SZENT PICK MIKLÓS, WILHALDUS és vértanú társai (Gorkumi vértanúk, 1572)

A 16. században Németalföldön elobb a luteranizmus, majd az eroszakosabb és türelmetlenebb kálvinizmus hódított teret. Amikor a tartomány II. Fülöp spanyol király uralma alá került (1556) s a király, hogy uralmát biztosítsa, eroszakot is alkalmazott, nyílt felkelés robbant ki 1566-ban. Ezt a király leverte, de hadvezére, Alba herceg rémuralma ellen - külföldi támogatással újabb felkelés támadt. Ennek során a kálvinisták 1572-ben elfoglalták Gorkum városát. A város azzal a föltétellel adta meg magát, hogy senkinek nem esik bántódása. A gyozteseknek azonban elso dolga volt, hogy összefogdosták és börtönbe vetették a város papságát, 11 ferencest, (9 pap és 2 laikus testvér), négy világi papot, két premontrei, egy ágostonos kanonokot és egy domonkos atyát. Kezdettol fogva azt követelték tolük, hogy tagadják meg hitüket az Oltáriszentségben és a római pápa foségében. A legkegyetlenebbül Miklós atyát kínozták meg, az ajtófélfára akasztották, verték, fáklyákkal égették, nyelvét kihúzták és sütögették. Látták, hogy buzdító szavaival o a többiek lelkesítoje. A kínzás több napon át tartott. De, jóllehet volt köztük 60, 70, sot 90 éves (Wilhaldus), hitükhöz mind huek maradtak. Aztán ruháiktól megfosztva és kezüket összekötözve elhurcolták oket Breille városába. Itt vezérük, Lumey kimondta fölöttük a halálos ítéletet. A fanatikus kálvinisták a városon kívül alkalmas helyet kerestek a kivégzésre: egy monostor pajtáját választották ki, ahol két gerendára, egy hosszabbra és egy rövidebb keresztgerendára akasztották föl a bátor hitvallókat. Ok imádkozva s egymást bátorítva fogadták a gyötrelmes halált, mert az akasztást úgy hajtották végre, hogy kínjaikat meghosszabbítsák. A véres muvelet éjszaka 2 és 4 óra között történt júl. 9-én. A holttestekrol levágtak tagokat, orrot, fület, ezeket sapkájukra tuzve diadalordítással járták be egész nap a várost. Katolikus férfiak kijárták, hogy tisztességgel, csendben eltemethessék oket. A késobbi években katolikusok lakta területre vitték a vértanúk földi maradványait, sírjuknál csodák történtek. X. Kelemen (1670 körül) avatta oket boldoggá, IX. Piusz pedig szentté.

Kortárs által írt vértanúságuk történetébol:

„Miklós atya a kivégzés elott szavaival buzdította társait, és kérte oket, hogy a katolikus hitért bátran, kitartóan, utolsó lehelletükig küzdjenek; a testvéri szeretetben, melyet éltükben gyakoroltak, egyazon hittel és lelkülettel halálukig kitartsanak. Már közel van, hogy Isten kezébol elnyerjék küzdelmeik hon óhajtott jutalmát, az örök boldogság koronáját.”

Imádság:

Istenünk, te szent vértanúidat, Miklóst és társait a hitért való állhatatos szenvedésért az örök élet koronájával jutalmaztad. Add, kérünk, hogy hitbeli huségüket kövessük, s velük együtt elnyerjük az örök dicsoséget. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Escobar Boldog Marina     szűz, † 1633       


Szent Patermuthiosz és vértanútársai

A hitehagyott Julián császár idején élt az egyiptomi pusztában két remete: az idősebb Patermuthiosz és a fiatalabb Kopriosz, Békében éltek együtt az idősebb vezetése alatt. Amikor Julián császár hadseregével Egyiptomba ért, a két pusztalakót elé vezették ítéletre. Mindketten bátran megvallottak előtte Krisztust, azért nagyon megkínoztatta őket. Végül karddal fejezték le mindkettőjüket. Látva állhatatosságukat, Krisztus hitére tért Sándor katona is, ezért tüzes kemencébe dobták. Ez a IV. század második felében történt.

