SZENT PICK MIKLÓS, WILHALDUS és vértanú társai (Gorkumi vértanúk, 1572)

A 16. században Németalföldön elobb a luteranizmus, majd az eroszakosabb és türelmetlenebb kálvinizmus hódított teret. Amikor a tartomány II. Fülöp spanyol király uralma alá került (1556) s a király, hogy uralmát biztosítsa, eroszakot is alkalmazott, nyílt felkelés robbant ki 1566-ban. Ezt a király leverte, de hadvezére, Alba herceg rémuralma ellen - külföldi támogatással újabb felkelés támadt. Ennek során a kálvinisták 1572-ben elfoglalták Gorkum városát. A város azzal a föltétellel adta meg magát, hogy senkinek nem esik bántódása. A gyozteseknek azonban elso dolga volt, hogy összefogdosták és börtönbe vetették a város papságát, 11 ferencest, (9 pap és 2 laikus testvér), négy világi papot, két premontrei, egy ágostonos kanonokot és egy domonkos atyát. Kezdettol fogva azt követelték tolük, hogy tagadják meg hitüket az Oltáriszentségben és a római pápa foségében. A legkegyetlenebbül Miklós atyát kínozták meg, az ajtófélfára akasztották, verték, fáklyákkal égették, nyelvét kihúzták és sütögették. Látták, hogy buzdító szavaival o a többiek lelkesítoje. A kínzás több napon át tartott. De, jóllehet volt köztük 60, 70, sot 90 éves (Wilhaldus), hitükhöz mind huek maradtak. Aztán ruháiktól megfosztva és kezüket összekötözve elhurcolták oket Breille városába. Itt vezérük, Lumey kimondta fölöttük a halálos ítéletet. A fanatikus kálvinisták a városon kívül alkalmas helyet kerestek a kivégzésre: egy monostor pajtáját választották ki, ahol két gerendára, egy hosszabbra és egy rövidebb keresztgerendára akasztották föl a bátor hitvallókat. Ok imádkozva s egymást bátorítva fogadták a gyötrelmes halált, mert az akasztást úgy hajtották végre, hogy kínjaikat meghosszabbítsák. A véres muvelet éjszaka 2 és 4 óra között történt júl. 9-én. A holttestekrol levágtak tagokat, orrot, fület, ezeket sapkájukra tuzve diadalordítással járták be egész nap a várost. Katolikus férfiak kijárták, hogy tisztességgel, csendben eltemethessék oket. A késobbi években katolikusok lakta területre vitték a vértanúk földi maradványait, sírjuknál csodák történtek. X. Kelemen (1670 körül) avatta oket boldoggá, IX. Piusz pedig szentté.

Kortárs által írt vértanúságuk történetébol:

„Miklós atya a kivégzés elott szavaival buzdította társait, és kérte oket, hogy a katolikus hitért bátran, kitartóan, utolsó lehelletükig küzdjenek; a testvéri szeretetben, melyet éltükben gyakoroltak, egyazon hittel és lelkülettel halálukig kitartsanak. Már közel van, hogy Isten kezébol elnyerjék küzdelmeik hon óhajtott jutalmát, az örök boldogság koronáját.”

Imádság:

Istenünk, te szent vértanúidat, Miklóst és társait a hitért való állhatatos szenvedésért az örök élet koronájával jutalmaztad. Add, kérünk, hogy hitbeli huségüket kövessük, s velük együtt elnyerjük az örök dicsoséget. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Escobar Boldog Marina     szűz, † 1633       


Szent Patermuthiosz és vértanútársai

A hitehagyott Julián császár idején élt az egyiptomi pusztában két remete: az idősebb Patermuthiosz és a fiatalabb Kopriosz, Békében éltek együtt az idősebb vezetése alatt. Amikor Julián császár hadseregével Egyiptomba ért, a két pusztalakót elé vezették ítéletre. Mindketten bátran megvallottak előtte Krisztust, azért nagyon megkínoztatta őket. Végül karddal fejezték le mindkettőjüket. Látva állhatatosságukat, Krisztus hitére tért Sándor katona is, ezért tüzes kemencébe dobták. Ez a IV. század második felében történt.

Szent Patermuthiosz és Kopriosz atya

Patermuthiosz először pogány volt és bálványimádó. A rablók vezére volt, aki még a sírrablástól sem riadt viasza. Ezenkívül sok más gonosztettet vitt végbe, ami miatt rossz híre elterjedt a környéken. Egy Istentől küldött látomás alapján megtért, megkeresztelkedett és a pusztába ment. Ott, bűnbánat által tisztogatva lelkét, Isten a csodatevés adományával ajándékozta meg. Kedvenc foglalkozása volt, hogy segített a szegényeknek és eltemette a halottakat. Kopriosz atya áldozópap volt, egyben szemtanúja a megtért Patermuthiosz csodáinak és bűnbánó életének. Ő beszélte el csodáit is. Mindketten a IV. században hunytak el.

Szent Pongrác felszentelt vértanú

Szent Pongrác Antiochiában született. Abban az időben élt, amikor Jézus Krisztus a földön járt. Atyja, hallván Jézusról, elment fiával az ifjú Pongráccal együtt Jeruzsálembe, látta és hallotta Jézust és hitt Benne. Az apostolok szétszéledése után Antiochiában az egyik térítő apostol megkeresztelte az egész családot. Egy idő után a szülők elhunytak, Pongrác pedig, szétosztva tőlük örökölt vagyonát, elment a pontuszi hegyekbe. Ott egy barlangban élt. Amikor szent Péter főapostol azon a vidéken térített, Pontusban találkozott Pongráccal, elvitte őt Kilikiába és szent Pál apostollal egyetértve Pongrácot a szicíliai Tauroménia püspökévé tette. Püspöki helyen szentünk sok csodát tett és sok pogányt térített Krisztus hitére. Miután sok esztendeig működött és sokakat megtérített, pogány ellenségei rátámadtak és agyonkövezték az I. század végén, vagy a II. század elején.

Szent Tivadar püspök

Tivadar Edesszában született. Istenfélő szülei egy kislány után fiúgyermeket kértek Istentől. Gyermekkorában a tanulás nehezen ment neki, többször kapott büntetést miatta. Sokat imádkozott, azért, hogy Isten világosítsa meg elméjét. Imádság közben elaludt, látomásban meglátta jövőjét és látomását elmondta a főpapnak. A főpap megparancsolta, hogy Tivadart vegyék fel az egyházi rendbe. Ezután Tivadar elment Palesztinába és szent Szabbás kolostorában élt 30 évig. Az edesszai püspök halála után ő lett utóda a püspöki széken. Szellemi nyáját szavával és tetteivel kormányozta. Meghalt a Szent Szabbás kolostorban 848-ban.

JULIÁNI (GIULIANI) SZENT VERONIKA kapucinus apáca (1660-1727)

*Mercatello, 1660. december 27. +Cittŕ di Castello, 1727. július 9.

Veronika életét a misztika, közelebbről a szenvedés misztikája határozza meg. Orsola Giulianit már gyermekként (tehetős szülők hetedik gyermeke volt) figyelemre méltó nyugtalanság űzte, különös tűz égett benne. Míg más gyermekek játszottak, ő bizalmas kapcsolatban állt az isteni Gyermekkel és a Szűzanyával. Tizenhét évesen -- miután egész sor nemesi kérőt elutasított -- apja akarata ellenére Cittŕ di Castellóban belépett a kapucinus apácák kolostorába. Veronika néven 1678. november 1-én tett fogadalmat.

Napról napra világosabban megmutatkozott, hogy ebben a szerzetesnőben megújul az Úr szenvedése, hasonlóan Assisi Szent Ferenchez (lásd: A szentek élete, 566. o.), aki mintegy ötszáz évvel korábban láthatóan viselte testén az Úr sebhelyeit. Mint Ferencben, Veronikában is megmutatkozott már szerzetesélete előtt, hogy egyre fokozódó mértékben kötődik a keresztre feszített Úrhoz. Haldokló anyja a hatéves gyermeknek különösképpen ajánlotta az Úr szent oldalsebének tiszteletét. Egy napon megjelent neki az Úr, egész testét sebek borították, amint a próféta látta őt: ,,Nem volt sem szép, sem ékes (hiszen láttuk), a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia...'' (Iz 53, 2-3 sk). A Megfeszített először csak a leánykát, majd az apácát egyre jobban belevonta szenvedésébe. A szenvedés kelyhének látomásában előkészülhetett az eljövendőkre. A Megfeszített saját szenvedésében részesítette: Veronika fején láthatóvá vált a töviskorona nyoma; harminchat évesen megkapta az oldalsebet, három-négy hónappal később az Úr többi sebhelyét is. Minden erejével védekezett a sebhelyek látható volta ellen. Több mint harminc évig volt stigmatizált.

Veronika, aki a szenvedés eszközeit fizikailag érzékelte, megértette az Úr tervét. Az Úr általa akarta a világot ismét szenvedésére emlékeztetni. Arra ösztönözte, hogy engeszteljen vele együtt. Nem csupán szeretetének erejéből; ez elégtelen lett volna. Szenvedése olyannyira hatékonnyá lett benne, hogy az emberek is megláthatták. Nem ,,plátói'', elvont szenvedés volt ez. Rendi regulájának szigorúsága megviselte gyenge egészségét. Szenvedett amiatt, hogy belső életét meg kell mutatnia kifelé, mivel jezsuita gyóntatóatyja megparancsolta neki, hogy vezessen naplót, és mindent jegyezzen fel, amit Isten a lelkében művel. A naplót később tíz kötetben adták ki. A benne található rendkívüli dolgokat sok szemtanú megerősítette. Olyan ,,férfias'' nyíltsággal írta a naplót, hogy IX. Pius pápa, miután elolvasta, így kiáltott fel: ,,Ez nem egy szent nő, ez egy nagy szent férfi!''

Életének rendkívülisége természetesen gyanút és bizalmatlanságot keltett: valódi-e mindez vagy csupán színlelt, vagy beteges jelenség, netán az ördög kísértése? Legnagyobb ellenfele saját apátnője volt. Az ördög űzte a játékát a szenttel egészen a testi bántalmazásig. (Hasonló jelenségek mutatkoztak -- több mint száz évvel később -- az arsi plébános, Vianney Szent János életében; lásd: A szentek élete, 403. o.). Megkísérelték, hogy gyökeres ,,gyógymóddal'' fogjanak ki a misztikus nőn: öt évig kenyéren és vízen böjtöltették. Orvosai szüntelen fejfájását (töviskorona) az akkori gyakorlat szerint izzó vassal akarták gyógyítani. Sebhelyeit egyházi jóváhagyással megalázó és fájdalmas vizsgálatoknak vetették alá. Az esetleges hitbeli tévedések elterjedésének meggátlására a legfőbb egyházi hatóság, a római Szent Officium a püspökre bízta Veronika szemmeltartását, felügyeletét, s ez megszégyenítőnek tűnő zaklatásokkal járt együtt. Megfosztották újoncmesternői tisztségétől (két évvel a stigmatizációja előtt választották azzá). Elvesztette azt a jogot, hogy a kolostori közösségben választó vagy választható lehessen. Megtiltották neki, hogy hét közben részt vegyen a zsolozsmán és a szentmisén. Vasárnap leghátul, az ajtó mellett állva részt vehetett a szentmisén, de áldozáshoz nem járulhatott. Ötven napra bezárták a betegcellába, s megtiltottak számára mindenféle levelezést és érintkezést nővértársaival. Valóban ,,eleven Kálvária-hegy'' lett, amint a gyóntatóatyja kifejezte. Végül elérkezett a fordulat. A püspök jelentette Rómába a vizsgálatok és a megfigyelés eredményét: Veronika hite kifogástalan, engedelmessége töretlen, a misztikus jelenségek pedig szakadatlanul folytatódnak. A pápa visszavont minden parancsot és tilalmat, s röviddel ezután a nővérek egyhangúan apátnővé választották. Tizenegy évvel később, 1727. július 9-én halt meg. 1804-ben boldoggá, 1839-ben szentté avatták.

Az Úr Lelke alakítja az embereket olyanná, amilyenekké akarja, és amilyen formában tevékenykedni akar általuk. Ahogy XII. Pius pápa az 1947. évi liturgikus körlevelében írta: Jézus Krisztus életének és halálának összes titka minden korban jelen van és hatékony. Az Egyház minden szentje Jézus Krisztus életének kikristályosodott titka. Lehet-e hát csodálni, ha egy rendkívüli kegyelmekkel megáldott és meghívott ember fölfogja, megérti és önmagán megvalósulni engedi Isten terveit, engedi, hogy Isten a maga útjain vezesse, még ha az Úr passiójába visznek is?

Veronika kulcsot adott Szent Pál szavaihoz, aki senki máshoz nem hasonlíthatóan szemlélte Jézus Krisztus és az ember titkait: ,,Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára'' (Kol 1,24).

Imádság:

Istenünk, te Szent Veronika szűzet Fiad szenvedéseinek jeleivel csodálatosan kitűntetted. Példájára és közbenjárására add meg nekünk, hogy alázatosan átölelve a keresztet hasonlók legyünk Krisztushoz, hogy dicsőségének megnyilvánulásán szüntelenül örvendezhessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Szent Aquila     hitvalló, † ~70       

Szent Edgár

SZENT GRASSI* GERGELY és társai vértanúk (1900)

A 29 ferences vértanút, kiket XII. Piusz 1946-ban boldoggá, II. János Pál 2000-ben szentté avatott, így nevezzük: Grassi Gergely és társai vértanúk. Köztük hárman júl. 4-én, ill. 7-én haltak meg, a többiek júl. 9-én. Sanszi tartomány Tajjuanfu nevu városában, ahol a püspök és társai laktak, Jü-Sien gyámkirályó adta ki a rendeletet júl. 1-én a keresztények kiírtására. Júl. 5-én elfogták a két püspököt, két pap és egy laikus testvér misszionáriust, 7 ferences Mária Missziós novért és 14 ferences III. rendi kínait s a mandarin börtönébe zárták oket. Júl. 9-én délután Jü-Sien egy csapat katonával és boxerrel kivégzésükre indult. A támadók a 26 halálra szántat térdenállva imádkozva találták. Vezényszóra a védtelen áldozatokra vetették magukat, ütötték-verték, lökdösték s megkötözve, szitkok és bántalmazások közben a gyámkirály elé vezették oket. Jü-Sien azt vetette Fogolla püspök szemére, hogy a kínai nép ellensége s hatalmas kardcsapást mért a fejére. Ez mintegy jeladás volt a vérontásra. A támadók szitkozódások közepette kardokkal, más fegyverekkel lekaszabolták oket.

