercegnő


Szent I. Piusz    pápa és vértanú, † 157