Szent Agrikola     vértanú, † ~250       


XAVÉRI SZENT FERENC

*Javier vára, 1506. április 7. +San-Csao (Kanton mellett), 1552. december 3.

Ha valaki a baszk származású nemes ifjúnak, Francisco de Jassu y Javiernek, aki 1530-ban a párizsi egyetemen éppen magiszteri fokozatot szerzett, azt mondta volna, hogy nevét évszázadokon át emlegetni fogják az egész világon, lelkének legérzékenyebb pontját érintette volna. Don Francisco ugyanis büszke ember volt, nagyra tartotta nemesi származását, és dicsőségre, megbecsülésre vágyott.

És ez a nagyravágyó Francisco 1552-ben, távol a főúri kastélyoktól és az egyetemi előadótermektől, de még Európától is, San-Csaóban, egy kis sziklás szigeten, Kína partjai előtt halt meg, miközben szíve minden vágya az volt, hogy bejuthasson Kínába. Elhagyatottsága ellenére halálhíre hamarosan bejárta az egész akkori kultúrvilágot, és mindazok, akik hallották a hírt, szomorkodtak elvesztése miatt. A szomorúságba azonban annál több csodálat vegyült, minél inkább megismerték ennek az embernek a tetteit. Fél évszázad sem telt el, és Xavéri Ferencet V. Pál pápa boldoggá, XV. Gergely pápa 1622-ben szentté avatta. XIV. Benedek pápa 1748-ban India és az egész Távol- Kelet védőszentjévé tette. 1927-ben XI. Pius pápa a földkerekség minden misszióját oltalmába ajánlotta, Ferenc tehát a misszionáló Egyház védőszentje lett.

Bármilyen nagyra törő tervei voltak is az ifjú magiszternek, erre nem számíthatott. Épp azzal lépett e dicsőség útjára, hogy Krisztus szavától szíven találva -- ,,Mit számít az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a tulajdon lelkének kárát vallja?'' -- megtagadta minden földi vágyát, és honfitársa, Loyolai Ignác társaságához csatlakozott, aki erre a krisztusi mondásra oly sokszor figyelmeztette. Ferenc 1534. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén Ignáccal és öt hasonló gondolkodású társával együtt letette a szegénységi és tisztasági fogadalmat. Azt is megfogadták, hogy elzarándokolnak a Szentföldre, s 1536 telén útnak is indultak, hogy ez utóbbi fogadalmukat teljesítsék. Velencében azonban tudomásul kellett venniük, hogy a törökök az összes Szentföldre vezető utat lezárták. Velencében 1537. június 27-én szentelték pappá őket, miközben a körülmények kedvezőbb alakulására várakoztak.

1538 novemberében ott térdeltek Krisztus földi helytartója előtt, akitől azt kérték, hadd változtassák meg fogadalmukat, vagyis a szentföldi zarándoklat vállalása helyett fogadalommal kötelezhessék magukat a pápa iránti tökéletes engedelmességre. Ignác, aki valaha katona volt, a ,,Jézus Csapata'' nevet találta a legmegfelelőbbnek az új szerzetesrend megjelölésére, de később fölcserélte a ,,Jézus Társasága'' névvel, amely kevésbé katonásan hangzott. Azt azonban továbbra is megtartották, hogy a pápa kívánsága számukra parancs, amelyre semmi körülmények között sem mondanak nemet, és soha nem fogják a saját szájuk íze szerint magyarázni.

1540 tavaszán III. Pál pápa a Társaságból két személyt Írországba, másik kettőt Portugál-Kelet-Indiába küldött. Egy testvér helyett, aki megbetegedett, Xavéri Ferencet Indiába irányította.

Az Indiába készülő flotta 1541 áprilisában futott ki Lisszabon kikötőjéből. Ferenc nem sokkal előbb egy pápai iratot kapott, amellyel a pápa Távol-Kelet pápai legátusává nevezte ki. Az utazás tizenhárom hónapot vett igénybe, beleszámítva a Mozambikban töltött telet is. Ferenc 1542. május 6-án érkezett meg Goába.

Éppen az esős időszak utolsó hónapja volt, amely miatt nem indulhatott tovább, de az időt itt sem töltötte tétlenül. Nagyon hamar észrevette, hogy a portugál tengerészek, katonák, tisztviselők és kereskedők viselkedése nem sok becsületet szerzett a keresztény névnek. Ezért keresztet vett a kezébe, és bejárta a város negyedeit, maga köré gyűjtötte a gyermekeket és a felnőtteket, s katekizmusra tanította őket, prédikált nekik, gyóntatott, egyszóval mindent elkövetett annak érdekében, hogy a megkeresztelt, de lélekben elhanyagolt híveket életre serkentse.

Szeptember végén újra hajóra szállt, még mielőtt társai Mozambikból utolérték volna. A Comorin-fok (az Indiai-félsziget legdélibb pontja) körül élő gyöngyhalászok közé ment, akik közül 1535--37 között mintegy húszezren megkeresztelkedtek, de jóformán semmi oktatásban nem volt részük. Ferenc tanította nekik a katekizmust, védelmezte őket a portugál kereskedők ravaszságával szemben, s vigasztalta és támogatta őket a muzulmánok rajtaütései alkalmával. Később hasonlóképpen segítette Travancorból a halászokat, akik közül mintegy tízezret ő maga keresztelt meg. Több mint egy évet töltött egyszerű, de hívő lelkek között, akiket ,,első szerelmének'' szokott nevezni, s ha missziós útjai során a közelben hajózott, mindig felkereste őket. Valahányszor új misszionáriusok érkeztek Goába, valakit hozzájuk küldött. Őt magát legátusi megbízatása elszólította, mert a terület, amely hozzá tartozott, a Jóreménység fokától (Afrika legdélibb pontja) Kínáig terjedt.

Így Ferenc állandóan úton volt. 1545-ben Mailapurból Malakka felé indult, amelyet a portugálok 1511-ben hódítottak el a muzulmánoktól. Győzelmüket akkor úgy ünnepelték, mint a kereszténység diadalát az iszlám felett. 1546. január 1-én kelt útra, hogy a ,,Fűszer-szigetek'' néven ismertté vált Molukka-szigetekre menjen, és segítségére legyen az ott élő keresztényeknek. Mintegy másfél év múlva tért vissza Malakkára, ahol meghallotta, hogy a Kínai-tengertől keletre új szigeteket fedeztek föl: Japánt, a felkelő nap országát.

Ferenc Malakkában találkozott az első japánokkal, akik itt kerestek menedéket. Magával vitte őket Goába, útközben tanította nekik a keresztény hitet, és meg is keresztelte őket. Közben megérlelődött benne a terv, hogy ezzel a három japán kereszténnyel fölkeresi Japánt, hogy ott is hirdesse az evangéliumot. Ferenc a gyors döntések embere volt: elrendezte dolgait Goában, és már 1549 áprilisában úton voltak Japán felé. Kísérete a három japán és két segítő testvér volt, s négy hónappal később a kis csoport Kagoshimánál partra szállt.

A legenda azt mondja, hogy Ferenc birtokában volt a nyelvek adományának. Levelei erről mit sem mondanak. Sőt, ellenkezőleg, arról tanúskodnak, hogy Ferencnek nagy nehézségei voltak a nyelvvel, főleg a japán nyelv tanulásával. Egyik levelében az áll, hogy negyven napig tartott, amíg japán nyelven el tudta mondani a tízparancsolatot. Mindehhez járult még, hogy a tolmácsnak kiválasztott japán keresztény félreértéseivel és rossz fordításaival sok kellemetlenséget okozott Ferencnek. Ez Japánban különösen súlyos hiba volt. A japánok ugyanis műveltek voltak, gondosan kidolgozott szokásrendszerük volt, és sokat adtak a külső formákra. Szívesen hallgatták Ferencet, de vitatkoztak vele, és nem voltak hajlandók az új hitet könnyen elfogadni. Még nehezebb volt a boncok térítése, főképp amikor Ferenc erkölcsi életüket kezdte kifogásolni. Nem kellett sok idő, és a boncok a legnagyobb ellenségei lettek.

Ebből következően Kagoshimában nem tudott nagy eredményeket elérni. Így a következő évben továbbment; az volt a terve, hogy fölkeresi Mlyakot, hogy találkozzék a császárral és shogunjával (hadvezérével). Itt azonban újabb csalódás érte, amennyiben a császár puszta bábnak bizonyult, shogunja pedig csecsemőnek: az igazi hatalom a földbirtokosok kezében volt.

E fölismerést Ferenc kihasználta, mert visszafelé jövet Yamagusiban -- aboncokkal és a tudósokkal folytatott hosszas viták eredményeként - - sikerült egy kis szigetet alkotnia, s megnyernie Bungo herceg barátságát. Amikor ellátogatott hozzá, minden lehetséges ruhadarabot és jelvényt magára vett, ami mint pápai legátust megillette.

Ferenc összességében két évet töltött Japánban. Ez idő alatt mintegy ezerötszáz embert keresztelt meg. Meglehetősen kis szám ez a másutt megkeresztelt tömegekkel szemben, de ez a kis eredmény vezette el Ferencet a fontos felismerésre: egy olyan magas kultúrájú országban, mint Japán, a missziót másként kell irányítani, mint a műveletlenebb népek körében. Alkalmazkodni kell, ismerni kell a nyelvet és az érintkezési formákat: Japánnak nagyon művelt és jól képzett misszionáriusokra van szüksége.