1. Szent Grassi Gergely püspök (68 é), Sianszi apostoli vikáriusa Tajjuanfu városban. Olasz, évtizedek óta volt Kínában misszionárius. Az üldözés kitörésekor így buzdította híveit: „Akár kiutasítanak, akár megölnek minket, nem baj, csak ti maradjatok állhatatosak a hitben; mi nem félünk életünket áldozni Isten dícsoségéért.”

2. Szent Fogolla Ferenc segédpüspök Grassi püspök mellett (61 é, olasz). Isten szíve szerinti pap és misszionárius. 1896-ban szentelték püspökké. Az üldözés napjaiban gyakran mondta: „Most üldözik Isten egyházát. Meghalunk Krisztusért. Azt akarják, hogy vértanúk legyünk… Hát vértanúk leszünk.”

3. Szent Facchini* Illés, pap (61 é, olasz). Önmagához szigorú, másokhoz irgalmas szívu: feddhetetlen életét vértanúsággal koronázta meg.

4. Szent Balat Teodorik, pap (42 é, francia). Elozoleg Franciaországban az Albi egyházmegyében muködött, buzgón terjesztette a ferences III. rendet. Készen állt a vértanúságra.

5. Szent Bauer András laikus testvér (34 é, francia). A párizsi rendtartomány tagja. Egyszeru lelkületu. Gyakran kérte Istentol, hogy szent lehessen, mégpedig nagy szent, örvendezo lélekkel szenvedett vértanúságot, a zsoltár szavait énekelve: „Dicsérjétek az Urat minden népek.”

A hét Ferences Mária Misszionárius novérrol júl. 16-án külön is megemlékezünk.

A 14 kínai vértanú közül öten szeminaristák voltak, a többiek, a legtöbben ferences III. rendiek a misszió szolgálatában tevékenykedtek. (Csang János, Tun Patrik, Van János, Csang Fülöp, Csang János, Sen-ki-kuo Tamás, Cseng Simon, Pan Péter, Csang-Jun Ferenc, Fun-to Tamás, Csang Péter, Jen-ku Jakab, Csao Jakab és Wang Péter.)

Imádság:

Istenünk, te azt akarod, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson. Add kérünk, hogy Szent Gergely püspök és vértanú társainak közbenjárására minden nemzet megismerjen téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust, a te Fiadat, a mi Urunkat. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben mindörökkön örökké.

Szent Hadrián (Adorján)    pápa, † 885       


Szent István     vértanú, † 689       


Szent Izabella (Erzsébet)     özvegy, † 1336       


SZENT III. JENŐ pápa

*Píza. +Tivoli, 1153. július 8.

A rómaiaknak a pápa elleni felkelése során II. Lucius pápa Capitolium elleni roham során halálos sebet kapott, és 1145. február 15-én meghalt. Még ugyanezen a napon összegyűltek a bíborosok a San Cesario kolostorban, és a közeli Tre Fontane-i cisztercita kolostor apátját, pízai Bernátot pápává választották.

A választás teljesen készületlenül találta az apátot. Egykor letette a nagy pisai érsekségen viselt vicedominus hivatalát, hogy Clairvaux-i Szent Bernáthoz (lásd: A szentek élete, 470. o.) csatlakozzék, hogy távol minden világi tevékenykedéstől már csak az imádságnak és a vezeklésnek éljen. Keserűen panaszolta fel Tre Fontane apátjává szóló meghívását, mert elválasztotta Bernáttól. És most, micsoda fordulat az egyszerű szerzetes életében! A megválasztottnál nem kevésbé volt meglepve Clairvaux-i Bernát is a hír hallatán. Levélben heves szemrehányásokkal árasztotta el a bíborosokat, akik rárohantak egy egyszerű férfira, kivették kezéből a bárdot, a fejszét és a baltát -- ciszterciként mindennap végzett testi munkát --, a palotába ráncigálták, a trónra emelték, bíborba-bársonyba öltöztették, hogy bíráskodjék a nemzeteken és útba igazítsa a népeket. Bernát tudta, hogy a megválasztottnak, aki az alázatossághoz és az engedelmességhez szokott hozzá, nem pedig a parancsoláshoz és az uralkodáshoz, hiányzik néhány olyan tulajdonsága, amelyet meg kell követelni az Egyház legfőbb pásztorától. Így intette tehát az új pápát: ,,Légy hát erős és férfi, ha kezedet ellenséged nyakára illeszted! Tarts ki erőteljesen és szilárdan sorsodban, amelyet a mindenható Isten minden testvéred előtt bízott rád!''

Ezzel tehát harcra szólította Jenőt legbensőbb, elmélyedésre és békére vágyódó természete ellen. A pápának, akit a rómaiak még megkoronázása előtt arra kényszerítettek, hogy a Szabin hegyekbe meneküljön, alig sikerült azután visszatérnie városába, ismét el kellett hagynia Rómát. Elmulasztotta, hogy idejében megmutassa az öklét a csőcseléknek, amely a Szent Péter bazilikából erődítményt csinált, és rettentő hadsereget állított ki. Ideiglenesen Viterbo lett a pápa székhelye; uralkodásának nyolc évéből még kettőt sem tölthetett Rómában.

E gondja mégis háttérbe szorultak, amikor eljutott hozzá Edessza elestének és lakói ezrei kegyetlen lemészárlásának a híre. Jeruzsálem immár közvetlenül fenyegetett keresztényeinek az európai udvarokhoz intézett segélykiáltását nem hallgatták meg. Hozzájárult mindehhez, hogy egy örmény egyházi küldöttség éppen döntést kért a pápától egy liturgikus vitakérdésben: a Kelet iránti érdeklődés kettős szempontból is felébredt, megélénkült a remény Kelet mintegy száz év óta különvált egyházainak újraegyesítésére, és így Jenő pápa még az örmény küldöttek jelenlétében kiadott egy bullát, amellyel keresztes háborúba hívta Franciaország királyát és lovagságát. Miután a pápa ezt követően az először ingadozó Clairvaux-i Bernátot is megnyerte e tervének, ennek lenyűgöző és megrendítő ékesszólásától felszítva mozgalom támadt, s nemcsak Franciaországot, hanem Németországot is magával ragadta.

A pápa ekkor útra kelt Franciaországba, ahol VII. Lajos a legnagyobb tiszteletnyilvánítással fogadta Dijonban. Ezután a szeretett Clairvaux- ba ment, s hatévi elválás után viszontlátta Bernátot. 1147-ben és 1148- ban jelentős zsinatok következtek Párizsban és Reimsben. Az ugyanekkor tartott trieri zsinaton bemutatták a pápának Bingeni Szent Hildegárd (lásd: 487. o.) feltűnést keltő írásait, amelyek elnyerték Jenő pápa tetszését is.

A pápa még északon időzött, amikor a Nyugatra rátört az a szerencsétlenség, amely nagyon megterhelte a pápa és Bernát lelkiismeretét egyaránt. Abban a félresikerült kísérletben, hogy elfoglalják Damaszkuszt, zátonyra futott az egész keresztes hadjárat, bár Jenő pápa két legátusát adta a keresztes had mellé, ám képteleneknek bizonyultak, hogy a seregen belül széthúzó erőket egységes vezetés alá kényszerítsék. -- Rómában Bresciai Arnold[10] uralkodott, aki fanatikus bűnbánati prédikációival elbűvölte a tömeget, a szegénységet és az erkölcsi tisztaságot követelte az apostolok példájára. A római szenátus azt a politikai nézetet tette magáévá, amit ez az aszkéta hirdetett a Capitolium romjain: véget akart vetni Rómában a pápa uralmának, és a várost vissza akarta vezetni régi köztársasági nagyságához.

A pápának az a reménye, hogy Staufi III. Konrád (+1152) segítségével újból megnyeri Rómát, a királlyal együtt sírba szállott. Az utódjával, Barbarossa Frigyessel történt kedvező megállapodása révén Jenő pápa meg tudta vetni a jövendő császárral való hatékony együttműködés alapját. Ereje szerint támogatta az Ibériai-félszigeten a keresztény országokat, és az a remény fűtötte, hogy a mohamedánokat kiűzhetik. Franciaország készséges volt a pápa iránt, és Angliában is kedvező fejlődés egyengette a talajt. Mindenekelőtt az okos legátusok révén a nyugati kereszténység peremvidékén Írország, Skócia és Skandinávia szorosabban kapcsolódott Péter utódjához, mint bármikor is. Jenő pápa vetése reménnyel teli aratást érlelt, amikor 1153. július 8-án Tivoliban meghalt.

A halott pápát csakhamar szentként kezdte tisztelni a nép. Amikor akarata ellenére a kolostorcellából a főpásztori hivatalba hívták, az engedelmességhez szokott szerzetes nem vonakodott, hogy szívének a magányosság, elmélyülés és béke iránti legbensőbb hajlamával felvegye a harcot, és természetes engedékenységét hajthatlansággal pótolja.

Hogy csak egy példát említsünk: ha politikailag helytelenül járt is el akkor, amikor a lázadó Bresciai Arnold kiátkozását feloldotta, a papot mégis annyira tisztelte Jenő pápa, hogy kérését, amely talán az Istennel való kiengesztelődés becsületes vágyából fakadt, nem tudta elutasítani. A pápa Arnoldot és tanait valójában szent életével győzte le és szégyenítette meg. Nevezhette Arnold a pápát gyújtogatónak és gyilkosnak, az Egyház hóhérának és az ártatlanság megrontójának, aki a testét hizlalja és pénztárát idegen pénzzel tölti meg, a nép, sőt az egész világ tudta róla mindezek ellenkezőjét. A források ritka egyértelműséggel szólnak arról, hogy Jenő pápát bámulatraméltóan jámbor és szent férfinak tartották, aki bőkezűen osztja az alamizsnát, igazságos az ítélkezésében, s egyformán meghallgatja a szegényt és a gazdagot. Csodálatot vívott ki a pápának önmagával szemben tanúsított szigorúsága. Pápai öltözete alatt éjjel-nappal a ciszterciek durva ruháját hordta, a fekvőhelye pedig bíbor függönytől elrejtett szalmazsák volt. Hogy a pénznek és a javaknak Clairvaux-ban megtanult megvetését pápaként is gyakorolta, csakhamar közszájon forgott. Tanítója, Bernát, aki mintegy lelki tükörként neki szentelte A szemlélődésről című művét, leírhatta benne: ,,Ami a fösvénységet illeti, azzal nem kell fárasztanom a figyelmedet, mert azt mondják rólad, hogy a pénzt pelyvának tekinted''. Hiábavalók voltak az olyan kísérletek, amelyek a pápa kegyét bőséges ajándékokkal akarták megnyerni. Egyes gazdagok teherhordó állatainak az ezüsttel megrakott zsákokat vissza kellett cipelniök az Alpokon át. Nemcsak a pénzt, hanem saját méltóságát sem tartotta sokra a pápa. Molisei Hugó gróf azzal a kéréssel fordult a pápához, hogy házasságát jelentse ki érvénytelennek. Jenő pápa azonban nem látott lehetőséget ennek megtételére, mert a házasságot érvényesen kötötték meg. Amikor a gróf nem akart ebben megnyugodni, a pápa a lábához borult, miközben a tiara a porba gurult; a pápa könnyek között kérte a grófot, hogy hajoljon meg Isten törvénye előtt. A megrendült Hugónak, aki ezután engedelmességet fogadott, a pápa saját gyűrűjét adta oda, hogy mindig emlékeztesse adott szavára. III. Jenő hírneve úgy maradt fenn, hogy pápaként, hivatalának ragyogása közepette is megmaradt egyszerű, életét a vezeklésnek és imádságnak szentelő szerzetesnek. Személyében meggyőző kifejezésre jutott Clairvaux-i Bernát rendi eszménye.

IX. Pius 1872. szeptember 28-án megerősítette a ciszterci pápának évszázadok óta megnyilvánult tiszteletét, és a szentek közé sorolta őt. [10] Bresciai Arnold (Brescia, 1100 körül--Róma 1155): ágostonos

kanonok. Bresciában kezdte tevékenységét. Minden egyházi birtokot és javadalmat elvetett, apostoli szegénységet követelt a klérustól. 1139-ben száműzték, Franciaországból és Svájcból Szent Bernát hatására űzték el. 1145-ben Rómában megbékélt III. Jenő pápával, de hamarosan ismét radikális megújulást kezdett hirdetni. A római nép 1155-ben Barbarossa Frigyes kezére adta, aki felakasztatta.

Szent Kálmán     vértanú, † 689       


SZENT KILIÁN püspök

+Würzburg, 689.

,,Írország sziget az óceánban, szántóföldjei termékenyek, de híresebb a szentjei miatt, akik közül Itália Kolumbánnak, Alemannia Gallusnak, Frankföld Kiliánnak örvendezik.'' Ezek a szavak, amelyeket Szent Kilián egy korai életrajzában találunk, Európa, az Egyház és a szentek történetére nézve egyaránt fontosak. Bizonyítják az írek jelentőségét a kereszténység európai elterjesztésében, rámutatnak arra, hogy a népek - - gyakran messzi távolságokat áthidaló -- kapcsolata, amely az Egyházra oly jellemző, a nemzeti sajátságokat nem szünteti meg, hanem inkább kibontakoztatja. Azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy egyes szentek, törzsek vagy tájak védőszentjekénti tiszteletének fejlődésében Írország és az írek fontos szerephez jutottak.

,,Németország szentjei litániájának'' újabb összeállításában is úgy szólítják meg Kiliánt, mint ,,Frankföld apostolát''. Ama sok ír hithirdető között, akiket Európában tisztelnek, Kilián több tekintetben is mindenkor kitűnt. Viszonylag korán írásba foglalták életének részleteit. Vértanúságának híre egyedülálló módon jutott vissza hazájába.

Amikor XIV. Benedek (1740--1758) pápa történetük egyik nagyon sötét korszakában megengedte az íreknek, hogy szentjeik okmányaiból nemzeti propriumot állítsanak össze, azok közül a szentek közül, ,,akik a katolikus hitet Írországból elvitték más országokba'', elsősorban Szent Kolumbánt (lásd: A szentek élete, 679. o.) és Kiliánt nevezték meg. Szent Kilián ünnepét mindmáig megülik Németország legnagyobb részében. Amikor 1952-ben, a háború után újraéledt Würzburgban Kilián ereklyéinek a város székesegyházába 1200 évvel korábban történt átvitelét ünnepelték, átfogó műben mutatták be, milyen nagy volt ennek a szentnek a tisztelete már a Karolingok birodalmában is; ünnepi kiadványban követték nyomon a Kilián által megalapozott, s a 19. századig Írországhoz kapcsolódó kulturális hagyományt.