Szent Patermuthiosz és Kopriosz atya

Patermuthiosz először pogány volt és bálványimádó. A rablók vezére volt, aki még a sírrablástól sem riadt viasza. Ezenkívül sok más gonosztettet vitt végbe, ami miatt rossz híre elterjedt a környéken. Egy Istentől küldött látomás alapján megtért, megkeresztelkedett és a pusztába ment. Ott, bűnbánat által tisztogatva lelkét, Isten a csodatevés adományával ajándékozta meg. Kedvenc foglalkozása volt, hogy segített a szegényeknek és eltemette a halottakat. Kopriosz atya áldozópap volt, egyben szemtanúja a megtért Patermuthiosz csodáinak és bűnbánó életének. Ő beszélte el csodáit is. Mindketten a IV. században hunytak el.

Szent Pongrác felszentelt vértanú

Szent Pongrác Antiochiában született. Abban az időben élt, amikor Jézus Krisztus a földön járt. Atyja, hallván Jézusról, elment fiával az ifjú Pongráccal együtt Jeruzsálembe, látta és hallotta Jézust és hitt Benne. Az apostolok szétszéledése után Antiochiában az egyik térítő apostol megkeresztelte az egész családot. Egy idő után a szülők elhunytak, Pongrác pedig, szétosztva tőlük örökölt vagyonát, elment a pontuszi hegyekbe. Ott egy barlangban élt. Amikor szent Péter főapostol azon a vidéken térített, Pontusban találkozott Pongráccal, elvitte őt Kilikiába és szent Pál apostollal egyetértve Pongrácot a szicíliai Tauroménia püspökévé tette. Püspöki helyen szentünk sok csodát tett és sok pogányt térített Krisztus hitére. Miután sok esztendeig működött és sokakat megtérített, pogány ellenségei rátámadtak és agyonkövezték az I. század végén, vagy a II. század elején.

Szent Tivadar püspök

Tivadar Edesszában született. Istenfélő szülei egy kislány után fiúgyermeket kértek Istentől. Gyermekkorában a tanulás nehezen ment neki, többször kapott büntetést miatta. Sokat imádkozott, azért, hogy Isten világosítsa meg elméjét. Imádság közben elaludt, látomásban meglátta jövőjét és látomását elmondta a főpapnak. A főpap megparancsolta, hogy Tivadart vegyék fel az egyházi rendbe. Ezután Tivadar elment Palesztinába és szent Szabbás kolostorában élt 30 évig. Az edesszai püspök halála után ő lett utóda a püspöki széken. Szellemi nyáját szavával és tetteivel kormányozta. Meghalt a Szent Szabbás kolostorban 848-ban.

JULIÁNI (GIULIANI) SZENT VERONIKA kapucinus apáca (1660-1727)

*Mercatello, 1660. december 27. +Cittŕ di Castello, 1727. július 9.

Veronika életét a misztika, közelebbről a szenvedés misztikája határozza meg. Orsola Giulianit már gyermekként (tehetős szülők hetedik gyermeke volt) figyelemre méltó nyugtalanság űzte, különös tűz égett benne. Míg más gyermekek játszottak, ő bizalmas kapcsolatban állt az isteni Gyermekkel és a Szűzanyával. Tizenhét évesen -- miután egész sor nemesi kérőt elutasított -- apja akarata ellenére Cittŕ di Castellóban belépett a kapucinus apácák kolostorába. Veronika néven 1678. november 1-én tett fogadalmat.

Napról napra világosabban megmutatkozott, hogy ebben a szerzetesnőben megújul az Úr szenvedése, hasonlóan Assisi Szent Ferenchez (lásd: A szentek élete, 566. o.), aki mintegy ötszáz évvel korábban láthatóan viselte testén az Úr sebhelyeit. Mint Ferencben, Veronikában is megmutatkozott már szerzetesélete előtt, hogy egyre fokozódó mértékben kötődik a keresztre feszített Úrhoz. Haldokló anyja a hatéves gyermeknek különösképpen ajánlotta az Úr szent oldalsebének tiszteletét. Egy napon megjelent neki az Úr, egész testét sebek borították, amint a próféta látta őt: ,,Nem volt sem szép, sem ékes (hiszen láttuk), a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia...'' (Iz 53, 2-3 sk). A Megfeszített először csak a leánykát, majd az apácát egyre jobban belevonta szenvedésébe. A szenvedés kelyhének látomásában előkészülhetett az eljövendőkre. A Megfeszített saját szenvedésében részesítette: Veronika fején láthatóvá vált a töviskorona nyoma; harminchat évesen megkapta az oldalsebet, három-négy hónappal később az Úr többi sebhelyét is. Minden erejével védekezett a sebhelyek látható volta ellen. Több mint harminc évig volt stigmatizált.