Ferenc azt is fölismerte, hogy Japán a kínai kultúra örököse. A forrásokat tehát Kínában kell keresnie azokhoz az értékekhez, amelyeket Japánban annyira megcsodált. Ezért ébredt föl benne a vágy, hogy Kínába eljusson, s ott is evangelizálhasson.

Ezzel a szándékkal indult vissza 1551 novemberében Goába, ahol 1552 februárjában kötött ki. Itt súlyos feladatok vártak rá, amelyeket mint az újonnan alapított indiai jezsuita provincia vezetőjének kellett megoldania. Éjjel-nappal dolgozott, hogy minél előbb Kínába indulhasson. Április 17-én már újra úton volt. Malakkából egy portugál kereskedő segítségével akarta elérni célját, a malakkai kormányzó azonban ellenezte a tervet. Féltette a portugálok kereskedelmi kapcsolatait attól, hogy egy külföldi titokban behatoljon az idegenek előtt szigorúan lezárt Kínába. Ferenc ekkor elhatározta, hogy egyedül utazik tovább. Augusztus vége körül érte el Kanton közelében a kis San Csao sziklaszigetet, amelyen át be akart jutni az országba, ha másként nem, hát egy csempész dzsunkáján. A kínai azonban, akivel Ferenc megegyezett, cserbenhagyta. A portugál kereskedők a tél közeledtével már majdnem mind elhagyták a szigetet, Ferenc pedig ott maradt egyedül.

Ebben az elhagyatott, reménytelen helyzetben Ferencet láz támadta meg, és szervezete a hosszú utazások és a kíméletlen munka után már nem volt ellenálló. 1552. november 3-án a reggeli órákban meghalt.

Xavéri Szent Ferenc a jezsuita misszió tulajdonképpeni megalapítója, ugyanakkor az újkori misszió történetének legnagyobb alakja is volt. Sok kérdésben -- mert elsőként szerzett személyes tapasztalatokat -- alapvető fölismerései voltak. És a példája ezreket vonzott maga után a missziókba.

Ünnepét 1623-ban, a szentté avatását követő évben fölvették a római naptárba, december 3-ra.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Xavéri Szent Ferenc igehirdetésével sok népet térítettél az igaz hitre, kérünk, add, hogy híveid lelkében ugyanolyan buzgó hit éljen, mint őbenne, és Egyházad mindenkor örvendhessen gyermekei sokaságának!

Példája:

    tanulj, légy szorgalmas!

BOLDOG RAFAEL CHILINSKI minorita (1694-1741)

Lengyelországban Poznanhoz közel egy kisvárosban született, keresztneve Menyhért volt. 18 éves korában bevonult katonának s három évet szolgált. Ezután jelentkezett a minorita ferenceseknél, akik felvették. 1716-ban fogadalmat tett, a következo évben pappá szentelték. Különbözo kolostorokban muködött mint igehirdeto és gyóntató, amellett kivette részét a szeretetszolgálatból: felkarolta a szegényeket, betegeket, akikben a szegény és szenvedo Krisztust látta. 1736-38-ban Krakkóban és környékén pestisjárvány dühöngött. Ez ido alatt hosiesen ellátta a betegek szolgálatát, kitéve magát az életveszélynek. De megmenekült a bajtól. A krakkóiak késobb is hálásan emlékeztek vissza önfeláldozó lelkiatyjukra. Erényekben és érdemekben gazdagon fejezte be életét 1741. dec. 3-án a Lodzhoz közeli Lagiewniki-ben. A Szentté avatási Kongregáció 1990-ben csodásnak ismerte el azt a gyógyulást, mely Isten szolgájának közbenjárására 1764-ben történt. Egy varsói nemesrol, Staniszewski Zsigmondról az orvosok már lemondtak. Ekkor o, felesége és néhány barátja Istenhez folyamodtak, s kérték, hogy Rafael atya közbenjárására gyógyítsa meg a beteget. Az atya képe ott függött a beteg ágya fölött a falon. Imájuk után a beteg elaludt, majd mintegy félóra múlva álmában három alakot látott maga elott. Az egyik, akiben Rafael atyára ismert, így szólt hozzá: „Örülj, mert meggyógyultál. Kelj föl!” Fölkelt s valóban visszanyerte egészségét. Rafael atyát II. János Pál pápa 1991-ben avatta boldoggá.

Jézus elküldte a tizenkettot hirdetni az Isten országát:

„Menjetek és hirdessétek: közel van a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, uzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” (Mt 10,7-8.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Rafaelnek megadtad, hogy Szent Ferenc rendjében a lelkek üdvét szolgálja a felebarátai segítségére legyen. Add, hogy közbenjárására a szeretet útján mi is örvendezo szívvel elobbre juthassunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Szofóniás próféta

A próféta, aki 9. a kis próféták sorában Simeon törzséből származott. Kusi fia volt valószínűleg Jeremiás és Náhum próféta kortársa. Joziás király (635-605.) uralkodása alatt jövendölt Judeában. Egy könyv maradt utána, jövendölésekkel a szegényekről, az országról és a körülötte élő népekről.

Szent Teodor felszentelt vértanú

Alexandria főpapja volt. Ott szenvedett vértanúságot is a bálványokat imádóktól. Fejére töviskoronát tettek és miután kigúnyolták, lefejezték 609-ben.

Szent Teodul atya

Konstantinápoly helytartója volt Nagy Teodóz császár idején. (379-95.) Felesége halála után Edesszába ment, és ott egy oszlopon élt 38 esztendők keresztül.

Szent Aurélia     szűz és vértanú, † 258       


Szent Bibiána     szűz és vértanú, † ~260       


Alexandriai Szent Dénes     püspök és hitvalló, † 265


Szent Habakuk próféta

A szent próféta Simeon törzséből származott. Nyolcadik a 12 kis próféta között. A babiloni fogság (Kr. e. 586.) előtt jövendölt. Valószínűleg Jeremiás próféta kortársa volt. Egy 3 fejezetből álló könyv maradt utána. Ebben a választott nép fogságáról és Jeruzsálem pusztulásáról beszél. 600 évvel halt meg a Megváltó születése előtt.


Szent János és remetetársai

János, Heraklemon, András és Teofil mindnyájan Okszirich helységből származtak. Keresztény szülők gyermekei voltak fiatalságukban megkedvelték e vallásos könyvek olvasását. Mivel vonzotta őket a vágy, elvonultak egy puszta helyre. Ott Isten oktatta őket. Találtak a pusztában egy idős szent embert, mellette, vezetése alatt egy évet töltöttek. Az idős atya halála után ugyanazon a helyen maradtak, 60 éven keresztül élték vezeklő életüket. A IV. században hunytak el. Pafnutiosz thébai remete látta őket és megírta életüket.


BOLDOG RUYSBROEK JÁNOS ágostonos kanonok
*Ruysbroek, 1293. +Groenendaal, 1381. december 2.
Már fiatal éveiben vonzódott a tanuláshoz és az imádsághoz és ahhoz, amit később ,,fölséges bölcsességnek'' nevezett, a tapasztalati istenismerethez. A brüsszeli káptalani iskolában tanult, s nagybátyjánál, Jan Hinkaert kanonoknál lakott. Miután pappá szentelték, egy idő múlva a Szent Gudula székesegyházban egy kanonok helyettese lett. Bár fő feladata nem a lelkipásztorkodás volt, tevékenységét nem korlátozta csupán a misézésre és a zsolozsmázásra. Távol maradt ugyan Brabant nyugtalan fővárosának, Brüsszelnek társadalmi és politikai eseményeitől, de hivatásának tekintette hogy szoros kapcsolatot tartson kora vallási és szellemi áramlataival. Ebből pedig gyakran adódott az alkalom, hogy Brüsszel szellemi elitjének irányítója legyen.

A 14. század első felében feltűnt az udvar és a papság előtt nagy tekintélyű Bloemardine nevű nő különleges tévtana. Ez a szélsőséges, nagy fényűzést és keserű ínséget, háborúkat és nyugtalanságokat hordozó kor egyben a vallási éhség, testi és lelki szertelenségek ideje. Ruysbroek kíméletlenül szembeszállt a tévtanokkal, és a legkeményebb szavakkal pellengérezte ki azok balgaságát, akik a szemlélődő élet ürügyén a belső magukbaszállás miatt elhanyagolták a felebaráti szeretetet. Hasonlóan kemény nyelvezetet csak akkor használt, amikor a papság és a kolostorok szomorú visszásságait ostorozta.

Ruysbroek azonban sohasem járt el meggondolatlanul és rombolóan. Bármennyire megbélyegezte is környezete ferdeségeit, számára a legfontosabb a lelki élet hatékony elősegítése maradt. Buzgón mélyedt bele az egyházatyák és a skolasztikus teológusok írásainak tanulmányozásába, bár ő maga inkább lelkiatya, mint tanító akart lenni. A megtévesztett nép nyomorúságát átérezve kezdett írni a latin nyelv helyett a nép nyelvén. Nem azért írt, hogy bonyolult vitákban állást foglaljon, hanem azért, hogy elvezessen az átélt istenszolgálatnak, Isten misztikus megtapasztalásának élményéig. Ötvenedik évéig Brüsszelben maradt.