Kiliánt már a hazájában püspökké szentelték kolostorában, amikor elhatározta, hogy a Szigetországból a műveltség tekintetében messze Írország alatt álló európai szárazföldre megy, és ott néhány társával együtt ,,teljes szegénységben követi Krisztust''. Missziós tevékenységük ebben az esetben is csak mellékesen adódott, miután legyőzték a nyelvi nehézségeket.

Kilián legrégibb, röviddel ereklyéinek átvitele után keletkezett életrajza ezt mondja: ,,csodálatosan bájos hely'' volt az, amely Kiliánt és társait arra késztette, hogy letelepedjenek a ,,keleti Frankföldön, a Wirciburc-nak nevezett erődítmény mellett''.

Nyilvánvaló helyi büszkeséggel folytatta Kilián régi életrajzírója: ,,Az emberek nagyon szép megjelenése és nemes jellege'' is arra indította Kiliánt hogy megkönyörüljön rajtuk, és kiragadja őket a pogányságból.

Egy még mindig elterjedt elképzelés szerint az ír misszió Közép- Európában Rómától függetlenül, sőt vele bizonyos ellentétben valósult meg. Kilián életrajzírója viszont arról tudósít, hogy ő, mielőtt megkezdte volna a misszióját Würzburgban, Rómában felhatalmazást kapott rá. Az a közlés, hogy Konon pápa teljhatalommal bízta meg ,,a prédikálásra és a tanításra'', pontos keltezésre ad módot, ez a pápa ugyanis csak 686-687-ben uralkodott.

Tizenegy társából csak ketten mentek vissza Kiliánnal Würzburgba: Kolonatus pap és Totnan diákonus (egy régi ír forrás szerint Aed és Tadg). Csakhamar sikerült a fiatal Gozbert herceget a keresztény hitre téríteniök. Kilián még Írországból tudta, hogy mekkora a jelentősége az uralkodónak a pogányok megtérítésében. Jellemző az írekre, hogy Kilián tüstént és rettenthetetlenül a fejedelem hitének gyakorlati bizonyítását kívánta, azt ugyanis, hogy hagyja el bátyja özvegyét, akivel -- az egyházi törvény ellenére addig együtt élt. A későbbi hagyomány azt közli, hogy Gozbert ,,először nagyon meghökkent'', ,,nagyokat sóhajtott, mert szerette ezt az asszonyt, akit feleségének tekintett''. Ez a toldalék vélhetően a régi prófétákra emlékeztető és az írekre jellemző szigorúságot kívánta kiemelni. Amikor az asszony, név szerint Geilana megtudta, hogy Gozbert végül beleegyezett a lassú elválásba, elhatározta, hogy megöli Kiliánt. Ő a veszélyt felismerve figyelmeztette társait, hogy bátran vállalják a vértanúságot. Gozbertnek egy hadjárat alkalmával bekövetkezett távolléte Geilanának meghozta a kívánt alkalmat. Az ,,oratóriumban'', vagyis a ,,cellában'', amely ír szokás szerint kápolna és lakóhely volt egyben, egy Geilana által felbérelt ember lefejezte Kiliánt és társait. A tetemeket, az egyházi ruhákat és könyveket elásták a cellában, és lóistállót rendeztek be föléjük. Csoda folytán azonban egy idő múlva sértetlenül megtalálták a három vértanú testét. A gyilkos megőrült és öngyilkosságot követett el. A frank nép Isten ítéletét látta benne, és végleg elfordult a pogányságtól.

Hogy Kilián és társai missziós tevékenységet folytattak egészen Dél- Türingiáig, későbbi hagyomány, és rövid würzburgi tartózkodásukat tekintve valószínűtlen; bizonyára vértanúhaláluknak Frankföld határain messze túl terjedő hatását van hivatva kifejezni.

Szent Kilián tisztelete mindmáig összekapcsolja Írországot és Németországot. Más országokban, mindenekelőtt Amerikában is sok templom viseli nevét.

Szent Priszcilla     hitvalló, † ~70       


Szent Prokóp nagyvértanú

Prokóp Jeruzsálemben született. Fiatal korában jó képzést kapott. Korán elvesztette keresztény atyját. Dioklécián császár alatt belépett a hadseregbe, a császár pedig Egyiptomba küldte, hogy üldözze a keresztényeket. Útközben égi hangot hallott, amely szemére hányta, hogy Jézus Krisztus ellen támad. Így ő is, amint Pál apostol nem az emberektől, hanem a mennyből nyerve meghívást, Krisztus őt rabul ejtette. Ezután az égen megjelent kereszt jele arra indította, hogy ne támadjon a keresztényekre, hanem őt is szenvedésekre hívta. Alexandriában nem üldözte a keresztényeket, hanem, elhagyva a bálványimádást, összetörte a bálványokat. Pogány anyja jelentette ezt a császárnak, ő elfogatta és a börtönbe záratta, megkeresztelkedvén a börtönben, ellenségeitől sok sebet kapott. De erősségével és a kínzások elviselésével Krisztushoz térített két szakasz katonát vezéreikkel, hét nőt és saját anyját is. Mindnyájukat lefejezték hitükért 303-ban a pelesztinai Cezareában.

Szent Ákos atya

Ákos atya a Sínai hegyén élt a VI. század első felében. Szó van róla a "Lépcső”-ben is. Kitűnt az engedelmesség erényével. Szenvedélyei ellen harcolva, azokat böjttel győzte le, és sok türelmével lelkét erényekkel ékesítve békés életet folytatva hunyt el.

   

SZENT FANTOSATI* ANTONIN püspök és társai vértanúk (1900)

1900. júniusában nagyméretu és kegyetlen keresztényüldözés töri ki Kínában, az ún. boxerlázadás. Ennek okai: a külföldiek, keresztények elleni gyulölet, melyet rágalmakkal is szítottak: pl. hogy minden csapás (éhínség, árvíz) a keresztények miatt van. Az üldözést császári rendelet vezette be s eloször Santung tartományban, majd a hozzá közeli Sanszi, Hunan és Csekiang tartományokban terjedt tova. Az áldozatok száma a szentszéki dekrétum szerint kb. százezer. A XII. Piusz által 1946-ban boldoggá avatottak közt van 29 ferences. Ezeket II. János Pál 2000-ben szentté avatta.

1. Szent Fantosati Antonin (58 é) 1867 óta muködött Kínában. 1892-ben mint püspök, Dél-Hunan apostoli vikáriusa lett. Amikor kitört az üldözés, éppen apostoli látogatást tett, és azonnal székhelyére indult, hogy az ottaniaknak segítségére legyen. Útközben lepték meg a támadók Hengchow közelében. Egy doroggal fejére mért ütés miatt elesett, majd vashegyu dárdával szúrkálták. Két órás haldoklás után lehelte ki lelkét júl. 7-én.

2. Szent Gambaro József Mária (31 éves) 1896-ban ment Kínába, ahol Fantosati püspök mellett kínai szeminaristákat oktatott. A püspök kíséretében volt, amikor ot is botokkal verték s megkövezték. Utolsó erejét összeszedve püspökéhez vánszorgott, átölelte, szavakat suttogott fülébe, aztán kíszenvedett. Utolsó szavai kínai nyelven ezek voltak: Jézus, irgalmazz és üdvözíts engem! A püspök még fel tudta emelni jobbját, hogy megáldja.

3. Szent Cesidio Giacomantonio* (27 éves), Rómában a San Antonio kollégiumban tanult, majd Kínába ment. Utolsó levelében ezeket írta szüleinek: „A jelen élet olyan, mint egy álom. Törekedjünk arra, hogy szentek legyünk, s ha ez sikerül, a mennyben örökké zengjük az Alleluját.” Egy évi apostoli muködésé után Hengchow városban támadtak rá a rezidenciában. Még meg tudta menteni az Oltáriszentséget a kápolnában, aztán rátámadtak, botokkal, lándzsákkal ütötték, szúrkálták, majd a félholt misszionáriust vászonba göngyölték, petroleummal leöntötték s meggyújtották. Utolsó szavai: „Jézus, fogadd kezedbe lelkemet és ne tulajdonítsd be ezt nekik bunül.” Júl. 4-én történt vértanúsága. Mindhárom atya olasz származású volt.

Imádság:

Urunk, Istenünk támogasson minket Szent Antonin püspök és vértanú társai közbenjáró imája, és adjon nekünk erot, hogy Fiad evangéliumához huségesen ragaszkodjunk. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Szent Apollónia


Boldog XI. Benedek    pápa és hitvalló, † 1304       


Szent Cirill     hitvalló, † 869


Szent Cirjáka vértanúnő

Szentünk szüleinek buzgó imádságára született egy vasárnapi napon. Szülei jó nevelésben részesítették és fogadalmuk szerint Isten szolgálatára adták. Dioklécián császár üldözése alatt szüleit Leszbosz szigetére vitték, Cirjákot pedig Nikomédiába, Makszimián császárhoz. A császár kihallgatás után, látva, hogy állhatatos a hitben, megverette a szent leányt. Később máglyahalálra ítélték, és tűzbe dobták, de egy égből leszálló felhő kioltotta a tűzet, a leány pedig sértetlen maradt. Végül mégis halálra ítélték. A vesztőhelyen időt kért az imádságra és a körülállóknak intelmeket adott. Végül, a földre hajolva békében hunyt el 303-ban.

Szent Edilburga     szűz, † 645       


Szent Epiktetosz ée Astion vértanúk

Epiktetosz áldozópap volt, fiatal éveitől szolgált Krisztusnak, Tiszta életéért Isten gyógyító erővel ruházta fel, mindenféle betegséget meg tudott gyógyítani. Egy alkalommal, egy 18 éves fiatalember, Asztion sétált arra szolgáival, ahol az atya élt. A pogány ifjú, bemenve a kunyhóba, és többszöri beszélgetések után kereszténnyé lett. Ezután mindketten elmentek a Duna torkolatához, hogy hirdessék Krisztust a szkíták között. Azok, látva a csodákat, sokan keresztényekké lettek. A pogányok ezt látva, elfogták, és megkínozva karddal fejezték le őket 290 körül.

Szent Klaudiusz     vértanú, † 309       


Szent Metód     hitvalló és püspök, † 885       


Szent Nikosztratusz     vértanú, † 309       


Boldog BAROTTO ODDINIUSZ III. r. (1324-1400)1400. júl. 7-én halt meg a piemonti Fossanoban 76 éves korában. Egyházmegyés pap. Kitunt a lelkek üdvéért való buzgólkodásban, a szegények iránti szeretetével, zarándoklásaival s egyéb jótettekkel. A járványos betegek szolgálatában a szeretet áldozataként halt meg. Halála után közbenjárására csodák történtek. VII. Piusz pápa hagyta jóvá tiszteletét.


Szent Panténusz     hitvalló, † ~200       


Szent Peregrin és vértanútársai

Peregrin, Lucián, Pompeosz, Ezekiás, Papiasz, Szaturnin és Germán vértanúk Itaáliából származtak. Amikor kitört a keresztényüldözés, mindnyájan elhajóztak a mai Durazzó városába. Itt, látva Asztiosz püspök vértanúságát, dicsérték hitének megvallásáért. A katonák, ezt hallva, elfogták őket, kihallgatás után csónakba ültették és a mély vízbe fullasztották őket. Testüket a hullámok partra vetették, és a homokba temették el őket. Sok év múlva Alexandria püspöke tisztelettel eltemette őket és sírjuk fölé pedig templomot épített.

Fourrier Szent Péter     hitvalló, † 1640       


Kis Szent Tamás     remete


Szent malei Tamás atya

Tamás atya szerzetessége előtt katonai szolgálatban volt. Erős testű, bátor kiállású katona volt, aki társaival együtt sok győzelmet aratott. Elhagyva a világot, szent Illés próféta utasítására a pusztába ment Malei hegyére. Ott magányosan élt, Istennel beszélgetve és Tőle látomásokban és kinyilatkoztatásokban részesülve. Lelkét megtisztítva sok jeles hőstettet hajtott végre és sok csodával ékesítette fel Isten az ő életét. Amikor az emberek tudomást szereztek róla, sokan keresték fel, útmutatásért is, gyógyulásokért is, mert Isten erre is erőt adott neki. Nemcsak életében, de ereklyéi által halála után is sok csodát művelt. Halálának ideje nem pontosan ismert, valószínűleg a X. század előtt élt.

SZENT WILLIBALD püspök és SZENT WUNIBALD bencés apát

Willibald ünnepe: július 7. *Wessex, 701. +Eichstätt, 787. július 7. Wunibald ünnepe: december 15. *Wessex, 701. +Heidenheim, 761. december 18.

Willibald és Wunibald testvérek voltak. Hugeburg heidenheimi angolszász apáca szerint szüleik rokonságban álltak Szent Bonifáccal (lásd: A szentek élete, 247. o.), és Wessexben éltek. Willibald kora ifjúságától kolostorban nevelkedett. Amikor ugyanis még kicsi volt és megbetegedett, szülei fogadalmat tettek, hogy ha meggyógyul, elviszik a walthami kolostorba, amely délkeletre esett a winchesteri püspöki székhelytől, és Isten szolgálatára szentelik. Itt -- miként sok honfitársát -- Willibaldot is magával ragadta a szent zarándoklat eszméje. Az angolszászok térhódítása megteremtette a lehetőséget, és Willibaldban felébredt a vágy, hogy messze idegenben aszkéta életet éljen. Tervei számára Willibaldnak sikerült az édesapját és az öccsét is megnyernie, aki egy évvel volt fiatalabb, mint ő. 721 körül kelhettek útra Rómába. Útközben Luccában meghalt az édesapa. A két fiú 723 húsvétjáig maradt együtt Szent Péter városában. Wunibald egy római kolostorba nyert fölvételt, majd 728-ban visszatért hazájába, hogy a harmadik testvért, akinek a nevét nem tudjuk, szintén Rómába vigye.