Veronika, aki a szenvedés eszközeit fizikailag érzékelte, megértette az Úr tervét. Az Úr általa akarta a világot ismét szenvedésére emlékeztetni. Arra ösztönözte, hogy engeszteljen vele együtt. Nem csupán szeretetének erejéből; ez elégtelen lett volna. Szenvedése olyannyira hatékonnyá lett benne, hogy az emberek is megláthatták. Nem ,,plátói'', elvont szenvedés volt ez. Rendi regulájának szigorúsága megviselte gyenge egészségét. Szenvedett amiatt, hogy belső életét meg kell mutatnia kifelé, mivel jezsuita gyóntatóatyja megparancsolta neki, hogy vezessen naplót, és mindent jegyezzen fel, amit Isten a lelkében művel. A naplót később tíz kötetben adták ki. A benne található rendkívüli dolgokat sok szemtanú megerősítette. Olyan ,,férfias'' nyíltsággal írta a naplót, hogy IX. Pius pápa, miután elolvasta, így kiáltott fel: ,,Ez nem egy szent nő, ez egy nagy szent férfi!''

Életének rendkívülisége természetesen gyanút és bizalmatlanságot keltett: valódi-e mindez vagy csupán színlelt, vagy beteges jelenség, netán az ördög kísértése? Legnagyobb ellenfele saját apátnője volt. Az ördög űzte a játékát a szenttel egészen a testi bántalmazásig. (Hasonló jelenségek mutatkoztak -- több mint száz évvel később -- az arsi plébános, Vianney Szent János életében; lásd: A szentek élete, 403. o.). Megkísérelték, hogy gyökeres ,,gyógymóddal'' fogjanak ki a misztikus nőn: öt évig kenyéren és vízen böjtöltették. Orvosai szüntelen fejfájását (töviskorona) az akkori gyakorlat szerint izzó vassal akarták gyógyítani. Sebhelyeit egyházi jóváhagyással megalázó és fájdalmas vizsgálatoknak vetették alá. Az esetleges hitbeli tévedések elterjedésének meggátlására a legfőbb egyházi hatóság, a római Szent Officium a püspökre bízta Veronika szemmeltartását, felügyeletét, s ez megszégyenítőnek tűnő zaklatásokkal járt együtt. Megfosztották újoncmesternői tisztségétől (két évvel a stigmatizációja előtt választották azzá). Elvesztette azt a jogot, hogy a kolostori közösségben választó vagy választható lehessen. Megtiltották neki, hogy hét közben részt vegyen a zsolozsmán és a szentmisén. Vasárnap leghátul, az ajtó mellett állva részt vehetett a szentmisén, de áldozáshoz nem járulhatott. Ötven napra bezárták a betegcellába, s megtiltottak számára mindenféle levelezést és érintkezést nővértársaival. Valóban ,,eleven Kálvária-hegy'' lett, amint a gyóntatóatyja kifejezte. Végül elérkezett a fordulat. A püspök jelentette Rómába a vizsgálatok és a megfigyelés eredményét: Veronika hite kifogástalan, engedelmessége töretlen, a misztikus jelenségek pedig szakadatlanul folytatódnak. A pápa visszavont minden parancsot és tilalmat, s röviddel ezután a nővérek egyhangúan apátnővé választották. Tizenegy évvel később, 1727. július 9-én halt meg. 1804-ben boldoggá, 1839-ben szentté avatták.

Az Úr Lelke alakítja az embereket olyanná, amilyenekké akarja, és amilyen formában tevékenykedni akar általuk. Ahogy XII. Pius pápa az 1947. évi liturgikus körlevelében írta: Jézus Krisztus életének és halálának összes titka minden korban jelen van és hatékony. Az Egyház minden szentje Jézus Krisztus életének kikristályosodott titka. Lehet-e hát csodálni, ha egy rendkívüli kegyelmekkel megáldott és meghívott ember fölfogja, megérti és önmagán megvalósulni engedi Isten terveit, engedi, hogy Isten a maga útjain vezesse, még ha az Úr passiójába visznek is?

Veronika kulcsot adott Szent Pál szavaihoz, aki senki máshoz nem hasonlíthatóan szemlélte Jézus Krisztus és az ember titkait: ,,Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára'' (Kol 1,24).

Imádság:

Istenünk, te Szent Veronika szűzet Fiad szenvedéseinek jeleivel csodálatosan kitűntetted. Példájára és közbenjárására add meg nekünk, hogy alázatosan átölelve a keresztet hasonlók legyünk Krisztushoz, hogy dicsőségének megnyilvánulásán szüntelenül örvendezhessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.