1343-ban Ruysbroek -- a magányosság szeretetétől űzve -- nagybátyjával, Jan Hinkaerttel és Frank van Coudenberg kanonokkal együtt visszavonult a Brüsszeltől délkeletre lévő soignes-i erdőbe. Először a Groenendaali tóhoz közel egy remetelakban tanyáztak, ahol Lambertus remete rendelkezésükre bocsátotta a helyét. Az egyházi törvények értelmében csatlakozniok kellett egy elismert rendhez, ezért Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) reguláját fogadták el. Így ágostonos kanonokok lettek, és Groenendaalban kolostort rendeztek be maguknak. Frank van Coudenberg lett a prépost, Ruysbroek pedig a prior. Később mások is csatlakoztak hozzájuk. Legismertebb volt közülük Jan van Leeuw laikus testvér, aki ezt írta lelkiatyjáról: ,,Szent tanítása szent életét tükrözte. Élete ezért még sokkal nemesebb, mélyebb és magasztosabb volt, mint a tanítása... Istentől jött, és hozzá tért vissza.''

Ruysbroek még csaknem negyven évig élt Groenendaalban. Priorként az újoncokat kellett kiképeznie, és társait kellett oktatnia. Életrajzírója, Uten Bogaerde közli, hogy eközben milyen gyakran követte hirtelen sugallatát. Elragadtatásában néha messze túllépte a kitűzött időt, és annyira szívének teljességéből szólt, hogy az idő múlását senki sem érzékelte. Az is megtörtént azonban, hogy teljes lelki szárazságban nem talált gondolatokat. Ilyenkor alázatos egyszerűséggel mondta: ,,Gyerekeim, ma nem megy...''

Közelről és távolról sokan felkeresték a jó priort: korábbi lelki gyermekei Brüsszelből, a párizsi egyetem hallgatói, Gerhard Groote, a devotio moderna atyja[19] Deventerből, a domonkos Johannes Tauler (1300- -1361) misztikus a Rajna-vidékről és istenfélők a hegyvidékről.

Annak módjáról, ahogy traktátusai keletkeztek és ahogy Ruysbroek írt, ránk maradt néhány feljegyzés. Csak akkor írt, ha úgy érezte, hogy ihlete kényszeríti rá: egy-egy töredékes művét gyakran hónapokon át mellőzte, mert a gondolatait nem érezte eléggé érettnek. Gyakran írt a szabad ég alatt és viasztáblácskákra; ezeket azután egy rendtársa az írószobában pergamenre vezette át. Egyszer ,,az erdő mély elhagyatottságában egy bükkfa alatt ült, s az isteni kegyelem vigasztalásában megfeledkezett az idő múlásáról, úgyhogy a kolostorban már aggódni kezdtek miatta. Amikor átkutatták szeretett erdőségét, az egyik legmeghittebb rendtársa azt látta, hogy egy fa hirtelen sugárzón felragyog, mintha égi fénybe mártották volna. Csendben közeledett, és ott találta Isten emberét a fa alatt ülve, még félig elragadtatásban. Jó példa ez arra, hogy lelkét mennyire átjárta a belső hév és a belé áradt szeretet mint sugárzott kifelé'' (Életrajza, 15. fejezet). Úgy látszik, hogy egy ilyen lelki élményt írt le ő maga is: ,,Ha az ember csillapíthatatlan vággyal csüng Istenen, bár az egyesülést saját erejéből nem képes elérni, akkor az Úr Lelke jön el ellenállhatatlan tűzként, amely mindent feléget, elpusztít és elnyel, úgyhogy az ember teljesen megfeledkezik magáról, és semmi mást nem érez már, csak azt, hogy egy lélekké és egy szeretetté lett Istennel. Itt elnémul minden érzék és törekvés: megbékél és megnyugszik; teljesen átjárja az isteni jóság és az isteni gazdagság árama.''

A misztika legmagasabb fokára jutott szemlélődése mellett is tudott segíteni dolgozó testvéreinek.

Lelki életének központja az Eucharisztia volt. A szentmise az ő számára szorosan kapcsolódott a zsolozsmához, a liturgikus évet pedig úgy élte át, mint ünnepek koszorúját, amelyek az évszakok ritmusának felelnek meg. A három főünnep: karácsony (tél), húsvét (tavasz) és pünkösd (nyár) után életének az őszén várta a negyedik ünnepet: minden dolog újjáalkotásának napját Krisztusban az utolsó napon. ,,Akkor majd beteljesül minden időbeli ünnep és menyegző, s Krisztus azokat, akik hűek maradtak hozzá, bevezeti az Atya dicsőségébe, amely neki és nekik is öröktől fogva készült.''

Ruysbroek számára ez az utolsó és legnagyobb ünnep akkor érkezett el, amikor 1381. december 2-án testvérei körében Groenendaalban meghalt.

Szelleme tovább él írásaiban, amelyek mélységes misztikus tanítása megszerezte számára a ,,doctor admirabilis'' (csodálatos tanító) címet.

Tiszteletét 1908. december 9-én hagyta jóvá X. Pius pápa. [19] Groote, Gerhard (Deventer, 1340--1384): pap, misztikus. Ő

indította el, tanítványai pedig elterjesztették a devotio moderna, ,,új jámborság''-nak nevezett lelkiséget. A személyes jámborságot hangsúlyozták az intézményes formákkal szemben. Mintaképül Jézus Krisztust tekintették.


BOLDOG MÁRIA ANGÉLA ASTORCH szuz, II. r. (1592-1665)
Barcelonában született a Storch (v. Astorch) családban. Szüleit már hároméves korában elveszítette. Gyámja egy nevelono gondjaira bízta. Hétéves korában olyan súlyos beteg lett, hogy úgy látszott, meghalt. Órákon át semmi életjelt nem adott. Ekkor Angéla Szerafina, a kapucinus novérek alapítónoje (Spanyolországban) imájára újraéledt. (Mária Angéla késobb mindig „feltámadásáról” beszélt.) Kíváló értelmi képességgel rendelkezett. Iskoláit ragyogó eredménnyel végezte. Fényes jövo várt rá a világban, o azonban - rokonai igen nagy ellenzése közepette - a szerzetesi életet választotta. Már 11 éves korában Szerafina kapucinus novérei közé lépett, de meg kellett várnia a 17 éves kort, hogy fogadalmat tehessen. Kiváló szerzetesi és hitbeli képzésben részesült. Különös szeretettel foglalkozott a szentírással, a szentatyákkal. Latinul is megtanult, a Breviáriumot mindig magánál hordta. Már novícia korában mesternoje segítoje volt - korát meghaladó tudással rendelkezett. 22 éves korában öt novértársával Zaragozába ment új kolostort alapítani - itt késobb apátno lett. Minden munkában részt vett, a szegényekrol dicséretes módon gondoskodott. 53 éves korában Jativa városába ment újabb rendházat alapítani. Útközben történt, hogy a kocsis elaludt és a kocsi kerekei közé esett. Eszméletét vesztette. Angéla novér imádkozott fölötte, megkente olajjal, s az ember rövid idon belül teljesen rendbe jött. Hasonló módon nyerte vissza szemevilágát egy vak fiú Jativában. Ez a kolostor is hamarosan lelki központtá lett s áldásává vált a városnak. Pestis idején ezt különösen megtapasztalták. 69 éves koráig maradt itt mint apátno. Ekkor igen eros vágyat érzett, hogy az imának, szemlélodésnek éljen. Kívánsága teljesült. Irásai, melyeket hátrahagyott, bepillantást engednek mély lelkiéletébe és misztikus élményeibe. Az Oltáriszentség iránti áhítata, a Szuzanya szeretete, Jézus Szíve tisztelete voltak legkedveltebb áhítatgyakorlatai. Utolsó heteiben sokat szenvedett. 1665. nov. 2-án halt meg. Teste épségben maradt. II. János Pál avatta boldoggá 1982- ben.
Szent Ferenchez hasonló a természetszeretete:
„Elég hallanom egy madár dalát, látni egy illatozó virágot, hallgatni egy kis zenét, harangszót, felidézni egy evangéliumi mondatot, zsoltárverset: és úgy érzem, könnyuvé leszek, szállok, mintha szárnyaim nonének s repülnék igazi hazám, a menny felé.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Angéla szuznek megadtad, hogy a naponkénti dicsoíto zsolozsmával behatoljon istenséged kimondhatatlan gazdagságába. Add nekünk az o közbenjárására, hogy a szent Fiad dicsoségét szolgáló tetteinkkel hozzád törekedjünk. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


Szent Miropia vértanúnő

Efezusból származott, szülei keresztények voltak. Atyja korai halála után megkeresztelkedett és édesanyja nevelte. Décius császár üldözése alatt Chiosz szigetére költöztek és ott csendben élték keresztény életüket. Amikor Izidor katonát hite miatt a hadvezér kivégeztette, nem engedte holttestét eltemetni. Éjszaka Miropia titokban elvitte és eltemette a szent vértanút. Ezután maga vallotta meg tettét és kereszténynek mondta magát. Elfogták, kegyetlenül verték és börtönbe zárták. Éjjel a börtönben angyalok között megjelent neki Izidor katona és megígérte a vértanúság koszorúját. A szent leány ott helyben visszaadta lelkét Istennek 251 körül.