Willibald folytatta zarándokútját Szicílián és Kisázsián át a Szentföldre, Jeruzsálembe. Útjáról Hugeburg részletesen beszámol, föltehetően Willibald naplószerű följegyzései alapján. Willibald három esztendőt töltött a Szentföldön, utána két évig még Konstantinápolyban maradt, majd 730-ban pápai és császári követek kíséretében visszatért Itáliába. Az egyháztörténelem egy érdekes és figyelemre méltó eseménye: az angolszász szerzetes, akinek egyháza abban a szellemben fogant, amely Montecassinóból kiindulva Rómán keresztül terjedt tova, most Szent Benedek hegyére ment, hogy erejét a montecassinói apátság megújításának szolgálatába állítsa. Montecassino több mint száz esztendeig árván állt, amikor 718 táján a bresciai Szent Petronax (670- -750?) néhány társával szerzetes életet kezdett itt élni. A közösségi élet formái elég nehezen alakultak ki, ám az alatt a tíz esztendő alatt, amelyet Willibald a szent hegyen töltött, újra meghonosította eredeti helyén Szent Benedek reguláját, mégpedig abban a szellemben, amelyben angol földön maga is nevelkedett. Ez az angolszász életforma szellemében újjáalakult apátság számított az északiak szemében később ,,római mintá''-nak.

Willibald példaadóan tanította és élte a Szent Benedek-i szerzetesi életet, miközben különféle tisztségeket viselt. Különösen kapus szeretett lenni, mert a zarándokokat fogadva gyakorolhatta a Szent Benedek-i vendégszeretetet. Új szakasz kezdődött Willibald életében, amikor Szent Bonifác meghívta, hogy az ő környezetében munkálkodjék.

Wunibald 737-ben vagy 738-ban találkozott Bonifáccal Rómában, s 739- ben néhány társával együtt Thüringiába ment vele. Bonifác pappá szentelte Wunibaldot, és rábízott hét templomot, amelyet ő az Arnstadt melletti Sülzenbrückenből gondozott.

Wunibald révén Bonifác Willibaldot is meghívta, akit maga a pápa utasított, hogy menjen el Bonifáchoz. Willibald 741 húsvétján tehát elhagyta Rómát és Bajorországba ment Odilo herceghez, majd onnan tovább Suidgerhez, Észak-Bajorország egyik nagy hatalmú urához. Suidger és Willibald Dél-Bajorországban, Linthardban találkoztak Bonifáccal, aki az Altmühl völgyében Eichstättet jelölte ki Willibald működése középpontjául. Itt Bonifác pappá is szentelte új munkatársát 741. július 22-én.

Willibald eichstätti tevékenységéről ez áll egy régi krónikában: ,,Eichstättet előzőleg úgy feldúlták a hunok, hogy csak egy kis templom meg néhány ház maradt meg belőle. Willibald összegyűjtötte maga körül az embereket, akik -- miként ő -- készen álltak arra, hogy Isten országát építsék. Kiirtották a vadont, megművelték a földet, templomokat és kolostorokat építettek és hirdették az evangéliumot. Willibald kimagaslott közülük jámborságával, türelmével, szerénységével, önzetlenségével és azzal, hogy mindenki számára volt vigasztaló szava.''

742. október 21-én a thüringiai Sülzenbrückenben, ahol Wunibald működött, Bonifác püspökké szentelte Willibaldot -- Szent Burkhard würzburgi és Szent Witta (+760) után) buraburgi püspök segédletével. Eichstättben, azon a vidéken, amely mintegy a Majna völgye és Bajorország közt tátongó űrt töltötte ki, az új püspök egy idő után új szellemi központot létesített. Eichstätt Bonifác halála után is megmaradt az angolszász szellem legdélibb bástyájának; e szellem képviselője, Willibald pedig a püspök körében folytatta tovább tevékenységét. Saját egyházmegyéjében nem maradtak fenn közelebbi följegyzések Willibald püspöksége idejéből, de minden bizonnyal ugyanazt a módszert alkalmazta, mint a honfitársai.

Egy idő után, 744 táján Wunibald is Bajorország felé fordult. 747-ben elment Bonifáchoz Mainzba. 751--752-ben Willibald egyházmegyéjében találjuk, ahol a heidenheimi bencés kolostort alapította a missziós munka támaszául. Ennek apátja volt haláláig (761. december 18.) Willibald nemcsak öccsét élte túl, hanem nővérét is, Szent Walburgát is, aki 779-ben halt meg Heidenheim apátnőjeként. Willibald nyolc esztendővel később, 787. július 7- én költözött el az élők sorából.

Szent Elek     hitvalló, † 417       


Szent Goár     hitvalló, † 575       


Szent Godoléva    vértanú, † 1070       


Szent Izajás próféta, † Kr.e. 759       


Szent Izaurosz és vértanútársai

Izaurosz diakónus volt, Athán városából származott Ince, Fialiksz, Hermiosz, Bazil és Peregrin keresztényekkel együtt. Numerián császár uralma alatt (283-84), Tripontiosz hadvezér parancsára szenvedtek vértanúságot Apollónia makedón városban. Velük együtt fejezték le Rufusz és Rúfinusz vértanúkat is a IV. század körül.


Szent Koint vértanú

Szentünk Frigiából származott. Aurélián császár uralkodása alatt (270-75) Kim városában a pogányok elfogták és kínok alá vetették, de egy hirtelen támadt földrengés miatt megkötözve otthagyták. 40 nap múlva újra elfogták, kínzások utam eltörték lábszárait. Isten ereje által meggyógyulva még 10 éven keresztül hirdette Krisztust különböző vidékeken, és békében hunyt el 283-ban.


Szent Lucia szűz és vértanútársai

Lucia a szicíliai Kampániából származott. Fiatal korában egy barbár fejedelem fogságba ejtette. A fejedelem kényszerítette, hogy áldozzon a pogány isteneknek, és hogy tisztességtelen életet éljen vele. A szent mindezeket visszautasította. Ez a magatartás olyan tiszteletet váltott ki a fejedelemből, hogy maga is keresztény lett. Egy külön birtokot adott Luciának, hogy ott az imádságnak éljen. 20 év után, 301-ben, isteni utasításra Lucia is, a király is elhagyták az uralmat és a családot és Rómába mentek. Ott, a város prefektusa mindkettőjüket lefejeztette karddal. Megbüntetésük után a prefektus még több más keresztényt is megöletett karddal.


GORETTI SZENT MÁRIA
*Corinaldo (Ancona), 1890. október 16. +Nettuno, 1902. július 6.
Goretti Mária szüleinek volt néhány hold földjük Corinaldóban, de ebből a család nem tudott megélni. Elköltöztek hát, és Nettunótól 11 kilométerre, Ferriere di Concában egy özvegy emberrel, Serenellivel és ennek fiával közösen béreltek egy kisebb birtokot. A vidék azonban mocsaras volt, és alig telt el egy év, Mária édesapját elvitte a malária. A hatgyermekes özvegy nem tehetett egyebet, ott maradt, és továbbra is fenntartotta a bérletet. Mária volt a testvérek közül a legidősebb, ő segített neki a legtöbbet. Ellátta a háztartást, és vigyázott a kicsikre, amikor édesanyja a nagyobbakkal kinn dolgozott a mezőn. A részeges Serenellinek és a fiának is ő volt kénytelen főzni.

Ez a fiú, akit Alessandrónak hívtak, először szép szóval próbálta megnyerni magának Máriát. Amikor ez nem sikerült, kétszer is megkísérelte, hogy erőszakhoz folyamodjon, de Mária ereje végső megfeszítésével kiszabadította magát a keze közül. A következő hét szorongásban és félelemben telt Mária számára. Kérte édesanyját, ne hagyja soha magára, de az nem vette komolyan a dolgot, és megszidta érte. Mária nem tudta, hogyan magyarázza el a helyzetet az édesanyjának, mert Alessandro megesküdött, hogy ha csak egyetlen szóval is elárulja, megöli. Serenelli és Mária édesanyja közt amúgy is feszült volt a viszony, s Mária nem akarta édesanyja helyzetét tovább nehezíteni. Hallgatott hát, de annál többet imádkozott -- mennyei Édesanyja segítségét kérve. Már nem volt gyermek, tudta, miről van szó.

Így érkezett el 1902. július ötödike. Szombat volt. Az idő dél felé járt, és Mária egyedül volt otthon. Alessandro megtámadta. Amikor nem akart vele bemenni a hálószobába, a fiú megragadta, szájára tapasztotta a kezét, és bevonszolta a maga hálófülkéjébe. Mária kapálódzott, és egyre ismételte: ,,Nem, nem, az bűn, Alessandro, elkárhozol érte!'' Amikor Alessandro látta, hogy nem bír vele, fölkapott egy éles, hegyes kést és szúrni kezdte. Tizennégy mély sebet ejtett Márián. Végül felfigyeltek a szomszédok, és odasiettek.

Ez csak a kiteljesedése, a koronája volt Mária fiatal életének. Hogy azt tudta gyilkosa keze közt mondani: inkább meghal, semmint súlyos bűnt kövessen el, nem volt előzmény nélkül. Nem sokkal előbb így beszélt: ,,Mama, inkább öljenek meg, mint úgy beszéljek'' (tudniillik ahogy előzőleg a kútnál az egyik szomszéd lányt hallotta beszélni). Épp öt héttel korábban volt Mária elsőáldozó. S aznap reggel, amikor Alessandro megtámadta, még örömmel újságolta barátnőjének, Teréznek: ,,Holnap megyünk Campomortóba -- alig várom a szentáldozást!'' Az édesanyja pedig azt mondhatta róla: ,,Mária mindig, mindig, mindig engedelmeskedett nekem!''

Alessandro Serenelli később maga is tanúsította, hogy esős napokon vagy amikor kevesebb volt a munka, s akadt egy-egy szabad órája, mindig a rózsafüzért látta Mária kezében. Barátnője, Teréz pedig így nyilatkozott: ,,Lehetett látni, hogy olyan lány volt, aki különösképpen vonzódott a Megváltóhoz''.

A szentáldozás és az utolsó hetekben átélt sok szorongás kiteljesítették kegyelmi életét, és megérlelték a vértanúságra. Hogy miként gondolkodott, és a szíve mélyén mi rejlett, azt megmutatta életének utolsó huszonnégy órája:

Amilyen gyorsan csak lehetett, beszállították a nettunói kórházba, és kétórás műtéttel próbálták megmenteni. Mária mindvégig öntudatánál volt, s egyre csak Jézust és Máriát szólongatta. Amikor kérdezték, megbocsát-e gyilkosának, ezt válaszolta: ,,Megbocsátok, és az égben imádkozni fogok a megtéréséért. Jézus kedvéért, aki a kereszten megbocsátott a bűnbánó latornak, azt akarom, hogy ő is ott legyen a közelemben a paradicsomban.'' Seblázában újra meg újra átélte az Alessandróval vívott küzdelmet. Lelkülete egészen feltárult, a szavai tudatalattija mélységeiből törtek fel. Egyre csak azt kiabálta: ,,Ne tedd Alessandro, mert bűn és elkárhozol miatta!''

Másnap, 1902. július 6-án, vasárnap Mária meghalt. A szocialista városi tanács csináltatott neki koporsót.

Alessandro Serenellit 30 évi kényszermunkára ítélték. Az első éveket megkeményedett szívvel töltötte el, a bánatnak semmi jelét nem adta. Aztán egy éjszaka megjelent neki álmában Mária. Virágot szedett és odanyújtotta neki. Ettől teljesen megváltozott -- fogolytársai példát vehettek róla. 26 év börtön után 1928 karácsonyán hazaengedték. Első útja Mária édesanyjához vezetett, mert bocsánatot akart kérni. Ennek jegyében karácsony este bekopogott Corinaldóban a plébániára, ahol Mária édesanyja házvezetőnő volt. Ezt a választ kapta: ,,Ha isten megbocsátott neked, én hogyne bocsátanék meg?'' És a karácsonyi misén együtt vették magukhoz az Úr szent Testét, aki mindenkinek mindent megbocsát.

Huszonkét évvel később, 1950. június 24-én XII. Pius pápa szentté avatta Máriát. Először fordult elő az Egyház történetében, hogy az ünnepre félmilliónál is több ember gyűlt össze meg a Szent Péter téren. S az is először fordult elő, hogy egy édesanya megérte és jelen lehetett gyermeke szentté avatásán.


--------------------------------------------------------------------------------

1950. június 24-én este a Szent Péter téren hatalmas tömeg várta Goretti Mária szentté avatását. A néma csendben egyszer csak felhangzott a hangszórókban a pápa hangja:

,,Ennek a ragyogó nyári napnak az estéjén a népnek egy egyszerű, szerény gyermeke az Egyház részéről olyan megtiszteltetésben részesül, amilyennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhet senkit; mégpedig olyan különlegesen ünnepélyes keretek között, amilyenre az Egyház történetében még nem volt példa; itt, a Szent Péter-templom előtt, ezen a roppant téren, amely szinte árasztja a fenséget, akkora hívő tömeg jelenlétében, amekkorát még egyetlen szentté avatás alkalmából nem jegyeztek fel.

Miért lesz könnytől fátyolos a szemetek, amikor azt olvassátok vagy halljátok, hogy ez a leány csak néhány évet élt? Ez az élet még a váratlan és erőszakos halál ellenére is oly egyszerű és oly tiszta, annyira a szemünk előtt áll, hogy csak az evangéliumi történetek közül lehet valamelyikkel összehasonlítani. Mivel hódította meg Goretti Mária ily gyorsan a szíveteket, hogy szinte máris kedvenc szentetek lett?''

A pápa kérdésére Goretti Mária élete és halála egyértelmű választ ad. Ez a bátor leány, aki egészen szegény körülmények között élt és sem írni, sem olvasni nem tudott, századunk elején azt volt hívatva tanúsítani, hogy a tisztaság lehetséges, és olyan érték, amely minden áldozatot megér.

Amikor az édesapát elragadta a halál, és az édesanya nem tudta, ha mégoly keményen dolgozott is, képes-e a hat gyermeket felnevelni, az akkor 10 esztendős Mária így vigasztalta: ,,Ne félj, mama, hiszen már nagyok vagyunk, s a jó Isten majd ad nekünk egészséget, gondot visel ránk és megsegít bennünket. Megélünk!''

Mária vértanúhalála után az édesanyja tanúsította: ,,Akarattal soha nem okozott nekem szomorúságot. Ha mégis előfordult, hogy valamilyen akaratlan mulasztásért, ha nem szolgált is rá, megszidtam, nem sértődött meg, nem kellett kiengesztelni, hanem nyugodt maradt, továbbra is figyelmes volt, egyetlen arcizma sem rándult.''

De a legszebb bizonyítványt mégis gyilkosa, Alessandro Serenelli állította ki róla, amikor később így nyilatkozott: ,,Csak jónak láttam, aki mindig engedelmeskedett a szüleinek. Istenfélő volt, komoly, nem olyan könnyelmű és szeszélyes, mint a többi lányok. Az utcán mindig szerényen viselkedett, és csak arra volt gondja, amivel megbízták. Bármi ruhadarabbal beérte, amit az édesanyja csinált, vagy valakitől ajándékba kapott. Szülei példája szerint istenfélő volt, megtartotta az Isten parancsait, nem mondhatom, hogy valaha is rajtakaptam volna vétken. Soha nem hallottam hazudni. Kerülte a rossz társaságot, úgy, ahogy az édesanyja meghagyta neki.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki az ártatlanság szerzője és a szüzesség kedvelője vagy, és szolgálódnak, Goretti Szent Máriának egész fiatalon megadtad a vértanúság kegyelmét, kérünk, az ő közbenjárására add meg, hogy állhatatosak legyünk parancsaid megtartásában.

Példája:

Őrizd Máriás tisztaságodat, de becsüld is meg mindenkiben ezt!

Szent Marin és vértanútársai

Szent Marin és felesége Márta, két fiával Audifax és Abakummal együtt Perzsiából Rómába mentek, hogy a börtönbe zárt keresztényeknek szolgáljanak és enyhítsék szenvedéseiket. Valentin áldozópap volt, aki csodáival keresztény hitre térítette Aszterioszt és több más pogányt. A keresztényüldözések idején 269-ben mindnyájukat elfogták Rómában és kínzások után halálra adták őket. Marint fiaival együtt lefejezték, Mártát vízbe fullasztották, a többieket részben lefejeztek, részben agyonkövezték.


Szent Palládiusz     hitvalló, † ~450       


Nagy Szent Szizoész atya

Szentünk kora ifjúsásában elhagyta a világot, és megszeretve az önmegtagadást, imádságot, szeretetet és alázatosságot, az egyiptomi pusztában volt remete ahol nagy szent Antal is. Hatvan éven át élt imádságban és vezeklésben, és tökéletesen kiirtotta magából a bűnös vágyakat, szenvedélyeket. Szizoész annyira kedves volt élete miatt Isten előtt, hogy halottakat támasztott fel és tisztátalan lelkeket űzött ki. Idős korában hunyt el 429-ben. Halálakor arca mennyei fényességtől ragyogott, cellája pedig megtelt jó illattal.

MORUS SZENT TAMÁS
* London, 1478. február 7. + London, 1535. július 6.

Morus Tamás kétségtelenül a legrokonszenvesebb szentek közé tartozik. Apja bíró volt Londonban, s fiát igen korán iskolába küldte. A tehetséges fiú tizenhárom éves korában egy érsek udvarába került apródnak, aki hamarosan az oxfordi egyetemre küldte. Két év múlva apja visszahívta Londonba, és ott fejezte be tanulmányait. Huszonhárom éves korában Tamás már ügyvéd volt. Három évvel később kezdte politikai pályafutását, és tagja lett a parlamentnek. Lelkes humanista volt, és szoros barátság fűzte a nagy humanistához, Rotterdami Erazmushoz. Angol és latin költeményeket írt, és előadásokat tartott Szent Ágoston Civitas Dei című művéről. Mindenütt kedvelték, és hivatásbeli sikerei a legszebb reményekre jogosították föl. Ennek ellenére Tamás nem volt egészen biztos abban, hogy a helyes utat választotta-e? Hosszú időn át arra gondolt, hogy pap lesz. Különösen a karthauziakhoz vonzódott. Érett megfontolás után belátta azonban, hogy nincs hivatása az egyházi rendre és megházasodott. Jane Colttal kötött házassága igen boldog volt. Négy gyermekük, három lány és egy fiú született.

Családi életük ideális volt. Abban a korban, amikor a nőket még másodrendű teremtményeknek tekintették, Tamás gondolt rá, hogy leányainak megfelelő képzést adjon. Többek között latint, görögöt és csillagászatot tanultak. Ezért a családi beszélgetéseik abban a korban szokatlanul intellektuális szinten mozogtak. A ház barátai és gyakori vendégei közé tartoztak a kor legjelentősebb emberei, mindenekelőtt Rotterdami Erazmus, a festő Hans Holbein, Fisher rochesteri püspök és sokan mások is.

De ugyanúgy ápolták a vallásos életet is. Minden este közös imára gyűlt össze a család és az egész személyzet. Étkezések alkalmával pedig először mindig egy szakaszt olvasott a Szentírásból valamelyik gyermek.

Személyes szokásaiban Sir Thomas rendkívül szerény, étkezésben teljesen igénytelen volt. Minden nap szentmisére ment, és elmondta Mária kis zsolozsmáját. Gyakran járt London szegénynegyedében, hogy támogassa a különösen rászorulókat. Egyetlen szegény sem kért tőle hiába étkezést vagy éjjeli szállást.

Politikai munkája mellett mint író is tevékenykedett. Sok dalát ma népdalként éneklik, Utópia című könyve világhírű lett. Benne a korai kapitalista Angliában található visszaéléseket bírálja. Ez az ,,igazán arany és nem kevésbé üdvös mint értékes könyv a legjobb állami alkotmányról, az újonnan fölfedezett Seholsincs szigetről'' 1516-ban Löwenben jelent meg, és sok nyelvre lefordították. A korai polgári utópisztikus szocializmus első okmányának és sok utána következő szociális utópia példaképének számít. Morus Tamás ugyanis olyan gondolatokat fejtett ki benne, amelyek messze túlmutatnak saját korán.

1511-ben, hatévi házasság után, meghalt a felesége, Jane, és négy kisgyermekkel hagyta magára. Néhány héten belül újra megházasodott. Sokan ezt rossz néven vették tőle, de hát mihez kezdett volna ez a fiatal, elfoglalt politikus és tudós négy kicsi gyermekkel? Második felesége özvegy volt, és hét évvel idősebb nála. Hogy férje művészet- szeretetének kedvében járjon, hárfán, lanton és fuvolán muzsikálni tanult, és gyermekeinek is jóságos anyja lett.

Ezekben az években Sir Thomas jelentősen előrehaladt hivatásában. A család hamarosan egy szép házba költözhetett London előkelő városrészében, Chelsea-ben. Tamás anyagiaktól való függetlenségét mutatja egy levele, amelyet csűreik leégése után írt a feleségének: ,,Bizonyos, hogy kár ennyi jó gabona elvesztése. De ha Isten jónak látta, hogy ezt a megpróbáltatást küldje ránk, akkor legyünk békességben, sőt örüljünk, hogy meglátogatott minket.''

Mind sűrűbben kapott fontos jogászi, politikai és diplomáciai megbízatásokat. Legnagyobb sikere egy franciaországi diplomáciai küldetés volt. Ez döntően hozzájárult, hogy létrejöjjön a cambriai béke, amely véget vetett I. Ferenc francia király és V. Károly császár szűnni nem akaró viszálykodásainak.

1509-ben VIII. Henrik lépett az angol trónra. Kezdetben úgy látszott, hogy kitűnő uralkodó és az Egyház hű fia. Luther ellen készített írása kiérdemelte részére a pápától a Defensor Fidei, a hit védője címet, amelyet az angol királyok mindmáig megtartottak.

1522-ben azonban a király beleszeretett Boleyn Anna udvarhölgybe. Megkísérelte Rómában érvényteleníttetni a spanyol hercegnővel, Aragóniai Katalinnal több éve fennálló házasságát. Amikor ez nem sikerült, elhatározta, hogy a német fejedelmi családok példájára elszakad Rómától. Hogy ezt a néppel elfogadtassa, szüksége volt egy politikusra, aki a diplomáciában jártas, és mind a világi, mind az egyházi hatóságok előtt egyaránt népszerű. Választása Morus Tamásra esett. 1529-ben kinevezte kancellárjává.

Henrik király jóindulattal volt kancellárja iránt. Diplomáciai tehetségét ugyanúgy értékelte, mint sziporkázó szellemességét. Sir Thomas azonban nem ringatta magát ábrándokba. ,,Nem számíthatok barátságára'' -- vallotta meg vejének és későbbi életrajzírójának, William Ropernek, ,,mert ha a fejem megszerezhetné neki valamelyik franciaországi kastélyt, lefejeztetne.''

A király azt remélte, hogy Sir Thomas személyében szövetségesre lel terveihez, de hamarosan belátta, hogy csalódott. Eleinte sikerült a kancellárnak távol tartania magát a király első házasságának érvényességéről folyó vitától. ,,Nem vagyok sem egyházjogász, sem erkölcstan-tudós -- szokta mondani, amikor a király vagy más valaki a véleménye felől kérdezte --, ezekben a dolgokban nem vagyok illetékes.''

A király azonban lépésről lépésre haladt előre. Először arra kényszerítette a papságot, hogy ismerjék el az ,,angol egyház oltalmazójának és fejének'', de még megengedte a kiegészítést: ,,amennyire Krisztus törvénye megengedi''. Sir Thomas már akkor le akart mondani kancellárságáról, a király kérésére mégis maradt. A helyzet azonban nemsokára tarthatatlanná vált. Morus Tamás könyveket és tanulmányokat írt a protestánsok ellen, miközben a király egyre nagyobb mértékben utánozta azok intézkedéseit. 1532. május 16-án Sir Thomas benyújtotta lemondását, s ezúttal el is fogadták.

Ezzel elveszítette fizetését, és mivel állandóan elutasította, hogy hivatala révén meggazdagodjék, családja kezdett szükséget látni. El kellett bocsátani a cselédséget, és be kellett érni a legszükségesebbel.

Sir Thomas azonban nem veszítette el nyugalmát. Derűsen mondta hozzátartozóinak: ,,Ha másképpen nem megy, mindnyájan koldustarisznyát fogunk, és az ajtók előtt a Salve Reginát énekeljük. Így együtt maradhatunk, és közösen boldogok lehetünk.'' Sir Thomas másfél éven át egészen visszavonultan, csak irodalmi munkáinak élt. Közben a király feleségül vette Boleyn Annát. Koronázására Sir Thomas nem ment el, pedig meghívták.

A király tombolt a sérelem miatt, az udvaroncok pedig végleg el akarták gáncsolni a volt kancellárt. Belerántották egy pörbe, amelyet egy látnoknő ellen folytattak, aki a király második házasságát -- állítása szerint -- isteni parancsra támadta, és ezért halálra ítélték. Sir Thomas a szokott ügyességgel védte magát, és a király kénytelen volt az eljárást leállíttatni.

De hamarosan nyílt törésre került a sor. A pápa a király második házasságát érvénytelennek nyilvánította, és kimondta a kiközösítést. Henrik király azzal válaszolt, hogy a parlamenttel az angol egyház egyetlen fejévé nyilváníttatta magát, és magának követelte mindazt a hatalmat és méltóságot, amely addig a pápa kiváltsága volt. Minden alattvalónak esküt kellett tennie az új törvényre. Sok katolikus, még püspök és pap is, úgy segített magán, hogy csendben hozzátette: ,,amennyiben ezzel nem szegem meg Isten parancsát''. Sir Thomas azonban nem élt ilyen fogással. Megtagadta az eskü letételét, ezért a hírhedt londoni Towerbe zárták.

Nemde karthauzi akart lenni valamikor? Fogságában istenadta alkalmat látott a szemlélődő életre. Ebben a szellemben tűrt éhséget és hideget. Kezdetben gyakran meglátogathatta a családja, különösen kedvenc leánya, Margit. Azt remélték, hogy az aggódó családtagok szelíd nyomása el fogja érni azt, amit a fenyegetések és kínzások nem tudtak elérni. Félrevezetésül azt mondták neki, hogy bebörtönzött barátja, Fisher bíboros már letette az esküt. Amikor mindez nem járt eredménnyel, megszigorították a fogságot, és megtiltották a látogatásokat. A levelek, amelyeket fogságából Margit leányának írt, legfontosabb lelki írásai közé tartoznak.

,,Engem még nem akar a jó Isten'', sóhajtott Sir Thomas, amikor vérpadra vittek három karthauzi szerzetest -- őket később még tizenöt követte. Belsőleg készen állt a vértanúságra, de vakmerőségnek tekintette, hogy arra törekedjék.

1535. június 22-én lefejezték Fisher bíborost. Kilenc nappal később Sir Thomast is bíróság elé állították. Ezúttal nem segített rajta jogászi ügyessége; az ítélet előre eldöntött dolog volt. Most nyíltan kifejtette, hogy világi uralkodó nem igényelhet magának vallási jogokat.

Július 6-án vezették a vesztőhelyre. Nyugodt és derűs volt, mint mindig. A vejét arra kérte, hogy adjon egy aranyat a hóhérnak.

Morus Tamást barátjával és sorstársával, Fisher János bíborossal együtt 1886-ban boldoggá, 1935-ben, halálának négyévszázados évfordulóján pedig szentté avatták. Ünnepüket 1969-ben tették általánossá az Egyházban.

--------------------------------------------------------------------------------

Az újkor küszöbén élt szellemes és szeretetreméltó hitvallónak, akinek derűs természete a vérpadon sem tört meg, életéről bőségesen maradt ránk hiteles beszámoló mind a saját, mind a kortársai tollából. Már ifjúkorának irányítója, Morton canterburyi érsek azt mondta vendégei előtt, amikor Tamás őt szolgálta: ,,Ebből az ifjúból egyszer majd rendkívüli ember lesz. Aki megéri, látni fogja.''

Tamás igen szerény körülmények között élt, mert apja egy pennyt is alig adott neki. Diákéveiről ezt írja: ,,Így aztán a bortól és az élvezetektől távol maradtam, óráimat nem tékozoltam el, a bujaságot és a kicsapongást sohasem tanultam meg, és sohasem értettem ahhoz, hogy a pénzt rosszul használjam föl.''

Morus Tamás huszonöt éves volt, amikor beválasztották az alsóházba. Akkoriban azon vitáztak, hogy megszavazzák-e Margit hercegnőnek a 40.000 font sterlinges hozományát. Az alsóház többsége ellenezte a követelést. A királyi úrnak azonban senki sem merészelt ellentmondani. Csak Tamásnak volt bátorsága az egyébként is nyomasztóan megterhelt nép jogait megvédeni. Noha ő volt a parlament legfiatalabb tagja, szólásra emelkedett, és olyan erővel beszélt az önkényes adókivetés ellen, hogy a nép képviselői fölocsúdtak félelmükből, és elutasították a király javaslatát. A miniszter ezt jelentette az uralkodónak: ,,Egy tejfölösszájú okvetetlenkedő meghiúsította az ön tervét.''