BOLDOG BONFADINI ANTAL (1400-1482)

Tiszteletre méltó és vallásos szülőktől született Ferrarában. 1439-ben lépett be Szent Ferenc rendjébe s oly nagy buzgósággal látott hozzá a hittudományok elsajátításához, hogy nemsokára mint kiváló teológust tartották számon. Pappá szentelése után a környéken több éven át igen eredményesen hirdette Isten igéjét, amellett szeretettel időzött a Megfeszített képe előtt. Igen vágyott a missziókba: végül megengedték neki, hogy külföldre menjen s a pogányoknak hirdesse az evangéliumot. Életrajzai szerint Keletre ment. Hogy hol működött, ezt a rövid életrajzi adatok nem jelzik, így csak következtetésekre vagyunk utalva. A 15. század közepén egyébként lecsökkent a missziós tevékenység. Ennek egyik oka a török hatalom előretörése: 1453-ban a törökök bevették Konstantinápolyt s ez bénítólag hatott a missziókra. A 30-as években, a firenzei egyetemes zsinat (1439) előtt IV. Jenő pápa Sarteanoi Albert ferences atyát Keletre küldte mint pápai követet. O 40 misszionáriussal elindult s Konstantinápolyon keresztül eljutott Perzsiába, Indiába, Jeruzsálembe, Egyiptomba. A misszionáriusok természetesen a missziós területeken maradtak. Antal atya tehát e helyek valamelyikén muködött, valószínuleg Egypitomban. Az már biztos, hogy hazafelé utaztában meglátogatta az Úr Jézus életével megszentelt helyeket, Palesztinát, itt szeretete megnövekedett az Úr Jézus iránt s ezentúl még inkább szolgálta a megváltás nagy muvét. Mint igazán engedelmes szerzetes, elöljárói rendelkezésének megfeleloen Cottignolá*-ba ment (Ferrara közelében), s élete hátralévo idejét itt szentelte az apostolkodásnak. Itt is fejezte be életét 82 éves korában 1482. dec. 1-én. Életszentségérol annyira meg voltak a hívek gyozodve, hogy a városban és a környéken mindjárt halála után közbenjárását kérték. Tisztelete évszázadokon át fennállt, ezért XIII. Leó pápa ot a boldogok sorába iktatta.

„Föltétlenül engedelmes akarok lenni a testvéri közösség miniszter generálisának, és annak a gvárdiánnak, akit o jónak látott mellém rendelni. Fogolyként akarok az o kezei közt lenni, s az o engedélye és akarata ellenére egy lépést sem kívánok tenni, sem mást cselekedni. Mert uram o nekem.” Szent Ferenc Végrendeletébol.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Antal hitvallódnak megadtad, hogy a pogányok között hirdesse Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. Közbejárására erosítsd bennünk a hitet, melyet az o apostoli igehirdetése terjesztett és lelkipásztori gondoskodása védelmezett. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Elígius (Eloy)     püspök és  hitvalló, † 659       


Könyörületes Szent Filaret

Szentünk a kisázsiai Amniában élt. Gazdag és istenfélő ember volt. Mivel nagyon jószívű volt, szívesen ajándékozott gazdagságából segítséget a szegényeknek, özvegyeknek és árváknak. Egy rászoruló sem ment el tőle üres kézzel. Ezért kapta a „könyörülő” melléknevet. Adakozásában addig ment, hogy őmaga is szegénnyé lett. Még ebben az állapotban is igyekezett segíteni a rászorulókon. Egy alkalommal felső ruháját vette le magáról és adta más szegénynek. Isten újra gazdagsággal jutalmazta meg Filaretot. Egyik unokája Biborban született Konstantin császár felesége lett. Filaret újra gazdag lett és ezzel együtt előkelő is. Késő öregségben halt meg és Konstantinápolyban temették el 792-ben. Sírjánál sok csoda és gyógyulás történt.

Szent Náhum próféta

A próféta a galileai Elkosból származott, Simeon törzséből. Ezekiás és Manasszes királyok uralkodása alatt jövendölt Krisztus születése előtt 664-612 között Júdeában. Jövendölésében Ninive teljes pusztulásáról írt. Ő a hetedik a „kis próféták” között.

Szent Natália     özvegy, † ~310       


BOLDOG CAMPION ÖDÖN jezsuita, vértanú

*London, 1540. január 25. +London,1581. december 1.

Egy könyvkereskedő fiaként született Londonban 1540-ben; korai gyermeksége még VIII. Henrik (1509--1547) uralkodásának idejére esik, aki Anglia egyházát elszakította a pápától és az Anyaszentegyháztól. A vallási helyzetre az jellemző, hogy a pápához hű férfiak, mint az egykori kancellár, Morus Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 284. o.) felségsértőkként haltak meg a vérpadon, miközben a reformátorok tanainak követőit eretnekségért fenyegették halállal.

A körülmények megváltozása egybeesett Ödön tanulmányi éveivel. VI. Eduárd idejében (1547--1553) a kontinens protestáns teológusai -- az egykor domonkos Martin Bucer (1491--1551) és az egykor kapucinus generális Bernardino Ochino (1487--1564) -- hatására kezdtek tért hódítani a reformáció eszméi. Csakhamar megindult a visszahatás.

Ödönt a kereskedőcéh támogatta abban, hogy tanulhasson. Tanárai büszkeségére ő köszönthette az új királynőt, Tudor Máriát bevonulásakor. Melléknevei, amelyeken ez a királynő bevonult a történelembe, jól megvilágítják ellentmondásos, de a korra jellemző tevékenységét: mint ,,katolikus'' Mária szenvedélyesen fáradozott Anglia újra katolikussá tételén; mint a ,,véres'' Mária keménységével és kegyetlenségével teljesen elveszítette a nép bizalmát, még katolikus alattvalóiét is. Ötéves uralma (1553--1558) alatt 273 protestáns -- köztük az angol egyház öt püspöke -- végezte életét eretnekként a máglyán. Házassága V. Károly fiával, aki II. Fülöp néven foglalta el a spanyol trónt, odahatott, hogy az angol katolikus egyházat belevonta a magas politika örvényébe. Nem volt csoda, hogy a katolikus restauráció korai véget ért a királynő halálával. Nagy tehetségű féltestvére, I. Erzsébet királynő (1558--1603), akinek meg kellett védenie utódlását a katolikusok által támogatott Stuart Máriával szemben, kezdeti habozás után az angol államegyház mellett döntött. Ily módon megpecsételődött a reformáció győzelme Angliában. A kortársak közül sokan nem fogták fel azonnal az esemény fontosságát. Közéjük tartozott Ödön is, aki időközben a doktori vizsgával befejezte tanulmányait az oxfordi egyetemen. Az akkor modern humanista tanulmányokért lelkesedve, és a tanult vezető réteg egyik kiemelkedő tagjaként először nem látott semmit abban, hogy szüleivel, barátaival és pártfogóival együtt letegye az Erzsébet által kívánt esküt az angol korona egyházfőségére. Mi több: Gloucester püspökének tanácsát követve diákonussá szenteltette magát az angol egyházban.

Feladatköre azt hozta magával, hogy humanista érdeklődése (kora tudósaihoz hasonlóan mesterien elsajátította a latin, görög és héber nyelvet) Vergiliusról és Homéroszról áttevődött az előző idők lelki és egyházi irodalmára. Mindenekelőtt a nagy egyházatyákkal foglalkozott. E tanulmányai során egyre jobban tudatosult benne, hogy az anglikán vallás mennyire eltér az áthagyományozott hittől, és hogy Erzsébet államegyháza milyen kevéssé felel meg a régi Egyháznak.

Súlyos lelkiismereti konfliktusba került. A kereskedők céhe megbotránkozott azon, hogy védence ,,pápista hajlandóságot'' mutat, és megvonta tőle a támogatását; másrészt egy barátja igyekezett rábeszélni, hogy menjen az észak-franciaországi Douai-ba, ahol szemináriumot alapítottak az Angliából emigrált teológiai hallgatók számára.

Ödön más kiutat választott: az új dublini egyetemen akart magántanári képesítést szerezni. Könyvet írt az egyetemi hallgatókról De Juvene academico címmel, továbbá megírta Írország történetét is, ez azonban nem sikerült valami jól, és még Dublinban is alig talált visszhangra.

Egyre sürgetőbbé vált számára az a kérdés, nem kell-e elszakadnia Erzsébet egyházától. Nyíltan kifejtette gondolatait és kételyeit. 1570- ben Szent V. Pius pápa (lásd: A szentek élete,187. o.) kiközösítette a királynőt, s feloldotta alattvalóit a hűségeskü alól. Erzsébet hatékony ellencsapással válaszolt. Ödön is ,,gyanús személlyé'' vált. Álruhában tért vissza Angliába, s ott átélte Boldog Storey János (1504 körül-- 1571) perét és kivégzését, s véglegesen eldöntötte, hogy Douai-ba megy. Csak nehezen tudott kitérni a letartóztatás elől, de második kísérletére sikerült átjutnia a csatornán. Douaiban Anglia fiatal katolikusainak színe-java körében otthon érezte magát. Aquinói Szent Tamást (lásd: A szentek élete, 67. o.) tanulmányozta és szónoklattani tanfolyamokon vett részt. Miután szubdiákonussá szentelték, Rómába ment, s felvételét kérte Jézus Társaságába.

Brünni noviciátusa után rövid ideig szónoklattant és filozófiát tanított, majd 1579-ben pappá szentelte Prága érseke. Az angol William Allenkre (1532--1594), a douai angol szeminárium és a még ma is fennálló római Angol Kollégium alapítójára nagy hatást gyakoroltak a jezsuitáknak az ellenreformáció során Európa különböző országaiban elért sikerei, és arra kérte XIII. Gergely pápát (1572--1585), hogy Angliába is küldjön jezsuitákat. Ödön és Robert Persons (1546--1610) kapta meg elsőnek a parancsot, hogy menjen Angliába. Campion Prágából való elutazása előtti estén egy rendtársa a cellája ajtajára írta: P. Edmundus Campianus vértanú.

Az angol katolikusok egy része félt, hogy a jezsuita atyák jövetele újabb nehézségeket hoz majd a katolikusoknak. Mindenekelőtt azt hitték -- még a katolikus körökben is --, hogy a ,,jezsuita invázió'' politikai célokat szolgál. Campion az angol koronatanács tagjaihoz intézett írásában helyesen tárta fel az ügyet: ,,Mi, jezsuiták azért alkottunk Társaságot, hogy örömmel hordozzuk a keresztet, amelyet ti a vállunkra helyeztek. Bízunk a megtéréstekben, amíg csak egyikünk is életben van, hogy részesüljön Tyburnötökben (Tyburn volt London vesztőhelye). A költségeket számba vettük (vö. Luk 14, 28), a munka megkezdődött; Istené az, és nem lehet abbahagyni. Így plántálódott el a hit, így kell helyreállítani is.''

Campiont 1580. június 25-én Londonban letartóztatták, de csakhamar szabadon engedték. Vidékre ment, s prédikációival számos megtérést ért el.

,,Mindennap máshova megyek -- írta a generális atyának Rómába. -- Az aratás csodálatosan nagy... Tartósan azonban nem tudom elkerülni az eretnekek kezét... Ruházatom magamnak is nevetséges; gyakran változtatom, éppúgy, mint a nevemet is. Olykor magam olvasom levelekben azokat a híreket, hogy Campiont elfogták, és ha odaérkezem, annyit hallok magamról, hogy a rettegés miatt elmúlik az aggodalmam.''

Persons-szal Londonban folytatott megbeszélése után Lancashire-be ment, és csaknem naponta prédikált ott nagy sikerrel. Eközben állandóan besúgók vették körül, és gyakran csak nagy üggyel-bajjal tudott tőlük megszabadulni.

Campion atya ez alatt az egész idő alatt dolgozott egy hitvédelmi művön, amelynek a Decem rationes (Tíz indok) címet adta. Egy titkos sajtóban nyomtatták ki, s az oxfordi egyetem hallgatói egy reggel négyszáz példányt találtak belőle az egyetemi templom padjain. Az eset nagy port vert fel az egész országban, a kormányzat pedig megkettőzte erőfeszítéseit, hogy szerzőjét letartóztassa. Ez három héttel később sikerült is. Campion atyával megértették, hogy Norfolkba kell menekülnie; útközben egy hűséges katolikus család házában misézett mintegy negyven személy előtt, akik között azonban akadt egy Eliot nevű áruló. A következő tizenkét órában háromszor kutatta át a házat a rendőrség, s a harmadik alkalommal megtalálták Campiont két másik pappal együtt. ,,Most bizonyára haragszik rám'' -- vélte Eliot. ,,Nem, megbocsátok Önnek -- válaszolta Campion. -- Bizonyságul iszom az egészségére. Ha megbánja, még fel is oldozom, előbb azonban derekas elégtételt rovok ki Önre.'' Campiont Londonba vitték; a kalapjára feliratot tettek: ,,Campion, a lázadó jezsuita.'' Először olyan kínzás alá vetették, amelyet ,,little ease''-nek, ,,kis kényelmetlenségnek'' neveztek; ez abból állt, hogy bedugták egy lyukba, amelyben sem feküdni, sem állni nem tudott. Három nap múlva felajánlották neki a hitehagyást. Több lord, sőt vélhetően maga a királynő is felszólította erre, de szilárd maradt. Attól kezdve naponta a kínpadra vonták. Amikor egyszer gúnyosan megkérdezték tőle, hogy érzi magát, így válaszolt: ,,Éppen nem rosszul, egyáltalán nem érzem magamat.''

1581. november 14-én más papokkal együtt megkezdődött a pere. A vád az volt ellenük, hogy Róma megbízásából összeesküvést akartak szőni. Amikor megkérdezték, hogy a vádlottak közül ki vallja magát ártatlannak, Campion a sok kínzás következtében nem volt már képes arra, hogy felemelje a kezét; a szomszédjának kellett magasba tartania. E gyengesége ellenére Campion mégis védekezett, és védte vádlott társait is okosan és talpraesetten. A halálos ítéletet ugyan nem sikerült elhárítania, de meggyőzően igazolta, hogy az összeesküvés vádja csupán ürügy, és hogy végső soron a hitük miatt üldözik őket.

Mialatt a fogságban a kivégzésére várakozott, meglátogatta nővére, s még egyszer eléje tárta a megtiszteltetés és a gazdagság csábító ajánlatát, arra az esetre, ha megtagadja hitét. Egy másik látogatója az áruló Eliot volt. A per alkalmával is Campion ellen vallott, és most félt a katolikusok bosszújától. Campion ajánlást adott neki egy németországi nemes barátjához, akinél biztonságban lehet.

Egy borús, esős decemberi napon végezték ki Campiont három másik pappal együtt. Amint akkoriban szokásos volt, két ló farkához erősített Iétrafélén vonszolták a vesztőhelyre.

Nyomorúságos állapota ellenére szilárdan és töretlenül csengett a hangja, amikor a Korinthusi levélből idézett: ,,Látványosságul szolgálunk a világnak, az angyaloknak és az embereknek is; oktalanok vagyunk Krisztusért.'' Ezután megkérte a jelenlévő katolikusokat, hogy imádkozzák el vele együtt a Hitvallást.

Mint minden papot, őt is barbár halálnemre ítélték: felakasztásra, beleinek kitépésére és felnégyelésre. A hóhér mégis némi emberiességet tanúsított iránta: függve hagyta, míg meg nem halt, és csak ezután kezdte el a mészárlást. Vére ráfröccsent egy fiatal költőre, a későbbi Boldog Walpole Henrikre (1558--1595). Ő is Jezsuita lett, és vértanúságot szenvedett hitéért.

A haldokló Campion az Urhoz hasonlóan imádkozott tévelygő testvérei bűneinek bocsánatáért: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.''

Campion Ödönt 1886. december 29-én avatták boldoggá.

SZENT ANDRÁS APOSTOL
+Petra, 60.

Szent János elbeszélése szerint András egyike annak a két tanítványnak, akik először követték Jézust. Kezdetben Keresztelő János tanítványai közé tartozott, de amikor meggyőződött róla, hogy Jézusban megtalálták a Messiást, hozzá csatlakozott. Ezért vitte el Jézushoz a testvérét, Simon Pétert is (Jn 1,35--42).

A Márk-evangélium szerint Jézus maga hívta meg Simonnal és Zebedeus fiaival, Jakabbal és Jánossal együtt a Galileai-tó partján (1,16--20; vö. Mt 4,18--22). András jelen van, amikor Péternek, Jakabnak és Jánosnak az utolsó időkről beszél Jézus az Olajfák hegyén (Mk 13,3), és Fülöppel ő viszi a pogányokat Jézushoz az utolsó napokban (Jn 13,22).

Az újszövetségi apokrif iratok, különösen az András Cselekedetei sok részletet közölnek az apostol életéből, de ezek történeti hitelessége nagyon kérdéses. Az apostolok szétválása után András Kisázsia tartományban a Fekete-tengertől délre fekvő vidéken, Thrákiában és Görögországban hirdette az evangéliumot. Biztosnak látszik a hagyománynak az az adata hogy 60-ban az achaiai Petra városában keresztre feszítették. Keresztjének szárait nem derékszögben, hanem átlósan ácsolták, ezért nevezik András-keresztnek ezt a formát.

Ereklyéit a 4. századtól Konstantinápolyban őrizték, 1208-ban erőszakkal vitték át Amalfiba. II. Pius pápasága idején, 1462-ben a fejet Rómába vitték. 1964-ben, a keleti és nyugati Egyház kiengesztelődésének jeleként a pápa átadta a konstantinápolyi pátriárkának, és Petrába, vértanúsága helyére került vissza.

Ünnepét a naptárak november 30-ra teszik. Rómában a 6. század óta ünneplik.

--------------------------------------------------------------------------------

András életéről -- aki az elsők között követte Krisztus hívó szavát: ,,Jöjjetek utánam, én emberhalásszá teszlek titeket!'' -- az evangéliumokból keveset tudunk meg. Annál többet mond el az András Cselekedetei című apokrif könyv. Elbeszéli, hogy milyen viszontagságok közepette vitte Krisztus örömhírét András apostol Örményország napégette pusztaságain, Kurdisztán szakadékos hegyein át a Fekete- tenger partjáig. Feltűnik a szkíták földjén is, és hirdeti az evangéliumot a nomád pásztorok és vadászok sátraiban. Végigjárja Thrákiát és Görögországot, míg végül Achaiában Aegeas prokonzul elé állítják.

A helytartó megkérdezte tőle: ,,Te vagy az az András, aki lerontod a bálványok templomát, és az embereket abba a babonás szektába csábítod, amelynek kiirtására a római császárok parancsot adtak?'' András így válaszolt: ,,A római császárok még nem ismerték föl, hogy Isten Fia minden ember üdvösségéért jött el'', és meggyőző tanúságot tett Jézus mellett.