Morus ügyvédként szerfölött sikeresen működött. VIII. Henrik hamarosan szolgálatába fogadta, mert véleménye szerint tovább már nem mondhatott le ,,egy ennyire kitűnő ember'' képességeiről. Akkoriban Tamás ezt írta barátjának, Fisher rochesteri püspöknek: ,,Nem szívesen jöttem az udvarba, ezt tudja mindenki. Maga a király is tréfásan szemrehányást tett érte. Azért olyan bizonytalanul érzem magam itt az udvarban, mint egy lovas, aki rosszul ül a nyeregben. De mindezek ellenére a király oly leereszkedő és jóságos, hogy mindenki azt képzeli magáról, Őfenségének ő a kedvence. Valahogy úgy áll velük a dolog, mint a londoni öreg hölgyekkel, akik azt hiszik, ha a Tower Istenanya-képe előtt elég áhítatosan imádkoznak, az Istenanya mindig csak rájuk mosolyog.''

A király kegyeinek ellenére Tamás becsületes ember maradt. Érveit mindig szabadon és félelem nélkül adta elő, és közben sohasem veszítette el humorát. Egyszer azt akarta a kancellár, egy bíboros, hogy a királyi tanácsban adjanak neki új tisztséget. Morus elbuktatta az ügyet, mire az ingerült kancellár így támadt a fiatal tanácsosra, Tamásra: ,,Nem szégyelli magát, noha korban és rangban az utolsó, mégis így lép föl a legnemesebb és legbölcsebb emberek ellen. Ezzel kimutatja ostobaságát.'' ,,Akkor adjunk hálát az Istennek -- válaszolt Tamás nevetve --, hogy a királyi tanácsban csak egy tökfej van.''

Morus kancellár-elődjei alatt napirenden voltak a megvesztegetések ajándékok és hálaszolgálatok formájában. A kancellária tagjainak gazdag bevételek forrása volt ez! Tamás második veje -- hivatalnok apósánál -- szívesen folytatta volna ezt a gyakorlatot. Egy nap félig mérgelődve, félig tréfásan azt mondta Tamásnak: ,,A bíboros legutolsó ajtónállójának ujjai is be voltak aranyozva, mert senkit sem engedtek előre, aki nem adott gazdagon borravalót. Amióta elvettem az ön leányát, egyetlen egy ajándékot sem kaptam. Lehet, hogy önnek ez becsület dolga, de én alig tűrhetem''. Nevetve válaszolta Tamás: ,,Az biztos, hogy nehéz egy kissé a helyzeted, de vigasztalásodra csak azt tudom mondani: Ahol jog és igazságosság forog kockán, ott nem számít sem tekintély, sem személy. Ha az apám, akit igazán szeretek, egy pörben szembekerülne az ördöggel, akit mindennél jobban gyűlölök, bizony az ördög javára ítélnék, ha neki volna igaza.''

Morus Tamás aggodalommal látta, hogyan bontakozik ki konfliktusa a királlyal. Akkoriban egyszer a Themze partján sétált a vejével. Többek között ezt mondta neki: ,,Ha három dolog jól elrendeződne az Egyházban, fiam, Roper, szívesen engedném, hogy zsákba varrva a Themzébe dobjanak. Az első az általános béke a keresztény fejedelmek között. A második a tökéletes hitegység a keresztény Egyházban. És a harmadik? Bárcsak rendeződne a király házasságának ügye Isten dicsőségére és az érdekeltek megnyugvására. Ez a kérdés még sok bajt fog okozni a kereszténységnek.''

Amikor már megfosztották hivatalától és vád alá helyezték, Tamás egy napon vidáman tért haza, és a fiával beszélgetett. A fiú már azt hitte, hogy elejtették apjával szemben a vádat. Tamás megmagyarázta neki: ,,A vád alól mentesülni? Arra egyáltalán nem is gondoltam. Akarod tudni, miért voltam olyan vidám? Hitemre! Azért örültem, mert az ördögöt megtréfáltam. Ennél az úrnál én már odáig mentem, hogy gyalázat nélkül nem vonulhatok vissza.''

Amikor Tamást beszállították a Tower börtönébe, azt mondta barátságosan a kapitánynak: ,,Uram, megígérem Önnek, hogy nem fogok panaszkodni ellátásra, lakásra és elhelyezésre. Ha mégis megszegném ígéretemet, vagy bármiben is terhére lennék önnek, akkor megengedem, hogy kíméletlenül tegye ki a szűrömet.''

Az egyik napon a börtönbe jött az államügyész, és elkobozta a könyveit és írószerszámait. Erre Tamás odalépett a ráccsal elzárt ablaknyíláshoz, és bezárta a súlyos fatáblákat. A megrökönyödött felügyelőnek szokott szívélyességével ezt mondta: ,,Ha egy kézművestől elveszik az anyagot és a szerszámot, nem marad más hátra, mint hogy bezárja a boltot.''

Miután meghozták a halálos ítéletet, közölték Tamással, hogy a király a felnégyelést kimondó ítéletet különleges kegyként a lefejezés enyhébb nemére változtatta. ,,Köszönöm a király jóságát'' -- mondta Tamás, és nevetve hozzáfűzte: ,,Kérem Istent, hogy minden barátomat őrizze meg a kegy efféle megnyilatkozásaitól.''

A hosszú börtön elgyöngítette. Úgy kellett a vérpadra fölsegíteni. ,,Lefelé már magam is lejövök'' -- mondta tréfálkozva. Azután elkomolyodott. Nyílt tekintettel végignézett a lélegzet-visszafojtva álló tömegen. A bíró meg akarta ugyan akadályozni, mégis hangosan ezt mondta: ,,Testvéreim, tanúnak hívlak titeket, hogy a szent katolikus hitben, mint Isten és a király hűséges szolgája halok meg. Hű szolgája vagyok a királynak, de először az Isten szolgája vagyok. Imádkozzatok a királyért, hogy Isten vezesse és világosítsa meg Őt.'' Azután letérdelt és elimádkozta az 50. zsoltárt, a Misereret.

Amikor ismét fölemelkedett, a hóhér hozzálépett, és mélyen megindultan bocsánatát kérte. Tamás megölelte őt és azt mondta: ,,Te ma velem a legnagyobb jótettet fogod tenni, amit halandó ember a testvérével tehet. Ne tétovázz tehát és ne félj megtenni kötelességedet. Az én nyakam azonban meglehetősen rövid. Szedd hát össze magadat, nehogy mellé üss és árts a hírnevednek.''

Maga kötötte be a szemét, majd a tőkére hajolt. A hóhér már megragadta a bárdot, amikor Tamás jelt adott, hogy várjon még egy pillanatra. Oldalra igazította a szakállát, és ezt mondta: ,,Ez igazán nem követett el felségsértést.'' -- Aztán lecsapott a bárd.

--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Morus Tamás életében az igaz hitet a vértanúságban teljesítetted be, kérünk, engedd, hogy szentjeid közbenjárásától megerősödve, a hitet, amit szavunkkal vallunk, életünk tanúságával is bizonyítsuk.

ZACCARIA SZENT ANTAL MÁRIA
*Cremona, 1502. +Cremona, 1539. július 5.
Amikor Borromei Szent Károly 1565-ben Milánó érseke lett, már előkészített talajt talált a trienti zsinat által előírt reformok megvalósításához, annak ellenére, hogy elődei nem annyira a rájuk bízott nyájnak voltak a pásztorai, mint inkább hadakoztak és diplomataként tevékenykedtek.

Előtte ugyanis néhány évtizeden át a barnabiták (vagy másképpen Szent Pál áldozópapjai) működtek itt, akiket Zaccaria Szent Antal Mária alapított 1530-ban. Az alapító pap volt Cremonában, s mintegy előfutára a belső megújulás szolgálatában Borromei Szent Károlynak. A beszédeit és imáit átható belső tűz, a következetes szegénység, a vezeklés nyilvános és rejtett gyakorlása, valamint az evilági dolgok teljes megvetése terén mutatott példája, a lelkek szolgálatában tanúsított buzgalma, a Megfeszített hirdetése és szeretete, az eucharisztikus áldozat bemutatásában megnyilvánuló áhítata, az a szentpáli lelkület, amellyel a hittérítő munkát végezte, végül lendületessége és a benne feszülő tömérdek szellemi energia -- mindez előkészítette az utat Milánó új apostola számára.

Antal 1502-ben született, valószínűleg decemberben, Cremonában. Apja, Lazzaro egy genovai patricius családnak volt a sarja. Anyja, Antonietta Pescaroli már tizennyolc éves korában özvegyen maradt, s nem ment újra férjhez, hogy egészen fia nevelésének szentelhesse magát.

Antal Mária még egész fiatal volt, amikor szüzességi fogadalmat tett. Leginkább a könyörületesség, a szeretet és az anyagi javakról való lemondani tudás jellemezte: minden gondolkodás nélkül odaajándékozta értékes köpenyét egy koldusnak; 1520-ban közjegyző előtt visszavonhatatlanul lemondott apai örökségéről, s még ebben az évben beiratkozott a páduai egyetemre, az orvostudományi karra. 1524- ben doktorrá avatták és visszatért szülővárosába, szilárd hittel, erkölcsileg feddhetetlenül, élettapasztalatokban gazdagon.

Szellemi képességein kívül vállalkozókedvével is kitűnt mint apostoli lelkületű modern világi keresztény: érzékelte kora kívánalmait, s meghallotta a hívó szót. Teljesen alárendelte magát Marcello domonkosrendi szerzetesnek és Battista da Cremának, akit ,,isteni atyjá''-nak nevezett. Ezek bevezették a teológia tudományába, a Szentírás ismeretébe, az apostoli és Krisztus-központú lelkiségbe. Így az Egyházban az Ige szolgálatára szentelte magát: a Szent Vitál- templomban hittanórákat, előadásokat, konferencia-beszédeket tartott. Témája főként a Szentírás, mindenekelőtt pedig Szent Pál leveleinek megismertetése volt.

1528-ban pappá szentelték. Lelkesen folytatta apostoli munkáját, egyszersmind nagy előrelátásról is tanúságot tett: a város előkelő rétege felé fordult, és jámbor társulatokba szervezte őket.

A honfitársai által ,,földre szállt angyal''-ként és ,,a haza atyja''-ként tisztelt fiatal pap reformeszméitől teljesen áthatva minden javadalomról lemondott, nem kívánt ,,egyházi karriert'' befutni, megvetette az irodalmat és a művészetet, a szépnek azt a kultuszát, amely X. Leo és Ludovico Ariosto korát jellemezte, csak hogy feddhetetlennek bizonyuljon, és erejét maradéktalanul latba vethesse a szeretet minden téren való érvényesüléséért. Nem sokkal később Milánóban Giastalla grófnő kíséretében találjuk, akinek később a káplánja lett.

A lombard fővárosban Antal kapcsolatba került az ,,Örök Bölcsesség'' oratóriummal, amely az európai biblikus mozgalom szellemében működött, és egyike volt a trienti zsinat előtti, Giovanni Antonio Belotti által szorgalmazott milánói szellemiségű központoknak.

Ebben az aszkéta életet élő közösségben, amelynek számos jelentős ember a tagja volt -- köztük két későbbi pápa, IV. Pius és V. Pius is --, Antal megismerkedett két milánói nemessel, Giacomo Antonio Morigiával és Bartolomeo Ferrarival, akik barátok voltak. Csakhamar ő lett a vezetője a konfraternitásnak. Ebből nőtt ki a barnabiták kongregációja, amely nevét Szent Barnabás templomáról vette, amely első otthonuk volt. A kongregációt 1533. február 18-án VII. Kelemen pápa hagyta jóvá Szent Pál áldozópapjai néven.

A kongregációnak az volt a fő törekvése, hogy elsősorban tagjai példája révén segítse a klérus és a nép erkölcsi fölemelkedését. Minden rendű és rangú hívőt felszólítottak, hogy csatlakozzék hozzájuk, és segítsen ,,elvezetni az embertársát az élő Lélekhez és a megvetett Krisztushoz, a megfeszítetthez'' (1537. május 26-án kelt levél). Működésük során a ,,devotio moderna'' és a keresztény humanizmus programját valósították meg, összhangban azzal, amit Erazmus hirdetett: ,,A vallásból több élet fakad, mint a tudományos vitákból''.

A reform-papoknak ez a csoportja Szent Pál nevét vette fel, az ő lelkiségét is magáévá téve: a nemzetek apostola lett a patrónusuk, tanítómesterük, vezetőjük és példaképük az életükben és az apostolkodásban egyaránt. Az új szerzetesi család Szent Pál zászlaja alatt kívánt küzdeni azért, ,,hogy a keresztény szellem megújhodásának szántóföldje és oszlopa legyen'' (1538. november 3-án kelt levél).

Egy olyan korban, amikor a háború réme fenyegetett, és a teljes kizsákmányolás eredményeképpen nagy volt a szegénység és az erkölcsi hanyatlás, Antal társaival együtt meg volt róla győződve, hogy a hit és erkölcs megszilárdítása csak energikus fellépésnek és olyan módszereknek lehet az eredménye, amelyekre a nép felfigyel, és amelyek magukkal ragadnak.

Ennek jegyében a barnabiták a tereken prédikáltak, nyilvános vezeklést vállaltak, és szembetűnő módon alázták meg magukat: keresztet vettek a vállukra, kötél volt a nyakukon, mezítláb jártak -- maga az alapító is így járta Milánó utcáit.

Nem feltűnni akartak, s nem is a népszerűséget hajszolták, ahogy azt a pápaság történetének egyik ismert búvára gondolta, hanem tudatosan arra törekedtek, hogy -- magukat és az emberi tekinteteket megvetve -- ,,a lélek más nagy hibáival egyetemben ne csak kiirtsák, hanem le is győzzék a megfeszített Krisztus legnagyobb és igen veszedelmes ellenségét: a lustaságot, amely a modern korban úgy elhatalmasodott'' (1537. május 26-án kelt levél). De mint ez oly gyakran előfordul, akadtak ellenlábasaik, kivált a kléruson belül, akik ahol érték, üldözték, fenyegették, nyíltan támadták és eretnekséggel vádolták őket.

Két alkalommal, 1534-ben és 1537-ben az inkvizíció törvényszéke, Milánó érseke és szenátusa elé állították Antalt, de fölmentést kapott. Ez az igazolás fokozta apostoli buzgalmát és elérte, hogy sok hívő figyelme a kereszténység központi misztériumai felé forduljon.