Aegeas kifakadt: ,,Csodálkozom rajta, hogy értelmes ember létedre hogyan tudsz olyan valakit követni, akiről magad mondod, hogy keresztre feszítették.'' Erre András elmagyarázta, hogy Jézus kereszthalála misztérium, és hajlandónak mutatta magát arra, hogy e misztériumról többet is elmondjon, ha a helytartó hallani akarja. Aegeas így felelt erre: ,,Én türelemmel meghallgatlak, de ha te utána nem teszed meg engedelmesen, amit mondok neked, magad is megtapasztalhatod a kereszt misztériumát!''

András egy nagy beszédben föltárta a kereszt által történt megváltást. A helytartó egyre türelmetlenebbül hallgatta. Végezetül börtönbe küldte, hogy András rájöjjön: teljesen értelmetlen dolog önként a kereszthalált vállalni és kitenni magát a legszörnyűbb kínoknak. Amikor a legválogatottabb kínzások sem törték meg, parancsot adott, hogy feszítsék keresztre.

Amikor András megpillantotta a számára készített keresztet, hangosan fölkiáltott: ,,Üdvözlégy, szeretett kereszt! Te szépséget és ragyogást nyertél az Úr tagjaitól. Mert mielőtt az Úr fölszállt volna reád, a föld rémülete voltál, most azonban rajtad keresztül az én Uramhoz megyek!''

Miután megfeszítették, két napig függött András a fán, s a legenda szerint ő maga tartotta vissza az embereket attól, hogy levegyék. A harmadik napon véget értek kínjai. Halála pillanatában csodálatos fény ragyogta körül, és Krisztus hűséges vértanúja látta, hogy dicsőségében jön el érte az Úr.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Andrást apostoloddá és vértanúddá tetted itt a földön, kérünk, engedd, hogyEgyházad állandó pártfogója legyen a mennyben!

Példája:

    hallgasd a hívást, és kövesd azt még veszély esetén is!

Szent Frumentiosz etiópiai püspök

Nagy Konstantin császár uralkodása alatt egy Meropiosz nevű keresztény ember Indiába akart utazni. Két unokaöccsét: Frumentioszt és Edesszioszt is magával vitte a hajóútra. Hajótörés után Abesszínia földjére vitték őket fogságba. A királynak megtetszett mindkét ifjú és neveltette őket. A király halála után fiatal fiának uralkodása alatt Frumentiosz nagy méltóságra jutott. Testvérével együtt megkezdték a keresztény hitet hirdetni az országban. Egy idő után Frumentiosz felkereste Alexandriában Szent Atanázt. Ő püspökké szentelte és visszaküldte Abesszíniába. Tovább folytatva felvilágosító tevékenységét, keresztény hitre térítette az uralkodót és sok főembert. Az országban templomokat épített, és a Szentírást igyekezett az emberek nyelvére fordíttatni. Buzgó és áldásos működés után szent Frumentiosz 380 körül halt meg.

BISIGNANOI* SZENT HUMILISZ (1582-1637)

Azok közé a kicsinyek közé tartozott, akiket Isten arra választott ki, hogy zavarba ejtse a világ okosait. A dél-olaszországi Bisignanoban született. Már gyermekkorában mindenki csodálta buzgóságát. Naponta járt szentmisére, gyakran áldozott, s a mezei munka közben az Úr szenvedésérol elmélkedve imádkozott. Kanonizációs eljárásá során egy jellemzo eset is felszínre került: A falu foterén kapott hatalmas pofoncsapásra úgy válaszolt, hogy szó nélkül odatartotta másik arcát is. 18 éves korában hivatást érzett a szerzetesi életre, de különbözo okok miatt csak kilenc év elmúltával válthatta valóra tervét. 27 éves korában belépett a közeli ferences kolostorba. Itt kapta a Humilisz (alázatos) nevet. Már a novíciátban kitunt lelki érettségével, alázatával és a rendszabályok tisztelétével. Boldogan osztozott ferences testvéreivel a közösségi élet örömeiben. Fogadalomtétéle (1610) után még nagyobb buzgósággal végezte szolgálatait (alamizsnagyujtés, oltárszolgálat, kerti s egyéb munkák), és egyre inkább elmélyült lelkében az életszentség vágya. Mindenhol, ahova került, azt kereste, miben lehet mások szolgálatára. Különös készséggel vállalta a nehéz vagy kevésbé szívesen vállalt munkákat. A Boldogságos Szüzet nagyon tisztelte. Határtalan szeretetével meghódított minden embert. Boséges lelki adományait Isten nagyobb dicsoségére osztogatta. Már egészen fiatalon része volt misztikus elragadtatásokban, melyek miatt azonban megpróbáltatásokat és megaláztatásokat kellett elviselnie. Elöljárói ugyanis kezdetben nem hittek neki. Megkapta a lélekbelátás, a prófétálás, a csodatevés adományát. Bár sem írni, sem olvasni nem tudott, olyan meglátásai voltak a szentírás és a katolikus tanítás területén, hogy tudós teológusok is elámultak rajta. Emiatt mind jobban elismerték életszentségét. A rend generálisa magavál vitte vizitációs körútjaira. Még a pápák, XV. Gergely és VIII. Orbán is kitüntette bizalmával. Többször Rómába hívatták, tanácsait, imáit kérték. Éveket töltött Rómában többnyire a „Parti” Szent Ferenc kolostorban (S. Francesco a Ripa). Nápolyban is idozött egy ideig, itt Boldog Duns Scotus tiszteletének terjesztésén fáradozott. 1628-ban kérte, hogy misszióba mehessen. Elöljárói azonban nem engedték el, így saját népe között folytatta szolgálatát, ápolta a betegeket, gondját viselte a szegényeknek. Utolsó éveit betegen újra szülofalujában töltötte. Szenvedéseit nagy türelemmel viselte. 55 évesen költözött az örökkévalóságba. XIII. Leó pápa 1882-ben boldoggá, II. János Pál pedig 2002-ben szentté avatta.

Imádság:

Szelid és alázatos szívu Jézus, te Szent Humilisz hitvallódat az alázatosság és szelídség példaképéül adtad; add, hogy ellene mondjunk az élet kevélységének és egyedül neked szolgáljunk. Ki élsz és uralkodol mindörökké.

Szent Konstanciusz     hitvalló, † ~418.   

Szent Bazil és vértanútársai

Konstantinosz Kopronimosz császár uralkodása alatt sok igazhitű katona otthagyta a katonai szolgálatot és szerzetessé lett. Az istentelen császár sokat összefogatott belőlük és megöletett. Egy Bazil nevűt megvakíttatott. A megvakított, tiszteletet mutatott a szentképek iránt, azért a hóhér gyomrába döfte kardját. Ebben az időben halt vértanúi halált az előbb említett Új Szent István vértanú is. Börtönbe került két Gergely nevű ember másokkal, ahol befejezték életüket. Szent Jánost Konstantinápoly elővárosába Dafnába űzték, ott a császár parancsára ütni kezdték. Ebben halt vértanúihalált.

Szent Hugó     püspök és hitvalló, † 1200.             


Szent Irénarch vértanú

Az örményországi Szebaszté városából származott. Fiatal éveiben hóhér volt, aki kínozta a szent vértanúkat. Amikor hét asszonyt kínozott, Isten kegyelme megvilágosította. Bátran kereszténynek vallotta magát. Ezért a mocsárba dobták, de sértetlenül jött ki belőle. Aztán a tüzes kemencébe vetés sem okozott benne kárt. Végül karddal fejezték le 303-ban.

Új Szent István vértanú

Konstantinápolyi születésű volt. Két leánygyermek után született a nagyon várt fiúgyermek. Nagyszombaton keresztelte meg a pátriárka, Szent István fődiakónus nevét kapta a keresztségben. A gyermek növekedve, megtanulta a Szentírást olvasni, buzgón olvasta a szent könyveket. Különösen Aranyszájú Szent János műveit. Szülei Jánoshoz adták a Konstantinápoly melletti szent Auxentiosz hegyen élő remetének. Ebben a kolostorban élve kitűnt szent életével és a jótétemények buzgó gyakorlásával. Amikor Konstantinosz Kopronimosz lett a császár, ő harcot hirdetett a szentképek ellen. István sokat szenvedett ebben az időben a szent képek tisztelete miatt. Börtönbe zárták, aztán kegyetlenül verték. Végül Konstantinápoly utcáin vonszolták, úgy, hogy egyes tagjai leváltak testéről és az úton maradtak. Miközben gerendával halálos ütést mértek fejére, visszaadta lelkét Istennek. Ez 767-ben történt.

MARCHIAI SZENT JAKAB

*Monteprandone, 1394. szeptember +Nápoly, 1476. november 28.

Gangali Antonio és Antonia asszony gyermeke volt. A keresztségben a Domonkos nevet kapta. Hat vagy hét éves korában egy nyáj őrzését bízták rá. Egy titokzatos farkas napjában többször is szétkergette a nyájat, anélkül, hogy ártott volna a bárányoknak. A kis Domonkos szabadulni akart a pásztorságtól, de nem hittek neki. Mindenki fantáziaképnek tartotta a farkast, Domonkos ezért megszökött és a szomszédos Offidában egy rokon papnál keresett menedéket. A pap befogadta és tanítani kezdte. Családja később beleegyezett tanulásába és Ascoliba küldték, ahol abban az időben a ferences és domonkos kolostor mellett iskola működött.