Igen nagy szolgálatot tett számos ,,új'' eszme megvalósításával, amelyek zömükben még ma is gyakorlatban vannak az Egyházban. Így pl. az Oltáriszentség 40 órás nyilvános és ünnepélyes imádása, amelyet sorra átvettek az egyházmegyék (1537); a harangozás bevezetése pénteken délután 3 órakor Krisztus kereszthalálának emlékére; a papság és a műveltebb világi hívők szellemi irányítása és továbbképzése konferenciák révén; a gyakoribb szentáldozás; a kolostorok reformjának előmozdítása missziós beszédekkel; a népmisszió, a házaspárok összefogása a családok megújulása érdekében.

Odaadó és nyitott lélekkel fáradozott Antal az Angelikák rendjének megalapításán és képzésén is. Ez volt az első olyan női rend, amelynek megengedték, hogy az apostoli munka érdekében elhagyják a klauzúrát. A rendet III. Pál hagyta jóvá 1535-ben. Az alapításban Guastalla grófnő volt a társa, bár maga nem öltözött be.

Egy levélben, amelyet lelki leányaihoz intézett, olyan programot fogalmazott meg, amely a maga korában úttörő jelentőségű lehetett: ,,Bontsátok ki zászlótokat, amelyet a Megfeszített küld majd nektek, hogy hirdessétek mindenütt a Lélek elevenséget és az eleven Lelket'' (1537. május 26-án kelt levél).

A barnabiták és az angelikák, akik a Szent Pál szellemétől áthatott, lánglelkű apostol buzgalmának örökösei lettek, nem maradhattak sokáig alapítójuk keze alatt: Antal 1539. július 5-én, harminchét éves korában eltávozott övéi köréből. Amikor kezdte érezni, hogy erői fogyatkoznak, megkérte, vigyék haza szülővárosába. Ott halt meg édesanyja karjai közt, leghűségesebb tanítványai körében. Nagy vigaszára volt, hogy látomásban megjelent neki Pál apostol.

Milánóban temették el, de maradványairól sokáig nem lehetett tudni, hol vannak. Csak 1891-ben találták meg őket újra, akkor kerültek a Szent Barnabás-templom kriptájába, ahol ma is nyugszanak.

A barnabiták alapítójának nem maradt rá ideje, hogy tanítását összefoglalja és pontos szabályzatot állítson össze a rendje számára. Egy tucatnyi levél, hat beszéd, amelyek a parancsokról szólnak, és egy rendi szabályzat vázlata őrizte meg egyénisége vonásait, ezek jelentik szellemi hagyatékát. A barnabitáknak Borromei Szent Károly lett második atyjuk és védelmezőjük, aki folytatta és betetőzte az elkezdett reformot is.

Antal Máriát VIII. Urbán 1634-ben boldoggá avatta, XIII. Leó 1890- ben ezt megújította, majd 1897-ben a szentek sorába iktatta.

Ünnepét még szentté avatása évében, 1897-ben felvették a római naptárba, július 5-re.


--------------------------------------------------------------------------------

E szent reform-pap életéről -- aki olyan korban élt, amikor közszájon forgott: ,,Ha valaki el akar kárhozni, annak elég, ha pap lesz'' -- saját levelezése és a kortársak véleménye ad képeket.

Azt, hogy a vallási megújulás érdekében készen áll minden erejének latba vetésére, Antal egy 1531-ben kelt levelében fogalmazta meg, lelkes felhívás formájában: ,,Fel, fel, testvérek! Ha eddig volt is körünkben némi bizonytalankodás, most szakítsunk vele, ugyanúgy a hanyagsággal is, és mint a bolondok rohanjunk nemcsak az Istenhez, hanem embertársunkhoz is!''

A Zaccaria Szent Antal Mária köré gyűlt férfiak és nők különös látványt nyújtottak a milánóiaknak: egy orvos, egy jogász, egy ismert gavallér és egy grófnő hirtelen lemondtak mindenfajta státusszimbólumról, hogy új módon hirdessék az evangéliumot. S amikor a szószékról ,,a városban pusztító pestis''-ként beszéltek róluk, a felizgatott tömeg pedig fel akarta gyújtani a házukat, Antal Szent Pál szavaival biztatta társait: ,,Esztelenek vagyunk Krisztusban.''

A barnabiták munkájáról ezt jegyezte föl az életrajzíró: ,,Látni őket a templomokban, amint Isten vigasztalásáért könyörögnek, látni őket szegényes öltözékben adományokat gyűjtve. Némelyek rendet tartanak a székesegyházban, mások a kórházakat látogatják. Ismét mások egészen szerény szolgálatokat vállalnak, elmennek házi szolgának vagy halárusnak. Mindegyikük talál valami módot a maga megalázására, hogy ösztönözze a népet, és segítsen neki élete megváltoztatásában.''

Szokatlan megjelenésük, az utcákon rögtönzött prédikációik és elszánt vezekléseik oly mértékben érintették a hivatalos Egyházat, hogy Antal ügye az inkvizíció elé került. Ám Crivelli inkvizítor nem tehetett egyebet, mint hogy megállapítsa: ,,Egyszerű, egyenes ember'', III. Pál pápa pedig védelmébe vette a közösséget: ,,Pontosan ilyen emberekre van az Egyháznak szüksége. Tudósok és diplomaták vannak elegen.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, kérünk, add meg, hogy Szent Pál apostol szeretetével törekedjünk Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretére, amint Zaccaria Szent Antal is e megismerés birtokában hirdette Egyházadban fáradhatatlanul az üdvösség igéjét.

Példája:
    Mindenkinek mindene lenni, nincs ennél csodálatosabb érzés!


ATHOSZ-HEGYI SZENT ATANÁZ szerzetes
*Trapezusz, 925/930. +Athosz-hegy, 1002 körül.
Athosz szent hegyének ezredéves ünnepsége 1963-ban távoli körök érdeklődését is újból ráirányította a keleti szerzetességnek erre az ősrégi központjára. Egyúttal nagy alapítóját, Szent Atanázt is újból kiemelték a feledésből, amelyben -- legalábbis a római egyházban -- teljesen elmerült.

A Fekete-tenger melletti Trapezuszban született a 10. század első felében, tehetős és tekintélyes szülők gyermekeként, s a keresztségben az Abraamius nevet kapta. Korán elvesztette szüleit, és anyjának egy rokona fogadta örökbe. Abraamius alapos nevelést és jó kiképzést kapott a világi tudományokban is. Szerencsés választással még fiatal éveiben a császári városba, Bizáncba (Konstantinápoly) került. Nagyon tehetséges tanítókra bízták, ők azután az élénk és rendkívül tanulékony fiút derék ifjú tudóssá képezték. Alighogy felnőtt, maga is tanszékhez jutott és igen keresett tanítóvá lett. Nyitva állt előtte a sikeresen felfelé ívelő tudós pálya. Az aszketikus életre való hajlandósága azonban erősebb volt mindenféle világi becsvágynál, és gazdag rokonai, akiknek házában otthonra talált, megrökönyödve vették észre, mint merül bele titokban a szigorú aszkézisbe.

Amikor Abraamius egy utazása során megpillantotta a sűrű erdővel benőtt Athoszt, mélységes vágyódás fogta el, hogy ott, a vadonban telepedjen meg. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, először találkozott élethivatásával. Hazatérése után Bizáncban megismerte a híres Maleinasz Mihályt, Bithünia egy akkoriban virágzó kolostorának, Küminasznak igumenjét, és felfedte neki régi, most újból fellobbant vágyát, hogy szerzetes legyen. Éppen ilyen jelentős volt későbbi fejlődésére, hogy megismerkedett egy hadvezérrel, a későbbi bizánci császárral, Niképhorosz Phokasszal, Maleinasz Mihály unokaöccsével. Alig hagyta el Maleinasz Mihály Bizáncot, hogy visszatérjen kolostorába, Abraamius is -- köd előtte, köd utána -- elmenekült onnan. Küminaszba ment, s beöltözésekor egykori tanítójának, Atanáznak nevét kapta. Így kezdte el régóta vágyott szerzeteséletét egész akkori szigorúságában. Először persze meg kellett tanulnia az alapelveket: az imádságot, hallgatást, alázatosságot és engedelmességet. Küminaszban az élet olyan volt, mint a remetéké; a kolostori iskola is csak a remeteéletre való előkészítést szolgálta. Szabad idejét Atanáz könyvek másolásával töltötte.

A begyakorlás négy éve után elöljárói ,,a csendesség nagy harci állapotába'' bocsátották, vagyis ezentúl a lavrától bizonyos távolságban remeteként élhetett egy parányi cellában kenyéren és vízen, kemény lemondásban; de továbbra is engedelmességre volt kötelezve elöljárója iránt.

Nem tartott sokáig ez az állapot; Atanázt is elérte a zavartalan istenkeresés sok nagy kedvelőjének sorsa: ismertté és híressé vált. Elöljárója nemcsak testvéreket, hanem mindenhonnan származó magas állású látogatókat is küldött hozzá, hogy az üdvösség szavát hallják tőle. Niképhorosz Phokasz is, aki Atanáznak egész életében rendkívüli tisztelője maradt, azok között volt, akik felkeresték csendes remetelakában. Akkor vallotta meg először Atanáznak Niképhorosz azt a szándékát, hogy lemond a világról és szerzetes lesz, mihelyt meg tud szabadulni a császári szolgálattól. A kolostorban az a hír kelt szárnyra, hogy Meleinasz Mihály Atanázt szeretné utódjának a lavra vezetésében.

Atanáz másodszor is elmenekült, ezúttal az Athoszra, hiszen már régóta az volt titkos vágya, hogy a magányban kizárólag Isten számára legyen csak jelen. Ám épp itt ragadta meg Isten karja a mit sem sejtő Atanázt.

Már akkoriban is voltak a szent hegyen szerzetesek, de csupán szervezetlen remeteséget alkottak, s pontosan ez a nyers egyszerűség felelt meg ,,a szökevény'' eszményének. Ott éltek, ahol szegényes cellájukat felállították, regula nélkül, szétszórva a hegyen. Bizonyos fajta szerzetesi tanács a ,,protosszal'' az élén gondoskodott a közös kérdések elengedhetetlen szabályozásáról.

A szerzetesek egyikéhez, aki tudott egy kevéssé olvasni és írni, csatlakozott Atanáz álnéven, állítólagos hajótöröttként, s úgy alárendelte magát vezetésének, mintha kezdő és írástudatlan lett volna. De nem sokáig rejtőzködhetett. Niképhorosz Phokasz, aki akkorra a kelet- római birodalom csapatainak legfőbb parancsnoka lett, nyomoztatott az eltűnt után; egy ideig eredménytelenül, mert Atanáz mindig értett a rejtőzködéshez. Az analfabétának vélt azonban elárulta magát húsvét ünnepén az Írás egy olvasmányának szép előadásával, de sikerült a protoszt rávenni, hogy őrizze meg titkát. Amikor azonban Niképhorosz testvére, Leo Phokasz a szkítákon aratott nagy győzelme (958--959) után az Athoszra érkezett, hogy győzelméért hálát adjon Istennek, felfedezte a keresettet; Atanáznak vissza kellett térnie cellájába. A folyamat megismétlődött: megint áramlani kezdtek hozzá az emberek, s ő ismét csak kerülte a dicsőséget és a tiszteletet, és ezúttal az Athosz sűrű erdeibe menekült. Melanának, ,,Feketeföld''-nek hívták ezt a vidéket; a hagyomány pedig hozzácsatolja ehhez a névhez a fiatal vezeklő nagy és talán döntő kísértését: elfogta a letörtség, az a csaknem ellenállhatatlan kísértés, hogy ott hagyjon mindent, a belső kedvetlenség, a megunás, a csaknem minden istenkereső, különösen pedig a remeték nagy réme. Egy teljes évig tartott kínos vergődése, mígnem azután Isten megszabadította tőle, s visszaadta hivatásának örömét és biztonságát. Ebben az évben saját magán tapasztalhatta meg Atanáz a remeteélet veszélyes voltát, ezzel pedig megnyílt a szeme a szerzetesség közösségi életének fontosságára. Lépésről lépésre kérlelhetetlenül érte ezután az Istentől elrendelt sors a még mindig vonakodót. Azzal kezdődött, hogy Niképhorosz Phokasz, aki Szicíliában a szaracénok elleni döntő hadjárata előtt állt, néhány Athosz-hegyi szerzetest, mindenekelőtt pedig Atanázt sürgősen magához kérette. A szükséges pénzzel is ellátva megbízta, hogy az Athoszon lavrát építsen templommal együtt; ő maga, Niképhorosz is oda szándékozott később szerzetesként belépni. Atanáz még egyszer védekezett, mert -- mint maga írja -- ,,szabadon és egyedül akar élni'', menekül az emberek sokasága és a vele járó szétszórtság elől; nem fogadta el sem a megbízatást, sem a pénzt, és visszatért cellájába, a szent hegyre. Nem sokkal később -- bár még mindig kényszeredetten -- mégis meg kellett adnia magát Niképhorosz utána küldött követeinek. Ez volt életének döntő fordulata.

A 962. év vége felé meg kellett kezdődnie az Athoszon az első építő tevékenységnek. Először a ,,kathiszmát'', a remetelakot állíttatta fel Atanáz, nagy barátja, Niképhorosz számára egy kis oratóriummal együtt, majd hozzáfogott a Szűzanya tiszteletére emelendő kereszt alakú főtemplom építéséhez. Az építkezés gyorsan haladt, és a munka megkezdésétől számított négy hónap múlva a fele már elkészült; ekkor 963-ban érkezett a hír Bizáncból, hogy Niképhorosz a katonaköpenyt felcserélte a keletrómai császár bíborával.

Atanáz számára ez nem jelentett mást, mint az Isten iránti hűség megszegését, hiszen Phokasz szerzetesi életet fogadott. Megszakította a templom építését, és elindult a császárváros felé, hogy a császári felség lelkére beszéljen. A császár megadóan és alázatosan hallgatta barátja gondolatait; megesküdött, hogy tervét egyszer végre fogja hajtani, és nagy fáradsággal sikerült Atanázt annyira megnyugtatnia, hogy az visszatért Athoszra, és folytatta művét. Atanáz visszatérése után az építési munkálatok a szent hegyen folytonosan és igyekezettel haladtak, ilyképpen pedig az Athosz arculata és sorsa döntően megváltozott. A nagy templom elkészült, és két kis oratóriumot illesztettek hozzá; a templom körül kialakultak a cellák, s a templom ,,mint valami szem tekintett rájuk minden irányba''. Következtek a malmok, konyhák, a refektórium, kórház, vendégotthon és fürdő a betegek számára. Fáradságos munkával kellett kiirtani az erdőket, s a fölszaggatott terepet elegyengetni. A vizet messziről, az Athosz magaslatáról vezették le. A munka láttára mindenfelől áramlott az építkezőkhöz a segítség, és sokan közülük maguk is szerzetesek lettek. Atanáz szilárdan kézben tartotta a fiatal alapítást, s hozzáértő vezetésével gyorsan és szüntelenül nőtt a szerzetesek közössége; a hegyi lakók közül is sokan csatlakoztak hozzá. A császár terület- és pénzadományai, amelyek okmányai még ma is megvannak, s más pártfogók pénz- és természetbeli adományai biztosították külső fennállásukat. E munka végtelen fáradságát azonban -- így vall később maga a szent -- csak Isten ismeri, ,,aki mindent könnyűszerrel vezet a semmiből a létbe.

Amikor 969-ben Niképhorosz Phokasznak, aki a keletrómai birodalom császáraként is szerzetes módon élt, gyilkos kéz kioltotta életét, Atanáz Isten rendelésének látta, hogy szándéka megvalósulását -- azt, hogy az Athoszon szerzetesi ruhát öltsön -- ,,vértanúhalállal'' pótolta. A trónon Phokaszt gyilkosa, Tzimiszkész János követte (969-- 976). Ugyanabban az időben az Athoszon régóta parázsló nyugtalanság lobbant fel. A szent hegy régi lakóinak, különösen a protosznak, szemében szálka volt Atanáz eljárása; a régi szerzetesi hagyományok lerombolását látták ugyanis benne. A szerzetesi élet két különböző eszménye, a remeteség és a közösségi élet került szembe e vitában.

,,Miért tűritek el Atanázt?'' -- tüzelték egymást az új irányzatból való ellenfelek. ,,Költséges épületeket emelt, vízvezetéket és kikötőt épített; a világot hozta fel az Athoszra, és szétrombolja a régi erkölcsöket. Még kerteket és szőlőket is telepít.'' Az a kísérlet azonban, hogy az új császárt Atanáz ellen ingereljék, meghiúsult. Amikor Atanáz Konstantinápolyba utazott, hogy önmagát és művét igazolja, Tzimiszkész császár nagyvonalúan támogatta az építkezés folytatását.

Minden ellenségeskedés és fondorlat ellenére, amely itt-ott a későbbi években is fellobbant, Atanáz hivatásának biztonságával haladt végig a számára kijelölt úton. A külső építkezést hasonló célratöréssel és energiával követte a belső. Ő, aki szenvedélyesen szerette a zavartalan csendet, aki kezdetben nem akart mást, mint hogy a saját ,,lelkét megmentse'', és lehetőleg mások vezetésére bízta magát, az események folytán a közösségi szerzetesi élet úttörője és élharcosa lett az Athoszon.

Regulájában, amely nem sokkal a császári pártfogójának halála után keletkezett, teljesen a közösség áll a középpontban. Számára a közösség, amint ismételten mondja: ,,ekklészia'', s ennek belső egysége, az alapító legfőbb kívánsága nem más, mint Krisztus testének egysége. Az igumen szerzetesének atyja és testvére. ,,Testedet és lelkedet és minden egyebet a szeretet egyenlőségében szét kell osztanok valamennyi lelki gyermeked, testvéred és atyád között'' -- vési jövendő követőinek lelkébe. A testvéreknek mindenük közös: a házuk, az asztaluk, mindenekelőtt pedig az istenszolgálatuk. Tökéletes engedelmességgel és mély alázattal viseltetnek elöljárójuk iránt. A szeretet mindnyájuk egyesítő köteléke. A testvérek létszámát 120 személyben állapította meg. Közülük csak öten vonulhattak vissza időnként elöljárójuk engedélyével a környező cellákba ,,hészükhaszta''- ként, hogy szemlélődéssel és imádsággal foglalkozzanak. Ebben még egyszer felismerhető Atanáz régi izzó szeretete a zavartalan csend iránt. Vallomása szerint azonban nagyon jól ismerte saját tapasztalatából a magány veszedelmeit, és ,,hosszú évek sok fáradságával felismerte, hogy leghelyesebb, ha közösen élnek a testvérek, hogy a koinobiumban egy szív, egy akarat, egy vágy és egy test legyen sok tagból összeillesztve; csak így valósul meg a testvéri közösség teljessége''. A közösség teljességét szolgálta a néhány remete is ,,lelki útbaigazításával, tanácsával és imádságával''.

Atanáz így békítette össze egymással termékeny feszültségben életének két pólusát. A szentnek három írása maradt ránk, amelyekben behatóan szabályozza kolostorának felépítését és lelkiségét.

Hátralevő napjait teljesen életművén való munkálkodásának szentelte. Tekintélye mindinkább nőtt. Mindenfelől áramlottak az Istent keresők a szent helyre; érkeztek Rómából, Itáliából, Calabriából, Amalfiból, Ibériából, Arméniából. Mindegyikük tanácsra és segítségre lelt. Az utókor emlékében úgy élt tovább a szent, mint Krisztusnak mindenkor szeretetre méltó, vidám és mindenekfölött alázatos szolgája.

Egyfajta önkéntes engesztelő halálnak látták tanítványai Atanáz hazatérését. A templom egyik bővítésekor feltétlenül saját kezével akarta lezárni a kupolát. Hat más testvérrel együtt lezuhant, s a rázúduló omladék maga alá temette. Nem könnyű a hagyomány teljességéből kihámoznunk a szent belső útját. Végrendeletében azonban talán a hitvallás fényét vetítik szenvedéssel teli nekigyürkőzésére a következők: ,,Fölötte nagy fájdalomban töltöttem életemnek minden napját, hiszen pontosan tudtam, hogy lelkem gyengeségében teljességgel képtelen volt mások vezetésére.'' Hogy hitében, mély alázatosságában és nagy szeretetében mégis engedelmesen magára vette az Isten által rárótt terhet, ezzel sok évszázadra megmutatta az utat az Athosz-hegyi szerzetesség számára, azt nagysága és szentsége idézte elő.


Szent Domiciusz     vértanú, † 363       


Szent Lampász atya

Az atya fiatal korától a vezeklő életre adta magát. Irinopolisz városa mellett egy pusztai barlangban élt öreg koráig. Istentől a csodatevés adományában részesülve sok csodát tett életében és halála után is. A X. század körül élt és halt meg.



HEINRICHS LEÓ (1867-1908)
Az USA-ban, a Colorado állambeli Denverben a ferences templomban az áldoztató rácsnál, közel az Istenanya oltárához egy réztábla található egy ferences mellképével. A felírás: Imáitokba ajánljuk Páter Heinrichs Leó lelkét. Az emléktábla története: Heinrichs Leó, aki 1867-ben Köln közelében született s 24 évesen ferences pappá lett, felszentelése után néhány évre az Egyesült Államokba, Denverbe költözött, ahol buzgó papi tevékenységet fejtett ki. A mosolygó, barátságos pátert köztisztelet övezte. Különösen tisztelte a Boldogságos Szuz Máriát. A jórészt fiatalokból álló Mária kongregációt lelkesen vezette. Halála elott az egyik vasárnap a kongregáció gyulésén olyan kijelentést tett, hogy legjobban az Istenanya oltára elott szeretne meghalni. Ez a vágya teljesült is. 1908. febr. 23-án egy olasz anarchista - amint késobb vallotta - elore megfontolt szándékkal, hogy a papot meggyilkolja, a többi hívekkel az áldoztató rácshoz ment. Páter Leó kezébol vette az Úr testét, de aztán a szentostyát kezébe köpte s a páter arcába vágta, másik kezével revolverrel a megdöbbent atyára lott. A páternek annyi ereje volt még, hogy a Szuzanya oltára elé támolygott, ott elesett, s szetostyák kiszóródtak az áldoztató cibóriumból az oltár lépcsoire. Térdelo helyzetben még vigyázott arra, hogy illetéktelen személy ne nyúlhasson az oltáriszentséghez. Hamarosan jött egy ferences atya, aki vigyázva fölszedte és a cibóriumba rakta a szentostyákat, majd a haldoklót föloldozta s a szentkenet szentségben részesítette. Leó atya örvendezo arccal adta lelkét Teremtojének. Amikor a rendorségi vizsgálatot lefolytatták, a páter testén és karján széles vezekloövet találtak; ily módon tudódott ki, hogy a páter, akit eddig csak mosolygós ferencesnek ismertek, nagy vezeklo volt. Halála vértanúhalál volt, annál inkább, mivel a halála elott pár nappal tett kijelentése, miszerint a Szuzanya oltára elott kíván meghalni, elárulja, hogy elore sejtette, mi fog vele történni s lélekben felkészülve fogadta a halált. Tiszteloi, akik az emléktáblát elhelyezték vértanúsága közelében, imádkoznak közbenjárásáért és hogy ot a boldogok között tisztelhessék.
„Reszkessen az egész világ és örömtol repessen az ég, midon az oltáron a pap kezében nyugszik Krisztus, az élo Isten Fia. O csodálatra méltó nagyság és bámulandó méltóság! O fölséges alázatosság! O alázatos fölség, hogy a világegyetem ura, Isten és az Isten Fia annyira megalázza magát, hogy üdvösségünkért a kenyér színe alá rejtezik.”
Szent Ferencnek az egész rendhez írt levele.

Imádság:
Istenünk, te Leó paptestvérünket, az Oltáriszentség és a Boldogságos Szuz tisztelojét a vértanúság pálmájával ékesítetted, add, hogy példáját követve mindig készen legyünk, hogy hívó szavadra megváljunk e földi élettol s nyugodtan állhassunk színed elé. Krisztus, a mi Urunk által.


Luxemburgi Szent Péter     püspök és hitvalló, † 1387       


HIRSAUI BOLDOG VILMOS bencés apát
*Bajorország. +Hirsau, 1091. július 5.
A gyermek Vilmos nevelését a szülei a rengensburgi Szent Emmeram apátságra bízták. Képzésének kezdeteiről ő maga írta később: ,,Mivel kis gyermekként adtak iskolába, és gyorsan megtanultam az olvasást, jóval a szokásos idő előtt, tanító irányítása nélkül kezdtem el tanulni az írás művészetét is. Lopva és szokatlan módon, minden útmutatás nélkül tanultam meg írni. Eközben a tollnak olyan ügyetlen tartását szoktam meg, és ebben olyan javíthatatlannak mutatkoztam, hogy később mindazok, akik észrevették, biztosítottak róla: sohasem lesz jó kézírásom. Isten kegyelméből azonban másképpen történt, mint sokan gondolták.''

Vilmos korán felébredt tudásszomja magasztos célhoz és nagy sikerhez vezetett. Egyetemes zseninek nevezhetjük: rendkívülit teljesített a filozófia, a csillagászat és a zene területén. Egy általa szerkesztett csillagászati óra feltűnést keltett. -- Mindenekelőtt azonban a regulához hű, igaz szerzetes akart lenni. Úgy írják le, hogy szigorú volt önmagához, s barátságos mindenki iránt.

A Szent Emmaram kolostor szerzetesének életműve összefonódik Hirsau nevével. 1069-ben kapta meg a felszólítást, hogy vegye át a kolostor vezetését. Ettől kezdve pontosan fennmaradtak életének dátumai.

1069. május 28-án ment a Szent Aurelius kolostorba, amely első alapítása (830) után csak rövid ideig állt fenn; 1048--1054 között Szent IX. Leó pápa helyreállíttatta, s 1065-ben Einsiedelnből vonultak be oda szerzetesek. Az első, amit Vilmos megkövetelt, a kolostornak a világi hatalmaktól való teljes szabadsága volt. Csak kemény küzdelmek után állította ki a kívánt okmányt IV. Henrik 1075-ben. Ugyanebben az évben Vilmos Rómába utazott, hogy Szent VII. Gergely pápával (lásd: A szentek élete, 216. o.) megerősíttesse kolostora szabadságát. Egyidejűleg belekeveredett a király és a pápa közti harcba. Az egyháznak három dolog okozott igen nagy károkat: a püspökök kiválasztásánál a nemesi származást mindennél többre tartották, hagyták, hogy vásárolják e tisztséget és a személyes rátermettséget semmibe vették. -- Vilmos bátran pellengérre állította a kor visszásságait. Elképzelhetjük, mennyire felfortyantak azok, akik találva érezték magukat. Az ellentétek fokozódtak. 1077 pünkösdvasárnapján Vilmos befogadta a Szent Aurelius kolostorba Rheinfeldeni Rudolfot, IV. Henrik ellenkirályát. Vilmos és Henrik korábban békésen találkoztak, most viszont császári csapatoknak kellett volna a politikai ellenfélre támadniok. Ez azonban végül elmaradt.

Nem csekélyebb Vilmos jelentősége a szerzetesség történetében. Hirsauban, ahogy Einsiedelnben és Regensburgban is, eleinte a lotharingiai rendi szokásokat követték. A pápai legátus és Ulrik clunyi prior látogatása alkalmával azonban Vilmos meggyőződött a clunyi szokások előnyéről. Ezekre tért át Hirsau 1079-ben, de nem utánozták szolgai módon a clunyi mintát. Clunyi szent Hugó (lásd: 241. o.) maga ajánlotta, hogy mindent az ország jellege és szükségletei szerint kell alkalmazni. Így hát a clunyi szokásokat átdolgozták Hirsau viszonyaira.

E szokások lettek a világi gyámkodástól való mentesség eszméjével együtt a hirsaui reformmozgalom alapjai; ez aztán gyorsan elterjedt. (Húsz éven belül több mint harminc új alapítás következett, s összesen száznál több kolostor vette át a hirsaui reformot.) Laikus testvérek felvételével, a harmadrendszerű oblátus intézmény kialakításával és alkalmas igehirdetők küldésével olyan mozgalom indult meg, amely a nép széles rétegeit érintette.

Hirsau Németország legnagyobb kolostora lett. 1082--1091 között építtette fel Vilmos a Nagold folyó mellett az egyik dombon a Szent Péter és Pál bazilikát. III. Gebhard konstanzi püspök, az egykori hirsaui szerzetes szentelte fel. Tizenegy héttel később Vilmos apát meghalt. Utolsó gondja az egységre irányult: ,,Könyörgök nektek, hogy az Egyház egységében és az Apostoli Széknek való alávetettségben töretlenül tartsatok ki a halálig, ahogy rátok hagyományozták a kolostorban.'' Halála előtt még egyszer kifejezte azt a meggyőződését, hogy az olyan ember halálát, aki Istennek szolgált, voltaképpen nem halálnak, hanem sokkal inkább cserének kell nevezni, mert a mulandót a halhatatlannal, a földit a mennyeivel cseréljük fel.


Szent Zoé     vértanú, † 309