1404 körül Domonkos Perugiába ment, ahol jogi és orvosi tanulmányokat végzett. 1414 körül egy perugai nemes maga mellé vette jegyzőnek. Így több hónapig Firenzében és Bibbiénában tartózkodott, ahol megismerkedett a ferencesekkel. Elhatározta, hogy szerzetes lesz; 1415 nagypéntekén született meg benne a döntő elhatározás. Belépett a marchiai S. Maria degli Angeli ferences kolostorba, 1416. augusztus 1- én tett fogadalmat, s a rendben a Jakab nevet kapta. A novíciátus után Firenzébe küldték tanulni, ahol hét évvel később pappá szentelték. 1422-től élete végéig legfontosabb feladata a prédikálás volt. Az első években Toszkána, Umbria és Marchia tartományban tevékenykedett. Később bejárta Kelet- és Közép-Európát. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 12 évet töltött külföldön. V. Miklós, III. Callistus és IV. Jenő pápa megbízásából háromszor járt Magyarországon. 1458-tól csak Itáliában tevékenykedett. A pápa fölkínálta neki a milánói érsekséget, de nem fogadta el. Nápolyban halt meg 1476. november 28- án. Maradványait a nápolyi Santa Maria la Nova templomában őrzik. Bár a nép már életében is szentnek tartotta, a hivatalos szentté avatása csak 250 évvel később történt meg. 1624-ben boldoggá, 1726-ban pedig szentté avatták.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Szent Jakabot kiváló igehirdetővé tetted, hogy általa a jók üdvözüljenek, a bűnösök pedig visszataláljanak az erény útjára, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy mi is megtisztuljunk minden bűntől, és eljuthassunk az örök életre!

Imádság:

Istenünk, te Szent Jakabot az Evangélium kiváló hirdetőjévé tetted a lelkek javára és a bűnösök megtérítésére, hogy őket a bűnök éjszakájából az erények fénylő ösvényére vezessed. Közbenjárására fordíts el minket minden bűntől, és add meg nekünk az örök életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Szosztenész     hitvalló, † ~80.     

Sinai Akakiosz atya

Lépcsős szent János tett róla említést. Volt egy gyenge jellemű idős atya, akinek Akakiosz tanítványa volt. Tőle sok testi szenvedést is tűrnie kellett. A fiatal szerzetes 9 éven keresztül tűrte ezeket. Miután meghalt és eltemették, az atya megkérdezte tőle sírjánál, hogy meghalt-e? Az a felelet jött a sírból, hogy aki megszokta az engedelmességet, nem halt meg. A szigorú atya bűnbánatot tartott, és tanítványa sírja mellett vezekelt rosszaságaiért. Ez a VI. század első felében történt.


Szent Filumen vértanú

Filumen a galáciai Ankirában élő keresztény volt. Kenyerek eladásával foglalkozott. Félix helytartó előtt bevádolták keresztény hite miatt. Bátran megvallva hitét, sokat szenvedett. Felfüggesztették, verték, tüzes kemencébe dobták, de sértetlenül kijött be. Végül, 273-ban kezébe, lábába, fejébe szögeket vertek és így halt meg.


Szent Lipót     őrgróf és hitvalló, † 1136   


Szent Paramon vértanú

Décius császár uralkodása alatt Aquilin a bithiniai fejedelem 370 keresztény katonát kényszerített arra, hogy áldozzanak a pogány istennek. Sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta erre a katonákat rávenni. Mellettük ment el egy Paramon nevű keresztény férfi. Látva a vértanújelölteket, ártatlanoknak nevezte őket, majd folytatta útját. A fejedelem visszahozatta Paramont, kivágatta nyelvét, és lándzsával átszúratta. A többieket pedig karddal lefejeztette 250 körül.

Szent Szaturnin     püspök és vértanú, † 257.   

FASANI* SZENT FERENC ANTAL minorita (1681-1742)

A dél-itáliai Apulia Lucera* városában született szegény szüloktol. 14 éves korában lépett be a minorita rendbe. A teológiai tanulmányokat Assisiben végezte, a közeli San Quirico*-ban szentelték pappá. Lelkipásztori helye Lucera lett, ahol 35 éven át apostolkodott. Kiváló szónoki képességgel és magas teológiai képzettséggel rendelkezett. Rómában elnyerte a Magister Theologiae címet, ezért élete végéig „Padre Maestro”* néven szólították. Igen sok embert vezetett a bun útjáról az erényes életre. Naponként órák hosszat ült a gyóntatószékben. A püspök a börtönlelkészi feladatot is rábízta. A foglyoknak nemcsak lelki vigasza, de anyagi támasza is volt. Szívén viselte a szegények sorsát. Ha egy hiányos öltözetu megjelent a kolostorban, végigjárta a cellákat, ki tud egy ruhadarabot nélkülözni. A betegeket szorgalmasan látogatta. A Harmadik Rend helyi közösségét igazi evangéliumi szellemre vezette. Ekkora buzgalma ellenére voltak irigyei, akik rávették tartományfonökét, hogy helyezze el. Számuzetése nem tartott sokáig, a rendi generális hamar visszahelyezte Lucerába. Utána régi jóbarátja, Antonio Lucci* (boldoggá avatva) lett a tartományfonök, aki kijárta a generálisnál, hogy Ferenc Antal legyen az utóda (1720). Három évig volt tartományfonök, ezalatt az ido alatt a Sant Angelo tartomány nagy lelki megújuláson ment át. Utána novíciusmester lett, majd gvardián. Nagy Mária-tisztelo volt. A Szeplotelen Fogantatás tiszteletének apostola. Hét, a Mária- ünnepekre elokészíto kilencedet is írt. A szakadatlan munka, a sok önmegtagadás és imádságos virrasztás felorölte erejét. 1742. nov. 29-én halt meg - az érte imádkozó rendtársai körében. A lucerai Szent Ferenc templomban temették el. XII. Piusz 1951-ben boldoggá, II. János Pál 1986-ban szentté avatta. Emléknapja nov. 27-én van.

„Hiszek Istenben, s hiszem mindazt, amit kinyilatkoztatott úgy, ahogy azt Szuz Mária hitte. Remélem, hagy elnyerem az örök életet - úgy, ahogy azt Szuz Mária remélte. Szeretem a végtelenül jó Istent - úgy, ahogy ot Szuz Mária szerette.”

Részlet a Szeplotelen Szuz kilencedbol.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ferenc Antalt, a buzgó szerzetest és lelkipásztort sokféle kegyelmi adományoddal kituntetted. Add, hogy példáját követve tökéletesedjünk, közbenjárására pedig minden rossztól megszabaduljunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Perzsiai Szent Jakab nagyvértanú

Szentünk Perzsiában született keresztény szülőktől. Jámbor nevelést kapott tőlük. Keresztény nőt vett féleségül, akivel gazdagságban és tiszteletben éltek. Izdigerd perzsa királynál és utódánál is kegyben állott. Ez utóbbi udvara vezetőjévé tette. Ezek miatt, elkábulva a világi tisztségektől, keresztény hitét megtagadta és imádta a bálványokat. Anyja és felesége levelet írtak neki, hogy megszakítanak vele minden közösséget. Ezt elolvasva, megszomorodott és nagy bűnbánatot is tartott hitehagyása miatt. A király előtt újra kereszténynek vallotta magát. A király hiába próbálta hitében megingatni, nem ért el semmi sikert. Ezért különös kínzást gondolt ki számára nehogy a többi perzsa is elforduljon a bálványoktól. Megparancsolta, hogy testének minden tagját egyenkint vágják le róla és szaggassák darabokra Szent Jakab Krisztusért ezeket a szörnyű kínokat is elszenvedte, és imádsággal ajkain halt meg 421-ben.

PIGNATELLI SZENT JÓZSEF MÁRIA jezsuita

*Zaragoza, 1737. december 27. +Róma, 1811. november 15.

A nápolyi királyság dinasztikus kapcsolatai révén évszázadokon át a legszorosabban kapcsolódott Spanyolországhoz. Jellegzetes példa erre a Pignatellik családjának története. Itáliában éppúgy, mint Spanyolországban jelentős helyeket foglaltak el a család tagjai, hiszen a római birodalom hercegei közé számítottak, és a 12. század elejétől lehet őket nyomon követni Nápolyban.

A 17. század végén a család egyik tagja, Antonio Pignatelli egészen a pápai székig emelkedett, és XII. Inceként 1691-től 1700-ig vezette az Egyházat. A pápa fivére volt a szent nagyapja; nagyanyja az Aragóniai házból származott.

Giuseppe Maria Pignatelli a hetedik gyermek volt családjában. Már négyévesen elvesztette anyját. 1744-ben az apa a gyermekekkel együtt Nápolyba költözött, ahol két év múlva meghalt. Legidősebb nővére vette magához az árvákat. 1749-ben Józsefet legfiatalabb testvérével együtt visszaküldte Zaragozába, hogy ott a jezsuita kollégiumban tanuljanak. A két testvér -- József 1753-ban, testvére valamivel később -- belépett a jezsuita rendbe. József Tarragonában eltöltött noviciátusa után tanulóévek következtek Manrézában, Calatayudban és Zaragozában, ahol 1762-ben pappá szentelték. Tanulmányai befejezése után latintanárként kezdte meg munkáját a zaragozai kollégiumban.

1759-ben a jezsuitákat kiutasították Portugáliából és távoli gyarmatairól is, majd két évvel később Franciaországban is megkezdődött üldözésük, végül 1764-ben valamennyi jezsuitát kiutasították az országból. Ebben az évben a két Pignatelli jezsuita atya idősebb testvére Spanyolország követeként érkezett a francia udvarba; erősen befolyásolta a felvilágosodás korának szelleme, és úgy tűnt, hogy inkább Voltaire követőinek és az enciklopédistáknak szellemi rokona, mint fivéreinek. Mialatt a spanyol kormányzat látszólag barátságos magatartást tanúsított a jezsuiták iránt, a legszigorúbb titoktartás mellett előkészítették valamennyi házuk megszüntetését és a rendtagok kiutasítását. Az erről szóló határozatot 1767. február 27-én írta alá III. Károly. Április 2-áról 3-ára virradó éjjel egész Spanyolországban megszállták a rendházakat, és letartóztattak minden jezsuitát. Portugáliai mintára a foglyokat az Egyházi Államba száműzték. A szállítóhajók viszont nem kaptak kikötési engedélyt, és csak a túlzsúfolt, primitíven felszerelt hajókban megtett negyvennapos tengeri út után tudtak a száműzöttek végül partra szállni Korzikában, miután még tíz napig kellett Bastia előtt a kikötőben várakozniok.

A provinciális már Spanyolországban rábízta az egész csapat vezetését Pignatelli Józsefre, aki Korzikából ezt írta egy római barátjának: ,,A fogságban és az olyannyira hosszú tengeri utazás alatt biztos, hogy érezhető volt sok nehézség, de Urunk és Istenünk jósága olyan nagy, hogy minden nehézséget megédesít; s valamennyien teljesen nyugodtak vagyunk, és valódi öröm tölt el minket, amely visszatükröződik atyáink és testvéreink tekintetében. Így hát Szent Ignác igaz fiainak mutatkoznak.

Ne nyugtalankodjék tehát, amiért ilyen nehézségek szakadnak ránk! Nem is ijeszthetnek meg hát minket, amíg az Úr szolgái mellett áll, s mindent az ő nagyobb dicsőségére és anyánkként szeretett rendünk javára fordít.''

Újabb nehézségek támadtak aztán olyan oldalról, ahonnan éppen nem várták volna. A diplomáciai szolgálatot teljesítő Pignatelli a spanyol királyhoz fordult, és írásában két dolgot hangsúlyozott: sok szóval mentegetőzött amiatt, hogy két testvére a király által betiltott rendhez tartozik, és azt bizonygatta, hogy soha nem értett egyet öccseivel. Megígérte továbbá: minden hatalmában álló eszközzel megkísérli, hogy testvéreit rávegye a rendből való kilépésre. Ilyen értelemben írt Józsefnek, és biztosította: egész befolyását latba veti Rómában, hogy a pápa megadja a szükséges engedélyt a rendből való kilépésre. József válasza határozott volt: ,,Nem látok okot arra, hogy elhagyjam a rendet; el vagyok szánva arra, hogy benne éljek és haljak.''

Az életpályája és a családi ,,becsület'' miatt aggódó testvért mégsem győzte meg ez a válasz. Mivel nem tudta elérni, hogy testvérei elhagyják a jezsuita rendet, megérlelődött benne az a terv, hogy befolyását más irányban érvényesíti. Azon munkálkodott ugyanis a francia udvarban, hogy a katolikus államok közösen lépjenek fel a pápánál a gyűlölt rend végleges feloszlatása érdekében. És lehet, hogy ennek a később csakugyan foganatosított tervnek az első kigondolása tőle származott.

Időközben a spanyol jezsuitáknak el kellett hagyniok Korzikát, mert a sziget francia tulajdonba került. Most hát az Egyházi Államban találtak menedéket. Pignatelli, aki még mindig a csoport elöljárója volt, rendtársait el tudta helyezni Ferrarában, és ott szerény körülmények között rendezett közösségi életet tudtak élni. XIV. Kelemen (1769-- 1774) idejében a rend élethalálharcát vívta, míg aztán 1773. augusztus 16-án (július 21-i dátummal) a rend megszüntetéséről kiállított okmány napvilágot látott.

Ezzel tehát Pignatelli, mint minden rendtestvére is, megszűnt jezsuita lenni. Egyszerű világi pap lett, akinek azonban a feloszlató rendelet szerint tilos volt a lelkipásztori tevékenység mindenféle formája. Visszavonult Bolognába, mint világi pap ismét felvette eredeti nemesi címét, és idejét újabb tanulmányoknak szentelte. A spanyol király neki és vele együtt élő testvérének is kegydíjat juttatott, úgyhogy biztosítva volt állapotuknak megfelelő életmódjuk. Ez a kegymegnyilvánulás bizonnyal idősebb testvérük közbenjárására történt, aki 1772-ben elhagyta Franciaországot, és azóta Madridban élt. Míg a fiatalabb testvér az új körülmények között csakhamar megfeledkezett egykori eszményeiről, és elvált Józseftől, hogy nagyvonalúbban élhessen, József a Spanyolországból számára érkező anyagi eszközökkel egykori rendtársait támogatta, akik a legnagyobb ínségben tengették életüket. Az itáliai főnemességhez fűződő rokoni kapcsolatait is arra használta fel, hogy kiterjessze segítségét. Az Egyházi Állam északi részében élő, volt spanyol jezsuitákról történő gondoskodás lett a következő évtizedekben Pignatelli József voltaképpeni és kiemelkedő feladata.

A jezsuiták egy kis csoportja az egykori lengyel vidékeken és Fehér- Oroszországban a megszokott módon élte tovább közösségi szerzetes életét, mert II. Katalin cárnő a pápai rendelet semmibevételével megtartotta a rendet Oroszországban. Az ottani jezsuiták számára, akik a rend feloszlatása után voltaképpen már nem is léteztek, nem kis problémát jelentett ez a helyzet. VI. Pius (1775--1799) még a Bourbon udvarok nyomása alatt állt, s ezek semmiféle engedékenységet nem akartak tanúsítani a jezsuita rend feloszlatásának kérdésével kapcsolatosan. Csak amikor a francia forradalom hatására alapvetően megváltozott egész Európa politikai helyzete, tudta a pápa a Fehér- Oroszországban még meglevő házakat formálisan jóváhagyni, és engedélyezni számukra, hogy más országokból származó volt jezsuiták ismét csatlakozhassanak a rendjükhöz. 1797. július 6-án tette meg Pignatelli József ezt a lépést.

1799-ben Pármában megalakult azoknak a jezsuitáknak közössége, akik még mindig a rend fehér-oroszországi ágához tartoztak. Csakhamar akadtak olyan fiatalemberek, akik a társasághoz akartak csatlakozni. Pignatelli lett az első újoncmester. 1803-ban a rend fehér-oroszországi általános helynöke Itália provinciálisává nevezte ki. 1806-tól kezdve Pignatelli József Rómában élt, miután előzően két évet töltött Nápolyban.

1808-ban francia csapatok elfoglalták Rómát, és 1809-ben formálisan megszűnt az Egyházi Állam, a pápát elhurcolták, és betiltottak minden szerzetet. Ezekben az években Pignatelli Rómában keresett lelkipásztor volt, és vigyázott kis közösségére.

Ott is halt meg hetvennégy éves korában. Bámulatos, hogy gyenge egészségi állapota mellett el tudta érni ezt a magas kort. Élete nagy kívánságának beteljesülését: rendjének végleges és általános visszaállítását nem érte már meg. Elég jelentős volt azonban a pápa szándéka, hogy az 1773-ban kikényszerített határozatot visszavonja. A körülmények, mindenekelőtt elhurcolása azonban nem tették ezt lehetővé. Szükség volt még a felszabadító háború nagy eseményeire, Napóleon bukására és a pápa Rómába való visszatérésére. Csak ezután, 1814. augusztus 7-én teljesedett Pignatelli és oly sokan mások kívánsága: a Sollicitudo omnium Ecclesiarum bullával VII. Pius (1800--1823) visszaállította a feloszlatott Jézus Társaságot.

Pignatelli József személye és életműve áthidalja az 1773--1814 közötti 40 esztendőt. A ,,régi'' Jézus Társaságból való volt, hiszen húsz évet eltöltött a rendben feloszlatása előtt. Az ,,új'' Jézus Társaság pedig joggal tekinti őt atyjának, aki egyike volt azoknak, akik hűségesek maradtak a rend szelleméhez, és továbbadták azt az új nemzedéknek.

Józsefet 1933-ban boldoggá, 1954-ben szentté avatták. Teste a római Gesů templomban nyugszik, ahol a rend alapítójának síroltára is áll.

Csodatevő Szent Román

A szíriai Antiochia közelében Roszban született az V. században. Idős korában beköltözött Antiochiába. A város falain kívül egy szűk kunyhóban élt vezeklő életet. Eledele kenyér, só és víz. Vezeklő életéért Isten a betegségek gyógyító adományával ruházta fel. Sokan keresték fel, és ő mindenkinek tudott útmutatást adni, ami az ő életéhez volt különösen alkalmazva. Késő öregségben hunyt el.

Szent Virgil     püspök és hitvalló, † 784.